Kiszabadultunk az iskolába járás drilljéből jó húsz éve. A csengőszótól csengőszóig feszülésből, a túlélés stratégiáiból, a hazugságokból, késésekből, szamárfülekből, az örök bűntudatból, teljesíthetetlen és elmismásolt olvasónaplókból, soha el sem olvasott tételekből, töredelmes határidő-hosszabbításért való rimánkodásból, a vizsgadrukkból, tornatanári önkényből, pad alatti levelezésekből, rosszalló pillantásokból, megszégyenülésből és a csodálkozásból, hogy ami tegnap még oly fontos volt, mára mennyire mindegy. We don’t need no education, we don’t need no thought control. Nincs júniusi megkönnyebbült tankönyvégetés sem. Vége van. Azért ez, ha még emlékeztek arra, hihetetlen megkönnyebbülés.
Írom ezt cseppet sem zsákfaluból, és egyáltalán nem nehézfejűként, hanem alternatív elit iskola kissé renitens üdvöskéjeként, sugárzó tehetségű, márványerkölcsű és keményen dolgozó tanáraimra emlékezve. Ez több mint elgondolkodtató.
És most újra.
Egyrészt ugyanúgy rohanunk, stresszesen húzzuk a gyereket, ugyanúgy elkésünk, ugyanúgy szégyenkezünk, mert nem hoztunk gyümölcsöt, igazolást, tornacipőt, PET palackot, anyakönyvi kivonatot. Ugyanúgy bemegyünk néha szünnapon, ugyanúgy egy órával később érünk az ünnepségre. Ugyanúgy visszafojtjuk a röhögést. Ugyanolyan türelmesen magyaráznak, hogy mi lett volna a feladat, és ugyanúgy könyvelnek el néhány hét alatt reménytelen esetnek. Ugyanolyan furákat mondanak a hátunk mögött, ha nem vagyunk hibátlan téglák a falban. Ugyanúgy könnyebbülünk meg, amikor a rendszer szünetel vagy amikor vége.
Másrészt meg azt mondjuk a gyerekünknek, figyeljen oda. Azt mondjuk neki, alkalmazkodni kell, és attól, hogy nem kedveli a tanárt, még sokat tanulhat tőle. Azt mondjuk, a nyolc óra, az nyolc óra. Azt mondjuk, nem szólhat minden őróla, a tanárai keményen dolgoznak, és ha baja van az osztálytársával, inkább ne szóljon hozzá. Azt mondjuk, ez sajnos ilyen, és igyekezzen jobban. Azt mondjuk, próbáljon javítani, keresse meg a tanárt, vállaljon szorgalmit, és csinálja akkor is, ha nem érdekli. Azt mondjuk, meg kell lennie a négy egész négynek. Azt mondjuk, bírja ki. Már nem értjük meg a gyújtogathatnékot, a hajdani magunkét sem. Azt mondjuk, most dől el a jövőd. Az érettségi már rég nem non plus ultra, csak sine qua non. Azt mondjuk, majd ha felnőtt leszel, azt mondjuk, az életben is ez vár.
Hazudunk?
Mert közben látjuk rajta, mennyire szikrázóan tehetséges és motivált. Épp csak attól szenved, ugyanattól, amitől mi szenvedtünk, és ugyanúgy és ugyanazért. Neki is könnyebb lenne, ha egy kicsit…, mondjuk, de csak azt látjuk, hogy ha a feje tetejére áll, akkor is nehezebb. Nekünk nem lett bajunk végül, de őt féltjük. Ő is divergens. És nem igaz, hogy lusta. A hazugságot és a szoros kereteket tűri csak rosszul. Viseli azért, egy kicsit kevésbé érinti meg az egész, mint miket, és felülemelkedve rajtuk látja visszásságaikat. Megírja a blogján. És addig ép lélek, amíg erre képes.
Micsoda szégyen, inkompetencia, napi kín az iskola, ez a mai iskola tanárnak és diáknak és szülőnek, a maga megnyomorított, kontraszelektált tanáraival, tehetetlen hozzáértőivel, Apostolként elbukó újítóival, kérészéletű reformjaival, kinevezett igazgatóival!
Tudom, és tanárként is átéltem, hogy sokan csengetéskor levonják tudatuk áthatolhatatlan redőnyét, és teljesen mindegy nekik, mit csinál a tanár, a lényeg a homályos KELL és hogy ők ott jók nem lehetnek. És tudom, hogy erre jó okuk van. Tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, hogy tanárként csak zavart kelt és végeredményében magával szúr ki az, aki nem a látszatra ügyel, aki egyetlenként projektmunkával kísérletezik, szerep helyett önmagát adja, vagy kivételként nem a strébert díjazza. És tudom, hogy ebben az egyetlenségben ő is tönkremegy, rosszabb ember lesz és rosszabb tanár. Hihetetlen pocsékolás ez.
Még alternatív iskoláink is, még elkötelezett tanáraink is sokszor belefulladnak a kétségbeesésbe, és sorra termelik újra a megnyomorított lelkeket. Egyrészt mint az egyre torzabb iskolarendszertől szorongatott intézmények, másrészt a mindannyiunkat átitató erőkultusz, képmutatás, a másságtól való idegenkedés, ítélkezés, fortélyos félelem reprezentánsaiként. Nem egyes iskolákkal, nem egyes tanárokkal, nem egyes diákokkal, nem az iskolarendszerrel, hanem egész kultúránkkal van gond.
Nekünk, jól emlékszünk, azt mondták, mindez, a feszültség, a készenlét, a határidők, a tekintélytisztelet szükségszerű. Ezt meg kell szokni, mert felkészít a jövőre, mert majd az életben is ez lesz. Ott is igazodni kell. Ott sem ugrálhatunk.
És ma döbbenten látjuk, mennyire nem ez lett. Hogy ami akkor hazugság volt, ma is az, és tiltakozni ma pont ugyanannyi kedvünk, viszont sokkal több lehetőségünk van. Döbbenten éljük át, hogy létezik szabadság. Van ára, de létezik.
Nem készített fel a sok visszanyelt mondat semmire. Megszokhatatlan a keretek börtöne. Felnőttként is pont olyan rossz volt igazodni és tekintélyt tisztelni, mint hajdan, éppen annyira volt keserves, amikor hatalmi helyzetből aláztak meg egyetemen és munkahelyen, rossz volt nyelni, tűrni, láthatatlannak és megalázottnak lenni, és hallgatni, hogy ne rúgjanak ki és ne haljak éhen. Kirúgtak így is.
De ezek az évek elmúltak, és nem csak egyféle élet meg munka van. Reális az esély arra a létezésre, amelyben soha többet nem kell nálam butább, lustább, erkölcstelenebb, esetleg molesztáló kollégák előtt lehajtani a fejemet. A függetlenség mámora! Csakis ahhoz kell igazodnom, ami belülről jön, és az építő és minőségi, és még éhen sem halok. Így élt a férjem is, bő harminc évig.
Ma már tudom, hogy, bár sokáig ezt hittem, nem vagyok összeférhetetlen, és nem is a családom volt hanyag, nem azért volt rémálom tizenkét évig iskolába járnom, mert velem vagy a szocializációmmal volt baj. Azért volt benne jó is — persze, hogy volt, ez volt az iskola szerepe, léte értelme, hogy jó legyen. Ez nem a mérleg másik serpenyője, ez a definíció: a köz azt finanszírozza, hogy hozzáértő emberek jó szándékkal, fáradhatatlanul segítsenek művelt, talpraesett, ép lelkű emberré nőnöm. És visszásságai cseppet sem voltak szükségszerűek, ellenben megcsúfolták azt is, ami benne jó volt.
Tudom, hogy a könnyen illeszkedőkről lényük legértékesebb ágait-bogait csiszolta le a rend. Én renitens voltam és sokat szenvedtem. Hogyan lettem vajon, ennek ellenére vagy éppen ettől lettem szóra, betűre, minőségre ennyire éhes? Hogyan élhettem meg mámoros szabadságként az egyetemi éveket?
Az én vezérem bensőmből vezérel. Nekem a szabadság való. Vajon van olyan, akinek nem a szabadság való, hanem az eligazítás a körletben? Mint a gyerekek egy jelentős csoportja, divergens voltam, vagyok. Az ilyen gyerekeket egyszerűen békén kellene hagyni a nemszeretem tárgyakkal — az alapműveltséget azokból később, maguktól és pillanatok alatt magukra szedik. Sőt, talán a megalázás szinonimájával, a testneveléssel is békén kell hagyni őket: hosszútávfutó és napi biciklis lesz abból is, akit az élet császára, a más alkatú tizennégy éves lányokat sítáborban oly kedvvel ölébe ültető Ernő bácsi nagyseggű és szépreményű titkárnőjelöltnek nevezett nyilvánosan abban a tanévben, amikor országos második lett magyar nyelvből. Vagy nem lesz biciklis, sem így, sem úgy, de legalább a megaláztatást nem éli át.
Tudom, hogy mindez, ahogy ma iskolába, munkahelyre járni KELL, ahogy illeszkedni kell, szólni nem szabad, tartani kell attól, ki mit beszél a hátunk mögött, ahogy a kicsit is más szempontúra tekintenek a Normálisak, tudom, hogy ez az egész, a majd te is megtanulod, fiam, abszurd, nem bírható, nem esetenként, hanem rendszerszerűen fojtja meg a tehetséget. Ez a rendszer a maga hazugságaival, gépies jó tanulóival, hittanra járó kis zsarnokaival, uniformizáló hajlamával, a megnyomorított évekkel egy potenciális diktatúra polgárait neveli. Tudásalapú társadalom? Kompetenciafejlesztés? A leckét meg kell tanulni, ha puskázol, nem látjuk, osztályozzuk a dolgozatot, és amúgy csönd legyen, a kiművelt emberfők tömege rég nem érdeke senkinek — hát hittük komolyan, hogy valaha az volt, elhittük Antall Józsefnek? –, akkor sem, ha megannyi sajtóhír szól arról, hogyan remekelnek ifjú diákolimpkonjaink, feltalálóink a nemzetközi színtéren. A többi néma csend. Csak egészség legyen és térerő.
csak az olvassa. én szóltam 
Pontosan így….a többi néma csend…
KedvelésKedvelés
Hm, régen is ilyen volt, itt jól össze is szedte vki, hová vezetett:
http://jobangel.blog.hu/2013/09/06/a_poroszos_oktatas_es_az_allaskeresesi_nehezsegek_osszefuggesei
KedvelésKedvelés
Azok a megtört lelkek… Az egyik az enyém. Az én gyerekem. Már csak a túlélésre megyünk. Túlélni az iskolarendszert és őrizni közben valami morzsává porladt hitet benne, hogy ő is ér valamit. Bennem pedig váltogatja egymást az elkeseredés és a harag, hogy mit csináltak belőle, miféle behúzott vállú, szemkontaktusra képtelen zavarodott és tétova gyereket.
Országos probléma az iskolakerülés. Vajon miért? Hogyan sikerült ekkora tömeges ellenállást elérni abban a sok gyerekben, akik úgy mentek be az első osztályba, hogy azt képzelték, ott majd a világ csodáira nyitnak nekik kaput?
KedvelésKedvelés
Apropó iskolakerülés : megfigyeltétek,mennyire börtönszerűek lettek az iskolák? zárt kapuk,kamerák,biztonsági őrök.Hol vannak világ csodái ilyen helyen?
KedvelésKedvelés
Bementem múltkor a volt középiskolámba. Alig ismertem rá. A portás bácsi helyett egyenruhás biztonsági őr, beléptető kapu és fémdetektoron(!) áthaladás.
KedvelésKedvelés
Uramisten, nekem (a fiamnak) nincs ilyen tapasztalata. Olyan iskolák (most a második, remélem nem lesz több a középiskoláig), amilyenek, de az egyéniségét békén hagyják. Semmi zárt kapu. Remélem, ennél már rosszabb nem lesz.
KedvelésKedvelés
“Nem készített fel a sok visszanyelt mondat semmire…….Tudom, hogy mindez, ahogy ma iskolába, munkahelyre járni KELL,…. rendszerszerűen fojtja meg a tehetséget. Ez a rendszer a maga hazugságaival, gépies jó tanulóival, hittanra járó kis zsarnokaival, uniformizáló hajlamával, a megnyomorított évekkel egy potenciális diktatúra polgárait neveli.”- félelmetes, ahogy olvastam,beugrottak a színházban látott Brecht darabok,amelyektől,-pont mert az ilyen rendszerszintű elnyomásból fakadó torzszülöttek lelkét tárja elénk-így korán reggel kirázott a hideg.Mióta tudom magam,lázadoztam a rendszer ellen :mint diák és később mint szülő is.Mit mondjak,teljesen sikertelenül,az embernek nemigen van lehetősége kitörni ebből a gondosan összeszőtt pókhálóbóll.Vagy csak nem voltam elég elszánt,nem találtam meg a szintén hozzám hasonlókat.Mert egyedül szinte lehetetlen.Mi már Madách falanszterének vagyunk mindennapi szereplői.
KedvelésKedvelés
Köszönöm szépen! Pont jókor jött ez a bejegyzés!
KedvelésKedvelés
Na de akkor mitől remekelnek ifjú diákolimpkonjaink, feltalálóink a nemzetközi színtéren????? et Kétlem, hogy ott lehet protekcióval és kapcsolati tőkével előre furakodni….
KedvelésKedvelés
Amitől a sportolók is hozzák az aranyakat, de a tömegsport a béka segge alatt, a népesség nagy része mozgáshiányos: mert a nagyon tehetségeseket berakják a versenyistállókba, a tömeg viszont nem kap megfelelő oktatást.
KedvelésKedvelés
A nagy eredmények mögül pedig időnként kibukkannak titkok, sportban is és oktatásban is. Molesztálás, agresszió, erőszak, embertelenség…
Én azt hiszem, hogy maga a verseny rossz. Egyszerűen nem életszerű és hasznos eredményeket értékelnek, hanem egy-egy mozdulat monoton ismétlését, vagy egy-egy tudásanyag visszamondását. De közben az ember elveszik. Az ember nem szerepel a versenyeken, a lélek kint marad. Nincs együttműködési diákolimpia, rugalmasság verseny, nyitottság futam, önmenedzsment meccs…
A versenyek épp azt értékelik magasan, aki another brick in the wall. Legyen keményebb, mint a többi, pirosabb, ellenállóbb – de legyen tégla.
A finnek nem remekelnek diákolimpiákon, mégis a legsikeresebb felnőtteket nevelik, akik természetesen és érdeklődve szedik magukra a tudást. Idősebb korukban is játszva. Ehhez képest mondjuk Kína vagy Magyarország fantasztikus a (diák)olimpiákon, de a tények és adatok elképesztő erőlködésével megölik a természetes vágyat a fejlődésre. Megszűnik a játék, megszűnik a belső erőforrásokba vetett bizalom. A magyar iskolák legjobban a tanult tehetetlenséget tanítják.
KedvelésKedvelés
Nagyon igazad van!
KedvelésKedvelés
Nem látom belülről ezeket a versenyeket, csak reméltem, hogy a nemzetköziek legalább már a kreativitást is mérik. Egyébként nyilván nagyrészt igazad van, különösen egy együttműködés hiányzik, a csapat versenyek – ha már verseny.
KedvelésKedvelés
ClaraOswin és blaci: nem tudom, a Ti gyerekeitek milyen versenyekre járnak, az enyimek többek között a Bolyaikra (matematikából is és magyarból is, ha jól emlékszem eddig kettő darab országos második helyezés a legjobbjuk, http://www.bolyaiverseny.hu), és szerintem ezen a versenyen nem egy tudásanyag vagy egy mozdulat visszabiflázása a cél, hanem igenis kreatívnak kell lenni és igenis együtt kell működni, ugyanis négyfős csapatok versenyeznek. És nem ez az egyetlen ilyen jellegű verseny manapság az iskolásoknak. Ne legyünk már ennyire demagógok, hogy semmi nem jó. Az életszerű és hasznos eredményeket értékelő versenyeket meg például úgy hívják, hogy tiszta udvar rendes ház mozgalom és hasonlók.
KedvelésKedvelés
Magyarországon a versenyeztetés,iskolai versenyek kiemelkedően jó színvonalúak viszont az oktatási rendszer úgy car,ahogy van, ennek is megvannak az okai..Érdemes olvasni a McKinsey jelentést és a PISA vizsgálat eredményeit. Nemzetközileg vizsgálták a különböző országok közoktatási rendszereit és megnézték,mi a közös a jól teljesítő oktatási rendszerekben , mitől lesz jó egy oktatási rendszer. Mondanom sem kell, nem vagyunk benne az első tízben… benne van viszont Finnország,Szingapúr, Dél-Korea, Belgium, Új-Zéland, Kanada, Hollandia, Japán, Ausztrália..
KedvelésKedvelés
” és megnézték,mi a közös a jól teljesítő oktatási rendszerekben”
Én úgy tudom meglepően más, olykor gyökeresen ellentétes oktatási módszereket találtak. Viszont volt egy közös tényező is, mégpedig az, hogy a tanárok a társadalom kimagaslóan elismert és megbecsült tagjai ezekben az országokban, ezért a diákok legjobbjai mennek tanárnak. Nálunk meg sokszor azok, akiket sehová nem vettek fel. A pontszámok is ehhez igazítva a béka feneke alatt valahol 😦
KedvelésKedvelés
Épp most tapasztaltam én is hasonlót. Oviban kiválasztották a lányom (még nincs 5 éves), hogy szertornázzon, vagy ilyesmi. Gondoltam, ha már ilyen ügyes volt, akkor elviszem, heti két edzés belefér a napirendünkbe. Aztán elmentünk, tornadressz, meg vidámság.. bemennek a gyermekek, a sok szülő meg kint ül, 100 éves lebernyegekkel elválasztva a tornacsarnoktól. Azért kukucskáltam, mégis mi történik bent. Fejenállnak, meg korláton lógnak, meg gerendán mennek. Mosolygok, milyen ügyes a gyerekem… Amikor meg szép libasorban kijönnek az edzőnő nem mond semmit, csak azt kérdezi, hogy ki volt ilyen magas a családban.. nekem meg összeszorult a gyomrom és menekültem volna. A légkör, a szemlélet, hogyha tornásznak akarod a gyerekedet, akkor a megfelelő kvalitásokkal kell rendelkeznie, hogy őőők olimpikonokat nevelnek, hogy a teljesítmény a fontos, nem az ember. Nem megyünk többet, biztos vagyok benne, hogy van olyan hely, ahol nem a gyerek van az egyesületért, hanem a sport van a gyerekekért…
KedvelésKedvelés
Van, aki remekel, igen, na de milyen aron. Es vajon hanyan remekelhetnenek, ha nem is versenyeken – vagy azokon is, ha ez kell, miert ne -, ha egyszeruen csak tiszteletben tartanak oket, es nem letornek es megalaznak, hanem tamogatnak a kulonbozoseguket, amennyiben az produktiv es kreativ. Menne o a maga utjan ezerrel, epp csak terelgetni kene egy kicsit, es taplalni a tuzet jo anyagokkal.
Azt viszont nem tudom, minden gyerek ennyire onjaro-e. Egyaltalan nem vagyok ebben biztos.
KedvelésKedvelés
Szerintem is, néhány kivételes teljesítmény, az átlag meg gyenge, óriási, balra tolódott haranggörbe az egész, mint azt a sokkoló PISA-felmérés is mutatta, pedig annak idején hej, de büszkék voltunk az oktatásunkra (azóta meg javult a helyzet, mert észbe kaptak, kompetenciát mérnek és szövegértést fejlesztenek).
KedvelésKedvelés
ne politizáljunk kérem! mi az, hogy BALRA tolódott haranggörbe? :))
KedvelésKedvelés
😀
hogy sok a gyík, az.
ilyen matekos izéknél is mindig blöffölök, de szerintem igazam van, nem csak jól hangzik.
KedvelésKedvelés
Most nézem, hogy te is írtad, nagyon tanulságos.
KedvelésKedvelés
Attól remekelnek, hogy nálunk a felmérések szerint, az átlag vidéki, illetve egy fővárosi “elit” iskolában tanuló gyerekek között akár 50%-os különbség is lehet tudásban. Ez a különbség Finnországban csak 2-3 százalék! Itt tehát rohadtul nem mindegy hová születik az ember. Értelmiségi családba és elég jó anyagi körülmények közé, na az hatalmas előnyt jelent.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy csak én vagyok kevésbé önálló, vagy tehetséges, vagy kivételes, vagy akármi, de én nem így éltem meg az iskolai éveket. Szerettem iskolába járni és tanulni, holott az általános sulim csak egy falusi kisiskola volt, a gimim meg egy átlagos kisvárosi gimi, átlagos, ám normális tanárokkal – akik igaz, hogy szigorúak voltak, de jól tanítottak és rengeteget köszönhetek nekik. Tőlük tanultam meg németül, angolul, ösztönöztek a továbbtanulásra – enélkül én is maradhattam volna otthon a marhatelepen vagy a tőzegüzemben három műszakban, ahogy nem egy velem egykorú, hasonlóan szegény családból jött ember a falumból. Számomra lehetőség volt az iskola – bár akkor ezt így nem tudtam volna megfogalmazni – lehetőség arra, hogy elinduljak, és jobb életem legyen, és úgy érzem, ez sikerült is. Úgy látom, hogy nagyon sokan vannak most is hozzám hasonlók. Idén szeptembertől egy szakközépiskolában tanítok, ahol nagyon sok az igazán szegény családból való, cigány származású, ormánsági kis falvakból jött gyerek – számukra egy jó suli, ahol jó nyelvi és szakmai oktatásban részsülnek, amivel majd itthon vagy külföldön el tudnak helyezkedni, hatalmas esély lehet – és ezt nem csak én gondolom így, de azok a szülők is, akikkel elbeszélgettünk szülőin erről a témáról. Osztályfőnök vagyok, két érettségi tárgyat tanítok (német-történelem), és engedjétek meg, de nem úgy élem ezt meg, hogy egy elnyomó rendszer tagja vagyok, hanem úgy, hogy esélyt, lehetőséget nyújtunk másoknak arra, hogy megvalósíthassák az álmaikat – ami hatalmas felelősség, és minőségi munkát, emberséges hozzáállást kíván.
KedvelésKedvelés
Hú, ez de jó! Őszintén, tiszta szívből drukkolok neked, hogy sikertörténet legyen ez a tanítás, neked és a diákjaidnak is!
ölelés
KedvelésKedvelés
Köszönöm szépen! Remélem, hogy sikerül, de persze benne van a pakliban az is, hogy nem. Eddig csak felnőtteket tanítottam, most keveredtem bele nyakig a nappali “normál” képzésbe, és látom a hibáit és a hiányosságait. De hiszek benne, hogy ha jó a tanár, ezt is lehet jól csinálni, és a diákjaim úgy emlékeznek majd ám, mint aki adott nekik, nem elvett tőlük.
KedvelésKedvelés
Én nagyon örülök, ha ilyen tanár és iskola is van, és annak még jobban, ha az energiáidat nem árral szemben úszásra kell használnod, de az egész rendszer és sok elit hely beteg a gyökeréig.
KedvelésKedvelés
És a másik véglet is ezer sebből vérzik. Közepes, normális suli pedig szinte nincs is. Vannak a versenyistállók, meg a problémásnál problémásabb esetekkel éveken át ilyen-olyan okokból, kisebb-nagyobb sikerekkel vagy inkább kudarcokkal, eszközök és lehetőségek nélkül küzdők, meg a nagyon minimális mennyiségű átlagsuli, ahova meg nehezen jut be, aki akar, aki odavaló lenne. Én úgy szeretnék sok-sok normális iskolát, ahol egyik véglet sem szenvedne óriási hátrányokat, és lehetne tanulni és tanítani úgy, ahogy aritareal írja. Abba meg már bele sem megyek inkább, hogy hová vezet majd ez a sok újdonság az iskolák körül.
KedvelésKedvelés
A rendszer betegségét látom magam is, két hét után teljesen nyilvánvalók voltak a korlátai és a hibái. Hét éve tanítok, de eddig nagy szerencsém volt a felnőttoktatással – ott felnőttekről lévén szó, sokkal normálisabban mennek a dolgok. Most benne vagyok a sűrűjében, de nekem az én kis szakközepeseimmel igazából most is mázlim van. A kollégáim közül sokan megnyertek – egy másik, igencsak húzós iskolában, nem ott, ahol én tanítok – olyan társaságokat, mint a 35 fős autószerelő, vagy a 40 fős focista osztályok, az igazán kemény szakmunkásképzősökről nem is beszélve – mondanom sem kell, hogy amit ezekben az osztályokban csinálni lehet, az inkább minősül favágásnak, mint tanításnak. A már harcedzett, eredményes – sőt a diákok körében is népszerű – kollégák a kezdetekkor érdekes tanácsokkal láttak el minket. Pl.: soha ne legyél kedves, sőt az első időkben legyél igazi állat. Aki dumál, szólj rá, ha nem hallgat el, állítsd fel, feletesd, és látványosan írd be a karót. Ezt ismételd meg ahányszor csak szükséges, előbb-utóbb majd észbe kapnak. Kőkeményen torolj meg minden rendbontást, órán telefonozást, evést egyebet. Ha valaki végképp nem bír magával, írd be a szaktanárit, vidd az igazgatóhoz, majd miután 2-3 embert kirúgtak, a többi majd megemberli magát. Soha ne mutass ki semmilyen érzelmet, azt se, ha dühös vagy, mert akkor nyeregben fogják érezni magukat és még bunkóbbak lesznek. Soha, de soha nem sírd el magad. Ha beszólnak, szólj vissza, legyél bátran durva, alázd meg őket. Azonnal emeld ki a rendbontókat és a bandavezéreket, törd meg őket, mert ha nem, élve esznek majd meg minden órán, ráadásul egyáltalán nem fogsz tudni tanítani. Ha már kellően beidomítottad őket, és már félnek tőled, akkor majd lehetsz laza és jófej.
Ezekkel a jó tanácsokkal vágtunk neki a nappalis tanításnak, és a durva az, hogy a kollégák elmondása szerint, a balhés fiúosztályokban ez az egyetlen, ami működik. Aki nem így áll hozzá, annak az óráján káosz van, és nem is tanulnak semmit a gyerekek – a keménykezű tanárokat azonban a zöm szereti, mert a tanulósabb, nem balhés diákok tudnak tanulni az órájukon, a nagypofájúak meg becsülik őket, vagy legalábbis tartanak tőlük. Őszintén nem tudom, kinek, minek a hibája ez, hogy így kell tanítani, nehéz elhinni, hogy csak így lehet – de nem látom, hogy lehetne másképp, emberibben, nem ilyen vadállat módszerekkel.
Nekem nagyon távol áll a habitusomtól ez, hiszen ez olyan, mint egész nap ellenséges környezetben a frontvonalon szolgálni. Mint írtam, szerencsémre, nem kell ennyire gázos diákokat tanítanom, de előbb-utóbb biztosan nem úszom meg. Valahogy az egész nappalis pályafutásomat egy emberkísérletnek érzem – megpróbálom jól csinálni, de ha nem fog menni, nem erőltetem – én nem akarok senkinek a rossz tanára lenni, inkább más utat keresek magamnak.
KedvelésKedvelés
Nem vagyok biztos benne, hogy sok elit hely nem sokkal betegebb, mint egy halom városszéli vagy vidéki iskola.
KedvelésKedvelés
Én sem úgy éltem meg, egyébként. És csak most élem meg azt is, hogy pocsékba ment egy csomó energiám, tehetségem azok között.
KedvelésKedvelés
Na jo, de te a te egyenisegeddel nyugodtan megelhetted azt ugy, hogy minden ifegszaladdal vagytal a szabadsagra. Nincs abban semmi rossz, meg csak nem is mindenkeppen az iskola hibaja (lehet az is, persze), hanem vannak olyan formatumu egyenisegek, akiknek hely kell, lehetoseg es szabadsag, korlatlanul. Masoknak meg nem muszaj ezekbol olyan sok. Nem gondolnam, hogy mentegetoznod kene, nem csinaltal semmi rosszat.
KedvelésKedvelés
Nekem talán AKG, Waldorf lett volna való. Sajnos, akkor indult az AKG, és ötezren jelentkeztek, nem jutottam második fordulóba sem, nagyon nyomatták a közgazdasági vonalat még. És tudok olyat, aki annyira… ne tudom, milyen, hogy neki az sem volt való.
Egyébként nagyon is igazodtam, lojális voltam és naiv, csak az igazságérzetem lázadozott, meg rengeteg mindent untam és erőszaknak éltem meg. Meggondolatlanul is beszólogattam tanároknak, brahiból, nem voltam gonosz, csak nagyon figyeleméhes. Mindemellett iskolaújság, -rádió, nomádtábor. Aztán lettem csak hős, az OKTV miatt.
KedvelésKedvelés
AKG? Én is oda jelentkeztem, engem sem vettek fel, szerintem ugyanabban az évben. Azóta is sokat gondoltam erre. Aztán olyan középiskolába kerültem, ahol kb. egyszer vágtam jól láthatóan pofát az ofő egyik szokásos fárasztására, egyből berángatta a szüleimet (ami nem volt gond, mert ők jól fogták fel a dolgot, inkább az lepett meg, hogy mikből mekkora ügy van csinálva). Hihetetlenül rossz tanár volt amúgy az ofő, emberileg meg… hagyjuk. Szerencsére volt néhány normális is, de az osztályfőnökeim mind ilyenek voltak, borzalmasak. Anyám azt mondta: de legalább jó szaktanárok. Hát nem, azok sem voltak, ledarálták a tananyagot, talán néha egy-egy mondatukkal utaltak rá, hogy többet-jobban is tudnának erről mesélni, de nem erőltetik magukat.
KedvelésKedvelés
Ja, az eredetit a tanárságra írtam, most meg a diákévekről kezdtem. Hát, tanárként nem nagyon láttam ki sokszor a szorongásaimból meg a sértett egómból, tök magányos voltam, meg sokszor voltam túl jó fej, túlvállaló diákokkal, aztán ellenem fordították, és akkor összeroppantam. Az embernek gazdálkodnia kellett volna jobban magával, hogy maradjon belőle áprilisra is. A tél nagyon nehéz tanárnak, diáknak, és mondjuk januárban Az arany virágcserepet, Zrínyit vagy Berzsenyit tanítani, meg kapkodva újraolvasni a nagyregényeket, vagy nem, hát, rémálom.
Erre minket senki nem készített fel, pedig a módszertanunk ragyogó volt, a pedagógia és pszichológia viszont gyár volt, és még át is kellett vándorolni hozzá az Izabellába. Köszönő viszonyban nem volt a realitással, sem a tudományos tudással, sem a gyakorlatiassággal (emlékszel Mann Miklós profra, aki azért nem írt fel EGYETLEN kurva nevet a táblára, nehogy krétaporos legyen a zakója? pedagógia 1., és ezzel mindent elmondtunk).
Igazából szupervízor kellene, meg nagyon sok elismerés, léleksimogatás, pihenés, attól szárnyalnánk, pályán maradnánk, az új, csak kijátszható fasz szabályok ezt teszik tönkre pont..
KedvelésKedvelés
ááá, Mann Miklós! 🙂
KedvelésKedvelés
Én ennél egy kicsit optimistább vagyok ebben a kérdésben. Úgy érzem, látom, hogy a mai gyerekek tényleg mások egy kicsit, mint mi voltunk. Azért mások, és nem csak a bezzegaziénidőmben torz világképe ez, mert alapparadigmák változtak/változnak ma a világban. Hankiss Elemér nagyon szépen megfogalmazta ezt: “[A mai világ] … a bűntudatot a gyönyörelvvel, a kötelességtudatot a jogtudattal, a mások iránti felelősséget az önmagunk iránti felelősségérzettel, az önkorlátozást az önkiteljesítés ideológiájával, a hagyományos munkaerkölcsöt és puritán aszkézist a fogyasztás hedonizmusával s mítoszával … [helyettesíti]”. (Félelmek és szimbólumok)
Azt látom, hogy az én gyerekeim már kritikusan fordulnak a tanáraik felé, tényleg jogtudatosabbak, mint mi voltunk, számukra az önmegvalósítás a természetes, nem az önkorlátozás. Persze emiatt nap mint nap ütköznek a régi típusú tanáraikkal, de nem sérülnek már annyira. Sokkal inkább tudatában vannak a saját értékeiknek, mint mi voltunk.
Van ennek hátránya persze, csúcsokat döntöget köztük a nárcizmus, a ‘nekem ez jár’ szemlételmód, de rengeteg előnye is van az ő világlátásuknak. Számomra a legfontosabb, hogy remélem, belőlük már kevésbé lehet majd diktatúra-alapanyagot gyártani, mint az előző generációkból.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez a fajta hozzaallas onmagaban borzasztoan karos lehet, egyeni es tarsadalmi szinten egyarant. Ha nincs meg melle a kozossegert valo felelossegvallalas, ami bizony nem gyonyorelvu, hanem lemondasokkal jar, es a kivalo egyuttmukodesi keszseg es hajlandosag, az ilyen “ontudat” szinte meg karosabb, mint a szolgalelkuseg. Nem nagyon latom a Hankiss-idezetben a szocialis vetuletet, csak az individualistat – bar lehet, hogy mashol erre kiter -, es igy onmagaban annyira ertekteremtonek sem erzem ezt a felsorolast. A fogyasztas hedonizmusarol pedig inkabb nem is mondok semmit. Atestunk a lo masik oldalara.
KedvelésKedvelés
Igen, igen, átestünk a másik oldalra. Nekem sem feltétlen tetszik ez a paradigmaváltás – bár ez nem tetszés kérdése, megtörténik. Abszolút igazad van, hogy felelősségvállalás, szolidaritás nélkül ez talán még rombolóbb. A poszt szempontjából fontos szempont itt az, hogy ebben a kérdésben akár pozitív változást is hozhat ez – más területeken meg akár katasztrofálisat.
KedvelésKedvelés
Igen, a vegen mindig oda lyukadunk ki, hogy semmit sem celszeru sem altalanositani, sem tulzasba vinni 🙂 Kozhelyek. Most olvastam, nagyon tetszik:
Kétszer kettő az négy.
Ha sosem mondod el – elfelejtik.
Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.
Kemény István
KedvelésKedvelés
Nem értek egyet a Kemény úrral:
Ha sosem mondod, sosem tudnak róla.
Ha nem mondod elégszer, elfelejtik.
Ha elégszer mondod, akkor megtámadnak.
Ha elégszer mondod, akkor hat a mondandód.
Ha elégszer mondod, talán megéred,
hogy ne kelljen mondanod soha többé.
KedvelésKedvelés
*az akkor-ok nem kellenek bele, úgy jobban hangzik.
KedvelésKedvelés
Szerintem akkorokkal is jo, a mondanivaloval is jo; ez egyszeruen egy masik jo gondolat, jo vers. Nekem mindketto tetszik.
KedvelésKedvelés
amúgy Kemény másról ír persze eredetileg:)
KedvelésKedvelés
nincs paradigmaváltás! a rendszer, a logika, amit ez a mentalitás meg akar úszni belesimulás helyett, az ugyanaz.
KedvelésKedvelés
Tiszteletem! Es koszonom szepen, hogy ilyen szepen megfogalmazta a gondolataim.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Ó, bevillan az emlék: 90-es évek eleje, informatika a gimiben, a tanár egy egyetemista korú srác, olyan jellegzetes fura informatikus (tudjátok, előnytelen külső, követhetetlen gondolkodás, némi beképzeltséggel társulva). folyamatosan kétértelmű illetve szexista viccekkel, beszólásokkal bombázott minket, a legtöbben csak feszengtünk, de egyszer az egyik csaj fölszólalt és kikérte magának, és kilátásba helyezte, hogy ha a tanár nem áll le ezzel, akkor az iskola vezetése elé viszi az ügyet. én csak pislogtam, hogy honnan tud ilyen bátor lenni ez a csaj? jó, neki ügyvéd volt az anyja, ezért az ő jó fellépését ennek a számlájára írtuk (micsoda leegyszerűsítő gondolkodás).
azért ma már szerintem nem lenne annyira meglepő, hogy egy hasonló helyzetben egy középiskolás lány kiáll a jogaiért. vagy igen?
KedvelésKedvelés
Igen, pont ezt remélem, hogy egyre többen lesznek, én nem csak az ügyvédgyerekek.
KedvelésKedvelés
De menő!
KedvelésKedvelés
Én 14 éves koromban kirúgattam egy tanárt.
Nekem akkor nagyon fontos volt a német, jó voltam belőle, szerettem, kezdeni is akartam vele valamit. Erre felvették az egyik tanárunk unokatestvérét, aki valami vérlázítóan nem tudott tanítani. Németből jó volt, de a tanítás nem ment. Rendszeresen belegabalyodott a mondanivalójába, semmit nem haladtunk, senki nem figyelt rá, pedagógiai érzéke is nulla…
Örülhettem volna, hogy egy nulla a tanárunk – nincs követelés, nincs teher. De én tanulni akartam. Úgyhogy beszéltem az engem egyébként rémesen utáló igazgatónőnkkel, támogató csoportot alakítottam a többi osztályából is, aminek az lett a vége, hogy beült a vezetőség néhány órájára, és végül kirúgták.
Egy ideig nem voltak túl jó érzéseim ezzel kapcsolatban, elvégre a kenyerét vettem el. De hát.. Menjen, és csináljon valami olyat, amire alkalmas.
De hogy én honnan szedtem a magamért való kiállást, és hogy sikerült megtartanom az iskolás évek alatt? Örök titok.
KedvelésKedvelés
Igen, ha néha fárasztó is és bizonytalan a saját iroda, a jövőbeli munkák, akkor sem cserélnék senkivel. Az én időm, akkor dolgozom, amikor a leghatékonyabb vagyok, akkor utazunk, amikor épp nagyon kell a lelki egyensúlyunknak. Legtöbbször nem a munka határozza meg a napom struktúráját, hanem az egyéb elfoglaltságok jelölik ki, mikor fogok dolgozni. Én mondjuk szerencsés voltam az iskolámmal (Radnóti), bár néha úgy éreztem, egyszerűen túl sok az óra és a kötött idő. De az egyetemmel, majd a saját irodával visszakaptam valamit. A gyerekünk (remélhetőleg majd többen) ebben nő fel, nagy esély van rá, hogy ő is ezt a szemléletet viszi majd magával felnőttként. És minél többen lesznek ilyenek a generációjában, annál nagyobb az esélye a változásnak. Magyarországon kevés az olyan, nem magunknak teremtett munkahely, ahol mi, akik dolgozunk, vagyunk a középpontban, ahol megéri gyorsan és hatékonyan dolgozni, szívvel-lélekkel csinálni a dolgokat. Pedig ez adja a munka minőségét.
Körülöttem jó pár nőismerősöm a kisgyerekes évek alatt/után döntött úgy, már jóval túl a harmincon, hogy elég volt, nem megy vissza ügyvédnek/köztisztviselőnek/rajzgépnek az irodába, hanem létrehoz valamit ő maga. Amiben hisz, amit lelkesedéssel csinálhat, amiben igazán jó. Néha meglepő karrierváltásokat látok. De ez szerintem a jó és fontos.
KedvelésKedvelés
én sajnos szkeptikus vagyok, hogy tömegek számára elérhető és kívánatos is legyen az az életvitel, amiről te írsz.
valahogy rendszerszinten igenis szükség van termelő és fogyasztó “rabszolgákra”, kellenek a pénztárosok a teszkó-soron, a józsik az építkezéseken, az andikák az irodákban, valakinek el kell adni azt a sok egyen-vackot, ami megtermelődik valahol, és az idióta reklámok a képünkbe tolják, illetve ekkora embertömegeket figyelembe véve az igénytelen kínálat és az igénytelen kereslet valahogy megtalálja egymást és újra is termeli magát. akár termékekről (tömegtermék vs. egyedi kreatív kézműves cuccok), akár munkáról (lélektelen meló vs. független és kiteljesítő alkotótevékenység), akár kultúráról (tömegmédia vs. értelmes és megérintő műalkotások) beszélünk. és ezt segíti elő sajnos az oktatási rendszer is, a gondolkodást és kritikát kiölő megközelítéssel, akkor is, ha éppen az adott közösségben nincs megalázás.
KedvelésKedvelés
túl gyorsan küldtem el..
szóval hátha félreérthető voltam, egyáltalán nem azt mondom, hogy az előbb vázolt elidegenedett tömeg-világ jó volna, csak valamiért annyira mindenütt körülvevőnek, magától értetődőnek érzem, hogy igazából el se tudom képzelni, milyen lenne egy jobb, különb társadalomszervező összefüggésrendszer. és azt hiszem, mivel az oktatás olyannyira része az egésznek, nincs mit csodálkozni azon, hogy ennyire hasonló negatív élmények érik korról korra az átlagostól eltérő (milyen az, hogy átlagos?!) gyerekeket.
vannak olyan gyerekek is, akiknek nem okoz (láthatólag) akkora megterhelést ebbe az oktatási rendszerbe beilleszkedni, ők vagy az egyik régebbi posztban megírt jókislányok, vagy már eleve jó alapanyagai a gondolkodást és egyéniséget nélkülöző felnőtt rendszernek. ki emlegetett itt diktatúrát? – aggodalmasan és rossz szájízzel pislogok, és baromira nem vagyok ezzel egyedül, de ez most off, illetve ne politizáljunk.
KedvelésKedvelés
még egy gondolat:
vannak olyan szülők, akik aktívan gyömöszölik bele a gyereküket az ilyen “kockává alakító” iskolai keretekbe, hogy majd még jobban megállja a helyét az életben, hát, sajnálom a gyerekeket, és nem értem a szülőket.
lányom osztálytársai: az egyiket két külön nyelvórára járatják, szolfézsra már elsőtől, délután rövid játék és leckeellenőrzés után már este 7-kor fekvés, merthogy olyan fáradt a gyerek, barátnőzés alig, kérdezem a lányomat, mi érdekli ezt a lányt, azt mondja, semmi, csak a tanulás meg felnőttes dolgok (?). a másik gyereket (fiú) szombatonként egész napos nyelvi magániskolába járatják, tehát a héten csak 1 napja szabad teljesen, és a nyarat is nyelvtanulással töltötte, de meg is látszik, a haladó csoportban is szépen megállja a helyét. másodikosok!
KedvelésKedvelés
Nem igazán a kézműves kütyükre gondoltam, de általában én úgy látom, (főleg persze a saját területemen, design-építészet-építőipar-pályázatok) hogy a legtöbb területen versenyképesebb a kisebb specializált cégek szövetsége a multikkal szemben – és ezek sokszor néhány fős társaságok, ahol a tulajok hozzáállásán sok múlik. De nagyon eltávolodtunk a főtopiktól 🙂
Nemrég Berlinben voltunk, és egy reggeli közben kinti barátainknál (40-es építészek két 8 és12 éves gyerekkel) szóba került, vállalunk e majd tesót, Nekik az a tapasztalatuk, hogy ők két gyerekkel ritkaságszámba mennek, a többség megáll egy gyereknél, aztán nem győzik szervezni a rengeteg különórát, hogy a gyerek le legyen kötve – hiszen nekik nincs rá idejük, tesó meg nincs ugye. És hogy ez milyen sok pénz, persze náluk ez fel sem merül, mert két gyerekre ennyi mindent szervezni már lehetetlen.
Ez a tendencia azért nálunk is megfigyelhető. Persze valahol az is bennünk van szülőkben, hogy többségünknek nem volt lehetőségünk kínaiul tanulni meg síelni három évesen, a szitárórákról már nem is beszélve, adjuk meg tehát szemünk fényének mindazt, amit nélkülöznünk kellett. Persze felmerül a kérdés, valóban nélkülöztük ezeket? Gyenge ember lett belőlünk ezek nélkül? És az a gyerek, aki megszokja, hogy élete minden perce így be van osztva, költséges hobbikból áll az élete, na az mit kezd majd, tud e mit kezdeni az olyan életszakaszokkal, ahol erre nem lesz lehetősége? El tud a mélyedni, az óra figyelése és rohanás nélkül dolgokba? Megtanul-e szemlélődni, figyelni, koncentrálni magától? Vagy az élete ilyen irányított 45 percekből áll majd mindig?
Mi négyen vagyunk tesók. Hárman kb. egy időben nőttünk fel, velem még kísérleteztek a szüleim, hogy szolfézs meg talajtorna, de hamar feladták – én egy nyűgnek éltem meg, a kisebb testvéreim szintén. Logisztikailag lehetetlen volt a dolog, pedig kisvárosban éltünk akkor, könnyed gyalogos távolságban minden. Később, olyan 10 éves koromban már kialakult, hogy mi érdekel, saját magam választottam ki, mit csinálnék szívesen, kitartóan, lehetőleg szülői rángatás nélkül. Működött.
A gyerekeim ugyanerre számíthatnak: nem lesznek tele nyelvórákkal, ilyesmikkel már pár évesen. Én úgy érzem, a szabad gyerek-mivoltukat rabolnám el. Rohangáljanak, éljenek kedvükre. Tanulni – jó esetben – úgyis egész életük során fognak, ráérnek vele. 🙂
KedvelésKedvelés
Hűha ez nagyon jó kérdéseket feszeget. Ezt az egész problémát akár globális kontextusba is lehet helyezni ám … a helyzet ugyanaz, az alapok ugyanazok, az árnyalatok mások, az eredmény pedig ugyanaz, ez:
“… a könnyen illeszkedőkről lényük legértékesebb ágait-bogait csiszolta le a rend.
Vajon van olyan, akinek nem a szabadság való, hanem az eligazítás a körletben? Mint a gyerekek egy jelentős csoportja, divergens voltam, vagyok. Az ilyen gyerekeket egyszerűen békén kellene hagyni…”
Most hirtelen ezek jutnak itt eszembe, ahől nálam jobban fogalmaznak:
(Ha rosszul linkeltem, nem szándékos, elnézést.)
KedvelésKedvelés
Bólogatok csendben.
Teljesen nem törtek be, de talán csak szerencsém volt, vagy talán mert művészetoktatási intézményekbe jártam 15 éves koromtól. Ettől függetlenül nagyon jól emlékszem a keretek szűkösségére, a szünettől-szünetig túlélésre, a június boldogságára…
KedvelésKedvelés
Nekem volt olyan tanárom érettségi, azaz “fontos” tárgyból, aki totálisan békénhagyott. Tudta, hogy nem az ő tárgya az erősségem, netán a kedvencem, hogy nem ebből fogok felvételizni, hogy nemhogy nem nyitottam ki a tankönyvet, de meg sem vettem, de azt is tudta, hogy az érettségi előtti három nap alatt simán bevágok annyit, amennyi az ötös érettségihez kell, addig pedig mindenki jobban jár, ha azzal foglalkozom, amiből jó vagyok, vagy amihez éppen kedvem van. Cserébe nem zavartam a többieket az órán, és tényleg ötösre érettségiztem. Mindez a nyolcvanas évek végén, _nem_ alternatív gimnáziumban. Szóval volt/van ilyen is (ja, ez az a mondat, amit Éva nem szeret, ugye? 🙂 ). Biztos nem ez a mérvadó, meg a többség, de azért úgy gondolom, remélem, hogy nem is fehér holló.
A másik oldalon közelről ismerek/ismertem két olyan lányt is, akik a teljesítmények után (egyikük Európa-bajnok) a pszichiátrián kötöttek ki. Ezért én már inkább nem nyomatom a gyerekeim a versenyeken, pedig jó országos eredményei voltak mindkét nagynak. A kicsit majd még egy darabig igen. 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk a gimiben alapjában véve ez a hozzáállás volt a jellemző. Humán-nyelvi tagozatos osztály voltunk, emelt óraszámban tanultuk a törit, a magyart, illetve, aki akarta, a nyelvet – és ezekből a tárgyakból jó tanáraink voltak, az osztály eleve azért jött ilyen tagozatra, mert ez érdekelte és ezzel kart továbbmenni, így tanultunk is rendesen. Fizikából, kémiából, biológiából nem annyira gyötörtek bennünket, minimumot kértek, arra mindenki kapott egy elfogadható jegyet, és viszlát. A tanárok is tudták, hogy nem lehet mindenből egyformán jól teljesíteni, így mindenki arra koncentrálhatott, ami neki fontos volt.
KedvelésKedvelés
Sokat kínlódtam az iskolában, pedig jó kislány voltam és jó tanuló. Ezért is döntöttünk úgy annak idején, hogy bármit, csak ezt ne. Azt gondolom, nem adhattam a gyerekeimnek ennél nagyobb ajándékot, hogy nem a hagyományos iskolarendszerbe léptünk be. Az alternatívákat is emberek csinálják, én pláne terhelt vagyok azzal, hogy nagyon belülről láttam. A Waldorf-óvodapedagógusok/tanítók/tanárok között is van, akit a szél fújt be a küszöb alatt, aki lusta, sunyi, megúszásra játszik stb. Viszont maga a szisztéma olyan, hogy kitermeli a saját kritikusait 🙂
A kölkök nagyon tisztán látják a tanáraik hiányosságait, de azt is, hogy mi az, amiben jók. Miután a gyerekekkel szemben sincs olyan elvárás, hogy mindenből egyformán jónak kell lenni, ők sem várják el ezt a tanáraiktól. Nyálasan hangzik, de mintha tényleg működne, hogy mindenkit olyannak szeretnek, amilyen.
KedvelésKedvelés
az egyetemen ki lett mondva többször hogy senki sem akar magának konkurenciát képezni.
és nem is tették. szedd magadra ahonnan és ahogy tudod.
KedvelésKedvelés
a tornatermi terror nálam is a mai napig visszaüt, egyrészt a mensturációs kispad, ahova azért nem ülhettem mert ruhafogas voltam mellbimbóval és utolsóként nekem jött meg, amikor végre odaültettek, akkor meg azért, hogy ott ülök.
aztán mert egy fejjel mindenkinél mindig kisebb voltam, és kétszer törtem a karom szekrényugrás közben, egyszer agyrázkódtam a felemás korláton, és mindig velem kiabáltak, hogy mi vagy te, nyomorék? és ez mire volt jó?
arra hogy a kollektív sportolás minden formáját utálom, kín a jógaterem, edzőterembe én soha semmikor semmiért be nem, az uszoda is csak víz alatt esik jól.
KedvelésKedvelés
Színjeles voltam tesiből Ervin bácsi (tapipapi volt a beceneve – na szerinted miért?) imádott. Megugrottam a hídugrást, futásból másztam a kötélre, kislabdát hajítani ugyan nem tanultam meg, pedig az egyetlen dolog, amire kutyatartóként valóban szükségem lett volna később. A mai napig az egyetlen hely, amit zsigerből gyűlölök, az az edzőterem. Szeretek mozogni, de lehetőleg a természeteben. Evezés, bicikli, futás az nem, de séta, kirándulás a kutyával az igen.
Középiskolában a “Repedtsarkú” – így hívtuk a tesitanárnőt, mert egyszer elrepedt a gumi futócsukája sarka keresztben és mert egy rémes nő volt – megkérdezte, hogy ki az aki rendszeresen sportol. Én is felraktam a kezemet. Amikor kiderült, hogy nem egyesületben, hanem csak úgy a haverokkal lenyomunk egy-egy hosszabb bringatávot, meg úszunk, evezünk és ezt ugyan rendszeresen, de nem egyesületben tesszük, akkor olyan letorkolást kaptam, hogy “ez nem rendszeres sportolás”, hogy teljesen kiakadtam.
Gyűlölöm a versenyeztetésre szorítást. Szerencsére a gyerekem tök magától olyan sportban ügyes (lovaglás) ahol aki akar versenyezhet, aki meg nem az egyszerűen kimegy a többivel a terepre és béke van.
Tesi ügyben sokat tudnék mesélni. A mindennapos tesióráktól kezdve a verseny hátrányos hatásáig. Ahogy ti is. A mozgás csoda fontos. De a kötelezéstől és a megalázástól mentes, örömteli, felszabadító mozgás az!! Ugye?
KedvelésKedvelés
ugye ugye…
KedvelésKedvelés
A lányom negyedikes. Matek órán mindenkinek fel kellett írnia a táblára, hogy hány kiló. És még neki volt lelkiismeret furdalása, hogy letagadott kettőt. Sírva mondta el. Most mit mondjak erre…én is letagadtam volna…
KedvelésKedvelés
Épp ezt hallgattam a héten 🙂
KedvelésKedvelés
Emberek! Mindenben van valami jo! Meg abban is, hogy panaszkodhatunk, mert megkonnyebulunk tole, vagy mert nyomatekosithatjuk, hogy “en mas vagyok”, pl.
Addig amig elet es egeszseg van,
addig amig jolesik egy KV, addig amig teszunk a kozossegert es valakinek peldakepe lehettunk, es segithettunk akarmiben – addig szep az elet!
KedvelésKedvelés
Mi nem vagyunk „mások”. Mindenki szenved a szartól, csak van akivel sikerült elhitetni, hogy ez a normális.
KedvelésKedvelés
🙂 ❤
KedvelésKedvelés
Minden szarban van valami jo! A japanok peldaul steak-et csinaltak belole – egyelore laborkiserlet szinten, de megcsinaltak 🙂
Ha mar sport es a tornaora; engem tobbszor is tasliztak le palyarol, nagykozonseg elott es ugy gondolom, megsem lettem tole egy eletre traumas. Sot, iskolapadhoz is kotoztek, mert tul izgaga voltam. Az sem ereztem megalazonak. Tudtam, hogy izgaga vagyok, hogy van akit ez zavar es padhoz is kepes kotozni (a sajat ovemmel)…annak ellenere meg ugyanolyan izgaga maradtam 🙂 Sot, 18 evesen jol elvert az osztalyfonokom, nyilvanosan. Jol tette, mert az egesz osztalyt rabeszeltem, hogy szokjunk meg a legfontosabb orankrol. Hat, ezt csinalja az aktiv ember, feszegeti a hatarokat…
Ha tudjuk kik vagyunk, honnan jovunk, hova tartunk – akkor gond egy szal se, szerintem.
KedvelésKedvelés
Tudom, hogy a lényeget ragadom meg, de ez a megvert az osztályfőnök elég ijesztő.
KedvelésKedvelés
Na egy másik blogon ilyenkor emlegetik már unalomig a kognitív disszonancia kifejezést.
KedvelésKedvelés
Na ott mindenre ez a válasz, könnyebb ezt mondani mint elfogadni vagy elismerni hogy más máshogy boldog.
A toleranciát a kd- hoz hasonló mennyiségben emlegető blogon 😉
KedvelésKedvelés
Jójó, a másik blog kritikáját most hagyjuk 😉 Ettől függetlenül most ideillőnek érzem. Pl.: “engem tobbszor is tasliztak le palyarol, nagykozonseg elott es ugy gondolom, megsem lettem tole egy eletre traumas. ”
Hát lehet, de azért nehogy már direkt jó módszer legyen. Vagy hogy direkt hozzájárult ahhoz, hogy most boldog lehessen.
KedvelésKedvelés
Amikor láttam a címet, megnyomtad vele a “piros gombot”. Ettől a “majd a nagy betűs ÉLETBEN” kifejezéstől én lilát-kéket-sárgát-vöröset látok a dühtől. Olyan arrogáns, lenéző, azt sugallja, hogy az, akinek ezt mondják, még csak nem is él, hanem csak úgy tesz. Kétségbe vonja a létezésedet! Hogy merészelik?? Ha nekünk mondják, én vissza szoktam rá kérdezni, nem kedvesen. Az iskola – a maga poklával, igencsak maga az élet.
A legtöbb iskolámat gyűlöltem, bántalmazó osztályba jártam, a tanárok képtelenek voltak megvédeni, sőt még a bántalmazókat támogatták tudattalanul is. A felsőbb iskoláimat amiket magam választottam, már szerettem. Sok volt az elnyomó, vagy csak szimplán rossz tanár is. (Nem mondom, hogy ami nem ölt meg, attól nem lettem erősebb, de biztosan lehetett volna enélkül is erősnek lenni.)
Köszönöm ezt a posztot!
Köszönöm, hogy láttam, már nem tép fel fájó sebeket. Talán sikerült már túljutni a legtöbbjén. Talán már nem a magam sérelmét látom a gyerek sérelmében, talán már tudok anélkül jelen lenni, hogy bevonódjak a szükségesnél jobban.
KedvelésKedvelés
Szerintem a testnevelés / rendszeres sport nagyon fontos, nem kell a megaláztatás szinonimája legyen.
Épp ennyire a megaláztatás szinonimája lehet a matematika vagy az ének, rajz és irodalom is.
Szerintem a fizikai egészség fontos, a szellemit nem írja ugyan fölül, de támogatja, erősíti, akár növeli is.
Szerintem természetesnek kellene lennie, hogy valamilyen, általunk választott, élvezettel űzött sport a mindennapjaink része.
KedvelésKedvelés
Igen, de a testnevelés órákon nem ez történik, nincs választás, ott az élsportoló alkat (testi, lelki) a befutó, mindenki más szív. Ez az örömteli, egészséges mozgás gyanúsan gyakran nem tud megtörténni a ma is militáns, tornasoros, párba FEJLŐDJ, megalázó kötélmászatós, négyüteműfekvőtámaszvégkimerülésig típusú, másságot nem tisztelő, pattogó vezényszavú,külső kontrollos, uniformizáló és szocáldarwinista tesiórán. Minden második (fiatal) embernek van története szadista testnevelőről. Valami nem stimmel itt. A testnevelők sírnak, hogy lusták, életképtelenek, hazudósok a gyerekek, a diákok meg a kíméletlenségről, agresszióról, megaláztatásokról számolnak be tömegesen. Hol van a sportolás öröme, az önfeledt mozgás? Én lázadtam bő egy hónapig, egyszerűen rábasztam az ajtót a tanárra a titkárnős jelenet után, és nem mentem többet tesire, amíg a szívemet vizsgálták (tizenhét évesen már sportszívem volt, 8 éves koromtól 13-ig nagyon keményen rsg-ztem), majd amikor igazolást kért az ernőbácsi, és én vittem a kardiológustól, fintorogva visszalökte, hogy egy férfi barátja terhességről szerzett igazolást, és ennyit ezek értékéről. Ernő bácsi végül sanyarú sorsra jutott, de ezt csak évek múlva tudtam meg az igazgatótól.
KedvelésKedvelés
Gyűlöltem a testnevelést, azt, hogy felső tagozatban / gimnáziumban együtt vagyunk a fiúkkal, és a nyiladozó egyéniségünket/testünket alázzák. Azt sem foghatom fel, miért kell a 2. osztályos gyerekemet labdapattogtatásból osztályozni úgy, hogy állva kezdi, folyamatos pattogtatással leguggol, leül, majd vissza ugyanez. Miért kell úszásra egyest adni. Miért kell víziszonyost nevelni. Ez a mozgás szeretete?
És soha nem felejtem el, mikor gimnáziumban a legkisebb fiúra az osztályban ráordított a tanár: Csináld a fekvőtámaszt, te abortuszmaradék!
KedvelésKedvelés
ÉS amellett, hogy pengeeszű, ügyes gyerekeim vannak, akiket még nem ítél kudarcra ez a rendszer, sírhatnékom van attól, amit itt oktatásnak neveznek, és éppen mostanában jutott eszembe, mi lenne, ha emiatt keresnénk új országot 😦
KedvelésKedvelés
Ez most odavágott. Rendesen rugdalhatnékom lett. Remélem a pokol fenekén végzi, aki ilyet mond. Akárkinek.
KedvelésKedvelés
Na ezért elvben már itthon is ki kellene rúgni bárkit, kicsit nyugatabbra akár bíróság elé is kerülhet, mert ez gyerekbántalmazás.
KedvelésKedvelés
H.Ernő? Kaptam tőle annak idején beírást az ellenőrzőmbe, hogyha így folytatom, megbuktat. Nem akartam körbe-körbe futni az iskola körül egész órán át, míg ők Zolibával röhögcséltek, dumálgattak és stírölték az előttük épp elhaladó 13-14 éves lánykákat. Mi lett vele?
Középiskolában meg teljesen rendben volt a tornaóra, választhattunk, hogy mit akarunk játszani, amire a többség szavazott azt csináltuk. Mondjuk ez meg már a ló túloldala, de végülis mindig vörös fejjel, kifulladva mentünk az öltözőbe, minden kényszer nélkül sportoltunk lelkesen magunktól.
Valahogy az hiányzik az iskolákból, hogy saját belső érdeklődésüktől vezérelve tanuljanak a gyerekek. Megaláznak, összetörnek, halálra untatnak az érdektelen óráikon, aztán csóválják a fejüket, hogy így nem viszed semmire.
KedvelésKedvelés
Nahát, igen. Most elbizonytalanodtam, lehet, hogy Zoli bá mondta a titkárnőt. Sokszor nyomta erőből E. És mindenki szerelmes volt bele.
KedvelésKedvelés
en gimiben odamentem a tesitanarhoz es megkertem hogy ne kelljen beulnom tesi orakra, vagy beulok de nem oltozom at es adjon egy kettest ev vegen. Probaltam meggyozni hogy mindkettonknek ez lesz a legjobb. felkuldott az igazgatohoz. Masnap kiirattam magam orok eletre a tesi orakrol orvosi igazolassal. suli mellett konditerembe jartam, olyan izomzatom volt mint keves lanynak, versenyeztem a ferdepadon felulesben a nagyfiukkal, nem ritkan en nyertem. nem a sportot utaltam hanem a tesiorat.
KedvelésKedvelés
Nem is gondoltam, hogy ez ilyen sokaknak ennyire rossz volt. Én nem voltam ennyire megfontolt, hogy előre megkérdezzem, hanem év végén mentem oda, hogy adjon kettest… nem a torna miatt, hanem a közösség miatt képtelen voltam tornaórára menni.
KedvelésKedvelés
Én két számban voltam erős, azok felmérésére bementem, így volt félévente öt darab ötösöm, a többi óráról gyakorlatilag egész évben lógtam, vagy ténferegtem a terem szélén, és mérhetetlen időpazarlásnak éreztem az egészet. Felmentést hazudtam, meg hogy otthon hagytam az igazolást, később meg azt mondtam, már mutattam. Egy angyal volt a tanárom, olyan Kőnig tanár urasan kezelte. Tömegesen csináltuk ezt. Az okok: vegyes, túl nagy osztály, sok felmérés, azokra felkészülés soha (nem volt rá mód), kevés sikerélmény, tisztálkodási lehetőség hiánya, sőt, még átöltözni sem volt rendesen módunk.
Több olyan tesitanárról tudok viszont, aki menzesznaptárat vezetett az osztályaiban. (Nem tudom, mennyit ront a helyzeten, de mind koedukált osztályban történt.)
Ja, sportolni nagyon szeretek, de leéltem a tizenéveimet úgy, hogy azt hittem, nem. Sok szenvedést spórolhattam volna meg magamnak azokra az évekre is, és a későbbiekre is, ha hamarabb megtudom, hogy de, igen is. Meg pénzt a tb-nek.
KedvelésKedvelés
en is fontosnak tartom a mozast. azzal egyutt hogy nem elek sportos eletet es van hogy hetekig csak meresztem a fenekem a kanapen, aztan meg naponta jarok uszni. es most is minden nap eszembe jut hogy kivittem-e a gyerekeket mozogni legalabb 1 orat a levegore es ha nem akkor mar vesszuk is a gumicsizmat, esokabatot. de ami Mo-n tesiora cimen ment az minden csak nem kellemes, szeretheto, egy eletre megalapozo mozgas. ott nem szeretettek meg velem, sooooooot. gyuloltem es gyulolom a mai napig, pedig en aztan jokislany voltam suliban. ha kiengedtek volna minket az udvarra es kozenk dobnak par labdat, tobbet mozgunk es jobban elvezzuk.
KedvelésKedvelés
es pont ez a rohej, hogy ugy gyuloltem a tesit hogy sportolni meg szerettem. nem a mozgassla volt ott a baj.
KedvelésKedvelés
Nem a felmérések aggasztottak, vagy hogy nem vagyok jó. Nálunk csapatjátékok voltak, csak a csapatba nem akartak bevenni sose, így mikor páratlanon voltunk, ültem a padon, ha párosan akkor utoljára, szájhúzva kiválasztottak. Tök megértem magam, hogy nem mentem, nincs lelkiismeretfurdalásom, nem is volt. Még most is megsajnálom magam, amikor elképzelem, ahogy ott ülök 🙂
KedvelésKedvelés
Engem sem aggasztottak, csak épp semmi sikerélmény vagy öröm nem fűződött hozzájuk. A jegyet letojtam volna, csak olyan fölösleges volt bejárni tesire, addig inkább tanultam valamit, vagy próbáltam beilleszkedni az osztályba, a lógós részébe legalább is.
A magasugrást egyik órán gyakoroltuk, másikon mértük, aztán egy évig nem is hallottunk róla, majd újra. Én konkrétan elsétáltam a léc előtt. Nem azt van értelme évente mérni, amit közben is rendszeresen csinál a gyerek, ha már mindenképpen mérni kell? De úgy felülést számoltatni jegyre, hogy a két mérés között eltelt egy évben egy darab felülést sem csinált a gyerek, még súlyosabb hibává teszi az egész mérősdit.
Egyszerűen nonszensznek éreztem az egészet, meg az amúgy sem sport vagy mozgás, hogy kivárom a sorom, míg az én kétperces produkciómra adnak egy jegyet.
Azért a csapatválogatás is tud nagyon rosszul elsülni, néha másképp kellene, ismerem az érzést, amiről beszélsz…
KedvelésKedvelés
egyebkent a cikkben leirtak az egyik ok amiert nem megyunk vissza Magyarorszagra. Mert azt remelem hogy az angol iskolak jobbak, emberkozpontubbak. Mindenesetre itt szeretnek iskolaba jarni a gyerekek es nekem az mar onmagaban is eleg. es iszonyu fontos volt nekem hogy jo iskolaba jarjon, valogatottan jo tarsasagba, szerencsere sikerult is felvetetnem oda ahova akartam. es ennek erdekeben inkabb lakom kisebb lakasban , vagy utazom 40 percet autoval, de neki ne oljek meg a lelket, a kreativitasat, hanem tamogassak.
KedvelésKedvelés
Jó hogy ezt írod, Semese. Én többek között azzal mentegetem és magyarázom az itthon maradásomat, mikor magamat sem tudom meggyőzni, hogy ezt akarom, hogy ha visszamennék Angliába, ott biztosan nem tudnám a majdani gyerekeimet olyan iskolába járatni, amilyenbe szeretném, itthon meg talán lenne rá esélyem. Már ha létezik majd egyáltalán olyan iskola Magyarországon, amilyenbe szívesen járatnám a gyerekeimet.
Gondolom, ez olyan struccos dolog nálam, mert ott azt láttam, hogy a nagyon jó társadalmi helyzetűek gyerekei jártak olyan iskolába, ami nekem tetszett, és belém kövült a para, hogy az én gyerekem ott csak egy lenne a sok bevándorlócsemete közül. Pedig befogadónak tapasztaltam az angolokat. Mondom, struccos para lesz ez.
Te nem féltél ilyesmitől? És valóban alaptalan? Vagy azért nem (volt) könnyű?
KedvelésKedvelés
en nem vagyok jo tarsadalmi helyzetu. bevandorlo vagyok. es jo iskolaba jar a gyerekem. az iskolakat a lakohelytol mert tavolsag alapjan osztjak ki. ha jo sulit akarsz neki, koltozz a mellette levo utcaba es ezt vedd szo szerint. es 2 evvel elotte kezd el elolvasni hogy mi kell ahhoz hogy felvegyek. mondjuk vallasos sulinal lehet hogy igazolni kell hogy jartal vallasos helyre (templom, zsinagoga, akarmi) a jelentkezest megelozo 2 evben. a sima allami iskolaknal nincs semmi ilyen extra kovetelmeny, szimplan az iskolatol valo tavolsaga szamit a lakohelyednek es hogy a megadott idoben add le a jelentkezesi lapot. ha szeptemberben kezd a gyereked, akkor az azt megelozo januarig kell jelentkezni. es abban is van sok igazsag hogy jo iskola jo kornyeken van, ahol meg draga a lakas, ezert irtam hogy inkabb lakom pici lakasban jo iskola kozeleben, mint nagy lakasban de rosszabb iskolakhoz kozel. bar lehet hogy rosszabb kornyekeken is vannak jo iskolak, nem tudom, annak nem neztem utana. es azt is lehet hogy abban az evben amikor le kell adni a jelentkezesi lapot odakoltozol a suli melle, majd ha mar felvettek akkor arrebb koltozol, bar akkor meg noni fog a tavolsag a lakhelyed es a suli kozott, ami eleg maceras ugye. ha erdekel bovebben a tema, akkor irj privatot nekem batran.
KedvelésKedvelés
Igen, igen, a helyzetet sejtem, ezért írtam, hogy nagyon örülök, hogy ezt leírtad ide. Kellenek az ilyen ébresztők. 🙂 Köszönöm szépen az infókat, ezzel egy érv kihúzódik az “itthon maradás” oszlopból. Azért nem mostanában lesz még ez aktuális, tekintve, hogy még csak majdani gyerek(ek)ről beszélhetek, de ha egyáltalán szeretnék egyszer, márpedig azt hiszem, igen, akkor erre is kell gondolnom, mielőtt (végleg?) elhagyom az országot.
(Off: arról nem tudsz esetleg meggyőzni, hogy egy napimádó is lehet boldog Angliában? 🙂 )
KedvelésKedvelés
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon mélyen nem mentem utána soha a témának, inkább csak volt egy elképzelésem róla benyomások és részinfók alapján, és hagytam szépen burjánzani a paráimat, addig is van mivel csitítani a menőkémet. És amit írsz, az most egy pohár hideg víz: itt van az orrom előtt valaki, aki megoldotta, tehát lehetséges. Köszi. Offolás vége, bocsánat.
KedvelésKedvelés
arrol nem, hacsak nem gyoz meg a napfeny lampa 😀 en hasznalom ha mar midnen kotel szakad. http://www.tesco.com/direct/sad-light-therapy-daylight-sunlight-box-lamp-10000-lux/357-4483.prd?pageLevel=&skuId=357-4483&kpid=357-4483&gclid=COeoqaes-7kCFdQZtAodQmwA3w es Pestre megyek nyarra amikor csak tudok es napozom mint egy gyik
KedvelésKedvelés
🙂 hááát ezen még gondolkodnom kell… 🙂 egyelőre majd meghalok máris a jövő nyári gyíküzemmódért 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem ugyan meg nincs gyerekem, de szerintem is így van itt Angliában ahogy írod. Jó környék, jó iskola, drágább élet, de sokkal jobb esélyek, mint egy kevésbé patinás lakóhelyen.
Éltem mindkét tipusú helyen, illetve a jobb környéken élünk most, és valóban, összehasonlíthatatlanul jobb modorúak a gyerekek, szebb az iskolájuk, és színvonalasabbak a programjaik. Hozza kell tegyem, hogy itt a szülők is hajlandóak és képesek áldozni (Dél- Anglia, nagyon gazdag kisváros) a gyerekeik oktatására és fejlesztésére, akár utazás, akar hobbi formájában.
A helyzet az, hogy barátságtalan, vagy ellenséges magatartással csak az idősebb korosztállyal való érintkezés során találkoztam, de a gyerekek, a fiatalok és az ő szüleik eddig nagyon elfogadónak és toleránsnak bizonyultak annak ellenére is, hogy itt nagyon alacsony a bevándorlók száma.
Eltértem a tárgytól végül, de összességében egyetértek veled. Ha meg itt ér a gyermekáldás, en is igy fogok cselekedni.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Majd az életben is |
Nálunk éppen a nagyobbik fiamat akarja megtörni az iskola – és nem tudok tenni ellene semmit. Egy suliból már elhoztam, most harmadikos, nem viszem át egy másikba, mert itt Németországban 4-ben amúgyis véget ér az általános. Itt még otthonoktatni sem lehet. Nem hiszem, hogy oo-znék valaha, de zavar, hogy esélyem sincs kiemelni az iskolai rendszerből a gyereket. A gyerek tudja, hogy ki nem állhatom a tanárnőjét, bár próbálok normálisan nyilatkozni róla, próbálom kiemelni a jó tulajdonságait, de érzi, hogy nem bírom a csajt. Látom, ahogy teszi tönkre a fiamat, látom, ahogy egy nagyon okos, nagyon érzékeny gyerekkel elhitetik, hogy ő rossz, hibás, hogy ő semmit sem tud. És nem tudom, hogy mit tegyek, mert itt már negyedikben eldől, hová kerül egy gyerek. És utálom ezt az egész rendszert, amiben a tanárnő a gyerekemmel zsarol, amiben durván visszaél a hatalmával, én pedig ahelyett, hogy elküldeném melegebb éghajlatokra, jópofizok. Ott van a gimnáziumi ajánlás a tanárnő kezében csőre töltött fegyverként, amit folyton, amikor rá próbálom venni a kooperációra láthatatlanul a homlokomhoz tart. Aljasságnak érzem ezt a részéről nagyon. A fiam egyébként egy kis támogatással, türelemmel, megértéssel, kiemelkedő teljesítményt nyújtana. Nem az eszével van a gond, nem is a motívációjával, hanem a rendszerrel, amibe ő képtelen beilleszkedni.
KedvelésKedvelés
Amikor az én fiam volt harmadikos, én megbeszéltem vele, hogy én sem kedvelem a tanárát, de ez nem baj. Nem muszáj szeretni, csak meg kell próbálni kibírni vele azt a pár órát, aztán itthon lehet szidni nyugodtan. Azt el kellett ismerni, hogy nagyon jól tanítja a matekot, és csak arra próbált figyelni. A gyereknek könnyebb volt, hogy nyugodtan mesélhetett a sérelmeiről, nem mentegettük otthon a tanárnőt. Így is volt, hogy be kellett menni az iskolába, nekünk bevált, hogy ketten mentünk az apjával. Bár az az igazság, hogy a férjem nagyon jól el tudta játszani a bűnbánó apát, és mindent megígért, még azt is, hogy majd elveri a fiát. Otthon aztán jót nevettünk rajta. De legalább a tanárnő megsajnálta apukát, és kevésbé bántotta az amúgy pont matekból kiemelkedő gyereket.
KedvelésKedvelés
De jó sztori.
Én megkaptam osztályfőnöktől, hogy a gyerek előtt védeni kell a tanárt, nem szabad tekintélyt rombolni.
KedvelésKedvelés
Megette a fene azt a tekintélyt, amit a szülőnek kell fenntartani. Szerintem a gyerek attól, hogy kicsi, még nem hülye. Látja a kivételezést, az ok nélküli baszogatást, megérzi az ellenszenvet.
KedvelésKedvelés
Gyerek előtt az igazat kell mondani. Ha az a tanár számára kellemetlen, az ő sara.
KedvelésKedvelés
Én is megkaptam, ráadásul egy olyan szituban amikor kifejezetten nem értettem egyet vele (pontosabban a megszégyenítős, büntetős módszereivel nem). Azt mondta szülőként akkor is mellé kellene állnunk, mert a tekintélye ugye! A saját nevelési elveinket meg köpjük szembe ugye, az nem gond. Röhej.
KedvelésKedvelés
jó a bejegyzés, köszönöm, hogy megírtad!
2 gondolat… az iskolarendszerünk kultúrája megrekedt egy korábbi fázisban, ezért a ma anakronisztikus (látszik, hogy 89-ben érettségiztem) ellentétek feszítik (mint ahogy számos oktatáspolitikusunk gondolkodása is, sőt… lásd dress code a’la kaposvári rektor)
sok hallgatómnak elmondtam és remélem még fogom is, hogy a közoktatás azért jött létre, hogy a gyári munka menetrendjéhez és szabályaihoz passzoló ipar munkás sereget képezzen – ezen túl vagyunk, de sajnos az intézményrendszer kultúrája benne ragadt a munkásosztály újratermelésében – ezen intézményi szinten lehet változtatni (normális közoktatási törvény, normális finanszírozás, stb.)
de mit tehetünk addig? mit tehetünk most? megadunk mindent a gyerekeink számára… minden lehetséges és szükséges eszközt a túléléshez
(a békepipa elszívásának módját ugyanúgy megtanítjuk nekik, mint a kardot és pajzs használatának képességét, valamint trükkök és tippek sokasága, ami annak idején is bevált és most is be fog, mert a suli nem változott az elmúlt 20-30-40 évben [igen, pont ez a baj!])
ps: belerángatott a jó szívem egy heti egy napos, 6 órás középiskolai tanításba… rendszerfüggetlen elemként megtehetem, hogy nagyjából teszek a felém megfogalmazott intézményi elvárásokra és pl hagyom, hogy aki szomjas, az igyon az órán vagy adhatok ötöst annak, aki bár azt mondja, hogy nem készült és tényleg nem, de azért elég jól összeszedi fejből 🙂 igyekszem nem ártani nekik :)))
KedvelésKedvelés
De jól nyomod!!! Beülnék hozzád. Közgázt tanítasz?
KedvelésKedvelés
igen 🙂
KedvelésKedvelés
Észrevettétek a szülők/pedagógusok katasztrofális érvelését, amivel az egész rendszert igazolják? Azért kell korai fejlesztésre/elitoviba/keményisibe/hűdejógimibe/csúcsegyetemre menni, hogy majd felvételt nyerjenek az oviba/isibe/gimibe/egyetemre. Mindig valami távoli és mégtávolabbi cél érdekében nyomorgatjuk életkorának nem megfelelően a gyerekeket. Azért, hogy majd “a messzi jövőben jó életük legyen”.
Szerintem az élet nem a diploma után kezdődik, hanem a születéskor. Az, hogy most jól legyen, ugyanolyan fontos, mint az, hogy majd 37 évesen ugyanígy érezzen.
KedvelésKedvelés
Nagyon igen!
KedvelésKedvelés
Egyszer azt mondtam (illetve írtam, virtuális eszmecsere volt), hogy mi, szülők, tulajdonképpen kollégák vagyunk a tanárokkal, akiknek a közös projektje a gyerek testi-lelki-szellemi jólléte. Ezen egy tanár topiktárs borzasztóan megsértődött. Szerinte legkevésbé sem kolléga a tanár és szülő, egyáltalán nem lehet egy szintre hozni a 2 felet.
Ti mit gondoltok erről?
KedvelésKedvelés
Hasonlóakat gondolok, talán más szavakkal. Vannak közös céljaim a pedagógusokkal és ezek elérésében, ha jól megy, partnerek lehetünk. Vannak nem közös célok (pl pedagógus oldalról a szépírás, az én oldalamról a széles érdeklődés fenntartása), ezekben lehet, hogy támogatjuk egymást.
Vannak dolgok, amikben egyenrangúak vagyunk és vannak, amelyekben valakié a primátus. (Én például nem kívánok egyenrangúan fellépni abban a kérdésben, hogy milyen sorrendben veszik a betűket, mert nem értek hozzá, és visszautasítom, hogy a pedagógus beleszóljon abba, hogy mikor világosítom fel a gyereket.)
KedvelésKedvelés
Ezt most kormányszinten támogatják, ezért van, hogy elvették a szülőszervezetek jogainak nagy részét, ezért nyilatkozta H.R., hogy az oktatás nem szolgáltatás, a szülő pedig nem megrendelő, mert nem ért hozzá, pont.
KedvelésKedvelés
Ez marha jó. Akkor a szervizben sem vagyok megrendelő? Hát a kocsihoz még annyira sem értek – ha értenék, megcsinálnám.
Másrészt: miért, ő talán ért hozzá?
KedvelésKedvelés
Nem akartam ehhez hozzászólni, mert végtelen hosszan sorolhatnám…
Tesióra igen, még az egyetemen is egy rémálom volt, bár hacsak megtehetem, úszom mint egy sellő, átúsztam a Balatont is ötven éves koromban, de jól emlékszem arra, hogy másodévben a barátnőmet küldtem el az uszodába – még csak nem is arra az egyetemre járt, ahova én, de megtette – hogy menjen és hozzon egy igazolást a nevemre, hogy DH a mai napon 200 m-t leúszott. Félévet kellett volna ismételnem, ha nincs meg a tesi igazolás, a letett vizsgáim és a szakmai tárgyakból meglévő komplett lezárt félévem ellenére. Harminc évesen jöttem rá, hogy a futás élmény is lehet, nem csak gyötrelem, ha előbb megtanítják a helyes légzéstechnikát. És mennyivel jobb lett volna mindenkinek, ha nem a frusztrált és szadista tesitanárok utáltatják meg a sportot, – például nem kötelező, 160 centis, szemüveges, labdától és az egymást véresre karmoló csoporttársaktól irtózó, egyébként sok minden másban ügyes emberkének is kosarazni – hanem a megalázás helyett a mozgás élvezetéről szól a dolog. Az én gyerekeimnek az alternatív iskolák sem igazán jöttek be – egyedül annak, aki ott is kezdte, más iskolát csak kívülről látott, de a kimagaslóan tehetséges és kreatív kettőnek egy életre elvették a kedvét az első rossz tapasztalatok. Örülök, mikor a w…os ismerőseimet látom, nyílt, életvidám, érdeklődő és felszabadult tinédzserekként, tévémentes, fogyasztási őrülettől, szépségipari diktatúrától nem nyomasztott egészséges fiatalokként élni. Úgy látszik, lehet így is, és az életnek kéne ilyennek lenni, nem az iskolának olyannak, mint egy gyár, vagy egy rossz tévéműsor.
KedvelésKedvelés
Hmm, az én waldis gyerekeim néznek tévét (mondjuk kábé nyolcéves korukig nem), de fejenként nyolcvan körömlakkjuk meg szempillaspiráljuk van, ezt nem tőlem tanulták… Viszont gondolkodnak, olvasnak, kiállnak a véleményük mellett akár a tanáraikkal (vagy a szüleikkel) szemben is, és a sport nem a medicinlabda-gurigázás nekik, hanem a biciklizés, túrázás, görkorizás, métázás vagy éppen a négy kilométer legyaloglása a vasútállomástól, ha éppen elment a busz.
KedvelésKedvelés
Én nem is írok semmit, most cseleztük ki a rendszert (papíron magántanuló és külföldön van), hogy a még nem 16 éves fiamat megszabadítsam az osztályfőnökétől és a középiskolától, amitől csak egy valamit vártunk el: ne legyen versenyistálló, és jó közel legyen, hogy neki ne kelljen egy órát utaznia, mint nekem meg az apjának.
Ehelyett, ha betölti a 16-ot, beíratjuk egy dolgozók gimijébe, és ott két év alatt leérettségizik a saját tempójában, egyedi felkészüléssel, anélkül, hogy egy tanár “elvből” ne adjon négyesnél jobbat senkinek az osztályban.
És én igazán megpróbáltam, de nem megy tovább.
KedvelésKedvelés
Respect.
KedvelésKedvelés
Ó, hát van még egy ilyen? Az én fiam két évente ment új iskolába, de végül ez a külföld (na az ottani fiúiskola sem jött be), majd magántanul, iskolát kerül, és végül érettségi a dolgozók gimijében. Negyven éves háziasszonyokkal és rendőrökkel érettségizett, két évvel később megcsinált egy emelt szintű matekot, hogy a műegyetemre mehessen., de nem fejezte be… egy drága holland barátunk (tanár) mondta és milyen igaz: van, akinek való az iskola és van, akinek meg nem.
KedvelésKedvelés
” Vajon van olyan, akinek nem a szabadság való, hanem az eligazítás a körletben?”
Nincsen.
Jó iskola viszont van.
Hogy hány elvben értelmes nevelési elveket valló ismerőstől, sőt, baráttól hallottam, hogy “jó-jó, hát szar, de azért nem fogunk az iskola miatt elköltözni”, nem beszélve az “én is átmentem rajta oszt mégis rendes ember lett belőlem” mindenféle kultúrszinten megfogalmazódó önigazoló változatairól…
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Mátrixon innen, Mátrixon túl | Egymást tanítjuk
Én is alternatív iskolába jártam, de hasonlókról tudok beszámolni. Nálam az átlagosnál magasabb intelligencia okozta a problémát, amiről a tanáraim is tudtak, megfejelve egy Asperger-szindrómával, amiről viszont nem tudtak.
Nos, a tanáraim rohadtul nem értették, hogy mi a fene bajom van. Az összes szöveges értékelésemben leírták, hogy édes lányom, te tehetsz arról, hogy nem fogadnak el az osztálytársaid, mert te vagy az, aki nem hajlandó beállni a sorba. Pont. Az fel se merült senkiben, hogy nem direkt, az ő bosszantásukra produkálok viselkedési zavarokat, hanem esetleg valamilyen mélyebb oka van.
Volt olyan pedagógus, aki, amikor közöltem vele, hogy depressziós vagyok, kigúnyolt. Pedig jó pár olyan nap volt, amikor be se mentem az iskolába, azért, mert egyszerűen nem bírtam kikelni az ágyból.
Annyiban volt csak jobb a nem alternatívhoz képest, hogy nem csináltak olyat a tanáraim, hogy kiszúrásból rosszabb jegyet adtak, mint amilyet érdemeltem volna, meg nem írtak be sunyiban egyeseket a naplóba, amikor senki sem látta. Szóval legalább a teljesítményemet értékelték, és nem szívattak formai dolgok miatt. Máskülönben ugyanazzal a korlátoltsággal találkoztam, mint mindenhol máskor.
Ha nekünk lesz gyerekünk, szerintem bepróbáljuk a homeschoolingot. Főleg akkor, ha sikerül továbbörökíteni az autisztikus génjeinket, amire, tekintve, hogy a férjem is érintett, jó esély van. (Itt használta valaki az örökbefogadás kapcsán azt a hasonlatot, hogy “genetikai lottó”. Hát ha az örökbefogadás genetikai lottó, akkor az, ha két Asperger-szindrómás felnőtt gyereket csinál, minimum genetikai oroszrulett 😛 )
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: NAGYBETŰS éLET | csak az olvassa — én szóltam