Soha másnak nem született gyereke még.
De ők megcsinálták. Gyerekük lett. Kilenc hónapig növekedett! Egy feje van! Két keze! Két lába! És micsoda értelem van a szemében, láttad, Ágikám, rám nézett, négy napos, és érti, amit beszélek!
Kopasz fejre virágos hajpánt. Idétlen, semmihez sem köthető becenév, a Messiást az anyakönyvezett nevén nem hívhatod. Részletes, fontoskodó sztorik, mert mindenkit annyira érdekel: mennyit szopik, már kapaszkodva áll; gyerekszáj, rejtélyes diagnózisok, iskolai zűrök. A kis rajzai, fotó a telefonban.Ott nyomakodnak a szülők a fogadóórán: “tudja, okos ő, csak lusta” (vajh’ mondta-e már bárki a gyerekére: lusta is, buta is, vagy: nem túl okos, de szorgalmas?), a bizonyítványa a facebookon, az ünnepély videója a jutyúbon.
A csodagyerek háttérkép. Videózzák az ovis ballagását is. Elkísérik a dzsúdótáborba, hosszan, aggodalmasan sorolják az edzőnek, mi mindenre figyeljen, hát azért van itt, nem? Mindenkitől teljes figyelmet követelnek,mert az ő drágájuk…! Lovagolni is beíratják. Elviszik Janicsák Veca koncertjére, kierőszakolnak egy közös fotót a sztárral, aztán mutogatják kontinensszerte. Harmincszor negyvenes faliképként kereteztetik be a nagyinak, naptárt fotosoppolnak a fényképeiből, boldog karácsonyt! Miért nem jöttél el a zeneiskolai koncertjére, nem szereted a zenét? Jaj neked, ha nem visszhangozod, hogy de édes, de jól áll neki a kordbársony mellény, hogy ő szaval a legszebben.
Élére csomagolt makrobiotikus szendvicsek, gondos különórák, falimatrica, bordűr a gyerekszobában, kézzel varrott farsangi jelmez és alapítványi iskola. Napi sok óra figyelem, gyöngybetűs füzetcímkék, rengeteg tárgy, izgatott történetek, gondos kapcsolatok tanítóval, szülőtárssal, edzővel, igazgatóval. Gyerek az oltáron. Milyen remek játékszer…! Nincs morzsa, káló, hibaszázalék, van viszont hetekig álmatlanul forgolódás olyan tantárgyak olyan osztályzatai miatt, amelyekre már fél év után sem emlékszik senki. Minden örök, kitágul az idő. Szövevényes betegségek, kórházi tartózkodások, gyógyulások.
Jánoska, alapmű.
(Persze hogy odavagyunk a gyerekünkért. Persze, hogy ő a legszebb, az egyetlen, akinek a kakija is illatos, a sírása érthető, a beszédhibája meg édes. Ő tetszik nekünk a legjobban, őt fotózzuk, pedig csak fát játszik a lázárervinben. Ki védené meg, ha mi sem? De mivel társadalomban élünk, valamint nem akarunk röhejesek lenni, illetőleg van önreflexiónk, sejthetjük, sőt, biztosak lehetünk benne, hogy mások is így vannak a saját gyerekükkel — azokkal a kis sükebókákkal, ki érti ezt? De akkor is. Az biztos, hogy a galaxisban mással is megesett már, hogy gyereke lett. Ezért aztán hallgatunk, és mélységes titkunk a sajátunk iránti rajongás, mi több, önironikusak leszünk: milyen szörnyű elfogultak vagyunk! Meg is próbálunk úgy nézni a sajátunkra: ő is csak egy gyerek. A miénk pont, de egy a sokból, minden gyerek lakjon jól, we are the world, unicef. És ha szorult belénk empátia, igyekszünk a másik gyerekről beszélni, őt dicsérni, hogy egy kicsit tompítsuk az egyistenhitet. Viszont akármilyen a másik gyerek, szülő, nem cserélnénk velük sosem: így vagyunk mi egymásnak tökéletesek, mert ő a legédesebb, és amúgy is, egy zseni, mutattam már a legutolsó rajzát?)
csak az olvassa. én szóltam 
🙂 Ájh, és mit van azokkal, akiknél mondjuk 2-nél többször történik meg a csoda, hogy gyerekük születik? Melyiket fogják isteniteni? Vagy a a több Istenben való hit nem pogányság ? 🙂 Hát ez nagyon jó, mint a többi is, így reggelre 🙂
KedvelésKedvelés
Jó kérdések.
Ilyenkor természetesen a második lesz az abszolút favorit, majd a harmadik, negyedik, esetleg újra a harmadik, mert ő nem lett hülyébb, mint a többi, vagy mert sikerült beteljesítenie az elvárásokat. Különben is apa szerint a Jóska, anya szerint a Mariska hülyébb, abban egyetértenek, hogy Jutka édes, ám József egy semmirekellő… hiába, nem egyformák a gyerekeik, csak ők ketten egyformán hülyék 🙂
KedvelésKedvelés
:))
KedvelésKedvelés
Nálunk ikrek születtek, egy hónaposak, de tisztán látszik, hogy egyikôjük gyengéd odafigyelésével a világ rezdüléseit fogja nemes formában feldolgozni, a másikat a 30 dekával nagyobb születési súly az agilis, forradalmi, de erôszakmentes, lobogó világalakításra predesztinálja.
Sok zseni elkél a világban, na. 🙂
KedvelésKedvelés
Akkor lesz bezzeggyerek://
Amúgy persze, hogy lelkes a szülő, és naná, hogy nem nézi hülyének a gyerekét, de pont most láttam Semotánál egy poszt Normálisékról, és ott is elgondolkoztam, hogy:
– a poszt alapszituációja az, hogy elfogult Normi (Mirendesemberek) Szülő nem ismeri el, hogy a gyerek amúgy egy gyöngyvirág, viszont emellé aspergeres, azaz nem lesz neki minden oly áccerű, mint a szomszédék Piftikéjének. Nem, az én gyerekem nem bolond, csak (egy zsák sokkal gázabb szóösszetétel*)”
– inkább ilyeneket mond csoró gyerekre, hogy hülye meg zárkózott meg önző.
Köszi. Biztos jobb…
Ennél már azzal beljebb lenne E. N. Szülő, ha ésszel belátná, hogy a srác aspi, és a továbbiakban figyelné, hogy minek a fejlesztésénél tud ő valamit segíteni. Akar-e az alapból nehézkesebben kommunikáló aspigyerek szocializálódni? Tényleg nem olyan ügyesen mozog, mint ahogy írja a szakirodalom? És mégis sportolni akar? Ez mind pluszmeló egy ilyen embernek, de ha ezek is érdeklik, erre is kell gyúrni. Ezzel szemben az Elfogult Normi Szülő azt mondja, hogy “hülye vagy fiam, az is maradsz”. Nagy segítség, köszi. Miközben jót akar, csak rosszul… A lelkesedés megvan, csak hát ez egy emberélet.
*v. ö. öregapám remek mondatával, hogy “nincs ideges gyerek, csak bollond”…. Deutáltam. “Ezen az alapon mindenki bolond, aki idegeskedik, tata…” Csak mondd el ezt neki négyévesen…
KedvelésKedvelés
Nekem 4 ilyen csoda adatott 🙂 Ha megkerdem, ki az anya kedvence, korusban mondja mindegyik, hogy “En!”. 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon örültem az utolsó bekezdésnek, helyrebillentette a képet. Épp azon gondolkoztam a napokban, hogy a gyerekekkel nyomulóknál is jobban fáraszt már a minekposztoljaaképét-mantra, és a lead-et meglátva azt hittem, most is ez jön. Meglepõdni jó 😉
KedvelésKedvelés
Tegnap akartam írni a másik posztnál épp ezt, hogy engem is bánt a “minekposztolja” hozzáállás. Csak azért nem fulladok bele a szarba, mert legalább ez megvan nekem.
KedvelésKedvelés
“engem is bánt a “minekposztolja” hozzáállás.”
Főleg amikor a “minekposztoljaazunalmasgyerekétfolyton” mantrázó ismerősöm minden másnap posztol egy képet a kutyulijáról. Mer’ az viszont milyen cuki 😉
KedvelésKedvelés
❤
KedvelésKedvelés
örülök ennek a posztnak, kellemes meglepetés volt, mert nem is tudtam, hogy ismered a gyerekeimet. 🙂
egyébként sajnos nem tudok minden percben velük lenni -pedig megérdemelnék-, például most is inkább itt vagyok a gép előtt, viszont az a néhány együtt töltött pillanat az mi-nő-sé-gi idő.
KedvelésKedvelés
Én éppen minőségileg blogolvasás közben szoptatom a Csodát. 😛
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Úgy úgy, én is, szoptatás közben a legjobb olvasni!
KedvelésKedvelés
Azta, ez jókor jött, már kezdtem magam emészteni, bizonyára nem olyan tartalmas úgy a szoptatás, ha a szopipárnán helyet map a Kindle is. Szóval nem gond, így is lehet zseni belôlük? 🙂
KedvelésKedvelés
Én a szopipárnán a fél könyvesszekrényünket elolvastam. Szerintem kifejezetten jót tett a gyereknek, az anyatejjel együtt szívta magába a klasszikusokat….
KedvelésKedvelés
Hehe, magunkra ismertem. Az első gyereknél voltunk ilyenek, a másodiknál már tudtuk a helyén kezelni a dolgokat. De majmot sosem csináltunk belőlük, hajpánt a kopasz fejen, portfólió a facebookon nem volt.
KedvelésKedvelés
Fát játszik! 😀
KedvelésKedvelés
Fát játszani!! ❤ Remélem, h odakerülünk, fel fogom ismerni és támogatni tudom, ha csak fát akar majd játszani. Akkor is, ha én a szöges ellentéte voltam. ^^
KedvelésKedvelés
Az enyém tényleg játszott fát. A legjobb fa volt a világon. Kár, hogy nem láttátok… sajnos nem készült fotó 🙂
KedvelésKedvelés
LOL.
KedvelésKedvelés
Az enyém is volt fa. Pálmafa. Egy létra tetején ült az egész előadás alatt és tartotta a lombkoronát. Nagyon jó választás volt a tanár részéről, ugyanis egy olyan gyerekről van szó, aki rohadtul nem tud megülni a fenekén. Most már papírunk is van róla, hogy hiperaktív. Épp csak le nem mászott a létráról.
Elég viharos fa volt… 🙂
KedvelésKedvelés
🙂 Viharos fa. 😀
KedvelésKedvelés
Az unokaöcsém Nílus volt egy karácsonyi darabban, a lányom pedig virág, de ő angol nyelvű mesejátékban, szóval fejlődünk:)
És nálunk is négy gyermek van, így az idén már csak öröklött jelmezben tündököltek a farsangon a kicsik, de hogy ez nekem milyen jó volt:)!
KedvelésKedvelés
De azt Oscart kapottak lepipàlàsàval….
KedvelésKedvelés
Nem értem ezt a felhajtást. Én pl. pontosan tudom, hogy a gyerekeim nem tökéletesek. Épp csak egy picivel szebbek, okosabbak és tehetségesebbek a többinél.
De pl. csúcsdíszt nem tudnak igazán jól felrakni.
KedvelésKedvelés
De most ugye, milyen szép a lányom?
KedvelésKedvelés
Aha. Deaztésakkor láttad, milyen cuki lett az ENYÉM, mikor kiesett a jobb felső metszőfoga?? UGYE???
Rémes, mikor végre valamit mondanék az enyémről és a másik azonnal tromfol :-P.
KedvelésKedvelés
Van egy barátnőm, akinek a gyereke születése után teljesen megváltozott a fb-profilja, olyan, mintha a gyereke oldala lenne. Csak a gyerekről vannak képek, és még a képaláírások is olyanok, mintha a gyerek mondaná. Pl. “sétáltunk egyet anyával, apuci is játszik velem, ez a karácsonyfánk, és alatt az a sok doboz mind az enyém lesz, anyuci almás sütije, tegnap egész nap itthon pihentünk ugye milyen ajanyosak vagyunk?”
KedvelésKedvelés
Én azon akadok ki, hogy a profilképek lecserélődnek gyerekképekre. Ez vajon milyen identitászavar?
KedvelésKedvelés
A profilkép főleg akkor zavar, amikor ír nekem, mert olyan, mintha egy gyerekkel beszélgetnék.
Nincs gyerekem, ezért hozzá kell tennem, hogy nem tudom, milyen anya leszek, de ez a gyerek nevében, gyerek szemszögéből beszélés nagyon furcsa nekem. Ennél a barátnőnél kb. három éve a család élete a gyerek szemszögéből van előadva a fb-on. És amikor anya-gyerek fotó van, akkor az van aláírva, hogy anyával. (vagyis az anya profilján nem az kerül oda, hogy a fiammal.) Meg azon a néhány képen, amin az apa és az anya szerepel, az alá is a gyerek “beszél” arról, hogy éppen mit csinálnak a szülei. Engem nagyon érdekelne, hogy általában ennek mi lehet az oka, háttere.
KedvelésKedvelés
Ennél màr csak az a durvàbb, amikor az ultrahangos kép kerul ki profilképnek. Ettol mindig elborzadok (szàmomra az ultrahang amugy is egy fura, értelmezhetetlen maszat).
De természetesen ezutàn be lehet zsebelni a gratulàciokat.
KedvelésKedvelés
Jaj, de bizarr.
KedvelésKedvelés
Jaj, nekem is van ilyen barinom. Hat, nemtom. En legfeljebb kozos kepet teszek ki profilkepnek. De inkabb azt sem. Neha hetekig nem osztok meg semmit rola, de elofordul, hogy naponta teszek kepet. Foleg a csaladnak. Ezt az atalakulast en n ertem. Multkor voltunk hordozos klubban, de olyan kivulallonak ereztem magam. En nem akartam a gyerekemrol beszelni, orultem volna a felnott tarsasagnak…de a tobbiek mind a kolkokrol, csak. Vagy a szulesrol. Ahhh.
KedvelésKedvelés
Ezt hamikáltuk ma anyucikámmal, miközben a napocska gyönyörűen sütött be az ablakon! – hát nem édi bédi és cuki muki?
Szia világ! Megszülettem, Julcsi Pulcsi vagyok 3850 grammal és hatalmas hanggal jöttem a világra. anyukámmal együtt nagyon jól vagyunk!
– Milyen ügyes épp, hogy csak megszületett és már sms-ezik vagy postol! fantasztikus, biztos első gyerek 🙂
…
KedvelésKedvelés
Engem a hányinger kerülgetett (biztos én vagyok hibás, túl gyenge a gyomrom), amikor egyik ismerős családi albumában Palya Bea bukkant fel ezer példányban: “hát harminc másodpercre kézbe vette a kicsinket és azt mondta rá, hogy milyen édes kislány, látod, még ő is ilyeneket mond rá!” 🙂
A virágos hajpánttal meg úgy vagyok (sógornőm űzte nagyban a műfajt a lányainál), hogy az én lányomon ugyan soha nem volt, de ha valaki nagyon aggódik, hogy ne fiúnak nézzék a lányát, akkor még mindig jobb megoldás, mint a fülbevaló.
KedvelésKedvelés
Én meg pont leszartam, hogy ki minek nézi a kopasz, kékbe öltöztetett lányomat.
KedvelésKedvelés
Az én fiamat a göndör, hosszú fürtjei miatt lánynak nézik.
KedvelésKedvelés
Édesistenem, pont a napokban voltam fodrásznál&jutott eszembe, hogy kicsinek mindig hosszú hajam volt, de sapkában frankón fiúnak néztek. Valamint, hogy egy barátnőm nagyobbik lányát is doszt srácnak nézték kb négyéves koráig, mert szögletes – bár inkább háromszögű – arca van és kicsit vad. (Meg engem az apjának, tiszta dauerben, sminkben meg designos napszemüvegben, szóval ennyire releváns a dolog:DD )
Palya Bea önmagában rendben van, a köré mások által szőtt mitológia nem. Pl pont a szülésdal c. száma nem jött be, mert az ennek a mitológiának a bátorítása, nem pedig az, aminek készülhetett eredetileg (bár nem tudom, hogy készült a dal, nem ismerem Palya Beát civilben).
KedvelésKedvelés
Ez jó volt. Mondanom sem kell, hogy mi tárgyilagos, józan és érett megfontolások után jutottunk arra, hogy gyermekeink roppant tehetséges, szép és okos kölkök.
Azt azért megfigyeltem, hogy bizonyos mértékig vagy módon kötelező büszke szülőnek lenni. Emlékszem, amikor az első született, jöttek az izgatott kérdések, na és milyen, hány kila, és – lányok lévén – az obligát “milyen a haja”. (Ez miért olyan kardinális kérdés egy csecsemőnél?)
Nos, nálunk úgy állt a helyzet, hogy mindkét lány újszülöttként elég kis csufipofa volt. A nagyobb cukorsüveg formájúra nyomódott koponyával, túlhordott babaként felázott képpel jött elő – minden volt, csak szép nem. A második erősen furakodhatott, ezért kék-zöld volt a képe mint egy kocsmai verekedőnek, és hatalmas krumpliorra volt. Szóval a kérdésekre én válaszoltam, hogy egészséges, pörfekt babák, de bizony csúnyácskák egyelőre. Eredmény: komoly felháborodás, sértődésközeli állapot a nagyszülők részéről, döbbent értetlenkedés a családi körből. (Vicces, hogy a fiú viszont tényleg nagyon szép újszülött volt, olyan pofázmánnyal, mint egy ötnapos baba.)
A posztban sorolt tempókhoz annyit, hogy az óvodában, iskolában, koncerten videózgató, vakuzgató, telefonnal-kamerával bipbipező szülőket azért nyakon vágnám szívem szerint.
A fészbukon egy-egy kép, esetleg egy értesítő a sikeres felvételiről az szerintem teljesen OK és a megbocsájtható, elnézhető szülői gyengeelméjűség kategóriája, de albumok, részletes beszámolók, aranyköpések idézése hamar szánalmassá fordulhat.
Egy ismerősnek a fia pölö nagyon sovány és tyúkmellű, s még rossz tartása is van. Anyuci rendszeresen posztol és teljes komolysággal kommentál olyasmiket, hogy “Nézzétek, mint egy görög szobor!” A barinők mindezt lelkesen megerősítik. Én ezt nem értem.
KedvelésKedvelés
görög szobor 😀 😀 szegény srác.
most azért eszembe jutott, hogy nemrégiben egy ismerős idősebb hölgy azt mesélte, hogy “szegény kisfiam olyan borzasztó ronda volt, ide nézz, ilyen csúcsos feje volt neki, de hát ettől csak még jobban szerettem, mert azt gondoltam, hogy most aztán itt vagyunk ketten a világ ellen, ez a csúnya gyerek meg a csúnya anyja, hát ki szeresse, ha nem én”, és ez annyira cuki volt, és annyira kellett röhögnöm, főleg, hogy utána megmutatta a pénztárcájában a képet a fiáról, aki olyan kurva jó csávó lett így harminc év múltán, hogy csak na.
KedvelésKedvelés
ez de szép sztori, szeretem! 🙂
KedvelésKedvelés
Hát egy kései görög szobor, na 😀
KedvelésKedvelés
Gonosz vagy.
De én is. 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem az első kettő szintén csúnyácska volt, a lányomnál mondtam is a férjemnek, hogy hát nem baj, majd kikupálódik. A harmadik gyorsan jött, talán azért megúszta, és szebb volt. A nagy hajuk miatt viszont jópofák voltak.
KedvelésKedvelés
Nekem gyerekként nem mondtàk elégszer, hogy szép vagyok, és ez sajnos meg is maradt, nehezen és ritkàn tartom magam szépnek. Anyàm szerint ez nem igaz, ok mondtàk, csak én szelektàlok a memoriàmmal, én tényleg nem emlékszem, csak a nagymamàmra, de o sajnos 13 éves koromban meghalt. A fényképekrol visszanézve nagyon béna cuccokban is jàrtam, ezért is haragudtam utolag kicsit anyàmra, miért nem szolt, hogy szar cuccaim vannak (azért, mert foleg o adta ràm ezeket…) Most legutobb megint osszevitatkoztunk az àltalànos iskolàs koromrol, azt mondta, hogy lassan 40 évesen tul kéne màr lépnem ezen. Es ebben talàn igaza van. De szar, hogy lassan megoregszem ugy, hogy sosem voltam igazàn jo no, csak ritkàn. 😦
KedvelésKedvelés
Tetszik az iràs.
A fotos naptàr a nagyiknak megvolt (az egyik nem rakta ki a falra, meg is sértodtem, hogy ezeknek minek unoka:), sot profi fotos csinàlta a sorozatot, nagyon édi-bèdi, viràgos hajpànt csak azért nincs, mert fiu. Es màr tudom, ha lesz màsodik, terhes foto is lesz, hasat puszilo, ocsit-hugot nagyon vàro nagyfiuval :p:p Igérem, nem az lesz az avatarom itt!
A facebookra azèrt nagyon figyelek, hogy a gyerekfoto-aràny ne essen àt egy bizonyos lélektani hatàron, akàrcsak a kézmuves alkotàsaimnàl, bàr ott szerintem màr néha àtléptem ezt a hatàrt. Es persze mindig làjkolom az ismeros gyerek-foto albumàt, akkor is ha meg se nézem, mert tudom, hogy neki ez nagyon fontos. Es amikor a gyerekrol beszélek, figyelmeztetnem kell magamat, hogy màs is szult màr gyereket a vilàgon (annak ellenére, hogy a kezdeti pszichés àllapotom finoman szolva sem sikerult ideàlisra… ). Mégis uj identitàs szàmomra az anyasàg. A “hogy vagy” kérdésre mindig azzal kezdodik a vàlasz, hogy a gyerek hol tart a fejlodésben (néha engem is zavar, illetve hàritàsnak érzem). Babablogot viszont nem irok, illetve ha irok is, nem online, és nem a nagykozonségnek.
KedvelésKedvelés
MI is naptárt adtunk a nagyszülőknek, de azért mert más szigeten és most már más kontinensen lakunk. De a gyerekfényképes egérpad vagy bögre az már sok lenne a jóból.
KedvelésKedvelés
Szerintem a naptàr otletet egyszer nyugodtan el lehet sutni, meg esetleg 5 év mulva megint, foleg ha szuletnek még gyerekek. Annàl surubben viszont màr gàz. Nàlunk is a nagyszulok fele màsik orszàgban él.
A babaképes kucstartomat nem is emlitettem az elobb! 🙂 Mondjuk az nem sajàt otlet volt, bolcsis fotozàs utàn kaptuk, de hasznàlom, és most màr szeretem, képet akar nézni a gyerekrol, akkor csak elokapom. Azért is praktikus, mert okostelom meg nincsen.
KedvelésKedvelés
Ez mind nagyon jó! Jól vagy mostanában?
KedvelésKedvelés
Koszonom, jobban (ha nekem szolt a kérdés:) Igyekszem osszekapni magam. Màr a szàndék is erot ad.
KedvelésKedvelés
Hajrá!
KedvelésKedvelés
Hehe! 🙂 Nekem egyszer a férjem (új munkahely miatt) gravírozott fényképes névjegykártyatartót adott karácsonyra a fiúnk fotójával. 🙂 És én meg bután néztem, hogy ezt most miért? Egy: akkor már az előző házasságából való fiúk miért nem kerültek fel rá, Kettő: a későbbi gyerekeket majd a hátoldalra rakjuk fel vagy mi?
Nem is vettem elő sose, bár azért magamnál hordtam a fekete műbőr tokjában. 😛
KedvelésKedvelés
az én szaranyaságom egészen súlyos pillére, hogy képtelen vagyok ájuldozni a gyerekeim teljesítményén. ez egy szint után romboló. tudom. érzékelem. cinikus állat vagyok.
(ennek tudható be, hogy amikor azt mondom valamire, jaj de ügyes vagy! büszke vagyok rád! a kölykeim rám néznek.: “anyu most hülyéskedsz?”)
KedvelésKedvelés
Árnika! Annak a dicséretnek legalább értéke és súlya van. Én kedvelem a cinikus állatokat 🙂
KedvelésKedvelés
ez nálam is így van, a rajzokon, amikkel régebben dicsekedni akart nekem, mindig majdnem elröhögtem magam.
KedvelésKedvelés
Rajtam sem ájuldoztak, úgyhogy én most kompenzálok. 😀 Nekem nagyon rossz volt gyerekként, hogy minden teljesítményem természetes volt, mindig volt egy jó-jó-DE … és hosszan sorolták, hogy miben nem vagyok elég jó. Így aztán dicsekszem, és dicsérek.
KedvelésKedvelés
engem sem dicsértek. de nem is volt miért 🙂
ezt nem kompenzálom.
nehéz középen maradni. reálisan értékelni a gyerekeink teljesítményét. szerintem egyébként törekedni kell rá. nem kell rátenni és elvenni sem belőle.
KedvelésKedvelés
Én úgy éreztem akkor, hogy lenne miért, és ma is fáj néha, hogy nem tették. A gyerek meg több területen is kiemelkedik a társai közül, nem a puszta létéért kapja az ajnározást, hanem valós teljesítményért.
KedvelésKedvelés
Ez is szörnyű. “Jó, jó, de…” Mi a tököm olyan nehéz abban, hogy azt mondják: “ügyes voltál, gratulálok!”
“De” nélkül.
😦
KedvelésKedvelés
Nem tudom, talán hogy ne szálljon el a ló??
KedvelésKedvelés
Igen, igen, biztos, hogy azért. Nehogy beképzelt legyen már az a lány! Nálam akkor esett le, hogy mi is történhetett gyerekkoromban, amikor már felnőttként együtt nyaraltam anyukámékkal, a gyerekeimmel és bátyám gyerekeit is vittük. A lánya nagyon szép kislány, és kiskorában annak is tartotta magát – talán most 14 évesen is, legalábbis remélem – és amikor én is mondtam neki, hogy szép, vagy másokkal beszélgettünk róla és ő is hallotta, akkor anyu közbeszólt, hogy ne a gyerek előtt mondjam. Nem jó, ha állandóan azt hallja, hogy milyen szép, mert akkor beképzelt lesz majd.
Ez szerintem nagyon nincs így.
Én örülök, hogy a lányom szépnek és ügyesnek látja magát, és igyekszem ezt erősíteni is benne. Nem zavar, ha nézegeti magát a tükörben, vagy ilyenkor télen az ablaküveg visszatükröződésében figyeli magát, miközben (szín)házielőadást tart nekünk.
Nehogy már úgy járjon mint én! Mostanában, ha véletlenül kezembe kerül 1-1 tinikori képem, azt mondom magamban, hogy nahát, milyen helyes kiscsaj voltam. Vajon, akkor miért…??
Miért nem láttam, éreztem én ezt sosem??
KedvelésKedvelés
Aaaa ez nagyon jooo!! 😀 En is szaranya vagyok! Sajnos nem aggodom tul a dolgokat, neha nyalja a papucsom talpat, es neha ket percig is szoktam sirni hagyni. Es sajnos nem akarok folyton rola beszelni, es nincs kedvem jatszani vele folyton… es nem szabad azt mondanom, hogy hagyjal mar a gyerek temaval, lelkesen kell beszamolnom minden mozzanatarol, kuszik-e, van-e foga…ajjj bazzeg. Kivagyok ettol. Persze, en nem vagyok sehol. En legyek csak kussban, oruljek, hogy vele lehetek minden nap, mert ez aldaaaas. Waaah.
KedvelésKedvelés
Kormos Anett humorista beszólása jutott eszembe. Gyógyszertárban anyuka karon ülő babával selypeg:
– Nagyon fáj a hasikánk, hasmenésünk van és lázasak vagyunk, valami gyógyszert szeretnénk!
– .. és hány évesek vagyunk??
KedvelésKedvelés
(Egyébként szakmai ártalom: gyerekrajz bolond vagyok. Imádom a gyerekrajzokat, fanatikusan nézek meg minden kifüggesztett kiállítást, alaposabban mint valami múzeumi agyonsztárolt csodát. A gyerekrajzok gyereklelkek. Szeretem őket nagyon!! Ezzel együtt igyekszem magam visszafogni a gyerekem képeivel kapcsolatban, bár az a bazinagy D a rajzjegy mellett igen jól esett a májamnak.)
KedvelésKedvelés
De jó! Pszichológus vagy? Vagy ilyesmi?
KedvelésKedvelés
Grafológus – rajzbolond 🙂
KedvelésKedvelés
Érdekes! :))
KedvelésKedvelés
Ajj, de jó :-)! Az mit jelent, ha egy 7éves nem rajzol nyakat, soha, amikor emberábrázolás a feladat? Jelent valamit? Vagy csak annyit, h homályoljam fel, az is kell :-)?
KedvelésKedvelés
Azt jelenti, hogy nem rajzol nyakat, mert neki az nem fontos. 🙂
Te meg áthúzod a Z betűt, vagy ösztövér lábat hurkolsz az F betűnek, vagy bármi mást csinálsz. Ettől egyedi. Nem kell megmagyarázni. Akkor kell ezekkel kezdeni valamit, ha a gyerekkel egyébként bármi gond merül fel. És nem egy darab rajzzal, hanem az egész gyerekkel, rajzostul, játékostul, szülőstül. Engem ezekkel az egy napos gyerekrajz elemző tanfolyamokkal a sírba lehet kergetni. Amiben mindenki megtanulja a “hülye kottát”, melyben a napocska az apa (frászt) a holdacska az anya, az ég a fent a spiritualitás, a föld a lent a gyökérzet világa az ösztönök, a terep meg a való élet. Igazak ezek, de megannyi önmagában félreértelmezhető, buta panel. Megérne ez is egy “misét” …
Egyébként lehet életkori sajátosság is, hogy így rajzolja, meg lehet akár az is, hogy nem fontosak neki általában a részletek, neki a történés a lényeg, nem pedig az hogy a részletek kidolgozottak legyenek. Akkor nem fontos az ujjak darabszáma, vagy a nyak, vagy gomb a kabáton. A másiknak meg merev minden figurája, nem mozog, de minden részlete apróra megvan. Ő meg olyan – nem rosszabb vagy jobb. A szülőknél egyébként ez is ilyen “méricskélős” dolog.
Nincs elborzasztóbb, mint a csámcsogva családrajzot elemző szülők az óvodafolyosón! 😀 😀 Ha nem beszélnének annyi hülyeséget és lenne mögötte segítő jóindulat még tolerálható lenne, de jobbára ezoterizált szörnyülködésig jutnak.
Na nem morgok. 🙂 Inkább csak megyek szimplán szeretni a rajzokat, teljes műalkotás – valójukban.
KedvelésKedvelés
magam is imádom a gyerekrajzokat, és az oviban legszívesebben belerúgtam volna abba a szülőbe, aki a gyereke rajzára hümmögve azt mondta, hogy a nap nem kék, a gyerekeknek meg miért nincs ujjuk. Pedig annyi vidámság, életöröm, szürrealizmus, mint egy gyerekrajzban… a legjobbakat lelaminálom és kirakom az íróasztalom fölé. meg felszurkálom a lambériás falra (amúgy utálom a lambériát, így legalább van valami létjogosultsága)
KedvelésKedvelés
De jó, hogy említetted őt! Én rég nem nézem a sóderklubot, de a kezdeteknél ott voltam pár évig a képernyő előtt. Nagyon örültem neki, imádtam a humorát. Szokott még fellépni? Milyennek találod?
Már akkor is agyonfikázták őt, meg sokan jöttek azzal, hogy ez (is) férfiszakma (tudniillik, a humoristaság), ami engem rettenetesen dühített, bár akkor még fogalmam nem volt a feminizmusról. Annyira mérges voltam!!! Ha valakinek nem tetszett Anett stílusa, egyből arra következtetett, hogy ez azért van nyilván, mert ő nő. Bmeg… Áá!
KedvelésKedvelés
Igen, úgy tudom fellép még néha. Nagyon szeretem a könyveit is meg a humorát is meg őt is 🙂
KedvelésKedvelés
Könyvei is vannak? Hö! Nem is tudtam róla. Utánanézek tüstént!
KedvelésKedvelés
Van másik stand-upos: Redenczki Marika. Én szeretem a lányokat. Úgy tudnak viccesek lenni, hogy nem alpáriak. A férfi stand-up humoristák egy jó része túl sokat beszél a fingról meg a recskázásról a színpadon ahhoz, hogy szerintem is vicces legyen.
KedvelésKedvelés
Nu, azér a Kormos Anett is tudott eztazt sőt, erősebb poénjai voltak a fiúkénál,
(amit először láttam, abban mindjárt a felszopás volt a felütés nála, mármint hogy úgy indult a standupos karrierje, hogy mikor bontogatta szárnyait, humorista fiúk kérdezték, elmenne-e velük egy haknira “felszopónak”, azaz aki a közönséget kellően felkészíti, lázba hozza az ő produkciójuk előtt, és a szakszót a pornóból kölcsönözték ennek a státusznak a leírásához)
amúgy még a Kisviku is szokott fellépni, bár ő elég kezdő ebben a műfajban, de erősen randán beszél, és gyakran a szex körül forog ő is,
őt személyesen láttam a Corvinban,
meg a Bach Szilvia minőség, a soha meg nem értett,
mert a fiúknak könnyebb ez is, legalábbis nálunk.
Amerikában ez nem egészen így van például.
Én az óráimon sokat humorizálok, anekdotázok és vicceket is mesélek amúgy,
namost egy tanár-diák viszonynál a nőket is értékelik, a diák eleve hálás közönség mindig, ha nem a tananyagról van szó, ezt pedig annál is inkább értékelik, mert nemigen szoktak vicceskedni a nők, valóban.
De a kollégák körében sosem humorizálok például, mert tudom, hogy egy nőt nem úgy hallgatnak, mint egy férfit.
Pláne a mi tantestületünkben. És ez szárnyamat szegi. Vagyunk ezzel így itt pár millióan. 😦
KedvelésKedvelés
Majd átküldhetnéd a beugrótesztet, menni szeretnék hozzád órára! 😀
KedvelésKedvelés
Én is!
KedvelésKedvelés
Szeretem Kormos Anett humorát! 🙂
KedvelésKedvelés
Ezzel a dologgal nekem nagyon furcsa a viszonyom.
Egyrészről lelkes szülő lennék magam is, bár nem rakok képeket a facebookra, de az irodában van családi képem, teleraktam a falat a gyerek rajzaival, a képernyővédőn is családi képek villognak.
Próbálom tárgyilagosan is szemlélni a gyerekem, és általában valóban nagyon büszke vagyok rá, és ezt meg is mondom neki rendszeresen. Szívesen beszélek a gyerekről társaságban, megpróbálok tárgyilagos lenni, de mégis! hiszen ügyes, okos, szép kislány.
És (nagylevegő) akkor mélyen magamba nézek – én annyira örültem volna gyerekként, ha egyszer-egyszer velem is elbüszkélkednek a szüleim, vagy megdícsérnek egy olyan teljesítményért, ami ugyan így visszanézve nem volt nagy dolog, de akkor és ott fontos volt nekem. Nálunk, ha bekerült néhány négyes a bizonyítványba, akkor az már nem volt elég jó, ha ránc volt az ágyneműn ágyazás után (6 évesen), akkor az már nem volt elég jó, ha büszkén mutattam egy rajzot, akkor az felismerhetetlen volt – és később, amikor “sikeres” dolgok történtek velem az életben, akkor csak szerencsém volt.
Nem lehet, hogy most kompenzáljuk ezt a saját gyerekeinkkel?
KedvelésKedvelés
Én most tökre ezt csinálom a hozzám közel álló-élő gyerekekkel. És majd a sajátommal is ezt fogom csinálni valószínűleg.
Nekem is voltak hasonló hiányok a gyerekkoromban, sosem voltam elég jó, de jó sem nagyon. Csak úgy voltam, oszt kész.
KedvelésKedvelés
Biztos van ennek is egészséges és egészségtelen szintje. Attól, ha valaki nincs túlszeretve, de el van ismerve. A kiváló teljesítmény dicséretre méltó, de nem dicsekvésre. Velem most vittatta meg a “gyerek” a napokban, hogy ő szerinte képes kiemelkedő teljesítményre, okosabb, teherbíróbb és szélesebb látókörű az átlagnál. Mondtam, hogy ez tény. Legyen vele tisztában, álláskeresésnél nem kell álszerénynek linni. Ezeknek a dolgoknak is ára van, kérje is meg! Ügyürü-bügyürü nélkül lett belenevelve, hogy kiemelkedni nem bűn! De a teljesítménéyt értékelem, és nem a puszta létét. Bocsi a hibákért, nem látom, hogy mit írok, csak sejtem.
KedvelésKedvelés
Egyetértünk! Az ügyürü-bügyürü más.
KedvelésKedvelés
fénykép is van. Egya tárcám hátulján kettő a falamon. Mit csináljak, ha fotómodell szépségű? Igen, szebb az átlagnál, és ez is tény. Az én modellképem is kint van, az anyám fiatalkori képe is. Olyan természetes, hogy ott van, de sem a fosbukra nem töltögeteki lyeneket, se elmondani nem szoktam. A gyerek meg a legszebb korábn van, és rengeteget is tesz érte, hogy meg is maradjon sokáig a természet ajándéka. Ez is egy elismerendő tény, nem több. barátnőmmel szoktuk viszont mondani Neki, hogy lejjebb az orrodat “gyerek”, mert amikor kirakom a lábam eléd, majd nem fogod észrevennei:-)
KedvelésKedvelés
“gyerek”, jaj, áruld már el légy szíves, hogy hány éves! Lehet? Nagyon kíváncsi lettem. 🙂
KedvelésKedvelés
27 már. Már rég nem gyerek, de mégis az 🙂
KedvelésKedvelés
Kérdeznék itt, mert nekem ez egy trauma, pl. Hogy mi is a teljesítményért voltunk értékelve és nem a puszta létünkért. És én ezt borzasztónak találom, a saját gyermekemmel nagyon igyekszem világossá tenni, hogy azért szeretem mert van. Szóval, ha nem teljesít, ha nem szép (??), ha nem akar kiváló lenni, nem puszilja a többi babát, nem tudom, nem is érdekel még, mert nagyon kicsi, hogy mik lennének ezek a kritériumok, számomra nagyon fontos, hogy soha ne higgye azt, hogy az én szeretetem attól függ, hogy ő mit mutat fel. Nagyon érdekes ellentét ez a férjemmel, tőle tanultam, mert elrettentő módon, ő az egyetlen ismerősöm, aki úgy nőtt fel, hogy soha egy percig sem gondolkodott azon, hogy őt szeretik-e otthon, mert ez egy olyan evidencia volt, mint a levegő.
És ezért érdekel, hogy ti hogyan csináltátok ezt a teljesítményért, nem a puszta létért való értékelést, vagy én értettem félre?
KedvelésKedvelés
Inkább az utóbbi szerintem… a szeretet meg a dicséret az két külön dolog.
Vagy nem is annyira?…
Nem tudom, mert ha belegondolok, sem nagyon szeretve, sem nagyon értékelve nem éreztem magam.
Az tudna erről pontosabban írni, aki érezte, hogy szeretik, a teljesítményét viszont nem értékelték.
Hüm.
KedvelésKedvelés
Lehetséges, vajon, világossá tenni, hogy szereted, no matter what, de ne értékeld a teljesítményét? Azt el tudom képzelni, hogy a szeretet kondicionált legyen, de az előző változat gondolkodóba ejtett. Engem szerettek, anyám nagyjából akárhogyan, apám az, akinek voltak kritériumjai, nem annyira világosak, csak úgy tudtad, hogy van valamiféle elképzelése az emberről és abba jó lenne beleférni. A teljesítményt meg közepesen várták el, esetenként nagyon, máskor sehogysem, nálunk a nem teljesítés inkább a lustaság és nemtörődömség jelei voltak, azok ellen folyt a harc. Viszont, a férjem esetében, az tényleg a földre tesz engem, ahogy semmi agyonrajongás nincs, viszont olyan erős, megkérdőjelezhetetlen szeretet, hogy régebb el-elkapott az irigység. És látszik is rajtunk a különbség, asszem a férjem legszexibb tulajdonsága ez a megingathatatlan magabiztosság, belső erő, ahogy semmilyen játszmába nem kezd bele, nem bizonygat, nem hasonlítgat, nincs megfelelési kényszer. Én ezt ennek a szeretetnek az eredményeként értékelem.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy én rosszul fogalmaztam feljebb. Nagyon igyekszem tudatosítani a gyerekben, hogy akármilyen is a teljesítménye, akkor is szeretem. Az eredményeit viszont elismerem és örülök is neki.
KedvelésKedvelés
Értem 🙂
KedvelésKedvelés
Nagy dolgokat nem tudok írni, csak apróságokat, és nagyon-nagyon nehéz dolog ez tényleg.
Örülök a jó bizonyítványnak, a jó jegyeknek, elmondom neki, hogy büszke vagyok rá. Próbálom kiemelni azokat a dolgokat, amiben szerintem jó, tudatosítani benne, hogy képes megcsinálni esetleg lehetetlennek tűnő küldetéseket – de nem kérem számon, ha esetleg mégsem sikerült. Szeretném, ha lenne egészséges önbizalma.
Viszont nem akarom, hogy olyan teljesítménykényszeres legyen a légkör, mint amilyen az én gyerekkoromban volt, tehát sokszor teszek engedményeket is.
Nagyon fontos, hogy mindent őszintén meg tudjunk beszélni, a rossz jegyeket is.
Nehezen megy pl. a kémia, megbeszéltük, hogy nem tragédia, ha abból rosszabb jegyet hoz, hiszen nem feltétlenül szükséges a továbbtanuláshoz.
Fantasztikusan rajzol a gyerek, imádom a képeit, és őszintén lelkendezem az újabb és újabb rajzokon. Láttam rajta, hogy amikor bejött az irodába, és látta a kifüggesztett rajzait a falon, akkor ez nagyon jól esett neki.
Megköszönöm, ha segít valamiben, még akkor is, ha én kértem rá.
De igazad van, az a legfontosabb, hogy tudja, a szüleire mindig számíthat, a bajban is, és azt is tudja, hogy szeretjük, feltételek nélkül.
KedvelésKedvelés
Szàmomra mindenképpen fontos, hogy ha jot csinàl, akkor megdicsérjem. Akkor is, ha rossz sul ki belole (2.5 évesnél ez még konnyen elofordul:). A legutobb pl. pisilt a bilibe (most vagyunk a szobatisztasàgi projekt kozepén), és nagy lelkesen ki akarta vinni a bilit a vécébe, hogy kiontse, amibol persze az lett, hogy fellocsolta a pisivel a wc padlot és az eloszobàt is. Nagy levegot kellett vennem, hogy ne kezdjek el balhézni, mert nem volt plusz 10 percem reggel a feltakaritàsàhoz. De megdicsértem, hogy jot akart, pedig ennek az a veszélye, hogy legkozelebb is ki akarja majd vinni a bilit. 🙂 Az apjàval pl. ezekben nem értunk egyet. Szerintem a rajzokat is fontos megdicsérni, nem azért mert olyan fantasztikusak, hanem mert a gyerek (foleg 6-7 éves korig) a rajzokkal kommunikàl. Es en rendszeresen mondogatom neki, hogy szeretem, akkor is amikor mérges vagyok rà, sot akkor méginkàbb (mondogatom). De amugy nem vagyok egy ideàlis anya…
KedvelésKedvelés
“És én ezt borzasztónak találom, a saját gyermekemmel nagyon igyekszem világossá tenni, hogy azért szeretem mert van.” Ez a gondolat nagyon tetszik. Mit is tehetnék, ha megszületne a gyerekem és nem olyan, amilyent szerettem volna? Ledobom a szikláról spártaian? Mindkettőt úgy vártam, hogy olyanok lesznek, amilyenek és nagyon fogom szeretni őket. Csodaszépek lettek, hála Istennek és remélem, hogy a harmadik is az lesz, de akármilyen lesz, szeretem már most. Megy ez nekem minden izzadtság szag nélkül. Elismerem, ha jót tesznek, azt sem hagyom szótlanul, ha butaságot csinálnak, látom, hogy kiegyensulyozottak, biztonságban érzik magunkat és főleg nem cserélnének el minket mással. 🙂
KedvelésKedvelés
pont ma mondtam el a lanyaimnak hogy nagyon szeretem oket. majd hozzatettem hogy ha csunyak lennetek es butak, akkor is nagyon szeretnelek. es azt is surun mondom nekik hogy szeretem oket es kapnak melle egy olelest, nem teszem hozza hogy azert mert.
KedvelésKedvelés
Bizony én is örültem volna, ha anyám nem csak titokban lett volna büszke ránk. Anyu azonban azzal szokott eldicsekedni otthon, nekünk, hogy míg a kolléganője, aki egyben unokatesója is, mindig mindenkinek eldicsekszik a lányával, ha ötöst hozott vagy versenyre ment, addig ő soha nem mond semmit rólunk – pedig hetente több ötöst is vittünk és versenyekre is jártunk.
Anyám ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy ő aztán ezt nem mondja el a munkahelyén, mint az A. néni, mert az milyen gáz. Az ő gyerekeiről a kollégái nem tudnak semmit. Szerintem azt hitte, hogy ő ettől jobb vagy külömb vagy egyéb, mint az unokatesója, akit ugyan kicsit mi is flúgosnak tartottunk, de közben kicsit irigyeltem is a lányát, akinek minden sikeres mozdulatát örömünnep kísérte.
KedvelésKedvelés
Mikor én versenyeken voltam, senki nem tudta anyám kollégái közül. De hogy mikor kezdtem menstruálni, azt mindenki.
Múltkor összefutottam egy volt tanítványommal, a gyerekeivel sétált. Beszélgettünk, majd kérdeztem ezt-azt, és kibökte, hogy mindkét lánya öttusa-bajnok. Annyira természetesen mondta, és annyira nem dicsekedve, de közben láttam, hogy majd kipukkad a büszkeségtől, majd menet közben magához is ölelte őket, én meg azt hittem, ott az utcán elbőgöm magam.
KedvelésKedvelés
Nekem is összeszorul a szívem, amikor ezt olvasom
KedvelésKedvelés
“Anyu azonban azzal szokott eldicsekedni otthon, nekünk, hogy míg a kolléganője, aki egyben unokatesója is, mindig mindenkinek eldicsekszik a lányával, ha ötöst hozott vagy versenyre ment, addig ő soha nem mond semmit rólunk – pedig hetente több ötöst is vittünk és versenyekre is jártunk.”
Nem ugyanaz az anyánk???
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy ebben hasonlítanak!
Egyébként tudom, hogy anyu nagyon büszke ránk, és otthon is dicsért minket, ha elértünk valamit, és most már a kapcsolatunk is teljesen jó, de ő valamiféle szégyenérzet miatt sosem volt dicsekvős. Talán azért is, mert a rokonságban volt néhány extrém eset: az egyik néni, ha valami jó történt a családjában, akkor végigfutotta az egész falut, és órákat volt képes arról beszélni, hogy az ő fiának mennyi pénze van, és hogy náluk minden háztartási gépből kettő van, ha valami tönkre menne azonnal lehessen cserélni. A fent említett A. néni pedig mindig elmesélte az összes kolléganőjének, hogy a lánya mellnövekedése éppen hol tart – na ezért nem irigyeltük.
KedvelésKedvelés
Nagymamám mesélte, hogy az apu annyi versenyre járt, hogy már unta. Egyszer azt találta mondani, hogy majd akkor szóljon, ha megnyerte. 🙂 Valamivel később apám mondja, hogy volt verseny. Nagymamám izgatottan: “Éééés?” “Azt mondtad, akkor szóljak, ha megnyertem.
KedvelésKedvelés
Az apósomék festményt rendeltek az óvodás unokáról, majdnem 1×1 méteres portrét, csipkeblúzban, fénykép alapján, reneszánsz stílus. Jól kint is van a panel falán.
KedvelésKedvelés
és mit szól mindehhez az onoka?
(nem tudom, az én kölykeim arcát magam előtt látom, ahogy megállnak a festmény előtt és erősen röhögcsélve leszedetik a falról a nagyszülőknél. illetve megkérdezik mennyibe került és odavetik, hogy jobb lett volna ha ideadod az árát )
KedvelésKedvelés
Ha híres lesz a festő, még el lehet adni.
KedvelésKedvelés
Aki 2014-ben megrendelésre reneszánsz stílusú gyerekportrét vállal, az sosem lesz az.
KedvelésKedvelés
Pici módosítás, és:
http://visualspy.com/glenn-brown
Persze nagypapáék behalnának 😀
KedvelésKedvelés
Nem szólt semmit szerencsétlen. Férjem lánya, 10 éve volt ez. Ma feléjük sem néz már. Kirakat nagyszülők, a kisebb, most még gyerek unokájukra, az én fiamra is csak telefonon kíváncsiak (“Kisgyerek hogy van?” – jaj!), meg a rokonok előtt adják elő magukat. Róla is akartak képet festetni, nagy show volt, ugyanolyat, de azt mondtam, hogy ne merészeljék, mert kivágom az ablakon:) Érdekes ez: egyszer vettem nekik valami normálisabb festményt, de azt mondták, nem teszik ki a falra, mert nem akarják azt összefurkálni, frissen van festve.
KedvelésKedvelés
érdekes emberek
KedvelésKedvelés
Azokhoz csatlakoznék én is, akik úgy vélik: fontos nagyra tartani és dicsérni a gyereket. Szép vagy, ügyes vagy, okos vagy, büszke vagyok rád, örülök, hogy vagy, hogy itt vagy. (És persze azt is, hogy: csalódtam, ezt most nem értem (mert tényleg nem értem), mégis, hogy képzeled?) Persze, a tömeges kifelé reprezentálás nem a gyereket dicséri, hanem a szülöket (önmagunkat). Néha barátoknak küldök 1 fotót (évente talán 1szer). Nyilván fölöslegesen, nem a sajátjuk, nem nagyon érdekli öket. De talán így könnyebben felismerik, ha 1szer egy évben találkozunk. És azonkívül, igenis, egészen el vagyok képedve, hogy hogyan történhetett meg az, hogy ennyire szép lett? Objektíve: én ennyire sose, és az édesapja sem. Persze, csak olyan gyerek, mint a többi. De aztán mégsem. A felebaráti szeretetnél több, amit érzek iránta. Ez, persze, a felebarátoknak irritáló: nézdd, itt van valaki, akit jobban szeretek nálad. Mindig. Öt menteném ki az égö házból, nem téged. Kemény dolog ez.
KedvelésKedvelés
Igen, bizony. Néha én is nézek, hogy sikerülhettek ilyen szépre. Bár van bennem még az is, amit én kaptam: enyém vagy, azt csinálok veled, amit akarok. Na, ezt azért elég nehéz leküzdeni, úgy elfogadni, ahogy van, ajándéknak tekinteni, nem birtoktárgynak. Kemény dolog ez. Köszi, hogy írtál!
KedvelésKedvelés
Én ennyire mániákusan lelkes szülőket nem igazán ismerek, a barátaim zöme is gyermektelen, akiknek pedig van gyereke, azok normálisan állnak hozzá. A megosztási vágyat azonban bizonyos szinten meg tudom érteni, mióta vannak macskáink. Nagyon megszerettük őket, és igazi családtagokká váltak. Eddig nem voltam sosem egy nagy facebookozó, de mióta a két cicc megvan, késztetést érzek, hogy meséljek róluk, sőt meglepő módon arra is, hogy Fb-re képeket rakjak fel róluk. Igyekszem visszafogni ezt a késztetést, de néha nem könnyű, és gondolom a gyerekek szülei is hasonlót élnek át. Azt azonban nagyon durvának tartom, hogy megosztják a gyerek bizijét, meg fűnek-fának áradoznak róla.
KedvelésKedvelés
Errefelé, ahol mi lakunk, általános iskolás osztályonként van ilyen anyuka (apukával még nem találkoztam) mondjuk három.
A cicáról meg az jut eszembe, mikor a barátnőim közül már csak egynek nem volt gyereke, mi meg összeültünk, meséltünk, ő mindig fedezett fel párhuzamot a mi gyerekeink meg az ő macskája viselkedése között. Hát, valahogy részt akart ő is venni a beszélgetésben. Mióta neki is van gyereke, és ezt felemlegetjük, rettentően röhögünk.
KedvelésKedvelés
Én azt vettem észre, hogy az olyan állatoknál, amelyek kiskoruk óta valódi közelségben élnek az emberrel, valóban kialakulnak “emberi” vonások. A kutyáknál jobban, hiszen ők már nagyon régóta az emberrel élnek, és nagyon jól alkalmazkodtak hozzá (ennek elég széleskörű irodalma is van), de nekem úgy tűnik a macskáknál is.
Az enyémek például tökéletesen tudják, mi az érzelmi zsarolás, kiválóan alkalmazzák, és azt is észreveszik, ha nem dőltél be. A fiatalabbik cica úgy hisztizik, mint bármelyik kétéves, és megsértődik, ha kiröhögöm. Ugyanő, ha elege van abból, hogy a gép előtt ülök és nem vele foglalkozom, idejön és kikapcsolja a számítógépet. Beszélgetni is lehet vele – ha miákol és visszaszólsz, ő válaszol, és akkor 15 percig is eldumálhatsz vele. Van humoruk és képesek hülyének nézni – egyszer hangosan szentségeltem valami tök apró, jelentéktelen hülyeség miatt – a macska ült a konyha közepén, rám nézett, megvető tekintettel, hogy “na, te se vagy normális” és elvonult. Tudnak aggódni – most, hogy beteg vagyok, rendszeresen jönnek, nézik, hogy vagyok, nyalogatnak, sokkal többet bújnak és sokkal többet dorombolnak, mint máskor. Ha vitatkozunk a férjemmel, az egyik azonnal megijed, és mint egy kisgyerek, jön, dorombol, békít, hogy ne veszekedjünk – a korábbi gazdáiknak azért kellett megválniuk a macskáktól, mert szétköltöztek, és azt hiszem, sok balhé lehetett náluk, ami mély nyomot hagyott az állatokban is. Amikor elhoztuk őket, az egyikük, aki idősebb volt és talán jobban kötődött az előző gazdáihoz napokig csak ült, nézett maga elé és teljesen emberi fájdalom, szomorúság és gyász ült a szemében. Persze tudom, hogy ők állatok, és sosem lesznek emberek, de azért van pár hasonlóság.
Uhh, na erről beszéltem… Ha az ember egyszer elkezd sztorizgatni sose lesz vége, pedig a macskáimat még csak nem is én szültem…
KedvelésKedvelés
és mindössze csak ennyi az embergyerekhz képest a különbség, nem több.
KedvelésKedvelés
Látom, látens lelkes anyuka lettél!
KedvelésKedvelés
A családunk egyik nőtagja híres a szeretet-képtelenségéről, vagy mi a jó szó rá. A gyermekek felnőttek mellette, volt mindig kaja es tiszta ruha, rendes lakás stb. és egy olyan férj, aki igyekezett az anyjuk helyett is szeretni őket, de ettől még az egyik gyermeke egyelőre egy nagyjából életképtelen felnőtt, míg a másik egy kapcsolatában kiszolgáltatott, kamaszkori anorexiából épphogy kimenekült felnőtt lett, de itt most eléggé leegyszerűsítettem a történetet.
A lényeg, hogy ez a nő gyakran szidja a nőket, mint olyan, hogy kihasználják a férfiakat, teherbe ejteteik magukat, csakhogy valami zsírosabb sztár-apukát fogjanak maguknak és ugyanezzel a lendülettel szokta szidni az anyai “túlkapásokat” is, azért az idézőjel, mert a síró gyermeket ölbe vigasztaló nő már egy undorító hősanya.
DE. Amióta néhány éve vásároltak egy kutyát, azóta az élet átalakult. A kutya több prioritást élvez, mint bárki a családban, a túlkapó anyák mintájára az egész ház ilyen sarokvédőkkel (hogy hívják tisztességesene ezeket a mütyüröket?) van felszerelve, csúszásgátlók, mi a szösz, nálunk, ahol egy emberkölyök él, ebből semmi sincs. És a leírásom ellenére ezt a nőt egyébként szeretjük és nagyokat szoktunk beszélgetni, okos és viszonylag nyitott bizonyos dolgokra, mégis, mindannyiszor letaglóz, amikor látom, hogy kevesebbért szapulja az anyákat, mint amennyit ő a kutyájának biztosít.
KedvelésKedvelés
Szerintem vannak emberek, akik könnyebben tudnak szeretni egy állatot – vagy teszem azt a szobanövényeiket – mint a gyerekeket. Nem tudom, miért van ez, talán mert a gyerek felé van egy csomó elvárásuk, illetve mindenáron nevelni akarják, vagy alapjáraton se annyira vannak oda a gyerekekért. Én például szintén ilyen vagyok: a társadalom szerint abnormális, de jobban szeretem az állatokat, mint a gyerekeket, így nem ok nélkül nincsen gyerekem.
Ez már kiskoromtól fogva így van, mindig szívesebben voltam állatok, mint gyerekek között, könnyebben kijöttem velük és ők is jobban komáltak engem. Szerettem velük foglalkozni, gondozni őket, hozzájuk érni, bármi. Harmincéves fejjel is azt válaszoltam, ha kérdezték, mikor jön a baba, hogy én jobban szeretnék egy nyuszit vagy egy cicát.
KedvelésKedvelés
szerintem ez borzalmas, hogy egy kutyával képesek vagyunk normálisan bánni, egy gyerekkel meg nem. kollektíve is ezt látom.
KedvelésKedvelés
Talán az zavarja őket, hogy a gyerek az nem gyerek, hanem ember, csak még vagy tizeniksz évig nincs kész, a kutya meg kutyának is születik, kb egy vagy még inkább fél évig tart a csecsemőkora, aztán már jár meg minden. Ettől még én nem nézem le a gyerekeket, mertemlékszem, mennyire utáltam én ezt akkora koromban, csak mondom, hogy talán ez a baj.
KedvelésKedvelés
Ez azért nagyon kemény lehet. Micsoda traumái lehetnek ennek a nőnek.
KedvelésKedvelés
Nyugi, én szültem gyereket, mégis ugyanannyit tudok sztorizgatni a kutyáimról és macskáimról is 😀 😀
KedvelésKedvelés
Dettó – és nekünk papagájunk is volt (sajnos múlt idő) és patkányok, és kutya meg cica … imádom őket is 🙂 – és a gyerekemet is.
KedvelésKedvelés
Nekem egy volt kolléganőm jött mindig azzal, hogy milyen egyenlőtlenség, hogy a gyerekes anyáknak jár plusz szabi, miközben neki van két macskája és csak az alap jár. ..és ezt halál komolyan! 🙂
KedvelésKedvelés
Hát, lehet hogy már teljesen meggárgyultam, de nem tartom annyira hülyének a kolléganőt. A mi életünk sem ér többet az univerzumban, mint egy hangyáé.
Jövünk és megyünk, ráadásul az emberiség élete a világmindenség létében oly kicsi, amennyi az ember 100 évnyi életében egy ezred másodperc.
Lényegtelen apróság.
Néha ezért nem bosszankodom a patriarchátuson sem, mert ez csak egy soha meg nem ismétlődő zsákutcája volt a jelen földi evolúciónak. Kicsit ciki, hogy ez mennyiünk életét megkeserítette többé vagy kevésbé, sőt utóbb hánymillió nőnemű életét veszejti el direkte, de az egész szempontjából csak egy sikertelen kísérlet a világegyetem sokmilliárd lehetősége közül.
Tudjátok, hogy csak a mi galaktikánkban, azaz a Tejútrendszerben jelenleg mintegy 200 millió, a Földhöz hasonló luxus színvonalú, életrevaló bolygó van ? És ezek folyamatosan cserélődnek is, a Mars pl. nagyon jó adottságú bolygó volt az életre néhány milliárd éve, jó erős mágneses mezővel bírt ( a sejtszintű folyamatok csak mágneses térben zajlanak le) amely mára teljesen leépült,
és amint a mágnesesség elszáll, elszáll a légkör meg az élet is, légkör nélkül pedig lepusztul a felszín. A Mars ma egy ilyen üres bolygó, de jó eséllyel nem volt mindig lakatlan, elképzelhető az is, hogy fejlettebb civilizációja volt, mint mi most. Ne feledjük, hogy az elektromosság diadalútja mindössze 100 évre tehető,
ez egy kis semmiség, és ha nincs mondjuk Tesla, akkor most sehol se lennénk, majd csak esetleg párszáz év múlva.
De ha meg más van, vagy pl. a nőket nem iktatják ki a gondolkodásból évezredekig, jóllehet, már sokkal fejlettebbek lennénk. De a fejlettség is csak egy illúzió, mert lehet, áram nélkül ma boldogabb volna az emberiség.
Ma az Aldiban jártam, és ott egy hároméves forma kisfiú azt csacsogta az anyukájának a kocsiülésből, hogy anyu, én úgy utálom ezt a boltot, és akkor elképzeltem, hogy nekem mondjuk háromévesen mekkora csodák palotája lett volna egy ilyen bolt… szóval az öröm és boldogság olyan relatív tud lenni.
Akárcsak az, hogy mi a nekünk fontos, mi valóban fontos, van-e olyan, ami valóban fontos, és mi az, ami nem az.
Csupa nyitott kérdés.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes, amit írsz.
KedvelésKedvelés
Mit mondjak? Magamra ismertem.
Épp ma döntöttem el, hogy elmegyek a két leendő iskola nyílt napjára idén, pedig még csak középsős a gyerekem…
KedvelésKedvelés
😀 en azon agyalok hogy hova koltozzunk hogy a gyerekem jo kozepiskolaba jarhasson majd 12 eves koratol. most 4 eves.
KedvelésKedvelés
keblemre, testvér! a gyerek 2 hónapos, és a költözés egyik legfontosabb kritériuma a jó területi általános iskola…
KedvelésKedvelés
az iskola max 1 merfoldes korzeteben legyetek es nezd meg a felveteli kriteriumokat, mert ha vallasos suli akkor akar evekre visszamenoleg is kerhetnek igazolast a vallashoz kotodesdrol, egyhazi tagsagodrol, miegymasrol. Bar lazitjak most mar ezeket, de azert inkabb nezd meg az iskola honlapjan.
KedvelésKedvelés
marmint ha Angliaban vagy 😀
KedvelésKedvelés
EGY mérföld? Hű. Nagyon oda kell figyelni… (Ismerőséknél most megy a huzavona, hogy hová/kihez jelentsék át a gyereket a jó iskoláért, mert nagyon szigorúak a területhatárok.) Mondjuk, nekünk legalább az egyházi suli nem para.
KedvelésKedvelés
Szüleimnek volt egy baráti házaspár ismerőse, ahol a nő olyan abnormális módon nyomta a gyerekei dicsérgetését (itt TÉNYLEG Magyarország, mit Magyarország, de a világ legtehetségesebb gyerekeivel álltunk szemben…:-), szóval olyan idióta és elmebeteg módon csinálta, hogy egyszer, amikor nálunk voltak, fölöttébb jól nevelt anyámmal olyan röhögőgörcsöt kaptunk, hogy fetrengtünk és visítoztunk a nevetéstől. És a röhej az egészben, hogy a nő, ezt mintegy figyelmen kívül hagyva folytatta a sztoriját a gyerekeiről. Különben még most ezt nyomja, amikor a lányai 40 közelében vannak, akik egyébként teljesen normális és átlagos emberek lettek, a nagyobbik kicsit megnyomorítva az anyja dominanciájától és hisztériáitól.
KedvelésKedvelés
Jaj, van nekem egy sztorim, amit nem bírok elégszer elmesélni.
Van egy nő, férje révén családtag, szinte közutálatnak örvend, de leginkább kacarászunk rajta. Felnőtt gyermekei vannak, évekig nem szoktam látni, de a szegről-végről kapcsolat miatt többnyire tudom, mi van velük. Néhány éve obligát látogatáson vagyunk nála a pasimmal, futjuk a köröket, kérdem, hogy vannak a gyermekei. Kicsit kihúzza magát, azért itt most fontos mondatok következnek, álszerényen előadva, már előre nyitom a szám, az ah, tényleg, valóban reakciókra. Mondja, hogy a fia a minisztériumban dolgozik. Majd gyorsan hozzáteszi: “de nem ő a miniszter”.
Olyanok voltunk a férjemmel, mint a rajzfilmekben, csak gyűlt bennünk az érzés, ahogy elhagytuk a házát, kétfelé dőltünk a röhögéstől, azóta emlegetjük, ha valamelyikünk nagyon rossz passzban van, hogy de nem ő a miniszter.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon jó! Köszi, hogy megosztottad! 😀
KedvelésKedvelés
:-))) aranyat érnek az ilyen ismerősök!
KedvelésKedvelés
Mi soha nem voltunk hype-olva, szerintem a férjemmel a gyermeket is eléggé a helyén kezeljük, viszont a felmenőink valami durva átalakuláson estek át. Anyám, aki tökéletesen mérte be a képességeinket és teljesítményeinket egész életünkben (és ezzel iskolai nyomoroktól és gyomorgörcsöktől szabadított meg), most olyan módon rajong az unokájáért, hogy nekem kell leszerelni őt időnként. A legjobb, hogy hasonlítgatja a barátaink hasonló korú gyerekeivel. Amikor hazalátogatunk, akkor gyakran jönnek hozzánk a barátok, gyerekestől, a múltkor külön szóltam neki, hogy nehogy! bármilyen körülmény között!! megjegyzést tegyen, hogy a mienk igaz-e mennyivel szebb és okosabb, mint bármelyik másik, implicit a megjelenő látogató kiskölykök is. Természetesen, nem mondana semmit élőben, meg is sértődött, hogy mit mind oktatom, viszont, ahogy becsukja az ajtót mögöttük, idült mosoly az arcán, hogy “akármit is mondasz, azért M. sokkal szebb, mint A., mint G., E.” és bármelyik, aki nálunk járt. Ha meg mondom, hogy G. már mittomén, magától eszik, akkor arra egyből van valami nagyon okos magyarázat, hogy a mienk miért nem. És anyám egyébként egy józan, értelmes, tájékozott nő, sok ember életének pozítiv befolyásolója.
A naptárokon én egy csomót gondolkodtam: vannak barátaim, akik ezt csinálják és mindig az jut eszembe, hogy honnan tudják, hogy a család élvezni fogja? Bennem ez a legerősebb visszatartó erő, hogy a másik fejével igyekszem gondolkodni, mi a szart csináljon az apám (aki kétségbeesett, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, mert ő ehhez még túl fiatal) egy naptárral, amiben az unokája (aki egyébként inkább az én gyermekem, mint az ő unokája) különböző pozíciókban, maszatosan vagy tisztán, idülten mosolyogva vagy sírva fekszik vagy ül valami kipárnázott kanapén?
KedvelésKedvelés
Én onnan tudom, hogy élvezni fogják, hogy már januárban megjegyzéseket tesznek a következő évivel kapcsolatban. Leginkább azt élvezik, ha olyan képek vannak, ahol Ők vannak a kölkökkel.
KedvelésKedvelés
Nálunk közös van. Mindenki küld képet, összevágjuk. Igaz, ez egészéves plakátnaptár, nem lapozgatós. És talán fontosabb, hogy mindenkinek egyforma van, mint a képek. (Amik mind csoportképek, mert rengetegen vagyunk, de tényleg. 🙂 )
KedvelésKedvelés
Most állt össze bennem, felidézve a blogon olvasott gyerekkori sérelmeket, amikről írtatok néhányan, hogy az, hogy rendben vagyok magammal, talán annak is köszönhető, hogy a szüleim büszkék voltak rám. Nem volt ajnározás, nyalás-falás, nem dicsekedtek velem fűnek-fának, csak örültek, hogy ha ügyes voltam, okos voltam, talpraesett voltam, eleven voltam, elmondhattam a rossz jegyet is, asszem életrevalónak akartak látni, tudni. Valahogy egyszerűen tudtam azt, hogy jó vagyok, és kész. Sok nehéz helyzeten segített át ez az attitűd, hogy képes vagyok megoldani, helyrehozni, újratervezni, ha kell.
Szerencsésnek tartom magam a két jól sikerült, ámde teljesen különböző gyermekemmel, és igyekszem minél szolidabban büszkének lenni rájuk, csak annyira, ami nekik még nem gáz, és elnéző mosollyal fogadják a szülői reklámot.
Mindig próbáltam figyelni, miben jók, mi okoz igazán örömöt nekik, és ebben támogatni, biztatni őket, elismerni a teljesítményüket, de elfogadni a gyengeségeiket is, és éreztetni velük, hogy rendben vannak, úgy hogy legyen önreflexiójuk is.
Eszméletlen jófejek amúgy…. 😀
KedvelésKedvelés
Jánoska de jó!!!
KedvelésKedvelés
A büszke anyuka kivárja a híres hegedűtanár órájának végét, majd könyörögni kezd, hogy elhozhassa hozzá a 7 éves fiacskáját. A mester mondja, hogy csak komoly, tehetséges gyermekekkel foglalkozik, kezdőkkel nem. Erre anyuka:
– Az én kisfiam pont úgy játszik mint Jasa Heifetz!
– Ugyan asszonyom, hát még csak 7 éves!
– Na jó rakja be ezt a kazettát!
A kazettán felhangzik egy álomszép hegedűszóló, a mester elképed:
– Asszonyom, ez a maga 7 éves fia??
– Nem ,ez Jasa Heifetz, de az én Pistikém pont így játszik!
KedvelésKedvelés
🙂 🙂
KedvelésKedvelés
Anyuka kislánya 13 éves, mondja, olyan szép az én kislányom, szeretnél látni róla fotót? Hát persze, majd a döbbenettől elakadt szóval nézed a kislányt, aki inkább egy jó karban lévő harmincashoz hasonlít és azon gondolkodsz, most mit is mondhatnál.
KedvelésKedvelés
Hogy milyen szép szemű lányka 🙂
KedvelésKedvelés
Akkor most baj, ha néha felteszem a kicsi rajzait és a szuper aranyköpéseit ? A nagy képeit már csak zárt körben oszthatom,mert nem engedi. Annak ellenére, hogy okos és világszép. A legkedvesebb modell Európában. Hm.
KedvelésKedvelés
Kimaradt az, amikor már a 6 hetes ultrahang felkerül a netre, azzal, hogy ugye milyen szép gyerek! 🙂
Az a baj ezzel, hogy ezek a dolgok kifelé szólnak. Azt mutatják meg a világnak, hogy ÉN képes voltam összehozni egy gyereket. Az ÉN gyerekem ötöst hozott. Az ÉN érdememem a dzsúdóérem, mert ÉN feláldozom magam a gyerekért.
Van olyan ismerősöm, aki minden este másfél órát tanul a másodikos gyerekkel, mert az csak hármas tanuló és az Ő gyereke, aki okosbabára, babauszira, babaangolra hordta, IQ növelő játékokat játszott vele, nem lehet, hogy pont az Ő gyereke tojik magasról az iskolára.
Nem a gyerekről szól ez az egész, hanem a szülőről. A szülő önigazolása, megfelelési mizériája, önmegvalósítása vagy ezek bármilyen tetszőleges kombinációja. Arról, hogy “végre velem is történik valami izgalmas, amit kitehetek a Facebookra”.
KedvelésKedvelés
Velem sose tanultak együtt, és a férjemmel sem. Az én szüleim nem jártak szülőire, nem ismerték a tanáraimat, nem tudták, milyen tantárgyból éppen mit tanulunk, egyáltalán, mintha semmi közük nem lett volna hozzá.
Amíg egy iskolás gyerekem sem volt, úgy gondoltam, én sem fogok tanulni velük, mert fő az önállóság, a felszerelése az ő dolga, a tananyag az ő dolga, az iskolai konfliktus az ő dolga. Szülőikre azért eljárok majd.
Most 3 iskolásom van. Rendszeresen együtt tanulunk, a legkisebbnek ellenőrzöm a felszerelését, kiradírozom, ha hülyeségeket ír.
Nem tudok mást tenni, mert a gyerekkel szúrok ki. Ha a kis elsős, aki még nem tud olvasni, itthon felejti a fehér zoknit tornáról, feketét kap és egész órán futhat meg békaügethet. A tananyagban marhára lassan haladnak, itthonra iszonyat mennyiségű házi jut, az iskolában nincs mód kitölteni a munkafüzeteket, az okát inkább csak sejtem, mint tudom (van néhány nehezen kezelhető gyerek, a fegyelmezésük teszi ki az óra nagy részét, az amúgy rutinos tanító néni eszköztelen).
A nagyobbakkal is sokszor kell, nem értik a matekot, mert órán nem volt elég idő elmagyarázni, de sebaj, másnap doga lesz belőle. Technikából, infóból nincs könyv, dolgozat attól még van, a vázlatból ki kéne találni, mégis, mi a tananyag.
Szülőikre eljárok tényleg, az osztályfőnököket és a legtöbb tanárt ismerem, általános nagy tegezésben is vagyunk, szmk-tag szándékoltan nem vagyok, oviban voltam, semmi ,,hatalmam” nem volt, akkor meg minek.
Amúgy a gyerekeim természetesen okosak és tehetségesek, mint a nap, főleg a középső, akinek még a versenyszelleme mellett szorgalma is van hozzá.
És amikor kisbabák voltak, komolyan meg voltam sértődve, ha valaki nem dicsérte meg őket elég serényen, hogy mennyire szépek.
KedvelésKedvelés
Nem értek egyet. Semennyire nem érzem a saját érdememnek a gyerek eredményeit, ő csinálta, ő érte el, de nem vagyok hajlandó hallgatni róluk csak azért, mert valaki(k) rosszul érzik magukat ettől.
KedvelésKedvelés
Apám megint iszik. Nem kellettünk neki. Lelkes szülő.
KedvelésKedvelés
Sajnálom. Nem a ti hibátok.
KedvelésKedvelés
Én tudom, de rettenetesen fáj. Most még utoljára mindene meglehetett volna. Soha, egyetlen verésével nem árult el ennyire, mint most. Kis idő lesz, míg feldolgozom…
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnálom a családot. Erre nem volt hatásotok, az ő döntése volt.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnalom 😦
KedvelésKedvelés
Sajnálom.
De hidd el, te szuperül csináltad.
KedvelésKedvelés
Jaj. Pedig olyan reményteljes volt. Tudtad, hogy ez lesz vagy meglepődtél?
KedvelésKedvelés
Én sem tudok semmi okosat mondani, csak azt, hogy sajnálom. Ölellek.
KedvelésKedvelés
Köszönöm szépen az együttérzést, ez most nagyon kell, és sokat segít. Talán majd írok erről bővebben, ha letisztáztam magamban.
Nem is tudom, mit vártam. Valamiért én tényleg elhittem, hogy most jó lehet. Hatalmas csalódás, nem elsősorban az, hogy helyettem döntött az ital mellett, hanem az, hogy a gyerekem helyett. Hogy ő nem kellett. A karjában tartotta, a szemébe nézett, és ezek után nem mellette döntött, ez most nekem nagy pofára esés. Meg a szégyen, hogy hogy lehettem ennyire marha, hogy elhittem, hogy na majd most. Elhittem ezredszer.
Bocs az offért, de ez tegnap történt, illetve akkor jöttem rá, és bőgtem egész nap, muszáj volt valahonnan valami támogatást összekaparni. A férjemen kívül persze, de ő meg olyan ártatlan kis naiv szegény, hogy nem érti az egészet. Nem látott még ilyet, nem hiszi el, teljesen értetlen.
KedvelésKedvelés
Itt sokan értenek, és mondd el, amikor már úgy érzed, jólesne.
Bár tudnánk valahogy segíteni!
Annak azért örülök, hogy kicsit jobban érzed magad attól, hogy itt vagy.
Nem rajtad múlott egyáltalán. Lehet, hogy ő is nagyon-nagyon akarta, de… _nem tudom_, még sosem voltam függő. Remélem, nem is leszek soha.
Remélem, hamarosan jobban leszel. A bőgés jó.
KedvelésKedvelés
Megértem, mit érzel, ha nem is ennyire súlyosan, hanem kicsit máshogy átéltük mi is ezt a tesómmal. Az a legrosszabb, hogy valahol tényleg elhiszed, hogy más lesz, és kiderül, hogy mégse.
KedvelésKedvelés
Ölellek!
KedvelésKedvelés
Sajnálom. 😦
KedvelésKedvelés
Jaj !
Azért gondold át még egyszer. Az alkoholizmus betegség. És ilyen ciklusokban jön. Állítólag génje is van, öröklődhet. Minden második ember hordozza amúgy.
KedvelésKedvelés
Igen, ez valóban így van. Nem egy alkoholistával beszélgetve, eggyel évekig együtt élve azonban arra jutottam, hogy ha valaki kibírja egy évig pia nélkül, az kibírja kettőig is. Aki kettőig, az ötig is. Így tovább. Ha valaki huzamosabb ideje nem piál, akkor az már döntés eredménye, ha mégis.
Én ennél toleránsabb nem lehettem, ennél jobban nem hihettem benne.
KedvelésKedvelés
Ajjaj, de könnyű belecsúszni az alkoholista mentegetésébe. Régi AA-soktól hallottam: nem szégyen alkoholistának lenni, de szégyen semmit sem tenni ellene. Mindenkinek adott a lehetőség, hogy segítséget keressen és keresse a gyógyulás, a felépülés lehetőségeit. Ez a betegség ugyanis olyasmi, amit tünetmentessé lehet tenni, ha valaki úgy dönt, hogy ezt szeretné. Természetesen, mivel erős függőségről van szó, nem könnyű és éppen ezért fájdalmas végignézni az alkoholista lecsúszását, és azt, ahogy számolja fel maga körül az életet, főleg, ha az az élet mi (is) vagyunk. De saját magunk érdekében is jobb, ha a lecsúszásban nem veszünk részt, csak a felépülésben. Érintetteknek nagyon ajánlható a hozzátartozói csoportok látogatása, az Al-Anon és/vagy ACA.
KedvelésKedvelés
Hát ja ez főleg egyke gyerekesekre jellemző szimptóma, ha már, mondjuk a mi esetünkben négy van ez a problèma magától megoldódik, esélyed nincs ilyen szinten isteniteni a kölyköket:)
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: portrék 6.: a nagyon okos elsőgyerekes anya | csak az olvassa — én szóltam
Nekem ikerlányaim vannak. Imádom őket, és jól esik, ha látom másnak is fontosak, és rosszul esik, amikor látom, hogy ők csak kettő a sok közül az oviban. A kettőre egyenként csak fele energia jut, és ez is rossz érzés, főleg úgy, hogy egyedül vagyok rájuk, persze ez is az én akaratomból. És féltem őket az élettől, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz teher.
KedvelésKedvelés