metablog 1.: a kezdetek

Közzétéve Szerző:

2013. októberi poszt

Most induló sorozatomban arról írok, hogy nekem milyen blogot írni. Mik a nehézségeim, tapasztalataim, hogyan látom a műfajt és az én helyemet benne. A sorozatnak külön menüfüle lesz, és ott olvashatjátok. Több bloggertárs kérésére is teszem ezt, de nekem is hasznos így összefoglalni, ránézni ez elmúlt másfél évre.

Blogot írni — ilyen blogot — rendkívül időigényes, valóságos életforma. Úgy kezdődött, hogy én ezt nem tudtam, és lassan derült ki, a férjem aggodalommal is figyelte, ahogy sokat és egyre többet követelt. A blog menekvés is volt, amikor ő nagyon beteg lett, és sokat volt kórházban. Biztos pont a mindennapokban, szellemi edzés, feszültséglevezetés, énem újrastrukturálása, eleven kapcsolat százakkal. Tavaly április 16-án írtam az első bejegyzést. Én nem akartam semmilyen ügyet képviselni, semmit népszerűsíteni, sem író lenni, sem közösséget formálni — nem lehetett előre tudni, hogy az lesz –, sem híres lenni, sem vitázni, csak magamat kifejezni, nulla vagy tíz vagy tízezer olvasónak, nem érdekelt. Meg akartam írni, ami feszített, mert folyamatosan feszített, éreztem magamban, hogy tudok szólni a nyilvánosság előtt is, de féltem a saját rutintalanságomtól, a szövegeimtől, meg attól, hogy nincs saját hangom, és féltem még a blogvilág rejtélyes terminusaitól, attól, hogy én ezt a közeget és az egésznek a technikáját nem értem, nem ismerem. Soha nem volt még blogom korábban, és szeretném, ha ez lenne az én egyetlen blogom az idők végezetéig. Amúgy évek óta, egész pontosan két évtizede kerestem tétován, hol és hogyan szólhatnék, de ekkor pont nagyon, kikopóban a mamamiról — ahol hasonló ismeretterjesztő, szenvedélyes érvelést folytattam a Szeret a férjem, de… külön alfórumában, hozzászólások ezreiben — valami gyerekmentesebb, másfajta felületre vágytam, amelyet én alakítok ki, ízlésem szerint való, én felelek érte, ahol nem egy vagyok a sok közül, ahol nem árad a hígság, ahol nem koppintanak az orromra és nem uszulnak ellenem azok, akik nem értenek, ahol nem kell olyanok társaságát sem elviselnem, akiket nemhogy nem érdeklek, de szűk szemű tompasággal figyelik, hogy miket ír ez.

Szóval meglehetősen féltem a technikai dolgoktól, misztikusnak, külön szakmának tűnt, de a wordpress olyan jóságosan segítőkész és önműködő, hogy szárnyakon vitt. Ma sem egészen értem ezt az egészet, csak lassan tanultam meg, ami kell, de azt gyanítom, a lehetőségek szinte végtelenek, és — adóbevallás előtt is mondogatom ezt — ha nálam gyíkabbaknak sikerült, megy ez nekem is.

Azóta pedig ez a felület, formátum ihletem biztos forrása. Tehát wordben alig megy az írás, itt a szerkesztőben könnyedén. Itthon vagyok, benne vagyok a blogban. Ki érti ezt? Így néz ki egyébként ebben a pillanatban:

blogszerkesztésMa már sok minden naivitásnak tűnik, ami korábban oly fontos volt. Akkor lestem a freshly pressed bejegyzéseket, általában mindenkit csodáltam, akinek blogja van, pláne ha évek óta írja. Akkor még dizájnoltam, állítgattam órákig, néztem, mit tud a rendszer. Ma már csak akkor bizgetem a sablont, a menüt vagy a widgetet, ha muszáj, az írás a lényeg, és a fölös időben a kommentek.

A nagy kérdés: a blogger célja, szándéka,és ezzel összefüggésben a blog témája, nyilvános avagy zárt volta. Nekem különösebb célom nem volt, de tudtam, mit nem akarok. Nem akartam családi, megörökítős blogot, nem akartam életmódblogot. Gondolatokat akartam, tűnődős, szépen formált, személyes mondatokat. Szabad akartam lenni a blogomon: az jöjjön oda, akit érdekel. Azt akartam, hogy látva lássanak. És szeretném, ha szeretnének.

Hogy a címe csakazolvassa lesz, azt évek óta tudtam, de csak azért ez volt a cím, mert József Attilával van tele mindig a fejem. Amúgy a személyességre céloz, a félelemre a kíméletlen reakcióktól, meg erre a szeretetvágyra, a hasonlók közelségének igényére. Olyasfajta értelmet, hogy menjen innen a pékbe, akinek ez nem tetszik, csak később nyert a cím, mert akkor még fogalmam sem volt a trollokról, az agressziójuk természetéről meg arról, hogy nekik ennyire érdekes leszek.

A legelején csak tapogatóztam, azt gondoltam: ez kísérlet, aztán az első tíz bejegyzés után nagyon fontos lett, hogy ne haljon el. Tele van az internet épphogy elkezdett blogokkal — szatellitek, űrhajók roncsai. Szerintem aki úgy indul neki, hogy én most mindent beleteszek, valami nagyot csinálok, felfuttatok egy ügyet, terméket, világnézetet, és profi képeim lesznek, és gyönyörű sablonom, és kétnaponta írok, és nagy olvasottságom lesz, és eleve úgy szól az olvasókhoz, mintha nagyon fontos lenne már a blogja, az el van átkozva. Az igazán fontos dolgok mindig csak történnek, nem akarva vannak, és jól tesszük, ha ezek iránt alázattal viseltetünk, mégpedig azért, mert az írás interakció, és egy blog hatását rengeteg változó határozza meg. Az ember nem tudhatja előre, mire képes, mennyire érdekes az, amit tud, sem azt, hogy a blogírás mint életforma milyen, neki magának lesz-e motivációja vagy alkalma hosszabb távon írni. Egészen más munkaidő után, holtfáradtan nekiülni, mint kisgyerek mellett vagy fő tevékenységként blogolni. De a lényeg, hogy a dolog varázsa, az tervezhetetlen. Remek újságírók blogja pang, és kezdők futtatják fel a magukét alig néhány hét alatt, mert jó az ötlet, van valami karizmája a dolognak, és valahogy beindul.

Nagyon következetesen, koncentrált állapotban és szenvedéllyel érdemes csak blogot írni, és csak annak, aki úgy érzi magát tőle, mint hal a vízben. Mellesleg és kínlódva nem érdemes. Tudni kell a nyelvet, a helyesírást, a mondatok és a szövegek titkait. Sokat kell felszívni, lesni a világot, nyitott szemmel járni, rengeteget olvasni: ez az input. Örök panaszkodással és humor nélkül sem megy, és szerintem kell hozzá egy adag bátran vállalt showmanség is. Nem teszek fel alibiposztokat, és súlyosat, kereket írni, lelkesen írni, éber érdeklődéssel, az sok energia. Szerkesztési elv is kell legyen, aktualitásokra és a témák sorrendjére figyelni, és még az olvasók szokásaira is — a hajnalban munkába menők meg a szoptatók kedvéért van általában fél hatra időzítve a napi bejegyzés. Ha egyszerre személyes és másokra vonatkozó a bejegyzés, az nagy dolog, de akarva ez sem megy, csak intuícióval. Kell egy karakter, egy téma, ami hiánypótló, kellenek saját és újszerű ötletek, egészséges érdektelenséggel mások megoldásai iránt — sírnivaló a nyilvánvaló koppintásokat látni. És nem veszi jól ki magát, ha a blogger másokat irigyen leszól, célozgat, még az én előző mondatom sem. Az ember ne a többieket lesse, hanem magával, a saját projektjével foglalkozzon, mintha nem lenne semmi más a világon.

Ugyanakkor érdemes nagyon figyelni a többi blogra, mit tudnak, és tanulni tőlük.  Én a legtöbbet és elsősorban a témák változatosságában és írói magabiztosságban Barok Esztertől tanultam az elején, és sokat olvastam a Vészbejárat című blogot is.

Fogok még írni a bűvös statisztikáról, az olvasókkal való viszonyról, az identitásról, a trollokról, a legkínosabb helyzetekről, a blog indításához képest való változásokról, a blogversenyekről és a mindenféle más tevékenységről, amit a blog hozott az életembe.

48 thoughts on “metablog 1.: a kezdetek”

  1. Jó ajándék egy órával korábban olvasni a bejegyzést ma reggel. Mert a gyereknek ugye nem számít az óraállítás, ugyanúgy ébred, de jó tudni hogy van, ami várt ezen a ködös reggelen. Na meg persze a kávé.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Én is elmerengtem: engem a micsoda különbség hozott ide, emgergo mutatta (milyen rég kommentelt utoljára), örökké hálás leszek neki, nem csak ezért, de a blogtalálkozókra persze nem jön el a piszok. Pedig milyen jó a Király utca környékén, venni egy színes nyalókát (kettőt, a másikat viszem a férjemnek), meg egy illy kávét to go, de szigorúan illyt, mert hát utána blogtalálkozó van, mi mást. Most például találtam valami bemenős, kör alakú, egészen holdbéli furcsa utcát, van benne egy olyan csinált vintage bolt, az nem tetszett, csak az utca. Olyan érzésem volt ott, mintha ezért jöttem volna, ezt kerestem volna, nagyon erős hangulata volt, bár tartottam tőle egy kicsit, meghőköltem, mint minden újtól. Talán a vintage bolt is tetszeni fog másodszorra. Ez az után volt, hogy a zöld lámpánál a zebrán átmenőben majdnem elütött egy hajónyi BMW, benne egy halál nyugodt, napszemüveget viselő fickóval, aki minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a piros lámpa az a jelzés, ami a zöldnél is egyértelműbb zöld, meg különben is, így izgalmas az élet, én meg nézzek körül. Eddig rá sem jöttem, az a királyutcás három óra milyen szépen leképezi a blog egészét az én olvasatomban. Ennyit tesz az, ha leírunk dolgokat.

    És: a Jakab beszélt pedig hetente újraolvasom. Olyan tyutyu, aki jaj. Tökéletesen egyetértek.

    És: imádom a ködöt, a ragyogó napsütésnél sokkal jobban. Várom én is a folytatást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Jó ez, hogy így ápolod, gondozod a blogot.
    Én mióta írni tudok írok naplót. Mindig magamnak, titkosat. Félnék a reakcióktól. Persze valaki mindig elolvasta… Pl. a fél egyetem erről beszélt egy időben, hogy milyen bipoláris vagyok, pedig csak szerelmes voltam 🙂 Aztán jött az internet kora és beszippantott, főként tényleg az emberektől elzárt periódus alatt gyerekekkel. Ott sem tudták ki vagyok, csodálkoztam, hogy olvassák, de akkor még (azon a fajta blogon) nem volt olyan statisztika. Aztán rátalált anyám, aki számon kérte, hogy miért nem tudok a világ dolgainak örülni. Meg rámtalált egy agresszor prof -, aki megalázott a diplomavédésen, és írtam róla,- hogy feljelent. Aztán töröltem az egészet… kivéve azt a posztot, amiért a prof. fel akart jelenteni.
    Utána újra kezdtem a bloggeren, és kitiltottam a googlekeresőből, de mégse titkos. Próbáltam mindemellett nagymamáknak hasznos gyerekfényképes, aranyos blogot, és orvosi hasznos információs blogot is írni, de végül csak az eredeti énblog maradt meg, ami hullámzóan üzemel, de abbahagyhatalan számomra.
    Legtöbb blog olvasást unom, nehéz rátalálni igazán tartalmasra. Barátnőm blogját olvastam, amíg be nem fejezte.
    Most pedig rátaláltam erre, amit jóóó olvasni, amire rászoktam, és minden reggel, akár felkelés előtt, egy kis agytorna, épít. Gondolatokat ébreszt, él. És jó könyveket ajánl. Már be is szereztem Szvoren Edinának a két könyvét 🙂
    Tehát köszönöm!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • engem egyszer a nyílt utcán szólított le egy tökismeretlen pasi, hogy olvassa a blogomat, és mennyire jó… akkor jöttem rá, hogy jobban kéne ügyelnem arra, hogy mit osztok meg a bolygóközi térrel, és mit nem, mert a sok felelőtlenül kiadott információ rohadtul sebezhetővé tesz ám.

      a teljes sztori egyébként még viccesebb, mert meg is mondta, hogy honnan jött rá, hogy az vagyok, aki vagyok, de azt már végképp nem merem leírni 😛

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Naaa, áruld el! Légyszi!

        Én zártan blogolok, csak az ismerősök és a család láthatja, mert ebben írogatom a mindennapjainkat mióta messze költöztünk. Statisztika: a kutya nem néz rá. 😀 De nem gond, nem rég visszaolvastam az 1 évvel ezelőtti dolgokat és úgy döntöttem naplónak is jó lesz ez. Vagy később majd egyszer a gyerekeimnek, had lássák mit csináltunk.
        Néha elkap a hév, hogy ne zárt legyen, aztán mindig rájövök, hogy nincs szükségem a trollokra, és nem akarom kivenni belőle a személyes részeket.

        Mióta tudom, hogy terhes vagyok, azt hiszem kicsit átmegy majd babanaplóba, de egyenlőre még nem, mert még nem tudja a család, titok. Majd november végén, személyesen megtudják.

        Régebben virágos weblapom volt, de hülye voltam, és nem frissítettem fel a domaint, ezért elúszott és azóta is 1000 USD körül akarják nekem visszaadni, mert volt forgalma. Hát egyenlőre nem lesz meg. Amit tanultam belőle: blogot nem lehet rendesen virágokról írni 😛

        Kedvelés

      • Szerintem a trollok csak a vitára, provokatív témára gyűlnek akkor, ha a blognak van már némi forgalma, kedélyes családi blogok aligha érdeklik őket.

        Gratulálok a babádhoz!

        Kedvelés

  7. Tényleg átjön az, hogy szívvel-lélekkel, a mondatok olyan kerekek, egészek, a gondolatok kijártak Amikor olvasom, mintha egy friss fánkot ennék. De lehet, nem ez a legjobb hasonlat. 🙂 Nekem ez felüdülés. Én is csak azt tudom írni, hogy várom a folytatást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Nemrég kezdtelek olvasni, gratu, jó téma. Abban pedig nagyon is egyetértek, hogy bár van keletjük a mindennapi élettel foglalkozó blogoknak, azok simán íródhatnának offline is. Kit érdekel a “felkeltem-ette-sírtam-nevetettem-lefeküdtem” típusú ömlengés – és pedig ez van túlsúlyban. Hiánypótlónak lenni, csak úgy lehet, ha jó témákat, jó időben fog meg az ember és azt igényesen, változatosan kifejti. Igen, vannak látogatottságnövelő poszt típusok is,j de érdemes ritkán hozzájuk folyamodni és a SEO mellett is lehet napokat gubbasztani. Lényeg, hogy élvezze a blogger azt amit csinál és ha már tud adni valamit olvasóinak, akkor nincs hiába. 🙂
    Kíváncsian várom a folytatást!
    U.I.: + Barok Eszter tanonc 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nos, a keresők (google és a többiek) normál esetben is megtalálják az ember blogját, feltérképezik, és tartalma alapján besorolják, így kereshetővé válik. Ám bloggerként nem csak az a jó, ha valaki tudja a blogunk címét és célzottan idejön olvasni bennünket, hanem új közönségre is szükségünk van. A blogokban posztonként van lehetőség kategóriákat és címkéket hozzáadni a bejegyzésekhez, ezekkel ki tudjuk emelni a fontosabb kulcsszavakat, kvázi “meta tagek”-ként pedig ráerősítenek a témakörre. A keresőkben is ugye csak egyszerű szavakat, kifejezéseket gépelünk egymás mellé, így működnek a címkék is. Jobban körvonalazható a blog tartalma általuk és ezt művészi precizitással testre is lehet szabni, persze WP.com domainen nincs lehetőség plusz eszközöket telepíteni, viszont már maga a fő domain elég jó helyen szerepel keresés szempontjából, ezért az itt blogolóknak csak a kategóriákat és címéket kell jól megválogatni. A WP.com statisztikáit is érdemes megnézegetni, hogy honnan érkeznek a látogatók és hogy milyen kulcsszavak által jutnak el az oldalra – na azok lennének a kereső kifejezések. Bár egy ideje a Google sajnos titkosította az algoritmust, így most a zavarosban halászunk, míg a WP.com nem talál megoldást a dologra. 😦

        Kedvelés

    • Úgy, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Nem gondolok bele, kezelem, amúgy meg elég védett az életem, nem kell félnem, hogy kirúg a főnök, kicikiz a kolléga, valószínű, hogy én többé alkalmazott nem leszek. És a színészekre, politikusokra gondolok, ők is bírják valahogy. Tegnapelőtt láttam egy híres színésznőt, az Auguszt cukrászdában sírt egy másik nőnek, és nem érzem, hogy ú, de ciki, most elmesélem mindenkinek, vagy hogy bántanom kéne ezért. Sőt, megrendít, hogy emberi, közel hozza. Ezt a nem bántó lelkületet, finomságot feltételezem másokról, különben megbolondulnék. Amúgy meg a személyes, arccal vállalt jelenlétnek nagyságrendekkel több előnye van, mint hátránya, vagyis én az az alkat vagyok, aki ezt bírja, vállalja. Össze is zavarodnak, mert a leggyűlölködőbbek is megjegyzik, vagy elárulják a túlzó gyűlölettel, hogy jól írok, tényező vagyok, rombolom a sztereotípiákat, nem tűnök boldogtalannak, életmódom, kinézetem miatt nehéz támadni, a trollok meg elijedtek, hetek óta nincs egy se.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nagyon érdekel ez a téma, főleg most, hogy újra blogot írok, de nemcsak magam miatt érdekes. A régi blogomnál nekem pont ennek a határvonalnak a megtalálása volt nehéz, főleg, hogy eléggé nyilvánosan írtam, azaz tudni lehetett, hogy én vagy a szerző. Ezért írok most inkognitóban, nehezem tudnám elmagyarázni a munkahelyemen, hogy bizonyos bejegyzésekben nem róluk írok, hanem jelenségekről.
        A régi blogomnál nekem is Eszter volt a tanítóm, majd a blog által lettünk barátnők. Most is kikérem a véleményét, tanácsát, de tőled is tanultam (pl. a stilizálással kapcsolatban. 🙂 )

        Kedvelés

      • De kár! Időnként egészen szórakoztatóak voltak.
        Ezt a kitartó tibigyereket léptesd mán elő főfőféltrollá, vagy ilyesmi. 🙂

        Kedvelés

  11. Engem meg emlékeim szerint Eszter hozott ide. Egyszer túrázás közben felhozott egy témát a blogodról, én meg nem tudtam, mire utal, s ekkor ledöbbenve kérdezte, hogy “te nem ismered csakazolvassát?”. Én meg valami olyasmitt válaszoltam, hogy nem, és akkor mi van, most miért olyan egyértelmű, hogy ismernem, olvasnom kellene? 🙂 Valamivel később néztem meg a blogot, napokig itt ragadtam, akkor jött az az érzés, amit az első kommentmben is leírtam, hogy olyan, mint egy kastély sok szobával.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Erre nem emlékeztem. 🙂

      De a poén az, hogy egy gyerekkori jó barátnőmmel újra találkozgatni kezdtünk, és a harmadik ilyennél felmerült az elnyomottnőklapja magazin kritikája (ős is szakmabeli, csak a bráner másik oldaláról, PR-fronton). Rögtön, ott a helyszínem felolvastam a kedvesdrágaildikót, és nagyot ütött. Szóval, azt hiszem, a blog sikere többek között abban is rejlik, hogy túrákon és sörözéseken is idézhető, kivesézhető témákat vonultat fel. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ne is mondd, most jöttem haza szabadtéri, erdei éjszakai mókából, és ez vár. 😀 Áááá, még el kell olvasni a sok “okosságot”, de lehet, megvárom a pizzát akkor már…

        Kedvelés

  12. Nyár eleje óta olvaslak, akár többször is. Sok-sok gondolat talál meg, évtizedekre visszamenőleg is. A bennem élő szégyen kopott sokat, ezért is köszönet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Na jó, teljesen elpirultam, tényleg, nem rizsa. Köszönöm, hogy itt ez a blog, és egy sor olyan dologra mutat rá, ami egyébként nekem nem jutna eszembe. Aztán, ha néha eszembe is jut, nem mondom ki, mert nincsenek rá szavaim… vagy nem tudom még felvállalni őket.

    Egyébként imádok blogtörténeteket olvasni, pedig sokak szerint tölteléktartalom. Nemrég a céges médiaoskolában kellett tanítanom a blogolásról, és a sikert a blog szándéka szerint határoztuk meg (személyes: magunknak, rokonoknak, akkor is lehet sikeres, ha öten nézik; üzleti/termék/szolg promója; portfolio jellegű satöbbi, és ezek hibridje. Sok nagy blog van, amik az előbbiből nőtték ki magukat óriássá, viszont valóban ritkán sikeresek az eleve komoly üzleti célokkal induló felületek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Csak téged olvaslak, Éva, több bloghoz nincs agyam. Annyit gondolkodom, mióta téged olvaslak, más már nem fér bele.
    Régen még Adélt, míg volt.
    Nekem megváltoztattad az életem, vagyis, a jó kifejezés, hogy az írásaid hatására baromi sokat változtam és ez nagyon jó. Nem vagyok a szavak embere, de ide még gondolj mindenféle szépeket. 🙂
    Bár a tibi miatt kicsit orrolok. 😉

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ööö… Egy testrészét? Melyikre gondolsz? Fel akarod darabolni? Minek nekem egy tibidarab???
        Még a trollosnál nem tartok.

        Kedvelés

      • 😀 Nehéz feladat! Még egy buxát, vagy kisebb tartókát ki lehet hozni belőle, szerintem, úgyhogy az az enyém, stipi-stopi!

        Kedvelés

      • Egy bőrcipős-karórás randi sem lenne rossz, de szigorúan a Gellérthegyen, éjjel kettőkor, éjjelnappaliban vásárolt citromos sörrel, amit felesbe’ fizetünk. Ja, és mindezt júliusban 😀

        Kedvelés

      • Még hogy felesbe! Fizesd az egészet! Kivéve, ha utána lesz szeksz.
        Már, ha nem értettem félre és a tibit akarod lecsapni a kezemről.

        Kedvelés

      • Beérem a kommentjeivel én is 😀 Most nosztalgiáztam a kövér nők önfelmentése alatt. A legjobb, amikor azt mondja, ledobja kaviccsal a sirályt, azzal vág fel a nő előtt. Ez megelőzi a bőrcipőt is! (Na jó, a sirállyal csak ironizálni akart, szerencsére.)

        Kedvelés

      • Akkor én… veszek egy nagy levegőt, mer üvegeztünk a csajokkal, és az jött ki, hogy én kérdezzem meg…
        Tibi, ha nem volna épp a hódítás a szoftver, akkor mi a bánatból lenne a cipő a lábodon?
        (elszalad, fél a választól)

        Kedvelés

      • Megnézem. sajna, kihagytam nem önszántamból sokat, be kell hoznom a lemaradást tibiből. De látom, nagylelkű vagy és nem kapunk hajba tibcsimen, igazán örülök.

        Látod, tibi, mennyien gondolunk rád!? És pedig még nem is láttuk a bőrcipidet, a karórádat, a kézfejedről nem is beszélve. De elképzeljük!

        Kedvelés

      • Jaaa és köszönet a rólam való megtisztelő megemlékezésért! 🙂
        Ez a tibi az elemi udvariasságot is kiveri a fejemből.

        Kedvelés

  15. Visszajelzés: metablog 5.: a hatások | csak az olvassa — én szóltam

Hozzászólás a(z) s3mota bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .