Funnygirl vendégposztja.
— parabola —
Tegyük fel, hogy vadászpilóta vagyok. Nem egy kifejezett női szakma, és az ország sem egy légi nagyhatalom. Azért valahogy mégis sikerül, vér, verejték, olajszag, férfitempó, nagylevegő, ugrás a semmibe, ha nagyon ráz, kapaszkodni kell, sikítani persze nem ér. Aztán egyszer csak egyre könnyebb. Jól megy, sőt nagyon jól. Egyre feljebb lehet húzni vele a felhők fölé, közben megnézzük a Gravity-t, hogy érezzük, vannak még csajok a felhők felett, sőt, a végtelenbe és tovább. Ja, igaz hogy Amerikában és ott is három százalék. Akkor azt gondolom, ez menne bárkinek. Bárkinek, aki éjjel is repülni akar, hétvégén is persze, a hangárban alszik, a szerelőkkel szalonnázik, madarakkal álmodik és nincs hányingere, ha pörögni kell. Én ilyen vagyok. Nem értek már máshoz, bár eredetileg virágkertésznek tanultam, egyre inkább csak a kardvirágok érdekeltek. Régen a háború volt üzlet, ma az üzlet a háború. Van egy gyönyörű pilóta szerelmem, mi kell még? Aztán egyre többen kérdezik tőlem: na, és mihez akarsz kezdeni most, hogy jön a sasfióka? Először nem értem a kérdést. Mégis mihez kezdenék máshoz? És miért? Én szeretem ezt csinálni. Azt mondják, még senkinek sem sikerült. Itt még senki sem tért vissza félállásban a harcmezőre. Építs egy saját hangárt a sufni mögött! Igaz, onnan max egy permetezővel tudsz felszállni, de legalább hamar odaérhetsz az oviba. Lehet háttérszakérteni, vagy légimodellező szakkört tartani a művházban. Én megpróbáltam, Isten látja lelkemet. De hiányzott az olaj szaga és a szédítő magasság. Aztán megkíséreltem a lehetetlent. Vezetni a gépet négy órában, csak éles bevetésen, csak délelőtt, csak délután, csak éjszaka. Ott álltam a hangárban újra, a baba jött velem, amíg felszálltam, volt, aki kézbe vette. Vezettünk felváltva is, a férjem pilóta, ugye. Csak egyenesen rárepülni a célpontra, koncentrálj, füled befogod, szád becsukod, szemed kinyitod, pislogás nincs. Vér, verejték, olajszag, férfitempó, de újra repülök. Már ősz hajszálaim vannak, de mindegy, a sisak eltakarja, és már nem sírok az anyáknapján.
Aztán egyszer csak jön a kiírás. Nemzetközi műrepülő versenyre küldhet először az én lángoktól ölelt kis országom zsűritagot. Kiszegezik a reptérre: transzparens a jelölés, bármely reptér jelölhet pilótát, három jelölt per ország, ebből egy nő. A jelöltekből a nemzetközi zsűri választja ki a legjobbat. Tiszta beszéd, tiszta sor, itt női kvóta van. Sasszemem van, elég jól el tudom olvasni, na. Nő. Egy, azaz egy darab nő. A reptér nevez engem. Tudom, itt nem nyerhetek, túl sokat tűz-víz-repülőztem a gyerekkel az oviban, amíg mások amcsi gépeken gyakoroltak. A három százalékra gondolok. Talán más igen. Biztos van valaki fiatalabb, gyorsabb, vagányabb, keményebb, akinek még nálam is kevésbé van hányingere, ha orsózik. Drukkolok neki, őszintén. Aztán kiteszik a papírt: három jelölt, három profi, kétség sem férhet hozzá. Három fantasztikus férfi. Kész. Ennyi. Ennyit tudunk felmutatni. De melyik a nő? Egyik se. Asszem, ezt a pontot láthatatlan tintával írták, talán az volt a gond. Én nem tudom, mi lesz a jó kislányokkal. Én sose voltam jó kislány. Harcoltam, küzdöttem, kiabáltam, rúgtam, haraptam. Fegyver van nálam, és nem félek használni. Most mégis megálltam. Mert félek. Én nem értek máshoz, ha többet nem repülhetek, mit kezdek magammal? Bajkeverő nem kell a kötelékbe, és a saját fészkünkbe sem illik. Hova megyek akkor? Talán egy üvegházban még lehetek virágkertész, papírom van róla végül is. Akkor majd felnézek a virágaimból és látom a kék eget, előtte pedig azt az átlátszó valamit, ami hideg, átlátszó és baromi nagyot koppan rajta, aki nekirepül. Ez eddig jól is van. Nem kell mindig jól járni, nem kell mindig a győztesek között lenni. De van egy lányom. Marha jó a tűz-víz-repülőben. Neki mit mondjak? Hogy nem baj, ha a törpék üvegkoporsóba fektetik, majd csak eljön érte a királyfi?
csak az olvassa. én szóltam 
Azta!
Nagyon menő munkád van, a repülés!
Es sajnálom, hogy nem te mész.
A társad mit mond? Ő mit gondol erről?
Köszönöm a posztot, nagyon érdekes szemszögből látod te a világot, fentről.
Es ugy tűnik, meg onnan is van feljebb.
KedvelésKedvelés
Hmmm, ezt lehet hogy félreértettem?
😀
KedvelésKedvelés
És ha a nemzetközi szervezet elég tökös, akkor ilyenkor kellene visszalöknie a három férfi nevezését azzal, hogy “én tudom, hogy vannak kiváló pilótanőid, te viszont szarsz a feltételekre, akkor egyáltalán ne gyere zsűrizni.”
KedvelésKedvelés
” “Azt tapasztalom, hogy a karriert építő nők körében a gyerek nem fontos, csak a róla szóló szöveg” – mondja a HVG-nek adott interjúban Tamási Erzsébet kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet”főmunkatársa”
A fenti (a hvg tegnapi cikkében megjelent) mondat jól példázza miért nem “repülhetnek” a nők és a társadalom szerint ez miért van nagyon is rendben. A cikkben szereplő Tamási Erzsébet kriminológus, vajon a karriert építő férfiakra is tenne ilyen kijelentést, hogy nekik nem fontos a gyerekük. Biztos, hogy meg sem fordul a fejében. És miért nem? Mert azt mindenki tudja, hogy az ő gyerekeiket felneveli más. Hogy ki? Hát az álmairól lemondó nő, ki más. Miért természetes ez ennyire mindenkinek, hogy nem látod kedves Tamási Erzsébet te sem, mennyire igazságtalan ez?
“http://hvg.hu/egeszseg/20131113_Valojaban_a_ferfiak_a_gyengebbek#utm_source=hvg_weekly&utm_medium=email&utm_campaign=newsletter2013_11_13&type-id=HvgWeekly&user-id=52B88A93&utm_content=normal”
KedvelésKedvelés
Hű…
Hat ezt meg emésztenem kell, mert elsőre felszaladt a pumpa.
Azt nem lehetne, hogy a szakemberek ne álljanak ide, vagy oda, jobbra vagy balra, nők melle vagy nőkkel szembe, hanem egyszerűen a valóságról beszéljenek?
Miért kell ilyen áron mindig pálcát törni valaki felett, es állni valaki melle?
Aztán hogy jön össze hogy egyharmad kezdeményezi a verekedést, legtöbbször meg először ütnek?
Ez két különböző dolgot takar?
Bár az egész interjút meg nem olvastam..
KedvelésKedvelés
azt mondja, azt tapasztalta. én elhiszem neki, hogy a karriert építő nők egy részének, akik az ő látókörébe kerültek (kriminológus!), lehet, hogy tényleg nem fontos a gyerek. gondolom nem ismer minden karriert építő nőt személyesen.
KedvelésKedvelés
Uhh! Látom inkább ide illene a tegnapi kommentem. Most egy kicsit “mindenről ugyanaz jut eszembe” állapotban vagyok. Az éhenhalás árnyéka teszi vajon?! A lényege dióhéjban, hogy befutott “pilótákkal” beszélgettem a fenti problémákról, és a következő álláspont körvonalazódott:
Aki repülni akar, azt tartsa el a férje. A (röp)pálya vége, hogy a nő “szerelmes lesz, férjhez megy, gyereket szül”. Nincs ebben semmi rendkívüli. És különben is, csak nem gondolod komolyan, hogy gyerek mellett mást is tudsz csinálni?!
Elbódít a jóindulatuk: törődj bele, állj félre önként, ez a rendje. A gyerek csak zavar a reptéren. Ha hajlandó vagyok akár külön óvodát szervezni a hangár köré, komolytalannak gondolnak. Jóindulatú mosoly: de cuki! Mondanám, hogy tőlünk nyugatra a gyesen lévők ingyen kapják a kerozint, ha amúgy jó pilóták. Nem tudom különben megoldás-e, de ránk férne egy ilyen gesztus.
Unok már ingyen dolgozni, szembemenni a zördkülsőkörülményekkel. Nem vigasztal, hogy egy légi parádé után hátba veregetnek, hozzátéve: milyen jó, hogy a fiatal tehetségeket így támogatják. Fáradt vagyok állandóan helyesbíteni. NEM támogatják, hát én veszem a kerozint, a reptér másé, az egyenruha kölcsön van, a pilóta-jogsi hitelből, és az elsősegélyláda, csak az az enyém. De már az se tart sokáig. Ne jöjjön senki azzal már, hogy neked ez reklám, tekintsd befektetésnek! Nincs már mit befektetnem! Mért van az, hogy a munkámat csak önkéntesként végezhetem?! Rábólint a társadalom: hát hiszen ebből úgysem lehet megélni, pláne egy nőnek = rendben is van, NEM IS KELL ebből megélni.
Ha ilyen ütemben fogy a kerozin, le fogok zuhanni. Ejtőernyő, katapult, pályaelhagyás? Gépeltérítés. Sajnálom azt a jó kis gépet, még ha nem az enyém, akkor is…
Sok álmatlan éjszakát okoz ez. A nyáron már orvosnál voltam. (Pedig az ritka, pláne a gyógyszerszedés, tartok tőle, mint szenteltvíztől az ördög.) Na, a vicces – és ez most már nem hasonlat – hogy a doki felírt egy olyan altatót, amit pilótáknak(!) fejlesztettek ki. Tudjátok, az időzónák átrepülése miatt…:)
KedvelésKedvelés
Ja, és még annyi, hogy minden tiszteletem azoké, akik ennek ellenére befutottak. Még ha pilótadinasztiából származnak, akkor is.
KedvelésKedvelés
“Mondanám, hogy tőlünk nyugatra a gyesen lévők ingyen kapják a kerozint, ha amúgy jó pilóták.”
Csak egy kis kiegészítés: Tőlünk nyugatabbra nincs gyes. Legalábbis nem olyan, amit Magyarországon annak hívnak. Én Franciaországban szültem, itt 2,5 hónappal(!) a gyerek születése után lejár a szülési szabadság. És azok a nők, akik a versenyszférában dolgoznak, azok bizony visszamennek dolgozni (6 hónap múlva a közalkalmazottak is), ezért szoptatni sem kezdenek el, kapásból tápszert adnak a gyereknek. A baba pedig megy alig 3 hónaposan babysitterhez vagy bölcsibe.
Amúgy jó, amit írsz, de ezt fontosnak tartom megjegyezni (nem tudom, máshol hogy van, de Fr.o. még “szocialistának” is számít mondjuk Amerikához képest), mert ezáltal itt a női karrierépítés egy kicsit jobban áll, viszont a kötődő nevelés nem igazán. Én a magyar és a francia elvárások közé ékelődtem, (egy jó adag szülés utáni depivel megspékelve, de ez más kérdés). Itt az volt a furcsa, hogy én legalább egy évig a gyerekkel akarok maradni, az otthoni ismerőseim közül néhányan meg azon akadtak ki, hogy egy évesen már bölcsibe adtam a gyereket (és ez igen jó döntésnek bizonyult). Viszont amikor Magyarországon valakinek azt mondom, hogy szerintem a 3 év sok, és a nőt hátráltatja az (anyaságon kívüli) életében, akkor én gyalázatos antianya és hazaáruló vagyok egyben, vagy csak szimplán őrült.
KedvelésKedvelés
Ez a derék kriminológus vajon magából indul ki?
KedvelésKedvelés
Tamási Erzsébetet szívesen húzzák elő a lapok, amikor úgy érzékelik, már kicsit túl sokat voltak “nőpártiak”, írtak családon belüli erőszakról és nőkongresszusról. Ő az adu ász. Néhány írását elolvastam, és most már úgy vagyok vele, hogy ha a nevének első szótagját meglátom, már nem tudom komolyan venni, csak a súlyos, nagyon súlyos nőellenesség egyik tüneteként.
“verekedés”, kitűnő relativizálás, bravó!
KedvelésKedvelés
“ha a nevének első szótagját meglátom, ”
Mondhatni Tamáskodsz.
KedvelésKedvelés
Igen, ő az antifeministák egyik kedvelt zászlóvivője Oravecz Éva Csillával egyetemben, akikkel azért lehet nagyon jól érvelni, mert ugye nők, és akkor nem is lehetnek nőellenesek. Mert van ám az antifeminizmusnak is “női kvótája”, csak hogy igazolja önmagát. 🙂
Amúgy nem tudom mi lehet a munkássága hátterében, bántalmazó anya, védelmező apa? Vagy egész egyszerűen ő úgy érzi, hogy hamis a CSBE-ről alkotott kép, és azt neki “szimmetrizálnia” kell? Én nem akarom megkérdőjelezni a kutatásait sem, de azért alapvetően irányíthatóak ezek a kutatási eredmények, ha az alapján válasszuk ki a megkérdezetteket, hogy mit akarunk kihozni eredménynek a kutatásból. (Jó tudom, ezt az érvet ugyanúgy el lehet sütni a NANE ellen is, meg is teszik az antifeministák.) Mellesleg ő kriminológusként tulajdonképpen egy sikeresnek mondható karriert befutott nő, én legalábbis nem sok kriminológus nevét hallottam emlegetni rajta kívül. OÉCS is menő újságíró a maga minőségében: Nők Lapja, Playboy, ezoterikus mittudoménmi. Vajon Tamási Erzsébet milyen anyának tartja magát (ha van egyáltalán gyereke)?
KedvelésKedvelés
Ráadásul ez ugy megy gyakran, hogy tudjak mit akarnak leírni, es ehhez keresik a megfelelő alanyt, aki elmondja, amit hallani akar az újságíró.
Tisztelet a kivételnek persze. Na most, az ilyen nem túl népszerű (mert nem túl reális) dolgokat állítok, mint Tamási vagy OÉCs, aki azóta világosodott meg es rendelődött alá, mióta volt hüvelyi orgazmusa egy tanfolyam elvégzése után, szóval ok azért könnyen es gyorsan elővehetők egy olyan sajtóorgánum szamara, akik egyébként nem ezt az irányt képviselik profiljuk szerint. Meg hitelesek is, hiszen ők egyébként IS ezzel foglalkoznak, pl a Playboyban, vagy a kriminológiai kutatások során.
KedvelésKedvelés
Jogilag helyesebb a párkapcsolati erőszak, mivel a magyar alkotmány elég szűken értelmezi a család fogalmát. Az utolsó statisztikai elemzés ami ebben a témában készült több mint tízéves, az Országos Kriminológiai Intézet egyik munkatársa készítette Windt Szandra ha jól emlékszem.
KedvelésKedvelés
És különben azt mért nem teszik hozzá, hogy kulimunkát végezni napi nyolc órában (túlórában, hétvégén) nem kevésbé idő, és energiaigényes, mint az ún. karrierépítés?
Miért csak akkor vonnak kérdőre, ha a saját érdekeimet is figyelembe veszem?
Egy kizsigerelt, boldogtalan anyából vajon mennyit “profitál” a gyereke?
(Megy nekem ez a karrierista szleng, T. E. biztos megvetne érte…)
KedvelésKedvelés
T.E mennyiben nem-karrierista?
KedvelésKedvelés
Jó kérdés, mert elég sokat publikál (bár ne tenné).
http://www.okri.hu/content/view/250
Lehet nincs gyereke ezért úgy érzi szabadon szidhatja a magához hasonló karriert befutott (de gyerekes) nőket.
Itt meghallgathatjátok élőben, nekem nincs hozzá gyomrom (kicsit beleolvasva a munkásságába). A google-ba beütve a nevét, látom ám, hogy nagy kedvence ő ám egy bizonyos oldalnak. Kitaláljátok-e melyiknek?
http://www.youtube.com/watch?v=AAiZaL31E5k (nyomom a szóközt és imádkozom, hogy ne ágyazza be!)
KedvelésKedvelés
“Kitaláljátok-e melyiknek?”
Nudli?
KedvelésKedvelés
Naná hogy! Bocsi, most nem nyertél hangszórót túl könnyű volt a kérdés.
KedvelésKedvelés
Ejnye már! Hát az ő példája is mutatja, hogy nincs itt megkülönböztetés! Minden rendben van, lám ő is milyen remekül helytáll!
Még egy példabeszéd, arról, hogy mért más nőként pozícióba kerülni, a férfiak szerint. (Nem ígérem hogy az utolsó, ellátnak a főpilóták munícióval, ez egy forgalmas reptér.)
Befutott pilótakolléga sztorizik arról, hogy – mily skandallum – a keramikus-ejtőernyősosztag elöljárói mind az öten nők! Baromfiudvar, tyúkok, libák, pfuj, és biztos a férjük tartja el őket! Hát hogy, hogy nem, benyomnak a társaságba egy műkedvelő pilótát, nehogy már ne, aki “jóképű srác, igaz, nincs meg a végzettsége, de nem rossz, amit csinál”. És ez elég is.
Közbevetem, hogy ez inkább kivétel, ha körülnézünk a légtérben, kevés azért a női pilóta, az ejtőernyős is, vezető pozícióban pláne. Most hirtelen nem is jut eszembe, csak egy vagy kettő, aki pl. a Repülészeti Egyetemen magasra jutott.
A válasz: na, ő KITAPOSTA magának!
KedvelésKedvelés
Hát mi mást tehetett volna a tömény előítélettel szemben?
KedvelésKedvelés
“kerámikus-ejtőernyőosztag” :):)
De azért remélem nem kerámiából van az ejtőernyőjük, mert úgy a túlélési esélyük igencsak lecsökken a többiekhez képest. 🙂
KedvelésKedvelés
Most eszembe jutotta az a maszkulin poén, hogy “agyaggalambok”. 🙂
Bocs, fáradok, és érzem, ahogy elönt a tesztoszteron, amikor ezekről az aránytalanságokról írok. Majdnem azt írtam, hogy bennem egy Béla veszett el! :)))) Jesszus, erre de beszólnék magamnak! Nóóómális?! Vááá
Megyek is borotválkozni….
(Amúgy stimmel az agyaggalambság, remek célpontjai a macsó élcelődésnek.)
KedvelésKedvelés
Ó jaj, még csak most sikerült elolvasnom a hávégés cikket. Ez minden előítéletemet alulmúlja. Túl visszafogottak vagyunk azt hiszem…
KedvelésKedvelés
Nekem ettől a szótól, hogy “karrier” feláll a szőr a hátamon. Ha három műszakban dolgozik a szalagnál a nő, vagy pultos egy kávézóban, azt is ez alá a rohadt képmutató kifejezés alá veszik. Karrier, bazmeg!!!
Mindjárt máshogy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy egyébként is muszáj elmennie dolgozni, mert egy keresetből éhen halni tudna csak a család! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
KedvelésKedvelés
Egyébként nem is értem mit akarnak ezzel, egy olyan ‘világ’ ban, ahol az átlag család egy keresetből éhen hal.
Mintha vakok lennének a valóságra.
Persze értem en, hogy a megnövekedett felelősséget nem szeretnek megnövekedett jogokkal is honorálni, csak hat ezt meg megint nem értem, hogy hogy?
Bennem van a hiba. Biztos.
KedvelésKedvelés
Na neeeeee… Funnygirlt a nevezők közé! Hol kell aláírni?
KedvelésKedvelés
ó, a vér, verejték, olajszag, férfitempó. én csak földről készítem fel a repülőgépet az utazásra, de az olajszag nélkül igenis nehéz lenne élni. tudom, hogy parabola, meg tegyük fel, és nagyon szép parabola. és nagyon szomorú.
KedvelésKedvelés
Kalap mélyen leemel. Nekem nem hányingerem lenne az orsóban 😉
KedvelésKedvelés
Az utolsó négy mondaton majdnem elsírtam magam. Nekem két lányom van. Az egyik már külföldön tanul. És titokban abban reménykedem, hogy nem is jön haza. Pedig nagyon hiányzik.
KedvelésKedvelés
Sziasztok, igen a visszafogottabbak nekem is azt mondták, hogy ne csináljak semmit, a külföldi zsűrinek vissza kell ezt dobnia… hm, sajnos még eddig nem dobta vissza, és hát ugye ők akár azt is gondolhatják, hogy nem volt magyar női jelölt egyálntalán. És csak azért, mert hátha van köztünk pilóta ” tegyük fel, hogy pilóta vagyok”, nem feltétlenül a légiparádék között kell a versenyt keresni. Biobarbi, minden szavad teljesen elevenbe vágott. A rengeteg ingyen meló, a kifogyott kerozin, ha valami jobbat akarsz csak saját szellemi és anyagi tőkéből tudod befinanszírozni, detto. És a legdühítőbb – mert a férje majd eltartja. Ez mekkora gáz már! Ennek valami olyan romboló az üzenete, hogy azt elmondani nem lehet. Mert az egyik legszemélyesebb ügyet a párválasztás szabadságát állítja szembe a szabad alkotó munka szabad választásával. Nekem spec a párom, mint írtam szintén szakmabeli. Na és akkor mi van? Nekem nem a világom sem a magánéleti sem a szakmai kompromisszum, És ennek ma Magyarországon olyan ára van, amit ép ésszel alig lehet végig csinálni, főleg ha nem pilótadinasztia ( copyright – Biobarbi) van az ember háta mögött. De én nem szeretném az mutatni a gyerekeimnek, hogy fel kell adni önmagad, legkésőbb amikor családod lesz. Mert akkor majd vagy családot nem akar majd, vagy szenvedélyes szakmát nem fog keresni. Tehát marad az emberfeletti megfeszített munka, a tripla pörgés, a kötelező kör, a csekkek és különórák és a plusz díszítő körök éjszaka és hétvégén és a lovakat lelövik ugye. Jelenleg az vigasztal, hogy az én gyerekem már pilóta dinasztia része lesz, és igen akkor sem lesz könnyű neki, de legalább esélye lesz rá, hogy azt gondolja: lehetséges. És Ennek a fényében még nagyobb düh ez a jelölés sztori. Mert etakarja azt, ami mögötte van, a jelenséget és a küzdelmet.
KedvelésKedvelés
Jaj funnygirl, ez olyan iszonyú! Nekem is van egy lányom, nemsokára diplomázik, nagy álmokkal és tervekkel… azt hiszem, ha még egyszer meghallom, hogy valaki azt mondja, merő dicséretből és jóakarattal persze, hogy amilyen szép bármilyen gazdag pasit megfoghatna magának (mert lányoknak ez az elképzelhető legnagyszerűbb jövő ugye), lehet felrúgom az égig az illetőt!
KedvelésKedvelés
Fordulj inkább Broniszlavhoz! A vascsövet sokféleképp lehet használni.
KedvelésKedvelés
Imádtam olvasni, tömör, erős, pofás. Mármint a szöveg. A tartalma is ütött, de ezt most a szövegről. Igazán nagyon tetszett.
KedvelésKedvelés
Csak most olvasom…
Sokan vagyunk így. Csak nyár óta négy olyan kolléganőmmel beszéltem, aki már a fizikai tünetekig jutott. (Én vagyok az ötödik.) És ők mind közeli barátok, a távoli ismerőseinek az ember nem vall be ilyesmit, lappangó kétségbeesés…
És zsigerből mentegetőznék (tanult reflex), hogy ismerem a korlátaimat, és biztos vannak nálam jobbak. És ha igen? Mindenkinél vannak jobbak, ez még nem magyarázat.
DE
Az nem lehet, hogy ami ingyen jó és szép és kell, az hirtelen kevéssé válik, ha meg kell becsülni/fizetni.
Az sem lehet, hogy ennyien vagyunk “nem elég jók”.
És az sem vigasztal, hogy ebben a szakmában mindenkinek nehéz. Egyrészt, mert nem igaz, másrészt meg akinek diploma után lehetősége van szakállt növeszteni, azt legalább nem bélyegzik törtető karrieristának, ha a munkájának és a munkájáBÓL próbál élni.
KedvelésKedvelés
Hát, azért ezt én nem teljesen így tapasztalom. Szakállal meg élhetetlen-éretlen hülyének néznek, ha ezen pályán akarsz érvényesülni. Karrieristának meg végképp nem, a kulturális-művészeti munkát az átlag felnőtt nagy része felesleges bigyózásnak tartja, kb. egy szinten egy napközi foglalkoztatóval.
(A férjem szakmádbeli, én meg művészetközeli szakmát tanulok.)
KedvelésKedvelés
Igen, jogos. Van amire a szakáll sem elég. Az én férjem is ööö kortárs magyar pilóta, jó lenne ha legalább ő menne valamire. De ketten toljuk önként és dalolva a közművelődés és a kultúra szekerét.
Vannak ilyen pályák (bölcsész, tanár óvónő stb.), amiről javarészt azt szokás gondolni, hogy láblógatás, játszótér, pénzt nem terem, megenni nem lehet, minek a?
Rosszul kezeli ezt a társadalom, a politika, az oktatási rendszer, nincs a helyén, na. Sokat lehetne/kéne erről beszélni.
Az fáj, hogy eleve nehéz a munkához szükséges körülményeket megteremteni, de nőként halmozottan hátrányos helyzetből indulhatok. Tanítják is ezt az iskolában, nem közvetlenül, csak ilyen “tehetséges, kár, hogy lány”, “nem baj, majd jól megy férjhez” mondatokkal. Az is fáj, hogy gyerekes nőket sok helyről (pályázatok, művésztelepek) kizárnak, nem közvetlenül, csak a körülmények alakításával. De a körülmények nem csak úgy keletkeznek maguktól, hanem alakíthatóak. A szándék hiányzik sokszor. Ösztöndíjpályázatok 35 éves korig bezárólag, de ugye addigra “illene” gyereket szülni, stb. Vagy-vagy kényszer. Ilyenekre gondolok.
KedvelésKedvelés
Azért nehéz kérdés ez, mert ha fiatal 35-40 körüli kortárs szobrászra gondolok, aki ismert és elismert, akkor elsőre két nő jut eszembe Rostás Bea Piros ( http://www.rostasbeapiros.com/hu/index.html ) és Rabóczky Judit ( http://juditraboczky.wix.com/juditraboczky#!children/c199t ), férfi egy sem.
Nekik nem tudom, hogy van-e gyerekük, mindenesetre én nem gondolom, hogy művészek tekintetében szempont kellene hogy van-e gyerek, lesz-e gyerek, itt nem alkalmazottakról beszélünk, akiknek kötelesek vagyunk megteremteni a munkafeltételeket, hanem szabad, önálló pályán.
A művésztelep kérdés őszintén szólva értelmezhetetlen számomra, szerintem ott semmi keresnivalója kisgyereknek, ahogy egy bírónő sem viszi magával a tárgyalóterembe a kisgyermekét, szakmai konferenciára sem repül kisbaba, és a nyelvtanárom se hozza magával órára az ötévesét.
Ezen az oldalon lehet, hogy rosszul jön ki az ilyen vélemény, de úgy gondolom, hogy sok munka nem végezhető egy helyen és térben kisgyerekekkel, különösen az alkotó tevékenység nem.
KedvelésKedvelés
Utolsó bekezdéseddel mélyen egyetértek. Elég sok olyan munka van, amit nem lehet kisgyerek társaságában végezni.
Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy egy anya elmehessen alkotótáborozni/művésztelepezni/külföldikonferenciázni/pályázatotírni. Anélkül, hogy gyomorgörccsel végig arra kelljen gondolnia, hogy mi van otthon és mennyire kell lelkifurdalása legyen amiatt mert ő is repülne.
KedvelésKedvelés
Jó téma ez, hogy ki az ismert vagy befutott a szobrászok között. Számomra nagyon is érdekes, hogy te, mint félig kívülálló, félig szakmabeli hogy látod. Jó, hogy szóba került. Azt hiszem, érdemes lenne több ember véleményét megismernem, az én nézőpontom túl közeli. Nyilván más innen belülről, szűretlenül ismerni a mezőnyt, máshogy is látom, ki tudnám egészíteni a listát, de elfogult vagyok, úgyhogy nem ér a véleményem.
Tényleg, ki számít menő szobrásznak a 35-40 körüli korosztályban?
Rabóczky Judit szerintem pont a kivétel, aki hátszél nélkül, és mégis, hatalmas lendülettel teszi a dolgát, és mondhatni befutott.
A művtelep dolog sem lenne olyan fontos, ha egyébként lenne máshol hely és lehetőség a munkára. A gyakoribb felállás viszont az, hogyha mindkét fél szakmabeli, akkor apu megy a “telepre”, anyu otthon marad a gyere(ke)kkel. Nincs statisztikám, csak sok személyes történetem, barátoké, ismerősöké. Most vagyunk abban a korban, amikor a nők leteszik a lantot. Háromgyerekes barátnőmet kérdezem: “a férjednek sikerült, hogy csinálja?” “Türelmes családja van”.
Lehet másképp, olyat is tudok, de az számomra nem ellenérv, hanem követendő példa.
A művtelepet nem részleteztem, de nem úgy gondolom, hogy a műhelyből kell ovit csinálni, azért írtam fentebb, hogy “hajlandó vagyok akár külön óvodát szervezni a hangár köré”. Köré, és nem a műhelybe, a veszélyes gépek, mérgező anyagok közé, az senkinek nem jó.
A gyakorlatban annyi, hogy van egy plusz lehetőség a gyerekmegőrzésre, a mikéntje változó. Bébiszitter, beszervezett családtag, összmunka a helyi ovival, mindez lehetőség szerint pályázati pénzből. El tudom én költeni a nemzeti dohányt értelmes dologra! Na, ezért melózom egy csomót, hál istennek nem egyedül, és nem mindig fölöslegesen, de szigorúan önkéntes alapon. És ezért mondom, hogy megoldható, igen, plusz munka, és sok pénz, de működhet.
Nem biztos, hogy ez a legjobb, nyitott vagyok más megoldásokra, de zavar, ha tétlenül kell néznem, hogy fogyunk ki magunkból. És hát nem tagadom, érintett vagyok, minden szentnek maga felé hajlik a keze.
KedvelésKedvelés
Egy helyen kimaradt a “nem”. Szóval úgy gondolom hogy NEM a műhelyből kell ovit csinálni, azért írtam fentebb, hogy “hajlandó vagyok akár külön óvodát szervezni a hangár köré”. Köré, és nem a műhelybe….
KedvelésKedvelés
Ez borzasztó, hogy a kvóta ellenére meg merték csinálni.
KedvelésKedvelés
csak félig meddig érinti a témát:
http://iho.hu/hir/csodano-nalunk-is-van
KedvelésKedvelés
http://nol.hu/belfold/_ket_pofon_az_maga_az_orszag_?ref=sso
Szerintem nagyon ide illik, én is teljesen egyetértek az alábbiakkal.
„Vadai Ágnes szerint, nem erkölcsi leckét kellene adni a nőknek hétről hétre” azt illetően, hogy mi a dolguk, hanem meg kellene hallani a hangjukat, figyelembe kellene venni megváltozott helyzetüket és szándékaikat.”
“Szelényi Zsuzsanna arra mutatott rá: a férfiak szerint a kvótára azért van szükség, mert nincs elég okos, képzett és ambiciózus nő. – Ez nem igaz, a nők magasabban képzettek, mint a férfiak, Magyarországon például több a diplomás nő, mint férfi. Még sincs akkora szerepük, mert nyolcéves koruktól fogva állandóan valamiféle akadályokkal szembesülnek – hangsúlyozta. Hozzátette: a kvóta egy kényelmetlen, adminisztratív eszköz, amelynek azonban nincs alternatívája, csak általa lehet elérni, hogy a nők valóban érdemben részt tudjanak venni a politikában.”
KedvelésKedvelés
A valóságban ez úgy hangzott el, hogy a kvótát ellenző férfiak szerint…… stb.
KedvelésKedvelés
Kirázott a hideg. Egyrészt mert gyönyörű parabola, másrészt mert sokszor gondolkozom ezen. Az érzelmeim, a szerelmem, a szeretetem, mindenképpen elkerülhetetlenül a “pálya vége”, a “révbe érés”? (hányszor hallottam ezt kislányként, na majd ha férjhöz mégy, akkor révbe értél).
Eleve miért kell ennek témának lennie? A Maslow-piramis mindenkié, mint ahogy a szükségletek is (elvileg) megkérdőjelezhetetlenek. A nők számára marad a mások szükségleteinek kielégítése (férj, gyerek, bárki egyéb), a férfiak számára pedig a sajátjuk és az önmegvalósítás? És ha esetleg jófejek, néha főznek zacskós levest? Nekem ez nem kell.
Ha a gyerek lemondás, akkor miért nem ketten mondunk le? Mondjuk felváltva? Miért csak én nézzem tétlenül ahogy szétrohad a repülő az esőben? Miért én lengessem a monogramos szövetzsebkendőt a kertkapuban nézve a picivel a karomon, hogy a férj felszáll és repül? És utána törölgessem a megfáradt homlokát, hogy igen drágám, nehéz a repülés? És én suhanjak a felhők fölött álmomban és ébredjek fel könnyek között, hogy nem, ez csak álom volt, én nem szállhatok fel többet? Nekem ez nem kell.
Mi van, ha a nő attól, mert “szerelmes lesz, férjhez megy, gyereket szül”, nem akar lemondani a levegőégről? Mi van, ha repülni akar, úgy, mint a férfiak bármikor? Mi van, ha remegve várja az érzést, ahogy felszálláskor belepréselődik a székbe? Én szenvedélyesen szerelmes vagyok a repülésbe. Abba, hogy érzem, ahogy hat rám a gravitáció, ahogy kicsit megemelkedik a gyomrom, és igen, abba is, hogy földetérés után megtapsolják az orsóimat. Ezt a szerelmet csak az érzi át, aki már nézte a tájat madárszemszögből, aki látta a felkelő napot a felhők fölött, és a városok fényeit éjszaka. És én szeretném ezt a csodát, ezt a reszkető gyönyörűséget megmutatni a gyerekeimnek. De nem úgy, hogy repülőgépekről, vagy felhőkről mutogatok fényképeket. Úgy, hogy ott vagyunk. És ha ők ezt az érzést nem a repülésben találják meg, hanem a kohómérnökségben, a cimbalmozásban, vagy a tehénfejésben, akkor csinálják azt. De ne kelljen feladniuk végleg a lebegés érzését a földi szerelemért cserébe.
KedvelésKedvelés
Ez kemény lett, basszus!
KedvelésKedvelés
Klassz írás, zseniális stílusban. Mennyi jól író olvasó bújt elő!
KedvelésKedvelés
Nem hagy nyugodni. Nagyon telibe talált ez a poszt, köszönöm funnygirl! Aludtam rá egyet, de úgy érzem, sok minden bennem maradt. Képtelen vagyok addig gipszformát javítani, vagy árajánlatot átgondolni, pályázatot írni, bármi mást csinálni, muszáj írnom még, még.
Volt/van ellenvetés is, nemcsak itt, rendszeresen kapom, és ilyenkor egészen komolyan magamba szállok, hogy hátha tényleg túl elfogult vagyok, és nagyítós a szemüvegem.
Hadd mentegetőzzek mégis, csak egy kicsit, úgyis zsigerből jön. Mielőtt kimondanák, már érzem a feltételezést (üldözési mánia?), “Biztos nem vagy elég jó a szakmádban, azért keresel mentséget. Jobban kéne dolgozni inkább!” – ilyenek. Bevallom, félek is ezeket a saját blogomra kitenni, menthetetlenül megbélyegez. De különben mit számít, ha nem vagyok jó, amit leírok általános jelenség. Ha mégis szóba kerül, mert persze nem tudom befogni a szám, rendre elküldenek szülni. Természetesen nem úgy, hogy “menj inkább szülni”, hanem “biztosan(!) te is akarsz gyereket”. Vagy van még az is, hogy “miért nem mész külföldre?” Általános hozzáállás, ezért félek ilyenekről beszélni. Úgy érzem, fel kell mutatnom valamit, addig nem számít a véleményem, amíg nincs elég szakmai eredményem (most mi az elég, és mi számít eredménynek, arra még visszatérek), és gyerekem. Utóbbi már lehet, hogy van, csak még nem tudok róla…
Általános, mindkét nemet érintő problémák vannak (is-is, vagy elsősorban, ezt most nem dönteném el), a szakma megítélése, pénzügyi bajok, túl kicsi és belterjes piac, veszteséges galériák, kialakulatlan mecénás rendszer, egyáltalán a kérdés, hogy állami, vagy magánfeladat-e a művészet/művészek támogatása. És akkor még Műcsarnok ügy, MAK ügy, NKA és MAOE ügy, csak címszavakban említve. Ajánlom még Fillér Máté diplomafilmjét: Művészkedsz még? Szóval nem állítom, hogy bárkinek könnyű, de nem szeretem már hallani az “ez egy ilyen szakma, mindenkinek nehéz, vannak ennél nagyobb problémák, ebből nem lehet megélni amúgy sem, nem ezzel kéne foglalkozni” típusú mondatokat. Sokszor, nagyon sokszor volt már ez az ultima ratio.
Mi a siker? Előre szólok, hogy nem definíció, csak kísérlet a megfoghatatlan körvonalazására. Jaj, le kell írnom, hogy képzőművészetről van szó, remeg is a kezem tőle, de a könnyebb érthetőség kedvéért. Pedig tetszik a pilótás metafora. Úgy gondolom, a pályaelhagyás elkerülése még nem siker. Közalkalmazotti pályán elhelyezkedni, félig-meddig a szakma mentén, szintén nem az, főleg, hogy gyakran a köz általi kizsigerelés vezet pályaelhagyáshoz. Kiállításokon való részvétel, egyéni vagy csoportos, lehetne mérce, de mivel többnyire önerőből és erőn felül rendezzük ezeket, ez sem megbízható. Ha ezt vesszük, sikeres vagyok, az elmúlt hónapban három felkérést is kaptam, pénz egyikre sincs persze, kettőt még így is vállaltam. Miért?! jó kérdés… Szívesen megírom egyszer, hogy mennyibe kerül egy kiállítás megrendezése, és az mennyi kiadás, ill. bevételkiesés a művésznek. Elég konkrét, és számszerűsíthető. Ha ingyenmunkát említek, az nem túlzás és nem metafora. És igény aztán van rá, bőven!
Siker témához még: sajtóban való szereplés. Leginkább ez alapján ismeri a közönség a művészeket szerintem. Talán. Ebben nem is látok tisztán, mert más szempontjaim vannak.
De: megbízások, köztéri munkák. Más szóval pénzes meló.
http://www.kozterkep.hu/artists Csak én látom az egyenlőtlenséget?! (Amúgy itt pont rontom, vagy javítom a számarányt.) A nagy megbízásokat rendre férfiak kapják, nők csak statisztálnak. Volt benne részem. (Volt olyan is, amikor bevallották hatszemközt, hogy az, akit bevettek a csapatba, nem tud mintázni, de majd a többiek segítenek. Nekem mért nem?! Szégyellek erről beszélni, mert önigazolásszerű, és nevek nélkül hiteltelen. Nevesíteni meg nyilván nem fogok.)
Vagy, ami szintén számolható, akadémiai tisztségek: http://www.mma.hu/kepzomuveszeti (ez a 44:0 arány csak szerintem durva?)
http://www.mma.hu/akademikusok (itt nem számoltam végig, de nem túl biztató)
És már bele is csúsztam az egyenlőtlenség témába. Tényleg lehet, hogy elfogult vagyok, ezért csak óvatosan jegyzem meg, szerintem barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a harmincasok között a szakmámban női dominancia van. Nem tudom véletlen-e, hogy aki mindezekkel együtt ismertségre (vagy munkalehetőségre) tesz szert nőként, az az esetek döntő többségében gyermektelen. Ez van. Vagy csak a tehetségtelen nők szülnének? Nem hiszem. (“Mért, te tényleg vállalnál munkát gyerek mellett?!?!?!” probléma)
Munkahely-műterem-művésztelep probléma. Ezt csak akkor érzékeli az ember lánya, ha érintetté válik, hamarabb nem. Erős a gyanúm, hogy valahol ezen a ponton lesz a művészből művészné, de lehet hogy hamarabb, a folyamat vége mindenesetre ijesztően sokszor a pályaelhagyás. Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! De szó szerint ám! Évek óta küzdök rajta, hogy legyen lehetőség dolgozni kisgyerek mellett is, akkor is, ha nincs más segítség. Főleg akkor. Most tanuljuk, tapasztaljuk, hogyan kéne, lehetne. Ne sérüljön se az alkotói nyugalom, se a kölök. Van még mit fejlesztenünk, de marad-e időnk, energiánk? Mégiscsak iderakom az erről szóló írásom linkjét, tegnap nem akartam, reklámnak érzem kicsit. Előre bocs.
http://pap-eva.blogspot.hu/2013/07/hivjatok-fel-tiz-ev-mulva-muvesztelep.html
Három éves szöveg, még NKA pályázatra írtam. Többen jönnének különben, mint akiket fogadni tudunk, és nem egyszer úgy küldtek hozzám embereket: a lány, aki “kismamás” szimpót szervez. (Hülye szó, hogy kismamás, magyarázkodni kell miatta. Szakmai elsősorban, de muszáj valahogy megkülönböztetni.) Ja, természetesen ingyenmunka. A pályázati pénzből munkabér nem fizethető, de nem is jutna. A képek szépek, olyan, mintha könnyű lenne és jövedelmező, de nem az. Sose fogják ezt nekem elhinni…
(Lehet, hogy mégis felteszem a saját blogomra. Legfeljebb jelszóval, itt tanultam, hogy olyat is lehet. Szmájli kéne. És köszönöm.)
KedvelésKedvelés
Értem már Biobarbi, hogy miért nem értjük egymást 🙂
Számomra a siker egy művésznél azt jelenti, hogy jó művészetet csinál.
Az, ha emellett nincsenek kenyérgondjai, az hab a tortán, és legfőképpen pedig magánügy. Hogy ezt állami megrendelésekből, pályázatokból , vagy a piacról az is magánügy, én az utóbbival szimpatizálok. Zárójel zárójele, hogy a jelenlegi politikai viszonyok között az én látásmódom szerint az állami megrendelés, kitüntetés, gittegylettagság, minden csak nem siker, inkább kínos.
A kultúrafinanszírozást állami szerepvállalásának a fontosságát nem vitatom, de a jelenlegi átpolitizált sógorpajtás rendszerben szerintem jobb nem érvényesülni, de ha valaki politikai meggyőződésével megegyezik, akkor hajrá. Viszont fiatalon így sincs garancia, hogy az ötven éve a pályán levőkkel, kiforrott életművel rendelkezőkkel fel tudja venni a versenyt.
Én a szabadsága, és az élethosszig tartó művelhetősége miatt tartom irigylendőnek a pályát. Hogy halálodig foglalkozhatsz azzal, amit szeretsz, és van rá esély, hogy egyszer igazán jól fogsz élni belőle.
Én művészeti menedzsmentet tanulok, a férjem festőművész, ebből élünk. Gyerekünk nincs, és elképzelhető, hogy nem is vállalunk. Van egy ilyen családi poénunk, hogy ha sok pénzt akarnánk könnyen, akkor pornószájtot üzemeltetnénk.
Szóval nem is offolnám itt tovább a blogot, de értelek.
KedvelésKedvelés
Az, hogy valaki jó művészetet csinál, még nem feltétlenül jelenti, hogy sikeres is. És fordítva is: nem feltétlenül jó művész az, aki sikeres. A minőséget egyfajta belső feltételrendszer szüli, de a sikernek külső feltételei is vannak. Szerintem. (Meg egy kicsit fáj is a meghatározás, mert azt hallom ki belőle, hogy aki nem boldogul, az nyilván nem csinál elég jó művészetet.)
Voltam én is ennél idealistább. Mikor egyetemre jártam szentül hittem, hogy amit csinálok, valami misztikus dolog, az is elég, ha a szekrény aljában tartom, onnan is “hat”. Az elejét még most is hiszem, csak a szekrény alja dologgal van a gond. Az vele a gond, hogy immár gyakorlati és nem elméleti akadály. Huszonévesen még eléhezgettem az ábrándjaimmal, csak harminc körül döbbentem rá az idő, a munkafeltételek (műterem, alapanyag stb.) és a pénz relációjára. Egyik a másikat feltételezi, ha a művészetből nem élünk meg, más munka után kell nézni, a más munka mellett viszont az időbe nem fér bele a művészet. Vagy nehezen. Hobbinak meg túl költséges és időrabló. Gyerekkel pláne, megértem, aki úgy dönt, hogy nem vállalja.
Más ezt diákként látni, és más a gyakorlatban, megtapasztaltam én is, mások is. A kenyér, az nem hab a tortán, az ha nincs, konkrétan éhen halunk. Ez nem magánügy. És én még nem is az éhhaláltól tartok, hanem a lelki nyomortól. És mivel ragaszkodnék a szabadságomhoz, sokszor a megélhetésemet teszem kockára, nem egyszer hallottam a barátaimtól: nem merném azt meglépni, amit te, veszélyes. “Mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe” és aztán másodszor, és sokadszor. Hétköznapi őrületek, meg diákhitel törlesztés. És az installációt nem lehet eladni, “bronzot hozzál, azt viszik”.
Szép, amit a szabadságról írsz, meg az élethosszig tartó munkáról, és igen, igazad is van.
És nem szép, amit a kultúra jelenlegi helyzetéről írsz, de abban is igazad van. Sajnos. Hát, legalább pirulnunk nem kell.
(És vicc ez is, de van olyan barátom, aki jó szobrász, de pornópanoptikumot mintázott pénzkeresés okán. És szex chat operátor ismerősöm is akad, habár bölcsész, és fiú, de a webkamerán úgysem látszik. Szóval hát… mások is ötletelnek, sőt! 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem olyan dolgokat látsz bele a hozzászólásomba, ami nincs ott. Például fogalmam sincs, a munkáidról minőségéről, és biztosan nem is tudnék véleményt formálni. Az én megfogalmazásomban a jó művészet maga az, ami egyenlő a sikerrel. (Nem a megélhetéssel, a pénzzel érted..)
És azt is komolyan gondolom, hogy nem való ilyen pályára az, aki nem tudja vállrántósan kezelni ezt a helyzetet. Szerintem akkor éri meg ezzel foglalkozni, ha boldoggá tesz, de tömény hisztériában nem éri meg csinálni semmit.
És nagyon nem tetszik, ahogy minden kérdésben azt hozod elő, hogy ebből gyerekkel nem lehet megélni. A gyerekvállalás egyszerűen nem tartozik a művészeti piac helyzetéhez. (Egyébként van egy olyan érzésem, hogy vannak még a blogon családos, nehezen élő középosztálybeliek, de tőlük mégsem halljuk ezt a panaszt.)
Magyarországon élünk, 2013-ban, öt évvel a válság után, mégis mit szeretnél? Én értem, hogy fáj ami van, nekem is fáj, hogy nincs támogatás és pang a piac, de jelenleg kiváló orvosok nem itt tudnak megélni és korábban jól menő vállalkozások csődölnek be, most akkor mi legyen?
Én is tökre szeretném, hogy harmaddiplomára is magas ösztöndíjat adjon az állam, hogy azzal foglalkozhassak, amit szeretek, sőt, azt is szeretném, hogy a férjem is magas alkotói ösztöndíjat kapjon, és amúgy legyen elérhető áron, de még inkább ingyen bébiszitter a gyerek első öt évében, hogy nyugodtan dolgozhassunk. Alapítsunk mozgalmat. (Vagy csatlakozzunk az FNA -hoz, az már meglevő.)
Még sosem mentem bele ilyen elnyúló, szerintem más számára fárasztó vitába a blogon, és nem is szeretnék kioktatónak tűnni, de a minden témához odaborított panasz mellett nem lehet elmenni.
KedvelésKedvelés
A poszt a “pilótacsajok rétegproblémájáról” szólt, erről írtam én is.
A “tömény hisztéria” és “minden témához odaborított panasz”, hogy az “átlagemberek ezt többnyire felesleges bigyózásnak tartják ” de “mégis mit szeretnél, kiváló orvosok sem tudnak itt megélni”,és hogy “vállrándítósan kéne kezelni”, kioktatónak tűnik valóban, főleg ebben a közegben.
Kár volt, Deborah. Én befejeztem.
KedvelésKedvelés
Néhány teljesen fölösleges plázát be lehetne zárni, és stúdiókból álló művészkomplexumot létrehozni belőle.
Tudom, bilibe lóg a kezem.
KedvelésKedvelés
Én nem érzem a tömény hisztériát, azt gondolom, Biobarbi mást csinál és régebb óta, mást tapasztal, máshogy él, mint Devorah férje. Devorah, nálatok a férjed a művész, aki viszont férfi. Nem elhanyagolható különbség.
KedvelésKedvelés
Éva, sajnálom, nekem szól egy ideje a vészcsengő a fejemben, nagyon manipulatívnak érzem Biobarbi hozzászólásait, ezért is vesztettem el a higgadtságomat. A tapasztalataim valóban mások, de nem csak a férjem révén szerzem őket. (Ő 10 éve él meg tisztán a piacról, itt tényleg nem számít a nem, magánszemélyek vásárolnak tőle a saját örömükre. Állami támogatást meggyőződésből nem pályázott se most, se korábban, ennek ideológiai oka van, de ez magánügy.)
Zavar, ha összemossuk a kisgyerekes létből fakadó problémákat, amik hivatástól függetlenek, a művészek társadalmi megítélését és ennek egyéni megélését, a művészeti piac problémáit és a belőle fakadó megélhetési nehézségeket, valamint a jelenlegi kormány kétségbeejtő kultúrpolitikáját.(Egyenlőtlenség, ahogy funnygirl példája mutatja, a sógorpajtás viszonyok, és az ötvenes éveket idéző ideológiai meghatározottság.)
Szerintem akkor lehet tisztán látni, ha felmérjük az adott probléma gyökereit és arról kezdünk beszélgetni, ha az összegubancoljuk az okokat, azok még nagyobb
Nagyon sok aspektusa van még a “pilótacsajok rétegproblémájának”, amit másképpen gondolok, és nem személyes szempontból, de ezekbe nem akarok belecsapni, nagyon érzékeny téma, és nem érzem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy ezekről tapintatosan tudjak vitázni.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy nem kéne ebbe a kissé elmérgesedett vitába beszállnom, mégis megteszem:
“Számomra a siker egy művésznél azt jelenti, hogy jó művészetet csinál. ”
Ez a mondat így egy kicsit azért csúnya, érdemes lenne pontosítani. Mert mi az, hogy JÓ művészet? Ki állapítja meg egy művészről, hogy jó művész? Elég sok olyan embert ismerni az utóbbi idők művészettörténetéből, (csak hogy a legtipikusabbat említsem: Vincent Van Gogh), akinek művészi nagyságát csak halála után ismerték fel. Gulácsi Lajos vajon sikeres festőnek számított a Hárs hegyi elmegyógyintézetben? Van Czigány Dezső, akinek néhány képe jelenleg (több más magyar avantgardistáéval együtt) az igencsak illusztrisnak számító párizsi Musée d’Orsay-ban látható kiállítva, vajon mennyire érezhette magát sikeresnek, amikor beborult aggyal fejbelőtte a feleségét, lányát, 2 éves unokáját, majd saját magát is?
Ráadásul ez a kissé, -bocsáss meg, de számomra is, -fellengzősnek tűnő, “a férjemnek bejött, tehát neked is működne, ha nem lennél hisztis és/vagy béna” szöveg pont ellentmond a blog szellemiségének szerintem is.
Tudom, nekem is vannak “mániás” témáim (második gyerek, sérült gyerek lehetősége, pszichés zavar, stb.), amiket valahogy minden témához befűzök szinte észrevétlenül, és mondjuk magánügy, de nekem diagnosztikám is van a kényszerbetegségről (kényszergondolat), de érzem is nem egyszer, hogy talán sok vagyok itt a blogon. Ez ellen úgy próbálok tenni, hogy nem minden “hozzászólási ingerenciámat” engedem kiélni, vagy csak offline módon élem ki. De megértem azt az érzést, ami Biobarbiban van, hogy erről most írni kell, muszáj, muszáj, muszáj. És ilyenkor nagyon rossz, amikor “lehisztiseznek”.
Még egy gondolat a jó művészetről:
Én talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az a jó művészet számomra, ami valamiért földhöz vág, megragad, vagy pozitívan, vagy negatívan, de azt érzem, hogy beszélgetni szeretnék az alkotójával. Nagyon. A művészet ugyanis szerintem küldetés. Ilyen szempontból sem a forma, sem a minőség nem számít nekem (ámuldoztam én már street art előtt is nemegyszer), fordítva viszont, bocsánat, de lehet egy művész anyagilag sikeres, de attól még csak “minőségi dekorációt” készít az én szememben, nem műalkotást.
KedvelésKedvelés
Borderline, ugyanezt gondolom a jó művészetről, amit te. Az a jó, amit az alkotója jónak talál, amivel érdemesnek látja foglalkozni.
A társam is ennyiben sikeres, meg maximum annyiban, hogy nem hal éhen, de ezt vedd szó szerint kérlek.
KedvelésKedvelés
Nagyon megindítanak ezek a hozzászólások, oldja azt a fajta magányt, ami a “pilótacsajok rétegproblémája”. Ami a legkeményebb, hogy ezt a küzdelmet a belsővé tett külső gátakkal, és valós létező akadályokkal vagy akár a konkrét zsűri témát lehetetlen tematizálni a saját közegemben, mert azonnal felmerül a ” nyilván nem vagy elég jó a szakmában, ezért vekengsz ezen” megközelítés ami gyakorlatiag egyenlő a megsemmisüléssel. Pont ebben a zsűri témában ezért sem tudok fellépni, mert informálisan utána kérdeztem, hogy mégis hogy gondolták ezt, és tömören ennyi volt a reakció: ők voltak a legjobbak. Ezt megkapargatni, hogy hoppá! női kvóta! a legnagyobb belefutás a pofonba:” Aha, tehát te nem vagy olyan jó mint ők, ezzel a gender szöveggel akarsz feljebb kapaszkodni, mint amennyit érsz.” Ugyanakkor ez olyan vád, mintha azért nem lenne paraolimpia, mert ” ezzel a fél láb sztorival akarsz előre jutni”. Mert igen, az idő és a hely hiánya, amit a nő életében a szülés behoz az bizony épp olyan, mintha fél lábam lenne. És amúgy a férjem állat jól tud hordozni, és a gyerek születésének időpontja épp egybeesik a legutolsó komoly szakmai díjával…
KedvelésKedvelés