teher alatt roppan a pálma

A szenvedés mint erény — ez meglepő mértékben meghatározza a gondolkodásunkat, amikor döntünk és amikor ítélünk.

Megnyilvánul abban, hogy mit vár el egy anyától a környezete, mit neveznek önzésnek, és mit csinálunk mi is inkább titokban, szorongva, bár nagyon is jólesik nekünk. (–> trollcsapda) EZT UTÓLAG NEM NAGYON ÉRTEM ÉN SE, talán hogy a felszínen szenvedés nekem a troll, de ekkorra már negatívvisszajelzés-függő lettem groteszk módon? 2016. január 12.

A világ gyanakodva figyel, ha jól vagyunk, mert akármekkora az anyakultusz, igazából sajnálja tőlünk az időt, a pénzt, a lehetőséget, a jóérzést.

Most a közérzetbeli, mentális részről írok, holnapután pedig a kifejezetten pénzbeli vonatkozásokról.

Azt sugározza felénk a közítélet, hogy érezzük magunkat dologtalannak és önzőnek, ha egy kicsit jól akarunk lenni, ha nem mondunk le. Azt sugározza, hogy másokért kellene élnünk. Érdekes, hogy nem csak, bár elsősorban felnőttek irányában él az elvárás.

Nők, anyák iránt különösen erős: az ő lemondásuk révén, jóllétük és kiteljesedésük rovására épülnek a karrierek, dicsőülnek meg a férfiak, akik mindezt saját teljesítményüknek hiszik, az ő munkájuk a fedezete annak, hogy apu folyton házon kívül lehessen vagy hétvégén délig alhasson, és a nők hallgatása, tűrése miatt maradnak büntetlenek súlyos bűnök, a tartásdíjnemfizetéstől a nemi erőszakig.

Az okokon gondolkodom: miért létezhet ez az elvárás?

Részben a keresztény erkölcs hatása: a munkás élet, az aszkézis, önmegtartóztatás, katolikusoknál a mások üdvéért felajánlott szenvedés is önérték (tehát nem a kitűzött célért való  küzdelem). Legalábbis erről beszéltek a népnek évszázadokon át a némileg jobban táplált papok. Ez az a közeg, amelyben a jeges vízben mezítelen lábbal járó, magát sündisznóbőrrel készült ostorral büntető királylányt szentté avatják.

Másrészt a sok sorscsapást elszenvedő, tragédiára hangolt nemzetek körében tud kiemelt szerepmodell lenni a szenvedés.

Aztán ott van a nagyon mély nőgyűlölet: a nő csak tűrjön, legyen háttér, a férfihoz képest határozza meg magát, az a dolga. Hogy mit érez, mit akar, mennyire megy tönkre, milyen az életminősége, nem számít.

Valami nagy félelem van az egész mögött: ha nem szorítanánk az embereket rá az áldozatra, a lemondásra, ha nem jelentetnénk meg moralizáló újságcikkeket, akkor az emberek biztosan csak a saját javukat követnék, és akkor aztán biztosan anarchia lenne.

Nekem az lett a gyanús, ahogy elharapózott a szomszédasszonyi megállapításokban, kommentekben és prédikációkban, hogy ma a hedonizmus, az evilági élvezetek bűvöletében élünk sajnos, az emberek nem vállalják az erőfeszítést, nem akarnak lemondani, erőfeszítéseket tenni (válásra, a vállalt gyermektelenségre gondolnak — egyik sem fáklyásmenet). Meg hogy nem nyitottak a spiritualitásra, nincsenek közösségek, mindenki magának akar csak jólétet, anyagias. Ahogy mondták, és annyit mondták, rögtön éreztem, hogy ez hamis. Hogy már a mérce torz: olyasvalamit neveznek önzésnek és hedonizmusnak, amely a legegészségesebb önérdekvédelem, az életformává tett szívás elutasítása. Például, hogy a gyerekei mellett gyakorlatilag egyedül helytálló anya nem vállal harmadikat. vagy hogy rendszeresen kikapcsol, lelép, emberekkel találkozik, sportol.

Tény, hogy nagy teljesítményekhez általában nem vezet könnyű út, és elismerendő, ha valaki megdolgozik a sikerért, meg az is, ha nagyon próbálja, és mégse sikerül neki, a küzdés maga. És van, hogy a sors, a betegség, a hozzátartozó halála vagy más veszteség igenis megérlel bennünket. Vagy egy markáns élmény, mondjuk frontszolgálat vagy fél év önkénteskedés analfabéta afrikai erőszaktúlélők között kinyitja a szemünket, és más emberré tesz. De ez sem törvényszerű: van, aki megroppan, kifakul tőle. Mert előre nem lehet tudni, mennyire rugalmas a pálma törzse. Van, hogy erősödik az ilyen élethelyzetekben, vagy legalábbis nem rongálódik, és van, hogy roppan.

A kínlódás kultuszát, mert arról van szó, a méltánylandó erőfeszítés nem magyarázza. Én nem is ezekről az elismerésre méltó effortokról írok, hanem arról, amikor valaki tudatosan vállalja a nehezebbet, a lemondást, tehát nem pusztán megtörténik vele a sorscsapás. És ettől a vállalástól valami erkölcsi jutalmat remél. Az énjének, legelemibb érdekeinek árán is, remélve, hogy aki mellett kitart, az majd hálás lesz neki, szeretni és méltányolni fogja, hősként tekint rá, leszokik az italról. Azzal kapcsolatos ez a tévedés, hogy az emberek sokszor nem tudják, mit vállalnak, és nem merik az önzőnek tűnő, korrekt, saját érdekeikkel egybehangzó döntést meghozni. Nem elég erősek hozzá, hogy azt mondják például: nem tudom a beteg anyámat ápolni.

Tény, akinek nehezebb az élete, az többet küzd, és ez is méltánylandó, a társadalom ezt ki is fejezi a hátrányos helyzetűek segítésének intézményeivel, az “önhibáján kívüli” kifejezéssel. Azt díjazza a közkeletű erkölcs, mármint a becsületes, rendes embereké, aki vállalja a nehezebbet, lemond. Nyomás is van rajta, hogy vállalja. Például hogy ne adja intézetbe a sérült gyerekét, szülje meg a nem kívántat, vagy “tartson ki” a bántalmazó alkoholista mellett, mert ez volna szép és megható filmbe illő. Viszont nem segít neki e vállalások teljesítésében, csak elvár és ítél. Ó, mennyit hazudoznak az eberek, mi mindent művelnek titokban az áldozatkészek, és mivé száradnak a hajdan virulók!

Sokan, magukkal hozott meggyőződések vagy e nyomás, az ítélettől való félelem miatt vállalnak olyasmit, ami biztosan ellentétes a legelemibb jóllétükkel, és ebből biztos energiadeficit, leépülés, durva életminőség-romlás lesz. Mert rosszul mérték fel, mit bírnak, és az emberi szükségletekkel vagy a személyes alkatukkal ellentétes döntést hoztak. (És az is lehet, hogy nem szabadon döntöttek.) És aztán, amikor elfogyott a döntés lelkülete, nagyon kifosztottak, nagyon nem értik. Legtöbbször nem is sikerül újjáépíteniük magukat, hanem önpusztító vagy másokat kínzó viselkedés lesz a lélektani robbanóelegy végeredménye. Ők sajnálják aztán mástól is a jót, és ők adják a sorsrontó tanácsokat a menyüknek, lányuknak.

Mert az áldozat cseppet sem volt önzetlen: titkon dicsfényre, babérkoszorúra, viszonzásra számítottak. De az erőfeszítéseik nem járnak a remélt elismeréssel. A család megszokja a hajnalban kelő anya örök rendelkezésre állását, és minden különösebb megbecsülés nélkül vígan használja ki a munkáját, olyannak tekinti, mint a levegőt, amely körülveszi, soha semmivel nem viszonozza az áldozatait, még csak heroikusnak sem tartja, hiszen fogalma sincs, ez mekkora teljesítmény, csak akkor zavarodik össze, ha a szolgáltatás szünetel. És később ennek a nőnek azt kell látnia, hogy sokkal kevesebb áldozattal is lehet valaki megbecsült, és ráadásul még sokkal boldogabb. Hogy nem, nem muszáj szívni. Ez keserves lehet.

Maslow-piramisforrás: emk.hu

(kifelejtették alulról az internetet)

Akik vállalják a vállalhatatlant, bármilyen értelmes is legyen a cél, azok a saját Maslow-piramisuk alját rombolják. Sok-sok kő hiányzik az elemi igények szintjéről: az alvásból, normális ételekből, öltözetből, érzelmi biztonságból, önbecsülésből, társas életből. Ezért aztán egy-két évtized múlva a tetején sem lesz valódi önmegvalósítás, önkifejezés, csak önigazolás, és meglepően gyakran önbüntetés, pótcselekvés, hiányérzet.

A folyton lemondó, küszködő emberek sokszor nemcsak a saját céljukat nézik, hanem másokat is lesnek, és, mint azt a napokban láttuk, hihetetlenül irigyek, gonoszak tudnak lenni. Nem vállalják a döntéseikért a felelősséget, tetteik következményeit. Őket nyilván üldözik, mások okozzák a gondjaikat, a tönkretételükön dolgoznak — a kudarcokat valahogy meg kell magyarázni.

Nem önérték a vállalt szenvedés. Nem tesz jobb emberré, nem igazol semmit, kétséges a cél elérése is, és nem jár érte jutalom, ellenben a leginkább felelőtlen lemondás, rablógazdálkodás az energiáinkkal, jólétünkkel.

Ha így nézzük, valamint számba vesszük például a gyermekvállalás kockázatait és nehézségeit, mindjárt máshogy tekintünk a tudatosan gyermektelenekre, akikről egy meghökkentő cikk kapcsán nemsokára szó lesz.

De előtte még útibeszámoló (pénteken) és a lemondás pénzbeli-életmódbeli vonatkozásai, a jólét-tabu (szombaton).

249 thoughts on “teher alatt roppan a pálma

  1. Nagyon jó írás, minden szavával egyetértek, bár az is látom, hallom a környezetemben, hogy a nők szerencsére egyre kevésbé gondolkodnak így. Aki viszont így gondolkodik, azon meglátszik, ők a legleharcoltabbak, a legfáradtabbak – és nem és nem lehet nekik megmagyarázni, hogy tedd le a terhet, vállalj kevesebbet, nem fog összedőlni a világ, ha magadra is gondolsz. Sokan persze tényleg nem engedhetik meg maguknak, hogy kevesebbet csináljanak, ha egyszer már benne vannak egy helyzetben, de nekem sokszor úgy tűnik, hogy azok se mindig tudnak kitörni, akinek lenne lehetősége – hiszen vége is lenne a világnak, ha nem lenne minden hétvégén háromféle menü, hanem csak egy. Nekik talán szükségük van arra az érzésre, hogy nélkülük, az áldozatuk nélkül, semmi sem működne.

    A mi családunkban egyébként kötelező a szenvedés, a rengeteg munka és önmagunk túlvállalása – ha nem teljesíted a 150%-ot, akkor egy lusta dög vagy. Így vagyok én, ahogy már sokszor írtam itt, vállalt gyermektelenként elkönyvelve önzőnek, gyávának, ridegnek, lustának, aki csak magára gondol. Hiába mondom, hogy a két munkahely mellett így is alig van minimális szabadidőm, hogy nincs időm edzeni, sem a hobbijaimra, hogy kevés időt tudunk a férjemmel együtt tölteni -fölényesen legyintenek rá: másnak sincs ideje, mindenki más is majd megdöglik a munkában – de gyerek azért csak kell. Ha van kedvem és magyarázok, kiselőadást tartok, részletezem a dolog orvosi-anyagi hátterét, akkor vannak, akik bólogatnak, de úgy, mintha valami idegen törzsi szokásokról mesélnék, hogy ja igen, hát ez így tényleg sok, és érthető – de gyerek azért csak kellene, mi lesz veled így? Hiszen olyan jó anya lennél! Olyan jót tenne neked egy gyerek!

    Meg egy nagy lótúrót – idegroncs lennék, őrült, beteg nő, borzalmas rémanya, és szerintem igen hamar bekerülnék a sárga házba. Hogy ez nem túl szép dolog, és nem vállalható a mai világban egy nő részéről? lehet, hogy nem az, de én vállalom, hogy gyenge vagyok, vagy mit bánom én, legyek önző, vagy rideg, vagy akármi a szemükben, de én nem leszek a szar anyja senkinek, az tuti.

    Kedvelés

    • Mindenkit támogatok, aki, mint te, ezt végig tudja gondolni, és időben el tudja dönteni, hogy nem vállal gyereket. Én nem tudtam, csak ma tudom, amikor már elhagytam a családomat, a fiamat 13 éves korától máig (több mint 6 éve) a volt férjem nevelte/neveli. Ő mindent megtesz a fiunkért, amit tud, de nem könnyű, mert a gyerek az én személyiségem nehéz részéből nagy adagot örökölt…

      Kedvelés

      • bátor vagy. jól tetted. ismeretségi körben is van ilyen eset, egy barátom neveli a kisfiát 4 éves korától, mikor elváltak, ő akarta így, és nagyon tiszteltem a volt feleségét azért, hogy azt tudta mondani: oké. Pedig neki aztán szarcunami az arcába ezért, de a kisfiúnak egyszerűen jobb apánál, ezt mind a ketten így tudták gondolni. Mennyivel jobban járt, és milyen álszentek az emberek ! “az anyja mellett a helye” “milyen nő az ilyen”- hát ilyen. És jobb ha tudjuk hogy mindenkinek van “ilyen”je, bennem is van egy jó adag ebből,az “ilyen”ből és meg is szenvedte a gyerekem, és jobb lett volna ha egy darabig, pár évig szerető apánál élhetett volna és nálam csak a láthatás van. Nehéz a gyerekeket szeretni, ez is meg van idealizálva és ideologizálva, és nem mindenkinek jön zsigerből, és néha nagyon sok minden más is nagyon nehéz és akkor nem megy és mindenki rosszul jár.

        Kedvelés

      • Azért is nagyon értékelem, amit tettél, mert az én exem erre képtelen, bár panaszkodik, hogy nem bírja, stb. de ragaszkodik ahhoz, hogy a törvény az ő oldalán van, a gyerekeknek nála a helyük, stb. Pl. az, hogy a gyerekeknek hol lenne jobb, sosem bukkan fel az érvei között.

        Kedvelés

      • Köszönöm a támogatást. Az a nehéz ebben, hogy ez egyszerűen így van, együtt kell élni azzal, hogy ez történt, én olyan vagyok, amilyen, a gyerek olyan, amilyen. Amikor eljöttem a családtól hat éve, még nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan miért, ez csak később következett be. Szembe kell néznem azzal is, hogy nem karrierépítés vagy alkotómunka helyettesíti nálam a családot, hanem csak nekem nincs elég teherbírásom a családi élethez. Egyébként valóban jó esetben is társadalmi tabunak mondható a gyerekét váláskor teljes egészében az apára hagyó nő témája… még a legjobb indulatú ismerőseim is megkérdezik: “De ugye biztos gyakran találkozol a fiaddal?” És nem.

        Kedvelés

      • Nem tudom, hogyan lehet ezt jól kérni, meg kérdezni, hiszen nem akarok én a magánéletedben és a lelkedben vájkálni, de ha lenne kedved írni erről a döntésről (nem a racionális részéről, hogy hol jobb a gyereknek, hanem az érzelmiről), és hogy azóta mi van benned a kisfiaddal kapcsolatban, akkor őszinte hálával fogadnám, mert azt érzem, hogy sokat tudnék tanulni belőle.

        Kedvelés

      • Szívesen írok róla (és egyébként is, magamról mindig szívesen beszélek :-P), bár nem tudom, mennyire sikerül majd értelmesen megfogalmaznom.

        Húsz évig éltem házasságban, ma már tudom, hogy az anyámtól való megszabadulás vágya vezérelt, amikor házasságot kötöttem. A férjemet a “jó szülő” pótlékának használtam, és ő abszolút olyan is volt (egyébként napra pontosan egyidősek vagyunk, tehát nem a korkülönbség miatt). A fiunk a házasság 8. évében született (30 évesek voltunk), tervezett gyerekként, de hangsúlyozom, nekem ebben az időben SEMMI TUDATOSSÁGOM nem volt azzal kapcsolatban, hogy én milyen vagyok, milyen a teherbírásom, mire vagyok alkalmas, mire nem. Sokkal később állapítottam meg, hogy a fiam életének első másfél évére gyakorlatilag nem emlékszem, mert kizárólag azzal voltam elfoglalva, hogy mindent jól csináljak, és stresszeltem, hogy mindent rosszul csinálok, és nem kapok megfelelő visszajelzést a “teljesítményemről”. A fiamat másfél éves korában inzulinfüggő cukorbetegséggel diagnosztizálták, onnantól kevésbé stresszeltem, mert ennek a gondozásában mérhető teljesítményt tudtam nyújtani, szakértővé fejlesztettem magam, és jól csináltam. (Velem együtt csinálta egyébként a férjem is.)
        Harmincnyolc éves koromban nyolc évnyi gyerek körüli tevékenység után egy munkahelyi közegben szerzett élmények, és egy ott “beszerzett” szerelem kezdte nekem megmutatni, hogy mi az, amit érzelmileg tudok csinálni, és mi az, amit nem. A szerelemből nem lett semmi, de – részben az efölött érzett gyász miatt is – én nem tudtam tovább a házasságban maradni, elváltunk.
        Az eredeti terv az akkor 13 és fél éves fiunk közös felügyelete volt, úgy, hogy lakni az édesapjával lakik. De fokozatosan rájöttem, hogy nem érzem jól magam ebben, én úgy éltem meg, hogy a fiam és én nem tudunk egymással mit kezdeni. Később valamelyest megpróbáltam neki elmondani, hogy szeretem őt, de én magam se nőttem eléggé föl, meg ilyesmi. Ő nagyon zárkózott (most 19 és fél éves), felém nemigen ad visszajelzést. Kevés időt töltünk együtt. Néhány évvel ezelőtt a volt férjem ezt még nagyon nehezményezte, de aztán ő valahogy… megértette? megszokta? én mindenesetre nagyon hálás vagyok neki. Nincs könnyű dolga, mert a gyerek az élet több területén a szerintem tőlem örökölt motiválatlanságtól szenved.

        Az anyám az, aki minden adandó és nem adandó alkalommal számonkéri az egész dolgot (ő engem egyedül nevelt föl), tulajdonképpen elmondható, hogy nem érdekli semmi, ami nekem fontos, csak az, hogy hogy hagyhattam ott a gyereket.

        Bánt, hogy így történt, de nem érzem, hogy tehettem volna vagy tehetnék bármit másképp. Nem látom lehetségesnek a fiammal való kapcsolat erőltetését. Annak örülnék, ha ő jól érezné magát az életben, de, mint mondtam, úgy tűnik, hogy az én rosszabbik részemet örökölte, úgyhogy ezzel nem vigasztalhatom magam.

        Hát ez nagyon hosszú lett, és még tudnék írni. 😛

        Kedvelés

      • Köszönöm….
        És ha kérdezhetek még? … Nekem kimaradt egy lépés a történetből a válás és a közös szülői felügyelet körül…. hogy született meg az a döntés, hogy az apukájával marad?

        Kedvelés

      • Én pedig azt kérdezném, nem is tudom, kitől – lehet, hogy inkább Naja tudna válaszolni rá? – hogy ez a motiválatlanság dolog lehet örökletes? Valahogy nehezen tudom elképzelni. De ha valamelyest a hajlam talán igen, biztos, hogy lehet tenni ellene.
        Azért érdekel, mert nekem a fiam ilyen, talán nem durván, de azt látom, hogy érdekli valami, aztán mikor kiderül, hogy azért egy kicsit tenni is kell, akkor inkább nem is érdekli, csak ne kelljen megerőltetnie magát (nagyon nem túlerőltetésről van szó!)

        Kedvelés

      • @Naja: tulajdonképpen, azt hiszem, ott kezdődött, hogy az akkor 13 éves fiunk azt viszonylag egyértelműen jelezte, hogy ő nem szeretne elköltözni abból a szobából, ahol lakik… 🙂 Később a válási folyamat során, amikor egyszer egy ismerős figyelmeztetett, hogy a gyereknek biztosan az anyai “puhaságra” is szüksége lesz, fölvetettem a férjemnek, hogy lakjon mégis velem a fiunk, de akkor ő ezt határozottan elutasította. Utána se azt nehezményezte, hogy vele él, hanem azt, hogy én nem szorgalmazom a gyerekkel eléggé a kapcsolatot.

        @blaci200: szerintem a hajlam, egy bizonyos személyiségstruktúra esetleg öröklődhet (a motiválatlanság ennek egy része). Nyilván lehet ellene tenni, csak nem gondolom, hogy én lennék erre a legalkalmasabb a saját motiválatlanságom közepette, mert példát mutatni nem tudok, csak beszélni róla, az meg nem nagyon hiteles. 🙂

        Kedvelés

      • Ja értem, így el tudom képzelni (tudni szerintem okosabbak sem tudnak biztosat, nem hiszem, hogy ez tisztázott kérdés lenne). És igen, nyilván a volt férjed példája jobb, bár itt a motivációt nem csak a példa, hanem elképesztő mennyiségű dicséret tudja megadni, azt gondolom.

        Kedvelés

      • Castanea, én is köszönöm a hozzászólásod, nagyon érdekes volt olvasni! Azt hiszem, tökéletesen meg tudnak érteni. A motiválatlanság megint egy jó kérdés – nekem az egyik öcsém ilyen és néha saját magamon is érzem ezt.

        Kedvelés

      • No, de lányok, hát benne van a papírjában is, nem csak úgy bevágtam a taknyos zsepik, meg görényszőr és apró morzsák, mifenék közé pucéran!

        Kedvelés

      • hm, ez nagyon érdekes. már csak azért is, mert ugye, mindig mindenki azt mondja, hogy az ANYA, na az majd….stb. miért? és mi van az apával? miért nem hiszek el többen, hogy sok apa többet ér, mint az anya. valamiért így van, gondolom ezek karmikus feladatok, ledolgozandó kapcsolatok. szerintem ez így rendben van. ha egy apa többet tud adni mind lelkileg, mint szülőileg, mint a másik fél, akkor legyen csak az a cél, hogy annál a félnél maradjon a gyerek, aki többet tud adni neki minden szinten.
        ettől függetlenül, nem véletlen, hogy cukorbeteg lett a fiad, hiszen az a szeretethiány jele, gondolom, azért neki szüksége lett volna többre a női energiából, mint a stressz és aggódás, nyilván azért is nem tud most veled mit kezdeni, mint nővel és anyával. nem alakult ki közöttetek az a kapcsolat, ami egyébként sem könnyen alakul ki, bárki bármit is mond.

        amúgy pont most tanultam arról, hogy attól, hogy vannak szüleink, nagyszüleink, stb. nem kötelező alárendelődni a velük való kapcsolatnak, főleg ha az negatívan érint minket.
        miért lenne nekem kötelességem bárkit is szeretni csak azért, mert az apám, gyerekem, tesóm, stb. el kell tudni vonatkoztatni, hogy azt az embert tudod szeretni, aki veled egy hullámhosszon van, ha ez a szomszéd nagymamája, akkor őt..és anyukád hiába is szakad bele, őt akkor is másképpen fogod szeretni, mint ahogy ő azt elvárja.

        ja igen. és még az elvárásokról: na, azokkal aztán nem sokra megy az ember, sem társadalmilag, sem családilag, sem sehogy.
        megértelek, a te helyzetedben jó döntést hoztál és még csak azt sem lehet mondani, hogy minek szültél gyereket, ha nem vagy anyatípus! hát ki tudja, hogy anyatípus-e vagy sem? attól hogy van egy macskája vagy kutyája? és ha azokat szereti, akkor majd a gyerekét is fogja?

        a gyereked sérült, nem is kérdés. a vele való viszonyodat, talán sikerül átformálni ha ő nagyobb lesz, bár soha nem fogja megérteni, miért is hagyta őt el az anyukája, még akkor sem, ha neki speciel ez volt a jobb megoldás, hogy az apja vigyáz rá és neveli. ugye, ezekbe a döntésekbe nem vonják be a gyereket- vagy csak nagyon ritkán-nem biztos, hogy ő is emellett a döntés mellett voksolt volna anno.
        egy biztos, ő egész életében szenvedni fog az anya miatti traumától és remélhetőleg sikerül majd egy olyan szakemberhez eljutnia, aki segít majd neki feldolgozni ezt, de az sem biztos, hogy ha majd ő szülő lesz-ha lesz ezek után egyáltalán-megérti majd a döntést amit a volt férjeddel hoztatok.

        szóval nagyon nehéz, mert nekem is ott az exem, aki szívesen nevelte volna fel a gyereket, mert anyuka nem igazából képes erre, de a törvény pl. az anyát fogja, pedig nem feltétlenül kellene. ők is szenvednek a gyerekkel, de ha elhelyezési pert indít, valószínűleg elveszíti, mert a törvény az anyát (védi?) preferálja.

        hát így van ez. minden oldalról jól el van b..va.

        Kedvelés

      • ” nem véletlen, hogy cukorbeteg lett a fiad, hiszen az a szeretethiány jele” — bocs, de ezt honnan, milyen alapon, miért? A Dahlke-szerű okosságoknak a laikus idézése semmi másra nem jó, csak bűntudatkeltésre, kb. kozmaszilárd-színvonal.

        Kedvelés

      • Nem igaz, hogy ha egy apa szeretné a gyerekét nevelni, és alkalmas is rá, akkora törvény az anya pártját fogja. És az apa új partnere igen gyakran mondja azt, az előzmények iránti teljes közömbösséggel, az apát mindig mentegetve, hogy az anya alkalmatlan, ez is elgondolkodtató. Szinte mindig játszmák mennek.

        Kedvelés

      • A magyar bíróság, a bíró a magyar társadalom része. A magyar társadalom szerint a gyerek helye az anyja mellett van, a férfi nem vagy kevésbé alkalmas a gyereknevelésre. Ez alól a bíró sem tudja magát kivonni. Még olyan esetben is az anyának ítéltek gyereket, ahol a családvédelmem, szakértő leírta, hogy az anya bántalmazó, elhanyagoló, az apa meg nem. Hogy ez a gyereknek az anya mellett a helye sztereotípia alighanem több pasinak tetszik, mint ahánynak nem, az más kérdés. Nagyon sok emberrel beszéltem, főleg mikor exem maga alatt volt, és úgy éreztem ,hogy a gyerekeknek az elhelyezés körüli várható harc és egyebek ellenére is jobb lenne velem, és az volt a maximum, amivel kecsegtettek, hogy talán van némi esély, de nem sok. Apának kb akkor van esélye általában, ha az anyától amúgy is elvennék a gyereket, állami gondozásba is akár, annyira alkalmatlan. Vagy persze, ha van sok pénze, és nagyon jó ügyvédet fizet meg.

        Kedvelés

      • Annyit tennék hozzá, hogy az ex élettársam (tehát nem a volt férjem, hanem akivel utána éltem sok évig) igazi-igazi jó apja volt a fiának, ő volt vele otthon gyesen másfél évig, rajongtak egymásért a kisfiúval. A váláskor “csak” annyit kért, hogy többet találkozhasson a kicsivel mint az átlag, tehát ne kéthetente hétvégén.Szeretett volna többször menni a kispasiért az oviba, stb.stb. Tök hosszú leveleket írt, indoklást, érzelmi hátteret is belefoglalva. Az anya ellenlépett. Kétheti láthatás lett megítélve, és nagylelkűen a másik héten még egy este, ovi után 4-7-ig. A gyerek is megzakkant, ő is. És a kisfiúért mentek a nagyszülők, a szomszéd, a rokonok, bárki, de az apja nem, neki nem volt szabad. Az milyen, hogy az apai nagyszülőknek volt engedélye, az apa meg le volt tiltva, hogy megjelenjen az óvodánál? Nyilván ezt ki lehet cselezni, a nagyszülők átveszik a gyereket, befordulnak a sarkon, és csatlakozik az apuka is, de a nagyszülők ezt nem merték megtenni, mert attól tartottak, hogy ha kiderül, akkor ők sem találkozhatnak többet az unokával.
        Úgyhogy vannak kivételek.

        Kedvelés

      • Őőő, ez mi alól kivétel, nem értem. Pont ezt mondom, hogy ebben a tekintetben anyapárti(? nem jó szó, mert valójában a nem túl együttműködő apák esetében persze az összes feladatot is az anya nyakába varrják, és azt gondolom, sajnos ez a többség). Vagy exed a kivétel a gondot letevő apák közül? Azért nem az egyetlen, és nem csak magamra gondolok. De sajnos azt látom, hogy mindenképpen kisebbség.
        Nagyszülők: teljesen megértem őket, igazuk volt alighanem. A legnagyobb (vagy legalábbis az egyik) aljasság szerintem, amit gyerekkel el lehet követni, ha a másik szülővel való harcban így használják őket.

        Kedvelés

      • Ja, sejtettem, hogy félreértem. Igen, sőt, én épp úgy látom, hogy az a kivétel, ha nem sokkal gazdagabb apa pártját fogja a törvény. Pontosabban a bíróság, a törvény betűjére igaz, amit Éva írt.

        Kedvelés

      • Hát igen. Tudod, én mostanra — két évtizedes egyéni pszichoterápia és sok egyéb belső munka után és közben — minden téren úgy vagyok ezzel, hogy megpróbálom tenni a mindennapokban, amit a belső és külső lehetőségeim engednek, meg megpróbálok reflektálni magamra, a történésekre és másokra, meg közben igyekszem, hogy ne ártsak (szándékosan) senkinek. Ez sokszor nem túl sok. Aztán hogy mi lesz, nem tudom.

        Kedvelés

      • zsani!
        castanea itt van. itt olvas.
        nem egy csodabogár, akit itt elemezni kell. elég érzéketlen a hozzászólásod és egy egy gondolat erejéig nőhibáztató is.
        de leginkább érzéketlen.

        engem mélyen megbántott minden sorod, nem tudom castanea hogyan vélekedik, de én így érzem.

        a többiek érzékenyen fogtak a témához, bár még itt a blogon is milyen különlegesség, hogy castanea hogyan él, és hogyan éli meg a döntését.

        most azt szeretném kérni, hogy pl. laci is meséljen a döntésről, és hogy ő hogyan élte meg, hogy nem egy lakásban lakik a gyerekeivel (bár nem gondolom, hogy attól erősödik az egyenlőség, hogy minden oldal ugyanazt csinálja).
        persze csak ha itt van kedved hozzá, nem faggatás. elnézést, ha annak tűnt.

        Kedvelés

      • Kösz szépen, Árnika, nagyon jólesik, amit mondasz. Zsanni, az az igazság, én is azt gondolom, hogy a gyerek “sérült”, szerintem nem elsősorban azért, mert otthagytam, hanem mert én az vagyok, aki, és én szültem és voltam vele az eddigi élete első felében. De ezen se tudok változtatni. Valahogy így most, a távolból nem bántott, amit mondtál, ugyanezeket már többször végiggondoltam, és félretettem, mert úgy érzem, hogy az ezen való rágódás semmire nem vezet, illetve árt. Igazából az kevésbé foglalkoztat, hogy megérti-e majd a fiam a döntésemet, inkább néha az, hogy remélem, egyensúlyba kerül valamikor az élete, és megtalálja magát.
        Amit arról mondasz, Zsanni, hogy “azt az embert tudod szeretni, aki veled egy hullámhosszon van, ha ez a szomszéd nagymamája, akkor őt”, meg hogy “még csak azt sem lehet mondani, hogy minek szültél gyereket, ha nem vagy anyatípus! hát ki tudja, hogy anyatípus-e vagy sem?” — ezeket én is így gondolom.

        Kedvelés

    • A férjem családjában is a kötelező szenvedés ment… Aztán ők is rájöttek (hosszú évek után), hogy másképp is lehet, de addigra már jó sok beleivódott ebből a férjembe. Én meg pont nem ilyen családból jöttem. Nálunk nem volt bűn, ha elküldték a nagymamához minket, gyerekeket, hogy a szülők egyre többet mentek el kettesben nyaralni, hogy néha (néha sokszor) veszekedtünk és mindenki beszállt a házi munkába…
      Így ketten végül egész jól össze tudjuk rakni, amink van, jó látni, hogy a férjem is belátja, hogy ami zsigerből jön neki, hogy 150%, azt egyrészt nem bírja sokáig, másrészt ha csinálja, akkor olyan ember lesz belőle, amilyen nem akar lenni. Annyira meghatott, amikor egyik nap munka után kifejtette, hogy ő ezt így nem akarja tovább csinálni, hosszú távon a 150%-ot, mert látja, hová vezet, nem akar olyan lenni, aki amikor hazajön, a feleségével is csak morogni tud, pedig szegény nem tett semmit… akinek semmihez semmi kedve. Aztán ügyködünk azon, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Mert azért bennem is van egy adag mártírlélek 🙂

      Kedvelés

  2. “..olyasvalamit neveznek önzésnek és hedonizmusnak, amely a legegészségesebb önérdekvédelem, az életformává tett szívás elutasítása.”
    mikor már sikerült ezt a szívást elutasítanom, meg kellett tanulnom, szoknom, hogy amikor jól érzem magam, ne legyen tőle állandó lelkiismeret furdalásom, hanem élvezzem, ahogy normális. nem is mertem róla beszélni, ha kérdezték: hogy kösz jól vagyok, igaz vannak nehézségeim, de jól érzem és törődök magammal. volt bennem egy reflex, hogy most panaszkodnom kellene, de azt már nagyon hamisnak éreztem. egy folyamat volt, míg eljutottam addig az érzésig, nem érdekel, hogy ha mások szenvedést várnak el tőlem. jól érzem, jól is akarom érezni magam és teszek is érte.
    nehéz kivonni magunkat a szenvedés kultuszból.

    Kedvelés

      • nemrég találkoztam egy ismerősömmel, akivel, amíg közel laktunk egymáshoz, sokat beszélgettünk. mondom neki, hogy már dolgozom, kérdezi mit? hát ő nem is tudta! miért nem beszéltünk erről soha?
        mert mindig csak az elcseszett házasságom és az aktuális gondom-bajom volt a téma.
        tudtunk rajta igazán jót nevetni 😀 😀 😀

        Kedvelés

    • Ugyanez a reflex bennem is…ha csak annyit mondok,jól vagyok,és elmesélem, mit értem el, az olyan túl sok, túl jó, túl irigylésre méltó talán, úgyhogy általában hozzáteszek ( tennék ) valami negatívumot is. Mert tudom,hogy várják. Mondjuk az más kérdés,hogy ilyen típusú beszélgetőtársakkal szinte már nem is érintkezem:) Gratulálok neked a fejlődéshez! Jó olvasni róla! 🙂

      Kedvelés

      • Feldmár András szerint így tesz szinte mindenki:
        “Ha azt mondanám, hogy remekül érzem magam, boldog vagyok, minden úgy van, ahogy akarom, egészséges vagyok, irtó jót szexeltem tegnap, akkor a másik irigyelne. Az irigység a gyűlölet egy formája, és nem akarjuk, hogy gyűlöljenek. Viszont ha elkezdek panaszkodni, akkor nem kell rám irigynek lenni. Megnéztem egyszer az amerikai elnökök beszédeit. Mondanak két jó dolgot, amire büszkék, és utána egy rosszat, ami nem sikerült, nehogy irigykedjenek rájuk.”

        Kedvelés

      • ‘túl sok, túl jó, túl irigylésre méltó talán, úgyhogy általában hozzáteszek ( tennék ) valami negatívumot is’

        Ez a turi- effektus. (decsak ötszázvolt a turiban) Nem érdemlem meg, kínos más előtt hogy van egy klassz holmim.

        Kedvelés

    • Én nagyon nehezen lövöm be, hogy hol a határ. Sokkal több szabadidőt igényelnék: közösségi programokat, baráti beszélgetés, meghitt egyedüllétet, elmélyülésre alkalmas időt, de amit kiveszek magamnak, az is soknak tűnik és gyakran visszaüt.
      Egyedülálló szülőként folyton az emberek “együttérzésével” találkoztam: “el tudom képzelni, te szegény, anyukám is egyedül nevelt és mindig mínuszban volt, és hát igen, a gyerekhez haza kell menni és törődni vele, nem lehet programozni, meg főzni kell, meg takarítani…” És tényleg nehéz, és tényleg évek óta mínuszban vagyok, és tényleg bánt, hogy programot legfeljebb apás hétvégén csinálhatok, akkor sincs kivel és nincs miből, és belefulladnék a házimunkába, ha úgy csinálnám, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, így is sok, de alapvetően én nem akartam erről beszélni, nem akartam adni alájuk a lovat, én nekem épp elég az, hogy én ezt tudom, és jobban örülnék, ha nem kellene — idegenekkel, nem közeli ismerősökkel — még beszélni is róla, ha másnak is számítanék, mint egyedülálló anyának, egyéb emberi vonatkozásaimban. Amellett szégyelltem is volna panaszkodni, mert úgy látom, hogy sok hasonló helyzetben levő nőhöz képest elég jól megállok a lábamon, nem engem kell igazán sajnálni.

      Kedvelés

      • Levena! Én ugyanígy élek hosszú évek óta, csak apás hétvégék nélkül. De most nem is ez a lényeg, hanem az érdekelne, hogy te megtaláltad-e az örömét is ennek az önállóságnak, az egyedüllétnek? Szabadságérzeted van-e? Komolyan érdekel, mert én sokszor éreztem, hogy inkább irigyelnek, még akkor is, amikor évekig nem volt férfi az életemben, (talán el sem hitték, hiszen önmagamért is és a gyerekekért is igyekeztem ragyogni), mondjuk alapvetően vidám, örömre éhes nő vagyok. Nekem olyan erőt adott a feladat, az, hogy én döntök, nincs harc, vita, játszmák, olyan nyugodt, kiegyensúlyozott és boldog rumliban, rohanásban és örök mínuszban éltünk, rengeteg munka, tanulás, (én is), de sok röhögés, jó főzések, izgalmak….jaj….persze sírás is, meg munkanélküliség is, de nagyon nagy baj azért sosem volt, de olyan jól vagyok velük, és még az is jó, hogy már röpülnek kifele és barát, barátnő van, hogy szépen engedem őket lassan a saját, önálló életükbe. Nem magunkról akarok áradozni, csak kérdezem, hogy gondoltál-e már erre az egyedüllétre így, hogy de jó, mennyi lehetőség rejlik ebben is, mennyi szabadság, lazaság, az önazonosság lehetősége, hogy nem kell idomulnod, megfelelned még otthon is?

        Kedvelés

      • Nem, nem igazán. Sok jót találtam benne, kényelmes dolgokat, az önállóság örömét, de több a nehéz, mint a jó. A teljes egyedüllétben, a szingliségben sokkal inkább megtalálnám a helyem, mint az egyedülálló anyaságban.
        Nem akartam panaszkodni, nem akartam örökké ebben a színben látszani — ezt a panaszkodás kultúrájára írtam. De ez nem is erő, vagy tartás volt — barátoknak, blognak panaszkodtam. Azért, mert muszáj volt beszélnem róla, és nem azért, mert ez szokás, vagy így illik mutatkozni.
        Végül most, néhány hónapja együtt élek valakivel, és jó ez, nagy könnyebbségnek tűnik most az elmúlt évekhez képest.

        Kedvelés

      • Ok! Értem, persze beszélni kell róla, nagyon fontos, nekem sokat segített, hogy van kivel beszélnem őszintén, ha szar, akkor is, ha jó akkor is, együtt sírni, ha kell, meg együtt röhögni (néha sírva 🙂 ).
        A témához kapcsolódva, asszem igyekeztem konkrét lenni, ha sajnáltak, vagy csak érdeklődtek, hogy jaj szegény, nehéz lehet: mondtam, hogy igen, nagyon nehéz, néha szétszakadok, de bizony sok jó is van benne és azt igyekszem kiélvezni. Örülök, hogy van valakid, az nagyon jó, sok erőt ad a szerelem.

        Kedvelés

      • Én erről írtam hosszabban lentebb, hogy mennyi sok életöröm, felszabadultság és testi-lelki élvezet van ezekben az időszakokban, azaz apásidőben (mert nálunk több, mint a hétvége, kéthetente 5 napot van a gyerek az apjánál).

        Kedvelés

  3. Kedveseim! Figyelek, olvasok, mostanában nemigen írtam.
    Két hónapja dolgozom, sokat, sok utazással. Valamint felmelegítettük a tavalyi töltött káposztát 🙂
    de hála Évának és mindenkinek itt, teljesen új platformon, úgy tűnik egyelőre, hogy működik. A témához ez úgy kapcsolódik, hogy most értelemszerűen nagyon keveset vagyok a gyerekeimmel, mert reggel fél nyolckor elmegyek, este hétre hazajövök, hétvégén meg elhúzok a kedveshez. És semmi lelkifurdalásom nincs emiatt. Szorosan, összebújva együtt voltam velük nagyon sokáig, most meg már nem kell ez egyikünknek se. Tudják, hogy ha kellek, ott vagyok, de válunk szétfelé, és ez mindenkinek jó. Nem én akartam három gyereket, egyáltalán gyereket, de ha már így alakult, kihoztam a dologból a legtöbbet, amire képes és alkalmas vagyok. Sose volt az identitásom alapvető része, hogy a gyerekeim anyja vagyok, és sokszor csak kötelességtudatból csináltam bizonyos dolgokat. Meg persze voltak benne nagyon szép pillanatok is, gömbölyödő has, babaszag, az én gyerekem ez a nagyon okos, meg még sok ilyen. De ha ez nem lett volna, lett volna más helyette, amiből építkezni tudtam volna.

    Kedvelés

    • Van az a típus, aki a szenvedésével “dicsekszik”, erre gondolsz? Ez egy nagyon viharvert és figyelemhiányos fajta. Én is ilyen voltam hosszú ideig. Büszke voltam arra, hogy nekem nagyon szar, mondjuk más miatt nem is igen figyelt rám senki.

      Nyomorult egy élethelyzet, amikor az az egyetlen érdemed, hogy elviselsz valami irreálisan nehéz dolgot.

      Kedvelés

      • Nem, ez is van, de képvi szerintem arra gondolt, hogy jaj, egy héten van a francia és a spanyol nyelvvizsgám, megromlott a lazac és elvesztettem a szauna kulcsát.

        Kedvelés

      • Nem, én sem erre gondoltam!

        Hanem aki indokolatlanul sok emberrel megosztja a szenvedését, hogy végre figyeljen rá valaki, és tiszteljék.. mert hát ezért tisztelet jár.

        Kedvelés

      • De szerintem nem kell, mert én meg ezt a típust ismerem most már nagyon jól. Egy munkatársam, aki mellettem ül, ő ilyen. Érdekes esettanulmány, jaj istenem… Januárban elvileg elmegy tőlünk, akkor majd kivárok egy kicsit, hogy elmúljon az értelmes gondolataimat lefojtó tömény gyűlölet, ami mindig elönt, valahányszor egyáltalán eszembe jut ez az ember (igen, most is), és akkor már meg is fogom érteni őt, és majd terápiás célzattal kiírom magamból. Igen, és az is érdekes, hogy miért gyűlölöm őt ennyire.

        Kedvelés

      • Egy vagyonba került a terepjáróm és nem lehet tisztességes lapostévét kapni! (A példát nem a fantázia szülte.)

        Kedvelés

      • Számomra mondjuk a sokgyerekesek egy része is ebbe a csoportba tartozik, sorolja a sok szenvedését, és közben a szeme sarkából figyeli a hatást, hogy irigykedsz-e már. (igen)

        Kedvelés

      • 😀 van egy baratnom, egyedul all/ul/setal/van; en baromira irigylem ot ezert az eleteert, o meg engem a csaladosert, es tudom, hogy mindig azt hiszi, csak sznobbolok a panaszaimmal (en meg azt hiszem, csak engem huz, amikor irigyel), pedig tenyleg nyom az iga, hidd el

        Kedvelés

    • eszembe jut egy kínkeservesen társnak valót talált barátnőm példája, aki amióta egyedülálló vagyok – és csak azóta – úgy szórakoztat a társas léthez szerinte szorosan hozzátartozó problémák elpanaszolásával (és szedhetem össze Bécike szennyesét, és ma még vacsorát kell főznöm, és nekem kell a szülei költözését szerveznem, és úgy horkol, stb.), olyan hamis mosollyal, hogy most már kezdem úgy érezni, azt várja, mikor kezdek el irigykedni. erre. én.

      Kedvelés

  4. tegnap elmentem egy szulinapra, mellettem ult egy no, 3 gyereke van es 8 ev utan eloszor jott el gyerekek nelkul egy esti, ettermi vacsorara. az egesz csaladja megdobbent hogy o most eljon. es persze meg lenyomta az esti rutint a 3 gyerekkel indulas elott, majd az “anya ne menj el-t”zokogo gyerekekre szepen razarta az ajtot. a ferj persze otthon volt. ezentul mindig elhivjuk majd.

    Kedvelés

    • Amikor a férjem nagyfia nálunk volt megnézni a kishúgot, és este hétkor szokás szerint vettem a futócipőmet az esti zsírégető sétához, a srác (mondjuk közel harminc) döbbentem néz rám: Te kimész??
      De olyan arccal, mintha minimum bántalmaznám a gyereket… Azért remélem, tanult annyit az esetből, hogy ha neki lesz gyereke, már nem lesz számára furcsa, hogy a felesége élni is akar a baba mellett. (Nem helyette!)

      Kedvelés

    • Én sokáig ezt az elvárást sem érzékeltem, hogy egy anya el sem mozdulhat a gyereke mellől. Pedig így utólag emlékszem, milyen sokan céloztak rá: “Nem félsz, hogy mi lesz, ha sírni fog?”, ja meg a kedvencem :”Na de, mi lesz, ha szopizni akar?” (mindezt 16-20 hónapos gyereknél is elsütni, aki már nyilvánvalóan mind táplálék, mind nyugtató funkció tekintetében tudja már nélkülözni átmenetileg néhány óráig a szoptatást.)

      Kedvelés

      • Igen az a másik, hogy azért is illik magunkat rosszul érezni, ha a férjünk jobb fej az átlagnál. (pl. ha nem zavarja, hogy nincs minden este, sőt konkrétan soha elvágólagos rend mire hazaér, akkor is illene őrült rámolásssal tölteni az esti órákat. Ezt csak onnét tudom, hogy valaki konkrétan megmondta nekem.)

        Kedvelés

  5. Mostanában többször is eszembe jutott, hogy leballagok a Villa Bagatelle-be (három perc tőlünk gyalog, de lehet, hogy kevesebb), hátha ott vagy, meghívlak egy szarvassonkás tagliatellére, és kérek egy privát tréninget tőled bűntudatirtásból. 😀

    Szívemből szólt ez a bejegyzés.

    Kedvelés

  6. Hát nekem ez most nagyon betalált. Nem mertem, nem akartam gyereket. Aztán egy 0-100-as skálán MÍNUSZ 100-as élethelyzetben terhes lettem, már minden korrekcióhoz késő volt. Azóta egészségem nincs és gyakorlatilag a háromszögből minden hiányzik. Csak a magányos küzdés van nagyon rossz hatásfokkal 😦

    Kedvelés

      • Ettől függetlenül nagyon szeretem a kislányomat, csak nem tudom neki azt a szabad, erős, jókedvű anyát nyújtani, amit szeretnék.

        Kedvelés

      • nem baj. ez is jó. hiteles és őszinte,az fontosabb. az anyák gyakran nem erősek, jókedvűek.főleg ha magányos küzdés van. amikor én így voltam, most már látom, sokkal jobban szenvedtem attól az elvárástól, hogy erősnek és jókedvűnek KÉNE lennem ,mint a valódi gondoktól. és nem vagyok. tök sokat elvett az energiából. most már lesz*rok mindent és sokkal jobb. és ha néha mégis,sikerül legalább csak erősnek vagy, jókedvűnek lenni, az tök jó.

        Kedvelés

      • Ezt én is gyakran érzem, hogy látványosan gyengéd, szerető, vidám, és jókedvű anyának kéne lennem, akkor lennék jó (egyéb tulajdonságokkal kombinálva) Humorosnak ráadásul. Ez utóbbi a dackorszaktól jön, amikor mindenhol azt olvastam, a hisztit valahogy el kell ütni, humorosan, vagy egy érdekes játékkal, mesével, stb… Én én tudok gyengéd lenni, de csak akkor, ha belesimulnak, de vidám, jókedvű és humoros ritkán vagyok, én alapjáraton nem olyan vagyok, akit lazának és jófejnek mondanak, nekem ez nehéz, belőlem ez kiölték, és csak sok pihenés után, és szabadságban kezdek oldódni, elfogadó környezetben, ha jól mennek a dolgok. A lányom legtöbbször fáradtnak, kedvetlennek és türelmetlennek lát, és azt hiszi megkergültem, ha valami mást tapasztal tőlem.

        Kedvelés

      • Ezt a kommentet elküldöm az egyedülállóanya, állandó bűntudattól szenvedő barátnőmnek.

        Kedvelés

      • A nagyon tökéletes anyák igazából rosszabbak lehetnek a gyerek (fejlődése, boldogsága) szempontjából, mint az “esendőek”. Nyilván nem egy állandóan depressziós anya a jó, az a másik véglet.

        Kedvelés

  7. Én rühellek szenvedni, és azt sem szeretem ha fáj valami. De szerintem nagyon sokan vagyunk ezzel így. Szerintem érezzük a határainkat és nem azért vállal túl sokat a többségünk, mert mártírt szeretne játszani. Én tutira nem. Nálunk például az volt a helyzet, hogy egyre több feladatot, anyagi terhet raktak rám, a párkapcsolati gondok mellett. Szívesen lepasszoltam volna belőle, ha lett volna kinek. Nem hobbiból dolgoztam átlagban heti 60 órát. Minden pálma törik, csak elég magasra kell tenni a lécet és elég sok súlyt kell ráaggatni. Utána a környezetednek is leesik, hogy kevesebb is ki lehet jönni, nemcsak Evian ásványvíz van a világon. Nem a legmodernebb telefonnal villogunk a suliban, ha a napot nem a kocsmában kezdjük, attól még nem fog összedőlni a világ. Nekem például bejön az, hogy elviselhető módon vagyok terhelve.

    Kedvelés

  8. Sokáig nem értettem a sirámot, hogy milyen nehéz az az anyaság, de a közelmúltban rájöttem, hogy van jó néhány elvárás, amit nemtipikus huzalozottságom miatt egyszerűen nem érzékeltem. Pl.: ez az egész karácsonyi felhajtás nekem valahogy kimaradt. Azt főzöm, amit amúgy is főznék, annyira takarítok ki, mint amennyire az év többi napján, a szeretteim kapnak 1-1 könyvet a saját érdeklődési körükben, a “muszáj” rokonok, meg valami sablonosat. Sosem érzékeltem, hogy a többi középosztálybeli, magasan iskolázott nő azért készül saját készítésű angyalformájú szalvéta-tartóval, egzotikus vacsorával, frissen vasalt függönyökkel, mert ez egy társadalmi elvárás. Azt gondoltam ez csak az ő kis perverz hobbijuk, egészségükre! Még lehet jó néhány ilyen homályos folt most is. 😀
    A valóban letehetetlen vállalások hordozásában viszont elég erős vagyok, kapom is érte rendesen a társadalmi szankciókat, hogy képzelem, hogy én bírom, ijesztgetnek, hogy majd tönkremegyek még 40 éves koromra… 😦

    Kedvelés

  9. Az az érzésem, hogy összekevered a társfüggőséget az önként vállalt szenvedéssel. Ha elolvasod Melody Beattie Ne függj senkitől c. könyvét, vagy olvastad, abból kiderül, hogy ilyenek a társfüggők: önjelölt mártírok, basáskodók, számítók, másokat használók. Sajnos, ahogy nézem, többen társfüggők a környezetemben, mint gondolnám. A szegénység, mint tőke, az áldozat-szerep, mint cél olyan, mint a kaja egyeseknek. A társfüggés súlyos népbetegség. Ezzel szemben van az önként vállalt szenvedésnek és áldozathozatalnak valami fennséges és felemelő jellege. Nekem ezzel kapcsolatban Eckhardt mester szavai irányadók, miszerint a szenvedés az a mennyei paripa, ami elvisz az utolsó lélekig. Krisztus példája pedig valóban az, hogy a Maslow piramis csúcsáért lemondott az alapjáról. A szenvedés viszont nem lehet öncélú és nem lehet eszköz. És azért most muszáj Hamvast idéznem, hogy érett korban levő emberek közül nem lehet komolyan venni azt, aki nem tudja: a lét szenvedés. Aki nem vállalja ezt a szenvedést, az a lét teljességét tagadja meg. De ez valóban köszönőviszonyban sincs azzal, amit fentebb írsz. Az nem ilyen szenvedés. Annak, akit bővebben érdekel: http://linxstudio.com/neverke/hamvasmilarepa.html

    Kedvelés

    • Hamvas szegény tényleg annak fogta fel az életet, és szerintem épp azért, mert ő nem látta az élet teljességét. A cikk a számomra a szenvedés kultuszról, és nem az egyén konkrét vélt vagy valós szenvedéséről szól ELSŐSORBAN.

      Kedvelés

      • Félreérthetően fogalmaztam asszem: igen, a létnek része a szenvedés is. De nem a szenvedés a lét lényege. Még Krisztus számára sem volt az, szemére is vetették, farizeusok is, tanítvány is.

        Kedvelés

  10. … nekem meg mindig az a tehenfajta jut eszembe, amelyik az elete aran is tejel. Szo szerint. Na, en ez vagyok. Utalom is. De legalabb mar felismertem, es megprobalok tudatosan tenni ellene. De azert Csinevaval egyetertesben (ill. Hamvassal), mert tenyleg nem habostorta – o kicsit szebben mondta -, es ennek okait is sejtem; bar elfogadni ezeket sokkal nehezebb.

    Kedvelés

  11. Múltkor elmentem a barátnőmmel vidéki városba fürdőzni. Annyira ragyogtam előtte, hogy mikor kérdezték, hova megyek, mindenki bólogatva helyeselt, hogy megérdemlem. Kíváncsi lennék, akkor is helyeselnének-e, ha havonta megcsinálnám, mert így, hogy ötévente, nem nehéz drukkolni.

    Kedvelés

  12. “Tény, akinek nehezebb az élete, az többet küzd, és ez is méltánylandó, a társadalom ezt ki is fejezi a hátrányos helyzetűek segítésének intézményeivel, az “önhibáján kívüli” kifejezéssel. ”

    Kár, hogy ezt csak nagy szavakban teszi, valós segítséget nem ad. Említetted a sérült gyerekek szüleit, de ugyanide tartoznak a beteg hozzátartozóikat otthon ápolók is. Még minimálbérnyi sincs (tulajdonképpen a fele) az ápolási díj, pedig a minimálbér is csak a fele annak, mint amennyibe egy ilyet sérült / beteg gyerek vagy felnőtt gondozása kerülne, amennyiben ezt egy intézményben tennék, mint amennyit mondjuk egy gondozó otthon kap utánuk normatívaként. A nagy megbecsülés egyenes út a nyomorba.

    Kedvelés

    • Igen, és nagyon egyetértek a tüntetők követelésével, akik minimálbért kérnek ápolási díj helyett, merthogy ez munka. Nem mondom, hogy nagy hatásfokkal teszi, de deklarálja például szociális segély, szociális ösztöndíj, özvegyi nyugdíj, rokkantnyugdíj formájában.
      Én annyira nem várok az államtól semmit, annyira az öngondoskodás van a gondolkodásomban, hogy mindenen meglepődöm és örülök.

      Kedvelés

      • Erre nem lehet igazán felkészülni, vagy öngondoskodni, mert minden tartalék felemésztődik. Néhány év alatt egy garzon ára. Csak azért, mert ugyanazt szeretnénk, mint mások, családban nevelni a gyerekeinket.

        Kedvelés

  13. Nagyjabol az en anyamat irtad le. “Teher alatt no a palma”, mindent szenvedes, nelkulozes altal lehet megszerezni. Pihenni nem lehet, Ennek persze jaruleka az oltari nagy martir tudat es olyan szintu maximalizmus, hogy nincs az a gyerek, vagy unoka, (vagy akar az istenitett es minden bunebol felmentett, ferj), aki barmi jot tudna csinalni. Karacsonykor kotelezo a Mennybol az angyal es hozza konnyes szem, na meg a tiz fogas. Rezeg az egesz mint a kocsonya…
    Amugy a Maslow fele piramis aljara az internet tenyleg kellene :-))))

    Kedvelés

    • Ó, igen, ez az én anyám is. Önhibáján kívül belekerült egy lehetetlen helyzetbe évtizedekkel ezelőtt, végigcsinálta, csíkszájjal, de végigcsinálta. Ezért nagyon becsülöm, de ezt szívom, szívjuk a mai napig is. Az identitása lett a mártíromság és a szenvedés, az örök békétlenség, és a mindig befigyelő DE… Egy mátrixban él, helyettünk akarja élni a mi életünket, és ha nem úgy lépünk, teszünk, gondolunk, ahogyan ő jónak látná, akkor szemrehányás-özön. A de-én-csak-jót-akarok, nem-mondtam-semmi-rosszat típusú megsértődés. Ő maga és az élete semmivé foszlott, amíg szorította a száját. A just for fun kategória nem létezik a számára – és mindig a tudomásomra is hozza, mert nekem annyira nem szar, mint neki volt ennyi idősen. Elvárná, hogy én is szorítsam az enyémet és kontrollálni akarjak mindent, és nem érti, hogy én más vagyok, az én életem más. Nem tudok rá haragudni, mert (sajnos) tudom, hogy min ment keresztül, de fárasztó az örök hála és a villámhárítás…

      Kedvelés

  14. Több minden is eszembe jutott a témával kapcsolatban, az egyik az az időszak, amikor végre ki mertem mondani, hogy baromi szerencsés vagyok, hogy a lányunk kéthetente 4 napra elmegy láthatásra, mert ez a megoldás a “best of two worlds”, azaz két lehetséges világ legjobb kombinációja, mert amiről más szülők csak álmodoznak (saját, önmagukra fordítható minőségi idő, relatíve gyakran), azt én tálcán kapom kéthetente, menetrendszerűen. De a bűntudat kérem! a bűntudat, és a környezet rosszallása, mert milyen anya vagyok én, aki hálás azért, hogy kéthetente pár reggelt kényelmesen, a saját tempójában tölthet el, szabadon tervezheti a napját olyan programokkal, amelyek testileg-lelkileg feltöltik, és még hamut sem szór a fejére. Meg sem érdemeltem, hogy gyerekem legyen, ha képes vagyok örömet találni abban, hogy nincs velem! (most tekintsünk el attól, hogy a lányommal való kiegyensúlyozott kapcsolatunkat nagyobbrészt ennek köszönhetem, ebben biztos vagyok. Mindig volt lehetőségem újratölteni a raktáraimat, és én éltem a lehetőséggel).
    Mindamellett, elég sokáig roskadoztam a külső és belső támadások alatt (mert azért én is alaposan odamondogattam magamnak), aztán volt egy pillanat, amikor felemeltem a fejem, és azóta ebbe a helyzetbe is jól beleállok, és azt mondom, hogy ha már így alakult, akkor én a lehető legtöbbet fogom kihozni ezekből a hétvégékből, és a mai napig ajándéknak tekintek rájuk.

    Van egy másik rész is bennem, sokat és sok helyen dolgoztam önkéntesként, állatokkal, haldoklókkal – de ezeket meg nem szenvedésnek élem meg. Nehéz néha, sőt, idén közel kerültem a kiégéshez, de akkor kiléptem az összes helyzetből, lassítottam, és elkezdtem visszatölteni a raktárakat, és nem vagyok önző ezért, és azt sem akarom mutatni a külvilágnak pengére szorított szájjal, hogy én mindent kibírok, és akármennyi erőm van, lehet rám pakolni, nem bukok arcra, mert dehogynem. Nekem mindig fájó azt észrevenni, amikor valaki (akár burkolt) mártírsággal próbál érzelmi elégtételt, vagy mást, pl. figyelmet kicsiholni a környezetétől.

    Kedvelés

    • De az, hogy a lányod tartja a kapcsolatot az apjával ilyen mértékben, az (gondolom) kifejezetten jó a lányodnak, boldogabb, kiegyensúlyozottabb – és mégis érezd ettől rosszul magad, bűntudatot akarnak kelteni benned? Akkor lennél az igazi, ha szenvednél a lányod hiányától? Vagy ha nem engednéd a négynapos láthatásokat, csak hogy jóanya legyél? Mondjuk jogos, hadd tanulja meg az a gyerek időben, hogy nem fenékigtejfel.

      Kedvelés

      • Laci, ez a bűntudat-téma már múltidős bennem, hálistennek. A folyamatról írtam, hogy mi volt (a bűntudat, kívül-belül) és mi lett belőle (felszabadultság és felvállalt életöröm).
        Én pontosan tudom, hogy nem kell szenvednem a lányom hiányától, de jelen társadalmi elvárások közepette egyfajta tabutémaként van kezelve, hogy egy anya (egy Anya!!!, sőt: egy Édesanya!!!!) sóhajt egy felszabadultat, amikor elkezdődik az apás hétvége.
        Már persze tabutéma akkor, ha a “jó anya” kategóriába szeretne tartozni valaki, mert egyébként per mindenki tudja, hogy vannak a rossz, felelőtlen anyák, és mi ugye nem vagyunk olyanok…
        Nálunk most már 5napos a láthatás, és nagyon jól működik, az elejétől egyetértettünk abban, hogy ne csak hétvégék legyenek, hanem éljenek együtt hétköznap is, ne csak én legyek a kötelességmumus, apa pedig a program- meg örömfigura szombat-vasárnap. Mindketten akartuk és tudtuk is működtetni a reggeli keltést, esti fogmosást, iskolatáskapakolást, de a hétvégi játszadozást is. Nekem is könnyebb volt így a megosztott felelősséggel, ő is sokkal többet kapott és kap a lányából, és a gyerek nem is próbált meg kijátszani minket, tudta, hogy egyeztetünk folyamatosan.

        Kedvelés

      • Ja, nem, hülyén fogalmaztam, nem úgy értettem, hogy te ne érezz bűntudatot, nem tudhatom persze, de erősen sejtettem, hogy nem veszed magadra, hanem a környezet gondolkodásán értetlenkedem. Mindegy, hogy mindenkinek így jó (felteszem, hogy az apja is örömmel van vele ennyit), sőt az talán még rosszabb, hogy a lányod meg a volt férjed sem szenved, az elégítené ki a szenvedés-igényt igazán. Hogy szegény pasinak 4 egész napot kell a gyerekével törődnie, a lánynak ugyanennyit hiányolnia az ő mártír-anyukáját és a szeretett kispárnáját, meg te is szenvedsz a gyerek távolléte miatt. De nem, ti mind a hárman így érzitek jól magatokat, hát ez már tényleg tűrhetetlen.

        Kedvelés

      • Ja, mikor hosszabb időre elviszem a gyerekeket, vagy nagymamákhoz kerülnek pár napra, akkor exem is szabadkozva mondja, hogy “nagyon szeretem őket, de …” Mintha ezért szabadkozni kellene. Hát persze, hogy van de … hogy kell szabad idő (direkt írtam külön 😉 )

        Kedvelés

      • “ne csak én legyek a kötelességmumus, apa pedig a program- meg örömfigura szombat-vasárnap” — Én is szerettem egy ideig az apás hétvégéket, eljátszottam, hogy szingli vagyok, és igazán nem kell semmit csinálnom, csak azt, amit akarok. De már egyre terhesebb, hogy — a másik nézőpontból — csak két hetente van anyás hétvége, és így kevés időm jut arra, hogy mumusból egy kicsit szabadabb anya legyek. A lányom elmúlt 10 éves, és az apja közelebb költözött, a szomszéd városba, autóval 15 perc. Ahogy hallom, az új házban külön szobája lett. El-elgondolkodom azon, hogy ha nem is rendszeresen, de néha odamehetne egy egész hétre is akár. Mondjuk kéthavonta egyszer?

        Kedvelés

      • Egyben, több hsz-edhez:
        A túlterheltség nem igazán kedvez a humornak, a türelemnek és a gyengédségnek.
        “szégyelltem is volna panaszkodni, mert úgy látom …”
        Ne már. Ezzel az erővel egy bántalmazott nő se panaszkodjék, mert mondjuk Jemenben (vagy nemtudomhol) még meg is erőszakolhatja a férj a feleséget, törvényesen. Miért ne panaszkodhatnál, ha egyszer szarul érzed magad? Ráadásul tényleg okkal, nem holmi elkényeztetett picsogás.
        Ha apának is, a lányodnak is jó az a változat, miért kell ezen gondolkodni? Az, hogy apának is jó legyen, nem azért fontos (szerintem), hogy szegény pasi ne érezze már rosszul magát, hanem a lányod miatt, hogy őszinte örömmel fogadja az apja. Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy te meg feltöltődsz – ráadásul ezáltal nyugodtabb, türelmesebb leszel, mikor veled van. Mindenki jól jár, csak a szenvedést elvárók nem.
        Nálunk bevált az, hogy hét közben rendszeresen velem vannak a gyerekek – mármint amíg közel laktunk. Nekik is, mint minden gyereknek, szükségük van az apjukra is – feltéve persze, hogy apa normális, gyerekeit szerető ember. Nem a szaturnuszi erők miatt, hanem mert kötődnek hozzá(m) is. Ha apa mint férfi, szülő normális, akkor a fiúnak jó férfi mintát adhat, a lánynak meg azt, hogy szerethető, mint lány, később mint nő. Meggyőződésem, hogy helyes az a teória, hogy az apa az első férfi a lány számára, az apa szeretete, elfogadása, az, hogy értékeli, szépnek, okosnak, különlegesnek tartja, nagyon fontos ahhoz, hogy felnőtt nőként majd így nézzen magára, legyen női önbizalma.
        Bocs, hogy túltengtem.

        Kedvelés

      • Nem volt sok, köszi. Egyet is értek azzal amit írtál. Nemrég merült fel bennem ez az ötlet, még fontolgatom, és meg is fogom beszélni velük.

        Kedvelés

      • Engedni engedje (mert különben a gyerekkel zsaroló …. lesz, tudod), de nehogymár élvezze, nahát. Sírja tele a közösségi oldalt, hogy hiányzik neki a lánya, közben levezetésként házitündérkedjen. Úgy illik, akkor jóanya.

        Kedvelés

      • No igen, a környezetem (egyik) manipulatív, a helyemre visszatoló reakciója volt az, hogy kedvesen (!) megjegyezték, hogy de jó, akkor legalább utol tudom érni magam a házimunkában (értsd: ugye, ilyenkor kidolgozod a beledet, és nem a lábadat lógatod ám?!?!) Vagy (arcra fagyott mosollyal): és legalább elkezdtél tanulni valamit, vagy kihasználod rendesen (!!!) ezt az időt?
        Én meg wtf, van olyan, hogy felstócolom magam körül a könyveket a kanapén, felpakolom magam mellé a kutyát és olvasok meg durmolok egész hétvégén. Ja, futni kimegyünk gyakran 🙂 Másik apás hétvégén meg dupla drámacsoportot tartok, de ez mondjuk színtiszta élvezet, úgyhogy akárhogy is nézem, ellébecolom én ezeket az apás hétvégéket a belepusztulás helyett. He-he.

        Kedvelés

      • Dupla drámacsoport? Basszus, én egy rendesebb protagonista játéknál még szereplőként is lefáradok, az egyik tanvezetésem után konkrétan képtelen voltam egy emlékeztetőt (nem jegyzőkönyvet, csak ilyen kis silabuszt a főbb eseményekkel) aznap összehozni. Jó, biztos bele lehet jönni, de azért ez kemény.

        Kedvelés

      • Naja, ez a játékmester dolog érdekel, ha látod ezt írj egy üzit, nickem és gémél

        Kedvelés

      • Jaja, a gyerek meg egyébként akkor jógyerek, ha az ettől mártíranyává (csúf liberálisannevelők szerint mérgező szülővé) váló anyát majd nemhogy elviseli, de még fel is néz rá, meg hálás lesz, hogy “érteáldoztaazéletét”.

        Kedvelés

  15. (lehet, hogy már elment, akkor duplázom, elnézést)
    a téma kapcsán nem tudok nem arra gondolni, ahogy az általános iskolában megismert olvasmányok érintettek, kezdve az elsős olvasókönyv nem egyszer szomorkás, szegény gyerekekről, elpusztuló állatokról szóló öregbetűs történeteitől Nyilas Misiig. Úgy a Pál utcai fiúk körül (ami tán a 4. osztályban volt kötelező) kezdett gyanússá válni, hogy a legtöbb jófiú*, akiket a könyvekből megismerek, akikkel azonosulni igyekszem, akikért izgulok, szenvednek, keserves sorsuk, nehézségeik tesznek nemessé, az ő történeteiket ezért csodáljuk. ez zavart, és valamelyest el is távolított az olvasmányaimtól, mert ugyan nem olvastam kisebb étvággyal, ám gyanakvóvá váltam, hogy ez nem szólhat _csak_ erről, ez nem lehet ilyen egyszerű, hogy pusztán a szenvedés által leszünk jók és emelkedünk a többiek felé. És tudom, hogy az adott művek nincsenek éppen híján az árnyaltságnak, szerintem az interpretációban keletkezik a zavar, ahogy egy kezdő olvasó, egy gyerek nem kap feloldozást; hogy könnyen átverhető, és ennyire leegyszerűsített formájában alapvetően hamis üzenetté nyomkodják össze, mert a jók szenvednek. tanuld meg hamar.

    Kedvelés

    • Ú, ne is mondd! Elevenen vetném máglyára azt a barmot, aki a másodikos olvasókönyvbe betette azt a Tolsztoj-irományt, amiben egy kiskutyát bedobnak az oroszlánnak, aki nem eszi meg, hanem összebarátkoznak, de a kiskutya hamarosan meghal, erre az oroszlán depressziós lesz, erre bedobnak még egy kiskutyát, azt legott széttépi, aztán belehal a bánatba. Ábra hozzá: a sarokban rettegő, halálra készülő kiskutya. Krnyátok, ezt gondolom róla a mai napig. Tökéletesen példázza a magyar oktatási rendszer gyerekgyűlölő voltát, ami mit sem változott az azóta eltelt harminc évben.

      Kedvelés

      • Biztosan én voltam-vagyok a beteg lelkű, de én szerettem azt az olvasmányt, sokszor el is olvastam. Talán mivel falusi gyerek vagyok, nekem nem volt újdonság, hogy az állatok el is pusztulhatnak, vagy egyik széttépi a másikat.

        Kedvelés

      • Ne is mond, beugrott a gyerekeim elsős olvasókönyve, benne egy történet a hős Micu cicáról, aki bennégett kölykeivel a tűzben. Emlékszem annyira megviselte a gyerekeimet a történet, hogy valami olyasmit mondtam nekik, hogy nem is égtek benn, én TUDOM, mert olvastam róla! Évek múlva kiderült, sikeresen kimenekültek a hátsó ajtón, csak az ijedtség miatt nem haza futottak, hanem a falu másik végébe és ott befogadta őket egy nagyon kedves család.
        Közben én is végig arra gondoltam, ki az-az állat, aki ezt a mártírkultuszt le akarja nyomni 7-8 éves gyerekek torkán? Hallgatnának inkább Vekerdyre, aki szerint a gyerekeknek kizárólag vidám meséken és történeteken kellene olvasni tanulniuk.

        Kedvelés

      • Erre az olvasmányra saját emlékként emlékszem, pedig azért az marha rég volt. Illetve nem marha, annyit egy marha nem él meg.

        Kedvelés

      • Nem tudom, nekem annyira nem égett be, csak halványan rémlik. szóval eszembe jut, ha szó van róla.

        Kedvelés

      • Szerintem sok tanár kihagyta, ösztönösen ráérezve mi a jó a gyerekeknek és ez a történet, pláne ebben az életkorban, nagyon nem az.

        Kedvelés

      • nem tudom. utálom azt a mesét, mert igazságtalan. az én gyerekem is megszenvedte. de ugyanakkor szomorú, és nem mártír: egy szomorú és igazságtalan hétköznapi történet. annyi lesz még élesben nekik. nem baj ha tudják hogy van ilyen. szerintem nem jó a szomorúságtól megpróbálni megvédeni őket, bár nekem is szörnyű érzés, én is átérzem a fájdalmat azzal a mesével. nem tudom jól gondolom-e. azt viszont tutira utálom ahogy a Disney diznisíti az összes normális mesét., ez szerintem igazán ártó. várjuk hogy jöjjön a herceg mint a mesében, már kislányként nyomatják ezeket az agyament életszerűtlen dolgokat, és akkor az egyéb káros sztereotípiákról nincs szó. a gyufaárus kislányt pl. nagyon szerettem pedig szomorú és igazságtalan az is. örökké megalapozták az értékrendemet. mondjuk a népmesében mindig van feloldás, hiába van benne igazságtalanság meg szomorúság. de azok nagyon szimbolikus történetek. tényleg nem tudom.

        Kedvelés

      • az egyéb káros sztereotípiákról nincs szó= az egyéb káros sztereotípiákat még nem is említettem.

        Kedvelés

      • Én annyira bőgtem anno a Micu történettől, hogy többet nem olvastatták velünk. Fel nem foghatom, hogy mi szükség ilyenekre?!

        Kedvelés

      • jé! ezt pont most kellett a fiamnak olvasnia, két hete küzdött meg vele. akkorát néztem, mikor a végére értem, hogy majdnem kiesett a szemem. Minek, minek, minek ez????????????

        Kedvelés

      • Ja, meg a kis bicebóca másodikban?! Tanulja meg a büdös kölök megbecsülni az iskolát! Nem becsüli? Biztos nincs elg baja.

        Kedvelés

      • Én meg a cinege cipőtlen lábikóján bőgtem halálra magam mindig, többek közt. 😦

        Kedvelés

      • Úristen, én most már komolyan aggódom magamért – én az összes itt felsorolt olvasmányt szerettem, Micóstól, Kis-bice-bócástól, a Kincskereső kisködmönön át a Pál utcai fiúkig… Mindig tudtam, hogy valami nincs rendben velem, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj…

        Kedvelés

      • Hát, bizony, valami nem kóser veled, egy horoszkóp nem ártana szilitől, asszem, biztos ami ziher.

        Kedvelés

      • Aggódjunk együtt, én épp ugyanígy, mint te. A púpos leánnyal nyertem mesemondó versenyt, a Pál utcai fiúkat kívülről tudom, a cinege cipőjét mai napig fejből, bármikor… egyik barátnőm meg van győződve arról, hogy az ő mérhetetlen szociális érzékenységét ezek a mesék alapozták meg. Lehet benne valami. Meg abban is, amit te írtál: nekem nem volt idegen ez a légkör, én is falun nőttem fel, évekig alig magasabb komfortfokozattal, mint a régen élt sanyarú sorsú novella- és regényhősök…

        Kedvelés

  16. Huh, hát gondolkodom, folyamatosan. Olvasgattam kicsit az egyenlőtlenség formáiról is…
    Őőő… nem vagyok túl jól. Most épp abban a szerepben tetszelgek, hogy jó, jó, egyedül vagyok a gyerekkel nagyrészt, és a férjem nem segít itthon valami sokat (mert hogy ő sokat dolgozik, és fáradt), én meg itthon vagyok, néha kiakadok, akkor üvöltök. Dehát a gyermek! Az a áldás, örülööööök! Nyilván, mást nem is lehet, nem??? Csakhogy, most is javarészt az enyém a házimunka (a gyerekkel együtt), és eddig is az volt, amíg melóztam. Tettem jónéhány kísérletet a rendbontásra, de leginkább meghiúsultak… Volt, ami sikerült, de pl. a k..va mosogatást nem sikerül elérni nála, hogy egy-egy tányért sokkal könnyebb elmosni evés után, mint napokig halmozni, aztán (én) elmosni.. És most kezdek bekattanni. Itthon vagyok kb 6-7 hónapja a gyerekkel, de március óta nem melózok, na az aranyélet volt … De ha tudom, hogy ennyire megszivatom magam, vajon vállaltam-e volna-e? ????
    És mindenki bele tud pofázni, és okoskodni, mit hogyan kell(ene) a gyerekkel, és mindenek. De azt pl nem kérdezik meg, hogy nem-e fárasztó-e mindig úgy takarítani, hogy a gyerek a hátamon van? Vagy nem lehet csak úgy letenni alváshoz, mert mellette, vele kell legyek, különben üvöltés van? Nem, csak okoskodnak, hogy hát így vagy úgy kéne ezt csinálni, elrontod azt a gyereket…EL VAN KÉNYEZTETVE! ÁÁÁ.
    És egyébként meg az a durva, hogy ha ezek a b.zi elvárások, csesztetések nem lennének, ha hagynának úgy élni, tenni, csinálni, ahoyg én tudom, ahogy nekem jó, hogy velünk alszik, hogy nem teszem le aludni nappal, hogy velem fürdik (te jó ég, ha ezt vi elolvassa… :D), mert nekem így a jó! Akkor lehet, hogy nem lennék ennyire ideges. Vagy mittudomén!! 😀

    Kedvelés

    • És hát, szóval szenvedés. Nem tudom, jól gondolom-e. De az jutott eszembe, hogyha nem lennének ezek az elvárások, és kényszermosolygások, meg igen, nehéz, dehát a gyermek áldás…hanem tudnék néha dühöngeni, kitörni, vagy csak elvonulni kicsit…de nem tudok! Épp azon gondolkodtam, mit csináltam magamért az elmúlt fél évben? Még mindig gondolkodom… Fingom sincs. De az a kemény, h azt se tudom, mit szeretnék.
      És szóval na. Szenvedés. Vannak ugye a feladatok az életben. Azokat megoldom valahogy (jól-rosszul-közepesen, ahogy sikerül, ahogy akarom), magamhoz képest igyekszem odatenni magam. És akkor jönnek a tanácsok, meg okosok. És amikor meg vagyok elégedve magammal, jönnek azzal, hogy hát mennyivel lehetne ezt jobban is!
      Nem attól szenvedek-e, ami kívülről jön? Most ugye engem épp a gyerek körüli dolgok kötnek le. Amikor úgy érzem, olyan anya vagyok, amilyen lenni akarok, jönnek az elbizonytalanító megjegyzésekkel. Nem tudom, hogy más is van-e így ezzel?

      Kedvelés

      • Neme tökre úgy hangzik, mint ha egyedülálló anya lennél, basztatóemberekkel súlyosbítva.

        Kedvelés

      • Nem, van egy férjem. Igazából nem olyan szar..amiben van kedve, meg ereje (…) abban segít. Néha elmosogat, tereget, ilyesmik, főz (azt többször, én meg takarithatom a konyhat). Anyam, anyosom meg a többi rokon basztat. A barátaim meg szarnak a fejemre, nekik nincs gyerek. Időnként besokallok. Nincs rendszer az életünkben, nekem ez meg igy szar. A férjem összevissza melózik, igy pl az esti rutin sincs meg. Nehezen viseli a gyerek is, én is… na.

        Kedvelés

      • Én sokat vigyáztam a barátnőim gyerekeire, amikor kicsik voltak. A gyerektelenek is alkalmasak erre 🙂 Ezt arra írom, hogy a gyerektelen barátaiddal nem tudsz kapcsolódni.

        Kedvelés

      • Finoman fogalmazol.. 🙂
        De igen. Mindig én kerestem őket, ők nem igazán. Ha eszükbe jutottam, ugrottam, mert örültem.. Szerintem itt az ideje uj baratokat keresnem, de most még ezeket gyászolom, sajnálom magam… ezt most megengedem magamnak.

        Kedvelés

      • Szia! Én totál így vagyok. Leszámítva, hogy szerencsére kevesebb basztatást érzékelek a környezetemben, és több segítséget valamivel. Az elmúlt három évben igyekeztem olyan társaságban mozogni (főleg gyerekesek, de pár gyerektelen is), akikkel tudunk röhögni magunkon, meg ezen az egész kisgyerekes léten és aránylag lazán kezelni. De még így is azonnal elbizonytalanít minden megjegyzés, minden anyát jobbnak látok magamnál. És én sem tudom megfogalmazni, hogy mit is szeretnék egész pontosan magamért tenni. Mintha valahogy észrevétlenül feloldódtam volna, bele az anyaságba.

        Kedvelés

      • Egy faces képhez ez jött: nem szabadbcsüggedni, fáradni, örülni kell ennek a gyönyörű gyermeknek… Na, ezt. Pedig csak azt írtam oda, h a képen marha fáradt fejem van, meg kb menjafszomba nézésem volt… de csak azt írtam, egy hónappal a szülés után, h fáradt vagyok…ez mi?

        Kedvelés

      • Az én ismerőseim oly magasról leszarnak engem, meg a kitevéseimet, hogy igen elgondolkodtató. Na, kivéve Lacit. Ami szintén elgondolkodtató.

        Kedvelés

      • Fasza! Gondolkodjunk együtt, és aki rájön, mija bibi, megosztja a másikkal. Állja?

        Kedvelés

      • Szerintem nem vagyok elég jó társaság. Vagy a gyerek a baj. Vagy az, hogy törekszem a jóllétre? 😀
        Mert amúgy megbeszéltem a pasimmal a problémát. Mert végül lehet vele beszélni. Szerencsére.

        Kedvelés

      • Végül? Hm… Nem tudom, ebből nem lesz-e kukoricán térdeplés.

        Én se vagyok jó társaság, asszem. Halál unalmas vagyok.

        Kedvelés

      • Nana, maga itten feszegettye a határokat! Igen gyolsan gladiátol-képzőben találhatja magát…ilyen lohadt viselkedéssel.

        Kedvelés

      • Hat, voltam ursaminor, de aztán kiderült a számomra, hogy sajnos nem értek az asztrológiához… pedig, pedig. De végül a nevem mégis csak ezt jelenti. Szóval lehet, h vissza fogom írni arra. 😉

        Kedvelés

      • Te voltál ursaminor is? Jaaaj, hát tisztára bekeveredek! Tessék most már kikötni valaminél, mert elvesztem a fonaladat.

        Az asztrológiához pediglen nem kell érteni, elég, ha sok nagyon érthetetlen, hosszú marhaságot összeirkálsz és beleírod Lilithet, meg valamilyen állat farkát és máris kész.

        Kedvelés

      • Muszáj ventillálni, nyugodtan panaszkodj, dühöngj, akár egymagadban is otthon, ha ki akarod adni. Jöjjön ki a düh, vagy írd ki magadból, ahogy egyszerűbb. Vannak normális emberek is, csak kevesen, a gyerektelenek között is van, aki tudja, bár még nem csinálta, de látta mondjuk az anyjától meg mástól, hogy egy kisgyerek (pláne több) irtózatos munkával jár. Igazad van, olyan barátokat kell keresni, akik ezt megértik és elmondhatod nekik. Én is újbarát-keresőben vagyok, a legtöbb régi sajnos a gyerekek születése óta eltűnt (kivéve, akinek magának is gyereke van). Meg az észosztókat is leépíte(tte)m. Annyi bezzeganya van, meg “én kibírtam, te is kibírod”, meg “nekem sokkal nehezebb volt” (miközben nem), kinek van erre szüksége?
        Hajrá, én szorítok neked!

        Kedvelés

  17. Visszajelzés: mert megérdemlem | csak az olvassa — én szóltam

  18. Semese, de bizony az vagyok! Blájenlajongó mindhalálig. Mán íltam neked egy e-mail címet, nem láttad ezek szelint. Megílom mégeccel: nemtudhatodhajnalkam kukuc citlomail és hu

    Óliási veszteség lenne, ha lád lomlana a csoki.

    Kedvelés

  19. Nekem a válás kapcsán javasolták, hogy legyek önfeláldozó mártír.(szerencsére a családom és barátaim nem) Merthogy tönkreteszem a 4 gyereket meg az apjukat, csak hogy nekem jobb legyen! Már csak a számok törvénye alapján is ugye igazuk van.. Ja és az is döbbenet, hogy 8 év után meguntam csak itthon lenni, és dolgozom. Pláne felháborító, hogy szeretem a munkám, és nem döglök bele. De most már merem vállalni, hogy bizonyos szempontból könnyű életet élek, és élvezem. Szabad vagyok, amennyire jelen helyzetemben lehet.

    Kedvelés

  20. Ez az írás eszembe juttatta, miért utálom a nagymama-nosztalgiát – nem amit a nagyi űz, hanem amit a “fiatalok” a nagyival, a “mai nőknek”, feleségeknek szegezve, hogy: bezzeg gyerekkoromban, amikor nagymama saját kezével csinálta a csuszatésztát, az mennyivel jobb volt…! ő még nem rontotta el az ételt mindenféle E-szarokból készült leveskockákkal! az még rendes ebéd volt, amit ő főzött, mert belefőzte a szeretetét is!
    Nem tagadva, hogy az ételek többsége – a tiszta (adalékanyagoktól, tartósítószerektől stb. mentes) alapanyagok okán – valóban jobb volt, azért vegyük észre, hogy ez a nosztalgia mások áldozatos munkájára apellál. Már hallom is: neki bezzeg nem volt áldozat, mert szeretetből csinálta! Amiben szintén van valamennyi igazság, de vajon miért nem hallom soha, hogy: “a nagyi házi tésztája volt az igazi… tudod, mit? elkészítem”?

    Kedvelés

  21. Általában nagyon nehezen tudok azonosulni az itteni írásokkal – más körülmények, más világlátás, néha ijesztő keserűség, elmagyaráztad ugyan GYIK rovatodban, de ezzel együtt is ijesztő néha, más interpretációk. Vagyis, amikor olvasok, akkor általában azért olvasok tovább, mert érdekes, ahogyan különböző, és legalábbis elgondolkoztat a kérdés, hogy már megint mire van kedvem a fejemet rázni és miért.
    Ez a poszt azért kivétel (ugyan nem az egyetlen), mert olvastam, olvastam, és végig bólogattam. Meg a továbbgondoláshoz (bár dátumot nem is néztem, FB-ról jöttem, barátné linkelte) belekotyogom ezt:
    http://felicitasz.blog.hu/2010/01/07/legyen_gyerekem_vagy_ne_legyen_8
    és egyáltalán mindazt, amit a Whelan-könyv kapcsán összehordtam, magam is azzal a konklúzióval, hogy ha nem akarod, nem bírnád, nem vágysz rá őszintén, akkor ne csináld, mert ködös ideálok tényleg nem válaszolnak babérkoszorúval.
    Nagyon tetszik ez a cikk.

    Kedvelés

    • Köszönöm, érdekes nagyon.

      Az miért van, hogy mások ugyanezeket (vagy másokat? vagy blog egészét?) cseppet sem keserűnek, hanem felszabadítónak, könnyűnek tartják?
      Vagy az a különbség, hogy álltam halálközelben, és bizonyos dolgok, amelyek másnak rémisztőek, nekem természetesek?
      A kontrasztok. A mihez képest. Örülsz, hogy lyuk van a seggeden, ugyanakkor egy szemernyi kétséged nincs, hogy a legfinomabb anyagú kézzel varrott cipő jár neked, és még hozzá egy bőrkesztyű is.
      Író egyébként sincs keserűség nélkül.

      Kedvelés

      • A keserűség szövegszinten egy tisztán stilisztikai kérdés: fogalmazásmód, szóhasználat, szavak jelentésárnyalatai, illetve ezen árnyalatok túlfűtöttsége indulatokkal. Vagyis, ebből nem akarnék egyenesen következtetni arra, hogy akkor tehát a “szerző” keserű, csak mert a szavai kemények. (És fordítva is: író jó eséllyel nincs keserűség nélkül, de szöveg attól még lehet.)

        Meg lehet fogalmazni úgy is, hogy az én személyes stilisztikámról is sokat elmond, hogy mit érzek szövegként túlfűtöttnek, indulatosnak vagy keserűnek.

        Esterházy beszélt egyszer erről egy előadásában, amikor a szövegeiben levő trágárságokról volt szó: van akinek a számára egy b@zmeg már nem is jelent hozzáadott stílusértéket, van aki azonnal reagál a b@zmegre, és van, akinek a szöveget egyetlen b@zmeg is olvashatatlanná teszi, mert az ő számára ez olyan stilisztikai robbanás, hogy csak leszakadó vakolat és törmelék marad a nyomában, és nem marad a szöveg (nem a szerző) és az olvasó közt felépítmény. Van E-nak egy nagynénje, szerzetes, olvassa E-t, de az egyik műve kapcsán E. figyelmeztette őt, hogy hát… izé… na… ezt most ne.
        Nem azért mert “rossz”, természetesen.
        (És van aki úgy írja, hogy b@zmeg, és van aki nem. :))

        Kedvelés

      • Érdekes,amit írsz. Nekem az a stilisztikai mércém, hogy erőset, sűrűt, éleset, kényszerítőt, retorikailag hatásosat, valóságos robbanóelegyet kell írni. Vagy vicceset, marót. Ezek hiányában a tiszta, finom érvelést, leírást gyakran érzem erőtlennek, közhelyesnek, unalmasnak. Úgy tapasztalom, az ujjongó vagy viszolygó vagy pofonszerű jelzőknek és az erős témáknak beszívó hatása van, ittragadnak tőle az arra fogékonyak. De eleve is így írtam, ilyen vagyok, ilyen voltam tizenhat évesen is, és megfigyeltem a blogon, hogy ezt a hatást váltja ki ez a stílus.

        Kedvelés

  22. Kedves Író!
    Tudtad, hogy élete vége felé Maslow megváltoztatta ezt a piramist és nem a fizikai szükségleteket tette legalulra, azaz a legfontosabb és legelemibb szükségletek közé?

    Kedvelés

    • Én meg úgy tudom, hogy nem megfordította, hanem rájött, hogy nem is úgy van egyáltalán. Szóval hogy nem igaz, hogy a köv. szint csak az előző szint kielégítése után jöhet, hanem ezek az igények +/- egyszerre jelentkeznek, legfeljebb nem egyforma súllyal.

      Kedvelés

      • Maslow soha nem rajzolt piramist. Ő közzétette az elméletét egy cikkben, és akik a cikket interpretálták, továbbgondolták és egyáltalán az elmélet implikációival foglalkozni kezdtek, rajzoltak egy ilyen piramist. Maga Maslow azt írta az eredeti munkájában, hogy a szükséglethierarchia fogalmából nem következik a kizárólagosság, az egyén életében ez egy sokkal dinamikusabb mintázat. Az éhező költő ugye úgy alkot a piramis csúcsán, hogy a legalsó szinten sok minden hiányzik neki. Maslow ezt hívta metamotivációnak, azt a jelenséget, amikor elemi szükségleteket beáldozunk valami általunk vallott szelf-aktualizációs értékért vagy célért, és ez hazaszeretettől színdarabon át üdvösségig nagyon sok minden lehet természetesen. A piramis nem sorrend és nem is előfeltétel-rendszer, hanem egy általános összefüggésrendszer. Az alsó szintek azért vannak lent, mert egyre fokozódó mértékben “hiányszükségletek” (deficiency needs), azaz, észrevesszük, ha nincsenek és jelentősen romlik az életminőség ha nincsenek; teljes hiányukban pedig nincs élet. A piramis tetején meg nem ez a helyzet. És még az is van a sorrend ügyében, hogy életkortól, életkörülményektől és kulturális változóktól is függ, hogy metamotiváció címén mire vagyunk képesek, illetve mit tekintünk önmegvalósításnak.

        Kedvelés

      • Köszönöm, ezt így nem tudtam, én úgy hallottam, olvastam, nem tudom, hogy alapból ő tényleg mereven értelmezte, és csak később “alakította” ilyen dinamikussá a modellt, vagy elméletet.

        Kedvelés

    • Sziasztok! Végre! Engem már régóta zavar ez a hierarchikusság a Maslow-piramisban, és el is kezdtem utánajárni, és azt találtam, hogy felülvizsgálták, és kölcsönösen összefüggő szükségletekként látják inkább, mint egymásra épülő szintekként (ha az alsóbb szintek nincsenek kielégítve, akkor a felsőbb szintekkel nem is fog foglalkozni az ember – ez zavart nagyon, mert nagyon nem így tapasztaltam). Azt nem tudtam például, hogy ő ezt eleve nem hierarchiaként fogalmazta meg. Örülök neki, és terjedhetne már a köztudatban is gyorsabban…..
      Én ezt találtam:

      https://www.forbes.com/sites/stevedenning/2012/03/29/what-maslow-missed/#7faa7fd3661b

      Kedvelés

  23. Visszajelzés: vágatlan verzió | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: hősök, áldozatok, erőszak | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .