magyarázkodik

Közzétéve Szerző:

kedves olvasóimnak

Egész életünkben magyarázkodunk. Mi nők. Kamaszként. Az egyetemen. Anyaként. Negyvenöt évesen. Másokra pillogunk és szorongunk. Látszatot keltünk. Viszonyítunk. Marcangolunk. Azt hisszük, másoknak más. Halk nevetést hallunk.

Nem jó, nem elég jó. A végzettségünk, a derekunk, a szóhasználatunk, a linzerünk, a hajópadlónk, a dioptriánk, a gyerekünk bizonyítványa, az orgazmusunk. Szorongunk.

És amikor nem, akkor meg önigazolunk. Vannak nálam rondábbak is. Igaz, hogy nincs derekam, de nem az a fontos! A Judit meg csupa pattanás! A jót kell nézni! De nekem itt vannak a szép gyerekeim! Nem valljuk be legtitkosabb vágyainkat.

Dróton rángatnak minket annál a vágyunknál fogva, hogy jók legyünk, hogy elismerjenek, vagy legalábbis ne bántsanak. Félünk a megjegyzésektől, a reakcióktól. Mélyen hisszük: megérdemeljük mind. Nem hisszük el, hogy lehet úgy létezni, csak épp felszabadultan, amilyenek vagyunk. Nem merünk önmagunknak kedvezni, vállat rántani, a magunk dolgával elmélyülten foglalkozni: fülelünk, ki mit szól. Rajta ne kapjanak, ki ne derüljön. Plusz áldozatok, jóvátételként. Szégyen. Ha tudnák…! Aztán elegünk lesz, akkor gyűlöljük azokat, akiknek jobban megy a vállrántás. Elveket fabrikálunk, hogy mi miért élünk úgy: szükségből erényt. A gyereknek az anyjára van szüksége! Ő lehet nagyon boldog ott Firenzében, de nekem a kicsim mosolya mindennél fontosabb! Csakazértis, ökölbe szorulva csinosnak gondoljuk magunkat, holott nem vagyunk azok. Önáltatunk. Kinevetünk másokat, kíméletlenül vadásszuk a hibáikat, nem toleráljuk, ha mások azok a mások.

Ide-oda hajlítgatjuk a lelkünket, amíg eltörik. Normává, keretté lett az önutálat. El sem tudjuk képzelni másképp. Rajta felejtjük a szemünket azon, aki szép. Elirigyeljük a cipőjét. Leszólunk másokat. Nincs igazunk. Félünk és szűkölünk. Mindig arra jár egy okos, mindig tudja, mindig meg is mondja. Odaveti. Sírunk napokig.

Azt gondoljuk, az az erő, az a cél, hogy tökéletesek vagyunk. Mint mások! Akkor nem bánthatnak! Soha nem szégyenülünk meg akkor. Ha nekünk olyan hajunk, szókincsünk, nappalink, kocsink lenne!

Pedig nem az az erő. Hanem az az erő, ha nem pillogsz oldalra. Ha azt gondolod: ilyen vagyok, így is jó vagyok. Szabad hibáznom. Szoktam hibázni. Oly mindegy, le tudom-e írni, hogy június 1-jén. Nem omlok össze, nem gondolom, hogy bezzeg mindenki más. Szeretettel, szigorúan, vállrántva, önironikusan. Nem magyarázkodom. Elképesztően fényes így, felszabadul egy csomó energia. Meg kell erősödni. Nem másokat nézni. Kis univerzum, csodás a rendje. Nincs más feladat, nem számít semmi egyéb.

192 thoughts on “magyarázkodik”

  1. Jaj, de szép… sokat megmagyaráz a viselkedésekből. Sok miértre ad választ (miért a nők bántanak nőket, miért nem zárnak össze férfimódra, miért a sok pletyka, rosszindulat, miért az irigység és ledöngölés a másik nőnek. annak, aki másképp él. miért akarja a nő (mondjuk az anya), hogy a másik nő (mondjuk a lánya) is ugyanazt a szart egye, amibe ő belefulladt,

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Számomra megdöbbentő, hogy nők hogy viselkedhetnek így egymással. Értem a miértet, csak ha baráttól jön, én mindig úgy megdöbbenek rajta, hogy jó, ha másodszor le tudom reagálni.
      A múltkor valami jelentéktelen dolog kapcsán kérdezte a barátnőm, hogy “és akkor te inkább oda mész?!” Tök mindegy mi volt a téma, a lényeg, hogy a drágább boltot, szolgáltatást, akármit választottam szemben a rendelkezésre álló kedvezményessel. És számonkérő és minősítő volt. Azon kívül, hogy szarul esik, mert én életemben nem vonnék kérdőre így senkit, megdöbbentett, hogy így reagál. Mert oldalra néz. Miért? A következő pillanatban pedig már én magyarázkodtam, természetesen, hogy miért azt választottam, amit. Holott az én pénztárcám, az én preferenciám és az én átgondolt választásom. Hát akkor?
      Így átgondolva, basszus, de gáz ez… Figyelni fogok rá, hogy ne magyarázkodjak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Magyarázkodás nekem az is, amikor azt hangsúlyozom, hogy átgondoltam ám én, tudom mit csinálok…amikor magában magyarázkodik az ember.
        A legrosszabb, legfájóbb (nekem) hogy piszlicsáré dolgokban is bizonyítanom kell (há másnak nem hát magamnak), hogy átgondoltam. Nagy, fontos, másokat érintő dolgokban rendben van, a vitához is kell, hogy az ember előtte tényleg átgondolja. De miért várjuk el magunktól, hogy átgondoljuk hol vesszük a cipőt vagy ruhát? Ez is rengeteg energia. Szerintem felesleges energia. És ugyanez az önmagyarázós effektus.

        Kedvelés

  2. Ja, és közben áhitattal nyeljük Oravecz Nóra lényeglátását, hogy sz”rd le, mit mondanak mások. Belül meg marcangoljuk magunkat, hogy én lesz”rnám, de nem megy, hát nem megy, mert nem hagynak élni se. Mindenhonnan az dől rám, hogy milyennek kell lennem, és ha lesz”rom, ha önmagam vagyok (ha vagyok még egyáltalán), akkor bizony kritika, sarokba szoritás, elfordulás.
    Csak szólok, nekem az egész kapcolatrendszerem átalakult. A szüleimmel nem beszélek (nekem jó, te elbirnád- e), a majdnemvolt férjem orvosi esetként aposztrofál, a hely, ahol élek csodabogárnak, férfigyűlölőnek és hálátlan ribancnak gondol, és egy kapcsolat is ráment arra, hogy nem oldalra pislogok és úgy élek, ahogy nekem jó (semmi extrát nem csinálok egyébként. ha férfi lennék, fel se tűnne)
    Vajon ezt a “felszabadulást” hány nő birná felvállalni?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem tudom, hogy felvállalás-e, de benne vagyok, csinálom.
      Családtagot már nem nagyon volt kit elveszíteni, de fontos gyerekkori barátoktól távolodtam el, ők kezdenek kihullani. Ez fáj.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen. Beszéljünk arról is, hogy ennek súlya van. Ezt egy nő büntetlenül nem tudja végigcsinálni. Sok jót is ad, de aki ezt az utat választja, sok ostorcsapást fog kapni. Mindenki magához mérten tegye meg, én azt javaslom. Nekem jó, én már belebetegedtem a baltával nyesegetésbe, az elnyom(ód)ásba. Nekem ez nem ár, hanem megváltás. Apám rémséges szürke fellegét elhessinteni boldogság volt, a házasságból kijutni boldogság, a kontrolláló “barátokat” elhagyni szabadulás, az iskola nyomását kinevetni és azt mondani a gyereknek, hagyd a p”csába, a magunk normái szerint tégy meg mindent- ez megkönnyebbülés… De ára van. Még igy is.

        Kedvelés

      • Az én barátaim nem azért válnak le, mert én küldöm őket. Nem kontrollálnak, engem nem nagyon lehet, nyesegetni sem akarnak, azt engem végképp nem lehet. Az a baj, hogy frusztrálom őket az egész lényemmel, mindennel, amit választottam. A legrégebbi barátnőm (több mint 30 éves barátságról beszélünk) kétgyerekes családanya, egy édes, joviális, hűséges férjjel, akiért ő nagyon hálás, egyébként még szeretik is egymást. De azt mondja az én barátnőm, hogy ő megtanulta, hogy ha egy férfi nem érzi jól magát otthon, akkor elmegy máshoz, és ezért ő megtesz mindent, hogy a férjének kényelmes legyen a családi otthon. Értsd: a gyerekek teljeskörű ellátása és kiszolgálása, logisztikája, plusz házimunka, elvárások nincsenek a férje felé. Ja, dolgozik teljes munkaidőben, és reggel-este utazik 1-1 órát. Ami a szexet illeti, az a hozzáállása, hogy: “hagyd magad lányom, előbb szabadulsz.”
        Amikor beszélgetünk, én egy szóval nem kritizálom azt, amit ő mesél, viszont én is mesélek arról, hogy engem mi foglalkoztat, én hol tartok az életben.Beszélünk mindenféléről, szó esik csakazolvassáról (is). Közben elhagyják például olyan mondatok a számat, hogy nem szeretnék és nem fogok soha többet kiszolgálni egy óriáscsecsemőt bentlakással, és hogy remélem, a lányom sem, ez pedig a jövő férfigenerációjának rossz hír (kvázi: az ő fiainak).
        A barátnőm már egy éve csak hümmögött ezekre – mostanában pedig egyre kevesebbet keresi a társaságomat.
        Hát így.

        Kedvelés

      • Tele vagyok én is ilyen “barátokkal”. De amúgy meg mindenkinek folyton magyarázkodom én is. Azért, hogy lefogytam, és annyi vagyok, mint a szülés előtt, holott előtte mindenki attól óvott, nehogy sokat hízzak, és a 15 kg már ollyan nagyon sok volt…pfö.
        Most meg, hogy mit adok a gyereknek enni, mikor hogyan szoptatok, miért adtuk el a babakocsit, és miért hordozok kizárólag, és miért veszem meg ezt vagy azt, miért nem bírtam még átállni teljesen moshatóra stb stb..
        A barátaimmal is csak beszélgetünk, és hümmögnek, pontosan. Most volt egy baromi nagy konfliktusom az egyikkel. Megírta nekem, hogy hogyan kéne rendezni egy konfliktust a férjemmel. Volt már neki hosszú kapcsolata, éltek is együtt. Most nem él együtt a pasijával, és nincs gyerek. És megírta nekem, hogy én engedjek, meg ne éljek vissza az erőfölényemmel stb…mert ha gyengéd leszek (mert minden férfinak erre van szüksége), akkor majd megnyílik…Én meg elküldtem a jó fenébe. Mert hogy szerinte ám egyenlőség sincs, de jól van ez így!!! Azóta nem beszélünk erről, megbeszéltük, hogy más élethelyzetben vagyunk…hát, nemtom, hogyha nem érti ezt meg, akkor hogyan fogunk beszélgetni bármiről is…Mert én a blognak köszönhetően egyre erősebb vagyok, és kiállok magamért, és egyre kevesebbet magyarázkodok, inkább csak tényeket közlök, és nem fogadom meg a hülye tanácsokat, mert eddig mindig megszivattam magam miattuk.
        Közben meg igen, értem őket is. Mert akarnak gyereket, meg férjet, de még nem jött össze ez vagy az. Mert mi felvállaltuk ilyen fiatalon (27-28 évesen???) a babát, ők meg nem merik még. És nézik, és csodálkoznak, hogyan mertünk belefogni…
        És szar, hogy folyton itthon, és nemigazán járok el. Ez egyre jobban zavar. De a telet egyébként is nagyon utálom.
        Szóval kilyukadnék már oda végre, hogy igenis, én én vagyok. És sokaknak sok vagyok. Ők elkullognak. Én meg nézem. És én is szomorú vagyok miattuk.
        Anyám meg…hagyjuk. 😀

        Kedvelés

      • Hű, nekem ebben nagy szerencsém van. Barátaim többsége ugyanúgy gondolkodik, ahogy én, és bár nem deklaráltan feministák, és sem gondolom magam annak, de az itt is megfogalmazott értékek szerint élnek. A hab a tortán, hogy együtt fejlődünk, mert ugyan különböző életutakat járunk, de valahogy teljesen párhuzamosan haladunk gondolkodás és életstratégia szempontjából. Félszavakból is.

        Kedvelés

      • Válaszod érkezett! Egy férfitól.
        “Az a baj kedves Naja, hogy alapvetően rosszul látja a világot, rosszul áll hozzá. Nem a férfi az óriáscsecsemő, akit ki kell szolgálni, hanem Ön. Ön az aki elvárja , hogy legyen pénz, legyen kocsi, legyen nyaralás. Cserébe a férfi, aki többet keres (hozzáteszem, aki többet dolgozik ÉS többet keres), aki egész nap mást se csinál, minthogy gürizik, hogy a nagyasszonynak legyen mit felvennie. Mást nem kér, csak tisztaságot, meleg ételt és meleg ágyat. És ha valamit nem kap meg, akkor megy és keres mást. Mert a férfinak nincs szüksége arra, hogy leragadjon. A férfi jól el van akár egyedül is. Az óriáscsecsemő a nő, amely folyton-folyton új és új köldökzsinórt keres magának. Nagyon is igaza van annak a barátnőjének, aki talált magának egy férfit, lehajtja a fejét, és teszi a dolgát! Mert ez a világ rendje. Természetesen lehet hápogni, egyenjogúságot követelni, elvárni, hogy a férfi takarítson, főzzön és vásároljon be, de az azzal jár, hogy ide ír naplóbejegyzéseket magányosan, a tévét bámulva.”

        Kedvelés

      • Ugye? Ezek a bőgőmasinák szeretik azt hinni, hogy a szabadság bennük, férfiúi minőségükben áll, a nők meg mást sem csinálnak, csak hozzájuk ragaszkodnak.
        Mindig nevetnem kell ezeken az okosságokon. Meg a többet dolgozó, ezért többet kereső férfin is. Rö-hej.

        Kedvelés

      • Jajj. Gyönyörű.

        A férfi “jól el van egyedül”, a nő meg érezze magát megbüntetve, mert “ide ír naplóbejegyzéseket magányosan, a tévét bámulva”.

        Néha jó ilyen kommenteket látni, mert lassan kezdem elfelejteni, hogy ez az ordas hülyeség létezik. 🙂

        Kedvelés

      • He-he-he 🙂
        Mármint az elvárásaimmal kapcsolatban (pénz, kocsi, nyaralás). Ki kell ábrándítsam a válaszolót: van saját keresetem, saját kocsim, nyaralásra is telik (saját zsebből). Magas értelmi és érzelmi IQ-t viszont igenis elvárok, meg humort, igényességet és minőségi szexet, többek között. Hát ezeket kell nálam megugrani, tudom, magasan van a léc 🙂
        A testem és a szexualitásom nem csereáru, üzlet tárgya, alku kérdése, nem vásárolok érte családi békét, nyugodt alvást.
        A fejemet pedig csak a saját és a mások sorsa, valamint az élet és a természet hatalma előtt hajtom meg.

        Kedvelés

      • Jajj, ez annyira szép! Retorikailag is tökéletes, ahogyan a megsemmisítő-személyeskedő jellegű zárógondolat előtt ott áll minden érvek non plus ultrája: “Mert ez a világ rendje.”
        Ilyenkor büszkeség tölt el, hogy én is férfi vagyok.

        Kedvelés

      • Aztaaa …
        Fordítsuk meg egy kicsit a világ rendjét … Akkor mi a helyzet, hogyha a nő keres többet? Akkor is hajtsa le a fejét, és tegye a dolgát? Vagy akkor megteheti, hogy éppen tévét néz vagy netezik? Akkor nem kell bevásárolnia, főzni, takarítani? Vagy akkor a férfinak kell? Vagy netán olyan férfit kell MINDENKÉPPEN keresni, aki még akkor is többet keres a nőnél, ha a nő esetleg bankigazgató? Ugyan már…

        Kedvelés

      • Jahaaj! Hát ez nagyon aranyos! 😀 Megyek is mindjárt, lehajtom a fejem, csak előtte még…nem is tudom. Mit is???

        Kedvelés

      • “No, gúnyolódni , azt lehet. Meg felvágni… De mire is? Talán nem az a világ rendje, hogy a Nő vezeti a háztartást, de a Férfi uralja azt? Szánalmas ez a kétségbeesett bizonygatás, mondván “tökéletes életet élek, öntudatos nő vagyok, boldog vagyok férfi nélkül”. Ugyan már. Üres önáltatás. A Nőknek szükségük van arra hogy az életük beszabályozott legyen. Önállóan nem nagyon tudnak létezni, nem elég kreatívak, nem képesek egyedül célokat találni. Emiatt megy tönkre rengeteg házasság, mert a nő megfojtja a férfit. A férfit, aki menne, aki csinálná, és akit nem engednek, mert egy kampó folyton visszahúzza…Aztán megelégeli, elvágja a kampót, és robban az energiától.Én már csak tudom….”

        Kedvelés

      • Éva, megkérdeznéd kérlek a férfit, hogy ha nem kell a pénze, a nyaralása, és az autója, nincs szükségem apukára, testőrre, köldökzsinórra, akkor ezen felül még mit tudna kínálni? Nem általánosságban per a férfi, hanem ő, személy szerint. Gondolom, nem probléma elárulnia, úgyis anonym, nem derül ki, hogy róla van szó.
        Érdekel, komolyan.

        Kedvelés

      • ” Mást nem kér, csak tisztaságot, meleg ételt és meleg ágyat.”

        ahogy belép az ajtón őnagysága már mondja is, ahogy elesik az első pár cipőben. csak egyet, ezt az egyet kértem és ezt sem lehet megcsinálni. milyen víg az élet az ilyen csak “ennyit kértem” faszkalapokkal!
        (van egy kedves ismerősöm, évente talán egy alkalommal találkozom vele. a környezet papucsférjnek tartja. nos ő mindig így kezdi a panaszkodását a felesége és az egész családja miatt, hogy “de hát én csak annyit kértem, de nem még azt se”
        most fordulatot vett az idillinek hitt családi történetük. 18 éves lányuk egy levéllel távozott a közös lakból, miszerint “nem bírom tovább azt amit ti a házasságotoknak neveztek” és elköltözött a barátjához. vagy inkább elmenekült )

        Kedvelés

      • ‘ Mást nem kér, csak tisztaságot, meleg ételt és meleg ágyat. ‘

        Ebből a mondatból süt a mártíromság, az önsajnálat.

        Kedvelés

      • Üzenem a fickónak, hogy tökéletes életet élek, öntudatos nő vagyok, és boldog vagyok egy férfival. Nincs szükségem arra, hogy az életem beszabályozott legyen – hacsak nem a magam által felállított, rugalmas szabályok szerint. Nagyon tudok önállóan létezni, kreatív vagyok – portfólióm nálam – és képes vagyok egyedül célokat találni. A férjem is ilyen ember. Emiatt nem megy tönkre házasságom, mert nem fojtjuk meg egymást. Mindketten megyünk, csináljuk, és nem visszatartjuk, hanem segítjük egymást.

        Kedvelés

      • “Aztán megelégeli, elvágja a kampót, és robban az energiától.Én már csak tudom…”
        Semmi kéccség, világosan látjuk, hogy te elvágtad a kampót oszt most a csakazolvassán robbantgatod az energiáidat 😀 😀 😀

        Megjegyzem, az én férjem tőlem sosem várt el “tiszta lakást, meleg ételt, puha ágyat” – mert ő társat keresett, és nem ezeket. És ugyan már miért menne el, mikor van társa, akit szeretni akar, és nem cselédet szegődtetni.
        Meg is kérdeztem tőle sebtiben : azt üzeni, hogy az a jó keresetű férfi, aki ezeket várja el a pénze fejében, az költözzön hotelbe :D.

        Kedvelés

      • Szörnyen sokáig hittem, hogy tényleg ezeket akarja minden férfi, meg ez a világ rendje, brrr. Aztán kiderült, hogy mégsem, és köszi szépen, nem megy tönkre a házasságunk, pedig … na. Valahogy mégsem a patikatisztaság meg a meleg kaja a legfontosabb, nahát.

        Kedvelés

      • Ezt az ostoba választ! 🙂
        És ha a nőnek van saját lakása, keresete, a ruháit, a szükségleteit is saját maga fizeti, akkor ez az “ősmacsó” mit lép erre?
        Sok férfi tényleg ebben a téveszmében él, hogy mindenki ebben a felállásban éli az életét, amit ő itt felvázolt.
        Csak néha ki kellene kukkantgatni a barlangból.

        Kedvelés

    • Nekem sajnos a legrégebbi barátságaim nem állják ki a próbát. Hasonló problémáim vannak, mint nektek, feministaként nehéz hallgatni, ahogy a pengeokos, háztartást vezető barátnőm mentegeti a férjét, mert az oooooooooolyan sokat dolgozik. Ja, ő is, egyetemi karrier mellett nyomja a gyerekeket, háztartást. Még majd a férjét fogom sajnálni.
      A többi régi barátnő meg bezzegel. Ha nekem karrierem van, akkor ők meg családanyák. Amióta én is többgyerekes vagyok, már nem tudnak mivel bezzegelni — de hogy miért gondolják ezt még barátságnak, azt nem tudom.
      Vérzik a szívem ezek miatt. Igaz, most teljesen más típusú korombeliek társaságának örülök. Akik ön- és rendszerkritikusak, őszinték és nem versengenek velem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “A szüleimmel nem beszélek (nekem jó, te elbirnád- e),”
      Én a bátyámmal szakítottam meg minden kapcsolatot, úgy egy éve. Nekem megkönnyebbülés (szerintem neki is), de a családom agyon nyomaszt, hogy ez mennyire szörnyű. Gondolom sérül a “mi családunkban minden rendben van” csodaszép elvárása.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • lehet, hogy nekem sem kéne velük szóba állni…folyton leszívják az energiámat…de akkor meg szemétállat lennék, mer elszigetelem őket a gyerekemtől…he?

        Kedvelés

      • Mi ezt bevállaltuk, totális ignore van. És furcsa módon nem dőlt össze a világ, nincs testvéralakú űr, már a gyerek sem emlegeti őket. Igazából megkönnyebbülés.

        Kedvelés

  3. Ó, valóban. Én annyira súlyos eset vagyok/voltam, hogy még olyan helyzeteket is vizionálok, mikor magyarázkodnom kéne, a valóságban pedig nem is következik be ilyen. előre legyártom a védőbeszédet, aztán rossz az egész napom.
    De! Múltkor, miután azért késtem, mert dolgozatokat nyomtattam otthon és bekrepált a nyomtató (ugye, kinek a dolga lenne nyomtatót, fénymásolót biztosítani, hogy ne saját pénzből finanszírozzam az iskolai munkát), jön a főnököm, mosolyogva közli: Elkéstél reggel. Én meg: EL, EL. de közben azt gondoltam, elhúzhatnál a picsába. Nagyon jól esett nem magyarázkodni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is szoktam külsővé tenni elvárásokat, amik valójában nem is merülnek fel felém. Ezeket már felismerem, és azt szoktam gondolni: az anyám a férjemben él tovább. Pedig még meg sem halt, és tartom is vele a kapcsolatot szorosan. Az biztos, hogy fura dolog a szeretet…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Én annyira súlyos eset vagyok/voltam, hogy még olyan helyzeteket is vizionálok, mikor magyarázkodnom kéne, a valóságban pedig nem is következik be ilyen. előre legyártom a védőbeszédet, aztán rossz az egész napom.”
      Gyöngyi, ezt mintha rólam írtad volna. Én tudom is vélem az okot, miért vagyok ilyen állandó védekező alapállásban. Nekem anyukám volt (mit volt, ilyen a mai napig) olyan, hogy rendszeresen belekényszerít mindenkit egy ilyen magyarázkodós játszmába. Valószínűleg ő sem tud róla, hogy ezt csinálja, hiszen ő csak megkérdezte miért nem hordod azt a szép pulóvert amit vett neked múltkor (és effélék állandóan). Akkor esik csak le, hogy basszuskulcs már megint itt magyarázkodom olyan “vétség” miatt amit nem követtem el, amikor már benne vagyok. Nagyon nehéz észrevenni ezt a számonkérő tanár/ledorgált diák játszmát időben és egy kurta válasszal leállítani.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Anyám dettó ilyen. Ha belép az ajtón, első cselekedete, hogy megfog egy asztalon felejtett holmit, és megkérdi, “ez miért van itt?” Sokáig próbáltam mondani, hogy épp most használtam, vagy még tervem van vele, vagy csak nem volt energiám a helyére tenni, de a válasz mindig az, hogy eltenni ugyanúgy egy pillanat, mint az asztalra rakni, és majd ha kell, előveszem. Évekig próbáltam úgy takarítani, mintha a kiképző őrmesteremnek próbálnék megfelelni a laktanyában, és úgy is éreztem magam. Aztán feladtam, és egy kupi közepén tűrtem a szidalmait és szarul éreztem magam. Alig egy éve élek úgy, hogy a saját igényeim szerint fenntartott laza rendben élek, anyámat meg megtűröm és nem méltatom válaszra, úgyse tudnék semmi számára elfogadhatót mondani. Ezt Popper Péternek köszönhetem, nála olvastam azt a játszmát, hogy egy anya vesz a gyerekének két inget, az fel is veszi az egyiket, amire az anya szomorúan kérdi, hogy “a másik nem tetszik?” Na ezen egyből felismertem a saját anyámat, és keményen dolgozom rajta, hogy ne hagyjam terrorizálni magam, de ez még folyamatban van, lesz vele pár év melóm.

        Kedvelés

    • Egy ilyen esetben (munkahely) azért érdemes elővenni egy-két érv-kártyát 😀 Szerintem a nyílt és asszertív kommunikáció nem éppen a magyarázkodás kategória. Mondjuk a késést semmivel nem lehet védeni, ezért én ilyenkor csak simán elnézést kérek és egy más alkalommal hozom fel a munkakörülményeket, amin az illetékeseknek illene javítani. Persze legtöbbször semmi foganatja, de a totálisan diszfunkcionális kapcsolati rendszerekben is szeretek fapofával úgy tenni – amikor nem frusztrál nagyon -, mint ha működne, hiszem, hogy ezzel réseket ütök a birodalom falán.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “totálisan diszfunkcionális kapcsolati rendszerekben is szeretek fapofával úgy tenni – amikor nem frusztrál nagyon -, mint ha működne, hiszem, hogy ezzel réseket ütök a birodalom falán.”

        Ezt én is így!
        Egyszer írtam itt, hogy bármilyen ügyintézéskor, munkahelyi bürokráciában, ami nyilvánvalóan nem működik jól, felveszem a pap szerepét az Ádám almáiból.
        Ha nem is érek mindig célt, de jó érzés megbombázni a rendszert.

        Kedvelés

  4. Nagyon nehéz 15-30éves barátságokat elveszíteni, főleg ha nincs helyette ugyanakkora súlyú kapcsolat, mert szerintem ez a valódi baj.Még sehol nem járok ahhoz képest ami történni fog, rengeteg ember kerül addig az utamba.Egy ismerősöm szerint én a buszmegállóban kötöm az életre szóló barátságaimat.De ez csak egy totál félrement dolog, mert aki leginkább hasonlít rád, azt összeszeded bárhol és értitek egymás szavát.Csak ugye nagyon nehéz a báb állapot, én már kb 2éve vagyok abban, minden nap várom a váltást.Nem rendelkeznek a korombeliek ekkora családddal és ekkora handmade házzal, nem varrnak és nem olvasnak, totál más irányba megy a generációm… a barátaim.De én meg valahol tudom hogy ez a jó irány, ezért várok.Ide is ezért járok, itt nem vagyok egyedül, remélem egyszer összejön(mert már sokszor éltem át)hogy hús-vér kapcsolatok vesznek körül, értik és megélik az életet, szerintem ez az az állapot amire mindenki vágyik.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is szeretek varrni, csak már régen vettem elő a varrógépem -nem magyarázkodom, hogy miért
      -na, nem ez a lényeg, hanem hogy én meg egyre több nőt látok magam körül, aki tudja ezt, érti ezt. A bábállapotot is, a generációs sáveltolódásokat is, és nekem az a fura, hogy ezek a nők engem megtalálnak, néha kínos, ahogyan felnéznek rám, bölcsnek gondolnak (nálam 10-15 évvel fiatalabb nőkről beszélek). Ezen most elgondolkodtatom magam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Jó neked 🙂
      Nekem is van barátnőm, akivel egy húron pendülünk, itt kommentel, a szemem sarkából látom 😉 , de akkor is nehéz elveszíteni valaki mást, aki ismert kislányként, meg nagylányként, és kívülről tudja az életemet, és ezer közös emlékünk van, megosztottuk a gyerek- és a felnőttkorunk nagy részét. Ezt hogyan lehet pótolni, ezt az űrt kitölteni? Tudom: sehogy. Tovább kell lépnem, új kapcsolódások kell, hogy szülessenek, nekem pedig abban kell hinnem, hogy azok is jók lesznek, csak másképp.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hasonló helyzetben vagyok barátok terén, csak más okból kifolyólag. Gyerekkoromtól kezdve kilenc olyan barátom volt, akik nagyon közel álltak hozzám. Kettővel ált.iskolába jártam együtt, hárommal gimnáziumban lettünk barátok, ketten az egyetemen csatlakoztak, kettővel pedig már a diákévek után ismerkedtem meg. Most már a kilencből heten külföldön élnek, az itt maradt kettő pedig tőlem 250 km-re. Én ezt agyon nehezen élem meg, nincsenek benne a napjaimban ezek a régi, gyerekkori, diákkori kötelékek, ráadásul annyira őszinte, elfogadó barátaim (voltak?) ők, és próbáljuk tartani a kapcsolatot, de ez akkor sem ugyanaz, mint ami régen volt.
        Lettek ‘új” barátaim, de csak az egyikkel lett olyan a kapcsolatom, mint amilyen a régiekkel volt.
        Nagyon érzem azt az űrt, amiről írsz, de a többiek is ezt írják, annyi a különbség, hogy ők külföldön érzik ugyanezt.

        Kedvelés

    • De szerencsés vagy! Nekem a régi, általános iskolás, gimis barátságaim mind leépültek, a távolság és a különböző életmódunk miatt. A legjobb barátnőmmel, akivel együtt csináltuk végig a gimit, és rengeteg közös élményünk volt, érdekes módon egy ideig a távolság még közelebb is hozott minket – aztán máshogy változtunk. Ő Pestre költözött és éli a jól kereső, plázában márkás cuccokat shoppingoló, Coelhót olvasó, divatos hobbikat űző szingli csajok életét, én meg feminista, buta japán rajzfilmekért és képregényekért rajongó vidéki tanárnő lettem. Ez egy idő után nem fért össze.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  6. Ez nekem dobogos irasod. Van egy ketto,pl a vertanus is,amit kamasz gyerekeknek iskolaban osztalyfonokin kene. Pedig messze nem vagyok szektas kovetod (senkie sem) es nehezen irok ilyesmit nehogy hizelgesnek tunjon. Lam,maris magyarazkodom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Engem nagyon sért a szekta szó, és visszásnak tartom az elkülönülést (“a többiek igen, de én nem”), mert ez lenézés. Nem az a lényeg, mennyire vagy itt, hanem az, hogy hogyan fejezed ki, amit a többiekről gondolsz, és mi az alapja, honnan veszed, amit gondolsz. Itt van érzelmi azonosulás, de leginkább elemzés, árnyalatok, függetlenség, különbözőség, tisztelet van. Nem vagyok guru, és nem manipulálok.

        Kedvelés

      • Ettől függetlenül már csak statisztikai alapon is biztosan akad egy-két jóember a többszázból (többezerből?), aki feltétlen rajongással és teljes odaadással, kritkátlanul követ téged.
        Ez nem rajtad múlik, hanem rajtuk, és mivel létezik ez a típusú rajongó, pont ide ne jutna belőlük ?
        Gondolom, Flora csak azt akarta eldadogni itt, hogy ő véletlenül sem ilyen.

        Kedvelés

  7. Ez az írás gyönyörű és igaz. Nem csak a nőkről szól. A férfiak nagy része ugyanezt a szart éli meg. A férfiak nem zárnak össze összetartón. Ez legenda. Ők is eltaposnák frusztrációból a gyengét is, a jót is, csak ne látszana a nagy semmijük. Kányádi Apokrif éneke jut eszembe, vagy az Amadeus c. film. Kimondani, hogy így is jó vagyok, és elengedni azt, akinek nem, aki nem tud elfogadni ezzel a vállrándítással, na az iszonyatos szenvedés… nem csoda, hogy férfiak, nők egyaránt elkerülik. Pedig sokszor még a gyereknek is azt kell mondani, hogy vagy elfogadsz, vagy ne keress… és az nagyon fáj.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Anyám csak annyit mondott, amikor számonkértem, hogy te csináld jobban (majd). Éreztem ebben gyerekként is az esendőségének a felvállalását, ami nagyon imponált. Érdekes, velem szemben nem is lázzadtam kamaszként. Mert nem mutatta magát többnek, mint ami. Apámmal már másképp volt.

      Néha én is mondom a gyerkeimnek, hogy én ennyire vagyok képes… ha nem vagyok elég, akkor tessék jobbat keresni. Soha nem mennek el :), de volt olyan is, hogy a hetévesem azt mondta, “Anya te fáradt vagy és rosszkedvű. De így is szeretünk…”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De érdekes, én ebben a mondatban mindig valami sértett “úgysem sikerül neked sem”-jellegű dacot éreztem. Biztosan nem mindegy, ki és hogyan mondja, de az én anyám mindig ilyen hatást ért el vele.

        Kedvelés

    • Abban igazad van, hogy velünk szemben is létezik sok fölösleges, hazug elvárás. Mégsem ugyanazt a szart éljük meg, mert egyrészt a férfiakkal szemben (ha úgymond teljesíti az alapelvárást: pénzt keres) lényegesen kevesebb elvárás létezik, mindenben. Éppen ezen a blogon, kommentben olvastam a szokásos fordulatot: ha egy fokkal szebb az ördögnél, már jó. Vagy pl. ápoltság körében elég a szappan-dezodor-borotva-fodrász. Miért is? És ez csak egy példa. (Személyes kedvencem, amikor a potrohos, kehes vagy éppen a vízilóvá hízott, dupla hátaszalonnás férj panaszkodik: a feleségem a szülés után elhagyta magát – és teszi mindezt teljes komolysággal)
      A másik, hogy a társadalom sokkal elnézőbb a férfiak normaszegéseivel szemben. Még az erőszakos viselkedésre is gyártódik magyarázat: magas a tesztoszteron, stresszes a jóember, szemtelen volt a ‘zasszon, stb., de ha visszakanyarodok a fenti kedvencemhez, akkor ott is ismert számos “felmentés”: a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz, a lépcsőn fújtatva lihegő hájpacni “mackós alkat” és így tovább.
      Ez engem idegesít.
      Nyilván nem akarok itt férfipanasz-sirámokat közzétenni, de engem roppant mód zavar, hogy ennek ez egyenlőtlen elvárásosdinak a következtében gyakran a saját anyám úgy kezel, mint valami szánnivaló idiótát.
      Példa: anyám meglátogat én meg éppen az ingeimet vasalom (szeretem magamnak vasalni és ezt tudja jól, így van ez már réges-rég). Mégis, az obligát reakció: Szegény kisfiam, vasalnod kell! Hát miért nem hoztad át?
      Pfff…
      Én azt mondom, minden nő nagyon jól teszi, ha szembeszáll az igazságtalan elvárásokkal és nem magyarázkodik többé.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem fontos, hogy ezek ki legyenek mondva:)

        Mondjuk én nem esnék át a szépségfetisizmus-ló túloldalára, hogy ha a nőket folyamatosan a külsejükkel meg az ún. ápoltságukkal vegzáljuk, akkor vegzáljuk a férfiakat is, hanem ne, ne vegzáljunk senkit.
        Az pl. szerintem egy tök irreális elvárás az emberek felé, hogy ne izzadjanak meg ne nőjön rajtuk szőr – ez nem „ízlés dolga”, hogy én a szőkét szeretem, te meg a barnát, hanem hogy olyan tulajdonságokat teszünk elfogadhatatlanná, ami az embernek mint lénynek a velejárója.

        És ezzel nem azt mondom, hogy nem probléma, ha az ember elhagyja magát és szarik a külsejére meg az egészségére, és hogy jó ez a mostani kettős mérce, hanem hogy a mércéket magukat is érdemes volna újragondolni.

        Kedvelés

      • “ne vegzáljunk senkit.”
        Ez így részemről is teljesen O.K.
        Nem foglalkozom mások külsejével.

        Kedvelés

      • tudtam, hogy jó hogy itt vagy!
        milyen jó!
        meg újabb és újabb rökönyödés, hogy milyen ritka az, hogy valaki férfiként ezeket észreveszi, észrevegye.
        (férjemmel hasonlókról beszélgetve, neki ennyire futja: a nők egymásnak cicomázzák magukat.
        meg: paranoiás vagy, ha mindenben nőgyűlöletet látsz.
        és még: szavakkall nem lehet bántani senkit.
        a legszebb: tudtok vezetni és Angela Merkel kancellár. mit akartok még?)

        Kedvelés

      • “Példa: anyám meglátogat én meg éppen az ingeimet vasalom (szeretem magamnak vasalni és ezt tudja jól, így van ez már réges-rég). Mégis, az obligát reakció: Szegény kisfiam, vasalnod kell! Hát miért nem hoztad át?”
        Azért én itt is érzek egy kis magyarázkodás szagot ám 😉 Miért kell a férfiaknak folyton magyarázkodni, hogy a házimunkát amit végeznek éppen, csak azért végzik mert szeretik. Miért, ha nem szeretnék mi történne, nem kéne elvégezniük?

        Kedvelés

      • Utálom a házimunkát, mit szeressek rajta? Nincs egy sem, amit szívesen végeznék, legfeljebb vannak árnyalatok: mosogatógépbe pakolni valamivel kellemesebb, mint a lefolyószifonból kibányászni egy 70 cm hosszú, nyúlós-nyálkás állagú haj-borotvahab-jobbhanemtudommi-ből álló Alient. (Szombati projekt, kár, hogy nem fotóztam le, ilyet még nem láttam.)

        Inget vasalni viszont szeretek, ez olyan relaxációs tevékenység, ráadásul, mivel ritkán hordok inget, szóra sem érdemes.

        Te kis kötekedős, most látod magyarázkodom neked, de miért is? 🙂

        Kedvelés

      • De szerintem különbséget kéne tenni valaminek a megindoklása (így gondolom, ezt teszem, tessék elfogadni, mert vagyok olyan felnőtt, hogy el tudom dönteni) és a mentegetőzés(ön és mások előtti igazolás) között. Én indokolni szoktam, egyszer, röviden, és azt is csak azoknak, akik (kevesen) közel állnak hozzám.

        Kedvelés

      • szombaton én is ezt csináltam. fürdőszobai összefolyó. ocsmány volt.

        és mi jutott eszembe (kap egy csokit aki megtalálja, hogy melyik posztban volt) :
        “” Az anya, kedves anyatársaim, ki kell mondjuk: az anya afféle fürdőszobai lefolyó, amely a burkolat legmélyebb pontjára kerül, ugye. Minden őhozzá folyik le, és ritkán dughatja ki a vízből a fejét. “

        Kedvelés

      • Engem-nek
        sajnálom, hogy neked ez olyan sikerélmény volt, hogy még ide is írtad mennyi időbe telt.
        🙂

        Kedvelés

      • Ugye ugye, már benne is vagy a csőben 😉
        “70 cm hosszú, nyúlós-nyálkás állagú haj-borotvahab-jobbhanemtudommi-ből álló Alient. (Szombati projekt, kár, hogy nem fotóztam le, ilyet még nem láttam.)”
        Isten ments a fotótól, éppen a kávémat kortyolgatom (rengeteg habbal) nem hiányzik a látvány 🙂

        Kedvelés

      • Most nem akarok kötözködni, de szerintem az, hogy
        “szeretem magam vasalni az ingeimet” nem azt jelenti, hogy
        “szeretek inget vasalni”.
        Csak azt, hogy ha már muszáj és az ing az enyém, akkor nekem az a jobb,
        ha ezt én csinálom meg és nem más (helyettem, nekem).

        Kedvelés

      • Ok, persze teljesen igazad van. Csak valahogy eszembe jutott, hogy nekünk nőknek, sosem kell ilyen kérdésekre magyarázkodni, hogy “jé, TE főzöl?” vagy “nahát, TE hozod haza minden nap a suliból a gyerekeket?” mert tőlünk a kutya sem kérdezi meg. Szeretnék már egy olyan világot, ahol egy anyuka sem vár magyarázatot a felnőtt fiától azért, mert vasal (pláne, hogy a lányát ugyanezért eszébe nem jutna sajnálni).

        Kedvelés

      • Nemhogy sajnálni nem jut eszükbe, egyenesen számon kérik: Te nem vasalsz? Hát nem. És akkor kezdődik a magyarázkodás.

        Kedvelés

  8. A bántalmazó házasságomból, amikor eljutottam odáig, hogy kilépek és megoldom egyedül, egy nagyon furcsa folyamat indult el. Először folytattam az egyedülálló anyák életét, próbáltam maximumot nyújtani és mindenki nagyon becsült, hogy lám…lám 3 gyerekkel. De rájöttem, hogy az, hogy otthon feleségként a gyerekeimnek is a maximumot nyújtottam nagyon nem jó. A ruhák nem vasalódnak ki, az ebéd nem főzi meg magát, és rend sem csattintásra lesz. Elkezdtem élni. Azóta én már kaptam mindent: trehány szülő vagyok, mert a gyerekem házi feladatát nem ellenőrzöm, és nem ülök le mellé tanulni (akkor ülök oda, ha kéri, segítségre mindig ott vagyok), mert az az elvem, hogy az az ő feladata, ha nem csinálja meg a felelősséget neki kell vállalnia.Ahogy a táskájáért is. Nem mosom ki a ruhát sem, hanem a szennyesben van. De ezeket tudjátok is, a hozzá párosuló lelkifurdalást is. De megy, egyre jobban. Tudják a gyerekek, ha nem mennek el a boltba, akkor nem lesz időben ebéd, vagy abból lesz, ami otthon van, mondjuk sajtos makaróni. Az Anyu is azt mondta elhanyagolom a gyerekeket, próbáltam megértetni, hogy nem, de már nem próbálom. Békében élek, maradt a szoros baráti köröm, a cullangok lemorzsolódtak, nem vagyok nagycsaládos mintaanyuka, mintafeleség. A legjobb az egészben a gyerekeim múltkori egybehangzó állítása, hogy ők boldogok és nem értik ez miért irritál másokat? És mások miért nem azok. Ez nekem ajándék. A legnagyobb. De az út…rohadt kemény volt….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem szuperül csinálod… 🙂 Egy gyereknek sokkal jobb a valóságban élni, mint egy olyan anya mellett, aki beleroppan egy hazugság fenntartásába!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Clara Oswin hsz-hoz fűzve: A gyerek meg beleroppan a valóságba, mikor kikerül otthonról.
        Ilyet sokat láttam magam körül, sőt, én is ilyen hazugságból jövök, csak kiderült, hogy idekint egészségesebb a levegő. 🙂

        Kedvelés

    • Az egyik kedvenc idézetem az egyik kedvenc animémből “a gyerekek a tökéletlen szülők mellett válnak igazán felnőtté”: Egy teljesen hozzád hasonló helyzetben lévő szülőnek mondja a gyermeke, aki már felnőtt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Szerencséd van !
      Nekem a gyerekeim mindig a barátjuk családját állították mintának elém, ahol kinyalták a fenekét a kölyköknek, mint az rendesen szokás manapság. Hát én nem tettem, és bánt is, hogy ők nem tudtak velem azonosulni. Persze az elvált apjuk rendszeresen ültette a fejükbe az igét.
      A férjem gyerekei, ugyanezzel a háztartással, ugyanekkor maximálisan elégedettek voltak.
      Ez sem lehetett véletlen, ugye. Mert egy apától az már a csúcsok csúcsa,
      ami egy anyától még mindig kevés 😦

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A durva, hogy emlékszem, én is mondtam anyámnak, hogy bezzeg a Pisti anyukája minden nap főz, és rohadtul nem fért a fejembe gyerekként, hogy ez egyáltalán nem elvárható. Pláne attól, aki reggeltől estig dolgozik. Miközben apámtól, aki szinte mindig otthon volt és verseket írt, nem vártam el semmit, mert mélyen hittem ebben a “férfiaknak nem kell női munkát végezni” dologban. Mondjuk anyám is 😦

        Kedvelés

  10. Az első három bekezdés szíven ütött nagyon,de végre tudom miért nem szerettem sosem a kislány,nagylány,szerető,feleség,anya,háziasszony,szerető meg minden női létet.Hát ezért:az örökös magyarázkodásért,szorongásért,a sosem elég jó,de még csak megfelelő sem helyzetért.Itt mocorgott mindig bennem,de így szép kereken egyszerűen megfogalmazni nem sikerült.
    Most már talán,ha tudok csak saját magamra nézni,(semmi oldalpillantás) megérteni az idáig eltelt teljesen hiábavaló és felesleges erőfeszííííítéseimet,akkor…. talán szeretni is fogom magam.
    Indulok keresni a fényt,ott legbelül, magamban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Ha csak a ma délelőttömre gondolok, legalább 6 helyzetet fel tudnék sorolni, amiben magyarázkodnom kellett. Pedig annyira utálok. És közben meg leginkább nem én szorulnék magyarázkodásra, hanem a férjemnek kéne tudomásul vennie, hogy ne az járjon a fejében, hogy mások majd mit szólnak. Egyrészt ki nem szarja le, másrészt meg nem szólnak semmit, nem is érdekli őket.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. en is allandoan magyarazkodom. amikor eszem este csoki fagyit es benyit a szobaba a ferjem akkor azt mondom, ne buktass le, menj ki, egyedul, joerzessel akarom megenni. amikor veszek 6 koromlakkot, akkor hozzateszem hogy 60%os learazas volt es nem vettem magamnak evek ota, mellesleg egy manikur ara volt es evekig szep lesz tole a kormom, amikor bikiniben megyek uszodaba, akkor a baratnomnek hogy tudom hogy 65 kg vagyok, de tavaszig az most jo lesz, majd akkor leadom a maradek 5t, amikor most ulok a gep elott es foznom kellene, akkor magamnak magayrazom hogy meg igy is siman lesz idom fozni nem baj ha elolvasom ezt a cikket, allandoan magayrazkodom magamnak is hogy januar van es meg mindig nincs onektentes munkam sem, de most meg megvarom hogy vege legyen annak a projektnek hogy… na es majd utana, az oviba is bekiserem a lanyomat es csevegek az ovonokkel, mert megkerdeztek multkor hogy haragszom-e rajuk hogy mostansag nem csevegek es sorolhatnam reggelig. minden nap. minden egyes nap.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez a ” ne buktass le, menj ki, egyedul, joerzessel akarom megenni” élmény nekem is megvan. 🙂

      Pedig nem is mond semmit, csak azok az összehúzott szemű pillantások… És néha, ha ilyen helyzet van, én simán átugrok egy pár lépést, és elkezdek vele kiabálni, hogy ne akarja már meghatározni, hogy mi a helyes és mi nem az én életemben. Persze nem érti, de én meg nem tudom visszatartani!

      Ha problémája van, le lehet ülni beszélgetni máskor. Ha nagyon nem tetszik neki, amit csinálok, akkor ne legyünk együtt, de _hagyjon engem jól érezni magam_.

      Ugyanez a helyzet, ha férfi barátokkal találkozom. Addig teszi a kis megjegyzéseket és küldi az összehúzott szemű pillantásokat, amíg teljesen el nem megy a kedvem a találkozástól. Pedig tudom mit csinálok. Lehet beszélgetni máskor, de nem akarok élmény helyett bűntudatot.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Erre szoktam én azt mondani, hogy apám dumál a fejemben. Az ő elvárásainak magyarázkodom. Bár az elmúlt 1 évben jelentősen halkult, és már a számból is ritkán beszél 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó igen, ez nálam is sokáig megvolt (állok főiskolásként a boltban, és lever a víz, amikor rájövök, hogy olyan kajákat veszek csak,amit apám is jóváhagyna…és aztán a felismerés, hogy vehetek mást is, nem csak az akciós párizsit)

        Kedvelés

      • Jujj, én a ruhák színeivel voltam így, anyámnak meggyőződése volt, hogy nekem a meleg őszi színek állnak jól. Hát nem. Sokáig feketét sem mertem venni.

        Kedvelés

  13. Még úgyse szóltam hozzá kétszer így a bloghoz…feljött az összes emlék: Miért reggelizem az ágyban, miért fekszem még fél 9 kor? Miért nem értem haza meló után? Miért fekszem le vasárnap délután? Miért ülök a gép előtt? Miért telefonálok ennyit? Miért nincs kisúrolva a mosdó?
    Atyaég…de tudjátok még ma is van, hogy váratlan vendég jön és magyarázkodom, hogy bocs a kupiért takarítunk…aztán eszembe jut, hogy jé tényleg takarítunk, hát váratlanul jöttél, de miért kellene emiatt szarul éreznem magam? De működnek még a régi beidegződések…Ilyenkor rá kell szólnom magamra…Magamnak feleljek meg, nem kis elvárások, de senki másnak nem tartozom magyarázattal…csak magamnak. Ha jön valaki az életembe, akkor ez van, ezt kapja, ez vagyok én. Hozzáteszem: annyira fura ez a én vagyok én, tetszik nem tetszik ez van, hogy csak néznek rám és nem hiszik el:))))) De napról napra birkózom és vannak napok, amikor nehezebb, sokkal nehezebb…elengedni azt még nem tudok igazán jól…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Én mindig magyaráztam mindent, ami én vagyok.

    17 évesen szültem?

    Igen, mert véletlen volt, helyesnek tartottam megtartani, de kitűnő érettségi, sok felkészülés és figyelem a gyerekre, én már előtte is vágytam rá, és nem “olyan” vagyok.

    Marketinggel foglalkozom?

    Igen, de nem úgy, mert szigorúan semmi gerinctelenség, csak jó terméket/szolgáltatást, nincs spam, egyébként is főleg statisztika és számok, én nem “olyan” vagyok.

    Külföldi párom van?

    Igen, de én nem azért szerettem bele, _mert_ külföldi, én nem kerestem kifejezetten valakit barna bőrrel, vagy gazdag országból, nem is kerestem senkit, csak megtörtént, én nem “olyan” vagyok.

    Ez a három legfontosabb dolog az életemben, de ha csak megemlítem őket, már magyarázkodom! Hát még az apróságok…

    Na de ehhez képest most kezdek rájönni, hogy ezek az elvárások valójában egyre kevésbé léteznek. Döbbenet, de a felnőtt világ közel sem olyan kegyetlen, mint a gyerekvilág. Sőt, a felnőtt világ alapvetően tele van nyitottsággal és elfogadással, és a többség nem gondol rögtön a lehető legrosszabbra. Aki meg a legrosszabbra gondol, annak sincs hatalma felettem, nem definiál, nem kell, hogy az életemben maradjon.

    Tehát már csak én tartom fenn az elvárásokat. Például egészen mostanáig ha valakinek elárultam, hogy gyerekem van (6 éves, 23 évesen) akkor mindig lesütöttem a szemem, elöntött a szégyen, és RÖGTÖN magyarázkodni kezdtem. Na, a reakció is olyan volt többnyire, nem is csoda.

    Most inkább szeretem magam, és figyelek a reakciókra. Meglepően nagy százalékban kapok elfogadást és rugalmasságot a korombeliektől is, idősebbektől is. Aki pedig rosszul reagál, ott legalább tudom, hányadán állunk…

    (És, basszus, elpazaroltam vagy 5 és fél évet a sündisznóállásra. 😦 )

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hú, te ilyen fiatal vagy! Nem gondoltam volna. Tök jó, hogy itt vagy, és nagyon érdekes, amiket írsz, hogy milyen tudatos vagy. Ha az anyád lennék, én nagyon büszke lennék rád. (Ha nem baj, hogy ilyet mondok.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm, hogy mondod. Számít, fontos. Egyre inkább érzem, hogy ő is büszke lehetne rám, ha nem lenne túl elfoglalt a bukott házasságommal, a befejezetlen egyetememmel és jogosítványommal, a túl szép ruháimmal és dolgaimmal, meg a nem elég vallásosságommal. Szerintem tök boldog lehetne, ha végre egyszer engem látna, és nem a saját vágyait… 🙂

        Kedvelés

      • Nagyon ismerős, amit írsz. Én már feladtam, az anyám sosem fog engem látni, ki is raktam az életemből. Sajnos ebbe képtelen beletörődni, leskelődőket küld a nyakamra, zárnom kellett Twittert, Facebookot, de még így sem merem Éva bejegyzéseit osztani, mert állandóan előkerülnek nagyon régi ismerősök, akikről aztán pár perc alatt kiderül, hogy neki kémkednek. Nem értem mire feszülnek ennyire az anyák.

        Kedvelés

    • Én is azt hittem, hogy idősebb vagy, a kommentjeid alapján! Nagyon tudatos és kiforrott személyiségnek tűnsz! Jó olvasni, amiket írsz!

      ” Döbbenet, de a felnőtt világ közel sem olyan kegyetlen, mint a gyerekvilág.”
      Ez a mondatod nagyon igaz szerintem.A gyerekek nagyon kegyetlenek, az elfogadás vagy a nyitottság egyáltalán nem jellemző rájuk. Gyerekként rengeteget szenvedtem ettől, utáltam a kortársaim társaságát. Mióta felnőttem sokkal jobban érzem magam más emberekkel, sőt még társas lény is lett belőlem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És milyen sokan vagyunk, akik levetettük végre a terheket, a gyerek- és kamaszkor szégyeneit, odahagytuk a harminc esetleges társ közé kényszerített létezés emlékét is, és kerestünk és találtunk saját, igazi barátokat.

        Kedvelés

  15. Én csak befelé magyarázkodom, kifelé nagyon ritkán. Mert tudom, hogy reménytelen. Nem érti senki, miért mentem vissza hamar dolgozni (1 éves volt a lányom), pedig nem éheztünk. Hogy miért nincs kistesó. Hogy miért megyünk szét, amikor olyan szépen élünk.
    Nálam az 1. számú szabály: never explain, never complain. De közben meg sokat kattogok minden döntésemen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Nagyon jó és igaz írás.
    A magyarázkodásban az a legszarabb, hogy aki magyarázkodik, eleve alul van a kommunikációban, vesztes, alárendelt pozíció, és ezt a másik fél is érzi. Ha bármi miatt magyarázkodni kezdesz, abban benne van, hogy te a másik félnek tartozol azzal a magyarázattal, ergó ő téged elszámoltathat, bírálhat, elfogadhatja vagy nem a te magyarázatodat. Ha magyarázkodni kezdesz, azonnal a másik félhez kerül az irányítás és a fölény. (Nem véletlen, hogy a fölényes, zsarnok típusú emberek azok, akik _követelik_ a magyarázatot, akár a legapróbb hülyeség ügyében is.)

    Középiskolában már tudtam ezt, azóta nem magyarázkodom, csak magamnak, belül (de ott sokat, az se jó. Ez meg az önigazolás…). Középiskolai felelésnél, istenem, mennyire megalázó volt, hogy aki nem készült, rögtön rákezdett, hogy hát nem volt ideje, és matekból is dolgozat volt… A tanárok ezt általában élvezettel nézték. Aztán egyszer én se készültem, azt hiszem, történelemóra volt, felszólítottak, és mondtam, hogy nem készültem, írja be az egyest. Tanár: miért nem készültél? (Már vágyott az alázásra, ahogy kínban és izzadva magyarázom, miért nem. Élvezkedni akart.) Mondom: Csak. Nem készültem, írja be az egyest.
    Azt a döbbenetet! Frenetikus érzés volt.

    És mégis, a legtöbb nőnek az élete ebből áll, és a legtöbbször eleve fölényből kényszerítik magyarázkodásra, hogy még lejjebb kerüljön, a másik pedig még jobban kihúzhassa magát.

    A másik, hogy akinek nem szokása másokat lenyomni és elszámoltatni, az általában maga sem magyarázkodik. Én legalábbis ezt figyeltem meg, nyilván az egészséges önképpel van ez összefüggésben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “És mégis, a legtöbb nőnek az élete ebből áll, és a legtöbbször eleve fölényből kényszerítik magyarázkodásra, hogy még lejjebb kerüljön, a másik pedig még jobban kihúzhassa magát.
      A másik, hogy akinek nem szokása másokat lenyomni és elszámoltatni, az általában maga sem magyarázkodik.”
      Ezt én ellentmondásnak érzem. A magyarázkodásba ugyanis, pont ahogy írod belekényszerítenek azok akik ezt élvezik, ezzel játszmáznak. Tehát tekinthetjük csapdának is, amibe belesétál a gyanútlan áldozat. Anyám bárkivel megcsinálja lazán. Mindig tudom, ha egy családtagom vele beszél a telefonon, a védekező, hárító pozícióból, amit egyszerűen fel kell venni vele szemben, mert belekényszerít (vagy esetleg le is lehetne tenni a telefont tudom, de egy anyukára, nagymamára rávágni a telefont, az meg ugye milyen már). Nem értem ebből, hogy következik, hogy az az elnyomó és elszámoltató, aki ezt nem ismeri fel és magyarázkodni kezd.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én tanárként nem szeretem és nem is várom el, hogy magyarázkodjanak. Ha valaki nem készült, és nem szólt nekem az óra előtt előre, hogy ő most felmentést szeretne a felelés alól – ehhez se kell magyarázat, évente egyszer meg lehet tenni – akkor benne van a játékban, és ha nem készült, akkor egyes. A csak egyébként bőven elég indok: nem lehet mindenki mindig mindenből felkészült.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. ez erős. levert, felemelt. tükör, ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy még ha több (ha nem is sok) kötésből ki is téptem magam már, azért volna még hová.
    nem is olyan régen fogtam egy ollót, és a minden egyes tettemhez – egy vacak kávéfőzéshez, cipővásárláshoz, későn keléshez – odakanyarintott méteres önmagyarázataimat, mentegetőzéseimet megfeleztem. kezdetnek ennyi. és aztán arra lettem figyelmes, hogy körülöttem egyre kevesebb az olyan tekintet, ami a boldogtalanságom bizonyítékát kutatná, és az olyan figyelmeztető vagy épp tapintatosan csendes hang, amelyre magyarázatokkal és részletes prezentációkkal felelnék, hogy miért mulitnál, miért albérlet, miért növesztem, miért. ez azért mégis jó jel. én bízom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Érdekes, az én életemben nagyon hullámzó intenzitást mutat a magyarázkodás, és nagyon erősen konvenciófüggő. Mármint a konvenciókhoz való saját viszonyulásom az alapja. Boldogult ifjú koromban ki sem jöttem a sarokból, onnan védekeztem kapálózva. “Ja, hogy te tanulsz? Persze, persze, téged sem a szépségedért fognak elvenni, nem úgy mint a húgodat!” Miután egy “fatális véletlennek” köszönhetően mégis “elvettek”, kicsit kijöttem a sarokból, volt néhány kegyelmi év, amikor külvilág szemében csak kicsit tűntünk, tűntem furcsának – leginkább is olyan közegben mozogtam, amely elfogadott. Utólag derült ki, hogy a gyerek témával azért nem csesztettek, mert sokan meg voltak róla győződve, hogy nekünk olyan alapból nem is lesz. Aztán lett. Amióta gyerekeim vannak állandóan védekezem, önigazolok, mert kilógok, mert megítélnek. Próbálok a helyi anyukák törzsébe valahogy bejutni (nem rosszindulatúak, nem bántók, csak én vagyok más), kapcsolatokat építeni a gyerekeim és a magam már csak praktikus szempontjaiból is, de nehéz. A pusztán kisgyerekes lét nekem nem elég, élvezem, amikor nem Ikszike anyukájaként definiálnak, de a munkahelyemen is outsider lettem – ott is csak magyarázkodom, anyámnak is, lassan már a gyerekeimnek is egyfolytában. (A férjemnek nem magyarázkodom, neki magyarázni kell néha 🙂 ) Egyértelmű, hogy magamat kellene rendbe szedni, és nagyon forrong bennem valami, de a materiális létfenntartás kontra önmegvalósítás küzdelemben elbukni látszom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Köszönöm, Éva!

        Én mindig fura voltam a környezetem számára. Az egyik legérzékletesebb példa, hogy anyám gyakran mondta: “Neked fiúnak kellett volna születned, mi minden lehetne belőled, így meg csak…” Nos, ő azóta is az “így meg csak”-ot kéri rajtam számon. Sokáig próbáltam, kuncsorogtam, hogy ne lógjak ki a sorból, magyarázkodtam, bizonygattam. Aztán tisztult a kép, és már nem érdekelt annyira, kevésbé voltam kényszeres. Engem a gyerekvállalás változtatott meg nagyon. Most itt nem a felelősségteljesebb lettem, bla-bla dumákra gondolok, hanem arra, hogy újra kell definiálnom magam. Például a fizikai valóságommal mostanság sikerült kibékülnöm. A legnagyobb feszültséget a munkám jelenti. A teljesítménykényszer, az elcsúszott határidők, a kollégák időközbeni sikerei, előrelépései, lesajnálása, elvárásai nagyon sok önvádat, önmarcangolást, szégyent okoznak, és magyarázkodom… Ha egyszer meglépem azt, ami még most csak gomolyog bennem, na, akkor leszek csak igazán fura, fogom kapni az ívet rendesen – de akkor már nem fogok magyarázkodni.

        Kedvelés

      • Szorítok neked! Én megléptem két éve, és anyám majdnem megölt miatta, de végre ő is kikerült az életemből, a tesóm mellett, és kezdek magamra találni.

        Kedvelés

      • “A legnagyobb feszültséget a munkám jelenti. A teljesítménykényszer, az elcsúszott határidők, a kollégák időközbeni sikerei, előrelépései, lesajnálása, elvárásai nagyon sok önvádat, önmarcangolást, szégyent okoznak, és magyarázkodom…” Most értem haza munkából és azzal váltam el a túravezetőtőtl, hogy csak egyedül utánam kellett javítson. Mire én: igen, szégyellem is magam érte, máskor jobban figyelek. Nagyon szar érzés. Egyre magasabb a léc. Csak erősödik bennem az érzsé, hogy valamerre változtatni akarok, ahol nem más diktálja nekem a tempót. nagyon jó lenne, ha kit udnék mászni ebből a taposómalomból…

        Kedvelés

      • Nagyon aktuális ez a téma most nekem, ennek a megoldásáról szól az életem az utóbbi hetekben. Persze ez egy hosszabb lelki folyamat, tart egy ideje, de most jutottam el odáig, hogy kifelé is elkezdjek reagálni. Belül már megszületett a döntés. El kellett fogadnom, és ki is kell mondanom, hogy a saját tempómban tudok jól, és leginkább létezni, és nem viselem el még az akármilyen jó főnököt sem magam “felett”. Ez egyrészt fakad a személyiségemből, másrészt pedig abból, hogy olyan élethelyzetben vagyok, amit a rárakodó külső elvárások teljesen ellehetetlenítenek, és olyan stresszt okoznak bennem, hogy komoly belső munka kell hozzá, hogy egyáltalán levegőt kapjak. Nem akarok rébuszokban beszélni, a döntésem az, hogy olyan munkám lesz, ahol csak megrendelőm van, de főnököm nincs. Értsd: a megrendelő megkérdezi, hogy elvállalom-e ezt és ezt a munkát ezzel és ezzel a határidővel, én pedig jól elgondolkodva majd válaszolok erre. Az a különbség a főnökhöz képest, hogy a főnök azt mondja, hogy: ezt és ezt, ekkor és ekkor. Én pedig rábólintok, mozgásterem szinte nulla.
        Számomra ég és föld a kettő, életminőségben, szuverenitásban, a saját hitelességemben.
        Szeretek és tudok dolgozni, nagy lendülettel vetem bele magam a feladatokba, de az időm fölött szeretnék én rendelkezni. A megrendelőmmel megállapodok egy végső határidőben, és neki legyen mindegy, hogy én éjjel kettőkor vagy délután négykor dolgozok, nem is fog tudni róla. Kevesebb pénzünk lesz, sokkal-sokkal kevesebb, de az van a fejemben és a fantáziámban, hogy az életminőségünk nagyságrendekkel jobb lesz.

        Kedvelés

      • Én is erre készülök. Nagyon jó, ahogy írod, nekem is fut egy kicsike projektem a munkahely mellett, ami 100 % én vagyok, de félek feladni azt, amiről azt hiszem, hogy az biztosítja a megélhetésemet. pedig már ott tartunk, hogy a kicsike projektünk nélkül nem tudnánk meglenni…

        Kedvelés

      • 22 éve döntöttem így, időm alig van, blogra is csak az alvásból. Nem “pofázik” bele senki mit, hogyan csinálok mikor. Másfajta élet ez, megváltoznak a prioritások, az időbeosztás, a tunyaságról, butasagrol való vélekedés. Ha csörög a telefon el lehet dönteni felveszem vagy visszahivom. Nem egyszerűbb, nagyon más. Anyagi szabadságot ad egy idő után, könnyebben megy vállat vonni és pont ketté lehet sz…ni ki mit gondol, ha nem számít ki az a ki.

        Kedvelés

      • Tudjátok, én is most vagyok váltásban, amiből lehet, hogy nem fogok megélni, de az az egy hónapos szünetem,és a mostani részmunkaidős, gyakorlatilag főnök nélküli állás teljesen megváltoztatta a munkához való viszonyomat.
        Az életminőségem már ettől a 8-12ig tartó munkaidőtől is hihetetlenül javult, pedig éjjeli bagoly vagyok, szenvedés a reggel. De otthon vagyok fél egyre, kora délután normálisan tudok enni, aludni, pihenni, meg ügyintézni, házimunkázni, és a legélvezetesebb napszak, az este-éjszaka pedig pihenten, csúcsra járatva ott van a hobbikra, tanulásra, szerelemre.
        Az biztos, hogy soha többé nem akarok bejárós,nyolc órát mindenképpen leülős állást. SOHA. Vagy részmunkaidő, vagy távmunka. (Egyetlen engedményem ebben, ha a hely10 perc sétára van a lakásomtól). Nem akarok többet kókadozni, alibi munkázni 8 órában, amikor otthonról 2 óra alatt elvégzek mindent, és marad életem.
        A pénz persze kevesebb, de ez az, amiért hajlandó vagyok kevesebb ruhát venni, és nem, vagy keveset utazni.

        Kedvelés

      • Szolgálati közlemény: a devorah foglalt volt a WP-n, az _lev meg nem engedélyezett forma. De talán megismertetek.

        Kedvelés

      • Igen, valami hasonlóra készülök. Ugyanaz motoszkál bennem, mint amit Csikatyus írt, hogy elkezdeni egy kicsike projekttel, aztán ápolgatni, növesztgetni. Nem merek fejest ugrani a létbizonytalanságba, most nem. Volt már benne részem.

        Kedvelés

      • Ó, meséljetek még… Én is most vagyok döntéshelyzetben, de túlságosan félek. Most 8 órás munka, biztos fizetés, és nagyon sok fáradtság van. Egész nap ülök, és nem vagyok elég produktív. Kaptam egy állásajánlatot…. Dupla pénz, otthoni munka, nyugis tempó… De nagyon félek a biztonság elvesztésétől.

        Jó titeket olvasni!

        Kedvelés

      • Ó, én nagyon-nagyon biztatlak a változtatásra.
        Mi karácsony után döntöttünk úgy, hogy elköltözünk (három gyerekkel) az ország nyugati felébe, hogy Ausztriában próbáljunk meg munkát vállalni.

        Kedvelés

      • Nagyon tudlak biztatni Clara, ha fizet annyit, hogy elég legyen, akkor szerintem nagyon jó dolog otthonról dolgozni, stresszmentesen, a saját tempódban. Lehet, hogy kevesebb időt töltesz munkával, mint a nyolctólfélötig beosztásban, viszont sokkal többet dolgozol, és kevésbé fáradsz el.
        Nem gondolom, hogy sokkal nagyobb a bizonytalanság az alkalmazotti létnél, legalábbis ahogy körülnézek, mindenhol nagy a fluktuáció.

        Kedvelés

      • Én azt érzem, hogy mindenképpen nyerek. Most talán biztonságot ad az, hogy minden hónap ugyanazon napján rátesznek egy összeget a számlámra, de én ezért annyi békát lenyelek, hogy csak győzzem visszaköpködni, amikor már kifutok garanciából és 10x ennyi pénzbe kerül majd, hogy az egészségem rendbe jöjjön, mint amennyit belefektettem abba, hogy tönkremenjen. Inkább kevesebb pénzért dolgoznék én is rész munkaidőben és a nap többi részét a gyerekekkel és a kevenc helyemen tölteném, mint mások szabják meg a határaimat.

        Kedvelés

      • Én is még itt lébecolok a téma környékén, foglalkozok magamban ezzel. A forgatókönyv kb. az, hogy március végéig van szerződésem a “biztos” helyemen, utána jön a fejestugrás. Van kb. fél évre szóló megtakarításom, illetve elkezdtem kiépíteni a leendő megrendelőimmel a kapcsolatot (ez olyan, hogy régen már dolgoztunk együtt, és most visszatérek a bizniszbe). A lányommal kell erről most sokat beszélgetni, hogy mi várható, hol kell visszafognunk, mi az, amiből már nem lesz semmi (pl. közös utazási tervek, ezeket nem tudjuk megvalósítani, ez az egyetlen, ami fáj). Azt felszabadító nekem kimondani, hogy édeslányom, anyád nem hajlandó beledögleni a pénzkeresésbe.
        Azt meg tudjátok (vagy páran talán emlékeztek rá), hogy Hospice-os voltam, úgyhogy nem hiszen én egy percig sem, hogy tuti nekem van még 30 évem, hogy éljek. A “majd egyszer…” bekezdés kihullott a könyvemből. Remélem, nem leszek hatásvadász, mert nem ez a célom: most is van két fiatal mellrákos ismerősöm (83-as születésű az egyik, így értem a fiatalt), agresszív mellrákjuk van, 1-3 év a túlélési prognózis. Most tényleg multis biorabszolga akarok lenni a ki-tudja-mennyi hátralévőben?
        Eh….. dühös vagyok, indulatos.

        Kedvelés

      • Szerintem nem hatásvadász, hanem erre is gondolni kell. Engem nagyon elgondolkodtatnak a soraid.

        Kedvelés

      • En nem mindenkit biztatok, hogy legyen önálló , vannak hátrányok is. Először is matekolni kell, keményen, erzelemmentesen , mire elég a bejövő bevétel. Első az Elábé, járulékok, könyvelő , bank, a vagy 10 féle adó. Kell egy nagyon jó könyvelő , nem iroda olcsón, a jo könyvelő tényleg megkeresi a költséget. Ha nincs nettó 4-5szazezer havonta a bevétel, nem is erdemes belevágni, ez persze függ a tevékenységtől is, de necces. Az üzlet az üzlet, ilyenkor kell elmagyarázni a rokonsagnak, hogy en ebből elek, nincs ingyen semmi. Nehéz.

        Kedvelés

      • Gabi, azt árnyaljuk, hogy kell a 400-500ezer bevétel havonta, mert ez nagyban függ a család létszámától, nemkevésbé az igényektől. Végignéztem én, hogy hol fogunk változtatni. Leteszem az autót (bringa és gyaloglás lesz helyette), idényzöldségeket veszünk piacról, lejjebb tekerjük a fűtést (ami gáz), és hulladékfával fogunk fűteni sokat, újra bevezetjük a 3perces zuhanyzást, és még sorolhatnám. Nem fogjuk tudni egyszerre bevezetni ezeket a változtatásokat, de azért van egy átmeneti időszak, hogy beleszokjunk az új feltételrendszerbe.
        Az nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy semmiről nem kell majd lemondanom, ami most fontos nekem, mert igenis el kell engednem pár dolgot. A belső munka eredménye viszont az a nagyon fontos mérleg, hogy mi van az egyik oldalon, és mi van a másik oldalon. Egyszerű lelki könyvelést végeztem, az eredmény az lett, hogy a szabadságom, az önrendelkezésem, a (számomra) minőségi élet, a hitelességem stb. nagyságrendekkel többet jelent, mint az a pár dolog, amiről le kell mondanom.

        Kedvelés

      • Hoppá , en bevételről beszéltem, a vállakozás bevétele nem az amiről írsz. Az a jövedelmed. Az a kérdés mennyi marad meg az említett összegből. Ha kereskedsz akkor szinte semmi, ha a tudásodat adod el, akkor van értelme csinálni talán! Nem megmondó szerepben tisztelték, csinálom, tudom mivel jár. Minden amit eddig kaptál vagy nem, telefon, bérlet utalvány , bármi azt most te fogod fizetni.

        Kedvelés

      • Értelek, szerintem nagyjából ugyanarról beszélünk egyébként. Talán árnyalja a képet, és idáig nem derült ki: én vállalkozó voltam (vagyok) így is, úgy is. A “biztos” jövedelem úgy jött, hogy egy multinak adtam el a tudásomat, irodai bejárással, ez pedig minden, csak nem szabad időbeosztás, mert hőbörghetek én, hogy alvállalkozóként a saját tempómban akarok dolgozni, ha egyszer mindenki más 8-4-ig (papíron), este6, fél7-ig (valóságban) tolja az ipart, és együtt kell működnöm velük. Áprilistól viszont szellemi munkás leszek, tehát kapok egy anyagot, egy héttel később van a leadási határidőm, és ha úgy tetszik, dolgozok két napig éjjel-nappal, aztán meg 5 napig hawaii lesz, vagy pedig dolgozok naponta 3 órát, és akkor is meglesz a leadási határidő.
        Még tovább árnyalnám a képet: a döntésem nem csak az én kereteket felrúgó, és többet-nem-akarok-nyelni-és-igazodni igényeimből fakad, hanem a jelenlegi élethelyzetből is. Idős, beteg családtagot ápolok, másik beteg szívemcsücske embernek állok rendelkezésére – na ők azok, akiknek nem lehet azt mondani, hogy először a multi-munka 8-7-ig (beleszámítva az utazásokat), és majd utána ti jöttök. Mert: ugyan mikor? A 84 éves nagymamámat etessem éjfélkor, vásároljak be neki hajnali 4-kor, a rákos barátnőmet lelkigondozzam hajnali 2-kor, mert napközben a főnök kívánsága szerint ugrálok? Hát nem. Akkor inkább dolgozok éjjel, nekik viszont odateszem magam.

        Kedvelés

      • Látod Naja, csak megint magyarázkodunk, pedig nem kell. Értem, hogy Gabi jót akart, és óvni a felelőtlen döntésektől, de ez megint az amiről a poszt szól, hogy megkérdőjelezik a kompetenciánkat.
        A szükséges bevétel az annyi, amennyire szükséged van, nem több, nem kevesebb. Alkalmazott voltam, most is az vagyok, félállásban elég rugalmas munkaidőben, amit nettó százezer forintért vállaltam el (ha már ennyire forintosítunk), ami másnak tűnhet nevetségesen kevésnek, de _nekem_elég ennyi: a kiadott lakásom díját egy kicsit megemeltem, a kiadásainkat közös megegyezéssel visszavettük. Otthon eszünk, éjszaka alig a fűtünk, nem veszek annyi ruhát, és nem megyek, csak háromhavonta kozmetikába, és egy darabig nem újítjuk fel a lakást.
        Ezek a részletek azok, amiket annyira nem akarnék minden furcsállkodónak az orrára kötni (ezt most nem az itteni közösségre értem, hanem úgy általában ismerősökre), mert annyira magánügy, nem akarom egy szóban felvázolt excel táblával bizonygatni, hogy jól átgondoltam-e a dolgot.
        Igen, jól átgondoltam, és szerintem azok a nők is, akikkel itt beszélgetünk erről.

        Kedvelés

      • Hát ez az, meg mi közük van a ti pénzügyeikhez? Azt csinálsz a saját pénzeddel, életeddel, amit akarsz.
        Szörnyű, hogy ennyire benne van az emberben, hogy magyarázkodnia kell.

        Kedvelés

      • dev, nem magyarázkodok én, csak hangosan gondolkodok, meg önző is vagyok, mert hátha hozzászóltok úgy, hogy azzal kapok valami input-ot (francos multis kifejezés :P) amivel előrébb tudok én is mozdulni (vagy oldalt, vagy hátrafelé, mindegy, de szeretem körüljárni a dolgokat)…. hálás vagyok minden egyes kommentért

        Kedvelés

      • A mostani állásom tényleg biztos.

        Ketten vagyunk, két éve próbálnak találni mellénk valakit harmadiknak, és senkit nem találnak. Ha elmegyek, nagyon nehéz lesz engem pótolni, tehát mondhatni szinte lehetetlen, hogy kirúgjanak.

        Emellett van mellékesként néhány külföldi ügyfelem, akiktől jön egy nagyon kényelmes extra bevétel.

        Most kaptam ezt az állásajánlatot (tulajdonképpen alvállalkozó lennék), szintén külföldről, és megtarthatnám mellé a mellékeseimet.

        Összességében nem hogy jól élnénk, de kifejezetten habzsidőzsi lenne.

        De én félek a felelősségtől, a nyűgösebb-lustább napoktól, a könyveléstől, a cégirányítástól, attól, hogy elmegy a nagy ügyfél a kicsik meg nem lesznek elegen… És félek cserben hagyni a mostani cégemet, akik kiképeztek. Nélkülük nem kaptam volna meg ezt az álomállást. Na ez a legfurcsább.

        Attól is félek egyébként, hogy nem lesz senki, aki megmondja, mikor mit csináljak, és mitől jó az, amit csinálok. És ott a kisördög a fülemben, aki kiabál, hogy “na EHHEZ aztán tényleg túl fiatal vagy, két év munkatapasztalat után máris önállósodnál? Senki nem vesz komolyan majd.”

        Mélyen belül tudom, hogy mindet meg tudom oldani. Nem lehet szinte semmi baj.

        Jobb életminőség, kényelmes időbeosztás, szabadidő, nyugalom…

        El tudnám vinni a fiamat úszni és pszichológushoz, mehetnék sportolni, Waldorf sulit alapítani (vagy legalábbis aktívabban részt venni benne), napfényt látni, munka helyszínt változtatni…

        Na ezért jó olvasni, hogy vagytok ti ezekkel. Jó látni, hogy az alagút végén fény van. 🙂

        Kedvelés

      • Naja elmagyarázta a helyzetét, nem magyarázkodott , en így vettem ki. En a klasszikus értelemben vett vállalkozásra gondoltam.

        Kedvelés

      • Sajnalom, hogy igy jött le amit írtam, de én már annyi okos vagy/és ügyes ötletet, embert láttam elbukni azon, hogy nem ért a vállakozáshoz, ezért. Ma már nem elég egy jó ötlet , érteni kell “eladni”, néha az a nehezebb. Én féltek mindenkit aki most akar vállalkozó lenni. Mindenkinek segítek -nem mindenkinek, oké – aki ki akar lépni a rabszolga státusból, csak az a bibi, hogy mi mindannyian azok vagyunk, annyi a kérdés a kőbányàban ki van az irodán és ki tölti a csilleket. Az iroda jobb, melegebb vagy hidegebb, de ennyi. Ha valaki a tudását adja el persze az a legjobb, kényelmesebb ..na ez mar jo bonyolult lett.
        A lényeg nekem az, hogy azt es úgy csináljam amitől belül béke van.

        Kedvelés

      • Gabi, én abszolút értettem miért írtad azt, amit.
        Én is sok olyannal találkozom, akinek fogalma sincs milyen anyagi, felelősségi vonzata van egy saját vállalkozásnak.
        Örülök, hogy Najánál erről nincs szó, hogy ilyen jól átlátja a helyzetét.

        Naja: nekem nagyon inspiráló az életutad, hogy bátran váltasz, és az 1 év szabadság, hú, azt hiszem jó kis személyiségteszt lenne, hogy mit kezdenék vele! 🙂

        Kedvelés

      • Nekem ez a vörös posztó, ne haragudjatok, még friss az élmény. (Pedig én még csak nem is vállalkozásra váltok)

        Szóval számomra az a bőszítő, ha azt feltételezik (nem a blogon, hanem egyébként is) hogy nem tudjuk, hogy mivel jár a döntés, legyen az vállalkozás, vagy önállóság. Miért feltelezzük, hogy nem tudja? Mert sokan belebuktak, és akkor ő is így jár? Miért kell óvni? Honnan ez a szerep? Az a szerep, amiben én már tudom a titkot, a másikról pedig feltételezem, hogy ő nem tudja.

        Kedvelés

      • Gabi, nem ellened irányulnak a kérdéseid, teljesen érzem a jó szándékot. Ezeket a kérdéseket magamnak is felteszem, csak elgondolkodtam.

        Kedvelés

      • Devorah, te vagy akkor a ritka kivételek egyike. És persze nem bánt amit írtál, hiszen altalaban a beleugatás megy , talán/sőt az megy a legjobban. Nem ismerjük egymás mindennapi életét, tőlem naponta kb.20-30 ember kér ilyen-olyan segítséget, pedig nem vagyok en semmi extra, csak a poziciónak szól, ritkábban az embernek.
        Nehéz szétválogatni az ocsut a búzától és itt biztosan csak búza van, en ilyenkor meg lelkes .

        Kedvelés

  21. Mikor elolvastam, akkor azt gondoltam, na, így-e. Én aztán nem magyarázkodom, csinálom úgy ahogy nekem jó, ahogy én jónak látom. Nem érdekel ki mit gondol rólam. Illetve csak azok véleményére figyelek -és arra nagyon is – akik közel állnak hozzám. Aztán eszembe jutott, hogy most vettem valamit, és miközben örömmel meséltem, közben már magyaráztam is, hogy miért nem az olcsóbbat vettem…. Na most a legszebb az egészben, hogy azoknak magyarázkodom akik tényleg közel állnak hozzám. A vicc, hogy ők meg – valószínűleg – nem is várják el, mivel ismernek.
    Bajuszcic írta, hogy ez önigazolás. Hát az.
    A fene, ezen most el kell elmélkednem hogy mért kell nekem az állandó önigazolás.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Engem arra döbbentett rá ez a poszt, hogy olyan mélyen gyökerezik bennem a megfelelési kényszer, szinte fájt a felismerés. Talán nem is a megfelelési kényszer, hanem az önigazolás. Igen, hogy a saját magam (?) által felállított mércét minden nap megüssem. Az igazat, csakis az igazat és vizslatom a motivációimat, hogy valóban tiszta-e, semmi hamis nem lehet. Amit kapok, az vajon jogos-e és megillet-e? Hogy mikor és hol van a tűrőképességem vége, még egy utolsó csepp, még még egy kicsit rárakok, általában túlterhelem magam. Állandóan vívok magammal, mindenhol a maximumot nyújtani. Nem jöttem még rá, hogy honnan van ez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  23. Én nem akarok magyarázkodni: inkább nem beszélek. Pedig a munkahelyemen “szűkszeműek” – miért nem “úgy” csinálod, teszed, neveled, várod el, stb – a kollégák! A nővéremtől és anyámtól is megkaptam már, hogy sosem mondok semmit – nem, mert rögtön magyarázkodni kezdek, hogy miért döntöttem/döntöttünk úgy ahogy. Igyekszem csak a tényekre szorítkozni mindenhol. Ez sem jó.
    Ez a blog segített megérteni, hogy ne akarjak annyira megfeleni mindenkinek.
    Pedig de sokan próbálják állandóan mutatni a helyes utat: hogyan neveljem gyerekeimet (persze az egyedül élő vénkisasszony adja a legtöbb tanácsot), mit adjak rájuk (!) – aha a 13 évesnek meg a 18 évesnek kb 4 éves koruk óta egyedül öltöznek – melyik iskolába kell járni, mert az a jó, majd attól lesz sikeres, mit kell továbbtanulni, mi az egészséges étel stb.
    A “szűkszeműek” szó szerint számonkérték rajtam, amikor egyik este nem aludtam otthon, hanem a óvodáskori barátnőmmel csajos estét tartottunk – szó szerint ki voltak akadva! Kérdezték: a férjed mit szólt? Mit szólt volna, semmit. Mi mindent megbeszélünk és kész.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Kérdezték: a férjed mit szólt?” – ez is nagyon általános kérdés, a régi nagy netes baráti fórumközösségünkben sokszor előjött. Az egy elsősorban női közösség volt, és jártunk fel hétvégente fórumtalikra – sokan voltak közöttünk férjnél, gyerekkel. És a kolléganők, családtagok leggyakoribb kérdése vajon mi volt: “mit szólt a férjed? elengedett?” Ezen mi mindig testületileg kiakadtunk: a mi férjeink nem basáskodnak, önellátók és a gyerekekre is tudnak gondot viselni. Azt hiszem én abban a közösségben lettem végérvényesen feminista.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Én nem akarok magyarázkodni: inkább nem beszélek.”. Dettó. Nincs kedvem. Minek? De magamnak sem, ill. megmagyarázom magamnak, hogy miért nem magyarázkodok. Pedig sok mindenért lehetne, vagy nem is tudom.
      Ma már egyre többször megengedek magamnak olyan programokat, ami nem családi és nem is férjes. Illetve én szívesen vennék férjeset is, de ritkán találkozik az elképzelésünk. Már ez is magyarázkodás 😦
      Viszont mikor még kicsik voltak a gyerekek, heti egyszer lejártam tornázni este. Én voltam az egyetlen, akinek lelkiismeret furdalása volt, hogy tornázni jár. Na ebből az állapotból már szerencsére kinőttem .

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Na a kollégák szűkszeműsége is egy ok volt, amiért emigráltam. Elképesztően belemásztak az életembe, nyomoztak utánam, buta pletykákat gyártottak, nagyon utáltam. Pedig csak arról volt szó, hogy nem kívántam, egy-két ember kivételével akiket már régebbről ismertem, keverni a munkát és a barátkozást. Páran állandóan nyomultak, nem hitték el, hogy távkapcsolatban éltem. A HR-es állandóan azt akarta megtudni, mennyire komoly a kapcsolatom, lesz-e esküvő, mikor szülök. Mások azt firtatták, hol voltam nyaralni, mit csináltam a szabadságom alatt.
      A külföldi munkahelyem ezek után felüdülés volt, nem pletykálkodtak, nem kíváncsiskodtak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  24. Ezt olvasva kicsi, törékeny anyámat látom, aki mindenhol bocsánatot kér és magyarázkodik (pedig viselkedhetne megközelíthetetlen Doktornőként is), látom a boltosnál és a zöldségesnél, ahol bocsánatkérő mosollyal elmagyarázza, miért azt és ott vette el. Én meg anyatejjel szívtam magamba ezt a mentalitást. (amely nálam aztán kézen fogva jár a konfliktuskerüléssel.) A családunk jelszava ez volt: “Mi szólnak a többiek?” (bárki, akárki, mindenki)
    Aztán itt volt a tekintélyelvű apám, ahol a gyerek mondandója és jelenléte nem számított, nem volt fontos és nem volt érdekes. Mert ő is ezt kapta az anyjától, akinek az anyja szintén ilyen volt… (eddig tudtam követni a családfát “rideg anya”-ügyben) Így egyfelől megkaptam azt a drivert, hogy “ne tűnj ki”, “légy szerény”, másfelől, hogy “nem fontos, amit mondasz”, illetve “ne beszélj hülyeségeket”. Így aztán, ha nagy határozottan kimondok valamit, és valaki ellentmond, akkor már kezdek magyarázkodni, kezdem kisimítani a mondandómat, utána meg utálom magam, hogy megint elengedtem a lényeget, MAGAMAT.
    Olyan szakmában dolgozom, ahol ez nem látszik, rendkívül határozott vagyok, biztos is vagyok magamban, de bekúszik, visszakúszik újra és újra…
    Például ma este az Aldiban, amikor fél percig magyarázgattam a rám fittyet hányó rakodó eladónőnek, hogy csak azért nyúlok át rajta, hogy elvegyem azt a barna kenyeret, ami máshol nem található a polcon.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Köszönöm szépen a lehetőséget, úgyhogy most már el tudom mondani: ez az egyik legerősebb bejegyzésed evör. Gyönyörűség olvasni, még akkor is, ha minden egyes szava közben fáj is. Imádom. (asszem, eddig meow voltam, most kénytelen voltam regelni, így maradt a magyar nyávogás, meg egy másik cím, de azért én még én vagyok :D)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Én már jó ideje nem magyarázkodom. Talán azóta, mióta rájöttem, hogy anyám, aki egy lelkében szabad asszony, egész életében próbált alkalmazkodni a falusi társadalomhoz, ahova igazából soha nem illett bele és ezért mindig magyarázkodott. Mindig fontos volt, hogy mások mit mondanak, sőt, az is hogy mit gondolnak! És ez nem volt jó neki, már gyerekként is láttam, de nem tudatosan. Nem akartam én is így járni. Vagyok, aki vagyok, és akinek nem tetszik, hogy ilyen vagyok, az bekaphatja. Emiatt sokan tartanak furának és sokan nem is kedvelnek – nagy kaland, legalább azok, akik nem értenének meg megszűrődnek ez által. Persze így is van egy csomó nyűgöm, bajom, önbizalomhiányom, de legalább felvállalom – ha meg nem tartom ildomosnak, akkor nem beszélek róla – de nem magyarázom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Gondoltam megosztom: Kicsiny városkánkban egy teniszedzőt letartóztattak, mert fajtalankodott egy 10 éves tanítványával (a férfi kb 50 lehet). Mondtam, kíváncsi leszek mikor fordul át a komment áradat mosdatássá. Elég hamar.
    Gondoltátok volna, nőktől hallottam: mert a lányok is milyenek, kihívók,meg hogyan öltöznek.
    1. Hogyan tud egy teniszező lány öltözni?
    2. Még ha kivan is a melle, seggevágata stb. az edző azért csak tudta, hogy 10 éves, nem?
    Nem győztük a baráti körnek elmagyarázni, hogy attól mert egy fiúgyerek német katonát játszik, még nem kell lelőni. Attól mert egy kislány próbálgatja nőiségét még nem kell megb..ni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A témáról írt origós cikk alatt, ez az első komment:
      “Nem tudja máshol kiélni magát, csak egy 10 éves kislányon. (ezért kellenének a nyilvános házak akkor kevesebb lenne az ilyen bűcselekmény.)”
      Még a végén kiderül, hogy az edző felesége a hibás, mert nem adott megfelelő választ a férj erős szexuális vágyaira, amin nem lehet uralkodni ugye.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  28. Köszönöm a bizalmat, hogy nem kell napokig nélkülöznöm. (Éva beengedett, pedig eddig zugolvasó voltam.) Valamivel több mint három éve nem használtam a wordpress fiókomat, volt nagy meglepetés, mikor kértem az e-mail címemre az új jelszót. A felhasználónevem: dolgozoanya. Gondoltam így nem állhatok neki a kommentelésnek, ezzel a névvel már rég nem azonosulok és nem azért, mert éppen gyeden, és eddigi hivatásom magam mögött hagyva külföldön, valami ismeretlen, valami új előtt állok. Zenmami. Igen, zenben vagyok már, jó ideje.
    Ezzel a névvel kattintok izgatottan, látom van friss bejegyzés. Ami telibe, hát persze.
    Ilyen volt a dolgozoanya, szorongó, önmarcangoló, önigazoló. Zenmami is oldalra néz még néha, de már tudja, merre az előre, egyre felszabadultabb, egyre fényesebb. Nem a bloggal kezdődött, de nagyon jó időben jött, hogy ne legyen megtorpanás, hátraarc.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  29. Nagyon megtalált ez most, mert hétvégén letisztult bennem, hogy az új emberemmel ez a legfontosabb: nem magyarázkodunk egymásnak. Néha vannak próbálkozások, de csírájában elfojtjuk, és egymás szemére hányjuk 🙂
    Ha hajnali háromkor rám tör, hogy palacsintát ennék, kimegyek és sütök magamnak. Legfeljebb kedvet kap hozzá a másik fél, és ő is eszik. Vagy ha melós és drága kajával vár, de nem vagyok éhes, akkor elég annyit mondani, hogy most nem kérek, és nincs sértődés.
    Ami a legérdekesebb: a vele töltött, ilyen szempontból építő hétvégék kihatnak az exférjjel és a lányokkal töltött hétköznapokra, valahogy átsugárzik a mentalitás, mindenki nyugodtabb és normálisabb.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  30. Atyaég. Egész jól összeraktam magam hála a blognak, kezd tartásom lenni, kezdek megerősödni, és egész eddig úgy éreztem, hogy milyen jól kezelem már a bűntudatkeltést. Komolyan büszke vagyok magamra, hogy tudok bűntudat nélkül és kiállva magamért felelni a bűntudatkeltő kérdésekre.
    És akkor most jött ez a bejegyzés, és a kommentek, és tudatosítottam magamban ezt az önigazolást. Rácsodálkoztam, hogy milyen banális dolgokban jön elő, amikre oda se figyel az ember. Egyik este például a szokásos 20 perc helyett kb. egy órát töltöttem a fürdőben. Ebből negyven perc azzal telt, hogy amíg végeztem a teendőimet, belül ment a nagymonológ a fejemben, hogy ” azért tartott ilyen sokáig, mert….” És komolyan, hosszan, részletesen elmagyaráztam magamnak, hogy ha valaki rákérdez, meg tudjam indokolni. Azt, hogy meddig voltam a fürdőben. Agybaj.
    Azt hiszem, mindig ezt csinálom. Mindennel. Ha bemegyek egy boltba, felpróbálok néhány ruhát, aztán mégse veszek semmit, akkor hosszan magyarázkodom, és elnézést kérek. Sőt, találok valami indokot, hogy miért nem felelt meg egyik darab sem, mert ha nem tetszik, az nem elég, akkor én vagyok a finnyás – mondja belül a kis hang. Ha elkések valahonnan. szintúgy.
    Az is nagyon durván behatárol, hogy két olyan emberrel élek, akik folyton igyekeznek mindent jobban tudni. Halál fárasztó, mert folyton magyarázom, hogy ezt most miért így tettem, és azt a döntést miért hoztam.
    Köszönöm ezt a bejegyzést (és a kommenteket!), érzékeny pontra tapintott. Megyek is még egyszer végigolvasni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem volt olyan, hogy azért vettem meg egy ruhát, mert annyi időt töltöttem bent az üzletben, hogy “nem mehetek ki úgy, hogy nem veszek semmi”. Aztán kb. abban a percben, hogy fizettem, meg is bántam. Azért ilyet már nem csinálok, de néha még ott kucorog bennem a szégyenérzet…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Na igen, ez ismerős. Ha túl sok időt töltök egy boltban, akkor kezdem potenciális tolvajnak érezni magam, illetve azt gondolom, hogy azt gondolják, hogy már biztos egy-két dolgot zsebre is raktam. Ez mondjuk lehet, hogy már paranoia, de végül is sok helyen ezt sugallják, amikor rám tapadnak az eladók, követnek a szemükkel. És igen, akkor ha veszek valamit, igazolom magam. Hát így leírva elég röhejes :D.

        Kedvelés

      • Én már jártam úgy, hogy eladónő bejött utánam a próbafülkébe (!) mert azt hitte, hogy el akarom lopni a felpróbált darabok egyikét. Iszonyú kínos volt, soha többé nem vásároltam ott. Azóta mindig megmutatom az eladónak, hogy hány darabot vittem be és hozok ki. Lehet, emiatt is kissé hülyének néznek, kvázi magyarázkodom hogy nem vagyok tolvaj. Pedig ennek az esetnek már jópár éve, még kamasz voltam akkor.

        Kedvelés

  31. Néha rendelek neten ruhákat. Nem kommersz, mindenhol kapható, hanem kicsit különlegesebb holmikat, nem elvadult árakon (van erre egy tuti helyem 😛 ). Még vissza is fogom magam, de így is általában 15-20ezer között fizetek. Szerintetek mennyi magyarázkodni-valóm van emiatt? Kezdetben még elég jó okom volt rá: sokat fogytam, ruhatárcserére szorulok. Aztán évszakváltás. Születésnap. Holott a valódi okot, hogy végre vannak szép, normális, finom, márkás, extravagáns holmijaim, amik sohadesohadesoha korábban, úgyse értené sem férj, sem anyós. A nagylányom bezzeg igen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Vidd el a férjet egyszer ruhát vásárolni, en hanyattestem az itthoni árakon. Minimum 30%-al drágább ugyanaz a férfi ing itthon. Nem biztos, hogy a netes ruha vásárlás a drágább.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • a férjem cuccai mindig drágábbak, mint az enyémek (de ő utál vásárolni, ezért csak akkor szokott, amikor tényleg muszáj)

        Kedvelés

      • ruhaözön és utána ponthu, és megérkezel a ruhakánaánba (péntek este 6-kor friss feltöltés)

        Kedvelés

      • fashiondays pont hut is nézzétek meg ám, csak regisztrálni kell, hogy lásd a ruhákat, de állati cuccaim vannak onnan. 🙂

        Kedvelés

      • Fashiondays.ro-val megjárta az angyal. Meg akart lepni valami kedvemre valóval és rendelt onna egy Benettonos határidő naplót golyóstollal, nem kis összegért. Amikor karácsonykor elhozta az angyal és kibontottam, surprise! a határidőnapló csak 2004-es volt és a golyóstoll sem írt. Visszaküldeni nem lehetett, mert egy hónappal azelőtt meg lett rendelve. Nagy csalódás volt… Nem tudom, hogy a fashiondays.hu-n ilyen van-e…?

        Kedvelés

      • Nekem jó tapasztalataim vannak, vissza is küldtem már cipôt, mert nem volt jó a méret, gond nélkül utalták vissza az árát, indokolni sem kellett.

        Kedvelés

    • Ugyanezt csinálom, még az is lehet, hogy ugyanarról a helyről szoktunk rendelni. 🙂 És ugyanígy érzek. AMikor jött a csomag, eleinte magyaráztam volna a férjemnek, hogy hát miért is kellett most, télen ezt a szandált megvenni, vagy ezt a negyvenedik alkalmi ruhát, de ő is nagyon hülyén nézett, hogy hát nem tartozom elszámolással, meg én is rájöttem, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy a saját pénzemet mire költöm…
      És olyan jó, ahogy írod, hogy szép, egyedi, márkás dolgok, töredék áron, úgy örülök mindig nekik.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  32. Olyan jó volt ez a bejegyzés. Én viszonylag magyarázkodásoktól mentesen éltem egész sokáig, aztán született két gyerekem és teljesen felkészületlenül ért a sok ítélet, véleményezés, a kompetenciám állandó megkérdőjelezése. Valahogy a gyerekneveléshez mindenki értett, házassághoz is, olyan mértékben okoskodtak bele az életembe, mint soha korábban, szinte senki. Anyósom, sógornő, szomszédasszony, ismeretlenek az utcáról, régi barátok, akik közben átalakultak elnyúzott feleségeik mellett pöffeszkedő apukákká –
    Én meg minden látszólagos szuveranitásom ellenére annyira a legjobbat akartam a gyerekeknek és annyira képtelenség volt minden elvárásnak megfelelni, hogy folyamatosan magyarázkodtam, mentegetőztem, kéretlen is kiselőadásokat tartottam egyes döntéseimet megindokolandó és folyamatosan szenvedtem, hogy így se voltam elég jó, hogy szemrehányások, kétkedés, fejcsóválás kísérte lépteimet.
    Lassan ismertem fel, hogy a sok jóindulatúnak álcázott tanács engem mennyire bánt, hogy mennyire káromra vannak. Mázli, hogy amint újra dolgozom és onnantól megint nem érti kb. senki az előzőek közül, hogy mit csinálok és valahogy már közel sem okoskodnak annyit. A “szegény gyerekek, szegény férjed” mantra még megy, de az már el se ér, úgy pöccen le rólam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  33. Koszonom a meghivast, hosszu volt az az egy nap a csakazolvassa nelkul. 🙂
    Jo tema, en anyamnak magyarazodok allandoan, kepes vagyok fel orat is fiktiv vitaval tolteni es jobbnal jobb erveket keresek, amivel meggyozhetnem. Persze eloben sohasem sikerulne, annal o sokkal jobban tudja. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  34. Nem magyarázkodom a húgomnak, de nem fogom vele a kapcsolatot keresni ezentúl. Olyan rohadtul önző, ami átlépte a toleranciaküszöbömet.
    Amióta férjhez ment, azóta ilyen csak igazán. Mert hogy a férje is lusta, önző, őket mindenki hagyja békén, fő a saját kényelmük és nyugalmuk. Pedig a szüleink számára kértem a segítségét, de olyan választ kaptam, hogy egy hete csak emésztem. Megérett bennem mostanra, hogy akkor legyen, hagyjuk egymást hosszú távon békén.
    Sose voltunk egymáshoz közel, a közös lányszoba inkább elválasztott, mintsem összekötött (magánszféra és -tulajdon tökéletes figyelmen kívül hagyása), tehát nem igazán törés, csak éppen… hát, mint egy félidegen. Mint valaki, aki bejelölt a facebookon, mert 30 éve együtt jártunk általánosba, vagy néhány hónapig egy munkahelyen dolgoztunk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .