a mi drága unokánk

Közzétéve január 1, 2014 Szerző: csak az olvassa

Bejegyzésünk témája ma: a szüleink, és leginkább a nagymamává lett anyáink és anyósaink.

Első fázis: amikor unokára vágynak. Mikor lesz már unokám? Jaj, a Judit nem akar, pedig én már úúúgy unokáznék… Kifut az időből! Juditkám, van már valami alkalmas jelölt? Ezt már ne szúrd el!

Mi ez a borzalmas kapacitálás, mosolygós erőszak? Miért vágyik arra valaki, hogy másvalaki szüljön egy gyereket? Hogyan lesz abszolút életcél, a nyugdíjas évek értelme, ismerősök közötti rangsor meghatározója, hogy van-e unoka, és hány? Miféle léthiány ez, más életét élni?

És mit érez az, aki, miközben így kapacitálják, tudván tudja, hogy ettől a férfitól nem volna szabad, vagy érzi, hogy ő nem való anyának, más érdekli a világból? Esetleg ha már évek óta próbálkoznak a férjjel, és nem és nem jön össze? És akkor most a szexuálisan traumatizáltakról, aszexuálisokról és leszbikusokról nem is beszéltünk.

Miért, de tényleg, miért kell másokat a legsajátabb döntéseikkel basztatni? Milyen mohó, perverz, vénasszonyos kíváncsiskodás már ez?

És mibe kergeti bele a fiatalokat a sürgetés? És miféle örök feszültségben kell létezniük, ha a saját életüket élik, és nem produkálják az unokát?

Szüljünk, hogy az anyánk szeme csillogjon. Szüljünk, hogy érezze: minden rendben van, ez az élet rendje, a lánya normális. Szüljünk, hogy ő újraélhesse a maga anyaságát, jóvátehesse a vétkeit, most már igazán ráérősen gyerekezhessen, legyen elfoglaltsága, vigasza. Szüljünk, hogy ő, a nagymamamkorú legitim legyen mindenki szemében, és röviden tudjon válaszolni az ismerősei kérdéseire.

Mondom ezt úgy, hogy engem nem kellett győzködni, bennem soha nem volt kérdés, hogy nekem lesz gyerekem, és nem is egy. (Talán mert jobban interiorizáltam az elvárást, miszerint a gyerek az élet lényege.) (És tényleg az, be kell vallanom.) (Épp mert interiorizáltam.)

Azt mondja az olvasó, akivel elég jó lencselevest ettünk az imént, hogy azt mondják neki, “ez neked lenne jó, akkor lennél boldog”.

Igen, szeretnek minket, és arra várnak, hogy révbe érjen a gyermekük. És annak az a sora: iskoláit kijárja, munkahelyen elhelyezkedik, megtalálja az Igazit, megállapodik, gyermeke lesz, és annak testvére lesz. S aztán kacagunk a kertben évszám együtt, apu meg forgatja a húst a grillen.

Így kell élni, s máshogy nem lehet. Ez az élet. Mindenki más boldogtalan, ugyebár. Ők keresnek, magányosak, hiányérzetük van.

Ó.

A második fázis: megvan az unoka végre, akarták a szülők, meg minden, és olyan nagyon, nagyonnagyon fontos lesz. Jönnek, bele a gyerekágyba, mondják-féltik-jobban tudják, etetik, ajándékozzák. A lényeg, hogy nem kérdeznek meg. Javaslatot tesznek, mi legyen a neve, és minden esetben bajuk lesz azzal, amit mi választunk. És hálásnak kell lenni, mert ők csak szeretetből. De a jelen nem győzi le a múltat, muszáj önigazolni: ők úgy csinálták, akkor még máshogy kellett, ma meg mondanak mindenfélét, ma divat a szoptatás, de úgy volt jó, mi is felnőttünk valahogy, ugyebár (és tejfehérje-allergiánk van, meg ekcémánk). Nem kell elkapatni, nem biztos, hogy éhes, jobb a cumi, mint az ujjszopás, egy kis kenyértől nem lesz semmi baja, te kolbászt ettél ennyi idősen, és nem kéne rá még egy sapka? És hozzák a ménkű sok, kedvező árú holmit, teszkó, aldi. És akkora a buzgalmuk, hogy vigyázni kell, meg ne bántsa őket az ifjú szülő.

És kibeszélik az ismerőseikkel a gátsebünket, a szülésünk kínjait, a szoptatás kételyeit, azt, hogy egy ágyban alszunk a gyerekkel, és mi lesz így szegény férjünkkel, és nevetgél anyám meg a könyvelője, de az életteremben ám, hogy ő nem érti, miért nem adok már egy kis tápszert annak a szegény gyereknek. Azt sugalmazzák mindenkinek, és a legerősebben nekünk, hogy mi nem tudjuk, nem vagyunk alkalmas szülők. Örökké szorongunk a közelükben.

Ez nem mind én vagyok, de kaptam azért ebből eleget én is. Hogy ez a nagyis megítélés milyen tömeges és tipikus, és milyen bizarr tud lenni, különösen otthonszülőknél, igény szerint szoptatóknál, hordozó családoknál, alternatív táplálkozásúaknál, azt évekig olvastam döbbenten a mamamin.

És nem lehet szabadulni, mert az ő unokájuk, ezt így szeretik emlegetni, nem ám a nevén, és nem is a mi gyerekünkként, nem: az ő unokájuk. És annyit segítenek. Meg a családi ünnepek, és a Balaton. Esetleg: hétszám rájuk vagyunk utalva. Nála lakunk. Nagymama nélkül nem lenne élet, ő vigyáz a kicsire, amíg mi a négy órában vissza, meg a mesterképzésen, a gyógymasszőrnél. És kompromisszumokat kell kötni, legyen béke, nem kell mindenen fennakadni, hát mi lenne a nagymama nélkül?

Mennek a játszmák, a kontroll, a hatalom, az egófényezés. Legelemibb érzéseinkben és biztos gyakorlatainkban vagyunk megtámadva, megkérdőjelezve. És van, hogy két front között érezzük egy rakás fosnak magunkat, mert még a férjünk is számonkéreget.

Amikor megyünk a nagyiékhoz, feszkó van. Imádják az unokát, és folyton haragszanak ránk. Jobban tudják. Korholnak. Ők annnyira szeretik a gyerekeket. Minket alig látnak. Féltik tőlünk a saját gyerekünket. Bezzeg a kis Milán milyen aranyos, nézd, ő szeret engem, gyere, Milán, ugye, szereted a nagyit, persze, hogy ehetsz még haribót, gyere, kincsem. Szereted a nagyit? Kérsz még egyet?

Minden ismerősnek az unokáról mesélnek, mi nem is érdekeljük őket, nem figyelnek, csak az unoka szükség- és kényszerű tartozékai vagyunk.

Nagyi és unoka cinkosak anya ellen. Csakazértis tévét nézetnek vele, kényeztetik és elrontják. Vagy zsákos emberrel ijesztgetik. Erőltetik, hogy járjon. Fenyegetik a bilin. Rémüldöznek a mászóka alatt, mire is a gyerek tényleg leesik. Kigúnyolják, hogy “egy ekkora fiú nem sír”. Csokit adnak. Béna és zajos játékot vesznek neki. Diétáját nem tartják, igenis egyen kolbászt a négy hónapos, a fos a szülőké.

Megszültük az unokát, azt hittük, ettől megnyugszanak, jók leszünk végre, örülni fognak, és aztán kiderül, hogy nem képesek elengedni a kontrollt. Az egész arra kellett, hogy az üres életüket kitöltsék, és a tiszta, még naiv kisgyereket ellenünk, a mi fegyelmezésünkre és kontrollálásunkra használják, mert a régi eszközök már nem működnek.

Az ő unokája, neki joga van. Ránk neheztel. Számonkér. Levegőnek néz. Vágni lehet a feszültséget: tüntetőleg, harsányan kedvesek a kicsivel, velünk fagyosak, manipulatívak, elvárók. Mi, a gyermekük nem vagyunk, nem lehetünk jók. Mi már annyit bántottuk őket, bezzeg Milán aztán szereti őket!

Milánnak nagy teher, hogy ekkora szenzáció ő.

És amúgy is annyira sportszerűtlen ez: persze, hogy nincs miért haragudni egy másfél évesre, csupa mosoly az egész, és jól esik rácsatlakozni a tisztaságának, energiáinak, feltétel nélküli szeretetének akkujára. Milán nevet. Milán még formálható, Milán szeme az ő szépséges tükrük, Milán tiszta, Milán örül, Milán nem látja a rút szándékokat. Egyeztetni, partnerként kommunikálni, konfliktusokat megoldani, odafigyelni egy másik, szuverén lényre, a hosszú múlt elmélyülő kátyúit kijavítgatni, beismerni a kudarcot, a felnőtt gyereket tiszta szívvel szeretni és elfogadni, az a nehéz.

Van, hogy a nagyszülő fantasztikusan csinálja, az unoka a nagy jóvátétel, az utolsó esély, a boldogan vállalt, nem agyonnyomó felelősség, és abba is belesajdul a szívünk: velem miért nem így, engem miért hagytál sírni, nekem miért nem meséltél este, rám miért nem értél rá?

És van, hogy a nagymama sok jelzést kapott, a szülők határokat húznak, és még mindig elviselhetetlen. Voltak kérések, megállapodások, feltételek, de nem és nem érti. És ráver mindig a Milán kis fenekére. És akkor a gyereke unokástul megszakítja vele a kapcsolatot, és akkor indul a hadjárat. Lelki, de van, hogy jogi is. Láthatásért perel, sőt, van, hogy a felügyeleti jogot perli el a szülőktől, akikkel nagyon elégedetlen, és a gyerek ilyenkor a kontroll és a bosszú eszköze. Ez a legnagyobb fájdalom, ezek igazi poklok. Van néhány ilyen sztori is a mamamin.

Meséljetek a nagyiról, és legyen sok szép történet is.

392 thoughts on “a mi drága unokánk”

Rita - január 1, 2014 06:35 szerint:

Ez egy nagyon jóleső újévi poszt. Az én nagyszüleim addigra nőttek fel agyban a gyerekvállalás feladatához, mire az unokáik születtek. Anyának szar volt, nem élt rossz körülmények között, de ridegség volt és szigor, huszonnegyedikén a boltból frissen hozott, barna csomagolópapíros ajándék gyerekek előtt fa alá hajítása, és kétéves koráig a nagyszülei nevelték vidéken (a nővére a szülőkkel volt végig). Van egy vérfagyasztó története egy nyalókáról – egy hétvégén, amikor látogatóba hazavitték, volt az asztal sarkán egy kistányéron egy megkezdett piros nyalóka. Nyúlt érte, de elkapták a kezét, hogy “nem szabad, az a nővéredé”. Ez az egyik első emléke. Ott semmi nem volt az övé voltaképpen. Anya rengeteget tanult ebből, legfőképpen azt, hogy hogyan ne. A szülei pedig elismerik – na, nem szóban, persze, a ridegség és a szigor nem múlik el olyan könnyen, de tettekkel, azok a remek nagyszülők lettek végül, amilyen szülőknek lenniük kellett volna.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Hoffmann Kriszta - január 1, 2014 08:24 szerint:

Anyám meghalt, apámmal nem tartom a kapcsolatot.
A partnerem sem tartja sem a vér szerinti, sem a nevelőapjával.
Így a gyerekünknek 1 nagymamája van, a partnerem anyukája.
Kedvelem őt. Kedves, szelíd, toleráns és türelmes.
Én kértem, hogy a gyerekágy alatt mindennap jöjjön. Mosott, főzött, takarított, stb. A gyereket akkor adtam a kezébe, amikor nekem jólesett.
Egy hónapig jött a hét minden napján. Együtt mentünk nyaralni, hármasban, a gyerekkel, míg a partnerem külföldön volt.
Azóta is hetente kétszer jön 4-4 órában vigyáznia gyerekre.
Sok dologban nem értünk egyet, ő máshogy csinálta, volt néhány fájó mondata, de meg tudtuk beszélni és mindig igazodik hozzánk. Szereti a gyerekünket. Furcsállja a döntéseinket (igény szerinti szoptatás, hordozás, együtt alvás, stb.) de támogat minket.
Szerintem a gyereket figyeli, és azt látja, hogy kiegyensúlyozott, vidám kislány.
Én szeretem, hogy a ő a lány nagymamája.
A posztról viszont eszembe jutottak a saját nagymamáim, és sok nagyon-nagyon fájdalmas emlék. Abban biztos vagyok, hogy én nem hagyom, hogy én lányomat bárki is úgy kínozza, ahogy az anyai nagymamám engem.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- epresnegercsok - január 1, 2014 16:43 szerint:
  
  Erről, amit írtál, nekem is eszembe jutottak a saját nagyszüleim. Akik viszont – most már dédik – mit se változtak. A gyerekem 13 hónapos, de már nyomatékosítanom kellett, hogy addig látja bármely rokon a gyereket, amíg egyszer meg nem tudom, hogy kezet emeltek rá. A nagyszüleim már most kilátásba helyezték a “nevelő célzatú” verést, pedig a gyerekem semmit nem csinál, az erre az életkorra totál jellemző rosszalkodásokon és hisztin kívül. És mikor hangot adtam annak, hogy talán nem kéne, a nagyapám azt mondta az akkor kb. 9 hónapos gyerekre, hogy “ne csodálkozz majd fiam, ha egy nap börtönbe kerül…” WTF?! Hozzáteszem, emellett a rajongásig szeretik a dédunokát, csak nem bírnak békénhagyni a spártai nevelési elveikkel.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Clea - január 1, 2014 09:08 szerint:

Ezt nagyon eltaláltad.
Anyukám egyszer ki is fejtette, hogy azért jó nagyszülőnek lenni, mert nincs már rajta a felelősség, anélkül foglalkozhat, vagy egyszerűen csak lehet együtt a gyerekemmel. Nagy örömmel, gyakorlatilag az összes felsorolt járulékos dologgal együtt: a zörgő, _olcsó_ műanyag borzalmak, csakazértis megveszem, másképp csinálom, hülye vagy lányom, nem tudhtod, és allergia nincs is, az csak valami nyafogás. Mostanra kicsit javult a helyzet, de pl. a diétára a mai napig képtelenek figyelni, összetevőlista? Az minek?
Haragszanak rám, mert nem bízom rájuk a kislányt, még az utcára sem vihetik ki, ha nemvagyok ott, nemhogy hozzájuk. (Ennek több előzménye van, amikor a gyerek kicsi volt, pl.bújócskáztak az utcán, legutóbb meg elengedték a még neveletlen kiskutyát az úton (fogócskáztak vele), a kutya elrohant, gyerek utána az autóútra (autó nem jött szerencsére), elesett. Nagymama érezte, hogy itt azért valamit nem jól csinált, így azt mondta a gyereknek, hogy addig nem jönnek haza, amíg sír, mert Anya nagyon meg fog ijedni. (Na, ebben speciel igaza volt. Már a megijedésben, nem a haza nem jövésben.)
A Karácsony évek óta egy vesszőfutás nekem, pedig amúgy nagyon szeretem, de ilyenkor koncentrálódik minden, a férjem pedig begorombul, a jelenlétüktől (vagy annak lehetőségétől) is ideges, én meg két tűz között.
Közben pedig a gyerek sem hülye: Anya, a mama miért nem tudja, hogy én milyen játékot/ruhát nem szeretek, pedig mondtam neki! A mama miért nem tudja, mit nem ehetek? Mondjam, hogy a mamát nem érdekli, mert azt kellene szeretned, amit ő jónak gondol?

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- majdmegnovok - január 1, 2014 15:09 szerint:
  
  “azért jó nagyszülőnek lenni, mert nincs már rajta a felelősség, anélkül foglalkozhat, vagy egyszerűen csak lehet együtt a gyerekemmel”
  
  Hogy ez mekkora egy álságos, ordas nagy marhaság: mármint a szülői felelősség. Mi a franc az? Kimondjuk a varázsszót, és már meg is van a jó ok, amiért mi, gyermekek úgy éreztük (!), hogy a receptből kimaradt az odafordulás, a szeretet.
  Sokunk szülei bizony tényleg nem álltak a helyzet magaslatán, de legtöbbször nem a bizonyos felelősség miatt, hanem csupa olyasmi miatt, mint pl. a nem támogató környezet, gyermeket nem a megfelelő időben, nem a megfelelő társ mellett vállalták, sok volt a meló, néha a gyárban, néha a családdal, aztán a gyermekre már csak annyi futotta, hogy lett vacsora, és mindig elsőként köszönt a kellemetlen vén szatyornak a lépcsőházban, mert hanem repült a pofon, nehogy S bácsi azt találja mondani, hogy ezt a gyermeket még köszönni se tanítottak meg. Felelősségteljes feladat el lett végezve.
  De előbbiekről nem beszélünk, felelősségről beszélünk 😦
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Clea - január 1, 2014 18:17 szerint:
    
    Az én szüleim ennyire nem voltak rémesek gyerekkoromban. Ebben engem az akaszt ki, hogy nincs olyan, hogy együtt vannak, rábíztam, de ő nem felelős, mert igenis az – mondjuk a kajáért, azért, az allergiás gyerek a felügyelete alatt ne kapjon allergént, mert ő nem figyel, hiszen ez a gyerek már nem az ő felelőssége….
    
    KedvelésKedvelés
  - vica57 - január 2, 2014 18:01 szerint:
    
    Szerintem a felelősséget nem így értik, hanem csak azt: a külső környezet nem őket szólja meg, ha a gyerek nem köszön előre az undok vén szatyornak a lépcsőházban, ha futkos, sikongat a folyosón, meg hasonlók.
    
    KedvelésKedvelés
  - Clea - január 3, 2014 05:32 szerint:
    
    Biztos, hogy ők nem így értik, hiszen ők mindent megtesznek…. Csak a megvalósítás döcögős. Igazi figyelem, vagy jelenlét a mindennapokban nincs elég.
    
    KedvelésKedvelés
katya - január 1, 2014 09:26 szerint:

Abszolút jó témaválasztás. Engem az legjobban az taglóz le, hogy anyám tudálékosan a szülői következetességet, szigort kéri rajtunk számon (szegénykisunokám miatt), amin úgy elképedek, mert amikor kicsi voltam, nála aztán nem volt apelláta, nem volt szegénygyerekem-gondolkodás, tök szigorú szülő volt, de az én és a férjem nevelését meg egyszerűen alig bírja elviselni. Majomszeretettel veszi körül az unokát. És valahol fáj is nekem, hogy az unokának sokkal jobb dolga is van nála, mint nekem gyerekként volt. Kettős szorítás ez, hiszen úgy érzem, hogy nem elég, hogy gyerekként okozott egy csomó sebet nekem, most a gyerekemen keresztül is ugyanezt teszi. És nekem ne az unokán akarja helyreállítani a saját, szülőként szerzett sebeit meg önbecsülését. Duplán szívok.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- katya - január 1, 2014 10:20 szerint:
  
  Ja és persze rivalizál velem, az anyával. mert ő tudja, hogy a gyerek miért nem eszik sokat (századszor is elmondhatom neki, hogy amit nála befal, arra itthon rá sem néz, pl. egy bizonyos sajtfajta), ő tudja, mi bántja a gyereket igazán. mindezt úgy, hogy általában a gyerekkel egy-kéthetente egy napra találkozik. Őszintén szólva szánalmasnak tartom, amellett, hogy mélyen bánt.
  Tévéztetés, csokika nyomatása stb. persze itt is megvan. Mondja is a gyereknek, nem érti, anya miért ilyen kritikus a tévével szemben (én, aki ugye írtam is arról, hogy a gyerek néha szokott tévézni nálunk is, és egyébként filmrajongók vagyunk). Ja mert náluk reggeltől éjjelig megy a tévé, menne, ha hagynám, amikor ott vagyunk.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Pantoflue - január 1, 2014 13:08 szerint:
    
    Pont így érzem: őszintén szólva szánalmasnak tartom, amellett, hogy mélyen bánt.
    
    “Adtam a gyereknek sapkát (pulóvert, zoknit stb.), mert nem volt rajta.” (16 éves már, a szentem.) “Adtam neki D-vitamint.” “Nagyon jól evett. ” “Vettem neki nadrágot, mert azt mondja, nincs neki farmerja.”
    És én érzem: nem jó anya vagyok.
    Amikor a lányom megszületett, és ő vigyázott rá, mindig megfőztem, mindent előkészítettem, hogy tudjanak csak együtt lenni, csak játszani. Ha a lányom beteg lett, ő jött el hozzá. És tényleg figyelt rá, játszottak, sétáltak. Én sosem adtam “utasításokat”, hogy mit hogy csináljon. (Hát ha egyszer cukorral eszi meg az epret,.. ugyebár) Hogy jó viszonyuk legyen. Máig én szólok: hívd fel mamit, biztosan örülne neki! (“Az unokám felhívott, megkérdezte, hogy vagyok. Aggódik értem.”)
    Mostanra anyukám hiszi magát a lányom bizalmasának, annak, aki tényleg odafigyel rá. És így emlegeti: “a mi gyerekünk”. (Nekem meg összeszorul az öklöm.)
    Én meg a rossz anyának hiszem magam. Aki annyira jót akart.
    Azt hiszi, velem is ilyen bölcs volt, ilyen odaadó, ilyen toleráns. De nem. Valójában nem.
    A házassági válságom nem érdekli: milyen rossz ez a gyereknek! Tudom. De talán nekem sem jó.
    
    Csakhogy 16 évesen az ember elkezd figyelni, és a lányom megtanulta, hogy mit lehet nála és mit nem. Velem meg beszélget, kérdez, figyel. Talán van remény.
    
    KedvelésKedvelés
  - katya - január 1, 2014 16:56 szerint:
    
    Sajnálom, hogy ez ennyire bánt téged, és megértelek!
    Nem vagy rossz anya, és ezt mantrázd is akár szerintem: jó anya vagyok. (vagy ha rosszak is vagyunk néha, nem amiatt, amit a nagymamák csinálnak/gondolnak.)
    Én például nem gondolom, hogy bármiben is TÉNYLEGESEN felém kerekedhet, és soha nem tiltom tőle a gyereket stb. És persze szólok, ami nem tetszik. De anyámnál két út van: vagy ez, szólásokkal teli és rákérdezős, figyelős, vagy a nulla kapcsolat. Utóbbit én sem akarnám.
    Viszont nem mentem fel magamban, és nem, nem lett jobb anya azáltal sem, hogy nagyon jó nagymamának hiszi magát. Jó anya volt egy bizonyos tekintetben, sok más szempontból meg borzalmas. És nagymamaként is ugyanez. Annyi mondjuk az ökölszabály, hogy ha gyógyszerben, veszélyhelyzetek kezelésében nem tartja be, amit mondok, akkor kalap-kabát. De ott betartja. Nálam itt húzódik a vonal.
    Ja és sokszor próbálok vele elbeszélgetni, de szinte mindig süket rá. Elmagyarázom neki, hogy a gyerek épp milyen lelki szituban van, amikor azt hiszi, hogy feltalálta a spanyolviaszt, akkor azért elmondom, hogy e tekintetben mi már rég képben vagyunk és az 500 módszert ezért és azért nem működött. És persze néha ráhagyom (nem azért, mert lenézem, de speciel gyerekgondozásban és -nevelésben fényévekkel jobbak vagyunk nála).
    És próbálok hinni abban, hogy a gyerekek értelmesek, és ha itt-ott meg is vezethetők, kábíthatók, a lényeget érezni fogják. A nagymama nem fogja tudni anyát legyőzni, mert ebbe a játszmába nem megyünk bele. Bár nagyon-nagyon nehéz nem belemenni.
    Ma épp optimistább napom van, azért írtam ezeket.
    
    KedvelésKedvelés
  - katya - január 1, 2014 16:57 szerint:
    
    Látom, a végkicsengés ugyanaz volt a hsz-ünkben. 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - KAti - január 1, 2014 23:09 szerint:
    
    Nálam az anyósom játszimázik ilyen módon. A férjem meg pont azt érzi, mint, te. Én nagyon barbár vagyok, mert hagyom történni a dolgokat. Nem szólok közbe, mert érzem a folyamatos provokálást. Hagyom, hogy a gyerekkel olyan viszonyt építsen, amilyet tud és akar. A fiam 6 éves, de tisztán látja és néha a szemébe is mondja azt, ami engem is zavar a kettőjük viszonyában. Amiben azonban nem engedek az az, hogy nem kaphatja meg az unokákat. Nincs olyan, hogy ő elviszi, hogy együtt vakációznak, meg hasonlók (egyik nagyszülő sem). A gyerek a miénk (vagy legalábbis a felelősség az), ő a nagymama. Ha időt akar szánni rá, akkor jöhet. Akármikor. Egyszer félig viccesen meg is jegyeztem, hogy minden szülőnek csak a saját gyerekével van lehetősége kísérletezni. Az unokáihoz a gyerekeinek van joga. Ha sarkítani akarok azt mondhatnám, hogy mindenkinek joga van a gyerekeit úgy “elrontani” ahogy akarja. Őneki megvolt az esélye, most rajtam a sor.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 21:23 szerint:
    
    Bízva bízom. Az én fijam még csak hét hós, rettegek is. De én is abban bízom, igen, hogy a hitelességet és a biztonságot adó határokat fogja értékelni. Egyébként anyám, meg anyósomék is asziszik, nekik szültem. Nekem se őszinte sokszor a mosolyom…
    
    KedvelésKedvelés
g_zs - január 1, 2014 09:36 szerint:

Az én szüleim vidám, nyitott emberek, tábla kéne a nyakukba, mutogatni őket: nekik sikerül(t). 35 év házasság, végig megőrizve az egymás iránti szeretetet, nagyrabecsülést, derűt, újra való fogékonyságot. A nyolcvanas években voltak kis gyerekeik. Persze, másképp szoptatott anyukám, nem volt együttalvás, hordozás is csak a borzalmasan kényelmetlen kenguruban… de azért egy csomó mindenben én úgy vagy hasonlóan csinálom, mint ők, mert jól csinálták: derűsen, lazán, bátran.
(A kamaszkorunkat már nem vették ilyen jól, de a gyerekkorunk tényleg álomjó volt.)

Borzalmasan nehezen találják magukat a nagyszülő-szerepben.

Amikor a legkisebb gyerekük is önállósodni kezdett, anyukám látványosan kivirult. Szinte ijesztő látni, mert mindig jókedvű, csinos nő volt. Rengeteget dolgozik (apámmal együtt, közös iroda), másoddiplomát csinált, szakmai sikerei vannak és gyönyörű, színes harisnyái.
Élénk társasági életet élnek (ez mondjuk a mi gyerekkorunkban is így volt), ha van pénzük, utaznak, ha nincs, kirándulnak, sokat vannak kettesben is, dolgoznak, mennek ide-oda.
Én örülök neki. Van életük. Nem a miénket élik, nem az unokáik az égenacsillag.
Na ja. Nehezebb időpontot egyeztetni velük, mint egy miniszterelnökkel.
A gyerekeimet kedvtelve, de kissé csodálkozva méregetik: jé, nézd, egy kis ember, felmászott az asztalra, szerinted le fog esni? (leesett) Mondom a telefonba, most az egyik egy kicsit lázas. Anyám: Úristen, és most akkor mit fogsz csinálni?! És egy csomó ilyen kis vicces dolog. A múltkor megkérdeztem, te apa, voltak nektek egyáltalán gyerekeitek? Hogy neveltetek fel ennyi gyereket baj nélkül?
Szeretnek játszani velük és nagyon jól játszanak, odafigyelve, lelkesen. Amikor találkoznak.
Persze, van fénykép az unokákról a fészbúkon és sokat telefonálunk.
Keveset találkozunk, pedig nem lakunk messze. Furcsa. Ismerősök, akik ismerik őket, csodálkoznak: miért nem hagyod a szüleidnél a gyerekeket, úgy szeretik egymást. Hát, mert nem érnek rá és nem gondolják, hogy vigyázniuk kéne az unokáira és tulajdonképpen most már én sem gondolom. Amikor a nagyobb született, illedelmesen bejöttek a kórházba megkukkantani. A kisebbet már nem, pár hetes volt, amikor látták, összefutottunk valahol. Hát, így van ez.
Mert az persze nekem jó lenne, ha néha vigyáznának a gyerekekre, ha már mindenki mással törődnek a baráti, rokoni, ismerősi körben, de igazából a gyerekeknek lenne szükségük erre a generáción átívelő kapcsolatra, az ő személyiségükre, egy más nézőpontra, ne mindig csak én legyek velük. Hamár ILYEN emberek a nagyszüleik és nem valami háziboszorkány-félék. Én rengeteget voltam a nagyszüleimnél, akik szuper nagyszülők voltak és nagyon sokat jelentett az ő perspektívájuk, sokat formált rajtam. Gyerekkorom egyik legnagyobb ajándéka, hogy sok embert, sok élethelyzetet megismertem, sok családba beleláttam kiskoromtól kezdve.
Ja, és persze az is idegesít, hogy ha találkozunk, apám olyan magától értetődően kérdezi, hangjában nehezteléssel: miért nem dolgozol valamit? (gyed-en vagyok) miért nem tornázol, sportolsz valamit? el kellene mennetek kettesben valahova, rémesen nézel ki! És tsai. Jótanácsból mindig van rengeteg.

De tulajdonképpen nagyon megnyugtató látni, hogy jól megvannak és mindenki szeret mindenkit. Nincs nagy feszkó, béke van.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Engem - január 1, 2014 09:47 szerint:

Amikor az első gyerekem született, az anyukám mintanagymama volt, amiben tudott, segített, és közben nem felejtette el megjegyezni, hogy én vagyok a legjobb anya a világon (ha valakinek megvan Libby Purves Hogyan ne legyünk tökéletes anyák c. örökbecsűje, ott a nagymama-kategóriák között is szerepel ennek a fontossága). Azóta a gyerek komoly kamasz lett, és már látszik, hogy nem ő a legtökéletesebben nevelt gyerek a világon (de azért elég jól állunk), és múltkor azt mondja anyám, hogy bezzeg ha ő nevelte volna, nem ilyen lenne. Ezen egy cseppet fennakadtam, mert az összes gyerekem sokkal jobban van nevelve, mint én voltam, de nem akartam azzal megbántani, hogy ezt az orra alá dörgöljem.
Néhány dologban sajnos inkább a harmadik gyerekem apja az, amit a nagymamákról írtál. Ő az, aki egyszerűen bunkó módon kibeszéli – történetesen nem a gátsebem, hanem – a császármetszésem olyannal, akinek végképp semmi köze hozzá. Meg ő az, akit kevéssé érdekel, hogy én nem akarom egészségtelen szarokkal tömni a gyerekem, mondjuk szerencsére a nagyon szigorú saját szabályaimat enyhén rúgja csak fel, négy hónaposan még nem adott kolbászt a fiának, de tuti hamarabb adott, mint én tettem volna. (És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kolbász ipse lenne egészségtelen, csak hogy mindennek megvan a maga ideje, és van, aminek a soha az. Hogy aktuális legyek, a gyerekpezsgőnek nevezett lónyálon minden év végén vitatkozunk egyet.) Meg ő az, aki a gagyi játékokat veszi kilószámra (mondjuk nem az én gyerekeimnek, de mivel a legtöbbje szinte azonnal valami kuka-ekvivalens helyre kerül, a pénzkidobás nagyon zavar ).
Az “ekkora fiú nem sírért” és társaiért az összes nagymamára (nagypapára) azonnal rászóltam eddig, és ezek után egy ideig mindig igyekeztek is elkerülni.
Az ex anyósom volt a csakazértis tévét nézetek, csakazértis csokit adok típus. Kötelező volt vele nyaralni (mert szegény egyedül van), amit gyűlöltem (nem is elsősorban őmiatta, inkább azért, mert soha nem volt a családunk egy egység, mindenhol minden programon vagy kevesebben, vagy többen voltunk), valahogy túléltük.
A mostani de facto anyósom meg az a típus az Általad írottak közül, aki az első két unokájának (akik nem az én gyerekeim) mértéktelenül vette például a ruhákat, sokszor minőségteleneket, nem is méreteseket, és mivel erősen egy forrásra támaszkodott, legtöbbször nem is olyat, amire szükségük lett volna, mivel abban a boltban olyan nem volt. Évek óta próbálom neki finoman jelezni, hogy ez így csak pénzkidobás és a gyerekek sem járnak jól. Mostanra elértem, hogy legalább mennyiségben visszafogta magát, és ha a két nagyobbnak nem is, de legalább az én gyerekemnek sokkal jobb minőségű cuccokat vesz, sőt, újabban még bele is szólhatok, hogy mit kapjon az a gyerek. Ráadásul ő egyáltalán nem szól bele, hogy mit hogyan csinálok, abszolút elfogadó, és konkrétan az első menyéhez képest nem is nagy kunszt jó anyának lenni a szemében. Így most nagyon jól jártam vele, és a fiam is 🙂

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Mau Palantír - január 1, 2014 09:50 szerint:

> Van, hogy a nagyszülő fantasztikusan csinálja, az unoka a nagy jóvátétel, az utolsó esély, a boldogan vállalt, nem teljes felelősség, és abba is belesajdul a szívünk: velem miért nem így, engem miért hagytál sírni, nekem miért nem meséltél este, rám miért nem értél rá?

Nekem két ilyen alaptényező jut eszembe, hogy az a generáció még inkább a húszévesen-férjhezmész-bárkihez, szülszkettőt aztán mészvisszaagyárba-életút volt, mint most, és egyrészt egy csomó gyereket lényegében a nagyszülei neveltek fel, vagy ő de gyakorlatilag nulla szeretettel (egyrészt mert nem feltétlenül volt jó neki hogy ott és akkor gyereke van, másrészt meg bármiféle traumát, túlterheltséget stb. még kevésbé lehetett még gondolni is). Szerintem egy ilyen alaphelyzet, ha a gyerek elméletben érték, de ő gyakorlatilag kimaradt az egészből érzelmileg (amit persze sose mert magának bevallani), érthető oka lehet az unokaéhségnek.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Mau Palantír - január 1, 2014 10:00 szerint:
  
  na ez most elég kaotikus lett, inkább megyek iszom egy kávét…
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Gabi - január 1, 2014 10:06 szerint:
    
    Nem kaotikus ez, az unoka olyan pótló valami, amit korábban a sajatokkal nem csinált azt most az unokakkal behozza. S mivel ez csak a nagyinak jo, kész a konfliktus helyzet.
    
    KedvelésKedvelés
  - Mau Palantír - január 1, 2014 10:40 szerint:
    
    a szöveg lett kaotikus, az világos hogy behozni próbálja, engem a miért érdekel, a háttér.
    az volt a fevetésem lényege, hogy van n generáció, aminek kimaradt az anyaság mint tapasztalat.
    mert aki nevelte is a gyerekeit, az se csinálhatta azt velük, amit akart, hanem amit kellett (ami ugye akkoriban a neveddfel, nealudjvele, nemenjkivelealakásból stb stb, amit ők próbálnak lenyomni a torkunkon) – gondolom ennek az elveszett kompetenciának a fájdalmát akarják jóindulatú vagy agresszív beleszólással enyhíteni (vagy továbbadni nehogymárnekedjólegyen alapon).
    
    KedvelésKedvelés
  - marypoppins - január 1, 2014 10:55 szerint:
    
    Szerintem ez is egyén függő. Mi együtt laktunk nagymamámékkal, ergo tényleg sokat neveltek minket ők is, és anyuék nem mindig tudták vissza venni az irányítást. De mikor szóba került -elméleti síkon – hogy lesz unoka, és majd anyuék oda költöznek a közelbe, hogy segítsenek (tesóm ötlete), nem mondanám hogy anyu kiugrott a bőréből örömében erre az ötletre.
    De persze ki tudja mi lett volna ha…
    
    KedvelésKedvelés
  - Semese - január 1, 2014 16:54 szerint:
    
    nalunk tobbszor elhangzott anyamtol, hogy o bizony lemaradt a gyerekkorunk nagy reszerol, mert 1 eves korunkban mentunk reggeltol estig bolcsibe o meg dolgozni. nem volt mas valasztasa. es hogy nekem mekkora szerencsem van, micsoda lehetoseg hogy lathatom fejlodni, noni a gyereket. es azt hiszem hogy ha ujra kezdhetne akkor o is szeretne hordozni, szoptatni, babazni, nevelni, nevetni, stb a gyerekeivel, de o mar nem kezdheti ujra.
    
    KedvelésKedvelés
  - Mau Palantír - január 1, 2014 17:17 szerint:
    
    igen, erre gondolok. és vagy szembe tudsz nézni ennek a szomorúságával, vagy belekeseredsz. ő amúgy jó nagymama tud lenni?
    
    KedvelésKedvelés
  - Semese - január 1, 2014 17:21 szerint:
    
    a legjobb. egy a`lom. komolyan
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 21:32 szerint:
    
    Ezt én is látni vélem. A bajom viszont az velük, hogy széttárják a karjukat, hogy hát, mit volt mit tenni, akkor az volt a divat, a különalvás, csecsemő “rendre nevelése”, babakocsi, cumi stb… És felmentik magukat. Vagy, a másik, anyám meg van róla győződve, higy elkapattam a gyereket az ösztönből jövő reagálásommal, és ő csinálta jól. Én meg persze szar vagyok, érezzem is. Jaj, akart nekem adni nyócvanas évekből az egészséges csecsemő oktatókönyvet. De hál’ Istennek, nem találta meg…
    Egyébként a napokban teltem meg a mosolygós erőszakkal…jaj.
    
    KedvelésKedvelés
  - Mau Palantír - január 5, 2014 00:14 szerint:
    
    Persze, az ember nem szívesen ismeri el, hogy az életének egy része óriási tévedés volt, amit nem lehet visszacsinálni, vagy mondjuk a szülői részről is trauma (nem olyan vicces zsigeri kötődés nélkül gyerekezni), amit utólag meg kellene élni, ha már akkor nem volt szabad (legitim).
    (Ez nem menti fel őket az alól, hogy _most_ nyitottak és a már felnőtt gyerekeik élhető szülei legyenek vagy legalább ne szarjanak bele az életükbe, és ha ezt nem hajlandók prezentálni, akkor menthetetlenek és menekülni kell.)
    
    KedvelésKedvelés
  - Ellie - április 13, 2014 22:29 szerint:
    
    “ha a gyerek elméletben érték, de ő gyakorlatilag kimaradt az egészből érzelmileg ”
    
    Meglepo hogy mi mindenekbol emberek ki tudnak maradni erzekmileg. 18 evig veluk eltem es meg amikor elmentem akkor se tunt fel nekik hogy mennyire semmi kapcsolatunk nem volt.
    Azert sajnalom oket, k..va szar lehetett ugy felnevelni es eltartani valakit hogy erzelmileg nem volt kotodes…
    Ja, es egyik oka hogy nincs gyerekem, hogy mar eleg koran felmertem hogy a szuleimtol segitseget inkabb nem, koszi.
    
    KedvelésKedvelés
- Kalüpszó - január 1, 2014 20:52 szerint:
  
  Jó ez az unokaéhség kifejezés nagyon. Nekem erről elsőre az ugrik be, hogy nagyon sok emberen – a döntő többség -azt is látni, hogy nincs más gyakorlatilag 50-60 után az életében és valamiféle életcéllá válik az unoka … annak a várása, kisajtolása a gyerekből, aztán meg az állandó belepof, kompetencia-villongás így vagy úgy. Szóval, hogy kell valami, amitől ő boldog lesz, ami megváltja őt, ami kiváltja az unalmat, az enerváltságot, a gyerekek kirepülése után jellemzően nyakig érő apátiát, életuntságot. Na nem is megyek bele ebbe … asszem erről itt már sikerült valahol kifakadnom.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - csak az olvassa - január 1, 2014 20:54 szerint:
    
    És azt hiszem, ahol a nem elég jó anya bizonytalan, inkompetens lányt nevelt, aztán az anya a saját sikerületlen sorsát várja el a lányától, és basztatja is, nehogy neki jobb legyen, én még kézzel mostam, lányom, mikor volt nekem időm masszőrhöz menni satöbbi, szóval ilyenkor törvényszerű a dolog.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:29 szerint:
    
    Őőő, csak mondom, hogy ezért: “a nem elég jó anya bizonytalan, inkompetens lányt nevelt” – mármint hogy csak az anya tehet mindenről – nemrég a szaturnuszi erők ismerői kaptak a fejükre. Szerintem joggal. Abban, hogy egy nőnek bizonytalan lánya van, az apának marha nagy szerepe van. Közvetlenül is (egy apa kutya kötelessége imádni a lányát), meg közvetve is, amennyiben jó eséllyel anyát lenyomva tartja bizonytalanságban, ezért (is) nevel az bizonytalan lányt. Meg egyáltalán, az apa normális esetben épp olyan fontos a gyereknevelésben, mint az anya.
    
    KedvelésKedvelés
  - vica57 - január 2, 2014 18:24 szerint:
    
    Miután a többségi eset azért mégis az (30-40 éve meg pláne), hogy az anya neveli a gyereket, érthető a megfogalmazásmód.
    Ezzel együtt: egyet értek, nem túl szerencsés így mondani.
    
    Igen, egy apának kutyakötelessége ajnározni, imádni az ő pici lányát 🙂
    Már írtam többször, hogy a nemzőmről, mint férjről, nem sok jót lehet elmondani, de apának a mai értelemben véve is megfelelt, és sokat köszönhetek neki. Igaz, traumákat is, de a gyerekkorom biztonságérzetét is.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:30 szerint:
    
    Persze, nyilván úgy van a neveléssel, csak azt akartam mondani, hogy az önmagában (le)minősíti az apát, ha az anya neveli (mármint egyedül) a gyerekeket.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 21:35 szerint:
    
    Jaja, anyám már a gyerekágy alatt basztatott, hogy használjak igenis mosható pellát, mer az óccsó. Majdnem leszúrtam azér a szememmel. Tudok olyat, ismeri! 🙂
    
    KedvelésKedvelés
Gabi - január 1, 2014 09:56 szerint:

Ez is csak intelligencia kérdése, mint sok minden màs. Nem beleugatni màs életébe , nem magyar szokàs. Békén hagyni, engedni élni, tapasztalni, ha baj van majd kér segítséget, akkor sem beleugatni , hanem ” csak ” segíteni .

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- katya - január 1, 2014 17:01 szerint:
  
  Szerintem van benne IQ is sokszor, de nem mindig (egy bnőm anyósa pszichológus, és rémes nagymamának), főleg sok egyéb tényező: kulturális, generációs különbségek. Rossz pszichés alapállapot. Játszmázások ezerrel.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Gabi - január 1, 2014 18:35 szerint:
    
    Én a mai napig nem értem a jatszmazast , minek?
    
    KedvelésKedvelés
  - Vacskamati - január 1, 2014 20:45 szerint:
    
    “Én a mai napig nem értem a jatszmazast , minek?”
    Mert csak így tudja az akaratát a másik ellenében is véghez vinni. Márpedig van akinek ez mindennél fontosabb.
    
    KedvelésKedvelés
  - Gabi - január 1, 2014 22:56 szerint:
    
    Köszönöm , értem. Ez egy családban nem lehet fontos.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 15:42 szerint:
    
    Sajnos nagyon fontos. Egy átlag családban, ami nem megértésen, együttműködésen alapul, hanem azon, hogy ki a főnök, presztízsen, sértődéseken. Egy gyerek egy patriarchális családban nagyon gyakran csak játszmázással érhet célt.
    Másrészt a játszmának van egy másik értelme, az Emberi játszmákban leírt, az jelentősen eltér ettől.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 21:37 szerint:
    
    Ó, dehogynem, sőt! Ott nyer igazi értelmet!!
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 22:47 szerint:
    
    Ó, dehogynem, sőt! Ott fontos igazán!
    
    KedvelésKedvelés
- KAti - január 1, 2014 23:19 szerint:
  
  Anyám szokta mondani, én nem jegyzek meg semmití: ha tudok segítek, ha nem, akkor legalább nem pofázok. Nagyon szretem ezt a filozófiáját. Apám még nem bírja ki… ő el kell mondja, hol a bibi.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
teeztnemtudhatodhajnalkam - január 1, 2014 09:58 szerint:

Jaj, az én anyám! Amit nálunk kihagyott, az unokáin hozza be.
A fiam 26 éves, önálló keresettel, amit mindig elbasz 2-3 hét alatt, de nincs gond, mert a nyugdíjas anyám odatol neki egy pár ezrest, hoz neki egy szatyor kaját, kimossa a ruháit, ha elmegy a nője után a nyomorba, és senki se mos rá, stb. Agyam eldobom tőle, de már nem szólok neki semmiért, ő tudja. De sokat harcoltunk anno. Már ráhagyom, minek vitázzak, felnőtt ember mind. Óggyák meg.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- cris256 - január 8, 2014 14:24 szerint:
  
  Jesszusom, el tudom képzelni, mennyire idegesítő volt! Ez a legjobb az egészben, hogy már felnőttek, ü dóguk…
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
háromnegyed - január 1, 2014 10:41 szerint:

Volt egy anyósom. Nyitott, politizálós fajta, akivel könyvekről lehetett beszélgetni, meg nagyokat röhögni (például azon, amikor 50 fölött kipróbálta a tangabugyit és erről részletesen beszámolt).

Aztán nagymama lett. Megszületett az Első, akihez minden nap (baszki, minden nap) átment fürdetni fél éves koráig. Beleszólt, Rendben is hűséges párjával apósommal. Mert például a cumi az Kell.
Amikor a második megszületett eléggé berágtak, hogy mi nem kértük a gyermekágyas segítséget. Ha vigyázott rá, nem azt adta rá, amit előkészítettem, nem azt adta enni, amit odaraktam. A dominanciaharc évekig folytatódott. Hiába kértem, hogy csak asztalnál, étkezéskor egyenek leülve, hiába, hogy a kocsiban kössék be őket, hiába, hogy kevesebb tv legyen. Amíg kicsik voltak, kétszer annyi idő kellett visszaszokni a saját életünkbe, mint amennyit nagyinál töltöttek.
A sajátjainak elvből soha nem vett fegyverjátékot, az unokáknak már háromévesen. A sajátjainak nem volt édesség, amíg megnemeszed, az unokáknak… Kivételez az Elsővel, neki mindent lehet..
Ő abbahagyta a tornát, barátnőzést, kirándulást. Az Elsőért – aki már felsős – még minden nap elmegy a suliba és együtt tanulnak. Ha nincsenek nála a mára számos unokák, depressziós.

Mi nem tudtunk mit kezdeni a hatalmi harccal és a számunkra elviselhetetlen következetlenséggel és feszkóval. Ritkán megyünk és néha aggódunk, hogy mi lesz vele, ha minden játékszere felnő.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- bronzérmes - január 1, 2014 19:44 szerint:
  
  Ismerős az ELSŐ unokáért bármit c. darab. Nálunk a lányom született elsőnek, anyósnak egyetlen szem fia volt, így a lány unokát, mint valami Istentől származó kárpótlást élte meg. Amikor a fiam is megszületett és akkorára cseperedett, hogy már őt is ott hagyhattuk néha náluk, volt ilyen megjegyzése, hogy én nem gondoltam, hogy a fiúk is tudnak ilyen aranyosak lenni!. Hát nem, mert ők tényleg három hónap múlva mentek vissza dolgozni és a férjemet a nagyszülők nevelték. Nem akarok panaszkodni rá, mert tényleg látom, hogy mgszívleli a mondanivalómat és látok benne hajlandóságot a változásra, de nagyon kemény kell legyek vele. És azért fájdalmasan érint egy-egy megondolatlan gesztus, mondat a részéről. Szerencsére már nem tud elbizonytalanítani.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - KAti - január 1, 2014 23:26 szerint:
    
    Az elbizonytalanítás az egyik legnagyobb bűn, amit asszony az asszony ellen elkövethet. Amikor racionális érvekkel zavar be ott, ahol az ösztön kellene döntsön. Annyi időbe és energiámba került, míg megtanultam elengedni a fülem mellett a jótanácsokat.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 15:48 szerint:
    
    De még ha annyira racionális lenne. A fenti példánál: mitől racionális, hogy cumi KELL? Jellemzően nem racionális, hanem az ő hitrendszere.
    
    KedvelésKedvelés
  - KAti - január 2, 2014 23:40 szerint:
    
    Mert az erős szopóreflexszel bíró gyerek néha csak cumiziik a mellen, nem szopik. Ilyenkor szeretnék sokan a cumit a szájába nyomni. Mert minek feküdni és szoptatni egész nap, ha lehet cumival is… Ez az érvelés. Hallottam én is. Na de azért van az embernek két füle, hogy az egyiken be, a másikon ki. És vigyázni, nehogy valami nyoma maradjon odabent 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 09:44 szerint:
    
    Ja, ezt tudom, enyémeknek is volt erős szopóreflexe, meg nyugtatásként is “cumiztak”. De a KELL-t úgy értettem, hogy még mielőtt ilyesmi kiderülne, már nyomják, hogy kell a cumi. Mondjuk persze, hogy akkor sem kell.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 22:52 szerint:
    
    Nekem még ott tid lenni a görcs a gyomromban, és sokszor ökölbe szorul a kezem… És igen, néha még mindig el rudnak bizonytalanítani, bár sokszor nem is esik le rögtön, hogy mi történt, csak utána gondolom végig, és vagyok állati dühös.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 4, 2014 22:53 szerint:
    
    Bocs az elütésekért, a telefon…
    
    KedvelésKedvelés
  - Alíz - január 5, 2014 19:11 szerint:
    
    Ajajj. ELSŐ unoka. Na az voltam én a nagyszüleimnek. Rettenetes teher, miközben nagyon jó érzés (nekem speciel azért, mert valaki legalább szeretett). Anyámban viszonylag korán letörtem az elsőunokázást, mondtam neki, hogy ez nem oszd meg és uralkodj rendszer.
    
    KedvelésKedvelés
- Free Fly - június 28, 2021 13:39 szerint:
  
  “néha aggódunk, hogy mi lesz vele, ha minden játékszere felnő.” – ez a mondatod telitalálat.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
marypoppins - január 1, 2014 10:46 szerint:

Nekem nagyon jó emlékeim vannak az apai nagypapámról. Náluk nyaraltunk – tőlünk bringával 10 percre 🙂 Nekem ő volt – így utólag vissza nézve – az elfogadás.
Cinkos összekacsintás nagymamával szemben, aki szerint egy lány ne focizzon már kint az utcán; cseresznyemagköpő verseny; nyári viharban lépcsőn ülve villámokat nézni; próbált megtanítani fütyülni -sikertelen kísérlet- de csak az ő füttyszavára fordultam meg az utcán;
Mészkővárat épített az unokáknak, galambokat röptet – néha meg is ettük őket, de nem a gyűrűzötteket 🙂 Bennem ő így van 🙂 Családi legendárium meg emlegeti, hogy amikor a nagylapátkezével alkalmasint kiosztotta apuékat, az a nagy ember aki szigorú volt, na az most az unokákkal bezzeg…

Anyuval pont tegnap került szóba, hogy a bátyám is meg én is egyedül vagyunk, és hogy hogy is van ez. (Egy ismerős kapcsán aki ugyan férjnél van, gyerekek vannak, de hosszú évek óta szenved a kapcsolatban.)
No, erre mondta anyu, hogy hát tényleg örül nekük hogy jól vagyunk, úgy tűnik azt csináljuk amit szeretünk, úgy élünk ahogy akarunk.
Persze volt egy idő amikor ment nálunk is az unoka, esküvő téma, de nem volt nagy nyomasztás vele. Talán akkor erősödött amikor nyugdíjasak lettek, de aztán lecsendesedett.
Biztos van anyuban kis fájdalom, hogy nincs unoka, mert hát milyen lenne ha… ugyanakkor ott van körülötte egy csomó példa amiből azt szűri le, hogy hááát ….
Mióta egyedül maradt (férj, anyós, após, szülők nélkül) megállíthatatlan Duracell nyuszi lett, jön megy, és csinálja amit szeret 🙂 lehet egy unoka már idejébe bele se férne 😀

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Bagoly - január 2, 2014 08:22 szerint:
  
  Nagyon megrendített, amit a nagypapádról írtál, mert nekem is hasonló élményeim voltak az apai nagymamám második férjével (a vér szerinti nagypapám meghalt, nem is ismertem).
  Ő volt az, akivel oldalkocsis motorkerékpárral horgászni mentünk 8 évesen. Igazi ezermester volt, mindent, de mindent meg tudott javítani, és hagyta, hogy segítsek neki a barkácsolásban.
  Tavaly halt meg, jóval 80 felett volt már, most jól esik emlékezni rá.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Pannilein - január 1, 2014 12:04 szerint:

Éva, ismét fején találtad a szöget…nekem azt mondta anyám, hogy ha nem lesz unokája, ő felakasztja magát. Mondta mindezt azután néhány hónappal, hogy egy andrológiai rutinvizsgálaton kiderült. hogy szinte biztos, hogy csak lombikkal lehet gyerekünk. Ha egyáltalán lehet. Mi viszont nem akartunk lombikot…aztán fél év próbálkozás, jó vitaminok és életmódváltás után mégis bejelentekezett a Babónk. Persze a szüleink minderről semmit nem tudtak. Mindek is mondtuk volna, nem értették volna meg, hogy miért nem “küzdünk” a babáért. Pedig mi küzdöttünk, csak másképp…úgy éreztük, hogy ha az az utunk, hogy szülők legyünk, lesz gyerekünk biztosan. Ha pedig nem, akkor annak is oka van.. nagyon nehéz volt és igen, fejbe vágott az ítélet, hogy nem én – mi döntünk arról, hogy gyerek vállaunk, hanem kész tények elé állít a természet. De igyekeztünk pozitívan hozzáállni és nekünk lett igazunk :). Az akkori védőnünk csodálkozva kérdezte, hogy “..és tényleg csak ennyit csináltak (mozgás, ésszerű étrend, vitaminok, bizakodás)??? Nem is gondolkodtak rajta, hogy hova menjenek lombikra?” Amikor bejelentettük, az első unoka érkezését apám így kommentálta a hír: “Helyes, Robi fiam, jól dolgoztál! Ezt már szeretem.” Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.Mintha tenyészállatok lennénk. 6 hónapos terhes voltam, amikor nagyon összevesztünk anyámmal, előtte is néhányszor, persze. Rám is csapta a telefont, meg is volt sértődve, Ő. Szegényke. Kértem, legalább az állapotomra legyen tekintettl. A válasz: “Nem kell a gyerekkel takarózni”…Mondtuk,az összeesküvés-elméletek gyártása helyett – mert ő tudja, mire megy ki a játék, amit persze azóta sem tudunk, hogy mire gondolt. Nem tudta megmondani – örüljön az unokájának inkább, ” Az attól függ, hogy egyesek majd mit mondanak és mit tesznek..- az egyesek a férjem szülei – azt hittem megszülök…nem találkoztunk a szülésig és jó volt így. Mikor Manó megérkezett, kértem, ne jöjjenek a kórházba látogatni, úgyis csak 3 napig leszünk bent, sokan vannak, nem tudnak leülni, a Kicsit sem foghatják meg; jöjjenek inkább, ha majd itthon leszünk. Ezen is megsértődött. Meg amikor nem akartam, hogy a 3 hetes babához 5-en jöjjenek egyszerre látogatóba. Amikor el is jöttek néhány napra, nem igazán találták fel magukat, idegen háztartásban én sem úgy mozgok, mint a sajátomban. Kommandírozni meg nem akartam sem őt, sem anyósomat. Így mindkét nagymama 2-2 alkalommal volt nálunk az első 6 hétben. Szerencsére nem szólnak bele, hogy hogyan neveljük, táplájuk a fiunkat. Nem is hagyjuk…próbálkozni persze lehet, pl. így : anyám epésen: “Nem is értem, miért nem lehet ennek a gyreknek reszelt alámát adni””. Ez a gyerek a fenti időpontban 3 hónapos volt. Aztán, miután 3 hónappal később majd’ megfulladt a szeme láttára egy almadarabkától, nem jött több javaslat, mit és mikor adjak a Kicsinek. Anyósom : ” Majd nem győzitek vezetgetni…” A gyermek 9-10 hónap körüli, próbálgatja a lépegetést. Elmagyaráz, hogy ez ortopédiailag nem helyes, nem szeretnénk, stb…végül a gyermek 11 hónaposan, magától szépen járni kezdett :). Mostanra eljutottunk odáig, hogy látják, hogy a Kicsi rendben van, szépen fejlődik, édes-arnyos-cukker, így nincs miért beleszólni a nevelésébe, Hordozom, szoptatom, egy ágyban alszunk és gut ist. De anyámékra nem merném felügyelet nélkül bízni soha…mert nem lesz az unoka mindig cuki, el fog törni holmikat, visszbeszél majd és lehet, raplizik is. De az én szüleim ezt nem tudják helyesen kezelni. Nálam sem tudták. Nincs bizalom, nincs szeretet, nem érzem azt, hogy jó – megfelelő példát mutató, szeretetteljes – nagyszülők lennének később. Ígyhát túlesünk a látogatásokat és ennyi…sajnos…Én majd igyekszem jobban csinálni :). Ne haragudjatok, hogy hosszú lett…boldog új évet Mindannyiótoknak!

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- ursa minor - január 4, 2014 23:03 szerint:
  
  Jaj, ugyanez nálunk, gyerekágy dettó. Most épp tömik minden szarral, mer hát hagyegyen az a gyerek…éhes, biztos az a baja…nem az, hogy fáj a hasa a rengeteg szartól, amit beletömnek (süttyőtök, megfekszi a gyomrát). Meg ja, nálunk mondjuk megpróbáltak belepofázni is.
  De én sem bíznám rájuk. Mosolygós erőszakosak, jaj, nagyon! Téged nem fáraszt a készenlét?? Nekem egy hét után, amit náluk töltöttünk, katasztrófa volt. Mikor hazajöttünk, olyan érzésem volt, mint amikor hangosan zúg a füledbe valami, és aztán abbamarad… a csend…jaj de jó.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
hakapeszi76 - január 1, 2014 12:06 szerint:

Jaaaj, de fájdalmasan igaz ez a poszt.
Az exanyósom volt ilyen, engem utált de amikor terhes lettem…vigyázzatok magatokra, nehogy megfázz, kérsz egy pulcsit?…istenem. Közügy lett belőlem, megszűntem létezni mint szuverén lény, az unoka hordozója lettem, az ő unokájuk világra hozója. És miután megszületett a lányom, az a sok mímelt kedvesség.
De mégis, azt hiszem ez még kismiska volt a nagyanyámékhoz képest, akik születésem után minden áldott nap jöttek, évekig! Erőszakos, cezeromániás, mindenbe beleszóló és jobban tudó emberek, akik egyik kezükkel adtak, a másikkal elvettek, megfojtottak a majomszeretetükkel, nem csak minket, anyámékat is. Minden nap egy tálca cukrász süteménnyel állítottak be, kövér kisgyermek lévén nem érdekelte őket, hogy ez nekem mennyire rossz, egyél csak kicsikém, nem szép a sovány ember. És nem lehetett nemet mondani, mert kiszakadt az ajtó tokostul, mikor távoztak, másnap meg sírva visszakönyörögték magukat és kezdődött minden újra. Aztán a nagy öntudatosságuk, egy vérig sértődés örökre száműzte őket egy isten háta mögötti faluba, nagyon messze tőlünk.
Csak, hogy jót is írjak, anyám a nagy ellenpélda, aki mindig annyira szabadon nevelt minket a saját igényeink szerint, hogy a részéről mondhatom semmilyen beteg elnyomás, vagy egy életre nyomot hagyó seb nem érintett. Bármilyen hülye hóbortomat, fellángolásomat csöndben nyugtázta, és hagyott megtenni a legmeredekebb dolgokat is. Az unokáival is így van most, a szeretete igazi szeretet, a felfogásomat pedig tiszteletben tartja. Nekem ő példakép.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- szilfa - január 1, 2014 14:53 szerint:
  
  de jo ez a pozitiv kep a vegen, koszonet erte
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Livia - január 1, 2014 12:08 szerint:

Nekem most az a döbbenet, ahogy az elsőszülött meg a tavaszra várt babákhoz viszonyul. Az első szégyen volt, senkinek nem mondta el, a rokonoknak, akikkel napi szinten beszélt. Egyetemista voltam, és nem értette, hogy vállalhatok gyereket ilyen fiatalon. Most meg, hogy “normális” korba léptem, boldogan újságolja. És ez nekem rossz érzés. Hogy az elsőt miért nem?
És rossz látni, hogy a lányom ugyanazok miatt sír a nagymama kapcsán, amik az én gyerekkorom volt: a házimunka mindig az első, hogy nincs türelme játszani, hogy nem dicsér csak nagyon ritkán. Nagyon nehéz úgy viszonyulni is az anyámhoz, mint nagymama. Hogy ugyanúgy átlép rajtam, mint gyerekkoromban. Most először volt karácsonykor, hogy fellélegeztem, tök jó ajándékokat vett, végre nem volt BŐRÖND (anyám bőrönd-fetisiszta szerintem, nem fogja fel, hogy 50nm-en egyszerűen nincs hely a 3. bőröndnek). Erre a lányom kapott egyet egy hét múlva a szülinapjára. Holott a hely nem lett nagyobb, és a 6 évesek úgy általában ritkán utaznak egyedül. És nehéz ilyenkor nagyot nyelnem, mert ordítanék, hogy basszameg, mert érzem az egész mögött a leigázást, hogy ő most győzött.

Más a viszonyunk a Péter szüleivel. Ők is előszeretettel veszik semmibe a mi igényeinket, de inkább nemtörődömségből. És ezeket elvárom, hogy P rendezze. Persze ez rengeteg konfliktus forrása. De tőlük könnyebben elhatárolódom.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Gabi - január 1, 2014 13:48 szerint:

Érdekes olvasni benneteket, mennyire mások a reakcioktok, mint egy férfinak, nekem, ezekre a baromságokra. Lehet nálunk értelmesebb , elfogadóbb volt a család , az én családom felè èn, a párom családja fele ő intézte , hogy mi így neveljük a kolkeinket, legyszi ti is így. Aki nem tartotta tiszteletben, ahhoz nem mentünk és ők sem jöttek. Azt hiszem éppen nem értünk rá. Nem is toppant be csak úgy valaki hozzánk. Könyörgöm a mi életünk, a mi családunk, a mienk. Akinek nem tetszik kapja be. Nem egy szép álláspont, de így a beleszólás mértéke viszonylag alacsony volt. Mostanság nekem kell figyelni, hogy ne dumáljak bele egyik nagy életébe se.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- orsolya - január 1, 2014 14:32 szerint:
  
  ehhez kell egy férfi is, aki felnőtt, és felfogja, hogy már nem az anya-kisfia-vagyok az elsődleges szerepe, hanem az, hogy családapa lett belőle…. mert én hiába intéztem-intézem-intézném így, ha…
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - blaci200 - január 2, 2014 16:12 szerint:
    
    Igen, csak talán annyi kiegészítésként, hogy nem egy férfi ,hanem két felnőtt ember kell hozzá. Személyes tapasztalatom (nem statisztikai minta, az igaz) szerint sajnos ebben nincs nagy különbség a két nem között.
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 2, 2014 20:26 szerint:
    
    igenigen, én csak Gabi szemszögéből írtam a dolgot. 🙂
    
    KedvelésKedvelés
- Semese - január 1, 2014 17:01 szerint:
  
  nalunk detto ez volt. anyammal kozoltem hogy ezek a szbalyok, vagy betartja, vagy nem leszunk joban. apos anyosnak is elmondtam (en, nem a ferjem) hogy ha csokit hoznak ajandekba, azt a gyerek szeme elott vagom a kukaba. azota nem hoznak.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Gabi - január 1, 2014 18:38 szerint:
    
    Na , nem bonyolult ez, vállalni kell a véleményünket , egyszerűbb így élni.
    
    KedvelésKedvelés
- Horváth Dóra - január 2, 2014 04:02 szerint:
  
  Én többnyire azt láttam, tapasztaltam, hogy a férfiak leszarták – hogy tudatosan-e, vagy mert nem érte el az ingerküszöbüket, nem tudom -, így viszont minden családnak lett egy villámhárítója, aki nő, és aki mellékállásban a “kinek mit szabad elmondani, hogy ne sértődjön meg” típusú igényeket(?) menedzselte. Ez a villámhárító-szerep betegít… egy bizonyos szint fölött már testileg is.
  De nem a leszarás a jó módszer, hanem az általad is kultivált határozott kiállás a társ mellett – kevesen képesek rá sajnos.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
habibi - január 1, 2014 14:07 szerint:

nekünk nem és nem jött össze, csak harmadik lombikra. a szülők tudtak az évekig tartó próbálkozásról. ezek után anyósom szemrehányóan nekem: -lehet, hogy többet kellene együtt lennetek, akkor összejönne! apu ha rám nézett is már terhes voltam!
amikor végre terhes lettem: -mozartot kellene hallgatnod, mindenki azt mondja, hogy attól sokkal okosabbak lesznek a gyerekek!
ezt addig mondogattam, míg végül besokalltam és behúztam a csőbe: -te hallgattál mozartot mikor a kisfiadat vártad? -nem, akkor még nem mondták ezt. -na látod, pedig így is milyen tökéletes lett!
addig szekált azzal, hogy a kisebbik gyermekem túl sovány, mert biztosan beteg, hogy kivizsgáltattam a gyereket. vérvétel, vizelet- és székletminta, gipszkásaivás: minden lelet negatív. reakció: -és nem mondták, hogy mit kell ilyenkor csinálni?
most a gyönyörűen rajzoló gyereket cseszegeti azzal, hogy: -jaj, már megint feketével? mondtam, hogy nagymama nem szereti, ha azzal rajzolsz!
hát most üssem agyon?

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- orsolya - január 1, 2014 14:30 szerint:
  
  ó, az enyém a balkezességről akarja leszoktatni (nem lesz az, csak néha a balt használja). a szép kezedet használd, mondtam már. (a férjet is átszoktatták, olyan is lett, hadd ne mondjam…)
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - vica57 - január 2, 2014 18:52 szerint:
    
    Hadd használja, mondd azt a mamának, legalább nem lesz probléma, ha eltörik a “szép” keze 🙂 (bocsi, tudom, nem adunk tanácsot, ezt inkább viccnek szántam)
    Én is majdnem kétkezes vagyok, amit akkor vettünk igazában észre, amikor úgy 10-12 évesen egyszer a bringámat szereltem, és anyu döbbenten nézte, ahogy teszem egyik kezemből a másikba a bringakulcsot, mindig abba, amelyikkel éppen jobban hozzáfértem a szerelési területhez 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 3, 2014 08:48 szerint:
    
    :-))
    
    KedvelésKedvelés
- teeztnemtudhatodhajnalkam - január 1, 2014 14:46 szerint:
  
  Üsd. Felmentenek.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - habibi - január 1, 2014 21:04 szerint:
    
    de Ő Csak Jót Akar 🙂
    
    KedvelésKedvelés
- Csigaliba - január 1, 2014 18:06 szerint:
  
  De ismerős! Nálunk egyik nagymama óvónő volt, aki a hatvanas években tanulta, a hetvenesekben kezdte a szakmát – sejthető, milyen pedagógiai módszerekkel és elmélettel. Én nem vagyok agresszív, de amikor a hároméves lányomat a háromujjas ceruzafogással vegzálta, ütöttem volna szívesen. Ezután jött a nem jó irányba rajzolja a kört (WTF?), mert már korán meg kell szoknia a jó irányt, hogy majd négy (!) év múlva az iskolában jól írja az o betűt. Szegény kölyök meg annyira igyekezett, hogy végül inkább leszokott a rajzolásról, mert ő nem fogja jól a ceruzát, és a napocskát sem abba az irányba kell.
  
  De még szólni is nehéz, mert amúgy meg annyira szereti a lányt, és vészhelyzetben a távolság ellenére is mindig számíthatunk rá és apósomra. Úgyhogy csak hálás lehetek nekik, és egy dögnek érzem magam, ha néha mégsem… Azzal altatom a lelkiismeret-furdalásomat, hogy amikor szólok, a gyerek érdekében teszem a mostani legjobb tudásom szerint. (De mondjuk ettől nem lesz könnyebb.)
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- Csigaliba - január 1, 2014 18:30 szerint:
  
  Úgy általában a témához pedig (ami egyszerűen szuper): tapasztalatom szerint kétszáz km távolság mindkét nagyszülőpártól sokat segít a potenciális konfliktusok elkerülésében. 🙂 Tényleg. Mivel nem heti rendszerességgel találkozunk, így sokkal elnézőbb vagyok a hülyeségeikkel, mert úgy érzem, mindig van elég időm ellensúlyozni mindenféle olyan hatást, aminek amúgy nem örülnék. Ha ez nem így lenne, szerintem komoly gondjaink lennének, mert amúgy nem elnéző, hanem nagyon kemény vagyok. Mondjuk akkor sem anyósomékkal lenne gond, mert szerintem nekik elég lenne elmondani, de anyám egészen más tészta.
  
  Anyám mindenféle kompetenciámat megkérdőjelezné, ha tehetné, különösen a gyereknevelésit, különösen az elején. (Most már nyilván látja, hogy valahogy csak jól elboldogultunk.) Én meg tőle aztán tényleg nem fogadok el semmit, mert ők bizony csúnyán elcseszték, Nyilván odáig jutnánk, hogy megmondanám, kicsit előbb kellett volna odatenniük magukat. És egyetértek valakivel, aki korábban írt arról a bullshitről, hogy ők már szabadok a szülői felelősségtől. Értünk felelősek voltak, aztán mégis mi lett belőle. Még most is felelősnek kellene lenniük annyiban, hogy elfogadják a kompetenciáinkat és a döntéseinket, és támogatnak a gyereknevelés nehéz munkájában, de nem teszik. Ezek szerint ettől a szülői felelősségtől is szabadok már? Amúgy én meg felelős vagyok az én gyerekemért, úgyhogy nem fogom engedni, hogy nyomokban is találkozzon azokkal a tapasztalatokkal, amikkel én.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 16:15 szerint:
  
  “hát most üssem agyon?”
  Minimum bronit neki.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
orsolya - január 1, 2014 14:29 szerint:

anyukám, az anyukám egy áldás. mi soha nem jöttünk ki, de mióta gyerekünk van, átkattant, és rengeteget segít. segít, és nem ránk erőszakolja magát, nem jobban tudja, csak ha kérdezem, és ha olyan van, akkor csak a takarításban segít, de azt sem hányja a szememre. eleinte próbálkozott, persze, de leállítottam, és most mondhatni harmonikus a viszony.

a másik mama. na, ő kemény, mikor a férjem még a fiúm volt, addig palacsintasütéskor cinkosan kacsintgatott, hogy tudod, miért sütök palacsintát, mert az olyan nagymamás. aztán a férj férj lett, kettővel hűvösebb lett a viszony, hát még mikor bejelentettük, hogy jön a gyermek. kórházba kerültem vészes hányás miatt, de persze csak szimulálok, hogy körülöttem forogjon a világ; ne merjem apás szülésre buzdítani a férjet, mert az nem neki való; hívatlanul-váratlanul berontott a szülésre, le is állt minden egy pár órára; a mi fiunk “a kissrác”, a szomszéd unokája andriska; ne dugjam a lázmérőt a gyerek fenekébe, mert buzi lesz; jó a szoptatás, de meddig akarom csinálni három hónapnál nem tovább, ugye; hordozzam akkor, ha majd kialakult a csontrendszere, majd két évesen, ne most; a gyereknek a rácsos ágyban a helye; megcsípi, ha csuklik, mert a sírástól elmúlik; adjak neki pár csepp citromlét, mert a tejemtől fáj a hasa és könnyebben megemészti; megbeszélünk valamit, és homlokegyenest mást csinál és mond, ésatöbbi, ésatöbbi. nagy részére már nem is emlékszem, mert igyekszem kitörölni, írmagja se maradjon, szerintem ha válunk a férjjel, akkor az úgyis miatta lesz egyszer…

na, hát nálunk így. most jól telepanaszoltam az internet.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- marypoppins - január 1, 2014 14:38 szerint:
  
  Atyám! nem semmi lehet. Csak panaszold nyugodtan.
  Küldök ismeretlenül is egy ölelést.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - orsolya - január 1, 2014 14:56 szerint:
    
    köszönöm.
    
    KedvelésKedvelés
- teeztnemtudhatodhajnalkam - január 1, 2014 14:45 szerint:
  
  Jézus, de gáz! 😦
  Nem lehet valahogy elkerülni a találkozást vele?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - orsolya - január 1, 2014 14:55 szerint:
    
    az a baj, hogy. hogy a férj egyke, és nem érzi, nem fogja fel, hogy engem ezek mennyire bántanak, meg ha mondom, hogy mit mondott, nem hiszi el, mert az ő anyukája nem ilyen. eddig nyeltem, évek óta nyeltemtűrtem, de mostanra elég lett. karácsonykor azért volt balhé, mert 23-án jöttünk ki a kórházból a gyerekkel egy vírusfertőzésből épp gyógyultan, és akkor 25-én menjünk is hozzájuk. rángassam a két gyereket, a kicsit is, aki egy hete még alig élt. nem az, hogy ha már nem eszi meg, amit én főzök (mert szerinte nem tudok, de SOHA meg sem kóstolta), akkor felpakolja, amit ő főzött, és eljönnek, nem, én rángassam a gyerekeket.
    
    sokösszetevős, bonyolult, én voltam a hülye, hogy hagytam idáig fajulni, a férj kedvéért, hogy őt ne bántsam ezzel, hát nekem is rosszul esne, ha rosszban lenne az enyémekkel… de az a terv, igen, hogy idéntől jelentősen ritkulnak és rövidülnek a találkozások (egy hétvégéről egy napra, pl… háromhavonta 😀 )
    
    KedvelésKedvelés
  - marypoppins - január 1, 2014 15:07 szerint:
    
    Anno nálunk nem volt gyerek, de én sem akartam, hogy “szegény” páromnak rossz legyen (szintén egyke). Hallgattam sokáig, (borzasztó lélekölő) aztán amikor – szerintem -finoman szóltam párom anyja úgy elviharzott, mintha soha ott sem lett volna, még drága kicsi fiától sem köszönt el. Utána valamelyest javult a helyzet. De hangsúlyozom, nálunk nem volt gyerek, úgyhogy nekem így könnyebb volt. De nagyon érteni/érezni vélem amiről írsz.
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 1, 2014 15:40 szerint:
    
    nálunk az elviharzásra nem hiszem, hogy sor kerülne, annál sokkal nagyobb anyatigris(nek gondolom)… igen, a gyerekek sokat nehezítenek a dolgon. ugyanakkor valahogy le is egyszerűsödik minden, mert ők lesznek az elsők, és kész.
    
    KedvelésKedvelés
  - teeztnemtudhatodhajnalkam - január 1, 2014 15:08 szerint:
    
    Mindent bele! Szorítok!
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 1, 2014 15:38 szerint:
    
    köszönöm. iszonyúan felhúztam magam megint, amikor a hozzászólást megírtam, de valahogy most jobb.
    
    KedvelésKedvelés
  - teeztnemtudhatodhajnalkam - január 1, 2014 15:53 szerint:
    
    Csak nyomjad kifelé, ne belül dolgozzon. Shrek is megmonta: jobb kinn, mint benn.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 16:26 szerint:
    
    Hu en is, egybol elboritott egy hatalmas fekete felho, meg igy evekkel kesobb is. De teny, hogy a kiiras segit feldolgozni. Csak most megint erzem azt a tehetetlen duhot, ami eveken at dult bennem. Szornyek marpedig leteznek.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 15:13 szerint:
    
    sok sikert kivanok, es szerintem ne magad hibaztasd, van ebben a tortenetben eppen eleg ember, akik valoban felelosse tehetok
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 1, 2014 15:47 szerint:
    
    köszönöm, szilfa! valóban úgy gondolom, ők is hibásak, de tényleg én IS kellettem ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok, azt hiszem. és ezzel a saját dolgomat nehezítettem meg, mert az azért várható volt, hogy az idők végezetéig ez nem mehet így, a gonoszság konzervál, a mama elél 90 éves koráig, én meg nem húzom addig, ha így marad(t volna)
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 16:23 szerint:
    
    “a gonoszsag konzerval” :))) igen, ezt en is lattam mar nehanyszor. Azert nem hibaztatlak, mert a szulo olyan hatalmi helyzetben van erzelmi teren – meg a felnott ember szuloje is -, amivel nagyon nehez szembeszallni. Maximalis ovatossag, korultekintes es bizonyossag kell, hogy az ember beavatkozzon, foleg drasztikusan. Szerintem teljesen emberi es megertheto, ha nagyon sokaig inkabb megmenteni akarod a helyzetet, es nem ugrasz az elso (sokadik) gonoszsagra. Utana persze mar eros leszel, en nem feltelek, csak ertem, hogy ez neked miert tartott eddig. Meg persze azt is, miert hibaztatod magad. Ezek szamomra jo, egeszseges jelek 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - katya - január 1, 2014 17:31 szerint:
    
    orsolya, ezt a bánásmódot senki nem érdemli meg, magadat ne hibáztasd. nem az áldozat a hibás, amiért nem húzta meg a határt, amikor az orkok lerohanták. drukkolok a teljes leváláshoz!!!
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 16:31 szerint:
    
    Orsolya, azért a fő hunyó nem te vagy, hanem anyósod és a férjed is. Ha jól értem, gyakorlatilag kételkedik a szavadban, meghazudtol, mert az ő drága anyukájában jobban bízik? Marha jó.
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 2, 2014 20:27 szerint:
    
    hát inkább csak kételkedik, még nem is feltétlen abban, hogy elhangzott, ami elhangzott, hanem abban, hogy amögött milyen szándék rejtőzik.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 10:41 szerint:
    
    Ja, azért így árnyaltabb, de azért elég vacak lehet.
    A másikra, amit Gabinak írtál: bocs, akkor azt félreértettem.
    
    KedvelésKedvelés
  - KAti - január 1, 2014 23:44 szerint:
    
    Nálunk már csak háromhavonta van találka. Akkor két-három nap, aminek úgy megyek neki, hogy ezt féllábon is kibírom. És nem reagélok a b..tatásra, mert akkor ő lesz az áldozat. A gyerek így is beolvas időnként. Na, de hát én csak ilyen gyereket tudok nevelni.
    
    KedvelésKedvelés
  - KAti - január 1, 2014 23:53 szerint:
    
    Az is igaz, hogy a férjem függetlenségi háborút folytat az anyjával szemben. Anyósom még nem fogta fel, hogy a 31 éves fia egy önálló, felnőtt férfi, három gyerekkel. Így a fiam van kit másoljon, amikor kikéri magának, hogy ne bánjanak vele csecsemő módjára. Én meg ebben a konstellációban csak teszem a dolgom. Azt, amit mindig. Nem magyarázom, így arra sincs lehetőség, hogy belemagyarázzon. De nagyon nehéz. Néha ordítva tudnék szaladni. Kitartást neked.
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 3, 2014 08:49 szerint:
    
    igen, nálunk is ez a terv, hogy ennyi legyen. aztán majd ha a kicsi is elég nagy lesz, már csak az apjukkal mennek és kész.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 09:50 szerint:
    
    Nem értem. Mennyire kicsi a kicsi, hát amikor már nem szopik, miért ne mehetne csak az apjával? A másik: és a gyerekek szeretnek oda menni?
    Nekem anyám – nagyrészt joggal egyébként – egy időben a gyerekek előtt is szidta az anyjukat. Amit mondott, az igaz volt, de ne a gyerekek előtt. A gyerekeket is bántotta ez. Megmondtam neki, hogy ha ezt csinálja, a gyerekek nem akarnak majd hozzá menni, de én sem viszem őket hozzá. Mondja nekem (sajnos igaza van 99 %-ban), de csak akkor, ha nincsenek ott a gyerekek. Nehezen, de megállja.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 5, 2014 21:47 szerint:
    
    Halloo! Itten vagyok, én is szenved. És szurkolok nektek! Nálunk havi egy. Hajrá!
    
    KedvelésKedvelés
- katya - január 1, 2014 17:26 szerint:
  
  anyámborogass, ezért én minden kapcsolatot megszakítanék. klinikai eset.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- Bringasahegyen - január 1, 2014 18:53 szerint:
  
  “ne dugjam a lázmérőt a gyerek fenekébe, mert buzi lesz” – ezt szabad idézgetni? Zseniális. Valami skandináv családi rémfilmben is megállná a helyét a mama.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Vacskamati - január 1, 2014 20:57 szerint:
    
    Egy ismerősömnek azt mondta az anyja, hogy azért nem szabad sokáig szoptatni a lány gyereket, mert leszbikus lesz. Én akkor azt hittem, azt a szöveget nem lehet felülmúlni. Hát tévedtem.
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 4, 2014 13:56 szerint:
    
    nálunk a második lány, vártam valami hasonló szöveget, de még nem jött :)))
    
    KedvelésKedvelés
  - orsolya - január 3, 2014 08:52 szerint:
    
    szabad 🙂 most már én is csak röhögök rajta.
    
    KedvelésKedvelés
- aritareal - január 1, 2014 23:29 szerint:
  
  “ne dugjam a lázmérőt a gyerek fenekébe, mert buzi lesz” – mekkora állatság már ez? Ha nem tudnám, hogy komoly, azt hinném ez egy vicc, nagyon beteg fantáziája van anyósodnak.
  Kitartást kívánok neked, a férjednek meg megvilágosodást anyukával kapcsolatban!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - orsolya - január 3, 2014 08:50 szerint:
    
    köszönöm, szükség lesz rá! 🙂
    
    KedvelésKedvelés
- cris256 - január 8, 2014 16:47 szerint:
  
  Aztarohadtmindenit.
  
  Anyáddal kapcsolatban: nagyon érdekes, kíváncsi vagyok, az enyém milyen lesz, ha nekem lesz gyerekem… már ha egyáltalán beszélőviszonyban leszünk még akkor. 😀
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
szilfa - január 1, 2014 14:48 szerint:

Az milyen, amikor a nagymama az unokahoz beszelve rendszeresen magat nevezi anyanak “elszolasbol”, az anyat pedig nagyinak? Es ehhez melto elannal veszi at a terepet az unokaja mellett, egeszen odaig mereszkedve, hogy ahogy a latoterebe kerul a gyerek, egybol az anyai funkciokat kezdi ellatni mellette, leallithatatlanul; hogy szisztematikusan betor az anya-gyerek intim pillanatokba; hogy ott all a hatam mogott kozvetlenul, mikozben a gyerekkel foglalkozom, es a keze mozdulatra, beavatkozasra kesz pozban all, kozben a gyerekkel gugyog; hogy kezelhetetlenul onallo (pl telviz idejen, derekfajos hetveneves nagyi a berhaz negyedik emeletrol – lift nincs – kenguruba magara kotozve leviszi a rovid idore felugyeletere bizott, jo husban levo, 9-10 kilos, het honapos gyereket setalni a nyockerbe, szolas es cetli nelkul, es meg o kiabal velem a szamonkeresre); hogy az ovibol kifejezett, tobbszori keres ellenere csakazertis onalloan elhozza az unokajat, nem varja meg, amig en odaerek, pedig a gyerek is engem akar – ezen a ponton szakadt meg vegul a dolog, es lett egyszeruen kitiltva tolunk; hogy allandoan sirankozik es sajnaltatja magat unokahianyra hivatkozva (teljesen alaptalanul); hogy kizarolag a sajat erdeket nezi, soha nem a mindezt egyre rosszabbul, neurotikusabban turo gyereket (“de nem ertem, miert zavarja ez, hiszen en csak rovid ideig…”, mondja o, es nem es nem es nem erti, mert nem akarja: nem kell, hogy ertsd, csak _ne csinald_, de o tovabb csinalja) es semmilyen keresre, magyarazatra nem hallgat eveken at, hanem veszekszik, vadaskodik es hazudik: “ezt meg nem mondtad” (de, mondtam, meghozza millioszor ); “nem ertem, mondd el megegyszer, magyarazd el ugy, hogy megertsem” (szintiszta kibujos jatszma, belemegyek, de mindig ugyanaz a vege, es o sosem erti meg); “de en csak” + barmi kifogas, vagy: “de en csak segiteni/jot akarok” (DE NE AKARJ SEGITENI, NE AKARJ AZ EN ELETEMMEL SEMMIT, foleg ne az ismetelt kereseim ellenere); “de a ferjed megengedte” (de en mar vegtelenszer kertem az ellenkezojet, vagy egyszeruen enm is igaz az egesz, csak jatszmazik megint); “majd szolj ram, ha ezt latod” (nem, ez nem az en dolgom, neked kellene megeroltetned magad, es kulonben is, szoltam mar szamtalanszor, de semmi nem valtozott); “nem is csinaltam ilyet” (szemrebbenes nelkul), a nagyanyai helyzete moge elbujva? Mindekozben persze a szent unoka lelki, erzelmi, sot fizikai biztonsagat veszelyeztetve. Szelsoseges eset, de szerintem az en anyam evek alatt egyszeruen mindent eljatszott, ami ebben a temaban hibakent elkovetheto. Azokat az eseteket pedig egyszeruen nincs lelki erom felidezni, amikor konkretan veszelybe sodorta a gyereket, leginkabb a sajat szerepet tuldimenzionalo, oktondi felelotlensegbol.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- orsolya - január 1, 2014 14:58 szerint:
  
  igenigen! az nálunk is rendszeres, hogy anyának hívja magát, és engem mamának… a fiam már kijavítja 😉
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 1, 2014 15:11 szerint:
    
    Okos fiu 🙂 Az enyem meg mar telefonon sem akar beszelni a nagyanyjaval. Ennyit ert el az erofesziteseivel, meg azzal, hogy a fiam egyszer vilagosan megertette, h a nagyanyja valamiben hazudott neki – pont neki ne hazudna? Szegeny gyerek.
    (meg meg, jut eszembe, amikor keretlenul beleszolt a gyereknevelesbe, de nem am csak utolag velemenyezve, hanem a konkret helyzetekben egyszeruen belepofazott a mi dolgunkba. Beszelek a gyerekkel, o meg beledumal, hogy ne igy, jajszegeny, najolvankerjelbocsanatotesigerdmeghogytobbetilyetnemcsinalsz -??? esatobbi. Meg hogy a kisfiam aludjon nala, az egy szinttel lejjebb levo kislakasban, amikor az anyam hetekre kiutazott hozzank. Fokozatosan lehordta a ruhait, szinte lekoltoztette. De mondom ezt ne, a gyerek sem akarja. “denemertemhogymiert, hiszenencsak, magyarazdel”
    Jaj, es amikor lattam, hogyan manipulalja, es hogy elvezi a konnyu sikert… hogy milyen emberek vannak, de komolyan. Omlik a kaka, meg igy evek utan is. Bocsanat.
    
    KedvelésKedvelés
  - hakapeszi76 - január 1, 2014 20:03 szerint:
    
    Ez nagyon beteg. Még nem is hallottam ilyet, hogy a nagymama anyának szólíttatja magát az unokájával. Ez vajon honnan, vagy miért???
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 20:30 szerint:
    
    Szerintem egyszeruen gyakran nem (volt) tiszta a feje, bezavart mindenfele vagykep, emlekfoszlany meg teveszme.
    
    KedvelésKedvelés
  - képviselőné - január 2, 2014 00:52 szerint:
    
    Ezzel az erővel én is hívattathatnám magamat anyának a rokon gyerekkel. Végülis az tök menő, szeretném, ha valaki anyának (de, ha már lehet így kivánni, inkább anyunak) szólítana. Hogyhogy ez nekem még nem jutott eszembe?
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 16:39 szerint:
    
    Őőő, ha a gyerek sem akarja, akkor miért kell? Miért nem lehet megszakítani a kapcsolatot akár, pláne kerek-perec megtagadni, hogy nála aludjon?
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 16:52 szerint:
    
    De, pontosan ez tortent. Csak ez egy hosszu es nehez folyamat volt, az osszes ellentmondasaval. Es igen, a vegere kiderult, hogy nincs mas lehetoseg, nincs fejlodes, es nincs atmenet: marad az amputacio. Amig benne van az ember, egyedul viv, es se ereje, se tapasztalata, se ralatasa a helyzetre, raadasul folyamatosan es varatlan (irracionalis) iranyokbol tamadja es alaassa valaki, nagyon nem egyszeru gyorsan jo dontest hozni. Lassan viszont lehet 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:07 szerint:
    
    Igen, közben eljutottam odáig az olvasással, bocs.
    Persze, nyilván az ember bízik, változtatni próbál, lassan borít. Csak úgy értettem, hogy még mindig úgy van.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 17:33 szerint:
    
    semmi baj, kozben en is rajottem, hogy kozben rajottel… 😀
    
    KedvelésKedvelés
  - tavasztunder - január 3, 2014 12:34 szerint:
    
    Nálunk az anyám ilyen, csak a mikor lesz már unoka nóta ment. Nem érti a mai napig, hogy ez nem az ő döntése. Nálunk is csak az amputáció segített, mert ő módszeresen nekiállt aláásni engem, a kompetenciámat. Kb. a Joós-féle nóta, az élet értelme a párkapcsolat és a gyerek, minek tanultál annyit. Ja és nehogy már nekem jobb legyen.
    
    KedvelésKedvelés
- pikareszk - január 1, 2014 16:00 szerint:
  
  Ismerős családban a nagyi anyaként mutatkozik be az oviban, es a kisfiát akarja hazavinni. Elképesztő.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - képviselőné - január 1, 2014 17:19 szerint:
    
    Jaj. Nem lehet, hogy túl fiatalnak tartja magát a nagymamasághoz? 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 18:46 szerint:
    
    Fiatal nagyi. Ennek ellenére a bőkezű, megengedő, és – a gonosz és alkalmatlan anyával ellentétben – bölcs idős asszony képében tetszeleg, mert valójában az szeretne lenni.
    Szerintem hatalmi játszmázik, és néha belefeledkezik az uralkodói szerepbe, amiben fia csak neki születhet, jó anya csak ő lehet.
    
    KedvelésKedvelés
  - képviselőné - január 2, 2014 00:47 szerint:
    
    Kár. Azt hittem, van humora, és így akarja elhitetni az óvodai alkalmazottakkal, hogy ő még nem lehet nagymama. Dehát én mindig magamból indulok ki 😀
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 2, 2014 00:52 szerint:
    
    🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 2, 2014 15:29 szerint:
    
    Sajnos nem.
    De megjegyzem, saját felhasználásra.
    
    KedvelésKedvelés
- creusa - január 1, 2014 16:41 szerint:
  
  Bocs, szerintem beteg. Nagyon. Sajnálom. Kitartás!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 1, 2014 17:22 szerint:
    
    Koszonom, segit 🙂 Igen, szerintem is az. Nehez eset, mert rendkivul szelsoseges viselkedesu, sok jot is tudott ezek mellett, foleg ugye amikor mas is latta 🙂 Hiszen igazi, osztonos manipulator. Ugyhogy a tagas ismerosi kor szemeben en vagyok a galad cserbenhagyo, aki egy ilyen aldott jo, segitokesz embert minden ok nelkul bant (a csalad egy resze legalabb mas helyzetekbol ismeri a valodi enjet, es nincs ra mas szo, fektelenul gyuloli az anyamat), nekem meg az ismerosoknel kedvem sincs magyarazkodni es igazolni magam, inkabb hibaztassanak, megertem, hiszen csak az o oldalat latjak. Tudom, hogy egyreszt el sem hinnek, mikre volt kepes, masreszt pedig szamomra jobb erzes tiszta lappal kezdeni valakinel, mert aki ismeri az anyamat, az ohatatlanul belehozza ezt valamilyen szinten a kapcsolatunkba, en pedig semennyit sem kerek belole azon felul, amit igy is muszaj vele erintkeznem. Nehany ev elteltevel felvettuk a kapcsolatot, azota sokkal higgadtabb. Ez a sok jatszma eltunt, folottem mar nincs hatalma, es en olyan tavol tartom magunktol, amennyire lehet. Kotelezo minimum, felszinesseg, es kesz. Mar nem veszelyes a gyerekeimre, ez a fo szempont, meg az, hogy ne legyen teljesen magara hagyva. Ennyi maradt egy valojaban soha nem letezett anya-lanya es unoka-nagymama viszonybol, szomoru.
    
    KedvelésKedvelés
  - creusa - január 1, 2014 18:04 szerint:
    
    Nagyon sajnálom, de a legtöbb amit tehetsz, szerintem is az, hogy magatokat, a gyerekeidet véded. Nehéz lehetett a döntés, nem mindenki képes erre, nem menthetünk meg mindenkit, főleg nem mások rovására. Iszonyú nehéz lehet, örülök, hogy konszolidáltabb a helyzet. ÖLELÉS!
    
    KedvelésKedvelés
  - vanitas - január 1, 2014 18:28 szerint:
    
    “iszen igazi, osztonos manipulator. Ugyhogy a tagas ismerosi kor szemeben en vagyok a galad cserbenhagyo, aki egy ilyen aldott jo, segitokesz embert minden ok nelkul bant ”
    
    Itt is ez. Az ő áldott ajándékai (rendszeres, látványos, minőségi dolgok) mellett ehhez a brutális bántáshoz az én néma létezésem tökéletesen elegendő. Ha unoka lesz, nem leszek néma.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 18:42 szerint:
    
    azota meginkabb fokozott ovatossaggal kezelem a halatlan gyermekekre panaszkodo idoseket…
    
    KedvelésKedvelés
  - ClaraOswin - január 2, 2014 14:48 szerint:
    
    Ó, szilfa, de ismerem, amit írsz…
    
    Én az egész gyerekkoromat úgy töltöttem, hogy mindenki ismerte anyámat, és így mindenki megfigyelővé vált körülöttem, ráadásul anyám mintha direkt le akart volna járatni engem mindenki előtt. Úgy képzeltem a helyzetet magam elé, mintha lennének a “tiszta” és az “anyám által fertőzött” emberek. Az előbbiek engem láttak – jónak, rossznak, amilyennek éppen. Az utóbbiakra előbb-utóbb felkerül egy sötét szemüveg, amin keresztül én egy lusta, szégyenteljes voltam.
    
    Az iskolám igazgatónője egyben a főnöke volt egy másik munkahelyen, plusz anyám “lelkivezetője”. 14 éves koromban közölte velem, hogy nem enged el az iskolából sítáborba, mert “tönkreteszem a családom”.
    
    Egyszer szemtanúja lettem, ahogy valaki “megfertőződik”. Egy távoli nagynéném jött hozzánk látogatóba, akit nagyon szeretek, és eddig ő is szeretett engem. Egy parkban voltunk, 20 méterre tőlem beszélgettek. Egyszer csak elkezdett “úgy” rám nézni. Mintha veszélyes bűnözővé vedlettem volna át egy pár másodperc alatt. Többet nem közeledett hozzám, nem beszélgettünk.
    
    Rákérdeztem anyámnál, és megtudtam, hgoy anyám arról panaszkodott, hogy ú mennyire szenved attól, hogy én rossz anya vagyok. Gyönyörű.
    
    Engem senki nem érdekel, aki valaha is kapcsolatba lépett anyámmal. Jól mondod: “az ohatatlanul belehozza ezt valamilyen szinten a kapcsolatunkba”.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 15:05 szerint:
    
    Igen, sajnos az ember hozzaszokik az igazsagtalansaghoz, es szep lassan kitorli a fel eletet. En mindig kedves vagyok ezekkel az emberekkel, viselem a rolam, de nelkulem kialakitott velemenyuket, es sajnalom oket. Neha annyit megjegyzek, ha valaki konkretan beszol, hogy nem tudja, kirol es mirol beszel, es neki is jobb, ha ez ennyiben marad. De ennel tobbet nem, mert egyreszt folosleges, masreszt ha lehet, nem elem ujra ezeket a pillanatokat. Sajnalom, hogy ezt csinalja veled 😦
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 16:44 szerint:
    
    Hát az előzmények alapján, ha jól értem, ez még happy end. 😦 Sajnálom.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 17:00 szerint:
    
    Koszi, ram fer 😀 De tenyleg. Minel tobben mondjak, annal jobban megtamogat. Szerintem el sem lehet kepzelni, milyen ugy felnoni, hogy te johiszemu es naiv vagy, mikozben valaki mindig lepeselonybol ellened jatszik. Eloszor ezt kell megerteni, aztan jon a cselekves. Azt nem tudom, hogy valaha el lehet-e fogadni teljesen. Nem hiszem. Az apam sokaig vedett ettol, de sajnos mar nagyon regota nem el. Gondolom, egy resze ennek a belevadulasnak a bosszu is az apammal volt nagyon eros kapcsolatomert.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:17 szerint:
    
    Igen, az is lehet, hogy ezért is ennyire ellenséges (tudom, nem jó szó, maradjunk abban, hogy szemét) veled szemben. Azonosít az apáddal, haragszik rád (és rá) a szövetségetekért.
    Elfogadni nem kell szerintem. Mármint azt, hogy ilyen, és tényleg ilyen volt, a tényt el kell, mert hát tény. De a viselkedését, a személyt, hogy hát ő ilyen, fogadd el így, na ezt nem hiszem. Ha kapcsolatot akar veled és az unokájával, akkor ne legyen ilyen.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 17:32 szerint:
    
    Pontosan, nagyon ratapintottal a lenyegre, azonositott vele, es meg a regi, az apam ellen bevetett jatszmait is leporolta a kedvemert, felismertem a mondatokat, helyzeteket. De, sztem nagyon is ellenseges, csak nem nyiltan harcol, hanem kavar jobbra-balra, armanykodik, askal, mergez es fur. Vetelkedik, megbosszul. Nem ismer es nem ert engem (mint apamat sem anno), komplexusai vannak, egyszerre csodal es gyulol, ami miatt aztan megint jon a nyakamba ugyanaz: vetelkedik, megbosszul… Nem tud tartosan mas ember lenni, szerintem se mintaja, se akarata nincs erre. Hiaba oreg mar, a szelleme ugyanolyan gonosz es veszelyes maradt. A tavolsag, mint uveggolyo segit mindannyiunknak 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:36 szerint:
    
    Igen, valahogy így értettem én is az ellenségest – szóval szemben, felvállalva nem, nyilván rettenetesen megdöbbenne, hogy te honnan veszed. És tényleg, őszintén döbbenne meg, ennyire nem tudatosan csinálja.
    “Rájöttem, hogy …” Megy ez nekünk, kis késéssel. 😉
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 18:09 szerint:
    
    Igen, nagyon jol latod, tagad mindent, ezert sem jutottunk soha egyrol a kettore. Meg onmaganak sem vallja be. Ez benne a beteg, es ez kergetett engem is kis hijan oruletbe. Viszont a filmmuveszet sokat profitalt az ilyen kapcsolatokbol :)) Foleg, ha tragikus veguk lett, ami, valljuk be, a gyakoribb eset.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:11 szerint:
    
    Nem sokat segít, hogy nem előtted, hanem maga előtt tagad, ő belül olyan csodás anyának képzeli magát, ahogy a felületes ismerősök látják.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 18:52 szerint:
    
    Pontosan, mar megint eltalaltad. Es olyan nagymamanak, mint az Oreg nene ozikejeben :))) nem viccelek, o mondta.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:54 szerint:
    
    Sajnos komolyan gondolja. Nem nehéz eltalálni, elképesztően egy kaptafa. 😦
    
    KedvelésKedvelés
  - katya - január 1, 2014 17:34 szerint:
    
    Szerintem is beteg. Az én anyám se semmi, meg akarta már kivenni a gyereket a kezemből, hogy majd ő, de azért sosem cserélte fel a megszólításunkat.
    
    KedvelésKedvelés
- Csigaliba - január 1, 2014 18:39 szerint:
  
  Ez végtelenül gáz. Szerintem valami baj van fenn a toronyban. (Mentálisan, úgy értem.) Nagyon sajnálom, hogy ezeken keresztül kellett menned.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 1, 2014 18:44 szerint:
    
    koszonom, nagyon jolesik es fontos az egyutterzes, mert bizony nem konnyu ezeket kezelni, de minel nagyobb a kihivas, annal nagyobb a fejlodesi es tanulasi lehetoseg 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - kormos - január 2, 2014 00:38 szerint:
    
    Mélyen együttérzek.
    
    A szüleimnél egyetlen családi fénykép van kitéve: egy montázs, amelyet az anyám készített, az első gyerekünk van rajta újszülöttként, és a kép úgy van megkomponálva, hogy úgy tűnjön, az anyám a friss anyuka és a gyerekem a kisbabája. Még felirat is van hozzá szerkesztve, amely a nem valós viszonyt megerősíti (tehát direkt megtévesztő, arra utaló a feliratozás, hogy édesanya és gyermeke van a képen). Anya-nagyi elszólások nincsenek, de az édesanya-mostohaanya párhuzam már megvolt…
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 16:08 szerint:
    
    😦
    
    KedvelésKedvelés
  - bronzérmes - január 2, 2014 08:05 szerint:
    
    Hogy Évát idézzem: “fehér köpeny kell! 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 2, 2014 14:59 szerint:
    
    az biztos, de nem vennem el tole a melyseges elvetemultseg megdolgozott dicsoseget 😀
    
    KedvelésKedvelés
- ursa minor - január 5, 2014 21:54 szerint:
  
  Volt egy ilyen kliensem. Mi a keresztneve anyudnak?
  Amúgy meg részvétem.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- cris256 - január 9, 2014 08:38 szerint:
  
  Ez ijesztő!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
ikra - január 1, 2014 15:00 szerint:

Hogy mennyire ismerős, amikről írsz! szerencsére nem saját élmény, egyik barátnőmnél mentek ezek a kis trükkök, beszólások anyukája részéről. Most van két unoka, de az az látszatélet… hát nem kívánnám magamnak.
Az én anyám anyának is, nagymamának is szuper. Szerintem hihetetlen bölcsesség kell ahhoz, hogy úgy mondjon véleményt, hogy ezzel ne akarjon feltétlenül befolyásolni, és hogy ne kérjen számon, ne ellenőrizzen, ne fojtson meg, bízzon meg bennem, hogy tudom, hogyan élem az életemet. Kamaszként, egyetemistaként és házasként is normálisan kezelt, sosem erőszakolta rám magát, de ha kellett, mindig ott volt nekem a háttérben. Nagyszülőként is abszolút elfogadja és figyelembe veszi a kéréseimet., imádja a gyerekeimet és sokat segít. Tényleg mindenkinek ilyen anyát kívánnék.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 1, 2014 18:31 szerint:
  
  🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Bringasahegyen - január 1, 2014 15:13 szerint:

Jó téma!
Az én anyámmal mint nagymamával sokkal elégedettebb vagyok, mint a felém való anyai teljesítményével. Nekem volt vele sok harcom, elégedetlenségem, a gyerekeimhez való hozzáállásával sokkal kevesebb a probléma.
Sose sürgettek, hogy kéne egy unoka. Egyetlenegy esetre emlékszem, mikor anyám kiejtette ezt a száján. Rögtön mondtam is neki, hogy aki 34 évesen lett anya, az 58 évesen ne sürgesse az unokát. Többé soha.
Van saját identitása, nem tartja magát nagyinak legelsősorban, nem veszi elő a hentesnél a gyerek fotóját. Jó érzéssel bízom rá a gyereket, a kéréseimet betartja, még ha nem is ért velük egyet teljesen. A gyerek nagy zsarolási potenciál. Nem ad nekik csokit, nem nézet tévét. Az érződik, hogy van saját életük, de ez nekem rendben van.
Én a különbséget apukámon érzem, aki gyerekkoromban sokat dolgozott, sokat sportolt, és a maradék idejét elvitte a csónaklakkozás a garázsban. A gyerekeimmel most sokat van, türelmesen, kedvesen és istenáldotta nagyothallással foglalkozik velük. Jó látni.

Nekem gyerekkoromban nagyon jó és szoros viszonyom volt a nagyszüleimmel, sokat törődtek velem, az anyai nagymamám volt velem az élet fontos pillanataiban (első felállás, szobatisztaság, Brezsnyev halála, halandóságom felismerése). Sokat kaptam a három ismert nagyszülőmtől, közel állnak hozzám.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 1, 2014 17:37 szerint:
  
  “az élet fontos pillanataiban (első felállás, szobatisztaság, Brezsnyev halála…” LOL, imádlak!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Bringasahegyen - január 1, 2014 18:04 szerint:
    
    Ez nem vicc! Épp a Bors című vidám sorozatot készültünk nézni a nagymamámmal, amit Brezsnyev halála miatt nem sugároztak, helyette egész délelőtt gyászzene ment. Hétéves voltam.
    
    KedvelésKedvelés
  - Csigaliba - január 1, 2014 18:42 szerint:
    
    Én is a nagymamámnál néztem Brezsnyev temetését! Utólag sajnálom őt, nem fair, hogy a szüleim megúszták a kérdéseimet, helyettük neki kellett válaszolnia.
    
    KedvelésKedvelés
  - sista - január 1, 2014 18:57 szerint:
    
    Mi is néztük az iskolában a temetést a tévében. Semmit nem értettem belőle, de a zene miatt elsírtam magam.
    
    KedvelésKedvelés
april - január 1, 2014 15:14 szerint:

Késői gyerek is voltam, meg a szüleim is messze vidékről származnak, nem ismertem egyik nagyszülőmet sem. Az enyéimnek aztán volt két nagymamája, meg egy nagypapája is. Már csak anyósom él, a szüleim az elmúlt két évben mentek el, másfél év különbséggel. Lehet, hogy ezért is idealizálom egy kicsit őket. Anyukám a mai napig nagyon hiányzik. Vele kapcsolatban meghatározó élményem, hogy az első gyerek megszületése után minőségileg átalakult a kapcsolatunk. Akkor éreztem először végtelen tiszteletet és elismerést az ő anyasága iránt, szívesen vettem a tapasztalatait, és azt gondoltam, ha másképpen is, de bárcsak tudnám legalább olyan jól csinálni, mint ő. Sokmindenben különbözött a véleményünk pedig. Én is úgy indultam neki a szülőségnek, kicsit kamaszosan, hogy majd én jobban csinálom, mint ők, és legfőképpen azokat a hibákat nem fogom elkövetni, amiktől én szenvedtem gyerekkoromban. Ahogy nőttek a gyerekek, lett is konfliktus ebből-abból, de úgy érzem, tiszteletben tartottak, nem kérdőjelezték meg soha a kompetenciámat.
Anyósom, hát ő más eset. Vele sokkal több konfliktus volt és van. De nem csak a gyerekek miatt, hanem úgy egyáltalán, mindenben. Miért pont ebben ne jönne elő. Ő az, aki a saját frusztrációját a környezetén veri le. Ő az, aki mindnyájunk életében irányt mutat, aki nem tudja elképzelni, hogy másként is lehet jól és hitelesen élni, mint ahogyan ő élt. Ő az, aki panaszkodik, hogy a gyerek sokat néz tévét. Nála, mert nekünk nincs tévénk. Mondom neki, hogy ne engedje, ajánljon fel neki valami más tevékenységet. Nem érti. Szerinte nekem kéne ezt a problémát megoldanom. A fiam nyolc éves koráig szigorú és nehezen betartható diétán volt. Képtelen volt megérteni, hogy erre szükség van, és sajnálta a gyereket, hogy nem etetheti a hagyományosan elkészített és a boltban vásárolt dolgokkal. Arra azért nem vetemedett, hogy ne tartsa be az étkezési szabályokat, de megjegyzései mindig voltak, éreztette, hogy ez csak az én úri hóbortom, hát az elképzelhetetlen, hogy a gyereknek ne legyen jó a házi tehéntej, ellenben a háromszor annyiba kerülő rizstejjel. Enyhén szólva nem könnyítette meg a helyzetet. Viszont soha nem nyomult be agresszíven az életünkbe, még abban a pár évben sem, amikor közel laktunk egymáshoz. Ahogy öregszik, egyre belátóbb, bölcsebb, szinte azt kell mondanom, hogy rugalmasabb.
Első kommentelőként, ámde régi olvasóként üdv mindenkinek, köszönet az eddigi írásokért!

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 1, 2014 15:31 szerint:
  
  Szia, jó, hogy itt vagy, nagyon érzékletesen írod, kommentelj máskor is!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
nicki - január 1, 2014 15:17 szerint:

Most voltam otthon a szüleimnél 4 teljes napot. Mint mindig most is megkaptam, hogy a nagyobbik fiam azért viselkedik úgy, ahogy, mert én nem vagyok elég jó anya, mert én a kicsit jobban szeretem és majd miattam lesz a nagy majd homokos. Na, ezen úgy felhúztam magam, hogy el sem tudom mondani. Egyrészt, ha homokos lesz, homokos lesz, nem érdekel. Ő az én fiam marad akkor is. Másrészt nem szeretem kevésbé a nagyobbik fiamat, csak nehezebben értjük meg egymást időnként – különösen olyankor, amikor a szüleim a közelünkben vannak, mert folyton megfigyelés alatt érzem magam, folyton meg akarom mutatni a szüleimnek, hogy milyen jó anyja vagyok, de ez nem igazán megy a megfigyelő szemek nyomása alatt. Azt is meghallgathattam, hogy az én azért van annyi gondja a gyereknek az iskolában, azért talál nehezen barátokat, mert én nem közvetítem felé a hagyományos férfiképet. A gyereknek ui. nem mondok olyat, hogy te fiú vagy, ne sírj, te fiú vagy, védd meg magad! És egyéb ilyen, szerintem, idióta elvárásoktól mentesen próbálom nevelni őket. Kimondhatják, ha fáj nekik valami, lehetnek problémáik. Na, ezért aztán miattam sérült a gyerek. Arról már nem is beszélek, hogy apám az ADHD-t nem ismeri el létező pszichés problémaként és szerinte a gyermekeimnek nincs is semmi baja, csak én beszélem beléjük. Kezelésre sincs szükség szerinte, csak nagyobb szigorra, nagyobb terhelésre. Na, ilyen klassz “beszélgetések” között telt a 4 napos otthonlétem. A férjemről, természetesen, szó sem esett. Az, hogy egy gyerek milyen kizárólag az anyán múlik még mindig. De közben azt is hallgathatom, hogy én vagyok a világ legjobb édesanyja – és apám nem érti, hogy miért érzem ezt a mondatát hazugságnak.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 1, 2014 15:30 szerint:
  
  Üdv itt is, szia! Nagyon érdekes, ahogy ezt írod.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- suspiiria - január 1, 2014 22:00 szerint:
  
  “Arról már nem is beszélek, hogy apám az ADHD-t nem ismeri el létező pszichés problémaként és szerinte a gyermekeimnek nincs is semmi baja, csak én beszélem beléjük.”
  
  És ezek mindig a nagyszülők. A húgom pánikbetegsége hülyeség, mert “negyven évvel ezelőtt nem volt olyan, hogy pánikbeteg”, én nem lehetek depressziós és szorongó, mert “fiatal vagyok, és ugyan mitől”, az unokaöcsém balkezessége selejtesség, az allergia csak hiszti. A reumás hajlamaim (amit _biztosan nem_ tőlük örököltünk egyébként, mert az egész családnak baja van a csontjaival valahol) meg az idegbecsípődésem mire fel, amikor nem kellett disznóólat trágyázni. Én meg miért nem mosolygok és nevetek? miért olyan búskomor? miért nem beszélek akkor, ha nem vagyok szomorú? ez valami hülye szokás? velünk nem lehet beszélgetni. Cinikus megjegyzés: én biztos nem is tudok angolul (angol szakos vagyok). Nem akarok gyereket?, pedig az az élet értelme. A meleg zenészek életének is csak azért van értelme, mert legalább zenél, és így ad valamit, ha már úgyse lesz gyereke.
  
  Az ötven év kemény dohányzásról csak akkor kell leszokni, ha a következő unoka végre fiú.
  
  A befelé álló, több generációról örökölt befelé álló lábaimat is pont az gúnyolja ki, aki a gúnyolódás után ugyanolyan csámpásan megy vissza a házba.
  
  Jaj.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - katya - január 2, 2014 09:09 szerint:
    
    hú, ez kőkemény (de, remélem, nem haragszol meg, volt, ahol hangosan felnevettem, főleg a legvégén :-))
    nálunk az a depressziókezelés, hogy kislányom, ne idegesíts már! (azért baj, ha valaki beteg, mert neki rossz, nem ám annak, aki beteg)
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:13 szerint:
    
    Sőt direkt azért beteg, hogy az egészségest idegesítse, bosszantsa.
    
    KedvelésKedvelés
Vacskamati - január 1, 2014 15:21 szerint:

“Bezzeg a kis Milán milyen aranyos, nézd, ő szeret engem, gyere, Milán, ugye, szereted a nagyit, persze, hogy ehetsz még haribót, gyere, kincsem.”
Ó, még el sem olvastam a bejegyzést végig, de ez a rész mintha az anyósomról íródott volna. Mert ő pont így, jaj de kemény huh, a hideg kirázott…na olvasok tovább.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
pusziljaperszedenemkirály - január 1, 2014 15:37 szerint:

Nos, nálunk valahogy pont így…Megfejelve azzal, hogy kábé 4 éve nem beszélünk anyóssal. És be kell valljam nagy megkönnyebbülés. De a szüleim pont így. Mondjuk messze lakunk tőlük…Egyszerűen nem tudnak mint kezdeni velünk, velem gyerekként se tudtak, annyira mások vagyunk, más vagyok. Szívesebben utalnak a számlámra, mint jönnek el, vagy vesznek drága dolgokat, régen borzasztóan bántott a dolog, mára cinikus lettem, érzem így tudják le a nagyszülői feladatokat. Velünk se tudtak sok mindent kezdeni, az unokákkal se. Anyukámnak mindig is az volt a legfontosabb, hogy rend és tisztaság legyen, nem tud játszani a gyerekekkel. Nem értik, hogy másképp nevelünk, hogy nálunk nem kuss van, hanem az 5 éves is elmondhatja a véleményét, igen melósabb a nevelés így valóban, nem lehet elintézni egy csak, mert én azt mondommal. Emiatt látványosan jobban szeretik a kicsit, de hát ő is megnő egyszer. azt hiszem a mi sorsunkat az fogja megpecsételni, ha végre az imádott és hozzájuk hasonlatos, velük egy városban élő bátyámnak is lesz végre gyereke. Akkor végképp csak a számlaszámunk marad…

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
pikareszk - január 1, 2014 15:57 szerint:

Ismered az anyámat?
Hozza a tipikus vonásokat.
Az utolsó bekezdés nagyon rémisztő, de több példát is tudok az ismerősi körömből említeni, ahol fenyegetőzés szintjén megjelent a per, meg a gyerek elvételével való ijesztgetés is rendszeres.
Honnan ez a pökhendi düh? A gyerek birtoklásához való jog hite?

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 1, 2014 16:11 szerint:
  
  Ha nem náluk van a kontroll, megbánja mindenki. Elcseszett életük igazolására kell az unoka, kell, hogy ők tudják, és a menyük-lányuk téved, és ahogy magukat nem szerették, nem tartották fontosnak, pont úgy tagadják a lányuk-menyük jogait, kompetenciáját, és torzítják a valóságot szilárdmódra rémhírekké. Rajtakapni, megbüntetni, uralni, ez a lényeg, semmi nem számít, az unoka a legkevésbé, csakis az ő igazuk.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 1, 2014 16:39 szerint:
    
    Pontosan, az unoka szamit a legkevesbe. A kontroll mellett szerintem fontos meg az is, hogy a vegsokig vedik sajat bantalmazoi poziciojukat es alapserulesuket. Az anyamnal ez volt a fo motivum. Mindig a bantalmazo a szegenynemistudja, barmilyen szelsoseges helyzetben es megvaltoztathatatlanul, es o maga is (anyam) messzemenoen megfelelt a bantalmazo definiciojanak velunk szemben. Es ebbol egy tapodtat sem, senki szenvedese, elete aran sem enged. Szo szerint. Szembenezes lehetetlen, nyilvan akkora erzelmi arat kellene fizetnie es olyan nagy munkat elvegeznie. Igy hat inkabb fizessen mindenki, barki. Es emellett toltsek fel a hianyzo energiait. Leginkabb az unoka, akit bugocsigakent porget es ingerel es hergel, hogy ezaltal o is egy izgatott erzelmi allapotba, megemelt energiaszintre keruljon. Igy megy ez. Korbe es korbe.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 17:00 szerint:
    
    Mondom, az anyám. Csak nem az én gyerekemmel csinálja hanem az öcsémével.
    Köszi szilfa, hogy ilyen korrekten megfogalmaztad.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 17:30 szerint:
    
    Hu de sokat jelent, hogy vannak, akik megertenek… (mikozben mennyire tragikus ez). Evekig figyeltem es elemeztem, mi megy valojaban a felszin alatt, es ezt ertettem meg belole. Egy ido utan nincs kibuvo, minden reszlet a helyere kerul es vilagos a helyzet, csak nagyon nehez elfogadni, hogy ennyire sotet a kep, es muszaj megtenni a szukseges lepeseket. Es utana elkezdeni epiteni egy egeszseges(ebb) ent, egy szebb eletet. Naprol napra.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 17:49 szerint:
    
    ja es ez: “Honnan ez a pökhendi düh? A gyerek birtoklásához való jog hite?”
    Tokeletes. A pokhendiseg, meg a jog… En spec evekig rettegtem, h megjelenik nalunk az anyam – nehany ezer km, de kineztem belole -, es onhatalmulag tesz valamit a gyerekemmel. Pedig kiscsop utan egyeb okokbol atirattuk a fiamat masik oviba, nem tudhatta, hol van, a kapcsolatot pedig megszakitottam vele kozel ket evre.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 18:57 szerint:
    
    Ugyanezzel az elemzői szándékkal figyelem az anyámat, kamaszkorom óta, és ismertem fel az őt mozgató mintázatot, vagy ahogy itt olvastam, a Paneleket. Viszont ebben a relációban még nincs gyerek. Ám mióta a családban, a testvérem és a társa révén van kicsi, azóta egy újabb aspektussal bővült a kép, a jogbirtokos nagymama karaktere is bekerült. Soha előtte ennyiszer nem hallottam a ‘jog’ szót, a ‘gyerek’ szóval egy mondatban. Megdöbbentő volt látni, hogy milyen erővel kívánja a fölöttünk gyakorolt hatalmát kiterjeszteni a testvéremék gyerekére, és hogy ugyanezzel a lendülettel lökte ki – a saját világában – őket a szülői szerepből.
    Amit gyermeki minőségedben nem rendeztél le a szüleiddel, az szülőként eléd kerül az ő nagyszülői minőségükből következően.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 19:00 szerint:
    
    Ja, és igen. Eljött a pillanat, mikor a tesómék elkezdték nem megmondani, hogy mikor lesznek otthon, és hogy melyik oviba akarják íratni a töppencset, bár pontosan tudható volt, hogy anyám csak fenyegetőzik a gyerek bírósági úton való megszerzésével. De ők ezt valós fenyegetésként élték meg.
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 19:31 szerint:
    
    o, de meg mennyire valos fenyegetozeskent, nem is kell kimondani szoban, mit fognak tenni, ha… erzi azt az ember magatol is, az elozmenyek alapjan: hogy nincs hatar. Es szerintem inkabb az a helyzet, hogy ezek a nagyik maguk sincsenek tisztaban azzal, adott helyzetben mire lennenek kepesek, ezert lepi meg oket egy-egy pani felelem, mert hogy ok, ugyan mar… (ja igen, az “ugyan mar”, mint ellenerv, panaszra… meg a gyerek elotti kigunyolas, keresre valaszkent… meg a keretlen – keres elleni – lakberendezes, szabadon betoppanas… meg az “en mar jobb, ha nem is mondok semmit” martirjatek… de foleg, foleg az iszonyatos “uuuuuuugyan mar….”) Jo neked, hogy kamaszkent kezdted, en csak nagyon keson jutottam idaig. O formalt kezdettol, ez alol nem tudtam idoben hatekonyan kibujni, sajnos.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 20:46 szerint:
    
    Szilfa, nagyon jól csinálod, meg ha későn kezdted, akkor is.
    Én értelek és jó nagy támogató szilveszteri lencsetálat küldök, meg ölelést!
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 1, 2014 22:26 szerint:
    
    😀 mindkettoert nagyon halas vagyok, de foleg a josagert…
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 17:02 szerint:
    
    ‘ahogy magukat nem szerették, nem tartották fontosnak, pont úgy tagadják a lányuk-menyük jogait, kompetenciáját, és torzítják a valóságot szilárdmódra rémhírekké’
    
    Tételmondat.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:40 szerint:
    
    Csak az tud mást szeretni, aki magát szereti (nem “imádja”, hanem a hibákat felismerve, azokkal együtt, elfogadva). Szerintem. Ezért őrült hiba a kereszténységben elég jellemző elvárás, hogy másokat szerezz, segíts, ne magadat. Pál Ferenc mondta ki, ha jól tudom, ezért (is) nagyon csípem.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 2, 2014 17:41 szerint:
    
    Ráadásul nem is nagyon szokott sikerülni, csak látszólag.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:47 szerint:
    
    Mármint mást szeretni? Hát hogy sikerülne, kötelességből nem lehet szeretni
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 2, 2014 17:49 szerint:
    
    Mást segíteni magad meg nem. Előbb -utobb kiderül hogy ez nem megy, vagy hogy nem ugy volt.
    Lásd pl Kalkuttai Boldog Teréz.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:52 szerint:
    
    Ja, értem. Igen, és nem is kell, hogy él legyen.
    
    KedvelésKedvelés
- Karina Ingrid Mayer - január 1, 2014 23:47 szerint:
  
  Az unokaöcsémet amikor láthatásra hordtam, a családsegítőben megismerkedtem egy nagymamával. Ő peres úton tudta elérni azt, hogy találkozhasson az unokájával.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - pikareszk - január 1, 2014 23:51 szerint:
    
    De az általam ismert esetekben láthatja az unokát a nagyszülő.
    Többnyire a mikor, a mennyit és a hogyan a gond.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 1, 2014 23:54 szerint:
    
    Meg a gyerekkori kontroll visszaszerzése, bármi áron, akár az unoka felhasználásával is. Ahogy Éva is írja.
    
    Miért nem láthatta az unokáját?
    
    KedvelésKedvelés
  - Karina Ingrid Mayer - január 2, 2014 00:03 szerint:
    
    Az édesapa miatt. Visszaköltözött hozzá a fia, nem vihette el. Az édesapától megvonták a láthatási jogot.
    
    KedvelésKedvelés
- tavasztunder - január 3, 2014 13:43 szerint:
  
  Én hosszú éveki hallgattam, hogy ha gyerekem születik, ő hozzám költözik, vagy adjam oda a gyereket (ő Amerikában él, én Európában). Annyira nem hagyott felnőni, hogy egyszer részleges gondnokság alá akart helyeztetni.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 3, 2014 14:07 szerint:
    
    Rémes… kulonbozo okok, azonos, vakon es igazsagtalanul megtorlo serelmi reakciok, es nekunk az az egyetlen lehetosegunk marad, hogy kimaszunk a romok alol. Szerencse, hogy itt ez a blog, es egymasra talalunk, meg ha utolag is 🙂
    
    KedvelésKedvelés
epresnegercsok - január 1, 2014 16:36 szerint:

Köszönöm szépen ezt a posztot. Végre valaki leírta és közkinccsé tette az egyik legnagyobb bánatomat. Csak nálunk a szülők mellett még a dédiék is súlyosbítják a helyzetet (viszont legalább se apuka, se anyós nincs, még eldöntöm, ennek örüljek-e vagy se).
Amikor a NAGYANYÁM azt mondja nekem fenyegető hangon – cseppet se vicceskedve – a telefonba, hogy “Vigyázz arra a kisgyerekre fiam, mert ha valami baja lesz, én nemtom’, mit csinálok veled!” Ezt csak úgy, minden ok és előzmény nélkül. Aztán, ha nem hívom fel, mert se ezt, se a “mi van az apjával” lemezt nem akarom hallgatni, akkor meg besértődik és anyámmal üzenget.
És ez csak egy, és hány példát tudnék hozni arra, ami a posztban le van írva… 😦

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 17:46 szerint:
  
  Az első unoka helyett az első dédunoka esete. Vigyázni kell rá, akár úgy is, hogy időnként megvered, ha úgy alakul. Érdekes.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- ursa minor - január 5, 2014 22:17 szerint:
  
  Jaja, a nagyanyám!! Úristen. Tudnak alkotni, na. Neki pl. meggyőződése, hogy azér nyeszereg a gyerek, ha leteszi, mer fáj a háta. Wtf??? 😀
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Athene - január 1, 2014 17:07 szerint:

Anyám nem akart nagymama lenni. Amikor megjelent a 2 csík, felhívtam, hogy terhes vagyok, az első mondatai: “Tényleg? Nem biztos, hogy megmarad!” (Ezt akartam is írni a nem felejtett mondatok közé).
Nem fűzöm hosszúra a sztorit. Remek nagymama lett (az apám pedig jó nagypapa). Anyám maradt GYES-en a gyerekemmel, amikor 6 hónap után 1/2 állásba visszamentem dolgozni. Tisztáztuk a kereteket, hogy mi fontos nekem, mi az, amit Ő (ők) nem tud jó szívvel csinálni és tökéletesen működött a közös gyerekgondozás. Nap végén örült, hogy hazaértünk és mehet haza a saját életét élni, soha nem avatkozott az életünkbe, kapcsolatunkba. Hétvégén emiatt nem is akartak jönni soha (csak, ha kértük).
Amikor elkezdett full time unokázni fiatalodott 15 évet (repdesett, amikor megkérdezték tőle, hogy szoptat-e még ;)), barátkozott a játszón az anyukákkal, 1000x nyitottabb lett a világra, mint előtte hosszú évtizedekig volt.
Amikor a 2. gyerekkel terhes lettem visszamentünk az időben (nem örültek neki, csalódottak voltak, hogy vállaltunk még egy gyereket), aztán kibújt a lányom és épp olyan szívvel lélekkel csinálták végig az egészet, mint elsőre (gyes, játszó, gyerekért oviba, bölcsibe,…).
Sem anyám, sem apám nem szól bele az életünkbe, tiszteletben tartják a nevelési elveinket (be is tartja őket) én meg tök jól vagyok azzal, hogy bizonyos dolgokat megengednek a gyerekeknek, amiket mi nem (pl. a kaja utáni édesség fogyasztás). Ezeket is átbeszéltük, még támogatás is, hogy bizonyos pontokon lazítanak a kereteken. A gyerekek vágják, hogy kivel mit lehet, ebből soha nem volt konfliktus.
A férjem anyukájával nehezen indult, sok konfliktus után komoly energia, odafigyelés és közös akarat kellett, hogy harmonikus legyen a kapcsolat. Mindhárman (a fia is) szerettük volna, hogy teljes értékű nagyija legyen a gyerekeknek sok figyelem és türelem árán sikerült is. Ő nagy erőfeszítéseket tett (pl. egész nap nem gyújtott rá, amikor a gyerekekkel volt) én meg elkezdtem örömmel figyelni azt, hogy mennyire másképp csinál dolgokat. Elképesztő spontán, folyton megy, utazik, csavarog. Viszi “csavarogni” a gyerekeket is, esőben, hóban, gyalog. Egyik kedvencem az volt, amikor egyetlen szatyorral elmentek a Balatonra a 2 éves fiammal, hogy a gyerek ússzon egyet, aztán 3 óra múlva hazavonatoztak (én erre képtelen lennék még ma is).

Ma a hét napjain megosztva vigyáznak a nagyszülők (mindkét oldali), Egyeztetjük a programokat, feladatokat, sportokat, külön órákat. Amolyan nagycsaládként funkcionálunk, sok nagyszülő, szülők, gyerekek.
Én mindig ilyen családra vágytam, elnézem, amilyen vastag családi szövet veszi körül a gyerekeimet, nagyszülőkkel, nagynénivel, nagybácsival, unokatesókkal, unokatesók nagyszüleivel (a nem egyenes rokoni ágon). Hálás vagyok nagyon, hogy ez így működik és persze kíváncsi, hogy mit fognak mondani ők erről az egészről, amikor már némi távolsággal fogják tudni megítélni mindezt.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- marypoppins - január 1, 2014 17:41 szerint:
  
  Ezt milyen jó volt olvasni 🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- Semese - január 1, 2014 18:25 szerint:
  
  valami ilyenre vagyom en is
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- Kalüpszó - január 1, 2014 21:07 szerint:
  
  ez igen 🙂
  
  “amikor egyetlen szatyorral elmentek a Balatonra a 2 éves fiammal, hogy a gyerek ússzon egyet, aztán 3 óra múlva hazavonatoztak (én erre képtelen lennék még ma is). ” – emelem kalapom 🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- sestra77 - január 1, 2014 23:15 szerint:
  
  dejó:-) szatyorral a Balcsira – pont miont anyósom…
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- cris256 - január 9, 2014 13:33 szerint:
  
  Nagyon megható volt ezt olvasni. Pláne ennyi rémtörténet után.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Semese - január 1, 2014 17:09 szerint:

az en anyam minta nagyi. eletem egyik nagy banata hogy kulon orszagban elunk es nem lehet annyira jelen az unokai eleteben amennyire szeretnem hogy legyen. apossal es anyossal nem igazan van kapcsolatunk. az en apai nagymamam jo fej volt nagyon, szerettem, sokat voltam naluk, az apai nagyapanak meg en voltam a kedvenc unokaja, velem buszkelkedett mindig, en voltam szamara a legokosabb, megtanitott kartyazni, vitt a kavehazba. az anyai nagymamat is szerettem, mindig probalta kedvemben jarni, a kedvenceimet fozte, szep emlekeim vannak rola is.
mar megint en vagyok a blog mazlistaja 🙂

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Semese - január 1, 2014 17:12 szerint:
  
  nalam az nagy szerencse hogy anyammal lehet beszelgetni es meg lehet gyozni. Amikor jott olyanokkal hogy szoptatas, hordozas, hozzataplalast igy vagy ugy kellene, akkor eleraktam a szakirodalmat hogy en meg igy csinalom, olvasd el miert. vagy mondta o a szoptatasi tanacsadom, ez a kepesitese, itt az oneltrajza, en az o tanacsait kovetem es maset nem. Anyum meg elfogadta. most is az a megallapodasunk hogy azt es annyit segit amit kerek. nem mast, nem tobbet.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - szilfa - január 1, 2014 17:33 szerint:
    
    kincs! 🙂
    
    KedvelésKedvelés
- követő - január 1, 2014 22:55 szerint:
  
  Nem, én. A három ismert nagyszülőmből egy még máig is él ès cuki dédi, de mindhárman megérték a dédiséget. Nagyszülőnek klasszak voltak. Az én gyerekeimnek is három nagyszülő jutott, részt vevőek, együttműködőek. Mindenki becsüli és kedveli az összes többi nagycsaládtagot, vannak nagybácsik, nagynénik, másodunokatesók nagy számban és minden oldalról, olyan is, aki eljön segíteni. Amikor az ikrek születtek és rá hamarost a pici, még túltengés is volt a jelentkezőkből. Most már elsősorban a férjem a társam a családi feladatokban, de a szálak megmaradtak, meghúzhatók bármikor.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Semese - január 4, 2014 00:15 szerint:
    
    ok, te 🙂 a gyerekeim nem szerencsesek csalad ugyileg. anyam az egyetlen nagyszulo akit ismernek es a ferjem 2 nagyobb gyereke az osszes rokonuk akikhez kotodnek valamennyire, de ok is masik orszagban elnek. a kulfoldi letben ez az egyik legnehezebb, a csalad es a baratok hianya.
    
    KedvelésKedvelés
creusa - január 1, 2014 17:24 szerint:

Hú! Mélyen együtt érzek mindenkivel! Én csak jó dolgokat írhatok a szüleimről, bár kicsit poroszosabb volt a stílusuk anno, a gyerekeimmel és a többi unokával remekül boldogultak, és nagyon komoly segítséget jelentettek nyaranta, vagy betegségek idején. Most már dédunokák vannak a képben és normálisan, örömmel konstatálják, hogy mindenki boldogul a gyerekekkel, nem dumálnak bele, csak örülnek, ha jönnek, mert jönnek örömmel a jó emlékek miatt.
Nekem még nincs unokám, amíg a gyerekeim tanulnak remélem nem is lesz, szeretném, ha azután lenne csak gyerekük, amikor ők is úgy érzik, hogy most jöhet, tervezik, várják.
Már gondoltam rá, hogy milyen nagymama leszek vajon, de elképzelni sem tudom, hogy ne az legyen a legfontosabb, hogy a gyerekeimmel együtt érezzek a szülővé válás folyamatában, hogy elsősorban nekik legyek támasz, ha kell, segítsek, ha kérik, és hogy tudják, hogy kérhetnek, hogy támaszkodhatnak rám. Remélem a leendő unokáimat is képes leszek józanul imádni.
Kb. öt-tíz év múlva megírom hogy megy… 🙂

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 1, 2014 17:33 szerint:
  
  Óóóó….az anyósomat kihagytam. Nem volt szándékos. Szeretem, rá is számíthattam, nem dumált bele a dolgainkba, a válásunk alatt komoly támaszom volt, a gyerekeim is nagyon szeretik. Szerencsés vagyok. 🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
bobobe - január 1, 2014 17:49 szerint:

Nekem ez a nagymama dolog olyan bonyolult. Próbálok figyelni arra, hogy megismerjék a gyerekek a nagyszülőket, mert olyan érdekes volt nekem is gyerekkoromban belelátni a nagyszülők életébe, hogy az mennyire más, mint otthon, és mégis valamit hoztak onnan.
Az eleje nagyon nagy küzdelem volt, anyóssal főleg, mert ugye nagyon különböző családból jöttünk (vagy minden család így különbözik…) más elvekkel. Saját szüleimmel jobban tudtam azonosulni, meg 200 km-rel távolabb voltak. Anyósom eleinte mindenen megsértődött, szeretett volna irányítani, mert Ő olyan rendes és tiszta, és én meg egy kicsit kaotikus, és bátor, jövőben és magában bízó. Nem tudtam azt gondolni, hogy rossz anya vagyok, úgy éreztem, az anyaság valami olyan, amiben én kezdetektől otthonosan mozgok, és tudom mi hogy jó. Tanultam és olvastam, és éreztem, és így anyósom is megtalálta a helyét.
Később elköltöztünk, és most anyukámék laknak közel, anyukám, aki azt mondja, hogy nem szól bele semmibe, de… ezt csak így vagy úgy lehet csinálni. És komolyan szorul a gyomrom, mikor rászól a gyerekeimre, mert annyira ugyanolyan, mint gyerekkoromban. (és hajlamos azt mondani, hogy a gyerekeim genetika miatt magabiztosak és kiegyensúlyozottak, én meg genetikailag szorongó, hát…) Én akarok jó viszonyt, de nehéz. Olyan sok jót is adnak a gyerekeknek. Anyukám pl. mindenféle érdekes játékot szokott kitalálni, amik nem is jutnának eszembe. Anyósom is elmélyedten játszik velük. És gondolom, hogy kell ez. Kell magamban kompromisszum
És csak úgy tudom elengedni őket a nagymamákhoz, ha én sokkal többet vagyok érdemileg velük.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Mau Palantír - január 1, 2014 18:02 szerint:
  
  nincs ilyen, hogy genetikailag szorongó, ez hülyeség. a szorongás a stresszhelyzet kezelésére szolgáló érzelmi reakció.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - bobobe - január 1, 2014 18:04 szerint:
    
    Szerintem sincs ilyen 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - Mau Palantír - január 1, 2014 20:28 szerint:
    
    hát ez az, honnak jutnak az emberek eszébe ilyen marhaságok? biztos olvasott valami jó megmondógurut aztán elferdítette… 😀
    
    KedvelésKedvelés
  - Vacskamati - január 1, 2014 21:08 szerint:
    
    Hát ha elég joó a megmondóguru még ferdíteni sem kell.
    
    KedvelésKedvelés
  - bobobe - január 1, 2014 21:43 szerint:
    
    ááá, anyám mindenhez ért! Egyrészt eleve úgy született, aztán szerzett két diplomát, PhD-t, habilitált, most meg lassan egyetemi tanár. Végeredményben nehéz meggyőzni, hogy vannak dolgok, amikben téved. És a genetika, mint olyan jelentős felmentést ad neki, hogy nem miatta vagyok szorongó. Másodsorban, meg véletlenül se gondoljam, hogy a meleg légkör, kötődő nevelés -vagy nevezzük bárhogy- következménye a gyerekeim nyitottsága, meg barátságossága.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 17:53 szerint:
    
    Nyilván, a nevelésnek semmi köze ehhez, csak akkor miért kell mégis beledumálnia, ha úgyis lényegtelen?
    
    KedvelésKedvelés
- pikareszk - január 1, 2014 20:55 szerint:
  
  A szorongás a külső ok nélkül is kialakuló, felelemhez hasonló állapot, de épp az a különbség hogy a szorongásnak nincs tárgya.
  Láttam mar leírva olyat en is, hogy ‘szorongó alkat’, de ez mindig visszavezethető valami gyökérproblémára. Az összezúzott önbecsülés gyakori táptalaja ennek, de van itt szaki, aki jobban tudja 🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - képviselőné - január 2, 2014 00:41 szerint:
    
    Van oka, csak nem nyilvánvaló, hogy mi az. Lehet pl időben is eltolt, előfordul pl hogy a stresszt okozó állapot megszűnése után tör elő a szorongás. Tényleg vannak egyébként szorongásra hajlamosabb emberek, ez személyiség-függő is (pl az introvertált emberek hajlamosabbak maguk ellen fordítani a negatív érzelmeiket), de ilyenkor is van külső kiváltó ok, de sokszor baromi nehéz rájönni, hogy mi az, mert a szorongás mindenféle köntösben megnyilvánulhat, pl fóbiák, pánikbetegség stb.
    
    KedvelésKedvelés
vanitas - január 1, 2014 18:08 szerint:

A kommenteket még nem olvastam, gyorsan leírom, nem az első eset, hogy épp vmi aktuális nálam, amiről aztán hopp pont lett egy bejegyzés.
Nálam anyós menykomplexusa rulz, akit én általában a nagy feminizmusommal megértek, hű, mindig, hejde, nagyon (“életem az anyaság, mert csak itt volt sikerélményem eddig az életben, mindenem a nuclear-family-projekt csengettyűs összhangja, igaz, hogy sokat szenvedek, de gyermekeim kárpótolhatnának, de jaj, milyen gonoszak is ők velem, pedig én …”), ő viszont nemhogy nem akar tudomást venni a létezésemről (ez volt eddig, teljes ignorálása a jelenlétemnek, totál érdektelenség közelről-távolról is, sőt az egész család igyekezett a béke kedvéért nem venni észre, én meg a jókislány-szocializációmmal jól meg is tudtam húzódni, ezért nem robbant a feszültsége), most karácsonykor viszont konkrétan el is lettem zavarva koncepciós “botránnyal”, üres ürüggyel, nem akarom részletezni.
Első közös karácsony lett volna velük az esküvő óta. Nekem nem lesz nehéz nem keresni őt, de a fiát talán nem kellene így 30 táján (előtte sem) játékmackónak nézni – eljött ő is velem, és nem beszélnek azóta. És ha netán unoka lesz, hát így neki nem lesz, és nem rajtunk múlt.
Érthetetlen az egész, és idegtépő, ahogy latolgatunk, próbáljuk megérteni a szempontját, de minél jobban értjük, annál elkeserítőbb.
Máig nem tudom, nem értem, meddig van kötelessége egy gyereknek a szülő felé, ha nem bántalmazták (fizikailag), sokat köszönhet stb., mikor rázhatja le magáról nyugodt lelkiismerettel a nyomasztást. Mindenesetre, úgy tűnik, itt most eljött ez az alkalom. 😦 A legszarabb azt látni, hogy mindenkinek milyen könnyen jön engem utálni, a tágabb családnak fura narratívákat ad tovább, amikről csak a reakciókból tudunk következtetni, de nem tudjuk, miket mond, csak megmagyarázhatatlan mondatok hangzanak el, engem pedig ott még senki nem próbált megismerni, én ilyet még nem tapasztaltam, ijesztő.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 17:59 szerint:
  
  A gyerek akkor rázhatja le a nyomasztást, amikor tudja, erkölcsi vagy hasonló szempont itt nem játszik, NINCS OK hálára, nincs mit leróni. Na jó, ha a szülő nehéz helyzetben minden erejével a gyerek érdekét nézve gürizik, mondjuk a tanulását támogatva, vagy hasonló, azt igen, de azt, hogy nemzette/megszülte és felnevelte, azt nem. Mert az a szülő döntésének következménye, a gyerek nem kéri. Szóval ha valaki 5 évesen tud(na) lerázni ilyen nyomasztást, akkor tegye! Minél előbb annál jobb. A gyereknek magával, és a majdani gyerekeivel szemben vannak kötelezettségei, ha talán nem is kizárólag, de elsősorban.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
ribizli - január 1, 2014 18:24 szerint:

nálunk heaven. egy nő van, aki szólni mer: az anyám. ő meg tisztelettudó.
de két dologban nem tágít:
1. “te az enyém vagy, így a gyerekeid is az enyémek. én tudom, mi jó ennek az egységnek.”
(nem, anya, nem tudod. már azt sem tudod, mi lehet nekem jó. hát még az unokáidnak! különben is, szuverén lények.)
2. “ezt a gyermeket be kell törni, kézben kell tartani, különben a fejedre nő.” (anya, de hát már te sem így csináltad! “pont azért!”)

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
tollampapirom - január 1, 2014 18:42 szerint:

Nekem a nagyis témáról mindig eszembe jut, hogy nekem igazából nem voltak nagyszüleim. Az anyai nagyszülők még akkor haltak meg, amikor kicsi voltam, de előtte is 200 km-re éltek tőlünk. Apai nagymamám fiatalon halt meg motorbalesetben, apám sem nagyon ismerte… az apai nagyapámról van pár rossz emlékem, állandóan vitatkoztam vele, aztán kitagadott minket, így nem tartottuk a kapcsolatot. A szüleim életébe senki sem szólt bele.
Szerencsére a szüleim nem piszkálnak azzal, hogy mikor lesz már gyerekem, viszont távoli ismerősök néha pofátlanul kérdezősködnek. Gyakori párbeszéd “a férjhez mentél már? – nem – na, nem baj, majd egyszer valaki elvesz.” A napokban gondoltam arra, hogyha egy házas ismerős ezt még egyszer előadja nekem ilyen formában, vissza fogom neki fordítani úgy, hogy “elváltál már? – nem – na, nem baj, majd egyszer eljön az is.” 🙂
A testvéremnek van gyereke, néha a szüleim próbálnak beleszólni, de az a jó bennük, hogyha szólunk, hogy állj!, akkor leállnak.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Mau Palantír - január 1, 2014 20:32 szerint:
  
  “elváltál már? – nem – na, nem baj, majd egyszer eljön az is.” 🙂
  
  ez mekkora szöveg!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
vanitas - január 1, 2014 18:58 szerint:

“És amúgy is annyira sportszerűtlen ez: persze, hogy nincs miért haragudni egy másfél évesre, csupa mosoly az egész, és jól esik rácsatlakozni a tisztasága, energiái, feltétel nélküli szeretete tankjára. Milán nevet. Milán még formálható, Milán szeme az ő szépséges tükrük, Milán tiszta, Milán örül, Milán nem látja még a rút szándékokat. Egyeztetni, konfliktusokat megoldani, odafigyelni egy másik, szuverén lényre, a hosszú múlt elmélyülő kátyúit kijavítgatni, beismerni a kudarcot, a felnőtt gyereket tiszta szívvel szeretni és elfogadni, az a nehéz.”

Ezekbe belezörög a ház is. Végre, valaki szeret, a gyerek pedig csudijó partner, feltétlen a szeretete, KELL, add ide. A saját gyerek is adhatott ilyen érzéseket, és ha valakinek az egész életében csak és kizárólag múlttalan gyermeki szeretet volt pozitív élmény, hát akkor tépni fognak érte, mint a drogért.
Én a mi esetünkben a probléma gyökerének ezt látom, és általános szitu is lehet, hogy a női útvonalban nincsenek jó élmények és nem furcsállják ezt a világban, munka van meg gyűrődés, nyomasztás meg kiosztás, nyírás és rugdosás, nem becsülnek, nem vagy fontos, aztán ha jön egy kis pufók angyal, hát eljön a paradicsom, a világ közepe leszel egy csapásra. Fontos, sikeres, millió mosollyal feltöltött és megerősített.
Aztán felnő ez a kis gyönyörforrás, meg ilyen ún. “magán” dolgai vannak, amiről nem veszel tudomást, de aztán meg jé, nincs itthon, ki a bűnös, elém azonnal. Unoka meg később legyártja újra a “jó vagy, szeretlek” érzést, amit mindenkinek mindig meg kellene kapnia, és akkor nem cintányéros fordulat lenne a baba, amitől így megvadulnak. Tessék elismerni a kislányokat.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Mau Palantír - január 1, 2014 20:34 szerint:
  
  nagyon jó megfogalmazás!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - katya - január 2, 2014 10:46 szerint:
    
    gyönyörűen leírtad, szívemből szóltál! a lányokat, nőket nem szeretik, nem dicsérik semmiért (max. azért, ha szép, de az meg inkább a tény konstatálása). pont karácsonykor hangzott el, hogy X és Y milyen jó családapa, az, hogy a feleségeik jó családanyák, még véletlenül sem merült fel. pedig azok, sőt. de hát az nem érdem, ugye, az a női minimum.
    
    KedvelésKedvelés
- ursa minor - január 5, 2014 22:33 szerint:
  
  Ez jó, ez a cintányéros fordulat, tecccik!! Megvadulnak.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- cris256 - január 10, 2014 09:40 szerint:
  
  Hasonlót fogalmazok magamban, de mivel nem jutottam még a kommentek végére, nem írtam le. Viszont kíváncsi voltam, mikor írja le valaki.
  
  Az nem lehet, hogy ennyi sérült lélek/önbecsülés/személyiség legyen csak úgy véletlenül a környezetünkben (kábé mindenki családjában), ez valami nagyon komoly problémára utal. Nagyrészt a rencer termeli ki ezt a rengeteg megkeseredett/agresszív/elvakult/kontrollmániás nagymamit. Szörnyű ezt látni, de biztos vagyok benne, hogy ezek az esetek nagyon is összefüggnek egymással.
  
  Ezért is nagyon jó, hogy ez a téma felmerült, mert a helyzet súlyosságát mutatja, mennyi fájdalmas seb szakadt fel a poszt olvasása közben.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
bronzérmes - január 1, 2014 19:00 szerint:

Van egy történetem, ahol a lányom egyszer szemtanúja volt anyósom manipulációjának: egy alkalommal éjszakai műszakban dolgoztam, a lányommal megbeszéltem, hogy este, amikor megy a mamához, vigyen olyan ruhát is, hogy reggel onnan megy iskolába és elég hideg van. Elég önálló a lányom, nevelés eredménye is, de akkor főleg a kényszer vitte rá, hogy az legyen, mert egyedül voltam velük és sokszor azt sem tudtam, hányadán állok a dolgaimmal. Este elmentem dolgozni, reggel hétig meló, reggel mentem anyóshoz, hogy elvegyem a fiamat és még a lányomat is ott találtam. Anyósom azzal fogadott, hogy az ő unokája nem hozott megfelelő ruhát, amibe iskolába mehet, és még annyira sem vagyok képes, hogy egy ENNYIT sem vagyok képes megcsinálni. Próbáltam oldani a helyzete mosolyogva, hogy de ezt a lánnyal mi megbeszéltük, nem sikerült, semmi gond, megyünk és veszünk ruhát magunkhoz most. (egy tömbháznyira lakunk egymástól). Anyósom viszont nem bírt leállni és ontotta tovább, hogy így nem lehet gyereket nevelni, és hogy arra sem vagyok képes, hogy rendesen felöltöztessem a gyerekeimet. Közben a lányom ott állt közöttünk és kértem anyóst, hogy ezt most ne a lányom előtt, de továbbra sem állt le. Láttam a lányomon, hogy kétségbe van esve, mert két számára fontos ember összetűzésbe került amiatt, hogy ő elmulasztott valamit és más sírásra görbült a szája. Fogtam a vállát és ott hagytuk anyóst egyedül morogni. Hazáig szótlanul kullogtunk egymás mellett, engem repesztett s*zét a sírás, de a lányom előtt nem akartam. Mégis, amikor beértünk a liftbe, kibuggyant belőlem és elkezdtem sírni. A lányom megölelt és nem mondott semmit, csak ott álltunk és akkor éreztem először, hogy mennyi megértés lakozik egy gyermekben. Attól a perctől anyósom befolyása jelentősen csökkent a lányom életére. ha valahová mennek, mindig felhív engem, és ha anyós küldeni akarja valahová, mindig mondja, hogy egyszer felhívom anyukát is és elmondom neki, lássuk elenged-e. A gyerekek nem buták. Ez az egyetlen dolog, ami tartja bennem a reményt, hogy nem követnek el rajta olyan sérüléseket, amilyeneket a férjem elszenvedett.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- bronzérmes - január 1, 2014 19:35 szerint:
  
  …nem ejtenek rajta olyan sérüléseket*, és még volna mit javítani, de egy lélegzetvétellel írtam, mintha attól tartottam volna, hogy anyósom meglátja, ahogy teregetem a szennyest. 😀
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Mau Palantír - január 1, 2014 20:36 szerint:
    
    szerintem jó kis freudi képzavar… 😀
    
    KedvelésKedvelés
  - bronzérmes - január 2, 2014 08:13 szerint:
    
    Olyan fáradt voltam tegnap este, hogy ejtettem el a fejem. Gondolkodni sem tudtam, nemhogy rendesen fogalmazni. De a blogot még így sem lehet kihagyni, ugy-e? 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 5, 2014 22:38 szerint:
    
    Ugy-e. Nagyon aranyos a sztori, és szerintem a gyerekek értékelik, ha esendő vagy. Én tudtam volna értékelni, ha anyám az. De csak üvöltözött szegény velünk, meg elvárt. Apám meg, hagyjuk. Szóval csak tetszik a lányod. Biztos okos is. 😉
    
    KedvelésKedvelés
klaudia - január 1, 2014 19:01 szerint:

Engem a testvéreim elneveztek “gazdatest”-nek, miután a kislányom megszületett. Az alapján, ahogy a nagymama bánt vele vs. velem. Általában – kb. kéthavonta találkoztunk – még azt se vette észre, hogy ott vagyok, gyakorlatilag köszönni is elfelejtett….

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Orsi - január 1, 2014 20:00 szerint:

Késői, egyetlen lány és 3. gyereke voltam a szüleimnek. Anyám soha egyik gyerekemnek sem örült, pedig 6 unokát szültem. Soha nem várta egyiket sem, soha nem gondolta, hogy neki már kellene tőlem is unoka, volt már neki négy a két bátyámtól, minek neki több. Mikor a 4. fiúnkat vártam 3 hónapig hozzám sem szólt, az egyik bátyám térítette jobb belátásra. Soha, de soha nem mondta, hogy jó anyja lennék a gyerekeimnek. Soha, de soha nem volt boldog a következő gyermekáldáskor. Sokszor mondta, viccbe burkolva, hogy szaporodunk, mint a nyulak. Aztán a szülések után, lelkiismereti problémák, vagy édesapám unszolására, vagy bátyáim közbenjárására, mindig itt termett nálunk, főzött, mosott, takarított. De nekem teher volt a jelenléte. Hellinger-féle családállításra is mentem, miatta, csakis miatt, hogy elengedjem ezt az érzést, ami bennem volt.

Mindig azon gondolkodtam, hogy csak azért tisztelni valakit, mert világra szült, ez olyan abszurd. Engem ne tiszteljen a gyerekem, csak azért mert az anyja vagyok, akkor tiszteljen, ha tiszteletre méltó vagyok, ha úgy gondolja, hogy megérdemlem.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 1, 2014 20:33 szerint:
  
  Ó…sajnálom! Segített a családállítás?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Orsi - január 2, 2014 11:18 szerint:
    
    Igen, segített, elengedtem, már nem várok tőle semmit és magamtól sem várom el, hogy tiszteljem, szeressem.
    
    KedvelésKedvelés
  - creusa - január 3, 2014 23:57 szerint:
    
    Nehéz lehet ezzel megbirkózni, örülök, hogy jobban vagy!
    
    KedvelésKedvelés
- Kalüpszó - január 1, 2014 21:35 szerint:
  
  Az utolsó bekezdéssel nagyon egyetértek.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- katya - január 2, 2014 10:50 szerint:
  
  pedig Hellinger pont azt mondja: tiszteld, aki életet adott. egyébként én is anyám miatt mentem családállítani, szerintem nem segített. a dolgok azóta változtak, de csak azért, mert fizikailag is távolabb kerültem anyámtól.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - blaci200 - január 2, 2014 18:06 szerint:
    
    Hellinger elképesztően patriarchális volt. De a családállítás módszere maga nem kell, hogy patriarchális legyen.
    
    KedvelésKedvelés
Eszter - január 1, 2014 20:12 szerint:

Két kislányod van és “ezeket”sem tudod rendesen ellátni….mindig megkapom.
Fáj nagyon, de már nem is reagálok rá. Csak szép lassan megfulladok.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 1, 2014 20:41 szerint:
  
  Jaj. Jó lenne, ha nem fojtanád magadba mégsem…
  Szerintem biztosan nagyon szereted a kislányaidat, és jól ellátod őket, miért mondja ezt neked? Ölelés!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Eszter - január 2, 2014 00:41 szerint:
    
    Azért mert nem vasalok bugyikat / se mást /, a ruhák nem állnak glédában, a spejzban a polcon nincs díszpapír, tele könyvekkel a háló…..ami botrányos. Már annyiszor elmondtam, hogy nem ez a lényeg, de belefáradtam. Persze, hogy imádom őket. Saját vállalkozást vezetek, három felsőfokú végzettségem van, gyönyörű a házunk, szép a kertünk…..de soha nem elég. Az sem, hogy kiszálltam egy bántalmazó kapcsolatból, hogy súlyosan megsebesültünk, hogy mindent újra kellett kezdenem egzisztenciálisan. Hogy örülök annak, hogy életben vagyok, hogy legszívesebben nyüszítenék. De ehelyett jópofát kell vágnom ahhoz, hogy baszogatnak és reggel képes felhívni telefonon az ernyő miatt, amit ne felejtsek el bepakolni, mert eső lesz. Az egyetemista korú lányomnak……és a teljesen önálló, vagány 7 évesnek. Nem akarok már senkinek megfelelni, csak túlélni ezt az egész szar életet.
    
    KedvelésKedvelés
  - creusa - január 2, 2014 07:34 szerint:
    
    Öööööö……nem mintha referencia lennék bárkinek, de akkor én sem tudtam rendesen ellátni a gyerekeimet. Csak akkor vasalok, ha nagyon muszáj, inkább gondosabban teregetek, a háló, (és minden), mindig tele volt és van könyvekkel, pont leszarom a díszpapírt a kamrapolcon, ölég gyakran futott és fut még ma is a ház, ha valami fontosabbra kell az idő, és a gyerekeimet meghallgatni, vagy velük foglalkozni mindig fontosabb volt, mint hogy enni lehessen a padlóról.
    Nem mondom, hogy ez jó, de vállalom, hogy nekem így fért bele megbolondulás nélkül. Referenciának meg most már itt vannak a normális, lassan felnőtt gyerekeim, akik még szóba állnak velem. 🙂
    Ne hagyd magad!!!!
    
    KedvelésKedvelés
  - Bánatkő - január 2, 2014 09:09 szerint:
    
    Ez a vasalás téma rettenetesen be van akadva még mindig sokaknál, mintha valamiféle mérce lenne, brrr. Anyám is, mindent, bugyit, alsógatyát, és nem enged belőle hajszálnyit sem. Én meg szinte semmit, mióta a gyerekek kinőttek a babakorból, kivéve ünneplő, ing, ha muszáj.
    
    KedvelésKedvelés
  - képviselőné - január 2, 2014 11:14 szerint:
    
    Pótcselekvés.
    
    KedvelésKedvelés
  - aritareal - január 2, 2014 12:27 szerint:
    
    Anyám is sok mindent megvasal, pulóvert, nadrágot. Egyetemistaként nem egyszer jártam úgy, hogy nekiállt olyan cuccomat is kivasalni, amit nem is szabadott volna és tönkretette. De az már extrém, hogy valaki a bugyit, alsógatyát és a zoknit is vasalja – pár barátnőm anyukája ilyen,
    
    KedvelésKedvelés
  - dívamacska - január 2, 2014 11:33 szerint:
    
    Stelázsipapír, azt úgy hívják:-) Mekkora fasz találmány, istenem.
    
    KedvelésKedvelés
  - csak az olvassa - január 2, 2014 12:29 szerint:
    
    😀
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:18 szerint:
    
    Ez nekem valami olyasmi, mint a fotelvédőhuzat-védő takaró.
    
    KedvelésKedvelés
  - ursa minor - január 5, 2014 22:44 szerint:
    
    Annak legalább van értelme. Amúgy, én még a baba ruháit se mindig vasalom ki. Kupacba vanna, várják, de előfordul, hogy a kupacból a babára adom. Trehány szaranya-e vagyok?
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:16 szerint:
    
    Nagyon sok erőt, hogy ebből a – szintén bántalmazó – kapcsolatból is kiszállj. Akárhogy, ha kell, a kapcsolat megszakításával. Hm, ez most olyan tanács-féle, de itt hagyom. Mondjuk inkább kérdés: miért kell neked tartani a kapcsolatot vele? Én ilyen embernek nem adom meg a telefonszámomat, akárkim is.
    Azt már nem is részletezem, hogy nyilván klassz anya vagy. Bugyi (alsógatya) vasalás? WTF?
    
    KedvelésKedvelés
- álmárvány sárkánylány - január 1, 2014 22:33 szerint:
  
  Az mindent elmond az illetőről, hogy a gyerekeket “ezek”-nek nevezi… Amúgy két kisfiút miért nehezebb ellátni, mint két kislányt? 😀
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Eszter - január 2, 2014 00:49 szerint:
    
    A két kislányod arra utal, hogy CSAK két gyereked van, ami szám szerint nem sok……
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 17:54 szerint:
    
    Ja, azt hittem azon volt a hangsúly, hogy LÁNYOK a gyerekek. Mert kedves rokonaim körében találkoztam már ilyen beszólásokkal. “Csak” lány lett? Tegyük ki a napra, hátha kinő a farka (szó szerinti idézet a gyerek apjától). A két gyerek amúgy a mai magyar 1.3-as termékenységi ráta mellett átlagon felülinek számít.
    
    KedvelésKedvelés
  - Vacskamati - január 2, 2014 19:54 szerint:
    
    “A két gyerek amúgy a mai magyar 1.3-as termékenységi ráta mellett átlagon felülinek számít.”
    Mégis vannak olyan nagycsaládosok akik elképesztő lekezelően tudnak nyilatkozni azokról, akiknek nincs elég sok gyerekük. Mint az a 7 (vagy 9, már nem emlékszem) gyerekes apuka aki szerint, lehet, hogy vidáman zajlik az élet egy 3 gyerekes zsugor(!) családban is, de ezt ő nem tudja elképzelni!
    
    KedvelésKedvelés
  - creusa - január 4, 2014 00:07 szerint:
    
    Igazán békés természet vagyok, de azokat a sokgyerekeseket, akik verik a mellüket az 5-10, akárhány gyerek miatt, mondván, hogy minden csak szervezés kérdése, és lenézik a satnya kétgyerekeseket, miközben náluk egyértelműen a nagyobbak nevelik fel a kisebbeket, szóval ezeket addig ütném… bocs, de legalábbis odakészítenék egy bronit a látómezejükbe mindig, amikor basztatják a nagyobbakat a kicsik miatt. Brrrrrrrrrrrrrr!!!
    
    KedvelésKedvelés
chi - január 1, 2014 21:00 szerint:

(Ez itt az első hozzászólásom, egy éve, a tilosos műsor óta vagyok rendszeres olvasó.)
Már régóta vártam ezt a témát, mert a lányom megszületése óta ez az anyám-anyós téma az, amit egyszerűen nem tudok helyretenni. Mindketten az Örök Mártírok, “de hát én csak jót akartam”, “engem senki nem szeret”, “jól van, akkor soha többet nem jövök hozzátok” – nos, ezek a mondatok rengetegszer hangzottak el az elmúlt másfél évben, amikor végre mertem felvállalni a konfliktusokat. Merthogy a mártír anyukákkal bizony ilyen az élet, kisgyerek korodtól fogva meg kell tanulnod, hogy anyu a legfontosabb, s körülötte forog a világ. Anyunak rossz kedve van? Akkor csöndbe maradunk. Anyu szerint nem teljesítek elég jól? Akkor én leszek a legtehetségesebb az évfolyamon (a bulikban meg szívom a spanglit és minden fiúval összejövök). Hiszen anyu annyi mindent megtesz értünk! Anyunak mindig lessük minden kívánságát, és ebben tényleg az az igazi szemétség, hogy úgy csomagolja, értünk van minden! Évekig én voltam a jó kislány, éppen annyira lázadtam, amennyire lehetett, szinte már az lehetett bárki érzése, kitűnő a mi kapcsolatunk.

Teljesen sima terhesség, anyám mámorban, tökéletes otthonszülés, majd a pokol! Már ami az anyámat és az anyósomat illeti. Komoly szoptatási parák, anyósom két centire a mellemtől magyarázza újszülöttemnek, hogy szopizzon csak szépen. Kizavarom a szobából, éjjel küldi az emailt a páromnak, hogy mennyire megsértettem, pedig csak jót akart, de akkor inkább nem is jön többet hozzánk. Anyámmal az összes telefonbeszélgetés esszenciája: “nincs elég tejed, kislányom” (persze, ő sosem szoptatott, tápszert kapta az első perctől kezdve). Üvöltök vele, miért az érzelmi hullálmzásaim kellős közepén kell ilyeneket ugatnia, rám vágja a telefont, hogy nekem még tanácsot sem lehet adni, mert mindenen megsértődöm.

Aztán haragszom rájuk, de főleg anyámra. Először nem értem, honnan ez a sok indulat, aztán szép lassan megértem a haragom, látom, ahogy képtelen kötődni a gyerekemhez, látom, hogy mennyire sértődött, hogy nem ő van a szeretet középpontjában. A saját gyerekkorom elvesztését gyászolom, mert most jövök rá, sosem szeretett igazán, illetve csak akkor és úgy, ahogy neki kényelmes volt. Ha a lányomat ráhagyom, s a gyerek engem hiányol, sír utánam, anyám megsértődik és két napig depressziós. Ha éppen jól telik az a két óra, madarat lehet fogatni vele, “olyan jó kislány”, boldogan csipogja mindenkinek, milyen csodás az ő unokája. Ugyanazt csinálja vele, mint velem és a húgommal.

Nem hallgatok rá, és ez mélyen megbántja, most én vagyok az Anya, ezt nem tudja hova tenni. Azt érzem rajta (és az anyósomon is), volt egy elképzelése arról, milyen lesz majd, ha nagymama lesz, hogy az majd pont ugyanolyan, mint anyukának lenni, a gyerek majd megadja azt, ami úgy hiányzik neki. A kőkemény realitás azonban, hogy próbálom meghúzni a határokat, és ez folyton azzal szembesíti, nem ő az anya. Fogalma sincsen hogyan kell nagymamának lenni: az egyik nagyanyja öngyilkos lett, a másik a Holocaust áldozata, saját anyját még a születésünk előtt elvesztette, anyósa, mintha nem is lett volna jelen az unokák életében. Ő megint anya akar lenni. Ahogy többször elmondja: az volt a legcsodálatosabb időszak az életében, amikor mi kicsik voltunk, mert gyerekként feltétel nélkül szerettük őt. Micsoda sérülések és hiányok! Arra használt bennünket világ életében, hogy a hiányait pótoljuk! DE NEM AKAROM, HOGY A LÁNYOMAT IS ERRE HASZNÁLJA! Nem lesz az anyja a gyerekemnek, és néha azt is fontolgatom, hogy úgy, ahogy most csinálja, azt sem szeretném, ha a nagyanyja lenne!

Állandóan vergődöm, hiszen előttem sincs nagymama minta. Félek, hogy megfosztom a lányomat valamitől, ami igazán fontos lenne. De még nem látom, hol a határ. Utálom, hogy működnek bennem az automatizmusok, hogy meg akarok felelni neki. Nincs saját élete, mióta másfél éve felmondott (gondolom, azt hitte, most már az unokájának élhet), én meg nem hiszem, hogy a nagymama feladata a bébiszitterkedés lenne, de szükségem is van segítségre, mert kell magamra is idő! Nem akarok olyanná válni, mint ő azzal, hogy a lányom életéből kirekesztem, de nem is akarom látni, hogy a megkeseredett, szánalmas lelki nyomorát rátolja.

Rengeteget tudnék írni, csak úgy jönnek a gondolatok, talán folytatom, remélem, lesz még bejegyzés a témában. Nagyon inspiráló olvasni erről, és mások hozzászólásaiban magamra ismerni.

Még annyit utószóként, anyósomnak, akinek aztán még annyi saját élete sincs, mint anyámnak, és ugyanúgy becsavarodott, mikor látta, nem fogja heti 3-4-szer abajgatni a lányomat, azóta megszületett a másik unokája a lányától, akivel egy házban élnek. És láthattam, milyen az, amikor valóra válik az álom. Kikapja a lánya kezéből a szopizó gyereket, hogy megnyugtassa. Fürdőzik a büszkeségben, és folyton fel-alá mászkál a gyerekkel. Meggyőződése, hogy amint a gyerek megpillantja, rögtön a karjában akar lenni. A szoptatáson kívül mindent ő csinál, kiosztja a lányát, a vejét, mit hogyan csináljanak, bírál, kritizál, csak ő tudja jól, ha a védőnő jön, ő is ott kell, hogy legyen, végre újra anya lehet… A lánya meg boldog, hogy végre boldoggá tehette az anyát, akinek mindig is ő volt a nagy csalódás (“aki csak a hibás géneket örökölte”).

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- pikareszk - január 1, 2014 23:17 szerint:
  
  Létezik olyan addikció, amiben az anyaság érzésétől függ a nő?
  A szavaid alapján (is) ez jutott eszembe.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- szilfa - január 2, 2014 00:10 szerint:
  
  Erdekes, amit irsz a felmenokrol. Nalunk is ur tatong, sajnos mar a nagyszuleim helyen is: tortenelem altal szetvert, csonka csaladok, tragediak mindenutt. Pont ezen gondolkoztam elobb, hogy micsoda mintak, micsoda sorsok, micsoda serulesek… Ismeros az is, hogy “mindene a gyerek”, kozben meg felelmetesen nem tud vele mit kezdeni. Borzaszto ezt vegignezni.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - vica57 - január 2, 2014 22:03 szerint:
    
    Igen, érdekes, ha így belegondolok, az űr nálunk is megvolt.
    
    Én egyetlen nagyszülővel kellett beérjem (apai nagyanya), és valójában a fiamnak is csak egy volt, az anyám, mert az exem szülei nem játszottak szerepet az életében, bár ismerte őket (úgy 3-4 alkalommal látta őket, anyós tavaly halt meg, após 20 éve kb.).
    
    Mindkét ágon csonka családok, bár nem a történelmi tragédiák miatt elsősorban (úgy értem, persze volt, aki a 2. vh-ban halt meg, de már előzőleg sem élt a gyerekével a kapcsolata), hanem – fura (?) módon – zsarnoki hajlamú nőrokonok következtében. Akik pont a dédanyám generációjából mind a négyet jelentették 😮
    
    Anyám oldalán az apai nagyanyja nem engedte elvenni az anyját (mmint anyám anyját, mielőtt belezavarodunk 🙂 ), jobb partit szánt a fiának holmi hétszilvafás famíliánál (ami végül állítólag nem jött be, anyu szerint nem is lett több unokájuk rajta kívül). Ezért aztán a vérig sértett anyai ág nagyasszonya elvette a lányától a gyereket (anyámat), “menj, keress magadnak férjet, hogy könnyebb legyen, majd ÉN felnevelem a lányodat, tisztességgel”. Meg is tette, szó se róla, a város legjobb iskolájába járatta, de anyám az anyját összesen 3* látta egész életében. A későbbi féltestvéreivel semmiféle kapcsolata nem volt, végül 16 évesen érte az anyja halálhíre.
    
    Apám oldaláról: szülei késői házassága (mmint a 20-as években szokásoshoz képest késői) nem tetszett az apa anyai nagynénjének, aki a polgármester lányát szerette volna a banktisztviselő unokaöcs mellett látni, ezért kimódolta, a fiatalasszony nagymamám visszameneküljön tőlük a szintén zsarnoki hajlamú anyja házába. Mivel a válás akkoriban nem ment csak úgy, kellett pár év különélés, hát éltek külön, holott apám már úton volt (igen, már nem létek közös háztartásban a születésekor). A gyermek sem hozta össze a családot, hiszen a nagyanyám továbbra sem a polgármesterlánya volt…
    A nagy különélést na mivel lehetett elviselni? Igen, piával. Nagyapó a váláshoz szükséges idő lejárta előtt májzsugorban elhunyt. Persze csak szolidan otthon ivott, kocsmába nem járt, de a nagynéni mindig gondoskodott a szükséges búfelejtőről.
    
    Így esett, hogy tulképp a fiam a 3. generáció, akinek egyetlen nagyszülője vett csak részt az életében…
    
    Itt feljebb írta valaki, milyen remek a “nagycsaládi háló” (amikor működik). Ezt én mindig is irigyeltem, gyerekként, és felnőtt fiatalasszonyként is. Amennyiben lehetőségem lesz rá, szeretném legalább az unokámnak/menyemnek megadni a tőlem telhetőt, rajtam nem fog múlni.
    
    KedvelésKedvelés
- katya - január 2, 2014 10:53 szerint:
  
  teljesen igazad van, a mártír anyánál nincs önzőbb. magába záruló univerzum. (lásd amit korábban írtam: a betegség is csak azért zavarja, mert az neki gondot okoz, akkor is, ha nem neki kell ellátnia, de hát hogy meri bárki is a betegségével idegesíteni őt? hát nem szenvedett már eleget?)
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- cris256 - január 10, 2014 09:59 szerint:
  
  Ez a történet is elképesztő.
  
  A közelemben nem találkoztam ilyen szélsőséges esetekkel, hála égnek, de ijesztő belegondolni, hogy ezek a generációk, amelyekről beszéltek, ezek a nők mennyire nem éltek át semmilyen kompetenciaérzést, és hogy mennyire kevés örömüket lelték abban, hogy gyerekeik voltak (ha egyáltalán). Atyaúristen. (Persze logikus, ismerve, hogy nagyjából mennyi lehetőségük volt a nőknek, de ezeket az életeket szó szerint olvasni, hát, mintha fejbe vágtak volna, olyan érzés.)
  
  Korábban nem nagyon hallottam ahhoz elég történetet, hogy legyen képem arról, hogy is élhettek a nagyszüleink, de most nagyon elgondolkodtatott ez a sok sztori (és még nem is értem a végére). És már alig várom, hogy a nagymamámmal beszélgessek a fiatalkoráról.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - cris256 - január 10, 2014 10:11 szerint:
    
    Ó, hazudtam, mert ha a családban nem is, de a legjobb barátnőmtől tudok sztorit. Sajnos. Az ő apai nagyanyja konkrétan kiátkozta az egész családot. Azt mondta a menyének, mikor az a barátnőmmel volt terhes, hogy bár vakon születne a gyerek. Na, kitaláljátok? A barátnőmnek tényleg rossz volt a szeme, mikor megszületett. Vagy nyolc dioptriás szemüveget kellett hordania gyerekkorában. Felnőve összegyűjtötték a pénzt lézeres szemműtétre, és most nem kell hordania semmit.
    
    KedvelésKedvelés
Gyöngyi - január 1, 2014 21:26 szerint:

Azt hiszem, anyám jobb nagyi, mint anyuka volt. Figyel a gyerekeimre, játszik velük, fontos neki a velük töltött idő. Mikor én kicsi voltam, ő épp párt keresett magának, a nagyszüleim neveltek 6 éves koromig gyakorlatilag. De minden olyan dolgot rájuk nyom, ami az elmúlt húsz évben lett neki nehéz. A paráit, a félelmeit, a kényszereit. Erre semmi rálátása. A többire se nagyon. Bármilyen változás, amit szeretnék elérni vele, évekig tart, de legalább igyekszik. Most, 8 év után tartunk ott, hogy nem mer beleszólni, mit hogy csinálok.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Kalüpszó - január 1, 2014 21:34 szerint:

Most nagyon sok minden összevillant, ahogy olvastalak titeket. Ááá, szóval nekem eddig ez a nagyszülőség elég broáf, mert miközben jól meg is vagyok ekézve, semmibe véve, a drága unokákra meg oly negédesen néz át rajtam és fölöttem, meg olyan gejlül szól hozzá, hogy majd kicsorbul a fülem. És ez még gondolom csak a kezdet. Még jó, hogy nem lőtávolon belül laknak.
“Egyeztetni, konfliktusokat megoldani, odafigyelni egy másik, szuverén lényre, a hosszú múlt elmélyülő kátyúit kijavítgatni, beismerni a kudarcot, a felnőtt gyereket tiszta szívvel szeretni és elfogadni, az a nehéz.” – ebből meg azon gondolkodom sokat, hogyha engem soha nem vagy csak nagyon régen voltak képesek feltétel nélkül szeretni, illetve csak addig, amíg el nem kezdtem ellenállni a bevett dolgaiknak … hogy tehát majd ugyanígy megszűnik-e a feltétel nélküli szeretet a drága unokák felé is, amint azok el kezdenek ellenállni bizonyos dolgoknak?!

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Gyöngyi - január 1, 2014 22:18 szerint:
  
  Lőtávol, ez tetszik. Eddig csak a papucsosat ismertem.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- álmárvány sárkánylány - január 1, 2014 23:23 szerint:
  
  Az öregek fő szórakozása mindig is az unokaverseny volt. Unoka a porondon mint egy bohóc, öregek a nézőtéren tapsolnak. Fő attrakció a taps ütemére járt robottánc. Tetszik a mulatság a nézőknek, amíg a bohóc meg nem unja, és a saját nótáját nem kezdi fújni. Utána megdobálják paradicsommal, és hazazavarják anyuhoz, a bukott bohócmesterhez. A közkedvelt előadás címe “Feltétlen szeretet”.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Gabi - január 1, 2014 23:37 szerint:
    
    Az előadás címe, találó .
    
    KedvelésKedvelés
  - csak az olvassa - január 2, 2014 00:23 szerint:
    
    Óriási, ahogy írod.
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 18:02 szerint:
    
    porondmester “szerényen” meghajol 😀
    
    KedvelésKedvelés
  - Kalüpszó - január 2, 2014 10:03 szerint:
    
    🙂
    egyébként nagy parám, hogy egyszer cirkuszban ülök és tapsolok … émelyítő élmény volt gyerekkoromban az igazi is.
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 18:01 szerint:
    
    De legalább nem a porondon álltál 😀
    Nekem a lóversenypályával volt ilyen parám, ahol én vagyok a versenyló. Sokszor szabályosan éreztem, hogy futok a pályán, és teszik rám a téteket.
    
    KedvelésKedvelés
  - ClaraOswin - január 2, 2014 14:36 szerint:
    
    Hát ez zseniális! 🙂
    
    KedvelésKedvelés
- blaci200 - január 2, 2014 18:25 szerint:
  
  Tuti, hogy változni fog. Ennyit arról, hogy most feltétel nélküli.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
avarálom - január 1, 2014 22:38 szerint:

Elképesztő történetek vannak megint, melyekhez képest az enyém egy laza szombat délután lesz.

Az egyik nagyanyám kb. húsz évre kivonta magát az életünkből, vele most kezd rendeződni a viszony, mind anyám, mind az unokák részéről. Anno szökő évente egyszer megjelent elvitt engem és az ikremet valami drága étterembe, majd végig kritizált, fixírozta hogy hogy eszünk, illetve megjegyzéseket tett anyám nevelésére. Ennek az a következménye, ha meglátom, hogy 2 vagy több villa van az asztalon, akkor pánikba esek és azt hiszem, hogy mindenki az én táplálkozási szokásaimat elemzi.
Másik, apám anyja. Apu az egyszem kicsi fia, ha rászól a nagyi, szerintem faterban még most is vigyázzba áll a sz…r. Ő szeret minket, de nem okosan, hanem majomszeretettel, ráadásul dafke, mindent az ellenkező módon csinált, mint ahogy anyu kérte, szerintem pusztán dominancia harc a nővel, aki elvitte az ő kicsifiát.
Nos evvel a nagymamámmal vannak érdekes történeteim. Kiegészíteném avval, hogy a mamám mindet mindenkinél jobban tud, illetve ha lány vagy, akkor neked sose lehet igazad.
Testvéremnek mindennap kötelező a mozgás és bizonyos gyakorlatok elvégzése, hogy karbantartsa az izomzatát, nagyival közös nyaralás során ezek a gyakorlatok le voltak tojva, mondván “Anyád agyon hajszol téged, pihenj csak”. Eredménye egy kétoldali csípőműtét.
Sokáig reflux betegségem volt, így tilos volt az édesség számomra, mit kaptam a mamától mindig, csokit. Emlékszem anyám rengetegszer ordítozott vele emiatt, de szerinte ez úri hóbort volt. Vicces, mert most ő is refluxos.
Amikor az ikremmel betöltöttük a 15-t, akkor öreganyám állandóan azzal metélte az idegeinket, hogy ő már akkor gyűrűs menyasszony volt, de mi nem mehettünk el a strandra.
Egyszer az egyetemi gólyatábor előtt, megpróbált felvilágosítani, ekkor ott volt anyám is. Nem bírtuk ki és a végén könnyesre röhögtük magunkat rajta, hatalmas sértődés lett a történet vége.
Azon fel már ki se akadok, hogy a világháború előtti cuccait próbálja rám tukmálni, szülinapra, karácsonyra olyan ruhákat vesz, ami nem ami világunk, illetve önjelölt divat és életvezetési tanácsadóként szeretne beleszólni az életünkbe, úgy mindenkiébe.
Mindenkinek, a szomszéd Gizinek is azt meséli, hogy a szüleink rosszul neveltek minket és szemtelenek, tiszteletlenek vagyunk az idősebbekkel.
A legszokatlanabb, illetve a nagyik gyermeknevelési dolgait tekintve nem is szokatlan, legnagyobb problémájuk az, hogy a testvéremmel mindig egymás pártját fogjuk nyilvánosság előtt, ha a másikat sértés, beszólás éri és nincs a tarsolyában egy epés visszaszólás. (megjegyzem, hogy utána magunk közt megbeszéljük, hogy, akkor hogy is volt ez) Ez egyik nagyinál se volt jellemző, mind az anyai, mind az apai nagymamáknál a fiúk voltak a kedvencek, mindenben nekik volt igazuk, számukra szokatlan az összetartás.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 18:29 szerint:
  
  Most jövök rá, alapvetően milyen szemét vagyok (na jó, azért nem újdonság), de én ennek a most refluxos mamának minden látogatáskor vinnék egy nagy adag csokit, ha az enyém lenne.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
sestra77 - január 1, 2014 23:01 szerint:

A szüleim és anyósom nagyszülő szerepben szuperül működnek. Csodás nagyijaink és ne hagyjuk ki: csodás nagypapánk van. Nagyon segítőkészek. Tiszteletben tartják, ahogyan mi szeretnénk és csináljuk. Ha cikket, linket küldtem – elolvasták, diétát tartatták, gyógyszereket, bogyókat úgy adták, ahogy kértük stb; szval megbeszéljük a hogyant és a miértet. Mi is tiszteletben tartjuk a határaikat, az életüket – vannak kompromisszumok, olyat nem kérek, amit nem tudnak megtenni. Nem akarnak beavatkozni, jobban tudni, vitáink nem voltak eddig ilyesmin. Kuriózum manapság de hetvenen túli apám is pelenkáz, sétáltat, fél évesen már anyum nélkül, egyedül is vigyázott a lányomra (és igen, vele biztosan többet játszott eddig, mint velem). A mi életünkben áldás a nagyszülők jelenléte, én tudok tanulni tőlük, mindegyiküktől mást. Különösen szép látni, hogy van ilyen is, mert én viszont nagyrészt nagyszülők nélkül nőttem fel – így teljesen új volt nekem az élmény… (egyetlen nagyimat talán havonta láttam, öreg volt és fáradt, erre emlékszem csak- nem igazán emlékszem semmilyen közös élményre, nyolc voltam amikor meghalt). Sok függ az eredeti szülő-gyerek kapcsolattól is, meg azt hiszem az unoka személyiségétől is. De ezt biztosan leírtátok előttem, csak nem olvastam végig.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
section9 - január 1, 2014 23:43 szerint:

Én szerencsés vagyok. Szüleim, anyósom, apósom remekül helytáll. Mindenről van persze saját véleményük, de nem erőltetik rám. Nem kezelnek le/oktatnak ki sosem. Apámról sosem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogja kezelni az unokát. A pozitív visszajelzés számomra mindig az, hogy a gyerek sírás nélkül és örömmel marad velük. Nélkülük most nem jutna időm magamra, futni, fodrász, esti program. És készségesek. Bármi rendkívüli helyzet adódik – kórház, ügyelet, sürgős munka – tudom, hogy valamelyikük biztos ráér.
A gyerekágyas időszakban szinte láthatatlanul voltak jelen, rend volt, étel volt, és valahogy mindig érezték, mikor terhes vagy éppen szükséges a jelenlétük. Ha aggódtak is valamiért, azt mindig diplomatikusan közölték, és tiszteletben tartották, ha másképp gondoltam vagy csináltam valamit. És ha nekik lett vagy van igazuk, semmi “ugye megmondtam…”
És ugyan már lassan készülünk a tesóra, semmi presszió. Amikor a fiunkra vártunk, majdnem tíz hónap volt mire megfogant, akkor ott volt néhány kellemetlen alkalom az elején, klasszikus hülye helyzetek szüleink ismerőseinek köszönhetően (konzervatív polgári körökből), akik az esküvőtől kezdve rendszeresen a gyerek kérdéssel vegzáltak, és anyósomék nem igazán tudta kezelni a helyzetet. De főleg amúgy azért esett rosszul, mert mit válaszolsz, ha már dolgozol az ügyön, de még nincs rugdalózó eredménye, és emiatt amúgy is frusztrált vagy?
De szerencsére konkrétan a szüleim vagy apósomék sose piszkáltak minket ezzel.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
aritareal - január 1, 2014 23:59 szerint:

Nálunk anyám részéről egy időben elég gyakori volt a “mikorleszmárgyereked?” című műsor, de szerintem messze nem az volt oka, hogy nagymama akart lenni, hanem attól féltett és félt most is, hogy egyedül maradok és vénségemre senki sem néz majd rám. Másrészt, mint megfogalmazta, “gyerek nélkül nincs értelme az életnek” – kezdetben ez szarul érintett, aztán párszor veszekedtünk miatta, de most már nem szól bele, szerintem letett arról, hogy tőlem unokája lesz. A család többi tagja elég gáz ilyen szempontból, a nagynéném rendszeresen előhozza, hogy “szedjétek már össze magatokat, aztán legyen egy gyereketek”. A legdurvább az volt, amikor a nagyapám sírjánál találkoztunk anyu rég nem látott unokatestvéreivel – épp nagy családi kibékülés és egymásra találás zajlott – amikor az egyik rokon, aki 4 éves koromban látott utoljára, cseszegetni kezdett, hogy mi az, hogy nincs gyerekem, majd előadott egy hosszú és terjedelmes szónoklatot a mai fiatal nők önzéséről. Erősen gondolkodtam rajta, hogy fejbe vágom az egyik vázával, ami levált a sírról a fagy miatt, de végül az alkalom tiszteletére inkább nem tettem.

A párom anyja nem várja az unokát – ő azt is nehezen fogadta el, hogy a fiának barátnője van, aztán kiakadt és sírógörcsöt kapott, amikor összeköltöztünk, és ugyanezt reagálta, mikor össze akartunk házasodni. Azóta is azt várja, hogy szakítsunk végre és a férjem hazaköltözzön hozzá a gyerekkori szobájába – azt hiszem, azért sem lelkesedik az unokáért, mert úgy gondolja, akkor kevesebb esély lesz arra, hogy elválunk. Mint ebből látszik, anyósom sajna az a típus, aki a gyerekeinek élt, és mióta azok felnőttek, nem tud semmit se kezdeni az életével – csak ő nem unokázni akar, hanem azt, hogy a gyerekei újra kicsik legyenek.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
kormos - január 2, 2014 00:25 szerint:

Anyám és apám minden emberi lényt elmartak maguk mellől, senkijük nincs, csak a külföldön élő testvérem és én, aki szintén messze élek tőlük, illetve a mi családjaink. Ha nem hívnám őket telefonon hetente többször, hónapszám nem szólnának senkihez. Az ember azt gondolná, ilyen helyzetben próbálják óvni azt az emberi kapcsolatot, ami még megmaradt nekik. De nem. A dominancia kifejezése mindennél fontosabb számukra még ezen utolsónak maradt kapcsolatukban is.

Dicsekedni, beleszólni, lenyomni, nevetségessé tenni, ebből áll a hozzám fűződő viszonyuk, s ez azóta fajult el így, hogy gyerekeim vannak. A dicsekvést viselem a legrosszabbul, mert annak a leghosszabb az időigénye.

Legutóbb, amikor porig gyaláztak, és kértem, ne tegyék, mert a magyarázkodás és védekezés sok erőt vesz el tőlem, nagyon megsértődtek, mondván, kioktatom őket. Mivel reménytelen a helyzet, nem szálltam vitába velük arról, mit is jelent valakit kioktatni, inkább bocsánatot kértem tőlük, hogy szabadulhassak. Erre:

„Örülök, hogy belátod, vétettél. Mi nem tűrjük, hogy bennünket kioktassanak. Légy kedves és tisztelettudó, ahogy tanítottuk neked.”

Így feddi meg hatvanéves anyuka és apuka harmincvhány éves kislányát. Számomra egy stratégia van: nyúlcipő! Telefonon meghallgatok bármit (arra úgysincs komoly igény, hogy beszéljek is), és a gyerekeket is elküldöm hozzájuk egy évben egyszer vakációzni (ezt is csak a gyerekek nagyobb kora óta), ennyiből áll a kapcsolat, remélem, ügyesen lépkedek a tojásokon, és szinten tudom tartani a viszonyt még évekig.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 2, 2014 00:32 szerint:
  
  De miért kell egyáltalán?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - kormos - január 2, 2014 00:42 szerint:
    
    Miattuk. Nagyon rossz nekik. Megszakad a szívem értük.
    De már mindent csak telefonon és írásban – mást nem bírok -, illetve nagyritkán gyerek átadás-átvétel formájában.
    
    KedvelésKedvelés
  - kormos - január 2, 2014 01:24 szerint:
    
    Adósnak is érzem magam feléjük. Valamikor idejükbe, energiájukba kerültem, költöttek rám. A lakás, amelyben élünk, részben az ő pénzükből van. Fillérről fillérre rakták össze a segítségnek szánt összeget, nélkülözések között. Ez nagyon sokszor eszembe jut.
    
    KedvelésKedvelés
  - Gyöngyi - január 2, 2014 03:23 szerint:
    
    Szia! Nekem meg az jut eszembe minden egyes alkalommal, mikor anyagi segítséget kapok anyámtól, hogy a szeretetemet nem lehet megvásárolni. Nem fedheti el pénzzel azt, amit anno elmulasztott. Keveseket szokott adni, én el szoktam fogadni, de semmi nem jár érte cserébe a köszönömön kívül. szerintem. nyilván nem ilyen egyszerű, de nem vagyok zsarolható, nem leszek panaszfal, sem pedig a kényszereinek alanya, mert az ő lakásában élek. Ha ez neki nem jó így, nagylány már, szól, és mi költözünk. De ezért egyszerűen nem jár cserébe, hogy naponta felhívjam, ahogy szeretné, és az sem, hogy nem szólok, ha valami nem tetszik. Sőt. Van mit helyrehoznia.
    
    KedvelésKedvelés
  - Kalüpszó - január 2, 2014 10:06 szerint:
    
    Sokszor érzem magam is, hogy sokak számára – ilyen kapcsolatokban is – a pénz, az anyagi segítség, támogatás előbb vagy utóbb – akár ennek lett szánva eredendően, akár nem – biztos útja a kilóra megvételnek.
    
    KedvelésKedvelés
  - kormos - január 2, 2014 12:00 szerint:
    
    A szeretetet nálunk már senki nem meri említeni, nyilvánvaló, hogy nincs már. Arról van szó, hogy valaki tartozik valakinek. Anyám nagyon anyagias. Valószínűleg már kiszámította, mibe kerültem neki 18 éves koromig. Az egyetem alatt már dolgoztam, nem kértem pénzt tőlük, és bár a három gyerek mellett nagyon rászorultam volna (rajtuk kívül nincs nagyszülő), nem kértem segítséget sose, hogy semmit de semmit ne hánytorgathassanak fel. Ez szarul érinti őket, mert másról se szeretnének beszélni, mint arról, hogy hogyan segítenek bennünket és az unokákat. Még így is éreztetik, hogy adósuk vagyok a múlt miatt. Ha mindent visszafizetnék is, ami nyilván abszurd, és pont az ellenkezője annak, amit akarnak (függőségi viszony hangsúlyozása), akkor is megmaradna a tartozásom a pénzben nem mérhető dolgok miatt (“szépre-jóra tanítgattalak, de te külön útra tértél” “éjszakákon át nem aludtam, úgy aggódtam miattad” “gyönyörű internetes képeslapot szerkesztettem az unokám születésnapjára, de nem becsülted meg, most kérdeztem tőle és már el is felejtette, hogy kapta”.)
    
    Ha csak egy gyerekem lenne, őt imádnák. Valószínűleg olyan nagyszülei lennének neki, mint amilyenről itt sokan beszámolnak, elfogadóak, nagyon szeretőek. És én megfosztom ezt a gyerekemet ettől a szeretettől, mert nem tudom elviselni a körítést, ami hozzá jár, és nem tudom elviselni a másik két gyerek alsóbbrendűként kezelését sem. Jobb is így, hogy több unoka van és ez már terhes nekik, ha csak egy lenne, még erősebb volna a kötődésük az irányában és nagyobb volna a féltékenység és harag felém.
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 18:47 szerint:
    
    A bántalmazók mindig a pénzzel érvelnek. Sőt mindig ez az EGYETLEN érvük. Ez az a tulajdonságuk, amiről a leggyorsabban felismerhetők. Nálam is ezzel próbálkoztak, bár ott nem lakásról volt szó, hanem egy általam végtelenségig gyűlölt egyetem finanszírozásával. Amúgy állami képzés volt, csak a megélhetési költségem egy részét fizették (+ diákhitel, kisebb-nagyobb munkák az én részemről – ezt rendszeresen elfelejtik). Az okom arra, hogy KÖZGAZDÁSZnak tanuljak (brrrr… fujj fujj fujj) kizárólag az volt, hogy gyorsan elkerüljek a családi pokolból. Az egyetem több mint 200 kilométerre volt, így végre én is élhettem a normális fiatalok életét. Járhattam bulizni, szerelmesnek képzelhettem magam, randevúzhattam, ilyesmi. Ha még éveket kellett volna várnom a költözés saját megfinanszírozására, öngyilkos lettem volna, ezt szilárdan éreztem már akkor. Ez volt az egyetlen szak, ami elfogadható volt számukra, mivel anyám is ezt tanulta annak idején (csak az volt az érték, amit ők csináltak). A szabadságvágy mellett persze ott volt rejtetten a bántalmazott gyerekek ambivalens megfelelési kényszere is, hogy beleilljek az elvárásokba, hogy elfogadjanak, erre csak sokkal később jöttem rá. Nem érte meg, soha nem fogadtak el. Megérte, mert elmenekültem a pokolból, és megmentettem az életem. Nem érte meg, mert a gyűlölt gazdasági területen nem sokat dolgoztam. Már rég mást csinálok vállalkozás keretében (máshogy nem ment végzettség nélkül). Így 30 felett végre gondolkodhatok azon, hogy esetleg elkezdjek olyat tanulni, ami tényleg érdekel. Semmi hálát nem érzek azért, hogy egyetemre “járattak”. Sok évet pazarolt el a legértékesebb éveimből, semmi értelme nem volt, és csak arra kellett, hogy el tudjanak dicsekedni azzal, hogy milyen jó szülők. Más érvük nem volt. Mint ahogy a többi hatalommániás, tekintélyelvű szülőnek sincs. Figyeld meg, taníttatás, lakásvásárlás. Mindig ez a kettő. Mindig és mindenkinél, aki ilyen családból jön, legalább 600-szor láttam már. Ez valami sablon lehet. Bennem a bántalmazás megvásárlása nem sajnálatot kelt, hanem undort és haragot. Ha azt akarják, hogy kifizessem az “adósságomat”, akkor az évtizedes fizikai és lelki bántalmazást is vissza fogom fizetni kamatostul. Vagy mindkét oldala kelljen az éremnek, vagy egyik sem. Az éle mentén kettévágni nem fogom, nincs is fémfűrészem. Ez nem úgy működik, hogy kiválogatják, hogy melyik “adósságot” fizessem vissza. Amúgy már mindegy, mert rég nincs velük kapcsolatom, ami életem legszuperebb döntése volt. Azóta érzem EMBERnek magam. 2006. június 30. a születési dátumom. Idén kezdtem a képzeletbeli általános iskolát (egy évet visszatartottam magam, hogy még játszhassak kicsit az óvodában), júniusban leszek 8 éves.
    
    KedvelésKedvelés
  - pikareszk - január 2, 2014 19:01 szerint:
    
    De jól mondod!
    
    KedvelésKedvelés
  - szilfa - január 3, 2014 09:50 szerint:
    
    😀 fergeteges stilus! es milyen igaz…
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:35 szerint:
    
    Nem a te felelősséged, hogy a hülyeségük miatt szenvedj. És hát: főleg nem a gyerekeidé! És nem, az anyagi segítséggel nem váltották meg a megalázás jogát!
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 2, 2014 18:38 szerint:
    
    Baszus, mi az, hogy mibe kerültél 18 éves korodig? Az ő döntése volt, hogy gyereke legyen (ezek szerint nyilván azért, hogy legyen kin uralkodnia), nem te kérted, az, hogy utána felnevelt, pénzt is költött rád, már csak ennek a következménye volt, egyszerűen kutya kötelessége. Semmi hálát nem érdemel ezért!
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 19:03 szerint:
    
    Jól beszélsz. Az ilyen szülők lábtörlőt szülnek maguknak, nem gyereket. Én mikor végleg kizártam őket az életemből, búcsúajándéknak küldeni akartam nekik egy lábtörlőt magam helyett. Nem küldtem el, mert úgysem értették volna meg. A többi viccemet sem értették meg, amivel árnyaltan illusztrálni próbáltam a családi szeretet és a béééékesséééget, amit én tettem tönkre.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 09:03 szerint:
    
    Volt egy barátom, az ő apja volt ilyen – azért csináltalak, hogy majd kiszolgálj (eltarts, nem tudom milyen szót használt). A srác öngyilkos is lett 19 évesen. Lehet, hogy ezért is dühít az ilyen szülő ennyire.
    Apámnak is volt hajlama arra, hogy tekintélyt próbáljon kicsikarni abból, hogy ő az apám, de soha nem volt durva, csak ilyen “hogybeszélszvelemazapádvagyok” stílus, az is ritkán – de még az is idegesített.
    
    KedvelésKedvelés
  - Sz.Kata - január 2, 2014 20:57 szerint:
    
    En ismerek olyan anyat, aki bizony ki akarta fizettetni a fiaval a neveltetese költsegeit, konkretan kiszamolta, mennyivel “tartozik” neki a fia.
    
    KedvelésKedvelés
  - Vacskamati - január 2, 2014 23:15 szerint:
    
    “En ismerek olyan anyat, aki bizony ki akarta fizettetni a fiaval a neveltetese költsegeit, konkretan kiszamolta, mennyivel “tartozik” neki a fia.”
    Ez eszméletlen! Olyanról már hallottam (egy bíró mesélte valamelyik rádióban), hogy egy férfi beperelte az volt menyasszonyát, mert az otthagyta őt és így nem lett esküvő. Azt akarta, hogy a nő fizessen vissza minden ráköltött összeget az utolsó forintig. És ami a legdurvább, mindent tudott az ürge számlával igazolni a virágcsokroktól kezdve a színházi előadásokon át, az éttermi meghívásokig mindenről elrakta a számlát!
    Meg volt még egy emlékezetes eset, amikor egy tanulatlan, nagyon egyszerű, tanyán lakó férfi beballagott a rendőrségre feljelentést tenni, hogy őt rútul átverték és kicsalták a pénzét. Majd elmesélte, az eset úgy történt, hogy ő már nagyon szeretett volna egy feleséget, mert nem jó egyedül és valaki eladta neki a tizenhárom éves lányát, amiért ő cserébe vagy három hízódisznó árát kifizette. A lány viszont nem lett a felesége, sőt! Este hazaszökött a családjához és az apja nem hajlandó neki vissza adni, sőt, jól a képébe röhögtek mikor ő érte ment, pedig a lány már az ő jogos tulajdona, mert ő aztat megvette! Állítólag órákig kellett győzködni, hogy nagyon gyorsan felejtse már el a feljelentést és higgye már el, hogy ebben a történetben ő nagyobb bűnt követett el, mint a csalók. Egyszerűen nem értette miért! Mikor neki szabályos adásvételije van a feleség vásárlásról, akkor itt valami félreértés lesz. Miért kerülhet ő börtönbe ezért, ha tényleg jegyzőkönyvbe veszik a sztorit? Már, hogy lehetne hibás ő, mikor ő lett itten átvágva kérem, ezek a rendőrök meg nem és nem értik és biztos csak el akarják őtet innen hajtani. És csak hajtogatta, hogy “micsoda világ ez? Nincs igazság!”
    Bocs, elkalandoztam kicsit…
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 09:18 szerint:
    
    Persze hogy vannak ilyenek, nem vitatom, azt mondom, hogy nincs igazuk. Nemrég beszéltem a 10 éves fiammal ilyesmiről (nem én hoztam fel a témát, és valamelyik barátjával kapcsolatban került elő), nem lehet elég korán kezdeni. Ő sosem fogja azt érezni, hogy tartozik nekünk, és úgy tűnik, a tekintélytisztelet is elég távol áll tőle. Remélem, a lányommal is hasonló sikereket érek el. Ha lehülyéznek, mindig megnyugszom, hogy jó úton járok 😉
    
    KedvelésKedvelés
  - kormos - január 2, 2014 23:16 szerint:
    
    Sárkánylány hozzászólása alá:
    
    „Én mikor végleg kizártam őket az életemből, búcsúajándéknak küldeni akartam nekik egy lábtörlőt magam helyett.”
    
    Hahaha! Sírva röhögök. Biztos a többi vicced is jó volt, én értékelném.
    
    KedvelésKedvelés
Sörnyúl - január 2, 2014 00:42 szerint:

Azt a leborult…vannak itt történetek! Ehhez képest a miénk álom.
Nekem relatíve jó volt a kapcsolatom a nagyszüleimmel, szerettem őket és ők is minket. Jó, hát az apai nagyszülőknek szerintem unokatesóm (ott az egyetlen fiú unoka) volt a kedvenc, de nagyon aranyos nagymamám volt ott is, persze gyerekként ezt kevésbé értékeltem. Pedig mindig ilyen okos, értelmes játékokat játszott velünk, mondókáztunk, népi játékokat játsozzunk (pedagógus volt), csak asszem valahogy kevésbé volt “utyuluputyulus”, mint a másik pár nagyszülő. Na, ők meg vidéken laktak illetve volt egy hétvégi házuk (mezőgazdászok voltak), mindkettejüknél sokat voltunk kicsinek (még mama – anyukám – kiskorában elváltak) és ők is sokat voltak nálunk, vigyázni ránk. Nagymamám mindig sütiket sütött nekünk, meg valamivel bizonyára engedékenyebb volt, mint a szüleim, olyan nagymamás, de nem emlékszem, hogy ez valaha is zavaró lett volna vagy feszültséget szült volna. Csak hát az élet eléggé depissé tette, kellőképp pesszimista alkat is volt, időskorára azért ez már elég zavaró volt. Igazából asszem az anyai nagypapámmal voltunk el legjobban. Ő mondjuk “otthagyta a családját”, a gyerekeit és újranősült, és az az élet igen kevéssé szólt a családosdiról, utaztak, jöttek-mentek, jól elvoltak, de nagypapának azt hiszem, tényleg jó volt, főleg, hogy nagyobbak lettünk és lehetett velünk beszélgetni (no meg ő is idősebb, lenyugodtabb lett). Valahogy kisgyerekekkel nem mindig tudott mit kezdeni. Persze vitt minket mindenfele (na jó, Balatonra vonattal nem ugrottunk le pár órára, bár nagymamámhoz volt, hogy ő vitt le minket Keszthelyre vagy Diásra) meg mentünk vidámparkba, állatkertbe, sétálni. Persze ők is tömtek minket édességgel, lekváros kenyérrel (rendszeresen hánytam náluk, vagy, miután hazaértünk 😀 ). Igazából akkortól lett tényleg nagyon jó a kapcsolatunk, hogy nagyok lettünk tesómmal. Írtó jókat lehetett Nagyapával beszélgetni. Ő volt az utolsó a nagyszüleim közül, már épp nem ismerhette meg a(z akkor még csak későbbi) férjemet, és asszem nem is tudott már róla. 😥 (Előtte pár évig mindenféle xar kapcsolaztom volt és elég pocsék éveim voltak kedv és hangulat szempontjából. Na, ezekről viszont tudott nagypapám, bár találkozni egyikkel sem találkozott.)

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Sörnyúl - január 2, 2014 01:20 szerint:

Bocsi, hosszú lett, ide a lényeg:
az én szüleim szerencsére asszem nem maceráltak, hogy mikor lesz már unoka, bár a párválasztást azért úgy szorgalmazták (néha anyukámnak voltak ilyen szelíd próbálkozásai meg álmodozásai, hogy majd kivel akarna összehozni… de ezek azért inkább csak az említés szintjén maradtak.) Bennem nagyobb volt a késztetés, hogy nekem gyerek és család kell mihamarabb.
Aztán mielőtt valóban gyerekeim születtek, volt egy rövidebb időszak, mikor úgy tűnt, “pótunokái” lesznek a szüleimnek (olyan pasival jártam, akinek volt már két gyereke, akiket ő nevelt és igen komolynak indult a kapcsolat) – hát őszintén szólva kicsit nehezen tudott mit kezdeni egymással a két gyerek illetve a szüleim. A gyerekeknek megvolt a maga nagyszülőgárdája, de azt kilogikázták, hogy ha én a pótmamájuk vagyok akkor az én szüleim valahogy olyan nagyszülőfélék… de nekik már voltak nagyszüleik. Szüleim meg szintén kicsit furán viszonyultak, az én kedvemért mosolyogtak, de nem a vérük volt a két gyerek.
Az igazi unokákkal viszont nagyon kedvesek, odaadóak, tökre szeretik őket. Amikor útban volt az első gyerekem (az ő első unokájuk), mi épp külföldön laktunk, és épp hazajöttünk Húsvétra, ekkor jelentettük be. Papa (apukám) vett egy csomó camembert sajtot a tiszteletünkre, mert tudja, hogy szeretem, meg kínált borral is. Én meg egyiket sem kértem…és úgy utalgattunk rá, hogy hát azt most nekem nem szabad. Aztán folyt a beszélgetés és úgy férjemmel kérdezgettük, hogy szerinted megértették a célzást? Mire apukám, aki kicsit olyan visszafogott azt mondja, “háát valami graviditás” mondom, ja, VALAMI graviditás! 😀 De nagyon támogatóak voltak a távolból is, aztán mikor megszületett a kisfiam, anyukám ki is jött hozzánk két hétre segíteni, tök aranyos volt, sürgött-forgott, és aranyosan dajkálgatta a kisunokát. És a lelkesedés töretlen, bár neki kevesebb ideje van babázni (mondhatni, baromi kevés ideje van), mert még dolgozik. Apukám jött néha vigyázni a nagyobbikra, mikor vezetni tanultam. És tényleg jól megvannak, most már. A kezdetben félszeg apukám is megbátorodott és a fiacskám is megbarátkozott a “(nagy)papóval” (nálunk én vagyok a “mama” – na, engem azzal lehet kikergetni a világból, ha anyukámat “mamázzák” le. NEM! a mama ÉÉN vagyok! :D) Mikor a kicsi öcsi született és én benn voltam a kórházban, jöttek mind látogatni és olyan jó volt látni, hogy a “nagy” fiam ilyen jól megvan a nagyszülőkkel. Ők amúgy (amennyire én tudom és amennyire lehetséges) tökéletesen tiszteletben tartják a mi nevelési elveinket (csokival asszem amúgy sem tömnék, TV-t nem néznek ők sem) és szerintem még örülnek is neki, hogy így neveljük a gyerekeket, hisz látni, hogy vidám, kiegyensúlyozott gyerekek. Hordozni úgy “klasszikusan” nem hordoznak, bár egyszer felkötöttem a nagyot anyukám hátára (azóta is emlegetik :)), de apukám inkább a “házi vázasban” szereti vinni a fiam. Ki a levegőre, mikor sokat volt vele, mindig kimentek valami zöldbe, madarakat meg ilyesmiket nézni. Egyszer úgy jöttek haza, hogy az épp beszélni tanuló fiam azt mondogatta, hogy “poszáta” :D. Kifejezetten támogatják a sokáig tartó szoptatást is, anyukámon látom, hogy úgy örül neki, hogy van tejem elég, hogy megy nekem ez a dolog, hogy a nagyobbikat olyan sokáig tudtam szoptatni, no, ebben talán tényleg kárpótoljuk, hisz ő nem tudott minket sokáig szoptatni. Na meg a gyerekek neme: nemrég tudtam meg, hogy apukám mindig is fiút akart, mindkét alkalommal, aztán két lánya lett. Hát most unokaként megkapták szüleim a vágyott fiút is, kétszer is. (És tavasszal úgy tűnik, lányt is kapnak majd, tesóm részéről. Csak ő meg jó 1000 km távolságra lakik.)
(NB: no, én meg, lánypártiként, pont ezért szeretnék saját kislányt is, mert nem nagymamaként akarom majd kiélni a lány iránti vágyamat. Az már nem az én gyerekem lesz, nem én döntök majd róla. Belemászni meg a gyerekeim életébe és rámászni az unokákra nem akarok majd.)

Anyósék: hát ott eleve is sok gyerek van, még van pár kiskorú is, baromi leterheltek, inkább mi szoktunk menni hozzájuk, szeretik a fiúkat, kedvesen dajkálják is őket és a pszichológus nagymama mindig olyan aranyosan, lélekhez szólóan elbeszélget a gyerekeimmel. 🙂
Na, hosszúra nyúltam ismér, irány az ágyikó.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- cvd - január 2, 2014 03:14 szerint:
  
  Szép. Jó olvasni itt elégedett, “normális” viszonyokról is. Mert a jót meglátni sokszor nagyobb teljesítmény, mint a rosszat.
  Ahhoz meg persze bátorság kell, hogy a rosszat ki merjük mondani. Márha van.
  BÚÉK nektek !
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - kormos - január 2, 2014 13:02 szerint:
    
    A jó történetek is tanulságosak, bár én mindig lelkifurdalással olvasom, azzal a görccsel, hogy vajon nem rajtam múlt-e mégis, hogy a mi viszonyunk nem ilyen lett? Igen, a rosszat azonnal meglátja az ember, a jót meg adottnak veszi. Ezért ezredjére is önvizsgálatot tartok, hogy rájöjjek, mit tudnék elfogadni, lazábban venni, átsiklani fölötte. Nehogy a rossz lebegjen a szemem előtt, és vak legyek a jóra. Évtizedek kellenek a tisztánlátáshoz, a motivációk felismeréséhez, az önostorozás beszüntetéséhez és a megnyugváshoz.
    
    KedvelésKedvelés
  - álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 19:18 szerint:
    
    “vajon nem rajtam múlt-e mégis, hogy a mi viszonyunk nem ilyen lett?”
    
    Nem. Te gyerekként a hatalmi hierarchia legalján álltál, ők felnőttként és szülőként a legtetején. Amit az emberi viszonyokról tudsz, tőlük tanultad, az ő általuk megalkotott rendszerben mozoghattál csak. Számon kérni egy (akár felnőtt) gyereken a felelősséget hatalmi szempontból kb. olyan, mint egy szakképzetlen részmunkaidős segédmunkást elszámoltatni a gyártulajdonos hibás döntéseiért.
    
    KedvelésKedvelés
  - kormos - január 2, 2014 23:08 szerint:
    
    Jó a példád, de sajnos csak én értem, a szüleim nem értenék, és ez a baj, nem értenek, nem fognak fel semmit, pedig amúgy jó intellektusú emberek (ezt tudják is magukról), de a érzelmi IQ-juk alacsony (ezt viszont nem tudják).
    
    A szakképzetlen segédmunkás, aki sokat szenvedett a szalag mellett, azóta kitanulta a szakmát, mérnökként visszaveszik az üzembe, ahol már látja a súlyos hibákat amiket addig csak sejtett, és ezeket a gyártulajdonos elé tárja. A gyáros nem érti a helyzetet, személyeskedik a mérnökkel, lekezelően és sértetten beszél vele, épp mint amikor még segédmunkás volt, azt hajtogatja, hogy a gyárban eddig senki nem panaszkodott, minden kiválóan működik, a mérnök ostoba, kötekedő és rossz szakember, és álljon vissza a gyártósorra, ahol régen a helye volt. És a mérnök nem áll vissza, hanem felmond, a gyáros pedig érzi, hogy jó emberét vesztette el, sajnálja és dühös nagyon, és gondolkodik, miért, mit is mondott ez a túlfizetett, hálátlan, pofátlan mérnök, mi a probléma? És már nem tudja felidézni.
    
    KedvelésKedvelés
Szivarvany - január 2, 2014 05:16 szerint:

Anyam, apam csapnivalo szulok voltak, ha nagyon rovid es velos akarok lenni. Ilyen elvaras soha nem volt ” Szüljünk, hogy érezze: minden rendben van, “, viszont ezt igen, erzem , hogy tortenik: ” (…) és hogy újraélhesse a maga anyaságát, jóvátehesse a vétkeit”. Mindezt magaban rendezi, nem demonstrativan. A gyerekeket feltetel nelkul szereti, ugy ahogy minket soha nem tudott, manipulacionak nyoma sincs, tiszteletben tartja es soha nem szolt bele az egyuttalvosigenyszerintszoptatossirninemhagyoshordozos “dolgaimba”, annak ellenere, hogy engem naaaaagyon nem igy nevelt, ot sem igy neveltek. Jot tett neki a sok unoka,sokat gyogyult- elsosorban a gyerekek szinten feltetel nelkuli szeretetetol. Kar, hogy az enyemet, a tesomet annak idejen eljatszotta…

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
MCsilla - január 2, 2014 08:32 szerint:

Olvasva a hozzászólásokat, úgy érzem, baromi szerencsés vagyok, mert nagyszülő kérdésben minden rendben, okosan, jól szeretik a lányunkat, unoka kérdésben nincs rossz érzés akármelyik nagyszülőpáros irányába nézek. Édesapám nagyapasága hagy ugyan némi kívánnivalót, de ő kevéssé vesz részt az életünkben, 750 kilométer választ el tőle, inkább édesanyám jön hozzánk, vagy ha mi megyünk hozzájuk, édesanyám nagyszerűsége mindent ellensúlyoz (a lányom egyébként itt az ötödik unoka). Anyósom és apósom okosan és szeretettel veszi körül a legifjabb generációt. Csodálatos nagyszülők, hála annak is, hogy a sógornőm előttem kitaposta az utat együttalvás, hordozás, igény szerinti szoptatás, járóka-nem-használat, stb. témakörben, amik nagyon fontosak nekem is.
A bejegyzés egyik mondata mégis mellbe vágott: “mi nem is érdekeljük őket, nem figyelnek, csak a unoka szükségszerű tartozékai vagyunk.” Talált. És kiegészíteném: és az a valaki, akit végre elvehetett az ő drága gyermekük feleségül, és most már nem kell szégyenkezniük, hogy a drága gyermek még mindig nőtlen, és minden családi eseményre egyedül megy. Hogy örült nekem anyósom, amikor belecsöppentem az életükbe! Mert így lett kerek egész a történetük! Hogy a fiacskájuk végre révbe ért, most már nem csupán a szakmai sikereivel lehet dicsekedni, hanem a családi életével is, és micsoda megkönnyebbülés, hogy nem a kisvonat (kisvasút, a fiacskájuk hobbijának tárgya) lesz az unokájuk!
Ez nagyon poénosnak hangzott, amikor először hallottam (mert egyébként anyósomék laza, saját életüket is élni tudó emberek, ráadásul a rózsaszín felhő eleinte kissé tompította a látásomat), de belegondolva megalázó. Még az esküvőnkön is elhangzott (volna, de végül nem apósom mondta az ünnepi beszédet, hanem a férjem, de később olvastuk a szöveget), hogy mily szerencse, hogy nem kisvonat lett az unokájuk (akkor már megvolt a lányunk).

Ér ezen bejegyzés alá anyós-meny viszonyról írni? Vagy várjam meg a kapcsolódó bejegyzést? 🙂

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Bagoly - január 2, 2014 10:27 szerint:

Szép történetet én csak a nagyszüleimről tudok írni, mindkét nagymamámat imádtam, ha baj volt otthon, hozzájuk menekültem. Sokkal jobb volt a viszonyom a nagyszüleimmel, mint a szüleimmel. Nem csak azért, mert megengedőbbek voltak, hanem sokkal őszintébben tudtam velük minden gondomat megbeszélni. Tőlük szeretetet kaptam, olyan igazi, simogatósat, ölelgetőset, minden hülyeségemet elfogadósat … és ha komoly figyelem kellett, akkor azt is.
Fentebb írtam az apai nagypapámról is.

De a szüleim – hát ők nagyszülőknek is csapnivalóak, pontosan úgy, ahogy szülőknek is azok voltak. Ridegek – különösen apám, akinek természetesen mindig igaza van, és ez megkérdőjelezhetetlen. Nem is értem, hogy miért nyaggattak annak idején unokáért.
Mikor meglett a lányom, ő volt az a bizonyos első unoka. Azóta született még két unoka a testvéremtől.
Mivel kb. 200 km-re laknak a szüleim, nem tudunk gyakran találkozni. Valahol azt vártam, hogy olyan szeretgetést kap tőlük majd a lányom, hiszen ritkán látják, mint amilyet én kaptam a nagyszülőktől. Nagyon-nagyot kellett csalódnom – ugyanolyan ridegek vele, mint velem voltak. Ami a legrosszabb, hogy ezt a ridegséget megpróbálják negédes nagyszülői köntösbe csomagolni, némi ál-tutujgatással megfejelve, de mindig kilóg a lóláb.
Példa: nyaggattak, hogy vigyem le nyáron az akkor még óvodás lányomat, néhány hétre. Rendben. A lányom áldott jó és türelmes gyerek, nem panaszkodott egy szóval sem, de a jövő nyáron már nem akart menni. Kihúztam belőle harapófogóval az okát: amikor ott volt, szinte hozzá sem szóltak. Hagyták, hadd csináljon amit akar, kaját persze kapott. Eszükbe nem jutott egyetlen közös program sem, egy közös játék, egy séta, semmi… a legnagyobb kánikulában is benn ültek a házban, ki se mozdultak (strand szóba sem jöhet..) Természetesen a következő nyarakon is kérték, hogy vigyem le a gyereket, egy-egy hétvégére otthagytam, mert munka miatt fontos volt, de többre nem. Volt olyan, hogy veszekedtek is a gyerekkel, valami apróságon.
Mára a lányom is tudja, hogy természetesen megyünk, meglátogatjuk őket, de ne számítson tőlük túl sokra. Már öregek, betegek, leginkább saját magukkal vannak elfoglalva, a saját betegségek, nyűgök litániáját mindig sokkal fontosabb elmesélni, mint megkérdezni, hogy mi is van velünk, vagy az unokával.
A másik két unoka közelebb van ugyan hozzájuk (egy városban laknak), de figyeltem, kb. ugyanúgy le …ják őket is.
A férjem anyja egyáltalán nem foglalkozik velünk, legutóbb az unokája nevét is elfelejtette (sokáig alkesz volt, ma már nem iszik). A férjem apja már nem él, az ő családuk talán még az enyémnél is nehezebb.
Sajnos az én gyerekemnek nincsenek olyan igazi nagyszülei, mint nekem voltak …

Ma már azon gondolkodom, hogy vajon én milyen nagymama leszek (van még jó sok idő addig remélem). Olyan szeretnék lenni, mint az apai nagymamám, olyan, akire mindig lehet számítani, ha kell, egy kőszikla, ölelő karokkal, szerető szívvel.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 18:42 szerint:
  
  Miért természetes, hogy mentek?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Bagoly - január 3, 2014 08:24 szerint:
    
    Miért megyünk?
    Mégiscsak a szüleim, és betegek. A testvéreim foglalkoznak velük (ők vannak közelebb), de amennyire lehet, megpróbálok én is segíteni – leginkább kicsit tehermentesíteni a testvéreimet is, ha csak havonta egy hétvége erejéig. Takarítás, mosás, főzés, stb.
    Emiatt ugyan a kamasz gyerekemnek nem kellene velem jönnie, viszont ilyenkor tud találkozni az unokatestvéreivel, akikkel nagyon szeretik egymást.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 10:46 szerint:
    
    Aha, értem. Igen, főleg a gyerekekre voltam kíváncsi, hogy miért mennek, de ezek szerint az unokatesók miatt akarnak is menni.
    
    KedvelésKedvelés
ClaraOswin - január 2, 2014 11:02 szerint:

Az én fiam négy évig volt “az a szerencsétlen gyerek”. 😦

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
ClaraOswin - január 2, 2014 14:04 szerint:

Olvasgatva a kommenteket jönnek fel az emlékek. Az én anyám meg volt győződve, hogy én nem tudhatok semmit, megsértődött, ha valaki más (akár a védőnő) tanácsát fogadtam meg, a szerencsétlen a fiam eposzi jelzőjévé vált. Nekem amúgy is nehéz volt az anyasággal rendbe jönnöm, mivel 17 évesen szültem a fiam. A szüleimmel egy telken laktunk. Ő ezt arra használta, hogy folyamatosan belelógjon az életterembe. Én tényleg fizikailag éreztem, hogy folyamatosan ott van, mint egy vörös köd belebeg az ablakon és szorítja össze az életteremet.

Szinte mindig elvitte magukhoz a fiamat, amikor jó lehetett volna. Szinte minden délutánt náluk töltött a fiam (mert hogy ő most megmenti), amikor játszhattam volna vele, vagy csak nyugodtan otthon lehetett volna. Kényeztette, csoki, tévé, mindent szabad. Persze ettől Peti egy idő után hisztis, követelőző lett, anyám meg hazapaterolta.

A gyerek, akit csak akkor látok, amikor már hisztizik a csömörtől (vagy hisztizik, hogy hadd menjen a kényeztetésbe). Csoda, hogy elidegenedtem tőle, akkor, hogy nem ment? Hogy olyan sokszor fel akartam adni, pedig egy kicsi szeretettel és elfogadással ment volna gyönyörűen?

Egyszer odáig fajult a megmentés, hogy elvitte tőlem a fiam (2 éves lehetett talán). Én haza akartam vinni, mert… mert csak. Mert az enyém, mert nem csináltam semmi rosszat, mert ha nem is vagyok 100% szuperanya, semmit nem csináltam, hogy az anyám csak úgy ne engedje haza a fiamat. A kezében volt a fiam. Ki akartam venni a kezéből, és megütött.

Ütött, miközben a fiam a kezében volt.

Az volt a mélypont. Visszaütöttem. A gyerek még mindig nála. Apám kitett a lakásból. Hazamentem, és meg akartam halni. Ha ennyire rossz anya vagyok, hogy így kelljen a gyerekemet távol tartani tőlem, ha ennyire szégyenteljes és rossz vagyok mindenben, minek éljek?

Pedig nem voltam és nem vagyok rossz anya.

Függtem anyámtól. Barátok, család, idegenek: Mindenki megbízhatatlan, csak ő szeret. És az ő mércéje szerint nekem csak a szégyen jutott. Szégyen, amiért elváltam (az esküvői fotóm máig anyámék hálószobájában van), szégyen, amiért rossz anya vagyok, szégyen amiért nincs jogsim/diplomám/…,, szégyen, amiért elhidegültem a gyerekemtől (na vajon ki miatt?)…

De nem volt igaza. Jó voltam, tele erőforrásokkal, és ez most látszik is. Elköltöztünk, amint lehetett. Beletelt egy évbe, hogy a dolgok helyreálljanak, de már látszik, hogy vannak forrásaim, van kapcsolatom a fiammal. és jól vagyunk. Az én utam is helyes. Nem várok már tőle támogatásra, és nem szolgáltatom ki magam a végtelenségig az elismeréséért.

Másfél év után engedtem be először a lakásomba. Láttam rajta, hogy valami rosszra számított, így csak hümmögött. Egy sikeres, kiegyensúlyozott felnőtt nő lett a lánya.

Most nyugodtabbak a dolgok, távol tartom magamtól, de még mindig haragszom. Nem adott semmit. Megnehezítette a pályát, szűkítette a lehetőségeimet, és aztán megfürdött önnön felsőbbrendűségében.

Igen, megcsinálta, jobb anya nálam.

Az én szenvedésem, és az én gyerekem szenvedése volt neki a visszaigazolás, hogy ő jó. Amíg én szégyenben vagyok, szenvedek, ő jobb nálam.

Ó, olyan sokat tudnék panaszkodni….

Árulás, ez a jó szó, anyám elárult. Közben ő meg csodálatos, szeretetre méltó, bármit tett Csak Jót Akart. A család sem érti miért bántom az én áldott jó segítőkész anyámat. 😦

De most jó. Munkám van, sikeres vagyok, magam menedzselem az életem. És a fiammal is jó. Úgy látom, hogy neki is jó velem. Sosem fogom elárulni, és nagyon remélem, hogy mindig képes leszek bízni abban, hogy ő jó.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- kormos - január 2, 2014 14:28 szerint:
  
  Mi mindenen mehettél át ilyen fiatalon!
  Nagy vagy, Clara.
  Köszönjük, hogy megosztottad. Sok erőt, sok sikert tovább!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- szilfa - január 2, 2014 16:15 szerint:
  
  Jaj basszus, meg csak az elso paragrafusnal tartok, de mar elfog a panik. Az eletter es a masik egyenisege hatarainak tiszteletben nem tartasa, allando, fenyegeto belegazolas, kodharc, es nem tagit, es mindenhol ott van… jaj jaj jaj
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- szilfa - január 2, 2014 16:25 szerint:
  
  Hat en nagyon bizom benned. Azt tetted, amit kellett: onalloan, messze tole a sajat labadra alltal, nem hagytad magad bedaralni. Visszavetted es jo utra terelted az anyasagodat (Az enyem ugyanigy elszedte maganak a fiamat. Ez ellen bizony nincs mas modszer, mint a szilard es kovetkezetes “nem”, a gyerek is ezt igenyli.). Oriasi teljesitmeny ellenszelben, pedig milyen fiatal vagy meg most is… Ha barmikor batoritasra szorulnal, vagy kedved van elmeselni a sikereidet vagy a regi remtorteneteidet, csak kerd el Evustol az email-cimemet 🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 2, 2014 17:09 szerint:
  
  Azta, ebből a helyzetből felállni, kilépni, sikeressé válni, a fiaddal a kapcsolatodat rendezni – ehhez nagyon nagy erő kell! Fantasztikus vagy.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- pikareszk - január 2, 2014 19:14 szerint:
  
  Nagyon jó vagy!
  Ölelés és puszivödöl!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- álmárvány sárkánylány - január 2, 2014 19:30 szerint:
  
  Király(nő) vagy, hogy visszaütöttél, amikor megütött. Bár én is vissza mertem volna. Életem egyik fénypontja lett volna. Csodállak érte, mindig csodáltam azokat, akik mernek felfele rúgni a hatalmi ranglétrán. Az emberek 99%-ának általában csak fordítva megy. Felfele rúg, lefele nyal, ez az ideális ember 😀
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- MCsilla - január 3, 2014 00:00 szerint:
  
  Micsoda erő kell ekkorát lépni! Csodállak.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- ursa minor - január 4, 2014 18:52 szerint:
  
  Hajrá, örülök neked!!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- teeztnemtudhatodhajnalkam - január 5, 2014 11:02 szerint:
  
  Hű, de jó vagy, jók vagytok a fiaddal! Csak így tovább! Gratu és sok boldogságot!
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
vica57 - január 2, 2014 17:38 szerint:

Én ezeket, ha valaha sor kerül rá, mindet, de mindet EL AKAROM kerülni. El is fogom.

Soha nem fogom noszogatni a fiamékat, hogy “mileszmáááá, idővaaan” (eddig egyetlen egyszer kérdeztem meg a fiamat ezzel kapcsolatban, de annak oka a párja betegsége volt, amiről nem tudom, befolyásolja-e a gyerekvállalást, meg hát azért kíváncsi voltam, egyáltalán tervezik-e valamikor? El nem késtek, 30-31 évesek, a kapcsolatuk úgy 5-6 éves, egy év pauzával), sem tanácsokat adni, sem másként csinálni, amiről TUDOM, hogyan szokták, mert megbeszéltük.

Nem, nem újévi fogadalom 🙂 , sokkal régebbi (15-20 éves? több? nem emlékszem), valójában arról szól, hogy semmilyen módon nem akarok belefolyni a gyerekem életébe az általa igényelt/kezdeményezett szinten és módon túl.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Mau Palantír - január 2, 2014 19:25 szerint:
  
  🙂
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - vica57 - január 2, 2014 20:39 szerint:
    
    Ennek persze megvan az oka.
    Egyrészt engem is halálra idegesít(ett) mindenki, aki szerintem illetéktelenül beledumált az életembe (az egészen ártatlan/ártalmatlan megjegyzésekre is merev daccal reagáltam, csakazértseúgycsinálom) és minél jobban nyomnak egy irányba, annál inkább hajlamos vagyok ellenállni. Igen, még most is, pedig jó ideje kinőttem a dackorszakból. :O
    Másrészt iszonyú csalódásként éltem meg, hogy az egészen addig a korához és hátteréhez képest rendkívül megértő és elfogadó anyám a párválasztásomba igen durván beleszólt, természetesen a(z általa) várt eredmény nélkül.
    
    Az egyetlen eredmény az lett, hogy az apám halála után kiépült jó kapcsolatunk gyakorlatilag végleg odalett, soha többet úgy nem beszélgettünk, mint addig. Biztos vagyok benne, hogy ez a törés jelentősen befolyásolta a házasságomat is, és hát sajnos az anyámmal együtt töltött utolsó éveket is, bár igyekeztem túllépni rajta.
    
    Nem akarok a gyerekemnek ilyen sorsot. Bár ő rugalmasabb, irányíthatóbb nálam, ami nem baj.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 10:45 szerint:
    
    Ami nem baj: szerintem akkor nem baj, ha olyan az anyja, mint te vagy. Egy erőteljes (vagy inkább erőszakos) szülő nagyon tönkretehet egy ilyen gyereket. Láttam egy testvárpárt: a báty tutyimutyi lett az erőszakos anyja mellett, önállótlan, rossz volt látni. A húg meg a sarkára állt, elköltözött, önálló lett, anyjával voltak is vitái, de mivel nem éltek együtt, nem sok.
    
    KedvelésKedvelés
Andrejja - január 3, 2014 10:14 szerint:

Lányaim apai nagyanyja, anyósom, mikor megtudta, hogy unokája lesz, küldött pár kismamaruhát a kollekciójából, hetvenvalahányból, néhány könyvet a háborítatlan szülésről, és feltette mosolyogva a kérdést, hogy ugye akarsz szoptatni? Mikor a másfél évest is szoptattam még, már nem mosolygott, grimaszolt, és azt javasolta a gyereknek vetessen anyóval kakaót, az finomabb. Ezután nem válaszoltam a szoptatással kapcsolatos kérdéseire. A 4 napos síró gyereket kivette a kezemből, nem lehet már éhes, rázta, hogy aludjon, énekelt. Nagyon besárgult, sokat vesztett a súlyából, nem tudott jól szopni, anyósom megszakértette a dolgot, túl nagy a mellbimbóm, suttogta a férjemnek, a szobában, ahol jelen voltam. Aztán jöttek az írásos vélemények, nem nekem: csak egyikőtök tudja mi a jó a gyereknek, csinálj valamit túlságosan magához köti a gyerekeket, az én unokám hátrányt szenved és hasonló manipulatív, alattomosan támadó mondatokkal. A gyerekekre figyelni nem tud, nem ismeri őket, tudomást sem vesz rólam, nem tiszteli a kéréseimet, alapvetően hozzám sem szól, gazdatest érzés. Két hetet voltam most kórházban a gyerekekkel, fel sem hívott, majd hetekkel később írt egy levelet, mennyire aggódott, és felmerült, hogy reikiznem kellene, szerinte, meg hellinger terápiával gyógyítani, őket. Abszolút szorongás az egész.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 3, 2014 10:49 szerint:
  
  Nem lehet elzárkózni előle? Férjed megért, próbál segíteni?
  Mi? Hellingerrel, a gyerekeket? Vagy hogy?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Andrejja - január 3, 2014 11:46 szerint:
    
    Próbálok elzárkózni, azt hiszem nem sikerül. A kéményen is bemászik, küldi a leveleit, 25x hívja a fiát, aki eleinte megértőnek tűnt – nyilván akkor sem engem értett, mert akkor vagy leállította volna, vagy nem sajátítja el az anyukája gondolatait -, de most már egy követ fújnak. Részben ezért is lett az egész egy szorongás, nincs bizalom, van viszont háttérszövetség.
    Igen, családállítással a gyerekeket, amúgy bakteriális fertőzésük volt, szövődményekkel, de természetesen az én hibám, mint minden nátha.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 3, 2014 14:44 szerint:
    
    Jaj, ez így nagyon nehéz. Sok erőt kívánok, és nem tudom, mit még. Valahogy gyerek ki ebből a helyzetből, úgy, ahogy a legjobb neked, nektek a gyerekekkel.
    
    KedvelésKedvelés
  - Andrejja - január 4, 2014 12:46 szerint:
    
    Köszönöm, jól jönne a sok erő… 🙂
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 5, 2014 10:15 szerint:
    
    Meglesz, biztos vagyok benne. Gyere ide, itt kapsz támogatást 😉
    
    KedvelésKedvelés
  - teeztnemtudhatodhajnalkam - január 5, 2014 10:46 szerint:
    
    Úristen, ez borzalom! Már az anyós is túl sok, de ha még a férjed sem áll melléd, elképzelhetetlen súly.
    
    Nagyon sajnálom, Andrejja!
    
    Gyere gyakran és mondd ki, az is segít. Nem vagy egyedül!
    
    KedvelésKedvelés
  - Andrejja - január 5, 2014 19:43 szerint:
    
    Kedvesek vagytok, köszönet érte! Máris egy hangyányival erősebbnek érzem magam, komolyan. Azaz erősebb is vagyok! 🙂 Nagyon fárasztó tud lenni az éremnek két oldala van, rosszul irányítod azt az embert és az ezekhez hasonló szólamok.
    
    KedvelésKedvelés
  - teeztnemtudhatodhajnalkam - január 5, 2014 19:45 szerint:
    
    Erős is vagy! Minden nappal erősebb és nem is csak egy hangyányival. 🙂
    
    Drukkolunk!
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 5, 2014 19:48 szerint:
    
    Erős voltál eddig is, ha ép ésszel és lélekkel bírod, bírtad. Legfeljebb annyi változik, hogy az erődet más irányban veted be – a változtatás irányában. Ha jól értem.
    
    KedvelésKedvelés
  - Andrejja - január 6, 2014 13:18 szerint:
    
    Tényleg jók vagytok! 🙂 Komolyan, egy hangyányival tutibb vagyok ma, mint tegnap! 🙂
    Hát igen, a változás irányába kellene az erőket összpontosítani, némileg oszlik a homály a fejemben és ez jó, lassan feladhatom a csodavárást, majd a terápia, majd az új munkahely, majd nem iszik, majd megrázza az áram és helyrebillen, majd majd majd majd most már én jövök.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 7, 2014 15:16 szerint:
    
    A terápia – a te saját terápiád – még akár segíthet is, bár nem csoda.
    Iszik? És komolyan nálad keresi a szexprobléma kulcsát? Nemár! Ha azzal leállna, még akár segíthetne is, de a pia nem ok, csak az egyik következmény.
    
    KedvelésKedvelés
blaci200 - január 3, 2014 10:53 szerint:

Ja, csak mert a Hellinger név feljött többször: Hellinger terápia nincs. A családállítás Hellinger MÓDSZERE, alapvetően egy pszichoterápia RÉSZE (kellene hogy legyen). Önismereti módszer is lehet persze, de a feljövő problémákkal szakembernek kellene foglalkoznia, ha szükséges. De jellemzően a módszer alkalmazói még azt sem tudják felmérni, hogy a jelentkező pszichésen van-e olyan állapotban, hogy a családállításban részt vehessen, vagy csak árt neki.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- Andrejja - január 4, 2014 12:50 szerint:
  
  Jegyzem. 🙂
  rosszul használtam fentebb, családállításilag legalább már tisztább a kép.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - blaci200 - január 5, 2014 20:08 szerint:
    
    Jut eszembe: szabad tudni, mennyivel tisztább, mit tudtál meg?
    
    KedvelésKedvelés
  - Andrejja - január 6, 2014 08:43 szerint:
    
    Amit írtál, azt :).
    Hogy terápia része kellene, hogy legyen. A családállítások, amelyekről eddig hallottam semmiféle terápiába nem illeszkedtek, nem voltak részei egy terapeuta, szakember irányította problémafeltáró-gócoldó folyamatnak. Állítás volt, aztán meg van oldva, egyrészt ilyen egyszerű, másrészről meg mintha túl lenne misztifikálva-spiritualizálva-ezoterizálva.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 6, 2014 16:36 szerint:
    
    Hát ez a baj, hogy egy módszert önállósítottak. mintha mondjuk a rántást önálló kajának akarnák eladni. És még ráadásul oda is égetnék.
    
    KedvelésKedvelés
- Bringasahegyen - január 4, 2014 20:32 szerint:
  
  Majd lesz egy Hellinger-topik? Nagyon érdekelne. Én nem voltam, többféle okból ellenérzésem volt, de az ismerőseimen ragályként söpört végig, engem is többen küldtek.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - blaci200 - január 5, 2014 10:21 szerint:
    
    Részemről nem 😉 Nem ismerem ennél jobban, nem voltam családállításon, annyit tudok még, hogy pszichodramatisták közül sokan voltak, és jókat mondanak róla. mondjuk kíváncsi lennék arra, kinek milyen tapasztalatai vannak.
    
    KedvelésKedvelés
  - képviselőné - január 6, 2014 00:18 szerint:
    
    Jelenlegi állapotában leginkább hályogkovácsok társasága.
    
    KedvelésKedvelés
  - Arien - január 6, 2014 00:46 szerint:
    
    Azt mondod egyetlen hiteles, hozzáértő szakember sincs most itthon? Voltál mostanában?
    
    KedvelésKedvelés
  - Arien - január 6, 2014 00:45 szerint:
    
    Évekkel ezelőtt voltam, nekem katartikus élmény volt, nem csak a saját állításom, hanem a másokéban betöltött segítő szerep miatt is.
    Ami kritikaként fel szokott merülni, és szerintem van is benne igazság, hogy nem nagyon van “utógondozás”, azaz feljöhet olyan történet, amiről aztán jó lenne még beszélni szakemberrel, az állítás után.
    Nem tudom milyen ez ha az utcáról esik be az ember, én akkor már évek óta foglalkoztam önismerettel, és ha lett volna feldolgozhatatlan dolog az állítás után, volt is szakember akihez fordulhattam volna.
    
    KedvelésKedvelés
desperated_housewife - január 3, 2014 13:27 szerint:

Még nem döntöttem el, milyen nagymama leszek én. Még nem vagyok se nagymama, se anyós, a fiaim barátnőit szerettem, kivétel nélkül, és ők is engem, én mindegyiknek örülök, örültem, számomra ismeretlen az, hogy leszólom, kritizálom a jelölteket, (a legújabb egy aranyos gyerek, aki szeret otthon is lenni, de nálunk is és haragszik a fiamra, mert ő nem megy elégszer hozzájuk) én mindenkit sajnálok, aki végül mégsem lesz az igazi, és igyekszem senkire sem azzal a szemmel nézni, hogy milyen lenne az unokám anyjaként. Nem szólok bele, nem adok tanácsot, ha nem kérik, senkit sem szidok a háta mögött, csak akkor nyilvánítok véleményt, ha a fiaim a hímsovinizmussal próbálkoznak. Akkor beszólok, hogy na, ez nekem is rosszul esne, meg hogy talán nem kéne kivinni a tányért, kiviszi majd ő magának, de ez soha nem a lányok ellen szól, inkább, hogy a fiúk még idejében vegyék észre magukat. Mindig azt szoktam mondani, hogy ezek a lányok az ő vendégeik, ha nálunk vannak, itthon bánjanak velük vendégként. Nem elsősorban miattam vannak itt. Az én szüleim ellenezték a húgom korai első házasságát, a másodikat már nem annyira, – mivel az előző esetből tanultak, ahol a nem igazán kedvelt vő meghalt autóbalesetben, és utólag sajnálták, hogy nem szerették eléggé – az enyémet sem igazán támogatták, de belenyugodtak. Mind a kettőnket fiatalnak tartották a házassághoz, csak ezért, különösebb elvi kifogásuk nem volt. Soha nem mondanám, hogy mikor lesz már unokám, – ellentétben a férjemmel, aki nem titkolja, hogy szeretne – én előbb szeretnék egyedül lenni egy kicsit. A lányokat próbálom nem nagyon megszokni és megszeretni, hogy ne hiányozzanak később, mert számomra is meglepően, de volt, akit megsirattam. Félek, ha nagymama lennék, soha nem válnék el a férjemtől az unokák miatt.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 4, 2014 00:24 szerint:
  
  Ó, igen! Ugyanígy! (férj nélkül 🙂 )
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
- Arien - január 4, 2014 17:08 szerint:
  
  Szerintem ez kölcsönös, én is sirattam már meg exanyóst.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
pondiki - január 4, 2014 16:17 szerint:

Sziasztok, szerintem az úgy van, hogy jog és kötelesség együtt járnak. Ha nekem egyszer kedves kötelességem lesz az unokámra vigyázni, akkor jogom lesz ilyenkor a legjobb belátásom szerint gondozni és szívem szerint szólni hozzá. Azért az is egy véglet, hogy a mami vigyázzon a kicsire, sokszor többet legyen vele, mint az anyja, de nehogy már beleszóljon, illetve így vagy úgy csinálja… Én csak abban az esetben vállalnám az unokázást -de úgy nagyon szívesen- ha bizalmat élvezek a szülők részéről. Mert akiben megbízunk, attól még azt is elfogadjuk, ha néhány dolgot másképp csinál. Én nem mondtam meg a “frankót”, mikor néha – ritkán – a mamákra bíztam a lányomat. Meg kell jegyeznem: semmi baja nem lett sem a mamáknál, sem a dédiknél. Ha többet tévézett, több csokit evett…sebaj! Én neveltem, a mindennapokban úgyis minden úgy volt, ahogy nekem tetszett. Az viszont igaz, nagyon gyorsan leállítottam, aki abba próbált beleszólni, hogy én mint, hogyan, mikor csináljak a gyerekkel. Szerencsére senki nem haragudott meg, belátták, hogy ez az én dolgom.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 4, 2014 16:26 szerint:
  
  Szia, üdv a blogon, örülök a kommentednek! Szerintem nem kötelesség unokázni, elég hülye szó ez, nem is elvárás, épp arról van szó, hogy a nagymamák jönnek felénk, ők erőltetik ezt, és kontrollt akarnak szerezni általa. A szikár üzleti logika pedig: ha kap valamit, akkor ne szóljon bele számomra elfogadhatatlan. Én az odafigyelésben, egymás elfogadásában hiszek. Ha tudja a nagyi, hogy a másiknak fontos az elvei vagy az életmódja vagy a gyerek diétája miatt az a kérés, akkor, csak mert ő adott valamit, szándékosan fittyet hány rá? Sokkal gyakoribb a dominancia miatti csakazértsem, mint hinnéd.
  
  A bejegyzésben és a kommentekben nem a nagymama kontrollálása volt a téma, nem akart senki beleszólni de mondjuk zsákos emberrel fenyegetni, egész nap tévét nézetni, csokit zabáltatni fogmosás nélkül, bezárni, sírni hagyni, anyáról rosszat mondani, megszégyeníteni, szexista módon nevelni túl van az egyéni döntési szabadságon.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - pondiki - január 4, 2014 18:35 szerint:
    
    Persze, tudom, hogy itt durva dolgokat írtak, de én pont ezért szerettem volna a másik végletről is beszélni, mert sokszor már attól felmegy a pumpa az anyákban, ha valaki nem úgy csinálja a dolgokat a gyerekük körül, mint ők. És ez hibás szemlélet, mert pl. a bölcsiben sem úgy csinálják, ahogy én jónak látom, hanem ahogy ők látják jónak. Ez van, vagy bízom bennük, vagy nem. És szerintem az nem üzlet, hogy ha adok valamit, akkor ne mondják meg….Én nem üzletnek látom ezt, hanem a számomra egyetlen lehetséges hozzáállásnak. Nem lehetnék kongruens másképpen. Az pedig senkinek nem jó hosszú távon. Másrészt én tiszteletlenségnek is érezném. Pont olyan tiszteletlenségnek, mintha és szólnék bele abba, hogy ők hogyan csinálják. Egyébként tudom, hogy sokan próbálják meg a nagyik közül is terrorizálni a környezetüket, de azt hiszem ezt nagyon határozottan, azonnal le kell állítani. Bele sem menni az ilyen játszmákba. Nálunk egyébként, valami véletlen folytán, aki a dédik közül “bepróbálkozott”, azt is könnyű volt leállítani. Abban a pillanatban. Udvariasan, de vitát sem nyitva.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 5, 2014 10:31 szerint:
    
    Ahhoz, hogy ne szóljon bele a szülő, mit csinál a nagyi: de, szóljon. Mert nem a nagyi – és nem is a szülő -, hanem a gyerek a fontos. Igen, legyen szabadsága a nagyinak. DE. Ha nálam nincs is TV, akkor egész nap ne nézzenek ott se TV-t. Ne csak édességet megy csipszet egyenek, hanem ételt is. Mittudomén, ne dohányozzon a környezetükben. Stb. És ha nem tetszik, akkor nem látja sokat az unokáját, ez van.
    Különös kedvencem az a nagyi, aki szerint nem cöliákiás a gyerek, nem allergiás a tejre/tojásra/szójára/akármire, hanem kényes, vagy a szülők faxnisak, és szegény gyerek ezért nem kaphat mogyorós csokit, pedig hogy szereti. Aztán megsértődik, hogy miért baszogatják.
    
    KedvelésKedvelés
- creusa - január 4, 2014 17:35 szerint:
  
  Szerintem ez nem jog és kötelesség kérdése. Jogom semmi, legfeljebb az, hogy nem vállalom az unokát. Nem is kötelességem vállalni, kötelességeim a saját gyerekeimmel kapcsolatban voltak, vannak. Az viszont kutya kötelességem, hogy ha vállalom az unokát, akkor a szülei kérésének megfelelően a lényeges nevelési és egészségügyi szabályokat betartva tegyem azt. Amúgy meg miért ne tenném, ha szeretem a gyerekemet és az unokámat??? Sőt, idegen gyerekre is csak ezt betartva lehet lelkiismeretesen vigyázni. Itt egyvalakinek van joga szerintem: bármelyik gyereknek, a korrekt, felelősségteljes gondoskodásra. És akkor a szeretetről még nem is esett szó…..
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - csak az olvassa - január 4, 2014 17:43 szerint:
    
    Ú, de pontos, nekem nem ment így.
    
    KedvelésKedvelés
  - Bringasahegyen - január 4, 2014 20:31 szerint:
    
    Igen.
    Amivel sok embernek gondja van, az a határok betartása. Ha a szülő nem jut el addig, hogy a gyereke felnőtt, önálló, lehet más véleménye dolgokról, mint, neki akkor problémás a nagyszülőség.
    
    KedvelésKedvelés
  - Gyöngyi - január 5, 2014 10:42 szerint:
    
    Hát ja. Nálunk mondjuk nincs nagy gáz, de le kellett futni az alapköröket. Sok év múlva tudom csak azt mondani, hogy nem baj, ha máshogy történnek a mamánál a dolgok, itthon ez van, ott az van. Mert már megizzadtam vele, hogy az “az van” ne legyen gyerekellenes.
    
    KedvelésKedvelés
ursa minor - január 4, 2014 22:02 szerint:

Én már dühöngtem itt néhányszor a nagyszülők miatt.
Az én igazi nagy bajom az, hogy vannak határaim. És védem őket. Mostmár. A legelején foggalmam nem volt semmiről, ami a babával kapcsolatos.
Volt valami rózsaszín köd előttem, hogy majd milyen csodálatosan szépségesen nyugodt lesz, és alszik majd, persze a kiságyban, neeem alszunk együtt!! Szoptatni? Hö! Max fél évig! Meg ilyenek… Tényleg a reklámcuccokból táplálkoztam, na! A szülésre készültem, dvd-vel (v. Ági…nem röhög!!). Aztán nem volt fogadott dokim, belenyúltak, császár lett. Szülés előtt ledumáltam velük, hogy első két hétben köszönjük, hárman megleszünk. Anyám négy nappal a szülés előtt kezdte a bűntudatkeltést, hogy akkor majd addig nem láthatom AZ UNOKÁMAT?????? Mondok, nem. Különben meg láncdoháhony, marhára nem hiányzott ide. Anyósék nem mondtak semmit….ők aztán már a kórházba bejöttek.
Anyám hívott a szülés után 4(!!!)nappal, mi a helyzet, ő azér csak eljönne…naná! Hogy megy a szoptatás? Megy, gyakorolunk, érzem, be fog indulni lassan…nem 3 óránként szoptatsz, nem lesz elég a tejed, adjál neki teját!! Mondom, nem adok…de EL FOGOD RONTANI, NEM JÓL CSINÁLOD!! Szülés után 4 nappal, az anyám, érted…
Aztán jött…jaj….az erkélyről csukott ajtón keresztül is jött be a füst, nem szóltam. Mindenbe belepofázott, elvette, a gyerek csak sírt nála, és idegesek voltunk. Szegény picikém… Aztán kitalálta, hogy itt alszik. Na, bmeg…alig hittem h hazahúzzon. Durva élmény volt.
Aztán jött anyós segíteni, három napig bírta, h ne szóljon bele. Adj neki cumit, hát nem létezik, hogy folyton szopni akar…naja.. Meg a tea…jaj.
Most meg a hozzátáplálás van pirondon. Nem és nem értik, hogy tudom a dolgom, tudom, mennyit adok és mit és mikor és hogy elég az anyatek, és megfekszi a gyomrát a sok idegen kaja.. Nem és nem. És nyűgös, mert fáj tőle a hasa, de mi bajod van, de ne nyafogj, a cicák nyávognak így, blabla. A gyereknek. Én meg ütni tudnék. Most jöttem haza, meg vagyok telve, igen. Egy hét mosolygós romantikus erőszak volt. Az meg folyamatos, hogy ne legyen nálam a gyerek, hogy pihenjek, folyton kiveszi a kezemből (még nem jár), apának és anyának szólongatják egymást (freud-iasan), aztán javítanak…nagyon gáz! Ha valakivel beszélnek, más téma sincs, csak ő, hangosak, harsányak. Én halkszavú vagyok. Milánnak nagy teher, igen, hogy ekkora szenzáció. Nekem meg az, hogy nem bírok kikapcsolbi, mert folyton figyelnem kell,hogyan bánnak vele, mit adnak neki sutyiban. És még baba. Mama süt neked tököt, hogy legyen mit enned (WTF???).
És igen, vannak határaim, igenis vannak, és meg fogom védeni őket. Már magabiztos vagyok. De az anyaságot nem anyámtól tanultam. És ez szomorú.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- creusa - január 5, 2014 02:10 szerint:
  
  Most az jutott eszembe, hogy vajon miért nem a terhesség alatt beszélgetnek, kérdezősködnek a nagyszülők, hogy van-e elképzelésünk a babáról, ha már megszületik, és folyton ott lesz, hogyan szeretnénk táplálni, van-e valami konkrét nevelési forma, stílus vagy mittudomén, segítsünk-e, és hogyan, olvasunk-e valamit, tudunk-e könyvet ajánlani nekik is, hogy megismerjék az elképzelésünket az esetleg speciális nevelési módszerről, stb.
  Szóval, hogy már előre lefektessük a főbb szabályokat, kéréseket, mennyi segítséget várunk, vagy tudunk adni, mennyi időnk lesz, hogyan kérhetjük azt a segítséget, vagy ajánlhatjuk fel anélkül, hogy tolakodnánk….
  Ez csak ilyen ötletelés, de ez ugrott be arról, hogy én miként közelítenék a gyerekeimhez, amikor majd gyermeket várnak.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - ursa minor - január 5, 2014 08:51 szerint:
    
    Na, csak elküldte amit írtam. Az a kemény, hogy a terhesség alatti elképzeléseimnek köze nem volt ahhoz, ami utána ösztönből a kötődő nevelés irányába tolt. Akkor olvastam csak az igény szeri ti szoptatásról, amikor már lényegében csináltam. Az első este magam mellé vettem a fiamat, azóta velünk alszik. Horsozom, mert folyton sírt…szóval így alakítottuk, ő meg mi. Aztán persze amiket olvastam a témában, engem igazoltak. Mostmár tudom, mi felé akarok haladni, és nem engedek. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha ezeket a terhesség alatt-előtt már olvasom…nem tudom. Szerintem nem lehet rá felkészülni…engem lerohant ez a sok minden. Mostmár magamhoz tértem.
    De hogy annak ellenére, hogy a fiam tünemény, kiegyensúlyozott, nem érdekli őket, vagy nem rakják össze, hogy ez az együttalvásnak ésatöbbinek köszönhető. Ez kicsit zavar, már csak azért is, mert nem kérdeznek a lényeges dolgokról, csak belepofáznak. És meg kellett magyaráznom a döntéseimet, az anyai ösztönömet!
    
    KedvelésKedvelés
saláta - január 6, 2014 14:58 szerint:

A bejegyzés hatására megkérdeztem még egyszer, miért akarja anyám ilyen nagyon, hogy unokája legyen. Az első válasza az volt, hogy ezt a döntést ő nem hozhatja meg, ezt nekem kell meghoznom. Ez nagyon megnyugtató volt, és már-már rosszul éreztem magam, hogy rosszat feltételeztem, azt gondoltam, biztos én figyelek mindig a rosszra, a kéretlen tanácsra, egy-egy megjegyzést már rögtön nyomásnak veszek és bizonyára én túlzom el. (Volt egy-két elszólás az ünnepek alatt, amit aztán rögtön vissza is vontak a szüleim.)

Aztán úgy folytatta, hogy neki így lenne teljes az élete: vannak gyerekei és unokái. Hárman vagyunk testvérek, egyikünknek sincs még gyereke.

Aztán tovább:
a: Csak aztán nehogy megbánd. Ismerek nőket, akik húzták-halasztották, aztán negyvenéves korukban nem tudtak már teherbe esni és most bánják. (Azaz “ez neked lenne jó, akkor lennél boldog”, pontosabban, ha nem így teszel, nem leszel boldog.)
én: Gondolom van példa a másik oldalról is: valaki nem akart gyereket, és jól van így ezzel idősebb korában is.
a: Én nem így látom, azokat akiket ismerek, mind bánják. (kis szünet) Csak azt sajálom, hogy a párod sem akar gyereket.
én: Miért sajnálod?
a: Mert az ember sok mindent megtesz azért, akit szeret. Én két gyereket akartam, apád hármat, és végül lett három gyerekünk. (Most jól értem, hogy az a baja, hogy nem érzem kötelességemnek? Hogy senki sem kényszeríti rám, ill. zsarol érzelmileg annak ellenére, hogy én nem szeretném?)
én: Nem arról van szó, hogy a párom nem akarja, hanem, hogy elfogadja, ha én nem szeretnék gyereket.
a: Egyszer majd el fog hagyni.
én: Na és? Akkor hagyjon el. Annyit nem ér az egész.

Aztán itt megérkeztek a rokonok és abbamaradt a beszélgetés. Nekem meg már nem volt erőm újra beszélni a témáról. Dühös voltam nagyon, hogy egyszerűen nem tart kompetensnek és ő tudja jobban, mi a jó nekem. És aztán, ha nem értek egyet vele, akkor keresni kell valami külső kényszerítő erőt, hogy mégiscsak az legyen, amit ő akar. Jaj.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - január 6, 2014 15:46 szerint:
  
  Annyit szeretnék visszajelezni, hogy nagyon jól, asszertíven és erőszakmentesen kommunikálsz, ami az ilyen agyunkramenős helyzetben nem kis teljesítmény..
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - saláta - január 16, 2014 16:36 szerint:
    
    Köszönöm a visszajelzést. Jól esik nagyon.
    
    A karácsonyi látogatás után jöttem rá, hogy nem az én komunikációmmal van a gond, nem azért nem értik meg, én mit szeretnék, mert nem fejezem ki magam elég jól. Nem érdekli őket, ill. az fontosabb, hogy ők mit gondolnak rólam. Most megerősítettél ebben. Még egyszer köszönöm.
    
    KedvelésKedvelés
lorax - január 6, 2014 19:40 szerint:

Új vagyok itt, helló mindenkinek!
Amit írtál, igaz, sokakánál ezt látom.

De látok mellette mást is.
Menyeket, akik szemérmetlenül kihasználják a nagyit, anyóst és panaszkodnak a hátuk mögött. Elmennek második, harmadik nászútra, és egy nyamvadt csokit nem hoznak onnan a nagyinak, aki addig unokázott, egy vagy két kisgyerekkel.

Meg látom azt is, hogy egyszerre egyedül maradni otthon, mert kirepülnek a gyerekek. Munkájuk sincs, kezdenek a barátaik meghalni. Pénz sokszor nincs annyi, mint nyugaton, hogy rendszeresen úszni, színházba járjanak meg havi 2-3 új könyvet vegyenek, kirándulásokra menjenek. Kertje sincs mindegyiknek…marad az unoka, mert ő az új nemzedék, a pozitívum.

Én, akinek kevés segítsége van és nem libben ide két lelkes nagyi egy csettintésemre (külföldön élünk) kicsit máshogy ítélem meg a nagyi olyan orbitális bűntetteit mint a túlöltöztetés, csokiadás. Jó, négy hónaposnak körömpörköltet ne. De kellene egy kis rugalmasság a menyek részéről is-már csak azért is, hogy majd őket is megértsék nagymama korukban és ők is értsék a menyeket, fogadják el a generációs különbséget.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - június 14, 2020 19:22 szerint:
  
  Helló, Nagy Ágnes. De szerettél te is itt lenni.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
cris256 - január 8, 2014 13:59 szerint:

Mau: “Persze, az ember nem szívesen ismeri el, hogy az életének egy része óriási tévedés volt, amit nem lehet visszacsinálni, vagy mondjuk a szülői részről is trauma (nem olyan vicces zsigeri kötődés nélkül gyerekezni), amit utólag meg kellene élni, ha már akkor nem volt szabad (legitim).
(Ez nem menti fel őket az alól, hogy _most_ nyitottak és a már felnőtt gyerekeik élhető szülei legyenek vagy legalább ne szarjanak bele az életükbe, és ha ezt nem hajlandók prezentálni, akkor menthetetlenek és menekülni kell.)”

Ez a zárójeles megjegyzés nagyon megerősített abban, amiben eddig nem voltam egészen biztos. Köszönöm.
(Anyám az, amúgy. Totál közönyös irántam, úgyhogy én már nem fogok arra időt és energiát fecsérelni, hogy megpróbáljak vele kapcsolatot kialakítani.)

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
nimandi1 - január 11, 2014 03:32 szerint:

Sziasztok, ritkán írok, és az utóbbi napokban már olvasni is nehézkes, ugyanis éppen a bejegyzés megjelenésének napján, elsején születtek meg az ikerfiaink. Időm szinte semmi, ellenben eddig nem is aktiváltuk a nagyikat, ugyanis félek. Persze azt is nehéz elképzelnem, hogy két néhány napos babával egymagam elboldogulok, de a két nagymama nagymamasága most fog kiderülni, egyelőre előfeltevéseim vannak az édesanyaságuk, nőségük, emberségük alapján.

Mindenesetre a poszt és a sok komment (amit egy éjszakai nyűgösség közepette végig tudtam olvasni) máris sokat segített, miféle kanyarok, zsákutcák vannak, illetve merre nyílhatnak menekülőutak. Nincsenek persze illúzióim, be kell majd tolatnom zsákutcába, hogy aztán ki tudjak hajtani egy kicsit később a felszabaduló másik irányba, és el is fogok tévedni, hatszor végighajtani ugyanott. De talán már nem hétszer.

Szóval köszönet mindannyiótoknak az olvasnivalóért, ami éppen ennyire dátumhoz igazodva érkezett. 🙂

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- blaci200 - január 11, 2014 08:27 szerint:
  
  “két néhány napos babával egymagam elboldogulok”
  Őőő, hogy érted, hogy egyedül?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - nimandi1 - január 11, 2014 15:05 szerint:
    
    Hú, hát egyedül egyedül. 🙂 Hétfőtől az apjuk ismét dolgozik, sanszosan 10-12 órákat. Az elmúlt hét tapasztalata, hogy általában akkor eszem, ha valaki ételt készít és elém teszi, egyébként végtelen ciklusban szoptatás, altatás, pelenkázás a téma. Persze alakul a dolog, egy hete még nem volt időm kommentelni sem. Mindenesetre most ideális az alkalom egy nagyinak mélyebbre kerülni az életünkbe.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 11, 2014 15:22 szerint:
    
    Ajjaj, ez nem könnyű. Ez a családbarát magyar munkahely, ugye. Mert kormányunk szerint a család fontos.
    
    KedvelésKedvelés
  - cris256 - január 11, 2014 16:01 szerint:
    
    Ahogy mondod, Laci, rohadtul gyerek-, nő- és családbarát ez a társadalom is.
    
    Szüljél, hogy még jobban elnyomhassunk. Jee!
    
    Nimandi, üdv itt, sok erőt kívánok neked!
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 12, 2014 16:58 szerint:
    
    Sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, még a férfiakat is jobban el lehet nyomni így ,hiszen a gyerek miatt fontosabb megtartani a kizsákmányoló munkahelyet.
    
    KedvelésKedvelés
  - nimandi1 - január 12, 2014 00:11 szerint:
    
    Az igazsághoz tartozik, hogy itt a magyar állam nem sokat rontott a helyzeten, egy kis cégről van szó, ahol egy tragédia okán most minden ott dolgozónak mentenie kell, ami menthető, hogy megmaradjon a cég.
    Nincs kit-mit hibáztatni, így alakult a helyzet, a sors dobta, ahogy egy baba helyett kettő jött, örülünk nekik, majd kiderül, a nagyiknak is fogunk-e. 🙂 Ha más nem, már egy-egy komatál is nagyszerű lesz.
    
    KedvelésKedvelés
  - blaci200 - január 12, 2014 17:02 szerint:
    
    Ja, szóval egyéni pech. Akkor meg remélem, hogy a nagyik beválnak, a férjed munkahelyén meg javulnak a feltételek.
    
    KedvelésKedvelés
  - MCsilla - január 13, 2014 07:39 szerint:
    
    Szia nimandi1! A lakóhelyem környezetében úgy másfél éve meg akartam szervezni a komatálas rendszert, úgy éreztem, megtaláltam a megfelelő közeget is hozzá, de teljesen botfülekre talált az ötletem. Viszont most felébresztetted bennem a komatálrajongót! 🙂
    Hol laksz? Ha esetleg Budapesten, számomra is elérhető helyen, akkor szívesen kisegítenélek egy-két alkalommal, igazából én is terhesség végén járok, nem tudom, meddig tehetném. Azért persze hajrá nagyszülők is!
    Ha érdekel az ajánlatom, akkor Hajnalkán keresztül (a fenti menüsor csokimisszió menüpontjában ott az e-mail címe) kapcsolatba kerülhetünk.
    Egészséget a gyerekeknek (is)!
    
    KedvelésKedvelés
  - nimandi1 - január 14, 2014 00:26 szerint:
    
    Hú, ez nagyon csábító. És nagyszerű felajánlás mindenképpen, nagyon szépen köszönöm! Alszom rá egyet, hogyan tudnám elfogadni, illetve becsatlakozni a körbe, és írok a fentebb jelzett kapcsolaton keresztül holnap.
    
    KedvelésKedvelés
  - Vacskamati - január 11, 2014 17:28 szerint:
    
    “Az elmúlt hét tapasztalata, hogy általában akkor eszem, ha valaki ételt készít és elém teszi, ”
    😦
    Azt hiszem mégsem volt olyan rossz ötlet a komatál régen.
    
    KedvelésKedvelés
- csak az olvassa - január 13, 2014 02:11 szerint:
  
  Örülünk, hogy ilyen aktuálisra sikerült, és hogy megérkeztél! Fontosabb téma ez, mint hittem.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - nimandi1 - január 14, 2014 00:30 szerint:
    
    Igen, fontos. Már csak ahogy belegondoltam, hogy ha idejön anyósom, akkor életemben először töltök vele kettesben időt, a sablon vendégeskedéses viszonyból hirtelen másfajta kapcsolat bomolhat ki akár. És anyám is végül meg lett kérve, vele sem volt közös percünk évek óta, ki tudja, miféle kapcsolódást tudunk még kihozni. Szóval ez a nagyi-újdonsült anyuka dolog engem nagyon erősen visszavitt (vagyis visz) az eddig elhanyagolt női rétegekhez, legyenek azok bennem vagy körülöttem.
    
    KedvelésKedvelés
Intizar - január 25, 2014 03:40 szerint:

Nekem mennyei nagyanyám volt – könnyű nekem, én voltam a kedvence. Nagyon igazságtalan volt, de nagyon önfeláldozó nagyanya, az összes unokájával, végtelen sokat segített a gyerekeinek. Anyának viszont valami elképzelhetetlenül pocsék volt – egyáltalán nem értem, hogy lehet, hogy a sok gyerekéből csak egy kallódott el végleg, s a többiből kiváló ember lett, anyámat beleértve.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
azénnevem - február 3, 2014 19:53 szerint:

Az én nagymamám valahogy úgy akarta kiköszörülni a csorbát, amiről ő vagy tehetett, vagy sem – valamennyire biztosan, de az is messzire vezet -, hogy megpróbált megvédeni, menedéket nyújtani nekem anyám, a lánya elől. Első unokája vagyok, tesómmal együtt nála töltöttük a fél gyerekkorunkat, a másik felét meg ő nálunk, mert anyánk egyedül nevelt minket, el kellett járnia dolgozni. Nélküle nem tudom, mi lett volna. Bizalmasom volt, és sajnos csak azután jöttem rá, hogy elment, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen ember a világon, aki önzetlenül, feltétel nélkül, okosan tudott szeretni. Pedig azt nem könnyű. Engem főleg nem. (Ja, meg még a keresztanyám. A másik megmentő.) Írtam már itt egyszer: mama egyszer azt mondta, az ember az unokáját sokkal jobban szereti, mint a gyerekét. Úgy megkérdezném, hogy értette.
Anyámnak a sok segítség ellenére – vagy épp azért? – is nagyon nehéz volt vele a kapcsolata. Velem sem jön ki. Mindig próbálom abból a szemszögből is látni a kapcsolatainkat, amiről itt szó van, hogy mama elismerte-e a lányát kompetens, önálló felnőtt nőnek. Mondjuk úgy ez a kérdés is macerás, hogy halála napjáig támogatnia kellett anyámat pénzzel, segítséggel, ezzel-azzal, meg anyám nem mindig volt beszámítható. Ő meg unokázna, de a mi múltunkkal remélem, ha lesz is, tisztes távolságban leszünk egymástól.
Közben viszont arra is gondolok, nagyapám milyen nehéz ember, egy időben alkoholista és komoly bántalmazó volt, és közben/később nekem milyen nagyszerű nagyapa. Addigra lecsillapodott, és imádta az unokáit egytől egyig. És nagyon jól szeretett minket ő is, nagyon sok fontos dolgot tanultam tőle is, mamától is. Olyanokat is tanítottak nekem, amiről nem is tudtak, én is csak mostanában jövök rá. Hú, nagyon nehéz ez… Anyám szemszögéből: két olyan ember volt óriási hatással a gyerekei életére, akikkel ő alig tudott kijönni, mai napig szenved a viszonyaiktól, attól, hogy őt nem vagy nem úgy szerették, ahogy igényelte volna, de közben nélkülük nem tudott talpon maradni.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Kanako11 - február 1, 2017 01:32 szerint:

11 pontját az Oriblog idevonatgkozó bejegyzését biztos nem kell bemutatni az olvasóknak…ez egy teljesen jó kiegészítés hozzá, mondhatnám, összefűzve kellene árulni. 🙂 Nálam a fogyásnál ez is egy megakasztó tényező. Ez az unokakövetelés.
Ami szerintem még közrejátszik, hogy ők mennyire más életnek voltak úgymond kitéve anno.
A ketrec sokkal szűkebb volt.
A környezet, az élettér, az audiovizuális hatások, a baráti körök homogenitása.
Vannak szülők és nagyszülők, akik haladtak a korral, és mivel ők maguk is sok érdekességet kívánnak felfedezni, nem béklyózzák le a lányukat a porontyhoz.
Nálunk azok vannak többségben, akiknél a szülés az ultimát legfőbb jó, ami történhet…nem emlékszem, melyik írásod alatt volt az első kommentem, de arra igen, hogy erről szólt. Hogy amikor hazamentem, a régi tahóknak nagyjából ennyire futotta, hogy mikóó szülsz máá.

Elmondom, hogy bennem minden ilyen alkalomkor rettenetes szégyenérzet van.
Legszívesebben sírnék hangosan, és odakiabálnám nekik, hogy igen, még nem szültem, mert sajnos, én nem érek annyit, mint más, boldoggá tesz benneteket?

Minden célzás egy tőrdöfés. Még nem tudtam magamnak se megfogalmazni, miért.
Hiszen amúgy sok szép, érdekes dolgom van, több pályán futó sikereim, művészet, barátok, felfedezések. Amikor nem jön rám az önkínozhatnék – ami szintén elsősorban külső források hatására az, ami – hogy le kell fogynom, mert anélkül nem vagyok emberszámba vehető némelyek szerint, akkor teljesen jól elvagyok még a kis pre-natális pre-gyerek fázisaimban.

Otthon eddig az volt a legcsúnyább, amikor azt mondta az egyik családtagom, hogy amikor legutóbb otthon voltam, már gondolkodott, hogy elköltözik otthonról, mert ő nem nézi ezt tovább, hogy még mindig nem szültem, és nem vagyok olyan vékony mint régen. Nagyon fájdalmas volt, mert ennek a személynek egyébként a legkisebb nyüszögésére is teljes vállszéllességgel mellette szoktam lenni. Neki nem jutott eszébe, hogy azt kérdezze, hogy “mi a baj, mit érzel, hogy érzed magad, mi lehet az oka, hogy nem bírod megtalálni az utat vissza, találjuk ki együtt”. Ilyen keveset kellene csak. Bocsi, most bőgök, nem tudok tovább írni.

Rossz ez az unokakövetelés.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - február 1, 2017 11:39 szerint:
  
  Most nem azért, de ezt pont nem olvastam Lobsternél. De megkeresem.
  Ez a poszt 2014. január 1-i.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Kanako11 - február 1, 2017 22:54 szerint:

Látom, lemaradt a mondat első fele 🙂 arról írtam, hogy az egyik ismert Oriblogos bejegyzés milyen jó komplementere ennek, amit írtál, és hogy az unokasztrájk résztvevői ellen hasznos elolvasni, erőteljes visszavágás. Mégis, hiába erősítem ezt a 11 pontto, amikor ilyenekről olvasok, nem hat, de mindegy egyébként. Tudom, hogy régi a bejegyzés, az a 11 érv kontra-kölyök mégis ideillik valamiért. Báhh, megríkattak már többedszerre az írásaid. (Ma nem, csak tegnap. 🙂 )

KedvelésKedvelik 1 személy

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - február 2, 2017 07:33 szerint:
  
  Köszi, így megtalálom akkor! Kérsz zsepit?
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
  - Kanako11 - február 2, 2017 21:18 szerint:
    
    Wáháhá 😛 inkább örüljéé’ milyen hatékonyakat alkotsz. 🙂
    
    KedvelésKedvelés
ella - február 6, 2017 11:50 szerint:

Sok posztban látom meg a saját nyomoromat, és nagyon hálás vagyok érte, hogy ezt pont megúsztam. Pedig nekem is “ígéretesen indult”, a tűrhetőnél több fokkal intenzívebb “mikor lesz már unoka?! ” zrikálással. De amikor megszületett a gyerekünk, onnantól tényleges segítséget kaptam a szüleimtől, empátiával és túlzásba eső, de valósi érdeklédéssel. Néha terhes, néha nem értek egyet de nincs ez a játszmázós, zsarolós, “bezzegőszeret”, kirakatunokázás.

Én azt lenyelem, hogy nem mindent úgy csinálnak vele, ahogy én a legjobbnak tartanám – amíg ez a gyerekről szól és normális határok között mozog. Attól, hogy az én gyerekem, nem a tulajdonom, nem kézivezérelhetek mindent 18 éves koráig meg még tovább és helyes ha megismeri, hogy az emberek nem ugyanolyanok, máshogy viselkednek, mást tartanak fontosnak. Ha egy hétig a nagymamánál van, nem írhatom elő, hogy mikor mit csináljanak, hogy játszanak, mit egyenek. Bizalom kell a nagyszülők felé is, de azt marha nehéz, ha úgy érezzük, hogy már mint szülők megbuktak. Ha tele vagyunk sérelemmel feléjük, ha túl sok mindent követtek el mi ellenünk. Ezt soha meg nem beszéltük, csak szépen lenyeltük, elköltöztünk, a gordiuszi csomó átvágva. Csak aztán az unokával minden újra előjön. Így nem lehet szerintem.

Az én szüleim elég jó szülők voltak. Nyilván nem hibátlanok, de nincs bennem tüske. A férjemnél más a helyzet, ezért nem vagyok egészen nyugodt. Vannak is problémák, pedig igyekeznek. Vagy nézhetem onnan, hogy vannak is prodlémák, de összességében inkább működőképes a dolog, mert igyekeznek. De ott oda kell figyelni.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Visszajelzés: tékozló kamaszkor | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: neked hogy esne | csak az olvassa. én szóltam.
PufiSellő - február 2, 2020 14:02 szerint:

Tegnap éjjel pont a megelőző napon anyámmal (a 14 hónapos kisfiam nagyanyjával) folytatott újabb “kedves” dialógus után álmatlanul forgolódva hajnalban találtam rá erre bejegyzésre (korábban a blogot sem ismertem), melynek túlnyomó részét fájdalmasan igaznak érzem magamra, magunkra, a drága nagyszülőkre. Olyan tisztánlátással, szabatosan és pontosan megfogalmazott összegzése ez a saját helyzetemnek, érzéseimnek, hogy az őszinte döbbenetet keltett bennem. Gondolom, ahogy a szöveg is említi, tömegjelenségről van szó, hiszen mi másért hallanék ismerősöktől, barátoktól lépten nyomon hasonló történeteket, panaszokat. Miért van ez? Mi történt a szüleink generációjával? Az én nagymamám viselkedését az anyám miként élte meg? Soha semmire nincs (valódi és nem a látszólagos “béke” fenntartása érdekében odavetett joviálisan üres) magyarázat, amióta a közénk tolakodott fagyos csend lehetetlenné teszi, hogy választ kapjak erre (vagy bármi másra a családommal kapcsolatban). Szeretném jobban csinálni.

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
- csak az olvassa - február 2, 2020 22:52 szerint:
  
  Itt vagyunk! Mesélj. Ne nyelj, húzz határt, mert rászoknak és egyre többet akarnak! A ti életetek legyen valóban a tietek.
  Örülök, hogy írtál.
  
  KedvelésKedvelés
  
  Hozzászólás ↓
Free Fly - június 28, 2021 10:02 szerint:

Örülök hogy rátaláltam erre a blogra. Alkoholista nagypapa és nagyon önző, a saját kényelmét mindig kínosan szem előtt tartó nagymama miatt 10 éve patikamérlegen van mérve hogy mennyit hajlandó a gyerekekre vigyázni. Addig minden nap hallgattam, mikor szülök már unokákat, ő mindent áll, mindent fizet, csak szüljek. Soah egy fillérrel nem szálltak be semmibe végül. A gyerekek soha nem alhattak náluk, ő sem jött hozzánk soha, mert neki “délután 2 után már fárasztó”. Persze 9 előtt se vigyük mert akkor még a piacon van. Ha elviszi játszóra akkor csak úgy hogy én előtte 100%-osan készítsem a gyereket össze, a cipőt is én adjam rá, és úgy sose volt jó ahogy én öltöztettem, bármennyire gondosan összekészíthettem mindent ahhoz a nyavalyás 1 óra játszóterezéshez, 1 dologért legalább mindig visszazavart az utcáról a lakásba. Majd félóra múlva visszahozta azzal hogy szerinte lázas és otthagyta nekem ( nem volt láza sose ). És persze mindig van ürügy, most a Covid. Másfél éve nem vigyáznak a gyerekekre egy fél órát sem, a házba sőt a kertbe se voltak hajlandóak bejönni. 10 perc után száguld haza, a gyerek néz utána értetlenül. De mindig elmondta mennyire várja hogy mehessenek a gyerekek. Kivártuk amíg beoltatják magukat, a második oltást is, utána a teljes védettséget is. Home office, majdnem ráment a házasságunk az elmúlt évekre, főleg az utolsóra. Erre az alkesz nagypapa, akinek az egészségét annyira kellett óvni a covidtól, és napi 1 liter töményet iszik már régóta, elesett részegen és most egy hónap kórházi kényszerelvonó és intenzív után ápolásra, pelenkázásra szorul. Felajánlottam hogy keresek neki otthont, anyagilag is beszállunk, sőt otthonápolót is kerítek csak jöjjön ide a nagymama havi 1x a gyerekekre vigyázni. Hát arról szó sem lehet, nehogymár szegény apád (?!) idegenek közt legyen. Hívj te egy vadidegent a gyerekedhez, az teljesen rendben van. 40 év után most először kezdem átlátni ezt az egész őrületet….

KedvelésKedvelés

Hozzászólás ↓
Visszajelzés: nem, gyereket nevelni nem nehéz 2. | csak az olvassa. én szóltam