a reggel

Az anyák, amikor hajnalban, még a vekkerszó előtt maguktól ébrednek, kötelességszerűen nyugtázzák az időt. Még csak fél hét. Ferde napsugár, ilyen korán! És: tak, tak, tak. A hatalmas vekkerem, de tényleg, akkora, mint egy macska. Mintha vízben volna. Az anyák korán kelnek.

Én nem vagyok anyák, mert én visszaalszom, holott leszedhetném a szárítót és előkészíthetném a ruháikat, reggelijüket, még egy kávét is ihatnék a ferde fényben egyedül. Beleúszom a mézbe megint.

Borús az ég, amikor a vekker megszólal. Hallom a kutyát: feltápászkodik, kis szünet, nyújtózik, nyög, megrázza magát, bilétáját nekiveri a radiátornak, iszik: lefety-lefety, majd hosszan keresi a kényelmes gömbölyödést. Oké. Akkor még öt perc. És akkor leosonok, hogy egyedül kávézzam. Nem rohangálok közben, csak nézem a reggelt, ezt az erdőséget itt.

Tak-tak. A vizes vekker, az a kontaktlencsefolyadékom, oldalra borulva kupakvesztetten ütemesen csöpög le a deszkára, azon átszivárogva meg a lenti parkettára. Életem képe ez.

Még két perc, jó. Így is odaérünk negyed tízre, az majdnem kilenc, nem? Felöltözünk, húsz perc, és ha sietünk egy kicsit, akkor tizenöt perc alatt ott vagyunk, majd megmotiválom őket az emelkedőn. Csak a kutya. Viszem a kutyát is az oviba, és akkor nem kell most pisiltetni. De nekem tízre a városban kell lennem, hogy hozom vissza? Na, majd kések. Felhívom, hogy kések.

Micsoda rendező az élet! A gondolat végszavára a kutyáért bekopog Szent Erzsébet, viszi a magáéval reggeli kutyabuliba. Lerobogok a lépcsőn, ekkor Dáci nyűgösen utánam szól. Mindjárt érted jövök. “És cipeljél!” Jó, lehozlak, de aztán rohangálok, te ülsz, és eszel, és hagysz, jó? Álmos jó. És, már alig hallom, de igen, jól, azt mondja: nagyon köszönöm.

De hideg van. A mi kis túlélőgalériánk, a puha, a mesekönyves, a plüssállatos, a gyűrött lepedős, a szemránckrémes-vekkeres lebeg a hideg és kaotikus lakás zavaros vizén. Betódul a február is. Szent Erzsébet minden bugyimat látta már. Kikészítem az elárvult kutyaágy mellé a kaját. Csökkentett szénhidráttartalmú.

Benyomom Illyt. Fülelem Dácit, hogy reklamál, de nem. Csönd. Arclemosok. Előveszem a tejet, jé, egy tiszta kislábos, őrület!, Julis rituális kakaójához. Dácinak egy banán, még át tudná verni a háerest, elhinnék róla, csak huszonhét, és matrica is van rajta!

Illy csippan. Akvarellfoltos csészét (Francesco Clemente) és narancssárga kapszulát választok. Etióp termőhely. Illy megszokhatatlan, hangja, szaga, íze. Ma egy csepp Cserpes tejszínnel, nem pazarolom Julis tejét, alig van. Cukor soha: a kávé nem édesség.

Benézek a szobába, Juli áll a lépcső alján, ő csak csendben lejött, én sem szólok semmit, megölelem. Kis bocsánatkérés a nemsokára kezdődő stresszért. A kanapéhoz megy és összehajtogatja a tegnap ott ledobott ruháit. És lekap a szárítóról egy bugyit. Hozom a tejet.

Mindig viszek, hozok valamit, teljesen kihasználom a kapacitásaimat, a küszöbre készítem Dáci új, igen menő cipőjét. Szipő, ő így mondja. Nagyon jó hangulatban vettük hétfőn, amikor nem vittem oviba, még egy kicsit köhögött, a hátamra kötöttem, úgy vittük Julist oviba, lementem vele a városba, volt egy ebédmeghívásom a diplomata ismerőssel, aztán Írók Boltja, és még a jelmezekhez kerestük a megvásárlandókat. Akkor vettük. Igen exkluzív, kívül-belül bőr darab. Büszke volt rá, mikor felpróbálta, kért, hogy ezt vegyük meg. De tegnap váratlanul kijelentette, hogy ő ezt SOHA nem fogja fölvenni. Én értem, hogy ragaszkodik a megszokott tárgyakhoz, ahhoz a kellemesen romos ZARAhoz, amit Juli is két évszakon át hordott őelőtte, ami nem is tépőzáras, csak gumis oldalú, bebújós. Kerültem a témát, meg ne ígérje itten magának ezt, és aztán már férfiasan ne hordja ezt a cipőt.

A kisfiam nagyon kerek fejű, szemű, arcú, csodálatosan ruganyos, formás, kicsattanó kisfiú, barátaink kedvence. És olyan kedves ezekben a halvány színekben, szürke farmer, világoskék trikó, fehér, magas nyakú, felnőttes pulcsi, szürke sapka, és az egészhez igenis illő világosbarna, fehér talpú cipő. A saját ruháim nem érdekelnek ennyire, sőt, alig. Tetszik nekem, na.

Eszi a banánt. Kimegy pisilni, nem mulaszt el papucsot sem venni, őrület! Mi van ezzel a gyerekkel? Közben Julis rituálisan keveri a kakaót, csak ő tölthet és vegyíthet, én itt háttérszemélyzet vagyok. Dávid meg nem szereti a kakaót.

Keresem a harisnyát, a mindent, közben én is felveszem esetleges nadrágom — ez terhesnadrág, annak menő, de lötyög; a mostani kedvencem, a fekete MEXX sáros lett, amikor tegnap lemásztam az aknába vízóraleolvasni –, akkor már hidratálok is egy jót, a szemkörnyék külön. Kiviszem a bögrét, banánhéjat. Ki-be, ki-be, talán harmincszor is egy reggel.

A szobába a nagy tölgyfaasztal akkor került be, és hát alig fért át az ajtón, amikor itt vasárnap akkora mulatság volt, vagy harmincan, ebéd és bor és narancslé és sütik. Akkor jött jól, hogy mi is bent eszünk, amikor nem volt hat napig fűtés. A fűtésnélküliség februári program, tavaly is megvolt, most tudatilag sokkal jobban viseltem. Azt csináltam, hogy befűtöttem ezt az elég nagypolgári szobát (49,33) kettő darab villanyradiátorral, és szigorúan csuktam az ajtót. Feltódult a meleg a galériára. Úgy fogtam fel, itt élünk, egyszobás a lakás, minden más a kertben van, a konyha, a klotyó, és lám, itt a tavasz: tizenkét fok van a kertben! A gondolatok egyben tartanak, és én rendíthetetlen optimista vagyok, az a típus, akinek tutira el kell indulni ötvenkilenc perc múlva, mert lekési az űrhajóját, de azért berak még egy egyórás mosást, mert nettóban számolja, bepakolást, mosószeradagolást, teregetést és tízezres nadrágzsebben felejtése miatt egész program leállítását nem. Kedves olvasóim, ha vannak ilyenek, jelentkezzenek. Ja, meleg víz sem volt, elmentünk kétszer is uszodába a múlt héten, és kéjesen forrózuhanyoztunk a kerületi közösséggel. Hajat meg Szent Erzsébetnél mostam.

cropped-felpc3b6rg.jpg

Még egy kávé (barna, guatemalai), csak a szempillámat festem ki, úgysem értékelik a csillogó sminket az óvónők, ellenben nálam van vagy nyolcféle eszköz a menő nesszeszerben, és napközben alkotok. Kesztyűt keresek, özvegyek, elváltak mind, olvassák a blogot biztos, és sehol az édes kicsi kesztyűcskék. Fogy a magyarkesztyű. Juli overallban van, mennek korcsolyázni a nagyok.

Van a reggelnek két perce, amikor szertartásosan egyedül maradok, ilyenkor keresem meg a tértivevényt, a töltőtollam, teszek el aprópénzt és csomag zsepit (baglyos Zewa), kiküldöm az aprókat a kertbe, megnézik a pocsolyát, havat, hóvirágot, sétáló kutyákat ilyenkor. Soha nem mennek az oszlopnál tovább. Most viszek Dávidnak egy tartalék kinti nadrágot, ami deréktájt (ahol a KORCA van, ez is milyen szó) egy kicsit nedves még, nem baj, és tisztaságcsomagot: száz zsepi (nembaglyos Zewa, bizonyos életkor fölött az ember már nem viccel komolytalanul vékony, szakadós, emberes orrfújás esetén egy-egy négyzetmilliméteressé szakadó és fekete felsőjére ragadó zsepimárkákkal), Baba szappan kettő, négy vécépapír, száz éttermi szalvéta, és a Julis kedvéért egy nagyon szép, papírboltban vett virágos is. Az neki egy szociális rangsorbeli megerősítés. Minden, ami szép, egyedi, az neki fontos, azt másnak megmutatja. Hajamba illesztem ezüst csillagos csatját, és orvul veszek rá sapkát is, hogy ne legyen balhé. Aztán már jövök, szia, Tappancs, jó legyél; ránézek, mert rálátok az ajtóból János immár örökké mosolygó arcára, a szemem köszön, zárok. Nagy, zöld táskámban laptop, meglett a pénztárcám is. Kitolom a bringát a kapuig. Felültetem őket, Dácit én teszem elölre, Julis felpattan kis segítséggel, öleli az öccsét. Az öcs, az egy cs, én ezért nem szeretem ezt a szót, félek előre mások helyesírási hibájától. És robogunk. Az egész összesen nyolcszáz méter. Egy kicsit le, aztán éles kanyar és föl, ez valami kétszáz méter, de kemény, ez nagyon kemény, a bambuszbicikli elhullatja a rügyeit, panaszkodik és reccsen a lánc, 2/4-ben megyek, ilyenkor kérem, hogy ne beszéljenek hozzám és ne tegyenek hirtelen mozdulatokat. Ettől nekem olyan fenekem és combom lett… na mindegy. Az a ciki, ha autó jön, mert nem mindig figyelnek, és én nem szabályosan, ellenben praktikusan szállítom a két gyereket. Lankás, aztán le, kanyar, és akkor van a sáros erdei ösvény, ott gyalogolunk, ott van a motiváció, ott szólnak nekem nyűgösen, aki egyenletes tempóban szeretem feltolni a biciklit, hogy váááárj meg, és ott esnek hasra lehetőleg zsebre tett kézzel, nagy folt a nadrágon, megnézett tenyér újra zsebre, bőgés. De a tetején újra felülnek, ott már közel a cél, és enyhe emelkedő, és ilyenkor jönnek a mosolygós szülőtársak, kiszólnak, kiszállnak az audiból: nahát, milyen sportos! Az ember meggyűlöli a tőkésosztályt ilyenkor. Azt hiszitek, viccből biciklizem?

Az oviscsoport már vonul a lépcsőn a buszhoz, szia, Juli, utánuk szalad, fél tíz lett, és ahogy az óvónő nem néz rám korholóan, a nemtekintetéből tudom, hogy azt gondolja, már megint. De mi inkább késünk, minthogy agyament stressz legyen, kiabáljak, és ezt meg is mondtam neki. Nem maradnak le semmiről, sőt. Néhány éneklő hangsúllyal elsajátított Gazdag Erzsi-vers,azt megúszni nyereség.

Dáci ilyenkor megy a kiscsoportba, és van pár percem vele. Üresek a folyosók, van ennek  meghittsége. Az oviban mindig gyerekfenék-szag van. Az óvodákat is tájolják szakrálisan, mint a templomokat: van egy fénycsík, kilenc negyvenkor a lépcső felső fokán, amikor süt a nap, most is, nekem szól, tudom. És ez titok, mi látjuk egyedül, a többi gyerek egy órája itt van már. Az egyik csoportból Gryllus Vilmos dala szól óvónéni előadásában, és én nem szeretem, hogy lefelé viszi a hangot a második sor végén, pedig ott föl kell, és nekem nagyon türelmetlen a zenei hallásom, be akarok nyitni a második sor elején, hogy agresszívan és helyesen énekelhessem a végét. Erről aztán álló nap fantáziálok.

Most arra gyúrok, hogy hagyom őt békén, ilyenkor ne legyen feszítés, akkor is, ha nagyon késő van, ott ülök mellette, próbálom kevés szóval, hogy cipő le, kabát ujját ne fordítsa ki, ezt most mondja is, és úgy csinálja, büszke is rá, de jó. Cipő helyett benti szandál, matrózkék Pediped, amíg veszi, lemosogatom a kinti nadrágról a sárfoltot, a radiátorra teszem. Szia, Dáci, hozok délután finomat. Julinak is, figyelmeztet. Nézem, ahogy megy, olyan kedvesnek látom. Odabent csak tíz gyerek, elmélyülten, kisebb csoportokban, kettőnek mesét olvas az asztalnál az óvónő. Dáci áll egy pillanatig az ajtóban, aztán beszalad, leveti magát a szőnyegre, alkatrészek után nyúl, és valamit építeni kezd, apja fia. Bekukkantok utána, köszönök, sajnálkozó arccal jelzem az óvónőnek, hogy így értünk ide. Barna és értő a pillantása, megnyugtat, nem vagyok szülőszörny. Szeretem ezt az óvónőt.

Elteszem még a kabátját és rendet rakok a szekrényében, hajtogatok, beteszem a pótnadrágot, Juliéba meg a tisztaságcsomagot. Szárad a hátam, jellegzetes hegymászókabátbeli izzadságszag. Kabát nélkül megyek ki, csak a lépcső közepén veszem fel, megyek le a hihetetlen méretű kertben a lelakatolt biciklimhez. Tiszta rozsda a lánc, nem is mindig fordul már, akad és minden. De lefelé! Ez a sziti az erdei tájban, itt van étterem, gyógyszertár, posta, cukrászda, buszvégállomás, kereszteződés. A forgalomban figyelek, merész vagyok, ugyanakkor udvarias és éber. Lerobogok az ország legkanyargósabb és legmeredekebb utcáján. Olyan tiszta a levegő, annyira tágas az ég, és olyan szabadság ez a száguldás, stresszölő. Ötvenötöt mutat a sebességmérő, lassítok. Lejjebb, ahol a száztizenkettes jár, a fél úttesten szivárványos sáv lefelé. Temérdek olaj, és rásüt a nap. Megállok, lefotózom, mert a leányom imádja az ilyet. Örülni fog neki. Hagyományos, ám digitális gép. Feltámad a szél. Iskolakert kertésszel. Minden lámpa zöldre vált.

(lesz majd következő rész: a délelőtt)

Hasonló írások a mindennapjainkról, a helyek és helyzetek hangulatáról:

az erőszak természetrajza (a régi jelszóval)

korrumpálja a fény

ez is milyen nap

utcagyerekek

a fiammal

44 thoughts on “a reggel

  1. Ezek jó reggelek, szeretem olvasni az írásaidat. Nekem ez is a reggeli szeánsz része. Ha múlik a tél, már szeretek korán felkelni, mostanában meg amúgy is elkezd kattogni a fejemben, mi minden vár rám, jobb ha felkelek, mint ha forgolódom az ágyban. De van egy nap amikor másképpen kezdődik! Ma hétvégi reggel van, finom, lányommal közös teázás, majd összebújás, ő mesét néz, én szorongatom a meleg kávésbögrét, kortyolok, szagolom és olvasok. Egyik nap a férjem ébred a lányunkkal, másik nap én, így tudunk nyújtózkodni. Most, hogy nincs már olyan sötét, sokkal könnyebb. A legjobb pedig a hétvégi reggelekben, hogy el tudok menni futni a hegyre – vár a sáros Hármashatár aztán meg a sonkástojás! Nálatok milyen a hétvégi reggel?

    Kedvelés

  2. “A mi kis túlélőgalériánk, a puha, a mesekönyves, a plüssállatos, a gyűrött lepedős, a szemránckrémes-vekkeres lebeg a hideg és kaotikus lakás zavaros vizén. Betódul a február is. Szent Erzsébet minden bugyimat látta már.”
    Nem bírtam tovább olvasni, gyönyörű. Egy reggeli kávé mellől üdvözöllek.

    Kedvelés

    • “Kesztyűt keresek, özvegyek, elváltak.”
      “Az öcs, az egy cs, én ezért nem szeretem ezt a szót, félek mások helyesírási hibájától.”
      “Az óvodákat is tájolják szakrálisan, mint a templomokat: van egy fénycsík, kilenc negyvenkor a lépcső felső fokán, amikor süt a nap, most is, nekem szól, tudom. És ez titok, mi látjuk egyedül, a többi gyerek egy órája itt van már.”

      Kedvelés

      • “Még át tudná verni a háerest”, nekem ez tetszett a saját szövegemben, meg hogy megnézi és újra zsebre rakja a tenyerét, meg a gyerekfenék-szag. Meg az agresszív fantázia a Gryllus-dalról. Ez jellemzi az ovis fílinget, a gyerekeimet és engem a legjobban.

        Kedvelés

  3. De jó is volna nem feszültnek, feszülőnek, hanem ébernek, hatékonynak és a szükségtelen dolgokat könnyeden elengedőnek látnom magam, és milyen ritkán adatik meg! Azokat a kegyelmi pillanatokat mindig dédelgetem magamban én is.

    Kedvelés

  4. De jó volt olvasni! Átéltem, látni, hallani, érezni véltem, amit Te…Pedig csak átfutottam, mert indulunk a kicsiért a nagyszülőkhöz. Holnap reggel majd még egyszer elolvasom. 🙂
    Mi is mindig fél 10-10-re érünk oda a bölcsibe. Szerintem nem néznek ránk szemrehányóan vagy nem akarom észrevenni. Nem is érdekel.
    Régebben időre mentem, hisztérikusan, precízen pontosan akartam és kellett odaérnem. Nem volt nézegetés, ellazulás, csak száguldás. Elmentek mellettem az évszakok. Jé, most volt tél…milyenek is voltak az illatok és a színek? Ja, most már a tavasznak is vége…nem is figyeltem…
    Most más van…Próbálok lassítani. Megfogadtam, hogy ha nem muszáj, nem szeretnék kötött munkaidőben dolgozni, gyomorgörccsel rohanni oda, és rohanni onnan el… mindig időben akarni odaérni valahova…
    Lassítani, lassítani…

    Kedvelés

  5. Éva…
    A középsőm, akiről azt gondoltam, olyan masszív lelkileg, hogy na őt aztán nem kell félteni semmitől, dadogni kezdett. Belepusztulok, mert bár ugyan kenegethetném sokfelé, végsősoron nyilván “az én hibám”, mert ha én vagyok vele, én fogom traumatizálni, ki más? Pedig nem is teljesen egyedül csinálom az egész vircsaftot, és a fizikai keretek sokkal kényelmesebbek, mint neked. Nem tudok okosat mondani. Bár segíthetnék. Másrészt bravó.
    És kérlek, vidd szervizbe a bicajt…

    Kedvelés

  6. ez szép 🙂 meg életérzésszagú.
    én úgy szeretném szeretni a reggeleket, mert olyan szépek, tényleg, de általában lemaradok róluk. (úgy értem, ha a tíz még reggel, akkor nem, de mind tudjuk, hogy a tíz már nem reggel).
    kivéve, amikor reggel hattól dolgozom. mivel én sem vagyok egy pacsirta, ez elég kellemetlen, de általában csak délben dőlök rá az asztalomra és kezdem magamat nyűgös másnaposan érezni, addig viszont vannak jó oldalai. gyerekekről nem tudok számot adni, de a napfelkelte 5:50-kor a gyorsforgalmi úton kávéval, az is egy életérzés, és a repülőtér késő tavaszi reggeleken is az. a lufthansa-hangár mellett például frankón lehet orgonát szedni, és a reggeli napfényszaggal keveredő kerozinszagnak is megvan a romantikája. mostanában mondjuk inkább a jeget vakarjuk a furgonról.

    Kedvelés

    • Ez is nagyon tetszik, orgona a Lufthansa hangár mellett!:)
      Nagyon szeretem ezeket a posztokat, meg a reakciókat is; komolyan mondom, megerősödöm tőlük, mert ilyenkor a magam hétköznapjaira is vetek egy pillantást – nem feledve persze, hogy sok megoldandó, lezárandó pont van benne – és látom, hogy igen, ez meg az enyém, egyedi vagyok, megismételhetetlen, és igenis a saját életemben kompetens. És felemelem a fejem: érek annyit, mint bárki ember fia-lánya! És kicsit helyükre kerülnek a dolgok.

      Kedvelés

  7. Van még olyan óvoda, ahol szabad rendes szappant használni? Nálunk a fő hivatkozás az volt, hogy az ÁNTSZ nem engedi, csak a folyékonyat. Meg azt is mondták, hogy a gyerekek kezéből kicsúszik a földre a normális szappan. Szerintem az utóbbi volt az igazi bajuk, az elsőt soha nem hittem, de az elsővel könnyebb volt nekik takarózni, az utóbbival könnyű lenne vitatkozni, hogy hát a bölcsődében is képesek voltak gond nélkül használni. Én viszont utálom a folyékony szappant. (tudom, megragadtam a lényeget…)

    Kedvelés

    • Ez vicces, mert a fiam óvodájában meg csak marokba való szappant kérnek, folyékonyt nem, mertmivelhogy nagyon hasznos a finommotorika szempontjából a szappant szakszerűen forgató mozdulat. Sok agymenése van az ovinak, de ezt speciel bírom. A lényegnél maradva. 🙂

      Kedvelés

    • Nem tudom, de én is baromságnak tartom meg kényelmességnek. Mi mindig rendes szappant kértünk, a már leírt finommotorika miatt. A többi csak süket duma! Az itteni oviban is folyékony van… szerintem gusztustalan!

      Kedvelés

  8. De szép volt!

    Ma reggel… Fél ötkor halk gőgicsélésre ébredtem, a bölcsőben teli szájjal nevető, hátán fekvő (pedig hasra tettem le!) kislányom várta, hogy végre vele is foglalkozzon valaki. Gyorsan megszoptattam, szerencsére visszaaludt, így én is vissza tudtam bújni a még meleg ágyba, férjszagba, hogy fél hétkor hangos “nyenyenyeeee” ébresszen újra.
    Felkaptam a szörnyű ronda és előnytelen frottírköntösömet, amíg a férjem lefőzte a kávét, tisztába tettem a gyereket, majd kiraktam az asztal közepére dísznek, mi meg jól körülültük a kávéval. Én magam elé tettem a tabletet, és amíg a férjem megbeszélte a gyerekkel, hogy milyen méretű és típusú manókkal és tündérekkel álmodott, addig elolvastam a reggeli híreket és ezt a posztot.

    A kávé után lefőztem egy teát, a baba megkapta az igazi nagy reggelit, lehányta a hajamat, és rettentő elégedett volt magával. A fürdőszobában aztán váltottam a férjemet, lemostam a babahányást és verettem magamra egy kicsit a forró vizet – előzőleg olvastam az indexen, hogy hülye vagyok, zuhanyozni se tudok, mert nem szabad veretni a forró vizet, de én dafke. Kapják be alapon.

    Mire kijöttem, volt reggeli, gorgonzola tönkölybúza kenyérrel. Azért feltettem egy húslevest, hogy ebéd is legyen, na meg délután jön egy jó barátom gyereket nézni, őt se akarom éhen hagyni. Habár.

    Aztán fájdalmas szembesülés következett, hogy tudniillik le kéne adnom úgy tízoldalnyi szakdolgozatot, amiből még egyetlen sor sincs meg. Miután ezt konstatáltam, leültem a gép elé, és megírtam – ezt a kommentet. 😀

    Kedvelés

  9. Reggelente én is óracsergés előtt megébredek,boldogan nyugtázva,hogy van még egy kis idő álom és ébrenlét között leledzni.De mindig én keltem,kelek és fogok,pedig elméletileg ketten lennénk az ügyre és ez néha nagyon fárasztóvá teszi az egészet.Igaz újabban szeretem a korán kelést,egy kávé mellett olvasgatom az új bejegyzéseket itt a blogon,átrágom magam a hozzászólásokon-ez az én privát időm és ez jó.Aztán lehet bármilyen szar az egész nap,mióta ide tartozónak érzem magam,sokkal könnyebb a nehéz.
    Már nem kell kisgyereket gardíroznom óvodába,iskolába,de a múltkoriban több napon át olyan helyzet adódott,hogy háromnegyed nyolc és nyolc tájékán baktattam iskolák,óvodák környékén,Azt a sok szomorú szemű apát,anyát akik maguk után rángatták még álmos,ritka kivétellel csacsogó,ráérősen bandukolni kívánó,látni,tapasztalni,esőt-napfényt megélni kívánó csemetéjüket a mindenható IDŐ fenyegetése közben……Annyira megsajnáltam kicsit és nagyot,szívem szakadt meg a sok hiábavaló,lélekölő sietéstől.Mi a büdös francnak ez a reggeli kergeség,miért kell bölcsisnek,ovisnak fix korán beérni az emberdarálóba?És miért ne lehetne később kezdeni az iskolákban is,figyelembe véve a gyerekbiológiai óráját?

    Kedvelés

  10. Nálunk nagyon feszesek a reggelek. Legkésőbb 6.20-kor kelünk, igen, a vekker előtt. A kicsi legtöbbször már ébren van, de szülőbarát üzemmódban csak a rácsot rugdossa. Időre kelünk hétköznap és hétvégén is, köt a gyógyszer az és evés, szigorú a rend. Kávét főzök (előző este bekészítem), közben készítem a kicsi reggelijét, férj ágyaz, áthozza a gyereket. Én etetek, közben kávé, férj reggelizik, kávézik (hétvégén ő etet, én kávézom nyugiban). Másik gyerek ébresztése, reggeli neki is, uzsonna a táskába. A kicsit öltöztetem, apja elviszi, a nagy már önjáró, maga öltözik, és indul. 7.35-kor leülök egy bögre teával a bloghoz. 🙂 Hétvégén persze más, olyankor a nagy alszik, ameddig akar, az nyugisabb, kivéve persze, ha programja van, és akkor oda készülünk időre…

    Kedvelés

  11. “Most viszek Dávidnak egy tartalék kinti nadrágot, ami deréktájt (ahol a KORCA van, ez is milyen szó) egy kicsit nedves még, nem baj”

    A korca szó itt birtokragos alakban van? Csak azért kérdem, mert nekem az illető ruhadarab derékrésze korcA (és nem korc), tehát nálam a nadrágnak korcája van. Bizonyos családtagjaimmal heves vitákat folytattunk eme kérdésben, és ha te itt birtokrag nélkül, pusztán megnevezésként használtad, akkor már van legalább egy ember, akivel hasonszőrűk vagyunk eme roppant fontos nyelvi kérdésben. 🙂

    Kedvelés

  12. Az én reggelem. Nyolckor ébredünk. Vagy háromkor, vagy négykor, vagy ötkor. Ha jó dologom van, nyolckor.
    Aztán kirohanok pisilni, vagy tisztába teszem a monyót, és aztán. Kávé. Kaja, vagy én, vagy ember csinál regggelit. A gyerek mindig valakinek a kezében kell legyen. Nem teheted le, ordít. Ha engem nem lát, ordít, hacsak nincs valami cicinél érdekesebb…
    Mi tötymörgünk reggel. Én nem bírok délre ebédet főzni. Én akkor adok a gyereknek reggelit, ha kéri, amúgy meg szétfújja, ha nem éhes.
    Nekem még mindig lelkifurkám van, ha nem én tutujgatom, hanem elvan az apjával. De monnyuk apa sem könnyíti meg a dolgomat. Van még megbeszélni valónk.
    Mi lesz velem, ha majd rohanni kell? Bár én notórius késő vagyok, nem csinálok belőle ügyet, csak ha nagyon oda kell érni valahova. De pl az ovoda nem ilyen.
    Köszönöm a sorokat!
    A wls sosem fog irodalmian írni, gondoltam rá, hogy erre felhívom a figyelmét, de na. Neki más a mérce…

    Kedvelés

  13. Hihetetlen, hogy milyen feszített a tempó – mennyi mindent kell csinálnod reggel, mégis árad a harmónia a cselekedetek sorából. Rengeteg munka van ebben és koncentráció agyban. Ahogy írod, látszik, hogy egy üres kör sincs.
    És csodálatosnak tartom, hogy ennek ellenére sincs stressz, kiabálás és kikészülés már korán reggel. Ha késtek, késtek. So what? Nem ettől lesznek jellemhibásak az emberek később, felnőttkorban. Viszont állatira megviselné őket az ellenkezője. Minden tiszteletem és elismerésem a tiéd. Egy élmény volt olvasni.

    Kedvelés

  14. biztos még nagyon dolgozik bennem az előző poszt, de engem minden szépség ellenére fájdalmasan érintett néhány pont. de jó, hogy kitoltad a határokat, amennyire lehetett. kell ez most. sőt, mindig kell.

    nekem új élmény hogy évek nem testhez álló koránkelése után újra tudok sokáig aludni. lehetőségem lett volna, de nem ment. nagyon sajnáltam és hiányzott is az idegeimnek.

    Kedvelés

  15. Hmmm…hétköznap reggelek :). Mindig kicsit korábbra állítom az órát…oldalra nézek, vajon van-e esélye egy jóreggelt-szexnek…ha nincs, akkor picit még vissza álmodom magam. Szeretem ezt az időt…álom és ebrenlet között, ez csak az enyém. Utána kávé (a cigi még hiányzik), szendvics készítés…betakarása a 44-és és a 32-és lábak gazdáinak :). Mindenki alszik, szomszéd házban az 5.-en ég csak a villany…ilyenkor olyan ártatlanok, olyan csendesek :). Mosdás, smink, legtisztább ruha, ami elérhető. Elindulás, összeszokott társaság a buszon. Hajnalodik. Van, amikor kosztolányis, van amikor simán szürke. Megérkezés a melóba…telefon: ébresztő!!! Indul a reggel…

    Kedvelés

  16. Mennyire ismerős! A fűtetlen helyiségek, a rohangálás a konyha és a szobák között a régi, nagy házban, az állandó ajtó csukások, az erőfeszítés a biciklin télvízidején, a megjegyzés, hogy “sportos” volnék, a sietés, fölvesz, hoz, visz, kikészít, bekészít….
    Sokat fáztam. 1 éve panelben lakom, azóta meleg van és minden helyiség csak 3 lépésre van. Nem akartam feladni a stílust, de ennyi felelősség is bőven elég nekem. Azóta imádom a neglizsés kávézást és a gyertyafényes vacsorát a pici meleg konyhában, különösen télen luxusnak élem meg ezt a szeletet. A műanyag felületeket viszont nagyon nem szeretem, nem tud rajtuk megpihenni a szemem.
    A bringa változatlan. Kíváncsi vagyok hogy viszed a kettő kicsit egyszerre. Dácit már nem tudod a hátadra kötni, nem?

    Kedvelés

  17. Visszajelzés: a délelőtt | csak az olvassa — én szóltam

  18. Kedves Éva és az olvasók

    Sokat tanultam tőletek eddig is arról, mit jelent nőnek lenni. Rengeteget segítettetek, s elnézést kérek mindrnkitől, akibe esetleg a konok és mindenre választ kapni akaró mentalitásommal belegyalogoltam.
    óvónő vagyok, s épp a szakmai meghasonlàsba gurulok bele egyre mélyebben. Vannak gondolataim, amiket szeretnék ettel kapcsolatban megosztani. A legtöbb itt kommentelőnek van gyereke, valószínűleg jár vagy járt óvodába, s a szülőknek volt véleményük az óvónőről, és arról is, milyennek kellene lennie, ha esetleg nem olyan, és miért.

    Sok remek olvasói cikk jelent meg itt az elmúlt időben. Én nem pályázom irodalmi babérokra, csak szeretnék valamit kezdeni a torkomat fojtogató gombócokkal. Meghallgatjátok-e? Merhetem-e elküldeni Évának azt a kis szösszenetemet, mely arról szól, hogy próbàlok szakmai helytállàs közben nem szétzuhanni?

    Most tartok ott, hogy bemegyek de tényleg a főnök irodájába udvarias indokkal felmondani. Hogy nem érzem, hogy be tudnék illeszkedni. Hazugság. Azt érzem, ordítva, hogy rohadjatokmeg, nem is akarok!!!!

    Kedvelés

    • Szia!
      Tök jó olvasni, amit írsz. Olyan jó olyan emberekkel találkozni, akik képesek az önreflexióra, és ki is mondják a tanulságaikat.
      Szerintem nyugodtan írj bármit, amit szeretnél. Ide is, kommentbe, de Évának se félj küldeni levelet, nem esz meg, vagy ilyesmi. :))

      Kedvelés

  19. Visszajelzés: akkor most szüljünk vagy ne? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.