nem vagyok boldog

Közzétéve Szerző:

Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat.

Elnézem az embereket körülöttem, elmesélik, megírják a hosszú történetüket, meg hogy így harminckét, harmincnyolc, negyvenegy, negyvennégy évesen ráébredtek, hogy akármilyen értelmesek voltak is a kitűzött célok, akármilyen jó szándékúak és korrektek ők maguk, sőt, sokszor a körülöttük élők is, tévedések malmainak nyomtató lovai ők: rá kellett jönniük, hogy nem boldogok. És hogy kívül nincsen ok, mert megvan a lakás, és  mindez nem kenhető többé a hitelre, a gyerek allergiájára és pláne nem a szükségszerű, elkerülhetetlen nehézségekre, az úgynevezett élet úgynevezett velejáróira. Hanem nagyon mélyen, rombolóan és régóta nem boldogok, nem várnak az élettől semmit, sötét a jövőképük, bűntudatuk van egy új fülbevalóra irányuló vágy miatt, úgy öltözködnek, mint a saját öreganyjuk. Miért? Mert annyira jók voltak, hogy nem néztek szembe önmagukkal, látszatéletet éltek, kerülték a konfliktusokat, önzésnek tűnt a működőképességük elemi biztosítása, mások elvárásai szerint viselkedtek, eközben elveszítették önmagukat, elhallgatott bennük a vitalitás, csendre intették a felnyomuló szavaikat, érzéseiket, és megkopott az örömre való képességük.

A szokásos válaszok a Mondatra:

Más se boldog. Másnak még nehezebb.

Az előző generációnak még nehezebb volt.

A boldogság úgyis mulandó, nem lehet az élet célja.

A boldogságvágy önzés, a helytállás a lényeg.

Nincs is boldogság, ez csak illúzió.

Örülj, hogy… (egy fejed van, két lábad, van munkahelyed, süt a nap)

Ez lelkizés, nem érünk rá ilyesmire.

Így szépen ott marad mindenki a kicsiny, otthonos poklaiban. Össztársadalmi haszon. Valamint ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!

Hát hova jutna a világ, ha mernénk nem hozni automatizmusokból fakadó, csírájukban sem sok jót ígérő döntéseket az elején. Ha felismernénk a stádiumokat, a pontokat és leágazásokat. Hova jutna a világ, ha nem mondanák meg szüntelenül mások, a bűntudat reprezentánsai, intézményei, hogy mi a helyes. És ha nem örökké azokhoz viszonyítanánk, akiknek nálunk nehezebb, akik meg vannak nyomorodva, hanem egyszer olyasvalakihez, akinek tetszik az élete, aki leszarja. Ha elmerengenénk: lehet, hogy a boldogsága nem csak mázli? Hanem…?

Ha nem is cél a boldogság, azért a boldogtalanság ne legyen már kötelező. Nemde?

Na, vissza a gályára.

328 thoughts on “nem vagyok boldog”

  2. iszonyat fájdalmas szembenézni a valósággal, de anélkül nem megy. A szeretõ család nagyrészt a véremet szívja és bármikor átlépnek rajtam. Soha nem lesz több/elég pénz. Soha nem fogok lefogyni 10 – 15 – 20 kilót. Szarul hangzik, de legalább nem terel tévutakra.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Én nem vagyok boldog!
    És régóta nem.
    Nem is tudom, voltam-e, az egyetem kivételével.
    Ott boldog voltam, boldog, úgy éreztem fontos vagyok, hasznos vagyok, értékes vagyok, szerettem, érdekelt, lelkes voltam.
    Már nem vagyok, én egy boldogtalan nő vagyok.
    Az én családomban erre az a reakció: Azért nem vagy boldog, mert makacs, rossz természetű vagy, és nem tudsz alkalmazkodni.
    Ha hinnék a sorsban, ahogy nem hiszek, sőt semmiben, akkor azt mondanám, a sors az arcomba tolja, hogy “Menj már el innen!”
    Nekem egy olyan barátnőm van, akivel tudok ezekről beszélgetni, ő se magyar, talán nem véletlen.
    Amíg ezt a blogot meg nem találtam, azt hittem nincs is magyar nő, aki úgy gondolkodna, mint én.
    Úgy éreztem magam, mint egy ufó, ha kimegyek az utcára, akkor is úgy érzem magam.
    Ufó vagyok, nem tartozom ide.
    Ez a blog nagyon jó, és nézzétek meg, hogy mennyi támadást kap az írója, a semmiért, csak azért, mert értelmesen él.
    Kurva keserű vagyok, ne haragudjatok, nem tudok már pozitív lenni, se fegyelmezett.
    Sírós szmájli, hát mit csináljak?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon értem, amit írsz. Pont tegnap agyaltam ezen, hogy a család… Az enyém sem támogató, mármint anyámon kívül. Tesoimra nem nagyon lehet építeni, meg a távolabbi rokonok rá sem. Anyámmal is voltak konfliktusok, de szerencse, hogy onreflektiv. Es a férjemmel is voltak konfliktusok, es most kezdem érezni, hogy jó nekem, ég irányba tartunk, es ez fontos.
      A gyerek 11 hónapos, es születésétől ennyi idő kellett, hogy a saját utamat, hangomat megtalaljam, es nem érdekel a nagyanyám véleménye sem mar. Érzem a bűntudatot, de _nem engedek_ neki!!
      Hajra!!!! Menni fog!! Támadásokat én is kapok, fogok is. Aki másképp mer élni, az kilóg. De ahogy hirlando mondja, nem lehet másképp. Muszáj ellenállni, szembemenni. Mert megéri, csak így éri meg!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Általában szinte mindent kényszerből teszünk. Meg kell, be kell, fel kell, ki kell, le kell, meg kell…. Kényszerpályán vagyunk. Ki kell harcolni a teret, az időt, a szabadságot, hogy meghallhassuk saját vágyainkat.
        Az öröm a kulcsszó. Mi az ami örömet okoz nekem?
        Nekem elengedhetetlen igényem az egyedüllét.
        Nehéz a kisgyerekes anyukának.
        Van egy ilyen ajánlás a régi tudóktól, hogy legalább 7 évente, legalább egy hétre vonulj el valahova egyedül, hogy tisztába kerülhess önmagaddal, meg a világ folyásán elmerengj. (nem kell barlangban meditálni, lehet az egy nyaralás vmi vízparton is)
        Csak “hangosan” gondolkozom. Én személy szerint nagyon vágyok egy ilyen hétre.
        Nya, én most kiböktem.
        Ölellek Ursa!

        Kedvelés

      • “Van egy ilyen ajánlás a régi tudóktól, hogy legalább 7 évente, legalább egy hétre vonulj el valahova egyedül”
        Az a durva, hogy nekem erről egyből az jutott eszembe, hogy nem tehetném, mert kiakadna a családom és nélkülem megállna az élet itthon az tuti. Pedig érdekes lenne, mert kamaszkorom óta soha nem voltam egyedül, max. pár órát.

        Kedvelés

      • hát küldd el nyáron a gyerekeket táborba, urad meg lássa el magát valahogy. Hülye ötlet?

        Kedvelés

      • A legkisebb nem, hogy táborba menni utálna, de sokszor a rokonok meglátogatása is tortúra vele (10 perc után nyűglődik, hogy mikor megyünk már haza). Viszont a nagytesóival elvan szépen itthon napokig, az nem gond (és tényleg akkor sem áll meg az élet). Tehát kettesben el tudunk menni pár napra a férjemmel, de az biztosan kicsapná a biztosítékot, ha csak én akarnék menni egyedül, ráadásul egy egész hétre. Mondjuk nem is akarok (tényleg), szeretek vele kettesben lenni, csak érdekességként gondolkoztam el rajta, milyen lenne.

        Kedvelés

      • simán elmehetsz, hidd el! ez a “nélkülem megállna az élet” csak amolyan rossz reflex – nem áll meg… 🙂

        Kedvelés

      • Én nem vagyok se régi, se tudó, de csak ajánlani tudom az ilyen elvonulást. Nem szakad a nyakamba se gyerek, se háztartás, mégis igényeltem és szükségem volt egy hét elvonulásra, amit meg is tudtam valósítani. Csodákat tett velem, újrakalibráltam magam és elképesztő önazonosságot éreztem utána.

        Kedvelés

      • Hú, nekem erről egy durva sztori jutott eszembe, nem is tudom, leírjam-e ide. De leírom, aztán majd kezdtek vele valamit. Egy ismerősöm, egy nagyon kedves kis nő, férj, két gyerek, klasszikus szerepek, elkezdett végre egy kicsit a maga kedvére tenni. Elmesélte, milyen iszonyú balhék voltak otthon abból, hogy ő jógatárborba megy, mert mégis ezt ő hogy képzeli, neki családja van. Őt ez nagyon bántotta, szerintem joggal. 45 éves volt. Egy év múlva meghalt tüdőrákban, soha nem dohányzott. Egy biztos, nagyon fiatal volt még a halálhoz.

        Kedvelés

      • Kezdve az egészen nyilvánvalóaktól, mint pl. a krónikus magas vérnyomás egy szorongásos betegég szövődményeként, vagy ide vehetjük a migrént és társait is, a kevésbé egyértelműekig. Nem állítom, hogy minden betegség lelki eredetű, azt meg még kevésbé, hogy a testi bajok feltétlenül megszüntethetőek a lelki eredet/vetület megoldásával, de azt igen, hogy e testünk és a lelkünk milliárd szállal össze van huzalozva és lehetetlenség, hogy ennek ne legyenek következményei, oda és vissza.

        Kedvelés

      • Köszönöm a választ, képviselőné.
        A cukorbetegség, magas vérnyomás, migrén, ez oké.
        A rákon gondolkodtam, azon, amit írtál, mert van egy ismerősöm, akinek mellrákja van, és hasonló a történet, a háttér, mint amit írtál, csak durvább.
        Amikor meghallottam, nem tudtam nem gondolni arra, hogy mennyi lenyomott probléma következménye lehet ez.
        Csak ezért kérdeztem.

        Kedvelés

      • Asszem a folyamatos szorongás illetve a lenyelt harag, agresszió és a rák közötti összefüggés már nem számít ezoterikus humbugnak.

        Kedvelés

      • én is azt gondolom pont amit képviselőné írt.
        plusz a hospiceban még azt is tanultuk, hogy a rák és a stressz között van kapcsolat, azt ott teljesen pragmatikus szinten tanították és levezették, hogy hogyan, de nem tudom pontosan idézni.

        Kedvelés

      • Erről is szól Máté Gábor könyve – A test lázadása. A tüdőrákról idéz egy vizsgálatot: a tüdőrákos emberek gyengén vagy korlátozottan tudják kifejezni érzelmeiket a nem rosszindulatú tüdőbetegségben szenvedőkkel és a kontrollcsoportokkal összevetve. Azoknál, akik a harag elfojtására vonatkozó kérdésekre igennel válaszoltak, negyvenszer nagyobb volt a rák előfordulási gyakorisága. (10 éves követéses vizsgálat).
        “A rákkal kapcsolatos számos vizsgálatban a legegyöntetűbben azonosított kockázati tényező az érzelmek, kiváltképp a haraghoz társuló érzelmek kifejezésének a képtelensége. A harag elfojtása nem elvont emocionális jellegzetesség, amely rejtélyes módon betegséghez vezet. Nem egyedül fejti ki a hatását, hanem más kockázati tényezőkkel, például a reménytelenség és a támogatás hiányának érzésével együtt. Az a személy, aki nem érez vagy fejez ki negatív érzelmeket, stressznek teszi ki magát akkor , is ha barátok veszik körül. A reménytelenség érzése annak a következménye, hogy valaki tartósan képtelen az őszinteségre önmagával szemben. A reménytelenség ráadásul tehetetlenséghez vezet, mivel az egyén mindenről, amit megtehetne, azt gondolja, úgysem számít.”

        Kedvelés

      • Ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy aki ilyet mond a feleségének, milyen borzalmas ember. A férjnek nem volt lelkiismeret furdalása a feleség halála után?
        Én simán ott aludtam barátnőnél, úgy hogy aznap este szóltam haza, és nem lett belőle semmi. Nem is vagyok vevő az ilyenekre, mert természetesnek tartom, hogy kapcsolaton belül is lehet magánéletünk.

        Kedvelés

      • Egy másik vizsgálatban házasságban élő asszonyokat hasonlítottak össze azonos számú elvált vagy társától különélő nővel. A házasságban élők csoportjában a házasság minőségét és az elégedettség mértékét a résztvevők beszámolója alapján elemezték. Eközben vérminták segítségével megmérték a részvevők immunrendszerének egyes jellemzőit. A rosszabb házasság a vizsgálat szerint nagyon szoros összefüggésben áll a gyengébb immunreakcióval. Az elváltak csoportjában az immunválasz erősségét két tényező befolyásolta: a válás óta eltelt idő és az egykori házastárshoz való ragaszkodás mértéke. Azoknak a nőknek tehát, akik érzelmileg kevésbé függtek egy rosszul működő kapcsolattól, erősebb volt az immunrendszerük.
        A kevésbé domináns partner minden kapcsolatban aránytalanul sokat vállal át a közös szorongásból – ez az oka annak, hogy sokkal több nőt, mint férfit kezelnek depresszióval. A lényeg ebben az esetben nem az erő, hanem a hatalom: ki szolgálja kinek az igényeit. Nme arról van szó, hogy ezek a nők lelkileg kiegyensúlyozatlanabbak lennének, mint a férjük. Még akkor sem, ha a férjek látszólag magasabb szinten képesek funkcionálni, mint a nők. Ami kiegyensúlyozatlan az maga a kapcsolat, vagyis a feleség kénytelen a férj stresszét és szorongását is átvállalni, amellett hogy a sajátjával is meg kell küzdenie.

        Kedvelés

      • Minden betegseg oka lelki.

        Meg az elkapott nyavalyak is jobban megviselik azt, aki melyen van lelkileg.

        Es igen, a rak menekules az eletbol. Mert ott nem jo.

        Kedvelés

      • Betegség lelki okairól csak egy észrevétel.
        Mostanában nagyon sokat olvastam egészséggel kapcsolatos tanulmányokat, kutatásokat. És egyöntetű következtetések szerint a betegségeknek 3 fő oka van: örökletes tényezők, környezeti tényezők, életmód.
        Viszont a kutatások során oda jutottak, hogy az életmód az első két tényezőt is nagy mértékben befolyásolja és szinte minden betegségnek a tápanyaghiányos étkezés az okozója. Azaz ha valaki nyomelemben, ásványi anyagban, vitaminban szegényes táplálkozást folytat, nagy valószínűséggel lesz beteg közép-, vagy idős korban. De ha ezen változtat még idejében, javítható az állapot.
        Pl. szívbetegségek visszavezethetőek a magnézium szegényes táplálkozásra.
        Szinte mindegyik cikk a nyomelemben és ásványi anyagban szegényes táplálékot emelte ki. Vitaminok is fontosak, de előbbi kettő nélkül, azok nem hasznosulnak és állítólag azok nagyobb részt bekerülnek a szervezetbe.

        Kedvelés

      • Hát ja. Mondjuk a korszerű mezőgazdasági gyakorlataink következtében igencsak kizsákmányolt/kimerült talaj miatt sem nehéz ma nyomelemekben és ásványi anyagokban szegényes táplálkozást folytatni.

        Kedvelés

      • A betegség lelki okainak boncolgatása az áldozathibáztatás magasiskolája. Ennek minősített formája, amikor a hozzátartozót jelöljük meg okként, pl. a gyerek az anyja miatt allergiás. Ami a rákot, mint az életből való menekülést illeti, az éppen azért növekszik ilyen drámai mértékben, mert tovább élnek az emberek. Nem tudom, mennyire jön át az ellentmondás. Mindenesetre jó nagy teret hagy az egyéni értelmezésnek…

        Kedvelés

      • Nyilván lehet arra is használni, de ezzel az erővel azt is lehet áldozathibáztatásra használni, hogy miért nem öltöztél fel jól, ettől még nyilván elfogadható, hogy télen télikabátot veszünk fel. Aki a lelki dolgokat akarja áldozathibáztatásra használni, az amúgy is azt teszi. Aki meg odafigyel arra, hogy egy-egy betegség igenis összefügghet lelki okokkal, az segíthet is magán vagy akár másokon is. Az összefüggés pedig – bár nem determinisztikus, pláne nem kauzális -, valós.

        Kedvelés

      • “A betegség lelki okainak boncolgatása az áldozathibáztatás magasiskolája. ” Osztom a véleményed, engem emlékeztet arra, hogy mikor azzal nyugtatgatják magukat az emberek, hogy csak azt éri nemi erőszak akinek “túl rövid a szoknyája, nem megfelelően viselkedik, túl későn megy haza, nem a megfelelő helyen szórakozik, stb. “. A betegségek esetében is ugyanígy nyugtatják magukat az emberek, hogy ezek elkerülhetőek, ha nagyon akarjuk. Elvégre csak rendbe kell tenni az életem, csak kiegyensúlyozottnak kell lennem, és nem leszek rákos. Kár, hogy ezt még soha egyetlen tudományos kutatás nem igazolta. Benne is van az “50 legismertebb pszichológiai mítosz” című könyvben, közvetlenül amellett, hogy a gyomorfekélyt a stressz okozza, amiről pedig a nyolcvanas közepe előtt, még a szakemberek többsége is meg volt győződve. Aztán egy Nobel díjjal jutalmazott kutatás bebizonyította, hogy egy mikroszkopikus élősködő, egy baktérium a bűnös, aminek az ellenszere egy sima antibiotikum kúra, nem a stresszmentes élet.

        Kedvelés

      • Nana. a (túlzott) stressz és az immunrendszer aktivitása közötti kapcsolat emberben, állatban egyaránt kimutatott tény. Az immunrendszer pedig épp a bacit is kinyírja a gyomorban, ha elég jól működik. Nyilván ha már gyulladást okoz, akkor első lépés az ab, de tartósan LEHET (mivel az említett kapcsolat nem determinisztikus), hogy az életmódra/táplálkozásra is figyelni kell, különben a fekély, a baci visszatérhet. Más kérdés, hogy Selye János is írt már arról a furcsaságról, hogy a stressz túlzott kerülése is okozhat distresszt, azaz ugyanolyan következményei lehetnek. mint a túlzott stressznek. Szóval itt is van félreértés, mert a stressz önmagában nem mumus, sőt, mondhatni létszükséglet (“A stressz az élet sava-borsa” – mondja Selye János professzor. Enélkül nem élnénk vagy csak vegetálnánk. ” Selye: Stressz distressz nélkül, 1976).

        Kedvelés

      • nem értem, mi alapján írod ezt, elég merész kijelentés. Én gyorsan lecsekkoltam a National Cancer Instituite (US) oldalon, hogy mennyire beszélek hülyeséget, és ezt talátam:

        3.Can psychological stress cause cancer?

        Although stress can cause a number of physical health problems, the evidence that it can cause cancer is weak. Some studies have indicated a link between various psychological factors and an increased risk of developing cancer, but others have not.

        Apparent links between psychological stress and cancer could arise in several ways. For example, people under stress may develop certain behaviors, such as smoking, overeating, or drinking alcohol, which increase a person’s risk for cancer. Or someone who has a relative with cancer may have a higher risk for cancer because of a shared inherited risk factor, not because of the stress induced by the family member’s diagnosis.

        Kedvelés

      • Ez a “minden betegségnek lelki okai vannak” kijelentés engem nagyon bánt. Az anyai nagyanyámnak egy szimpla melanómája volt, nem hiszem, hogy egy beteg anyajegy lelki okokra vezethető vissza. Anyám vastagbél rákját egy jóindulatú petefészek daganat néhány sejtjének megtapadása, és évek alatt elrákosodása okozta. Az én petefészkemben évek alatt növekedett jóindulatú daganat, és csak sokkal később kezdett a belsejében néhány rákos sejt kialakulni. Szerintem ez genetika.
        Nem gondolom, hogy lelki okok nem okozhatnak betegségeket, de hogy mindig ez lenne lenne az ok, azt nem hiszem.
        Volt mellrákos betegtársam, aki tudta, hogy a betegséget
        a több, mint 10 évig tartó meddőségi hormonkezelések okozták. Amikor betegség kiderült, éppen a nagyon várt gyerek keresztelőjére készültek. Közben a lakásukat alakították át, mert ők már berendezkedtek egy gyerek nélküli életre. Milyen lelki okai lehettek neki élete egyik legboldogabb időszakában?
        De ha csak magamat nézem, nekem akkoriban kezdődhetett, amikor egy nagyon izgalmas, és élvezetes időszakot éltem át. Új munka, költözés, minden összejött. Akkor miért?

        Kedvelés

      • “Nem gondolom, hogy lelki okok nem okozhatnak betegségeket, de hogy mindig ez lenne lenne az ok, azt nem hiszem.”
        Pontosan. De e lényeg nem is az, hogy okozhatnak-e, esetleg, valamilyen valószínűséggel (hogy ez bizonyított-e, nem tudom biztosan), hanem hogy akármilyen okból kialakuló betegségeket, negatív folyamatokat felerősítenek-e vagy épp a gyógyulást segítik, illetve a betegség kitörését nehezítik, esetleg meg is akadályozzák-e.

        Kedvelés

      • Anyám 39 évesen lett mellrákos, és a négy nagyszülőjéből három halt meg rákban. Én sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy BRCA génhordozó volt és jó eséllyel én is az vagyok, minthogy a stressz okozná. Az biztos nem segít, de sokkal inkább sokadlagos faktor, mint okozó.
        Bár lehet, hogy ez csak az önvédelem, ha minden ennyire bizonyított faktort elhiszek, akkor előbb őrülök meg a rettegéstől, minthogy rákos lennék.

        Kedvelés

      • Nyilván szorosan összefügg test és lélek, ezt nem vitatom. De szerintem ha valaki képes egy beteg embert azzal traktálni, hogy biztos lelki eredetű a baja, ergo nem elég hogy szenvedsz/haldokolsz éppen, de még te is tehetsz róla b+, két kemo között meditálj azon, hogy nem lennél itt, ha megbocsátasz anyádnak, az a szívlapát minősített esete. És mellesleg rendkívül gyerekesnek tartom ezt a szemléletmódot, kicsit olyan a mellékíze, hogy “ha jó leszek, elkerülnek a betegségek, nincs mitől félnem.”

        Kedvelés

      • bocsánat félreérhető volt a mondatom.

        menekülésként értékelem némely esetben a betegség lefolyását.

        nyilván ezer más ok is van.

        Kedvelés

      • Sista, én is csinálok ilyet, de évente, legalább. Szerintem a hét év működhetett egy kiszámíthatóbb ritmusú, rutinokkal teletűzdelt életben.
        Nyáron vigyázunk a porontyra. 😉

        Kedvelés

  5. szerintem nagyon csalóka és kétélű dolog a boldogságot/boldogtalanságot önmagában kiemelni magasra. kiemelni a kontextusból, a folyamatokból, amikben vagyunk, amiben élünk. vagy kizárólag az öröm mértékével mérni. meg van a pillanatnyi, rövid távú és van az ami 25-30-40-60 éves ciklusban mutatja meg magát. legalábbis szerintem. az a kemény dolog szerintem, a nagy ciklusokban is boldognak tudni lenni, ahol már egész más fajsúlyú mérlegen méretnek meg a tényezők, és aminek szerintem két lényeges eleme van. az egyik, hogy nem lehet már megváltoztatni (visszacsinálni), a másik, hogy ott, a lelkiismeret, a saját belső párbeszédünk a tükörrel nem hazudik. az igazi boldogságban vagy boldogtalanságban szerintem nagyon fontos tényezők még a helytállás, a felelősségvállalás, és nem a bibliai bűntudatkeltő értelemben, hanem a saját belső mérlegünk értelmében.

    számomra az igazi boldogság nem hangos, nem harsány. hanem csendes, néma moraj, mint a tengeré, vagy a szél zúgása az erdőben, amit nem is észlelek mikor folyton ott van a háttérben, nincs teste, nincs formája, csak egy ilyen csendes mormogás mindenek (örömök, fájdalmak, történések, folyamatok, küzdések, repülések) alatt.

    azt a pillanatot amiről a poszt szól, amikor az ember kimondja hogy “nem vagyok boldog” szerintem megelőzi egy mély, belső döntés, ha komolyan csinálja az ember. a döntés arról szól: “változtatni akarok”. paradox módon szerintem ez így zajlik időrendben, és nem fordítva. ha fordítva, akkor abból igen sok (később megbánt és nem visszafordítható) kár szokott keletkezni. nem biztos, hogy jól látom, jól gondolom, csak nekem ez a tapasztalatom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Mindig ütsz. Könnyű önző és felelőtlen irányba elindulni a gondolatmenetből, üveggyöngyre cserélni aranytömbjeiket, ez igaz. No de nem arról van szó, hogy egész éjjel sírtak, hát beadom a gyerekeket a zaciba. Mélységesen megértem azt is, aki minden átmeneti szar ellenére boldognak definiálja magát, meg azt is, aki a vakítót, a pillanatnyit tartja csak igazinak, és szem elől téveszti a nagy méreteket. Aki változtat és aki úgy marad, döntésből vagy tehetetlenségből. Aki felismeri és aki nem. Csak arról írok most, hogy milyen furcsa, hogy a boldogság mint olyan (pont a boldogság!) egyáltalán nem szokott szempont lenni, legalábbis legitim módon nem lehet az, lehúzó, romboló, játszmázó emberek, viszonyok megbélyegzik, a boldogságot és az önazonosságot is.

      Ja igen, nekem sem csak azért jó, mert szempont volt. Kevés tudatosság van az én döntéseimben, sok megúszás, mázli, intuíció, gyerekes örömvágy. De nem tudom, ezt még átgondolom. Tudod, van az a típus, akinek nem azért lesz gyereke, mert annyira ezt akarta, hanem azért, mert képtelen volt elmenni abortuszra. Ilyesmi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Mélységesen megértem azt is, aki minden átmeneti szar ellenére boldognak definiálja magát, meg azt is, aki a vakítót, a pillanatnyit tartja csak igazinak, és szem elől téveszti a nagy méreteket.”
        igen, én is. továbbmegyek, tőlem aztán mindenki úgy éli az életét ahogy tudja/akarja/sikerül. mindenkinek megvan bőven a maga cucca és a bőven jó, érthető okai. engem a saját boldogságom érdekel elsősorban.

        “a boldogság mint olyan (pont a boldogság!) egyáltalán nem szokott szempont lenni, legalábbis legitim módon nem lehet az, lehúzó, romboló, játszmázó emberek, viszonyok megbélyegzik, a boldogságot és az önazonosságot is.”
        szerintem pont ettől izgalmas és tétes az életjáték, hogy ezek a peremfeltételek. a minőség ritkán olcsó. mert amúgy meg szerintem nem, ezek csak tényezők, sportszerű (vagy sportszerűtlen) nehezítések, nem A legitim pálya. a legitim az pont a boldogság, és szinte talán csak az.

        “Tudod, van az a típus, akinek nem azért lesz gyereke, mert annyira ezt akarta, hanem azért, mert képtelen volt elmenni abortuszra.”
        🙂 hát tudom. nekem is így lett. illetve pontosabban nem képtelen voltam, hanem az nem volt választható opció.

        Kedvelés

      • “Tudod, van az a típus, akinek nem azért lesz gyereke, mert annyira ezt akarta, hanem azért, mert képtelen volt elmenni abortuszra.”

        Mint én.

        Kedvelés

      • Neked gondolom azért jó mert bevonzottad a jó de dolgokat amik ha öntudatlanul is harmonizálnak a “helyes” uttal (nem a rendszeri értelemben) A másik pedig ha rossz dolog történt vele akkor se szűntél meg látni a nyilvánvaló értékeket az életedből mert nálad : minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő 🙂

        Kedvelés

    • Szerintem kétféleképpen hangozhat el a “nem vagyok boldog” mondat. Te a másodikról írtál, legyünk először túl az elsőn.

      1, Csak úgy, megszokásból, odavágni valakinek, hogy “hidd el, nekem sem jó”, vagy panaszként. Aztán ha ilyenkor elmondod, Te hogy tennél a helyében, elemzed a helyzetét egy holisztikus nézőpontból, annak semmi következménye, el sem jut az agyáig, csak a füléig, amit mondtál, vagy visszakapod azt, hogy “könnyű mondani”, “nem Te éled ezt az életet” (no, igen, lehet, hogy azért, mert én nem is így élném, mert nem így viselkednék/reagálnék). Ilyenkor, szerintem nincs meg az a komoly belső felismerés, amiről Te fentebb beszéltél. Csak mint egy robot, mondja, mondja, de nem veszi mélyen komolyan, mit jelent ez, mert

      2, ..ha valaki komolyan, valós, analizáló gondolatfolyamok lefuttatása után mondja ki eme mondatot, akkor ahogy Te írok, ott demarkációs vonal van. Ott kifejlődhet valami szép kis új fa. Csak el kell vágni a régi gyökereit, fellélegezni, és ültetni újat. Ilyenkor sok erőre és energiára van szükség, és jobb esetben igen közeli barátra/barátokra, akik meghallgatnak, és támogatnak, ott állnak mögöttünk, és meghallgatnak. Ekkor ez a mondat rémesen fontos. Az egyik legfontosabb lehet ebben az életben.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az 1. esetben nem biztos, hogy nincs meg a komoly belső felismerés. Csak egyszerűen elfogytak az erők, és ráadásul megkapja a sablonmondatokat. Vagy megkapja a kioktatást, mit kellene tennie, miközben ő is tudja a megoldást, csak nyomja vissza a rendszer, és már benne van megváltoztathatatlan helyzetekben(pl. gyerek). Hosszú évek telnek el sokszor, vagy egy fél élet, mire a szavak után változás következik.
        És a “nem vagyok boldog ” kijelentés lehet tapogatózás is. Valamit meg akar tudni a reakciókból, aki kimondja. Óriási szerencse kell, hogy ne a sablonokat kapja.
        Nem csak kétféleképpen lehet mondani, végtelen számú háttér létezik.

        Kedvelés

      • Igen.
        De végülis tán mindegy is, hány módja van a kimondásának, és mi van mögötte. Akkor igazán érvényes ez, ha követi tett, és nem a sablonok újravezérelt performálása. Nem kell hallgatni a rossz tanácsokra. Először nagyon erősnek kell lenni ilyenkor, de idővel ez már magától jön, és akkor erőt is ad.

        Kedvelés

      • “Óriási szerencse kell, hogy ne a sablonokat kapja.”
        Huh, nem akarok tapintatlan lenni, de kit érdekel!? Majd a külvilág mondja meg nekem, hogy én ki vagyok, meg nekem, mi a jó!? Akkor görbe tükörben nézem magam. Itt pont arról van szó, hogy le kell sz@rni az ítéleteket, a tanácsokat, a véleményeket. A boldogtalan világ miféle üdvözítő istáppal szolgálhat számomra? Csakis a jókedélyű, humoros, derűs, boldog, kiegyensúlyozott, megelégedett, bölcs emberek véleményére szabad hallgatni. Abból meg nem sok rohangál itt körülöttünk. Szóval én tudom a legjobban, hogy mi jó nekem. És ha nem tudom, akkor meg meg kell keresnem _belül_ a választ.

        Kedvelés

      • Sajnos sokakat érdekel a külvilág. A kérdésed egyáltalán nem tapintatlan. Aki utat keres, azon sokat segíthet a jókedélyű, humoros, derűs, boldog, kiegyensúlyozott, megelégedett, bölcs emberek véleménye. Nem nagyon fog ilyenekkel találkozni.

        Kedvelés

      • Attól, hogy valaki megszokásból mondja, hogy nem boldog, attól még simán lehet keserűségig boldogtalan. Éppen híján a gödörből kimászáshoz szükséges erőknek. Ettől még nem biztos, hogy a holisztikus nézőpont, meg a tanácsadás a megfelelő reakció. A kívülről jövő mélyebb rálátás csak akkot tud segjteni, ha felfogható, megléphető az a lépcsőfok. Ha a következő emeletet mutatjuk, hogy lásd az milyen szép, az legtöbbször inkább frusztráló. Ahogy boldogság Maslow piramisának alacsony szintjeiről mégcsak vonzónak sem látszik a teteje.

        Kedvelés

      • “Éppen híján a gödörből kimászáshoz szükséges erőknek. ”
        Egyáltalán nem biztos, hogy erőknek híján. Mintha te is mást mondanál utána. Felismerésnek van híján sokszor – igen, máskor erőnek vagy lehetőségnek, csapdahelyzetben is lehet akár. De nagyon sokszor a felismerés hiányzik. Hogy egyáltalán van más lehetőség. Vagy hogy szabad másképp élni: hogy nem önző, megvetni való lény. Hogy a boldogtalanság nem az alap, a természetes állapot.
        No ehhez a felismeréshez nem segít hozzá az erőről meg az akaratról való beszéd, az biztos. És az sem, ha beleverik az orrát a szarba, hogy nem érzed, milyen büdös? Hát érzi, csak nem tudja, hogy van más is, mér nem érzi az orgonát.

        Kedvelés

      • “…vagy visszakapod azt, hogy “könnyű mondani”, “nem Te éled ezt az életet” (no, igen, lehet, hogy azért, mert én nem is így élném, mert nem így viselkednék/reagálnék). Ilyenkor, szerintem nincs meg az a komoly belső felismerés…”

        Ezzel én most nagyon nem tudok egyetérteni. Sőt felháborodom rajta. Főleg a noigenesen. Ez ugyanis nem segítség. Ez megmondás, kioktatás. Hát persze, hogy nem úgy reagálnál, nem azt tennéd, hanem nyilván_te_sokkal_jobban_csinálnád.
        De ő nem te vagy. Az ő habitusa nem a tied. Kva könnyű a másiknak megmondani, hogy mit kellene csinálnia, ha azt a másiknak kell meglépni. Az ő hozzáállásával, az ő lehetőségeivel, képességeivel.

        És azt sem hiszem, hogy minden esetben úgy kell, és csak úgy lehet változtatni, hogy új fát ültetünk, a régit meg kivágjuk. Vannak esetek, vagy inkább nevezzük élethelyzeteknek, merthogy itt most életekről beszélünk, amikor ez nem kivitelezhető.
        A belső felismerés mindettől függetlenül még simán meglehet.

        A másik helyzetének elemezésével egyetértek, akár holisztikus rálátással, akár csak apróbb esetek kiemelésével. Az segítség lehet. Esetenként egy lámpaoltás értékű.

        Kedvelés

    • “számomra az igazi boldogság nem hangos, nem harsány. hanem csendes, néma moraj, mint a tengeré, vagy a szél zúgása az erdőben, amit nem is észlelek mikor folyton ott van a háttérben, nincs teste, nincs formája, csak egy ilyen csendes mormogás mindenek (örömök, fájdalmak, történések, folyamatok, küzdések, repülések) alatt.”

      Jaj, Hirli! ❤

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Sokszor apró, nem boldogtalanságra utaló, sőt, sokkal inkább hétköznapinak tűnő bosszúságot, fájdalmat, keserűséget, nehézséget fordítunk le arra a szemszögre, ami majd a változtatni akarást elindítja. Jönnek aztán a külső (először szerintem) és ennek kapcsán, vagy maguktól is a belső ‘miért?’ -ek, és erre születik meg a válasz aztán: Mert nem vagyok boldog!
      Mi szerintem annyira zsigerileg szívtuk magunkba a boldogtalanság mintázatát, mint az élet természetes velejáróját, hogy nagyon kevesen képesek közülünk azonnal felismerni, és nem a föltett kérdések megválaszolásával eljutni ehhez a valójában igen egyszerű válaszhoz. Szerintem nagy bátorság és őszinteség, önmagunkkal folytatott hiteles párbeszéd kell ahhoz, hogy megértsük az apró fájdalmak és keserű ébredések okát. Ezek az én tapasztalataim, és még az is, hogy a saját magunk hiteltelensége önmagunk előtt is okozhat boldogtalanságot.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  6. Hinném, hogy olvasol a gondolataimban, de tartok tőle, a boldogtalanságom teljesen átlagos, ezért e precíz megfogalmazás.
    Szóról szóra ugyanezekkel a reakciókkal, értetlenséggel találkozom.
    …és igen, nehéz szembesülni a boldogtalanság tényével, de a struccpolitika fulladásos halált okoz. Tele vagyunk tetemekkel :/

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Én egyre biztosabban merem állítani, hogy boldog vagyok. Azt is kezdem sejteni, hogy nagy részben ezt annak a tulajdonságnak köszönhetem, amit anyám annyit ostorozott és ostoroz bennem – ő önzésnek, gyávaságnak és pofátlanságnak nevezi, én a határaim ösztönös védelmének. Nem maradok benne olyan helyzetekben, amik nekem nem jók, nem tartom olyanokkal a kapcsolatot, akikkel nekem nem jó, és nem teszek olyasmit, ami számomra egyértelműen negatív – akkor sem, ha a szokás vagy az illem megköveteli.

    És egyre határozottabban állok ki magamért. Hazajöttünk húsvétra, és megint az van, ami mindig. Anyám nyolcféle sütit sütött, pedig hozott a tesóm is négyélét, de ő azért csak sütött rengeteget, hogy legyen, csinált ötféle főételt ebédre és láthatóan tele van a töke az egésszel, fáradt, nincs jókedve – nem tud kilépni ebből, hiába kérjük évek óta, hogy ne a zabálásról szóljon már az egész. Kell a hősi póz, hogy ő megcsinálta, megsütötte – utálja az egészet, de azért más boruljon le előtte, és érezze magát szarul, hogy nem dolgozik annyit, mint ő. Segíteni minimálisat enged, bár egész tegnap délelőtt neki kuktáskodtam a konyhában, mert beszélgetni csak ilyen körülmények között lehet vele. Este vacsorakor mondtam, hogy elmosogatok, de még volt, aki evett, vártam kicsit, és mire félrenéztem, ő gyorsan megcsinálta aztán pedig közölte, hogy “Na, jól elmosogattál!”. Nem tud már ilyenekkel megbántani, se kiakasztani, mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ezt a fajta hozzáállást nem tudom értelmezni, ez a részéről szimpla bunkóság. Megmondtam, hogy megcsinálom, ha őneki fontosabb, hogy demonstrálja, milyen lassú és lusta vagyok, ő meg milyen fasza, és azt akarja, hogy most nekem szar érzésem legyen, akkor nem sikerült elérnie. Nagyon játszmázós típus, és ha így a szemébe mondják azzal nem tud mit kezdeni. Szerinte az én viselkedésem önző, én meg örülök, hogy mellette ez kifejlődött bennem, mert óriási hasznát veszem az életben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Jesszusom! Anyainkat ossze kellene kotni.. (itt olyan sokunknak hasonlo az anyja) de az enyem alakul vagy csak ilyen messzesegbol tunik ugy nekem?
        En mar raebredtem, hogy nem vagyok boldog. Boldogtalan sem, amolyan semleges “igy is lehet” eletem volt, van egy ideje. Ezert meghoztam egy dontest, kilepek ebbol, az ugyan anyagai biztonsagot de mast nem ado helyzetbol es indulok. Kicsit azert felek is a valtozastol.
        Anyam is leleplezodik majd 😉

        Kedvelés

    • aritareal,
      jol leirtad hogy milyen az én anyám 🙂
      Hozzád hasonlóan valahogy én is védtem magam és anyámnak is beszóltam mindig Azt mondta nekem egyszer ,hogy egy nehezen kezelhető személy vagyok akinél mindig kell vigyáznia hogy mit mond mert nagyon igényes vagyok a részletekre. Azt is mondta nekem ,hogy egyesek mint én ellenzővel (amit a ló szemeire tesznek )közlekednek….Ezen azért elgondolkoztam…
      A játszmáit állandóan kritizáltam.
      Most már hogy öreg és ránk van utalva más a helyzet.Ugyancsak játszmázik de már nem is zavar, tudom mit kell értenem a megnyilvánulásaiból Az én gondom már csak az ,hogy a helytelen viselkedését a testvéremmel szembe csillapítsam.
      Igaz most ünnepekkor is kitörtem végül és ugyancsak megmondtam ,hogy nem értem mi történik körülöttem….
      Egyreszt örülök annak hogy akaratos (tavolrol 🙂 , mert akkor még van benne élet .

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Mindenkinek joga van a boldogsághoz (amúgy a boldogtalansághoz is), és senkinek sincs joga mást megakadályozni boldogságában (ellenben azt érzem, hogy akit szeretünk, azon valahol bizonyos mértékig (!) kötelesek vagyunk segíteni, ha boldogtalan helyzetben van, de nem kívánja! amennyiben nem akar és nem tesz saját szörnyűségbe hajló helyzete ellen, nem vagyunk érte felelősek). Kár, hogy ilyenről egyáltalán beszélni kell, mert felmerülnek ezek a szavak, hogy “önző”, “hedonista”, “kihasznál”, “túlzásba viszi”, “csak magára gondol”, etc. Kár, mert szerintem nagyon is ez a normális, ezért nem is kell foglalkozni ezen megjegyzésekkel és ezen kijelentések “szerzőivel”. A saját szabadságunkból is eredetezhető ez a “jog”: szabadságunk pedig, ugye, addig terjed, amíg másét át nem lépjük, le nem tiporjuk. Más szabadsága pedig attól nincs megsértve, hogy ő neki végig “kell” néznie, hogy én épp élvezek valamit (nyaralás, zene a fülben a villamoson, mosoly egy könyv olvasásakor a buszon, felnevetés, szuper designer ruha, etc.), ugyanis nem kötelező odanézni.
    /Volt korábban itt account-om, de nem sikerült belépnem, úgyhogy mostantól marad a facebook/
    Andi voltam 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kedves Andi!
      Nagyon szép, amit írsz, és jó lenne, ha így lenne, hogy hagyjuk, hogy a másik a saját módján boldog legyen, de szerintem ez nem így van, a társadalom nem így működik.
      Én nem vagyok optimista, mindenhol a tolerancia teljes hiányát látom.
      Éva írta, hogy a rendszer rossz, és 100 százalékig egyetértek, nő vagyok, így női szemszögből tudok ítélni, de amit a nőkre ráraknak, azt nem lehet kibírni.
      Sajnálnak a nőktől minden jót, legyen az ruha, vagy hobbi, a legminimálisabb, még eszed se lehet, ha van is, legyen kisebb, mint egy férfié.
      Tűrni kell, tűrni, beleöregedni, 30 évesen nagyi-style szerint öltözni, férjet fogni, anyós szekatúráját tűrni.
      Ez nem jó, ez nem megy, ez nekem nagyon nem tetszik, nem tudok hozzá mosolyogni, jó képet vágni.
      Azt szeretném látni, hogy a nők szépek, okosak, erősek, boldogok, hogy húzzuk egymást fölfelé!
      Tudom a sablon választ: A világ nem így működik.
      De miért nem így működik?
      A kereten belüli apró lázadások pillanatnyi jóérzést okozhatnak, de a keret marad.
      Én ezt az egész keretet akarom szétrúgni, a saját életemben mindenképp.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De akkor ne élj így!!!
        Igen, látom én is, hogy mi megy itt Magyarországon. Éltem éveken át Franciaországban, és ott azért nagyon más a helyzet, és mást láttam az utazásaim során is. Csak tudod, a helyzetmegállapítás legyen CSAK helyzetmegállapítás, és ne beletörődés, hogy “jó lenne, ha így lenne”. Hanem legyen így: ne állj szóba, ne élj olyanokkal, akik nem engednek kibontakozni. Mert az egyben azt is jelenti, hogy nem szeretnek. Márpedig minek olyanokkal együttlenni, akik nem szeretnek minket?!
        És légy szép és okos! És figyelj Magadra kívül és belül. És olvass, nézz filmet, menj színházba, tégy meg minden jót, amit időd, energiád és pénztárcád lehetővé tesz.
        És ne engedd, hogy ezt mások negatív irányba befolyásolják!
        Nem kell úgy élni, mint az a bizonyos nagy többség. És szerintem az nem is kifogás. A világ pedig lehet, hogy egyáltalán nem úgy működik, ahogy szeretnénk, de attól még ezt nem kell/szabad elfogadni, mindennap hozunk erre vonatkozó saját döntéseket, éljünk aszerint. Nem lehetetlen, tapasztalatból mondom 🙂

        Kedvelés

      • Optimista vagy, és örülök neki, hogy optimista vagy, jó olvasni, hidd el!
        Én alapjáraton szintén az lennék, mert annak születtem, és érzékeny is vagyok, meg kedves is, bár ez talán nem látszik.
        Az, hogy neked szép az életed, engem csak örömmel tölt el.
        Mert ez azt jelenti, hogy lehet minden más.
        Én most egyedül élek, és ezt én választottam, nem is kell most senki, nem lenne hozzá se erőm, se kedvem.
        Nekem, és most tényleg csak rólam van szó, nekem nem a pénz a gond, és nem is a kikapcsolódás, meg semmi, ami kívül van.
        Az én problémámat nem oldja meg semmi, amit meg lehet venni, sem utazás, sem más.
        Az én problémám belül van.
        És kívül van, amit látok, és nem tudom nem észrevenni.

        Kedvelés

      • Különben most én is egyedül élek (nagyjából 2 évvel ezelőttig együtt éltem egy sráccal, majd’ 6 éven át), és az elmúlt egy évben élvezem ezt az egyedüli életet, nagyon jó, hogyha jó, akkor magamtól jó, nem azért, mert valaki mindennap átölel, megvigasztal, programozik velem, beszélget velem, hogy kitöltsük az “űrt”. Szóval jó azt tudni, hogy jómagam vagyok felelősért az örömeimért és a bánataimért is.
        De szerintem, mivel egy életünk van, és jobb esetben örömmel telítve szeretnénk élni, nem érdemes pesszimistának lenni.
        Szóval próbáld meg Te is pozitívabban látni a dolgokat, Magadat belülről. S igyekezz kirekeszteni a külső ártó gondolatokat, embereket, és nem az Általad említett kereteknek megfelelően élni. Mondjuk így kevesebb barátod lesz. Ez tény. De azok sokkal mélyebbek, szerintem ez is tény. Különben meg mit ér a sok, de rossz, mert nem mély, nem valós közös meggyőződésen alapulú kapcsolat..
        Én nem mondom, hogy ez könnyű, mármint így élni, de gyümölcsözőnek látom, és ekkora a szabadságigényem. Tényleg nem akarom másoknak megfelelve leélni ezt az egyetlen életemet. 30 éves vagyok, jó esetben még van 50, aztán annyi..

        Kedvelés

      • Ne haragudj, de meglehetősen ignoránsnak, felülhelyezkedősnek tűnnek a tanácsaid, aki ide ír, az többnyire túlvan már azon a körön, hogy megpróbálja pozitívabban látni a dolgokat és ezt mantrázni, hogy akkor majd jó lesz.

        Kedvelés

      • Nagyon kedves vagy, és köszönöm szépen!
        Meg kellene próbálnom pozitívan látni, ez igaz, főleg magamat, nem is tudom, miért nem megy?
        A pesszimizmus nálam védelem, az énem védelme, mert korábban a vakságig optimista voltam, és nem vettem észre semmit, ami rossz.
        Most észreveszem, de szerencsére azt is, ha valaki boldog, és örülök neki.
        Ebből tudom, hogy nem vagyok megkeseredett, csak pesszimista.
        De vak már nem akarok lenni, nem is tudnék.
        Most annak örülök, ha másnak jó, azért, mert az egy remény arra, hogy nekem is lehet jó.
        Nehéz megmagyarázni, miért nem jó nekem, mert látszólag semmi okom panaszkodni.

        Kedvelés

      • @johannale: Olvasd el rendesen a sorokat, a szavakat, Mantrázásról Te beszélsz, nem én. S én csak a saját tapasztalataimra támaszkodva, a saját nézőpontomat alapul véve írok itt bármit: nekem működik, nem két perce, hanem évek óta. S azt is írtam, hogy nehézségekkel. De ez természetes. Mert ugye inden életmódnak megvannak a nehézségei.
        Amennyiben pedig “tanácsokat” írtam, az reakció volt valamire, tán azt is olvasd el még egyszer. És ne vedd Magadra, ha nem inged.
        Vagy nem tán az zavar, hogy én nem panaszkodni jöttem?!
        üdv.

        Kedvelés

      • @ann.k: szerintem az optimizus nem azt jelenti, hogy vakok is vagyunk. és ama rövid leírásból, amit most tettél, azt sem gondolnám, hogy pesszimista vagy. talán inkább realista, nem? de ahogy most leírod, az szerintem tök jó. nyitott szem. más örömére is, és a Tieidre is 🙂

        Kedvelés

      • Realista is vagyok, de pesszimista is.
        Az meg nagyon.
        De attól van szépség az életben, hogyne lenne?
        Nekem azzal az optimizmussal van bajom, amit rám akarnak erőltetni: ha nyakig ülsz is a pöcegödörben, akkor is nézd a jó oldalát.
        Ezt nem szeretem, ez a mentalitás tartja a trágyában az embereket.
        Az is furcsa azért, hogy a boldogtalan ember a norma.
        Annak kell magyarázkodnia, aki boldog.

        Kedvelés

      • @ann.k: No, igen, boldogtalanság, mint norma. Igen, valahogy így. Hányszor megfigyeltem, hogy ha valamiért mosolygok a villamoson, néznek rám, hogy miért, hogyhogy, mintha köztéren nem lehetne. Bár néha meg úgy érzem, a közöny volna a norma, hogy csak úgy éljünk bele a nagyvilágba, csináljuk, és kész. Ez arról jutott eszembe, hogy olyan is megesett velem, hogy szintén pont közlekedési eszközön jutott eszembe egy életemben nagyon fájó pont, s bár már csak pár megálló lett volna, hogy hazaérjek, szabadjára engedtem a könnyeimet, és valahogy az sem tetszett a közönségnek. Szóval talán úgy alapvetően a radikálisabban megmutatkozó érzelmeket tolerálják kevéssé. Igaz, az örömöt, boldogságot és mosolyt még kevésbé nézik el. Pedig mennyivel jobb volna mindenkinek, ha.. ugye, ez a ha szócsak..

        Kedvelés

      • Én is kicsit kioktatásnak érzem. Én a magam részéről nem hiszek a pozitív gondolkodásban, mert nem olyan nagyon éles a határ az optimizmus és az önáltatás között. Amikor valaki boldogtalannak érzi magát annak van mindig valami oka, de ahelyett, hogy az okokat térképeznénk föl, kicsomagolnánk, megvizsgálnánk a rossz érzéseket ahelyett a külvilág el kezdi tolni ezt a légy optimista szöveget, mert nincsenek adekvát válaszaik, mert okos tanácsokat adni sokkal egyszerűbb meg sem kell hallgatni, látni hozzá a másikat. Egyébként meg nézzünk szét a világban, halálra szennyeztük a környezetet, a túlnépesedés, a túlfogyasztás világát éljük, több erőforrást használunk mint amennyit a föld elbírna. Mikor és makro szinteken is rosszul működik a rendszer, mikor mondjuk már ki és nézünk ezzel szembe???

        Kedvelés

      • @Andrea Eva Toth – április 21, 2014 – 11:15

        “Amennyiben pedig “tanácsokat” írtam, az reakció volt valamire, tán azt is olvasd el még egyszer. És ne vedd Magadra, ha nem inged.
        Vagy nem tán az zavar, hogy én nem panaszkodni jöttem?!”

        Kedves Andi, nagyon bántja a szemem ez a két mondat, ez a hangnem nem megszokott ebben a közösségben. Érdekeseket írsz, de akadályozza az értelmes vitát ez a stílus.

        Kedvelés

      • Mi hát a pozitív gondolkodás? Hogy akkor is süt majd ha nap, ha hózivatarfelhők érkeznek, csak azért, mert úgy akarom? És ha mégsem, akkor negatívnak szabad-e lenni? Jogos-e átélni, ha engem sérelem, bántás, megaláztatás ért, vagy dobjam vissza akkor is kenyérrel?
        A pozitív gondolkodás azt hiszem, ártani nem használ, de szerintem inkább gondolkodjunk reálisan, ha már. A nyitott szem és agy többet ér, mint a rózsaszín szemüveg. Nem hagyja, hogy egysíkúan lássunk magunk körül mindent.
        És nekem mindig gyanús az az ember, aki folyton mosolyog, komolyan mondom. Én magam egy antiszociális dög vagyok.

        Kedvelés

      • Andrea, johannale azt írja, hogy te mantrázol, valóban. Azért írja, mert enyhén szólva úgy tűnik. Életmódmagazin- és Müller Péter-stílusúak az írásaid. Nagyon jóindulatú, de ismert és – nem megoldás.

        Kedvelés

      • @Victoria: Azzal egyetértek, amit leírtál: szembe kell nézni a problémákkal, ki kell vesézni, ha vannak, meg kell velük küzdeni. De mindezt akkor is, ha nehéz, mert sok mindenen lehet változatni. Szerintem csak nem szabad beletörődni abba, hogy “ez márpedig így van, sz*r a világ”. Hanem ahogy írod más problémák kapcsán: el kell kezdeni beszélni róla, tenni érte vagy épp ellene, hallatni a hangunkat, akár csak így itt beszélgetés, eszmecsere formájában, vagy önkéntesként, bárhogyan. Én arról beszéltem volna csak, de ezek szerint már két ember is van, aki valamiért nem úgy olvasta a sorokat, hogy nem kell minden negatívumba beletörődni. Ez nem magaslati látásmód, ez segítHET bárkinek, még ha nem is mindenben.

        Kedvelés

      • Én is kioktatónak érzem a hozzászólásaidat. A jó szándékodat nem vonom kétségbe. Talán elolvashatnál több bejegyzést itt, akkor értenéd, mi az, ami néhányunknak zavaró.

        Kedvelés

      • Azért érzitek kioktatónak, mert E/2-ben ír, és nem E/1-ben. Ez a kioktatás, tanácsadás legbiztosabb jele 😀
        Nekem erről az jutott eszembe, hogy van egy kedves barátnőm, aki időtlen idők óta együtt van egy fiúval, akivel a saját bevallása szerint sem illenek össze, nemrég volt egy pár hónapos komoly válság, szakítás stb. aztán persze megint összejöttek. A lány most 33 éves. Szerintem nagyjából tisztában van vele, hogy ez így szar, és folyton panaszkodik a pasijára (külső szemlélőként szerintem joggal), ugyanakkor attól is fél (szintén joggal), hogy már nem sok ideje maradt a válogatásra, ha családot, gyereket szeretne. És erre mi van, lemondta a mai programunkat, hogy inkább az anyós fejét nézze, akivel egyébként kölcsönösen utálják egymást, azért, hogy “ne legyen sértődés”. Megvan erről a véleményem. és ezt nem is rejtem véka alá, de közben rohadtul nem tudom hibáztatni, és. őszintén, nem tudok neki valós alternatívát felmutatni, mármint természetesen nem a mai programra gondolok (akadt hozzá másik partnerem), hanem “életprogramra”. (Én azt választottam, hogy nem kompromittálom magam egy méltatlan pasival és a sleppjével, de ennek is megvolt az ára. Úgy érzem, nincs jogom senkinek tanácsokat osztogatni.)

        Kedvelés

      • Igen mert az ember elfogult nagyvonaluan látja a dolgokat,főleg a más baját első látásra.
        Ritka az ilyen környezet mint ez a blog, az ember nem is számít rá.
        Itt félre lehet rakni maszkot, páncélt, emberien lehet megnyilvanulni.
        Aki először vagy keveset olvas nem jut el az apró árnyalatokig ées még nincs amiről beszéljen.
        Én is pontosan igy jártam mint Andi.
        Mikor olvastam hogy milyen jól beszélgettek én is kívantam írni valamit. Mindenkinek vannak élettapasztalatai és ha az ember meguszta komolyabb trauma nélkül akkor írhat álltalánosságokat a boldog életről de ezek a mondatok üresek mert nem jönnek teljesen belülről, nem vonatkoznak konkrét helyzetekre .

        Bizonyos alfa szintre kell jusson az ember hogy tudjon gondolatokat elfogadni és átadni.
        Rá kell hangolódni az itteni közösségre nem a kozosseg kedveert hanem a lenyeg felfogasaert. Próbálom én is. 🙂

        Kedvelés

      • Értjük amit írsz, és tudjuk, hogy jó szándékból teszed. Azonban amiatt érzi szerintem fölényeskedőnek a többség amit mondasz (én is), mert nem veszed figyelembe azt, hogy itt mindenki a saját démonjai ellen harcol, amire te nyújtod az egy és igaz megoldást, a mindenre univerzális szérumot: a mindenható, minden felett viadalt arató, társadalommal szembenő AKARATot. Ez teljesen rendben van és igaz egy szinten, csak azt nem veszed figyelembe, hogy odáig is el kell jutni, és ahhoz is sok ösvényen vezet az út.

        Itt a démonok elsősorban nem a külső társadalmi nyomások félretolásáról szólnak, hanem annak az évek alatt szociálisan személyiségünkbe beleégetett manifesztációiról. Itt mindenki a környezet által beleépített alteregója ellen harcol szerintem, így én is – és amíg a társadalmi elvárásokat nem győzted le belül, addig kívülről hiába akarsz valamit. Az addig egy hamis illúzió, mert az nem te vagy. Én már végigmentem egy ilyenen, óriási bukás lett a vége. Addig itt hiába beszélünk környezettel szembeni akaratról, míg a belső, ugyanazokat éneklő szirének el nem hallgattak.

        Szóval itt mindenki magát bogozgatja, és ha más úton, de el fog majd jutni, ahová kell, talán oda is ahová te. Azonban nincs egy igaz, és egyetlen megoldás ezen a szinten, amin mi még itt bolyongunk – aztán ha valaki nem ért egyet, kiigazít. Mindenesetre szerintem az itt olvasók többségének az AKARATa ettől függetlenül működik, és ez az akarat most egy erős befelé való nézés a továbblépéshez. Ha ott minden sikerült, jön majd a külső AKARAT, amiről te beszélsz.

        Lehet, neked erre a belsőbe nézésre nem volt szükséged hogy felépítsd a külső akaratot, mert nem olyan környezetben nőttél fel hogy ezt az alapvető készségedet időközben kinyírták. Azonban mi most ott próbálunk növekedni, ahol korábban lemetszettek, és ez belül van.

        Örülünk, hogy boldog vagy, ennek ellenére én is csak ajánlani tudom, hogy nézz itt alaposabban körbe, és szemezgess az írásokból, amikből mi is próbálunk építkezni.

        Kedvelés

      • Az AKARATról nekem gyakran eszembe jut – pláne ha démonokkal szembeni akaratról van szó – az a mondás, hogy próbáld meg akarattal megállítani a hasmenést. Nemigen szokott sikerülni.

        Kedvelés

      • Azért egy akaraterősnek, aki szerint mindent lehet, beadnék egy adag ricinusolajat, aztán megmondanám neki, hogy a környékeb bezárt az összes WC, meg elfogyott a WC-papír, lehet bizonyítani az akaraterőt 🙂

        Kedvelés

      • Én is futottam egy kört ezen az akaraton. Azért mégis mindig van egy pont, mikor ha akarsz, választhatsz. Eldöntheted, hogy mit akarsz. Ritkán vannak tiszta pillanatok, de akkor nagyon kell akarni. Nem a szarást vagy nem szarást, hanem hogy benne maradj-e a szarban, vagy hogy inkább zuhanyozz le. Nem? Akarat nélkül nem fordíthatsz semmit a sorsodon. Azt hiszem, ha valaki nagyon akar valamit, kitart mellette, nem mond le róla, eléri (Gatsbynek mondjuk nem jött össze). Ahhoz is kell akarat, hogy elmenj terápiába, nem?

        Kedvelés

      • Az akarat nagyon fontos! Akarat nélkül nem lesz semmi, csak sodródás. Csak épp nem mindegy, mit akarsz. Mert ha rosszat akarsz, ha az akarat nem társul tudatossággal, a lehetőségek felmérésével és – legfőképpen – a vágyaid, a valós vágyak, a saját igényeid felismerésével, akkor a nagy akarásnak nyögés lesz a vége. Az akaratra túl nagy hangsúlyt helyeznek sokan, azt képzelik, hogy attól minden jó lesz, pedig a szarban benne maradva valahogy túlélni, létezni, működni sokszor több akaratot igényel (legalábbis hosszú távon), mint kilépni. Vagy épp erőn felül, hibás célokért teljesíteni. Azért is menedszer leszek (pedig esetleg inkább festenék, vagy épp gyereket nevelnék), azért is nagy családom lesz (holott már a második gyerek kiveszi minden erőmet, és zombi vagyok az otthonléttől), stb. Elképesztő akarattal építenek emberek elképesztően boldogtalan, kisiklott életet. Egyre nyilvánvalóbb a számomra, hogy nem az akaraton, hanem a felismerésen múlik sok minden.

        Kedvelés

  10. egyáltalán gondolkodni azon, hogy boldog vagy épp boldogtalan valaki már az egy lépcső. az én felmenőimben ez fel sem merült hosszú évekig (állítólag). “csak csináltuk, amit kell”. a rossz hangulat, a nevetés hiánya, a fáradtság, szorongás mind általános alaphangulattá tud válni ilyen fokú “öntudatlanságban”, mókuskerékben – mi volt előbb, a mókuskerék vagy a boldogtalanság, s melyik volt a másikért és másik miatt, azt csak az tudja, aki a tyúk vs tojás kérdésre felelni tud. nekem ezek után idő, munka, önismeret volt eljutni egyáltalán arra a kérdésre, boldog vagyok-e. nekik mindig fontos volt, hogy boldog legyek, de a boldogságra való képességet egyes alapelemeit bizony komolyan kerestem, sokáig. ez a téma számomra párja a “nem kell kibírni”-nak. ha valaki kimondja, hogy boldogtalan és komolyan ez a véleménye, akkor szerintem az a cselekvés, mély agyalás kiindulópontja is kell legyen. kimondani, hogy boldogtalan vagyok és mégis pörögni benne évekig – az a megoldóstratégiák hiánya, depresszió. súlyos fizikai ára van a boldogtalan életnek, látom és jobban rettegek tőle, mint bármi mástól. legyünk boldogtalanság-mentesek, áldott húsvétot.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. en is az a tipus voltam aki elment amint erezte hogy valami nem jo neki. de most van 2 gyerekem es nem tudok toluk arrebb menni, mert most mar az is szempont hogy nekik mi a jo. hiaba iratkozom be az egyetemre hogy legyen vegre egy jo allasom es fizetesem, meg talan fel is vesznek, na de hogy vegzem el 2 gyerekkel a nyakamon a full time sulit. persze, fizethetek baby sittert, csak akkor nem latom a lanyaimat es kifizetem az utolso fillereimet, sot annal tobbet es az senkinek sem jo. a kenyszerhelyzetek szepen lassan felorlik az ellenallasomat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Megjártam én már a ,,nem vagyok boldog” poklát. Annyira nem voltam az, hogy állandó szívritmus-zavaraim voltak, a szívem össze-vissza kalapált, és idegrángásaim voltak különféle helyeken.
    1-1,5 éve, talán a bloggal is párhuzamosan vagyok tudatos az életemben. Úgy értem, nem szereplője, hanem rendezője vagyok életem filmjének. Ez nagyon sok változást hozott külsőleg és belsőleg egyaránt. Amanita, én is biztos voltam benne, hogy a büdös életben nem dobom le magamról azt a 20 kilót (bánatháj?), ami a gyerekek után feljött és ottmaradt, és hozták magukkal a barátaikat is. De igen, mégis sikerült, nem volt nehéz. Őszinte örömet jelent annak a tudata, hogy megcsináltam azt, ami előtte lehetetlennek tűnt.
    Mit jelent még a tudatosság? Önértékelést, öntudatot, önazonosságot, önérdekérvényesítést -szóval csupa önzést 🙂
    Nem is tudom, én inkább megelégedettségre törekszem. Úgy permanensen. A boldogság nekem pillanatokat jelent inkább, váratlanul, robbanásszerűen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az általam ismert emberekhez képest fordítva vagy bekötve 🙂 Komolyra fordítva, arra gondolok, amikor valaki a ledobott kilókhoz köti a boldogságot, újabb és újabb diétákba fog hiába és közben eszik, de hamuvá válik minden falat a szájában a bûntudat miatt. Telnek az évek, már x kilóval is boldog lenne de nem volt az 10 éve sem, amikor pont annyi volt…. és most kibökhetném a tutit a végére, de õszintén szólva fogalmam sincs, hogy lehet kilépni ebbõl.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Egyrészről nyilván nem a mínusz kilók hozzák meg a boldogságot, másrészről meg nekem sok örömet hozott magával. Mindig is éreztem, hogy vissza kell szereznem a saját testalkatomat, amivel 27 évig éltem, az ,,új” testem egy börtön, ami nagyon sok mindenben akadályoz, láthatatlanná és frusztrálttá tesz.
        De kellett a felsorolt sok önzés is, hogy a kilók rendre le tudjanak olvadni.
        Ki lehet lépni belőle, csak tényleg nem szabad a boldogság egyetlen zálogának tekinteni. Inkább egy boldogságmorzsának.

        Kedvelés

    • És önismeretet is…meg önvizsgálatot. Nem baj az az “ön”, kell az az “ön”. Persze, fontos a visszajelzés, a külvilág, de képtelenségnek tűnik, hogy csak viszonyrendszerekben müködhetnénk. A férfi tükrében vagyunk nők, a rossz kontrasztjaként jók vagy fordítva. Hát nem. Mint a kalaptű: kalap nélkül értelmét veszti. Nem vagyok kalaptű, mandzsettagomb, díszzsebkendő. Te most jól vagy, Zsuzska? A testi bajok mérséklődtek, netán el is múltak?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jól vagyok, ki merem mondani. Testi tünetek nélkül.
        Úgy vagyok vele, mint te: már nem a kapcsolatom a boldogságom alapja, hanem én, magam. Bár nekem paradox módon ettől a kapcsolatom nagyon nagy mértékben javult. Fejtegettem ezt minap zs. barátnőmnek (szia itt is 🙂 ), hogy attól lett egészen más, hogy amikor a férjemnek ordítani támad kedve akármiért is, én nem nézek már könnybe lábadó őzike szemekkel, hanem majdhogynem kiröhögöm, mert kívülről nézem és viccesnek találom. Visszaszólok, rámutatok, hogy mekkora hülyeség is amiatt ordítani, hogy a pohár, ami leesett, eltörhetett volna. De ha eltörik is, akkor sincs semmi, összesöpröm és kész. Ha ő bénáskodik, én sosem üvöltöm le a fejét, nem dohogok órákon át miatta, és pláne nem a gyerekekkel viselkedem így, mert ez semmi máshoz nem vezet, mint ahhoz, hogy ha valamit elrontanak/törnek/piszkolnak stb., majd jól nem mernek szólni.
        Na, elkanyarodtam.
        Szóval jól vagyok, köszi. Van munkám, ami házon kívüli, még nagyrészt szeretem is, kivéve a számlás-könyvelős részét, ahhoz nincs agyam (alapvetően én teszek-veszek-szervezkedek típus vagyok, ezt mondjuk máshol, egy nonprofit egyesületben élem ki, azt nagyon élvezem!) És ahogy Hajnalka többször is utalt rá, épp vezetni tanulok így 40 évesen – nem könnyű!

        Kedvelés

  13. Egy ideje figyelem, és túl az üvölteni feltörő, sikítani vágyó sokféleségen tegnap nyugodtan, részletesen kielemezve, magam és férjem előtt kisírtam magamból a címadó mondatot. Átgondolt volt, következményeket vállaló, valahova elinduló…több még nem látszik, nem tudjuk, mi következik ezután, most figyelünk. Most még csodálkozom, hiába nem aludtam, hiába bőgtem át az éjszakát, a Nap mégis felkelt, a gyerekek mégis a nyakunkon ugráltak reggel és a kávé illata sem változott. Egyenlőre olyan, mint amikor nagy bátran becsapjuk az ajtót magunk után egy munkahelyen…rendben, megléptük és a fejünkben lüktető bátor izgalom kergetőzik a gyomor félelemmel teli vibrálásával, de valami elindult. Valahova.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Hát, ez ismét betalált.
    Évek óta, hosszú évek óta nem vagyok boldog. Azaz bocsánat, voltak időszakok. A gyerekek születése, a várandósságok jelentős része.
    De úgy egyébként nem volt meg a szőnyeg. Mert én ilyennek képzelem, szőnyegnek. Vannak a pillanatnyi boldogságok. Mikor ablakot nyitok reggel, és madárcsicsergést hallok… vagy amikor rászánom az időt a kávészertartásomra, és benne vagyok, és finom. Satöbbi.
    De a szőnyeg, az a valami, ami pár évvel ezelőtt még megvolt, amikor úgy ébredek, hogy de jó, újabb nap, és biztonságban érzem magam, és tisztán és őszintén merek magam lenni, na az hiányzott jó ideje. Azért, mert folyamatos megfeleltetésben éltem. És nagyon meg akartam felelni, és nem vállaltam a felelősségek azért, aki tényleg vagyok. Hanem olyan próbáltam lenni, amilyen mások szerint a jó (mit jó: szuper!) anya, jó feleség.
    Két hónapja nyílt rá a szemem ezekre a szomorú összefüggésekre, és egy csapásra átfordult bennem az egész. Nem akartam, nem tudtam már megfelelni a képeknek. És döntést hoztam: ha önmagam felé botladozva nem vagyok elég jó, akkor nincs tovább közösen. Elkezdtem az új utamat járni, ami (egyedül három gyerekkel) nem igazán egyszerű, sem nem mentes a fájdalomtól. De mégis… valami nagyon megváltozott! Hetek óta ömlik felém a segítség, a jó szavak, a szeretet. Hirtelen úgy érzem, különös áldás-burokba kerültem. És növekszik bennem valami, ami egész picikére zsugorodott már egy ideje. Sokféle nevet adhatnék neki, de még alig merek.Dédelgetem, melengetem, hogy szép nagyra nőhessen.
    És furcsa, nagyon furcsa, de mintha a boldogság is közelítene.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Ó, milyen igaz. Akkor kezdett jó irányba bemozdulni az életem, mikor kimondtam, nagyon hangosan, hogy nem akarok így élni. Hogy akkor menj inkább el. Három évet vártam ezzel, mert azóta volt konstans boldogtalanság, és azt kívántam, bárcsak előbb. Mi tartott ennyi ideig? Pont a fenti mondatok. Azok tartottak benne a boldogtalanságban három évig. Most van a
    Nem érdekel, mások hogy bírják ki, ez az én életem.
    Egy van belőle, és nem az a cél, hogy majd a mennyben, mert már itt is jónak kéne lennie.
    Nem tudok másnak örömet adni, ha én sem vagyok boldog.
    Mit látnak a gyerekeim?
    Nem akarok rákban meghalni.
    Senkiért nem vagyok, magamért vagyok. Jelen bárkiért vagyok, akit én választok.
    Nem azt várom, hogy más tegyen boldoggá, de azt várom, hogy úgy szeressen, ahogy nekem is jó.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én úgy élem meg, hogy ez egy pozitív, produktív felismerés, hogy nem vagyok boldog. Én sokáig azt hittem, hogy az vagyok, olyan messze voltam saját valós igényeimtől és akartam mindenkinek jó lenni, hogy azt se tudtam, hogy boldogtalan voltam, ha meg is csapott az érzés, azonnal elhessegettem magamtól, hiszen minden megvan, miért is lehetnék boldogtalan…

      Nem hiszem, hogy bármiféle pozitív gondolkodás segíthetne rajtam, csak a valóságom kendőzetlen felismerésében bízom és, hogy maradt bennem, viszonyaimban annyi valós tartalom, ami át fog vinni és át fogja vészelni. Ami nem, azért nem kár, már nem sajnálom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • hogy tudtad azt kimondani, hogy neki kell mennie? nálunk már nagyon gáz, de még mindig tartok tőle. ő építette, és az első reakciója bármire, hogy mit akarok én, mikor egy sporttáskával jöttem??? a húsz beletett év, úgy tűnik nem számít. tudom, hogy a jog mellém áll, legalább részben, de gyilkos dolog egy válóper egy fedél alatt boldogtalanul, gyűlöletben. és sajna nem áll mögöttem senki, ahova legalább egy időre elmehetnék. hat gyerekkel. mert a gyerekeket nem hagyom, és ezt ő is tudja.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  16. De jó itt mindig, köszönöm. Azt nem tudom, mi következik ezután. A férjem egy igazi jó arc, fantasztikus ember. Mindig ilyen férjet képzeltem magamnak és ilyen apát a gyerekeimnek. Csak egy jó ideje olyan, mint egy legjobb barát. És ez nagyon jó, közben meg nagyon kevés is. Küzd bennem ez a kettősség. Hogy hülye vagyok, van velem egy jófej pasi, akinek a vállán megpihenve filmet nézhetek, hátradőlhetek, amíg hülyéskedik a gyerekekkel és lassan belekezdhetnénk, hogy kitaláljuk, hol nyaraljunk. Ezzel együtt látom a szemrehányást a szemében, hogy hol a tűz,, ami járna /merthogy bennem aludt ki a láng/. Neki is, nekem is. Vívódom, elég felbontani ezt a jól működő akármit azért, mert nincs tűz? De azt sem hiszem, hogy lehet benne maradni és negyvenen innen hátradőlni, hogy a tűz, hát az már nem lesz ebben a hátralevő 40 évben… Mindenféle kavarog bennem…nyitott házasság , ami valahova majd vezet? így maradni? Abbahagyni? Itt járok most.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hát, ha ezt már így megfogalmaztad maadnak, alig hiszem, hogy így marad. Ugyanis ez a jól működő akármi ezek szerint nem is úgy működik, és csak még rosszabb lesz. Megéri, én pont e miatt meg vagyok győződve arről, hogy (OK, ritka kivételektől eltekintve), hogy nem létezik holtomiglan-holtodiglan.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ez nagyon nehéz, és volt többször is ilyen szitu az életemben. Nálam amúgy is van egy családi minta, így visszakézből azt mondanám keress tüzet, de ez nem mindenkinek és minden házasságban jó ötlet. Viszont a kevesebbet együtt lenni, külön programokat tervezni szokott segíteni. Ha a lelki része oké és csak a szexben hiányzik a tűz, az amennyire a szakirodalmat olvasgatom normális, pár év alatt ezek a hormonok kifutnak. Ezért vagy nincs holtomiglan-holtodiglan, vagy elkezdik a párok továbbfejleszteni a szexet. Ilyenkor derül ki, hogy egyrészt milyen fundamentumra van építve a házasság, másrészt az is, hogy van-e a földszinten kívül első, esetleg második emelet, ahol aztán lehet kalandozni. Ez mondjuk elég melós.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ugyanilyen az enyém is. A tűz elmúlt, két kicsi gyerek, megcsaltam, kiderült, megcsalt, ez most karácsony előtt derült ki. Ez valahogy megrázott, újrakezdtük a semmiből építeni az egészet. A testi része továbbra is necces, nekem elég volna havonta, neki naponta se lenne rossz. Tiszteletben tartotta az igényeimet, legalábbis úgy tűnt. Amikor szóltam, zavar, hogy nem tudom megölelni anélkül, hogy egyből elkezdene fogdosni, megértette. Majd pénteken kiderült, pornót néz. Majdnem elhánytam magam ettől, el is mondtam, azt mondja azért, mert nincs annyi, amennyi neki kellene. Mondtam, akkor miért nem veri ki magának? Azóta nem nagyon szólok hozzá, faszkivan, úgy érzem, megalázott, és ezt már nem tudom lenyelni. Mellékszál, de rajtam amúgy is nagy a nyomás, több mint egy éve én keresek egyedül. Szintén melék az én viszonyom a testiséggel, itt már írtam erről, 9 évesen kezdtem, évekig elégítettem ki a 4 évvel idősebb unokabátyámat, persze nem önszántamból. Azóta kicsit nehezen viselem a kényszert. Meséltem neki a blogról, azt mondta, kérdezzem meg a véleményeteket erről. Tehát, mi a teendő, ha az igények ilyen messze vannak? Ti mit szólnátok, ha emiatt a pasitok pornót nézne?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • tudomásom szerint szinte minden pasi néz pornót, és aki nézi, az akkor is nézné, ha minden egyes nap lenne szex. Szerintem aljas dolog ezért téged hibáztatni.

        Kedvelés

      • És a többi nő ezt elfogadja? Hogy vadidiegen meztelen testeket bámul a pasija?Vagy úgy tesz, mintha nem történne semmi? Csak nekem esik ez olyan rosszul?

        Kedvelés

      • Borsó, azt lehet tudni,milyen jellegű pornót néz a fas…ööö…férjed?

        Kedvelés

      • En sem szeretnem ha pornot nezne a ferjem…Inkabb akkor csinalja igazibol ha az kell neki. Igaz nem tudom hogyan reagalnek akkor….De joga van hozza.A kerdes csak az hogy velem vagy nelkulem bonyolodnak a dolgok.

        Kedvelés

      • Nem minden pasi néz pornót. Ez nem igaz, mellesleg remek ürügy azoknak, akik meg néznek, ezzel mentegetve magukat -> kissé emlékeztet az erőszak kultúrájára, ahol mindenki erőszakos, és ezért legitim.

        Innen Borsónak írom:
        Szóval, nem mindegyik, és nem is kell ezt elfogadni, szerintem a pornó nem egészséges, nem építő és nem láttam még nők által szétkúrt pasit, de fordítva állandóan. Csoda hogy nem tetszik? Csoda hogy megalázónak éli meg egy nő? Azt tudni kell, hogy szerintem, ez egy olyan mechanikus dolog egy férfinek, hogy eszébe se jut annak a nőnek a személye, akit a filmen lát, egyszerűen könnyű, olcsó módja az örömnek, aminek aztán utólag van a valódi ára. Kialakult mechanizmusok, eltorzult reflexek, silány igények, és szexuális erőszak.

        Kedvelés

      • Tényleg nem néz minden férfi pornót, nem hoz mindenkit lázba, eltekintve a kamaszévetől, amikor rongyosra nézték azt a két vhst, ami volt. Szerencsére ismerek egy-két olyan férfit, aki számára a pornó azért elfogadhatatlan, és nézhetetlen, mert nem tudnak elvonatkoztatni attól, hogy a nézéssel, a kattintással is a ipar részévé válnak, és csak néhány lépés választja el őket az emberkereskedőtől, vagy a stricitől.

        Számomra is emiatt lenne vállalhatatlan és megbocsáthatatlan egy pornónéző partner.

        Kedvelés

      • Tovább megyek, ismerek olyan pasit, akit azért (is) nem hoz lázba, mert nem tetszik neki, szimplán, a szex ilyen silány és hazug formája.
        Engem meglep, hogy ennyire általánosnak tekintett a pornónézés. Nálam kizáró ok volt, és többnyire el is kerültek azok a férfiak, akiknek ez elengedhetetlen rutin volt, sőt az alkalmi pornóélvezők is.

        Kedvelés

      • Számomra is. Mert minden kattintással gyakorlatilag leadják a voksukat a nők egyik legdurvább, legmegalázóbb kizsákmányolására, ami ráadásul nem csak a pornóipar résztvevőire van hatással, hanem minden nőre. Ráadásul egy csomó tanulmány bizonyítja, hogy a pornó a prostitúció reklámja.

        Kedvelés

      • Ez inkább a fiatalabb korosztályra vonatkozik, de az is elgondolkodtató, hogy egy internetes pornón szocializálódott mai huszonéves vajh milyen szexuális kultúrával rendelkezik? Költői kérdés. Amellett hogy mélységesen elítélem a pornóipart, ez tovább erősíti (erősítette) bennem, hogy nem érdemes életvitelszerűen pornót néző férfi leállni, különösen nem lefeküdni.

        Kedvelés

      • Csak ide enged írni. MIndenkinek nagyon köszönöm a megerősítést. Meg hogy szántok erre időt. Mindig kényszert érzek, hogy leírjam, milyen jó nekem itt.
        Azt hogyan oldjátok meg, ha nem egyeznek az igények? A múltkor azt mondta, hogy testi nyomorba készerítem, mert már közeledni sem mer hozzám, nem akarja, hogy kényszert érezzek. Cserébe érzek lelkiismeretfurdalást. Ez csak érdekel, mert nem tartom esélyesnek, hogy nekünk ilyen szinten közünk lesz a jövőben egymáshoz.

        Kedvelés

      • Borsó, nehéz erről úgy írni, hogy ne legyen túlságosan személyes, nálam valahol itt a határ, hogy mit mondok el a párkapcsolatomról. Ami elmondható az annyi, hogy ésszel, agyban, tapintattal és empátiával oldjuk meg, ha máshová koncentrálódnak az energiáink. Igazából ez sosem volt téma köztünk, tudjuk egymásról, hogy a másik ember, nem pedig szolgáltatást nyújtó gép.

        De ez csak szerencse, hogy egymásra találtun. Nagyon mélyen van kódolva a férfiakban is, hogy a szex, az egy olyan dolog, ami jár, és elsősorban az ő örömükre van. Ilyen feltételek mellett nehéz játszani.

        Kedvelés

      • Te borsó, azt akarja mondani a zembered, hogy ha pornót néz, akkor könnyebben viseli, hogy nincs elég szex? Ööö…

        Te borsó, mit áldoznál még be, hogy együtt maradjatok?

        Te borsó, biztos, hogy jó nektek együtt?

        Együttérzésem és ölelés! Kérsz csokit?

        Kedvelés

      • Aha. Az első kérdésre. A többire nem tudom a választ, de keresem.
        Csokit nem kérek, köszi, bezserbóztam hétfőn:) Az ölelést kösz.

        Kedvelés

      • Már most leírom, mert le akarom. Nálam a pornónéző faszik nincsenek abban a kategóriában, amit elviselhetőnek tartok. Kis szarjankók, menjenek a sunyi p.csába. Röviden így tudnám közérthetően megfogalmazni a véleményem.

        Kedvelés

      • nálunk neki semmi nem elég, a mennyiség rabja (lenne). odáig jutott a dolog, hogy hajnalban ha hallom, hogy zuhanyzik (khm, előjáték, sajátos), lever a víz, szívdobogásom lesz, riadt gyerekként várom, hogy feljön, vagy ma megúszom… és hogy ha jön, vajh ivott-e.

        én nem bánnám, ha másképp oldaná meg, csak engem hagyna békén.

        Kedvelés

      • Utolso mondatod!

        Mennyi, mennyi no jut el idaig.

        Pont ma gondoltam arra, hogy a ferjem milyen boldog lenne egy csendes, lenyomhato, elnyomott, barmikor csendben a szexet is elturo novel. Boldog lenne, nem lenne neki gondja azzal, hogy a masik csendben tur.

        Most latom egy ismeros lany csendesedeset. Igazan ontudatos, intelligens, sajat jovedelemmel, lakassal rendelkezo lany, aki azert hogy megiscsak legyen ferfi mellette lassacskan nem talalja a hangjat. Csendben marad, abbol nem lehet baj.

        Borso kerdesere: valasz a vagy csendje cimu konyvben, illetve meg adalek:ez is egy mitosz, hogy elteroek az igenyek. Az elvarasszeru, kicsikart szex nyomja agyon a anoi vagyat. Nem, nem a no igenyei vannak e kerdes fokuszaban, hanem az elvarasok es a hazassagon belul a jog, ami a ferfinel van, ha szexrol van szo. Ez mar belul es oli ki az oromteli szex csirajat is.
        (Mondjuk ha a ferjed azt mondta itt kerdezz meg errol minket, az mutatja jo fej az elnyomod, de azert elnyomo meg, szepen csomagolva, bocsanat, nem akarom ot ismeretlenul bantani, sokszor a ferfiak szocializacioja ugyanugy fogsagban tartja mindket felet, ontudatlanul)

        Kedvelés

      • mondtam neki, de nem hiszi el. és azt hiszem ez a legnagyobb baj, hogy párhuzamos világokban létezünk. és valahogy semmi átjárás.

        Kedvelés

      • Egészen nagy különbség, hogy szorong a szex gondolatától, vagy szorong a férjével való szex gondolatától – és itt az utóbbiról van szó.

        Kedvelés

      • így van, nem a szex ab ovo, a szex vele. az érintése. valami rejtélyes okból húsz évig valahogy elment (hagyd magad, hamarabb szabadulsz) de mostanra annyi kimondatlan kínlódás sűrűsödött össze, hogy nem megy. a saját ketrecembe vagyok zárva. nem jó benne.

        Kedvelés

      • ó, a terhességek.. vhol van Évának egy írása, a minek neki ennyi gyerek téma körül. sztem rólam szól :). végre egy terület, ahol kompetens vagyok. ó, hosszú történet ez, és nyilván valahol ott hantolták el az ebet, mikor anyám büszkén kihúzta magát, mikor idegenek is megcsodálták a húgomat, Milyen szép kislány! aztán felsejlett valahol a kisagya környékén, hogy én is a közelben vagyok, előhúzott, megsimogatta a fejemet, és halkan mondta, hogy ő meg okos. és én okosan felnőttem, mikor arra volt szükség, meghalt az apu, még nem voltam tíz. segíts anyádnak, és soha ne hagyj félbe semmit. felíródott a kéménybe korommal. és egyszerre voltam felnőtt, és akartam volna végre gondtalan, nem annyira okos, mint inkább szép copfos kislány lenni, és karácsonyfavásárlás helyett, míg anyám a kitudja hanyadik túlórát nyomta, hogy meglegyen a fára való, inkább levelet írtam volna a Jézuskának. de okos voltam, és megértettem, hogy az nincs, csak a szeretet, amit ünneplünk. így kezdődött. gondolom. legalábbis eddig már szinte értem.

        és ugye apám sem volt, hogy kis hercegnője lehettem volna, nevelőapám korrekt, de hideg, elzárkózó, aki a tökéletes testért küzd a mai napig (és depressziós, mert cserbenhagyta a saját tökély szervezete).

        amúgy nincs ám fél lábam, vagy három karom. de nem vagyok barbie. nem, inkább mint falun egykor kívánatos volt, hát csicses is, meg faros is. nem az a kimondott 8as ideál. anyának, szülni, szoptatni azonban kiváló. és hát az ember szívesen kompetens a saját életében. csak eljön a pillanat, mikor már csak egy anyának lenni nem elég. és jönnek a gondok, mert a férjem meg a mosogató mellett mosolygó asszony képét dicsőítené. tudod mit? mosogatnék én vidáman, ha eltartana. de az sem megy. nem megy itt már semmi.

        Kedvelés

      • Elgondolkoztam amit írtál. Bizony én nem voltam kompetens az anyaságban
        .Igaz nagyon későn kezdtem és csak egy gyereket tudtam szülni,többet nem bírt meg a biológiai adottságom. Azért szép a sok gyerek, bár nehéz 🙂

        Kedvelés

      • Ha neked is volt más és neki is, ugy néz ki szerintem hogy nem illetek össze. Én legalábbis ugy vagyok hogy amig egy kapcsolatom tart nem tudok massal lenni viszont csak addig tart egy kapcsolatom amig az jo nekem…

        Kedvelés

    • Ez olyan, mintha magamat olvasnám. Én viszont nem tudok lemondani arról, amit ez a keret biztosít nekem, én a tűzet nagyon szeretném ismét fellobantani. Még nem tudom, hogy hogyan, de hamarosan sokunk érdeke lesz, ha család akarunk maradni. Na meg azt hiszem, hogy ő is nyitott arra, hogy az ő tüzét egy kicsit lennebb csavarja, hogy valahol középen találkozzunk 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Köszi a sok hozzá/m/szólást, nem tudom elmondani, milyen jól jön. Néha szoktam itt kommentelni, de még soha nem fordultam ide eszmét cserélni az én dolgomról. A beszélgetést folytattuk a férjemmel, kicsit meg is lepődtem…olyan szeretetteli volt az egész…azon töprengtem, hogy ilyen intelligensek vagyunk-e, vagy már ennyire kihűlt minden :). Szóval addig jutottunk, hogy felnézünk a másikra , mint ember, csodáljuk , mint szülő. Ez klassz. Mivel nem hányunk a másik társaságától, egyenlőre nem látjuk értelmét annak, hogy cuccolás azonnal kétfelé, meg őszintén szólva, erre nem állunk készen semmilyen szempontból. Hülyén hangzik, de azt sem látom, hogy praktikusan hogyan tovább. Közben mindenféle lelkiállapotok cikáznak bennem, délelőtt bőgtem, mert visszaemlékeztem egy 12 évvel ezelőtti estére, ahol azt hittük, nekünk sikerül majd, a másik pillanatban meg azt érzem, sikerült. Kihoztuk ebből,amit lehetett, mi a gond? Látom magam, ahogy vidáman , felszabadultan élem az életem, és senki nem kérdezi, “dugni mikor fogunk?”, majd felvillan a kép, hogy ülök a 3 gyerekkel és zokogok, hogy hagytam ezt az egészet….Közben meg ledöbbent, ha a szexmennyiségre, mint tünetre gondolok… ha “összekapnám” magam és ahogy a nőgyógyászom mondta, bölcs asszonyként heti 3-szor kedvesebb lennék, mindenki boldogan élne…ez normális?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • hát csak a gyereklétszám más, és talán az elkeseredés kiforrottabb, csak én húsz évet gyászolok. és nem látom, praktikusan mi az, ami megvalósítható. elég nagy csapda. és nem jó benne.

        Kedvelés

      • ja, és amitől hányok, hogy tárd szét a lábad, hamarabb szabadulsz, meg hogy az asszonynak széles köténye legyen.

        amiért pedig komolyan félek, azok a minden éjjeli pánikrohamok. rettenetesek. pedig nem bánt. a maga módján szeret. csak a maga módja olyan, hogy jajj. nem megy

        Kedvelés

      • feszegetem. nehéz úgy válni, ha a másik nem akar. bennem az akarat már erős, már nagyon jelen van, de még nehéz. nehéz sok év után szembeszállni, sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább térben el lehetne határolódni. de ugye a gyerekkel albérletbe menni nem egyszerű, nagy a felelősség. az lenne a jó, ha ő menne el. de húsz arra alapozott év után, hogy de-mi-lenne-veled-nélkülem nehéz hitelesen eléállni, és azt mondani, fogd a cuccod, és menj. bizarr, mert szemben velem, akinek nincs, neki lenne hova menni. sőt. idős, alzheimeres anyja állandó felügyeletre szorulna, plusz (még elég önellátó) az állapota sztem viharsebesen javulna ha lenne kiről gondoskodni. most gyűjtöm az erőt. azért ha valaki tudna egy időre otthont, szóljon mindenképpen. mert most az a nagyon nehéz, hogy menekülök, ne kelljen kettesben lenni. és rettegek éjjel, és félek nappal. mert ez a fajta bántalmazás a törvény előtt legális, a társadalom meg tiszta erővel nyomja az ember lányának a fejét lefelé, vissza a mocsárba, hat gyerekkel, nehogy már. mikor olyan jó apa. és szeret minket. aha, csak ebbe a fajta szeretetbe bele kell pusztulni.

        Kedvelés

      • “ebbe a fajta szeretetbe bele kell pusztulni”
        Ez NEM SZERETET! Ez a kihasználás, bántalmazás legutálatosabb, legundorítóbb formája, de semmi köze a szeretethez. A saját – baromi gyenge – önbizalmának valamiféle támogatására HASZNÁL benneteket, téged plusz még házicselédnek és szexuális tárgynak IS. Tudtommal léteznek ilyen átmeneti otthonok, próbálkoztál már a NANE-nél?

        Kedvelés

      • Nagyon sajnálom zs, együtt érzek veled. 😦 Tényleg rendkívül nehéz úgy válni, hogy a másik nem akar, és nem is hajlandó elfogadni a döntésed.

        Kedvelés

      • Ez megint mennyire gáz már, hogy még a nőgyógyász is… Második szülésem után két hónappal, mikor a gyerek még az intenzíven küzdött az életéért, bírta mondani a nőgyógyász, hogy hát most már “mindent” lehet, és biztos a férjem örülni fog ennek. Ja, nyilván ez érdekelte a legjobban… meg engem is biztos.

        Kedvelés

      • Mondtam a batyamnak szombaton, hogy mostanaban nincs kedvem fozni. Erre kapasbol kozolte (neki se gyereke, se csaladja, tehet igazi kibic e tekintetben), hogy ha nincs kedv eroltetni kell.
        Erre en kapasbol (mert mar csak elesen tudok nezni) : a szexet is igaz?

        Igen azt is, hisz feleseg vagy-jott a valasz.

        (Talan nem veletlen, hogy egyedul el-marmint a batyam. ez remennyel tolt el, hogy egyre kevesebb no tur el ilyesmit)

        Kedvelés

      • épp azon tűnődtem, milyen lelkesen vetettem magam anno a táplásába. és húsz év után mennyire kiborít, hogy köretet csak dísznek szed, hogy sosem elég puha neki a hús (csináltatná meg inkább a fogait), és hogy feláll az asztaltól, de a tányér, evőeszköz mind ottmarad utána.
        mostanában mosogat. tüntetőn. hogy ő mennyire. és nem érti, hogy húsz év szennyesét lehetetlen három nap alatt elmosogatni.

        Kedvelés

      • Húúú, hát én nem vagyok bölcs, de az utam se volt boldogságos, mire idáig jutottam. Inkább valami megbocsájtás és jóindulatú elfogultság van magammal szemben, mióta ki merem mondani, hogy boldog akarok lenni, nem pedig áldozat, mártír, mindent kézben tartó …stb. tetszés szerint behelyettesíthető. Az Úton való botladozásaim sem bukások ma már, pedig a körülményeim, helyzetem nem sokkal jobb?/könnyebb?/kényelmesebb?
        Olyan felszabadító hogy akarhatok boldog lenni (ami persze nem zárja ki a hullámvölgyeket nálam sem) és mint cél másképp láttatja az utamat is.

        Kedvelés

  19. Én úgy vagyok ezzel a boldogság dologgal, hogy “boldognak lenni anynira egyszerű, ha megértjük, hogy konstans boldogság nem létezik, viszont tele az élet boldog pillanatokkal, csak észre kell venni”
    Amiben viszont benne van az is, hogy vegyem észre azt is, amikor nem megy, amikor már annyira régóta és mélyen vagyok benne a szarban, hogy már nem tudom meglátni tőle a napot.

    Ez meg de ismerős hozzáállás, főként sajnos anyukámtól… “Másnak sem könnyű kislányom, nézz meg engem, ehhez képest neked aranyéleted van…” – majd sorolja a bajait empatikusan.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Holdviola, te sajnálod amúgy anyukádat?
      Ezt komolyan kérdezem, tényleg érdekel, hogy más hogy van ezzel.
      Azért kérdezem, mert én nem tudom eldönteni, hogy mit érezzek az enyém iránt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én sajnálom, és egyre több mindenben látom a párhuzamot kettőnk között. Elég döbbenetes volt felismernem, hogy hasonlóan tartok a control freakség fele, ami pedig megkeserítette a tizenéves életemet és azt hittem, hogy én aztán olyan soha…
        De nekem könnyű, mert már nem él és a jelenben nem bánt. Visszamenőleg könnyebb nagyvonalúnak lenni.

        Kedvelés

      • Én nem tudom eldönteni.
        Nem jó a kapcsolatunk, mint anya-lánya, de emberként sokszor sajnálom.
        Nem olyan lett az élete, amilyen lehetett volna.
        Sokkal többre vihette volna, boldogabb lehetett volna, anyám értelmes nő, független, önálló, sok jó van benne.
        Én is látom a párhuzamot, olyan merev vagyok, mint ő, nekünk törik bele az életbe a derekunk.
        Meg is rémít a hasonlóság.

        Kedvelés

      • sajnálom is anyámat, de elborzaszt az, ahogy most él. van egy ugyanolyan zsarnok réje, mint az enyém. hallgatással büntet. a minap három teljes napon át nem merte elmondani a papának, hogy a lánya hazajön egy hónapra a távoli Afrikából a két fiával. mert a papát zavarják a gyerekek. meg a vendégség. meg

        Kedvelés

      • Tényleg ilyenkor mi volna a “helyes” hozzáállás?
        Én is sokszor gondolkozom ezen a saját anyám kapcsán. Mert látom, hogy sok minden rossz neki, de valahogy azt is látom, hogy ezek bizonyos részén igenis változtathatna, ha nem a megrögzölt reakciókat húzná mindig elő a zsákból. Néha el is mondom ezt neki vehemensen. Olyan csak végighallgat, csendben, nem reagál. Miért ez a csend? Ilyenkor dühös is vagyok rá. Mindeközben pedig sajnálom, hiszen nem tudok tőle olyan távolságot tartani, mint valakitől, akihez semmi sem köt.

        Kedvelés

      • Szerintem azért a csend, mert szembesíted a hibáival, azzal, hogy mennyi minden múlik rajta – és azzal is, hogy a múltban is múlott. Hogy ő nem (csak) a körülmények áldozata. Iszonyú nehéz ezzel szembenézni.
        Nem hiszem, hogy van általános “helyes” hozzáállás.

        Kedvelés

      • nem is beszélve arról, hogy sokszor ha szépen belelépünk anyánk folyójába, aztán elkap az örvény, vagy nem megy az úszás, ő csendben nyom visszafelé. mert ha előre tolna, akkor szembesülne mindazzal, ami neki pokol. és nem akarja látni

        Kedvelés

      • Nagyon elég lenne az is már, ha legalább nem nyomna vissza. Csak hagyjon békén. Most nem a te édesanyádról beszélek, nem ismerem, csak nagyon sok helyzet van, ahol még le is nyomja a víz (víz?) alá a másik fejét.

        Kedvelés

      • Nem is tudom… Sajnálattal vegyes dühöt érzek leginkább, mert ő is az a típus, aki változtatni nem tud a körülményeken, de nem is lép ki belőle, és nem is fogadja el. Szóval vergődik és megvetéssel áll hozzám, aki kiláptem már kétszer is.
        A pszichoterápia során sok minden felszínre került a gyerekkoromból, ai miatt nagyon sok feszültség van bennem irányába, ő volt az, aki a legtöbbet bántalmazott engem, nem csak tettlegesen, hanem szavakkal is, sőt leginkább szavakkal, és ezeket nagyon nehéz helyretenni magamban.

        Szóval most katyvasz van.

        A ki kell bírni bejegyzséhez éppen az imént írtam oda kommentben, hogy szerinte a terápiám egyébként hasztalan pénzkidobás, mert továbbra sem pasiztam be… Pedig nem pénzkidobás, én nagyon is nagy eredménynek tekintem, hogy kevesebbet járok haza, hogy már nem naponta besszélünk 20 percet, hanem van hogy csak hetente 10-et, amikkel néopszerű nyilván nem vagyok a családban, viszont sokkal jobban. Mert minden beszélgetésünk forgatókönyvszerűen úgy néz ki, hogy ha meg is kérdezi, hogy vagyok, utána egykettőre nála kötünk ki, lefutjuk ugyanazokat a köröket, hogy elpanaszolja nekem évek óta mindig ugyanazokat a problémáit, amik nagyon is változtathatna, ha lenne bátorsága hozzá, én ezt mindig elmondom, ami után mindig megkapom, hogy könnyű nekem. Szeretem őt, de már nem bírom el az ő problémáit, van nekem bőven megoldandóm…

        Kedvelés

      • Értem.
        Köszönöm szépen, hogy leírtad!
        A sajnálattal vegyes dühöt is értem, ilyesmi van nálam is.
        Nekem olyan idegen a saját anyám valahogy, nem ismerem, vagy nem tudom…
        De, ha őt felhívom – én se többször, mint heti egy- szóval vele legalább lehet beszélgetni, politikáról is, vagy bármiről, mint ismerősök, de legalább beszélgetünk.
        Apámmal ez nem megy.

        Kedvelés

  20. nya, az én boldogságomhoz most az kell, hogy kivakarjam magam az ágyból és kibotorkáljak a “horgásztavakhoz” a fénybe.
    (vmi ideggyök beszorult a keresztcsontomnál és az elmúlt 4-5 nap jól megkínzott, deréktól talpig az összes izmom görcsbe húzódott… holnap megyek csontkovácshoz.)
    ti is tankoljatok napot!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Ühüm, nagyon jo bevezetoje annak a temanak, amit a kave mellett feszegettunk.
    szerintem mi vagyunk az elso, tudatosabb generacio, aki kiejti a csontvazat a szekrenybol, es mer lepni. Meg kovetjuk sok tekintetben a mintat, de mar nem alkuszunk meg azok kovetkezmenyeivel. Ez a tagoltsag betudhato a tarsadalmi valtozasnak is, amik a gyerek vagy fiatalkorunkat vagta kette. Olyan az egesz, mint egy nyomaszto alombol ebredo kocos szorny, aki amugy gyonyoru es hatalmas no.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Éppen evolúciós biológiát, és pszichológiát olvasok, amitől nagyon szomorú lettem, sötéten látom a jövőt, és a szorongásom is visszatért (anyu szerint genetikus eredetű a szorongás, mert nagyapai ágon mindenki ilyen, az evolúciós biológus szerint viszont nem eszem elég halat). Szóval nagyon fejbe vágott ez a bejegyzés. Tényleg csak ennyi lenne? Eat, reproduce, survive? Lehangoló. El is nyüszögtem anyámnak (mert épp itthon vagyok), hogy akkor mi az élet értelme, és milyen más életstratégia jöhet be egy olyan embernek, mint én, aki annyira nem akar szaporodni? Csak jól szeretné érezni magát? Nos, a fejemhez lett vágva, hogy kurva nagy tévedésben vagyok, mert az élet célja nem a boldogság, hanem a szaporodás (ő is olvasta a könyvet, és mélységesen egyetért az evolúciós biológiával). Ekkor az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy oké, az élet célja nem a boldogság, de muszáj fogcsikorgatva végigtolni? Miért ez az etalon? Miért vagyok én olyan nagyon önző, ha ez nekem nem tetszik? (a főnököm azt mondta nemrég, hogy az a faj, amelyik nem akar szaporodni, megérett a pusztulásra. Mint a pandamacik)

    A másik dolog, ami idegesít, hogy nem igazán tudom eldönteni, mit akarok kezdeni az életemmel (anyu azt mondta, nem is kell, ez bullshit: az ember szépen teszi a dolgát, azt majd lesz valami, ki-a-la-kul). Emiatt nagyon idegesít ez a csomó ezoterikus szöveg, hogy “ismerd meg magad”, “merülj el magadban”, “hallgass a szívesre, az majd megsúgja, mi legyen”, “meditálj”. Az én agyam egy seggfej, mert ha leülök csöndben meditálni, hogy akkor mondjál valamit, bazzeg, arról volt szó, hogy beszélsz hozzám, mindig csak azt hallom: Ez kurva unalmas. Nem megyünk csinálni valamit? Aztán megyek, és csinálok valamit. Leginkább olyasmit, amitől jól érzem magam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Nem megyünk csinálni valamit? Aztán megyek, és csinálok valamit. Leginkább olyasmit, amitől jól érzem magam.” Őszintén? Szerintem meg pont ennyi, ez a lényeg. Hogy ha éppen akarsz, csinálni valamit, akkor és ott elmész és megcsinálod. És pontosan akkor és éppen azt, amitől jól érzed magad. Az más kérdés, hogy ezt meddig és milyen élethelyzetekben teheted meg egyáltalán és/vagy még/már könnyen.
      Egyébként nekem ez a boldogság/boldogtalanság kérdés soha nem merült fel így, hogy akkor most boldog vagy boldogtalan. Olyan sokszínű ez. Tudom, mindig szőrözök. De azért pld. mai szememmel nagyon nyomorú helyzetben is voltam úgymond nagyon boldog, nem is értem. Egyébként nem tudom, de úgy általában valamit azért érzek, akármerre nézek közel azonos vagy nagyon hasonló forgatókönyvek valósulnak meg életekben, életemben. Legtöbbször azt látom, hogy az élet úgy van berendezve, hogy az ezerféle arcunkból, abból a sokféle moccanásból, ami egy emberben van, lehet(ne), lehetett volna, legtöbbször és a legtöbb helyen élethossziglan is csak egy-egy szelet tud megnyilvánulni, kihasadni, aztán feloldódni és esetleg – nem kevés szerencsével – megcsillanni. Az egész egyben legtöbbször még felbukkani sem tud, nemhogy egyéb. És aztán így olyan tétova, féloldalas, balog az egész. Legtöbbször csak darabokban, darabosan élés van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ha az emberi élet célja is csak a szaporodás, akkor semmivel sem vagyunk különbek a lemmingeknél, és osztozni fogunk az apró rágcsálók sorsában, vagyis összeomlik a hatalmas létszámú populációnk. Aztán kezdődik az egész elölről.
      Az ember az egyetlen élőlény a Földön, ami az eszközeit fejleszti, a tárgyainak zajlik az “evolúciója”. Ebben térünk el az állatoktól.
      Nincsenek utódaim. A saját életem fordulópontjainak ismeretében fölösleges újrajátszatnom egy másik szereplővel az emberi élet színjátékát. Az ember túl sok kárt okoz a bioszférában. Életmódunk ismeretében rendkívül károsak vagyunk a földi életre, ugyanakkor nem maradunk életben a természet nyújtotta szolgáltatások nélkül. Abszolút lemming ésszel menetelünk a populációnk összeomlása felé. És én csak nézem az egészet mint egy katasztrófafilmet.
      Mindezek ellenére biztosan találsz valamit az életben, ami örömet ad neked. Egyszerűen kövesd az örömelvet, azzal foglalkozz, amitől jól érzed magadat. Én is ezt teszem, és ettől egészen elviselhető a színjáték.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Az ember az egyetlen élőlény a Földön, ami az eszközeit fejleszti, a tárgyainak zajlik az “evolúciója”. ”
        Ez nem egészen igaz, ha nagyon lassan is, de pl. a csimpánzok is fejlesztenek. Ez persze most kötözködés volt, de ettől még igaz.

        Kedvelés

      • Természetesen ismerem más fajok eszközhasználatát és figyelembe vettem a gondolat megformálása közben. A fegyvereink “fejlődése” szemléletes példa, hogyan jutottunk el a kőbaltától az atombombáig.
        Egyetlen más élőlénynek sincs annyi kacatja mint nekünk.

        Kedvelés

      • Miért volna természetes? Nem gondolom, hogy aki nem ismeri, tudatlan vagy műveletlen.
        Ettől függetlenül, írtam, hogy kötözködés, nehogy komolyan vedd! 🙂

        Kedvelés

    • Régen rengeteget rágtam magam azon, hogy mi az élet értelme, ha egyáltalán van neki, és hogyan találjam meg azt, amiért érdemes élni, aztán idővel ezek a gondolatok elmúltak. Mert mi van, ha az életnek nincs értelme? Semmi. Itt vagyok én, egy darab ember, aki állok némi csillagközi porból, meg van a Föld, a naprendszer, a galaxisunk, az univerzum, amik mind kurvanagyok – ki a francot érdekel, hogy én Arita Real, zalai parasztlány és vidéki tanárnő, hogyan, mint élem az életem, és van-e neki értelme, vagy nincs? Senkit. Bár vannak, akik beleszólnak, hogy legyen gyerekem, mert különben értelmetlen lesz az életem, meg hasonló szövegek, de őket se az én életem érdekli, magasról leszarják ők az én életemet, hanem csak az, hogy oszthassák az észt.

      Az életem egyedül nekem számít, én döntöm el, hogy az elém kerülő dolgokból mi lesz fontos és mi nem, hogy melyik kihívásra hogyan reagálok, hogy abszolválom-e, a nekem felkínált A feladatot, vagy passzolom és áttérek a B-re, és agyalhatok rajta, de ez nem olyan, hogy megfordítom a papírt és megnézem a helyes megoldást – lehet, hogy nincs is helyes megoldás, de az is lehet, hogy több is van. Engem megnyugtattak ezek a gondolatok, és azóta valahogy csak élek – szépen teszem a dolgom, aztán kialakul, igen – és furcsa módon sokkal több értelmet találok az életemben, mint amikor még azon gondolkodtam, hogy mi az értelme.

      Annyit voltam depressziós, szorongó és lelkibeteg, hogy most már ott tartok, hogy őszintén élvezem azokat az időszakokat, amilyen a mostani is, amikor a hormonrendszerem vagy a napsütéses órák száma, vagy a körülöttem történő események, lehetővé teszik, hogy boldognak érezzem magam.

      Szerintem az agyad egyáltalán nem seggfej, hanem pont ő gondolja jól – az agyak általában nem szeretnek így egy helyben üresben pörögni, inkább csinálni szeretnek valamit, mert attól érzik magukat jól. 🙂 Az “ismerd meg önmagad” szöveget is csak abban a kontextusban tudom értelmezni, hogy menjünk, csináljunk dolgokat és meglátjuk, hogy ezek közben mi derül ki rólunk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem az életnek semmi más értelme nem lehet, mint az értelmetlensége, paradox módon. Különben tök fölösleges az egész. Ha csak egyféleképpen lehet csinálni (értelmesen) akkor kell legyen Egy Cél. Közös. Az meg nincs, csakis egyéni célok vannak. Akkor meg nem lehet egyféle értelme, hanem annyiféle, ahányan vagyunk. És akkor, globálisan értelmetlen, csakis egyénileg értelmezhető. Vagyis az az értelme, hogy összességében értelmetlen.
        És ez tök jó, hatalmas szabadság.

        Kedvelés

      • Aritareal, mélységesen igazad van, és én is eljutottam már erre a szintre, de valahogy mindig szem elől tévesztem ezeket a dolgokat (nem vagyok következetes 😦 ). Azon gondolkodom, hogy amikor épp el vagyok telve egy kiegyensúlyozott jövőképpel, meg szárnyal az önbizalmam, akkor jól le kéne írnom, amit gondolok, és érzek, aztán kirakni az ajtómra. Ha nem ezt teszem, mindig elfelejtem, és a hozzáállásom az életről hangulatról-hangulatra változik.

        Kedvelés

      • ” Bár vannak, akik beleszólnak, hogy legyen gyerekem, mert különben értelmetlen lesz az életem, ”
        Én már valahogy ebben sem hiszek, hogy az élet értelmét meg lehet találni egy gyerekben.
        Ez nem egy pesszimista kijelentés részemről, pusztán ez jutott eszembe arról, amit Arita Real írt.

        Kedvelés

      • most úgy látom, hogy a gyerekek (sok más mellett) elterelik a figyelmet. olyan problémákat hoznak magukkal, amik nem lennének, ha ők nem lennének. mivel azonban mi hívtuk őket, hát a gondjaikat is kötelességünk megoldani (kb. legyen mit enni, meleg hajlék… stb,. )

        Kedvelés

      • “elterelik a figyelmet” – ez milyen pontos!!! Én a közelmúltban ezen gondolkodtam, és hasonló következtetésre jutottam.

        Kedvelés

    • “Ez kurva unalmas. Nem megyünk csinálni valamit? Aztán megyek, és csinálok valamit. Leginkább olyasmit, amitől jól érzem magam.”

      Nahát, ez nekem nagyon tetszik! 😀

      Itt van a kutyuska elásva.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De, pont azt olvasom 😀 A vizimajom elmélet még egészen bejött, de a a rész, hogy a gyűrűs és mutatóujjam aránya határozza meg, mennyire vagyok nőies, termékeny, és mennyi az esélyem a szaporodásra, na, annál a résznél lettem harmadjára rosszul, és még mindig csak a könyv felénél járok.

        Kedvelés

      • Éppen a látókörömet szélesítem, önként, csak nem dalolva. Az a baj, hogy ebook, így még a seggemet sem tudom kitörölni vele.

        Kedvelés

      • Nana, legyünk környezettudatosak. Menjen a szelektívbe, legyen belőle újrapapír. akkor végül a helyére kerül.

        Kedvelés

      • Te Chiaki, nekem a gyűrűs jóval hosszabb, állítólag babakoromban sok tesztoszteront kaptam (??) és azért, tehát kevésbé vagyok nőies, viszont jobb futó.
        Futni úúúgy útálok.
        Dokumentumfilmben láttam, Szendi nem volt benne.

        Kedvelés

      • Nekem is a gyűrűs hosszabb, szeretek focizni, Forma 1-et nézek a tévében, remek a térlátásom, műszaki suliba jártam, jól megy a párhuzamos parkolás. Viszont bénán dobok, utálok futni és nem tartom viccesnek a böfögést, de órákig tudok beszélni a különféle hímzésfajtákról. Akkor most mi van?

        Kedvelés

      • Imádom a focit, a világ legnagyobb pénzkidobásának tartom a Forma1-et, viszont jól tájékozódom. Összezavarsz 😀

        Kedvelés

      • Nem szeretem se a focit, se a F1-et. A mutatóujjam a leghosszabb, nagyon. Rossz a térlátásom. Most akkor nőies nő vagyok (nem tudom már követni)?
        Ja, futni nagyon szeretek, jól tájékozódom, matekból mindig jó voltam, meg is kérdezték, miért nem mentem műszaki pályára. Mondtam: mert nem érdekel. Mit gondoltok, a hasonlóan jó matekos évfolyamtársnőmet megkérdezték erről? Tényleg nem tudom, egyszer megkérdezem. A lány (mármint akkor az volt) apja matekos tanszékvezető volt, és matematika közeli tudományt választott.

        Kedvelés

      • “Nem szeretem se a focit, se a F1-et. A mutatóujjam a leghosszabb, nagyon. Rossz a térlátásom. Most akkor nőies nő vagyok (nem tudom már követni)?”

        Ajjjaj Laci, ez nagyon rosszul hangzik. Szerintem sürgősen kezdj el melltartó után nézni. 🙂

        Kedvelés

      • Micsoda fasság! Nekem is hosszabb, de kb egy csigánál tudok jobban futni. És baromi nőies vagyok ellenben. 😀

        Kedvelés

      • Nekem is a középső hosszabb, a futással nem függ össze, annál jobban segít a szabad véleménynyilvánításban 😀

        Kedvelés

      • Te dev, nem a középsőt kell nézni, hanem a gyűrűs és mutató közti különbséget. 😀

        Persze, abban igazad van, hogy a legkifejezőbb ujj a középső.

        Kedvelés

      • ŐŐŐ, pedig mélyen el is gondolkodtam, hogy akkor én most lehet, hogy genetikailag vagyok feminista, mert az összes nőrokonom középső ujja hosszabb, és azon is elméláztam, hogy ha minden általam ismert nőábrázoláson így van, akkor miért ilyen a vilag..? 😀 Most iszom egy kávét.

        Kedvelés

      • Kemény dógok ezek. Remélhetőleg a kávé segít. 😀
        Nehogy el kelljen megin határolódnod magadtól!

        Kedvelés

      • Nekem a kisujjam a legrövidebb, és utálok futni… 😀
        És az összes nőrokonomnak is ez az ujja a legkisebb.
        Igazából most, hogy komolyan a mélyére nézek a dolgoknak, úgy látom a férfiaknak is.
        Egyáltalán nem feministák. Se genetikailag, se sehogy. 🙂

        Kedvelés

      • volt már egyszer ilyen, akkor a csuklónk körfogatát méricskéltük a hüvelyk és mutató/középső ujjunkkal, igazából már nem is emlékszem minek

        Kedvelés

      • Kkooii: Azt én hoztam a lifetilt blogról, mer ott asszonta a blogger, hogy ha nem éred át, akkor reménytelenül disznó testalkatod van, undorító vagy és az is maradsz 😀

        Kedvelés

      • Húú, a francba ezt nem is tudtam. Ha még egy kicsit növesztem a körmöm, akkor simán átérem. Akkor még van remény, nem?

        Kedvelés

  24. Én a boldogságot nem kérdem magamtól, felcseréltem a szabadsággal, ennek vagyok a megszállotja. Jaja, ez az, ami a sok jó embernek önző, felelőtlen. Ha nem vagyok szabad tetteimben, gondolataimban, döntéseimben, nemdöntéseimben, a boldogság értelmezhetetlen, akkor az véletlen, szájba sültgalamb, finom, de lehet mire berepül, már fogam se lesz, hogy megcsócsáljam.
    Emlékszem gyerekként hisztisen vertem magam a földhöz, hogy nem akarok hazamenni a kirándulásból, vagy hazamenve, csakazértis vissza akarok menni, még egy, még kettő napig és most és azonnal és idevele, mert elmúlik és később már nem lehet visszamenni, az már nem ugyanaz, az nem ugyan oda vezet vissza. Ezt nem értették. És majdnem elhittem, amit ismételtek, hogy egyszer minden kirándulásnak vége. Minden nyaralásnak. Mintha lenne a nagy kirándulásfőnök, aki a végén füttyent és takarodót fúj hazafele, mintha az nem én lennék, mintha az nem lehetnék.
    Nyilván, gyerek voltam, más volt felelős rajtam túl a szabadságomért is.

    Ez az én örömöm az életben. A döntéseim szabadsága, hogy megtehetem. Én erre vártam, ezt megkoplaltam.
    És így volt az is, hogy egy (hívjuk úgy) nyaraláson szerelmes lettem, mindenbe, ami ott volt, ami és ahogy volt és jött a kényszer, én a melóba, én Norwichba vissza nem megyek. Egy csíkosra merült telefonnal és zéró nap fennmaradt szabadsággal felhívtam a főnököt, hogy még kéne kb tíz nap, vagy két hét fizetetlen szabadság. Persze nem volt, mondom nekem úgis megfelel, s akkor persze volt, megoldotta.
    Máskor, máshova már csak emailt írtam. Nem megyek vissza, itt maradok Astorga környékén, mert itt jó nekem. Ha meg jó, minek menjek tova?
    Érdekes, mindig megoldották, sose volt az olyan fontos, nélkülem is szaladt az ő szekerük, az enyémet meg nem kellett, hogy tolják már.
    Pénzért dolgoztam mindig, sosem élvezetből, de tudtam, mikor volt elég, s amit a verejtékért kaptam, a magam élvezetére költöttem. Utaztam, mert nekem az út a nagy szerelmem (meg a vonat). És látogató voltam. Meg adtam is, mert ez is belefért mindig. És számtalanszor új otthont teremtettem, számtalanszor továbbpakoltam, mert az, hogy időt és energiát tettem valamibe, nem garancia arra, hogy jól működik, sem arra, hogy majd működni fog.
    Hát na, szóval nekem így, a döntéseim szabadsága, a jelen állandó megélése, ez az én boldogságom, akkoris, ha nem vagyok mindig boldog. De tudom, hogy ami lecsúszik, az enyém. És nem akarom elkerülni, ami az enyém. Ilyen alapon vagyok boldog és ugyan ezen az alapon kínlódom is. Tudom, hogy az, ami velem történik, az én részem, meg akarom élni.

    Oh, szegény, nem leli a helyét…majd a gyerekkel lenyugszik….benő a feje lágya…megállapodik. És még sorolhatnám. Mi az, hogy helyem? Ezt az okosságot is a növénylét-szerű barátaink sütögetik csak, aki gyökereket vernek. Meg hogy a gyerekkel? Ez egy külön téma lehetne, hogy mi mítoszt, elváráshegyet zúdítanak a gyerekes létre, hogy az valami világvége (a független világé!), mert óvoda, meg iskola és azt csakis úgy lehet, egyféleképpen, ez már mind megírva, megcsinálva, helyjegyed van, be kell szállni, az állomást, ahol kiszállsz, azt választhatod meg, de hogy ki mellé, mögé, alá, felé ülsz, az irányt, a sorrendet már eldöntötték. És kezdenénk már a (még meg sem fogant) gyerekre laposabban nézni, a minden szabadságunk elronójára, és nem azokra, akik ezeket a beteg megmondásokat görgetik.
    A gyerekem még egy csöpp, de sosem tekintettem rá úgy, hogy 1 hand luggage, 1 check-in bag, 1 infant. Nem is fogok.

    Így, szabadabban, vállalva, asszem boldogan.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Csodálkoztok, ha le merem írni: boldog vagyok? Az vagyok. És ez jó. Az már nem annyira, hogy a házasságomnak ehhez semmi köze. Nem a kapcsolatban mérem, sőt. A kapcsolatom egyenesen kivonom ebből. Magam miatt és a magam okán vagyok boldog. A kapcsolatom szuperboldogtalan, lehúzó, tele játszmákkal. Meg egyebekkel. Tudtok róla itt. Korábban a vitákba kivétel nélkül belementem és az lett az eredménye, hogy napokig pizsamában nézegettem a kanapén a lábujjam körmeit. Ki vagyok én, hogy nekem más mondja meg, hogy ki is vagyok? És ki ez a döntésképtelen, felelősségtől rettegő csődtömeg mellettem, aki saját magával a legalapvetőbb szinteken nincs tisztában, de nekem prédikál? Aki abban érzi egyedül valakinek magát, ha a másikat letapossa és omnipotensnek mutatja magát?
    Lányok, megszünt a függés, nem hiszem el, amiket mond és a vitákban egy ideje sajnos kristálytisztán látom a valódi mozgatórugóit. Elég könnyen megy boldognak lenni, mert ami eddig megbénított, már nem számít. Nem számít, mi a véleménye, mert hamis. A saját komplexusaiból, jóslataiból nem bír kitörni, hát ehhez igazítsam én magam? Ha kitör a balhé, a legordenárébb, legmegalázóbb szavai is leperegnek, nincs, ami bántson. Nem az vagyok, akinek lefest és sajnálhatja, hogy úgy pazarolt el több, mint egy évtizedet, hogy nem bírt kitörni a saját korlátai közül és fogalma sincs, kivel él. Valahol sajnálom is. Nekem megvan a képességem a boldogságra, míg neki ez kórosan hiányzik: próbálja rámkenni, de már nem hat. Ehhez persze az kellett, hogy ne a kapcsolatunkban vagy a magánéletben keressem a boldogságot. Másnak az otthon a hely, ahol erőt merít, mielőtt minden nap kimenne a háborúba. Nálam fordítva: a világ csodálatos, tele meglepetéssel és örömmel és az otthon a fárasztó és betegítő. Rengeteget merítek külső forrásból és nem várok a férjemtől semmi jót. Ha mégis jönne, az szuperbónusz, annak majd akkor örülünk, Vincent. Ez a reális. De addig és mindeközben begyűjtöm a saját örömeim, mégha ezek kockázattal is járnak (pl. bőszíti, ha jól vagyok).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Visszajelzés: senkinek nem szempont | csak az olvassa — én szóltam

    • Technical Details

      csakazolvassa.hu uses an invalid security certificate. The certificate is only valid for the following names: *.wordpress.com , wordpress.com (Error code: ssl_error_bad_cert_domain)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem is ssl-errort jelzett és szólt, hogy “szerinte” valaki át akar irányítani valahova, ami olyan, mint a “csakazolvassa”, de nem az és ott nekem rossz lesz. Nem nagyon értek hozzá, nem tudom, mit jelent.

        Kedvelés

      • De énnekem a sima csakazolvassa.hu-ra írta ki ezt, meg amikor meg akartam nyitni a mai cikket, akkor is, nem a fotós oldalra, lévén nem voltam a blogszülinapon, azt nem is tudnám megnézni.

        Kedvelés

  29. Én most leírom: boldog vagyok. Olyan sokan, olyan szépen megfogalmaztátok, hogy nem cifrázom: éberség, megélt pillanatok, nem konstans, 37 fokos bágyadtság, orgonaszóval, és pasztellszínekkel, hanem olykor csontig hatoló jó, tűélesre fókuszált öröm.
    Mégis, a viszonylag újkeletű tudatosságomban és önazonosságomban is vannak még kérdéseim.
    Vegyük ezt a Húsvétot. Körülöttem mindenki tepert ész nélkül, hogy sonka-süti-hímestojás-ragyogjonazakurvalakás körben minden klappoljon, én meg szartam bele az egészbe. De olyan szinten, hogy a saját gyerekeimnek is ELFELEJTETTEM csokinyulakat venni! Ez már gáz? Nem takarítottam (mert egy hónap múlva festünk, minek), nem főztem sonkát, nem sütöttem sütit, mert rokonoknál, barátoknál töltöttük a hétvégét, de segítettem összevágni 10kiló marhát, főztem a bográcsban, felsöpörtem, ha láttam, hogy térdig ér a homok, mert behordták a kölkök. Közben kifeküdtem a napra és tudtam, hogy most azt csinálom, amire egy hete készülök, eszek, iszok, cigarettázok, és süttetem a hasam. Anyám megjegyezte napozás közben (ő is kifeküdt!), hogy de jó lenne most a homokos tengerparton, én meg mondtam, hogy: -Most is jó.
    És most tényleg nem tudom, hogy még a régi démonjaim ültek vissza a vállamra suttogni a szemétségeiket a fülembe, vagy tényleg ez már túl van a határon és lusta dög vagyok?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Igen! Még Anyám is megjegyezte, hogy milyen jól elvoltak, pedig voltunk egy keresztelőn is, ami nem éppen a 3-7 éves korosztály álma. Nem lógtak rajtam kényszeresen, nem veszekedtek, együtt játszottak, rengeteget nevettek, jót aludtak délután, akkor ettek, amikor akartak, nem voltak odakényszerítve az asztalhoz, mert délbeneszünk!
        De ilyenkor mégiscsak a fülembe leheli a kisördög, hogy “Elhanyagolod őket.”

        Kedvelés

      • Anyamat imadom, nem kritizalnam, de mit nem adtam volna egy szelet lekvaros kenyerert es egy tollaslabda-partiert a ragyogo lakas meg unnepi sonka helyett anno.

        Kedvelés

  30. Sok kommentben felmerültek az anyák, és olyanok is, akik az anyaszerepből akarnak kilépni és saját magukat felfedezni. Nem akarok elkényeztetettnek vagy kioktatónak lenni, sem sáros cipővel betrappolni, de most mint a helyzetben gyerekként lévő kérném ki a véleményeteket:

    Anyám világéletemben kontrollmán volt. Mindent megkaptam, amit lehetett, pedig sosem kértem semmit, mindig minden el volt intézve, az is, amit én akartam megoldani, amíg még kicsi voltam és segíteni akartam a konyhában, mindig el lettem küldve, hogy ne legyek láb alatt, most pedig, ha itthon vagyok, tényleg nem érdekel a mosogatás, mert a reakció mindig mindenre az, hogy én ezt jobban csináltam volna. (Ha saját lakáson vagyok, ott érdekes módon minden frusztrálás nélkül tartok rendet.) Volt idő, mikor tomboltam és hisztiztem (mentségemre szóljon, hogy 3 éves lehettem), mert világéletemben fulladoztam anyámtól, apámtól, rokonoktól, mindentől, és most, hogy elolvastam a bejegyzést, felmerült bennem, hogy voltam-e boldog egyáltalán valaha? Elégedett, az igen, minden elért eredményem miatt, de sosem volt még olyan, hogy reggel azzal a gondolattal kelek, hogy minden fasza, jó élni. Visszakanyarodva: anyám kb. két évtized után, a mi unszolásunkra lépett ki egy szar és elnyomó kapcsolatból, onnantól viszont eleresztett minden, de minden gyeplőt.

    Nem érdekli, hogy rohad a kaja a lakásban, hogy a szemét hetekig áll, hogy kiáll magáért, igen, de egyre inkább irigy vagy inkább megvet másokat, hogy belerohant egy olyan kapcsolatba, ami ugyanolyan, mint az előző és nem veszi észre, és lehet, hogy ez kívülről úgy tűnik, hogy megfiatalodott és jól érzi magát, csak közben inkább viselkedik 16 évesként, és ő lett a gyerek, én meg az anya, aki lecseszi, ha hülyeséget csinál. Fizeti a számlákat, igen, és nem sajnálom tőle az alapozót és a ruhákat se, de ne úgy költsön magára, hogy elfelejt közben tankönyvet venni meg ebédet befizetni és teljesen normálisnak érzi, hogy amíg én fenntartok magamnak egy albérletet, addig haza is hordom a kaját hétvégére, mert tudom, hogy a testvéreim akkor esznek normálisat, ha én viszek. És persze én úszok a pénzben, ösztöndíjból, tőlem lehet kölcsön kérni, amit szívesen teszek, de nem akarok olyan lenni, akit csak lehúz, mert őt is lehúzták évtizedeken át. Úgyhogy a kérdés: megéri úgy felfedezni önmagad és élni az életed, hogy közben másokra tarhálod a felelősséged?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nekem nem éri meg. voltak ilyen döntéseim, amikben így működtem, és annyira szar volt, hogy arra jutottam nekem ez nem éri meg. ártatlannal és/vagy hatalomban tőlem gyengébbel vitettem el balhét, olyat ami csak az én saram volt. szerintem ez gáz volt és szeretném nem újra megélni ha lehet.
      nekem ez egyébként egy kardinális kérdés a működésemben, illetve pontosabban úgy feltéve, vagy folyamatosan önvizsgálva, hogy mi az ami még vállalható és mi az ami nem. meg ez számomra egyébként elég jó szempont a döntéshozatalban és az eligazodásban az életben, ennek mentén dönteni, hogy valamibe belemegyek-e vagy sem, megcsinálom-e vagy sem.
      meg van ennek egy olyan szála is, hogy az én saját érdekem nem ott végződik ahol az aurám. érdekem (valós, megélt, átélt), hogy azok akiket szeretek jól legyenek, meg a közösségeim, meg az élőlények, meg a bolygóm. ezek is mind én is vagyok, nem vagyunk egymástól függetlenek. nem tudom ennél jobban leírni. az önmagam felfedezése egy sokkal összetettebb és finomabban hangolt cucc, mintsem hogy nekem egyedül egy adott pillanatban vagy időszakban mihez van kedvem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • anyukád felszabadult.

      saját életét éli és nem mások mondják meg, hogy mi a jó neki.

      közben nem látja el azt a feladatot, amit rá rótt az élet? hmmm. egyedül vállalta?

      te segítesz neki, támogatod, mégis úgy tűnik, hogy feltételeket szabnál a támogatásodért cserébe.

      én mélységesen megértem édesanyádat, és meggyőződésem, hogy a testvéreid (bár nem tudom hány évesek, felteszem 10 év felettiek, ha tévedek elnézést minden soromért, ami ezt érinti) nem bénák és betegek, van kezük, lábuk, elméjük és elképzelésük az ételről, háztartásról. és uram bocsá! eltudják készíteni maguknak az ételt!

      (finn oktatás része, hogy a gyerekek főzni tanulnak, és kb. 8 éves koruktól a többségük nem az iskolában eszik, hanem haza mennek és elkészítik maguknak az ebédjüket. ez most botrányosan hangzik? szerintem nem)

      miért jön zsigerből, hogy azért mert valaki anya lett teljesen ép, egészséges embereket kelljen cselédként kiszolgálnia, mintha azok a személyek (gyerekek) nyomorékok lennének?

      ha kicsik a testvéreid, vagy nem képesek más okból részt venni a háztartásban elnézést kérek.

      én azt látom, hogy nagyon sok mindent megtud csinálni a gyerek-sereg nem csak 10 év felett, hanem kb. 4-5éves kortól (eredetileg 2 évest írtam, de tudom azzal nagyon nagy megbotránkozást keltenék, bár megfigyelésem szerint a túró rudit már kitudják venni 2 éves kortól a hűtőből 🙂 ).

      a gyerekközpontúság szintén egy marha kellemes mítosza a Rendnek. figyelj, csináld, ugrálj és minden igényét elégítsd ki a gyerekednek és le van szarva, hogy neked mik az igényeid.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Úristen, de jó hogy ezt te is így látod, Árnika! Sok anya ufónak néz amiatt, hogy én azt vallom: amit a gyerek meg tud csinálni, csinálja is meg. Nem vagyok hajlandó odamenni és feladni neki a leesett játékot, csak mert ő nem akár leszállni a székről. Plö.

        Kedvelés

      • ezt értem és megértem. itt nem is arról van szó, hogy otthon csak ő főz és takarít, hanem hogy van az ötfős család, egy kereső, 4 gyerek, ebből én egy másik városban tanulok, ösztöndíjból, amiből haza is adok. otthonról a szűkös anyagi keret miatt soha nem kértem semmit, még enni sem hoztam el semmit, mindig magamnak vásárolok. a gond, hogy nem fizeti be az osztálypénzt, a tankönyveket, az ebédet is hónapos késéssel, és otthon sem hagy pénzt a többieknek, hogy figyu, nem jövök haza, csak este, mert elmegyek valahova, vegyetek valamit. zsebpénzt soha nem kaptunk, szóval itt most nem arról van szó, hogy szegény elkényeztetett családból kiszállt az anyuka és nem tudjuk felemelni a kezünk összesöpörni, hanem az anyagi feltételekre szar magasról. nem az életet sajnálom tőle, hanem a felelőtlenségért haragszom. meg azért, mert egy kulturális háttere által csak megerősített soviniszta pötssel randizik, akiket a mi nyakunkra is akar varrni és ránk erőltetni az ő szokásait.

        Kedvelés

      • Egyetértek veled Árnika, szeretnék is többet tudni a finn oktatásról de a szervezést az anya kellett volna lebonyolítsa ne a lányára háruljon a felelősség.
        Én sajnálom vidrát aki bár jól érvényesül visszafogja a családja.

        Kedvelés

      • Igen. Igy van.

        Mindig kerdes, hogy meddig meltanyos es igazsagos a nagyobbik gyereket a kisebb gyerek ellatasaba bevonni, ezzel ugymond ot terhelni.

        Kedvelés

  31. Nem vagyok boldog és leszarom. Életem javarészét boldogtalanságban töltöttem. Gyerekkoromban anyám húzott le a szartengerbe. Apám heroikusan tartott alulról, hogy el ne süllyedjek, ami nem kis teljesítmény volt, mert anyám egyik kezével őt rángatta lefele. Lelki szememmel látom, hogy nagy levegőt vesz, és hagyja, hogy a szarhullámok összecsapnak a feje fölött, a kulimász belefolyik orrába-szájába, de tűri, hogy fél kézzel engem tarthasson a felszín közelében. Neki köszönhetem, hogy nem vagyok mentális roncs, akit vagy zárt intézetben gyógyszereznek szelídre, vagy híd aljában lövi használt tűvel a szert, amitől elfelejtheti a valóságot. Megúsztam egy jól szinten tartható krónikus depresszióval.

    Életemben kétszer voltam boldog, mindkétszer szerelmesen, a minden-rendben-lesz érzésben lubickolva. Egy-egy évig tartott a jó szakasz, ha ezt levonom, harmincnyolc évet éltem boldogság nélkül, és istenúccse, lehet így élni. Gyerekként kétségbeesetten kerestem, mert úgy éreztem, ez az ember természetes létformája, de gyerekként tán még úgy is van. Kamaszként elfeledkeztem róla, magamat kerestem. Húszas éveimben karriert kerestem, harmincason családot formáztam magamnak agyagból, és elhittem: aranyból van. Egy éve tudom, mit akarok csinálni, ha nagy leszek, de még mindig nem tudom, hogyan. De boldogságot nem keresek, mert nem is hiányzik.

    Ott tartok, hogy már nem emlékszem, milyen érzés úgy lefeküdni, hogy várom a másnapot. Nem tudom, milyen úgy élni, hogy örömmel tekintek valami elébe. Csak a percet próbálom túlélni, jobb napokon megélni. Tudjátok, mi volt a mai legnagyobb örömöm? Az anyám balfasznak hívott, a gyerekem füle hallatára. Miután egész húsvétot körbemintanagyiskodta. Meglátott egy apróságot, ami nem tetszett neki, és lebalfaszozta a saját lányát az unoka előtt. Én meg boldog vagyok, hogy a lányomat nem kell uszítani, saját maga láthatja, ahogy a nagyiról leesik a tündérjelmez és kivillan a vasorrú bába. Imád engem a gyerek, ina szakadtáig védelmez. Soha nem fogja elfelejteni, hogy a nagyi bántott engem. Nem kell megtanítanom rá, hogy a nagyi kétszínű manipulátor. Csak hagynom kell, hogy történjen az élet. Nálam ezek a pillanatok az örömteliek, az aprócska győzelmek, amik lehetővé teszik, hogy az én gyerekem már ne legyen fülét-farkát behúzva élő, kompromisszumokba belenyomorodott láthatatlan gyerek.

    Nagy levegőt veszek és feltolom a szartenger fölé. Ő már tud úszni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hasonló helyzetben voltam és vagyok. Szegény anyám sorsát jól ismerem, pontosan tudom, hogy miért és hogyan sérült meg lelkileg. Csak az a baj, hogy sérült személyiségével nem találom a közös hangot. Akaratlanul átmegy durva bántalmazóba és rettenetes sértések záporoznak belőle. Ezt gyerekként nem tudtam kezelni, összezavart, a gyermeki ragaszkodás fejbe csapott madárként keringett bennem, hogy miért bánt, amikor máskor kedves, igazi anya? Sosem alakult ki köztünk az anya-lánya kötelék. Elhűlve veszem tudomásul, hogy tényleg ő a biológiai anyám. Nem tudom átölelni, pedig évek alatt rászoktattam magamat a nagy ölelésekre, de őt nem tudom. Eliszkolok előle, ha ő mégis át akarna ölelni. Ez tiszta dili! Nagyon remélem, hogy még a halálunk előtt meg tudunk békélni egymással, és át tudom ölelni szeretettel!
      Nekem megy a boldogság és öröm átélése. Az öröm a mindennapok bonbonja. Ma is volt néhány szem, így most estére lubickolok a pozitív életérzésben. Azonban gyakran megtalál az önmarcangolás, a kétségbeesés és a sötét gondolatok. Ezek a napok pokoliak, és mikor kijózanodok, akkor megfogadom, hogy soha többé nem tépem magamat. Aztán előbb-utóbb újra gödörbe esek, és eláraszt a sötétség. Pedig a “hülye dumám” mögött egy életvidám bohóc rejtőzködik, aki még mindig rajong a játékokért, ha zápor van, keresi a szivárványt az égen stb. Sajnos nekem is van egy a környezetem által rám sózott sötét énem. Irracionális szörnyeteg, rossz élmények góleme. Hogyan szabaduljak meg tőle? Mázlista vagyok, hogy a sötét én mellett ott a világos is, ami légies, gyors, szép és okos. Anyám sosem dicsért meg.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jó hogy ott volt az apukád fonix , van mibe kapaszkodnod.
        Nekem is vannak láthatatlan gyerek emlékeim de vannak szeretetteljesek is, és ha azokra emlékezem melegség tölt el.

        Kedvelés

    • Rohadt dühös lettem, lenyugodtam, “jókívánságok” helyett anyádról csak annyit: ha az én anyám viselkedne így, nem látná az unokáit. Egyszer, teljes joggal kezdett el a gyerekek előtt rosszat mondani az anyjukról – rég elváltunk már, és tényleg megbízhatatlanul viselkedett egy időben, gyerekeket is kiakasztva -, azt mondtam, hogy értem a haragját, de a gyerekek előtt vagy tudja türtőztetni magát, vagy akkor nem mennek oda, mert akkor is az anyjuk, és szeretik.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igazad is van, csak nekem nincs választásom, mert vagy dolgozom, és akkor nincs más, akire rábízhatnám a gyereket, vagy nem dolgozom, mint most, és akkor rá vagyok szorulva anyagi jellegű támogatásra, amit szintén anyámtól kapok, naná hogy szófogadásért meg háláért cserébe, de abban már rutinom van és az én lelkembe már csak ritkán tud akkorát belepiszkítani, hogy megérezzem, pedig próbálkozik. Szóval benyelem a stílusát amíg jobb helyzetbe nem kerülök, csak azért rimánkodtam magamban, hogy a gyerekem lelkét ne csessze el úgy, ahogy az enyémet… de már nem fogja.

        Kedvelés

      • Szomoru es felkavaro amit irtal…nem is tudom hozzaszolhatok-e anelkul, hogy felreertheto lenne. Tulajdonkeppen csak megcirogatom a karod, hogy figyelj hatha valami fontosra fel tudom hivni a figyelmed. Amikor anyukad ilyen durvan, visszaelve a helyzettel viselkedik veled szemben, te azert megveded magad, reagalsz erre vagy tisztaztad mar a helyzetet, vannak hatarok amig elmehet de ne tovabb? Mert arra gondoltam, hogyha csak “lenyeled” a serteseket es nem teszel semmit a kiszolgaltattotsag es eltures nem biztos, hogy hosszab tavon nem fog torest okozni a gyermeked lelkeben. Az onbecsulest peldan keresztul lehet megmutatni, bar ez nagyon nehez ugy egy anyaval kapcsolatos elethelyzetben de fontos ott is. Nekem nagyon ugy tunik, hogy amit elertel az eletedben azt nagyreszt onmagadnak koszonheted de ha nem igy lenne akkor is jar neked a tisztesseges banasmod mindenki reszerol, anyadat is beleertve. Jo lenne ha meg tudnad ezt ertetni vele (ha mar magatol nem latja at) nem csak magad miatt, de a gyerkocod miatt is. Remelem sikerul.
        ui.: Nem hiszem azt sem ha egyszer “helyrerakod” a mamadat nem szamithatnal ra tobbe. Persze nem uszitani akarlak, remelem nem ugy latod.

        Kedvelés

      • “Tulajdonkeppen csak megcirogatom a karod, hogy figyelj hatha valami fontosra fel tudom hivni a figyelmed.”
        Lucerna ez olyan szép és kedves és minden 🙂 🙂

        Kedvelés

      • Ilyen a testvérem helyzete anyámmal aki rá van utalva.
        Nagyon megértem ezt az állapotot. Nagy ölelés.Szorítok neked 🙂
        ❤

        Kedvelés

  32. Visszajelzés: elbírja-e | csak az olvassa — én szóltam

  33. Zsuzsi 1989 -nek

    Egészséget kívánok neked és köszönöm amit írtál a betegségek eredetével kapcsolatban , egy enyhítő borogatást jelentett nekem véleményed.
    Apukám is megbetegedett agydaganatban és öt hónap alatt elment, pedig nagyon szeretett volna élni.
    Ez a történet nagyon sok kérdést hagyott bennünk-mi okozta betegségét? Igaz egész életében nagy stressznek volt kitéve de azért a családi élete szép volt, nem kellett elfojtson mindent ami zavarta.
    Én is ugy tartom hogy orvosi, tudományos válaszokat kell kapjunk erre a kérdésre.Ugy képzelem, hogy nincs elég ismeretünk és tévhitekkel álltatjuk magunkat.
    Amikor még nem azonosították a kórokozókat amelyek halálos járvanyokat okoztak ,meg gyermekagyi lázat -isten büntetésének vélték a betegségeket.
    Elismerem a stressz káros hatását de nem végzetes visszafordíthatatlan mértékben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  34. Nagyszerű írás. Sajnos.
    Annyi mindent mondanék most, de minek is?
    Eddigi életemben többször voltak boldogtalan-szakaszok, mint boldogak, a mostani talán az eddigi legdurvább. Még azt sem tudom, kijövök-e belőle…
    És hányszor megkaptam azt (még magamtól is), hogy örülnöd kéne ennek-annak, bezzeg mások!
    Igen, örülnöm KÉNE. De nem megy. Most még nem.
    😦

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Akarnék, de hogy tudok-e? Megpróbálom..
        Nagyon erős a lelkifurdalás az életem szinte minden területén, lelkiismeret-furdalásom van, mint anya, mint feleség, mint gyerek, mint testvér, mint barát, mint alkotó lény, stb. Még itt is lelkifurdalásom van, hogy idejövök, aztán telenyomom a lelkibajommal másnak a blogját. Baromi fárasztó lehetek kivülről a folytonos köreimmel, monomániáimmal (sokszor belülről is).
        Leginkább úgy tudnám jellemezni a helyzetemet, hogy beleestem egy jó mély gödörbe, ami tele van fekete szurokkal, ki szeretnék mászni, de nem megy. Itt meg sötét van, hideg és büdös, ragadok a szurokba. Vannak jóindulatú emberek, akik a gödör szélén állnak, és dobálnak le kötéllétrákat, de egyik sem elég hosszú. Időnként megteszek egy két métert felfelé, iszonyú erőfeszítésekkel, már majdnem örülök, már felvillan a reménysugár, és aztán visszaesek. Kezdődik minden előről, de még a s.ggem is fáj.
        Tegnap este megint volt egy olyan Nagy Beszélgetésünk, a sokadik, hogy én miért is vagyok boldogtalan, és megint oda jutottunk, hogy nem teszek meg mindent magamért, nem osztom jól be az időmet, magamnak okozok lelkifurdalásokat, nem mozdulok, kívülről várom a segítséget, stb. Van ezekben igazság, de amikor mindig ez a végkicsengés, már tényleg kedvem sincs válaszolni a “mi a baj?” kérdésre. Nincs mese, én vagyok a ludas, azért nem tudok kimászni a gödörből, mert nem is igazán akarok, vagy mert túl gyenge és ügyetlen vagyok hozzá. Kellett volna gyakorolni a sziklamászást, mielőtt belesetem volna ide. De ezt nekem senki sem mondta. Még azt sem tudtam, hogy ez a k. gödör itt van, én csak sétálni akartam egyet az erdőben. Persze nem hárítok minden felelősséget, a lábam elé kellett volna néznem. Elcsesztem, na!

        Kedvelés

      • Hány éves vagy?

        Ez a “te hibád, te basztad el, te nem akarod eléggé, te nem teszel érte” duma fasság. Az ember azt tud tenni, amit épp tud, nem azt, amit mások szerint kéne. Szerintem. Ezér maj most kapok itten, lehet. 🙂

        A lelkifuri egy rohadék dolog, néha jól jön, de általában csak púp az ember hátán.

        Nem vagy fárasztó, itt biztosan senki nem gondolja ezt.

        Szeretnél privátban ömleszteni? Marha jól tudok hallgatni.

        Kedvelés

      • 30 és 40 között, az utóbbihoz közelebb.
        (még erről is nehéz írni)

        Köszönöm a felajánlást, de most inkább magamnak írnék, vagy nem tudom, össze kéne szedni a gondolataimat, annyi mindenkinek ömlesztettem már annyi mindent a nyakára. Nem menthetem fel magam teljesen, de valahol érzem én, hogy az sem igaz, hogy csak én vagyok itt a hunyó.

        Kedvelés

      • “Miért borderline”?
        Bonyolult kérdés, ezt is próbáltam már itt fejtegetni. Bekopizok ide egy régebbi kommentemet.
        (Az előzménye a beszélgetésnek az, hogy leírtam, én eredetileg a Férfihangot kezdtem el olvasgatni, és úgy kezdtem el, -ottani negatív példaként, ezt a blogot olvasgatni. – “nem marad szép a világ” poszt alatt van).
        ” Az átigazolás nem pontos, ott csak megfigyelő voltam, meg akartam érteni, hogy miről is szól az az egész, mi a mozgatórugójuk, én mindig mindenkit meg akarok érteni, és mindenkinek az igazságát magamban igazolni, pl. szélső jobbról és balról is vannak ismerőseim, meg teljesen apolitikusak is, a legkülönfélébb vallások követőiként. És mindenkivel elbeszélgetek igen mélyrehatóan, ha tudok. Valaha azt gondoltam, hogy ez jó tulajdonság, mert így mindenkit megértek és biztos lesz társaságom (mindig nagyon féltem az egyedülléttől), de aztán rájöttem, hogy ebben a mai eszmeforgatagban teljesen elveszek, és már nem tudom ki vagyok, és mit gondolok valójában. Ezért is diagnosztizáltam magam borderline-nak, ami valószínűleg túlzás, nem tudom, nem kérdeztem rá, mert ha esetleg igazat ad nekem a pszichiáter, akkor életem végéig gyógyszerezni fognak. Az eddigi diagnosztika kényszerbetegség és bipoláris depresszió. De ezek csak elnevezések.”

        Kedvelés

      • Nem vagyok pszicho- de az biztos, hogy a borderline az személyiségzavar, és tudtommal nem kezelik gyógyszerrel, terápiával, jó terapeutával, nagy munkával, hosszú idő alatt kezelhető. Ellenben a bipoláris zavart bizony gyógyszerrel kezelik, méghozzá tudtommal elég szép sikerrel, ha a páciens komolyan veszi a használatát – bár ezt is csak “elvben” tudom. Az öndiagnózisodhoz nagyon óvatosan, mint lényegében autszájder, ráadásul ilyen távszakértésben annyit mondanék, hogy kétlem a helyességét.

        Kedvelés

  35. Anyám nem volt boldog-szerintem soha, ezért kiírta magát a teleregényböl.Ezt amamódon tette, ahogy a legtöbben, tüdörákja volt.Eleinte gyógyult, késöbb egy szóródó fajtával pontot tett a végére.Szerintem a boldogtalanság igenis kinyír.A boldogtalanság eltanulható a szülöktöl és lassan bekúszik, rutinná válik, észre kell venni idöben (hahahah ez hogy hangzik).De komolyan, Óriási biztonságban élünk, biztosítás,meg a gömbölyű talpú cipö, meg a homeopátiás szarok,közben meg kimaradunk midenböl. Valami újat kell kereseni, valamit ami nem volt, kilépni.Annyira hirtelen tud megtörténni és tényleg működik.És most 152434x is leírom hogy ez az örülnöd kéne,meg mások bezzeg fél lábbal élnek-na ez akkora baromság. A lábatlan kezetlen palitól meg kifejezetten kiakadok amikor prédikál-hagyjon amikor nekem most szar.Talán Feldmártól olvastam hogy amitöl félsz, azt keresd és tedd meg, na az tovább visz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  37. Ezen a Feldmár cuccon most elgondolkozom, mert nekem meg a félelem keseríti meg az életemet. Bár én annyi mindent megteszek, amit mások úgy néznek hűde bátor vagy. Én viszont tudom, hogy csak előremenekülök, nem megtenni mégrosszabb lenne.
    borderline, szerintem nem vagy az, de érdekes, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdtem gondolkozni azon, miért választottad ezt a nicket, idekattintottam.
    Annak meg örülök hogy végre van egy hely, ahol nem kell ájultan csodálni a kezetlen-lábatlan pasit. Persze, fantasztikus meg minden, de én borzalmasan érzem magam ha ránézek, nem pedig jól, hogy lám ő így is boldog.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  38. Ide írok, mert a tobbi komment alá már nem lehet.
    Még egy-két szó a borderline-ról (mint nicknévről):
    Mindenképp érdemes ezen poszt alatti kommenteimet elolvasni https://csakazolvassa.hu/2013/09/04/nem-marad-szep-vilag/, mert ott azért egész jól leírom azt a folyamatot, ahogy én 180 fokos fordulatot vettem e bloggal kapcsolatban. És ez azért érdekes, mert máskor is előfordult az életemben ilyen fajta pálfordulás.
    Tisztában vagyok vele amúgy, hogy dr. Google diagnosztikái nem a legjobbak, semmiképp sem szabad tudományosnak elfogadni. 🙂 A borderline valóban személyiség zavar, azaz a “súlyosabb” kategóriába tartozik a pszichés zavarokhoz képest, ezért lehet veszélyes, ha valahol kimondják valakire hivatalosan a diagnosztikát, mert aztán könnyen bedarálja a pszichiátria. Sajnos én elég bizalmatlan vagyok ezzel a rendszerrel kapcsolatban. A borderline-nak sokféle tünete van, rám nem minden passzol, viszont évekkel ezelőtt hallottam egy olyat, hogy a borderline-oknak nincs saját személyiségük, ezért mindig felveszik az éppen velük lévő személyiségét (és épp ezért társfüggők is). Ez nagyon megragadt bennem. Időnként van egy olyan érzésem, hogy ez a nagy nyitottság, “mindenkit megértés”, amire valaha büszke voltam, valójában a szilárd személyiség hiányát takarja, és ez megijeszt. 😦 De az is lehet, hogy bedumálok magamnak mindenfélét, hogy elég “súlyossá tegyem” a problémámat, és ezzel igazoljam a külvilág felé, hogy miért is vagyok ennyire rosszul.
    A hivatalos diagnosztika amúgy mégsem bipolár, mint nemrég megtudtam, hanem csak “sima” szülés utáni depresszió, bár eleinte kényszerbetegség (kényszeres szorongás) volt. Évekkel ezelőtt még Magyarországon volt dipolár diagnosztikám, igaz az sem volt hivatalos, mert pszichológus mondta, nem pszichiáter. Még régebben pánikbetegség volt a diagnózis, arra is szedtem gyógyszert, de abbahagytam, mert nem láttam értelmét. Szerintem egy kicsit ping-pongoznak velem a szakértők, én meg néha belemegyek a játékba, amikor nagyon “szükségem van” egy diagnosztikára.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hát a szilárd személyiség hiánya tényleg benne van a borderline-ban, de a mindenki megértésének vágya meg nem okvetlen a szilárd személyiség hiánya. De ez már tényleg online diagnózis szagú kezd lenni. Megnézem már egyszer, ha megtalálom a pszichopatológia kiskönyvem, hogy hogy is van az esetleges borderline személyiségzavar kezelésével, a fejemben az van, hogy pszichoterápia, viselkedésterápia, meg ilyenek, semmi szer.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Még tegnap írtam egy hozzászólást, amit elnyeltek a net homokférgei, és az volt a lényege, hogy amatőr online diagnosztizálást megpróbálni se akarok, de a gödrös metaforát szóról-szóra írhattam volna én is, gyakorló depresszionista. A Nagy Beszélgetés meg megidézte első férjem emlékét, aki nagyon gyakorlatias, segítőkész és realista volt, és akárhányszor józanul átbeszéltük a problémáimat, valahogy mindig az jött ki, hogy én vagyok a balfasz. Most meg ez a személyiség felvétel… ezt én olyan szintre fejlesztettem, hogy akcentusokat, szófordulatokat csont nélkül átveszek. Többek között ezért döntöttem úgy az utolsó szakításom után, hogy akkor most maradok egyedül, mert azt se tudom, ki vagyok, ha nincs kiről másolnom magamat. Majd ha lesz egyéniségem, amit el is fogadok, és meg is szeretek, lehet párkeresésen gondolkodni, a fejlődésem tempóját nézve valószínűleg a nyugdíjasotthonban. Egyébként én a doppelgangerkedésemmel sem tartom magam borderline-osnak, egyszerűen felismerem a személyiségtipusokat, mert szemfüles vagyok, és próbálom számukra minél elfogadhatóbbá, hozzájuk hasonlóvá tenni magam, mert szeretethiányos is vagyok. Önbecslés híján pedig egyik saját tulajdonságomat sem tartom annyira értékesnek, hogy ne tudnék egy méltó társ ígéretéért lemondani róla. Ennyi voltam. Eddig. Most meg magamat akarom méltóvá tenni. Tipikus, hogy nem magamért ezt sem: a lányomnak akarok jó példát mutatni. *szomorú mosolyos szmájli*

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  39. Visszajelzés: amikor már majdnem | csak az olvassa — én szóltam

  40. Visszajelzés: a jót kell nézni | csak az olvassa — én szóltam

  41. Visszajelzés: megcsaltál ezerszer | csak az olvassa — én szóltam

  42. Szoktam ezen merengeni és ki is merem mondani. De nem én csináltam, így alakult és így bántak velem. Na jó, azért felnőttként rásegítettem én is. Minden unalmas és érdektelen. Már nem akarom megmagyarázni és tenni se ellene. Ilyen vagyok és kész. Egy “depressziós zenben” élek.
    Viszont amikor a gyerekemmel vagy a férjemmel nevetek, akkor tényleg boldog vagyok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  43. Visszajelzés: mozdulnál | csak az olvassa — én szóltam

  44. Visszajelzés: ki kell bírni | csak az olvassa — én szóltam

  45. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  46. Visszajelzés: nyomok egy kis píárt | csak az olvassa — én szóltam

  47. Nem vagyok boldog. Holnap hétfő. Túl korán kell kibújni a túl hideg és túl szürke hajnalba, vacogás, futás a buszhoz. Cipelni kell a kijavított dolgozatokat, hiányzókat beírni, kikérdezni, ellenőrizni, elmagyarázni, beírni, nemelfelejteni egy csomó mindent. Jelentkeztetni az anyanyelvi versenyre.
    Boldog vagyok. Egy csomó gyerek szeret, várja az órámat. Sokan tanulnak is, vannak okosak, érdekesek, érdeklődőek. Kiselőadással készülnek a maják focijából, hoznak egy verset, olvassam el. Beszélgetni kell, mert rájött valamire az Élettel kapcsolatban. Már hatodikos, és még mindig odajön megölelni a folyosón. Lerajzol, hosszú szoknyám van, virágok, szìvecskék, szivárvány és cica körülöttem.

    Nem vagyok boldog. A fiam az apjánál, félek, hogy nem írta meg a leckéjét, hogy nem gyakorolt a hegedűórára, hogy nem pihente ki magát. Vajon mosott fogat?

    Boldog vagyok, mert a fiam okos, tehetséges, igazi egyéniség. Szereti az iskolát, egyedül meg tudja vívni a kis harcait. Nem érdekli, mi van rajta, csak kényelmes legyen, növeszti a haját.

    Nem vagyok boldog, mert holnap elutazik a férjem, napokig nem látom majd. Amúhy is kevés időnk van egymásra, esténként fáradtak vagyunk bármit is csinálni, sokszor csak bedőlünk az ágyba. Paff.

    Boldog vagyok, mert szeretjük egymást, és számíthatunk egymásra. Mert vele hallgatni is lehet, erdőt járni, zenét hallgatni. Szeretjük egymás főztjét. A szar hétköznapok sokkal jobbak vele.

    Boldogtalan vagyok, mert felkúszott rám két kiló, és feszül a laza nadrágom.

    Boldog vagyok, mert sokat, gyorsan és szépen futok, és még rengeteget fogok fejlődni, érzem. Föld alattam, ég fölöttem.

    Boldogtalan vagyok, mert sok a kiadádunk, nem tudunk félretenni. Ha sikerül, valami elromlik, hirtelen be kell tömni egy lyukat. Sose jutunk el nyaralni.

    Boldog vagyok, mert mindenünk megvan, ami csak kell. Tele a kamra, a hűtő. Számlák befizetve, autó megtankolva. Több cipőm, több társasjátékunk van, mint amennyire szükség van, színhazjegyre és könyvre is jut.

    Nálam ez ilyen, és még sorolhatnám.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .