Annyit írtam már a testről! Ez az én testem. Lássuk most a pszichiátria, -ológia körébe tartozó kínjaimat, de legalábbis jellegzetességeket. Hordjuk össze — nektek mi van?
1. Karvagdosás — elég részletesen megírtam már: kiált a testem, ez is miért jelszavas, hát mit szégyellek még én? Most a fotózáson lealapozták gondosan. Szeretem a textúráját egyébként. –> hegfétis.
2. Alvásparalízis — mosomkezeimet azóta bezárt blogján olvastam róla, jaj, hogy most már neve is van! Iszonyat, úgy hívtam: jönnek a Rémek. Tizenhat és huszonkét éves korom között rendszeresen, főleg alkoholfogyasztás után. Zúgásra ébredek, a tudatom éber és retteg, a testem alszik, nem mozdul, de valami mégis felkel és elindul bennem, a többi nehéz és kétségbeesett. El akarják vinni a lelkemet sötétszürke lények, akiket nem látok, rettegek. Fogaim tövének fájdalma. Kiáltani akarok, valami éber erős lélekkel várja közben bennem, hogy vége legyen, és tudja is, hogy mindjárt vége, csak ki kell bírni ezt a süvítő zúgást, jaj, ki kell bírni. Amióta gyerekem van, és főleg a szoptatás alatt, ami hormonálisan nagyon más alvást csinál, csak egyszer-egyszer fordult elő. Fórum a témáról, nagyon érdekes. Ugye nektek is volt, ugye nem engem visznek csak el az ufók. Nem érdekel, hogy asztráltest meg két világ közti kapu, nem akarok rettegni.
3. Folyamatosan magas szorongásszint, túlzott felelősség- és elégtelenségérzéssel, magas mérce, amely megbénít, mindent megkeserít, mindent problémának, súlyosnak láttat, kedvetlenné tesz, moralizál, bűntudatot okoz, szégyenbe taszít, nem enged önfeledtnek lennem, könnyen túllépnem, rá se rántanom, elhajítanom, ami nem kell. Ma már megvan a vicces fele is ennek, meg az élvezet is ugyanolyan súlyos: túlhajtott, de koncentrált, okos, tudatos hedonizmusba fojtom a szorongást, néha megdöbbenek, mennyt segít egy pohár bor, de nem engedhetek ennek, nem iszom, nem iszom, havonta kétszer talán valamit. Biztos ellenszer a nagyon sok futás, a katartikus zenehallgatás, és a szexben is tudott lenni pont, amikor ez átbillen.
4. Szezonális depresszió, bipoláris jegyekkel. Tanár vagyok, előtte meg diák, és ekképpen mámorosodtam meg mindig a tanévkezdettől. Akkor még minden tiszta, aranyló, szelíd az ősz. Nagy kezdetek, nagy energiák, nagy teljesítmény, feszes hegyű filctollak. Alkotó ember vagyok, és minden évben szétrobbantom kínlódó keresésemmel a tanárlét falait. Nem értenek a körülöttem levők. Konfliktusok, majd idegenség. Ma sem értenek, egyébként, csak ma már visszavonulok a kastélyomba, és megvagyok magam, a gyerekeim, a blogom, az erdő meg én. És aztán összezuhanás, fényhiány, kifáradás, teljes csőd, önpusztítás. Nyáron újra valami megnyugvás, változás. A legdurvább 2004 ősze volt. Még gyanútlan voltam, beletettem minden sejtemet a tanárságomba, a barátságaimba, a reménytelen szerelmembe, nagyot zuhantam.
Ezt a bipoláris dolgot tudakoltam egy szakembertől, de akkor akasztotta fel magát harminchárom évesen az egyik ilyen ismerősöm, és ahhoz képest semminek tűnt az enyém.
Elmúlt, egyébként, János elfogadásától, attól a tudattól, hogy megérdemlek dolgokat, meg hogy nem függök, merem élvezni, ami van, együtt száguld az életemben a teljesítmény és az öröm, a döbbent hála, hogy hát mégis, és talán a halála is megérlelt.
5. Nem tudok pisilni bármilyen stresszhatás esetén. Ma sem, de régebben egészen abszurd módon tíz perceket szenvedtem, közben berregett a busz motorja. Itthon nincs gond, de máshol, főleg ha menés van, utazás, vagy mások is a közelemben! Kínomban elkezdtem a helyiség mintáit, kőkockáit, csempéit számolni, lassan, nagy figyelemmel — meglepett a siker, tizenháromnál mindig eljött a megváltás. Ezt nevezzük autogén tréningnek, vagy kognitív terápiának, Dani? Egyedül sikerült megtalálnom a megoldást, és az évek alatt tizenháromról lassú háromra csökkent a sikeridő. Az elengedéssel lehet problémám, bizonyosan, vagy még rosszabb, valami abúzus? Vagy csak hosszú a húgycsövem? Egyszer bepánikoltam egy dizájnvécében, ahol semmi számolnivaló nem volt, csak ónszínű recés falak. Na, ez megy a regénybe.
6. Szénhidrátfüggés, evésrohamok, elmúlt. A futás kioltja. Most is sokat eszem, ha nem felejtem el, és nem vagyok el egész nap három kávéval (Illy magyar volt, tudtátok?), de ma nagyon fontos a minőség, meg sokat is fogyasztok. Bulimia sosem.
7. Hajrágás (erre jó a drága fodrász, mert akkor sajnálom a profi végeket), sebtépkedés, hegfétis; szőrhúzgálás- és fültisztításszenvedély, mások mitesszereinek sóvárgó lesése, magamon találás öröme, és ne dicsekedjek, de ritka.
8. Állandó intellektuális jelenlét, próbálta is József Attilával megmagyarázni nekem egyik kedves trollom, hogy ne:
Éva
vigyázz, magadat nagyon
el ne takard az eszeddel,
játszd, ami vagy — ne tulozz
meglásd megkeres
Ádám.
— de hát ennek a kiindulópontja is tévedés, és e blogon nem kell magyarázni, miért. Sem a mosolyunk, sem az okosságunk nem a vonzás technikája, mindenki bátran azzá nyíljon, ami benne a virág! Bennem kinyíltak a szavak, könyvek, témák, filmek, a színház, és ehhez remek partnerem volt János. A zenéhez kevésbé, azt egyedül. Tényleg napi betevő az újság, a könyv, a film, a zene, az ámulás, és nem nagyon tudok mit kezdeni azzal, akinek nem.
Ide tartozik még ez az iszonyatosan éber tudatállapot, a villanófény: nagyon koncentráltan dolgozom, értek meg szöveget, színházat, ugyanígy főzök, és mindenben azonnal döntök, és megyek bele a döntésbe, mint a tank, nem táncolok vissza. Így lett a lányom, így a bambuszbiciklim, az otthonom, a legszebb csókom, a munkáim, a versenyeredményeim, és így néztem a művész urat a színpadon: felfokozottan, mindenestül, azonnal. Mindent tudok előre, mindent észreveszek, főleg a forgalomban a szereplők szándékát, a valószínűségeket — nem csoda, az életem a tét. Ugyanígy: számok, dátumok egész pontosan és évekig, egyszer hívott ismerős telefonszáma sokkal később is simán megy, Zola mikor írta a Nanát, biciklidefekt időpontjának krónikási igényű felidézése, tizenkét éve a Sirálypremier, első anális szex dátuma stb. (az a baj, hogy exponenciálisan nő a szexszel kapcsolatos, sokszor megdöbbentő keresőkifejezések idetalálása, nagyon előre rangsorol a google). Ismerősök néznek nagyot ezen a dátummánián, rettegnek (pedig van, hogy blöffölök), aztán inkább csak röhögnek, ugye, Balázs. Arcok nem, nevek sem, de ami szám, vagy efféle tény, az mindig, nemhogy nem félek a számoktól: a szerelmesük vagyok, anyai ágon matematikus a család, nagyapám igen jeles csillagász volt, és az már, mint József Attilától is tudjuk, szinte költészet, körbeértünk.
9. Késés. Amióta volt ez a fél év: három gyerek életének megszervezése, infúziólecsepegéshez igazított taxi, főorvosarrajáráshoz hangolt bébiszitter, gyógyszerbevevés, kacsaürítés, azóta én gyűlölöm és kijátszom az időpontokat. Egyszerűen nem indulok el, bosszúból, leszarom. Sok türelme kell legyen annak, aki velem találkozik. Le is késem a vonatot, és a Ványa bácsit is.
10. Kényszerek. Ez enyhe, vagyis nem teszi tönkre a mindennapokat: elsősorban a teljesítmény, írás, túlhajtott zenehallgatás; valaminek utánamenni, én most éppen a Nagyításnak annyira, mint benne Thomas a gyilkosságnak VIOLKA, LELKEM, A NAGYÍTÁS EGY FILM, ELÉG HÍRES; megállíthatatlan futás (lépésszámlálás, sose rontom el) és biciklizés. Aztán: morzsaiszony, kezem tiszta legyen, lepedő-terítő szegélye lefelé legyen és ne legyen ferde; papucs mindenkin vagy nagyon tiszta padló, ne lépj rá, ha vizes, ezért vendégeimmel is pörölök. Újabban hisztéria a színekkel: bugyi-melltartó egy szín és egy márka legyen (Intimissimi), mert el van rontva a nap különben; fehér cipő, fehér óra, fehér hajgumi; vagy épp narancssárga kiegészítők, esetleg zölddel — van, aki ezt ízlésnek nevezi.
Megkerülhetetlen klasszikus kényszertémában, olvassátok inkább őt: Repedésre nem lépés — ÁSÉS Brigád blog
Alsóban kockás füzetet teleírás számokkal, úgy, hogy egy kocka egy számjegy, vesszővel elválasztva.
Gyerekkorban minden reggel kakaó kapás ágyba, 3 decis söröskorsóban. Legbetegebb szertartásszerű megivás: Maki (együttalvó játék) felültetése, majd Pelus (sokéves 2000x kimosott textilpelenka) kiterítése levarratlan ún. “sima” felével felém, és jobbkézzel kakaóivás közben balkéz fonákjával nagyon puha Pelus simogatása!!!! (Későbbi borotváltpina-igény kialakulása.) Ezzel az emlékkel társaságon belül hihetetlen sebek feltépése, mint Bretodonak az Amélie által megtalált gyerekkori doboz. Közös élmények: pelenka mindig színnel kifelé hordása mindenhova, anélkül alvás nem tudás. Ha nem színnel van bármilyen textil, rosszullét kerülgetés. Őzike szintén. Testvér őzike bosszúból felakasztás csillárra. Ettől haláltól félelem kialakulás. (Korábban említett Makit vitorlás árbócra felakasztás Balatonon idősebbek — nagyon sírás.)
+ 1. És akkor idézzük még fel, mi az, ami az 1984 végén a patkányok: legbelső félelem? Nekem a skorpió. De egy ilyen égövi lány mikor találkozik skorpióval? Nos, soha, de el kell meséljük már ezt is, Kinga, ne haragudj: a nyolcvanas évek derekán járunk, három évvel idősebb barátnőmmel azt játsszuk, hogy a tekintélyes mennyiségű Búvár zsebkönyvek valamelyik képét az egyik a másik fél orra alá tartja, aki csukott szemmel megcsókolja, majd megnézi, mi volt az — katarzis kilenc évesen. De hogy visszaélés ne történhessék, a Pókok, skorpiók kötetet eleve átvittem anyám szobájába. Ez az én rafinált, hogy mást ne mondjak, barátnőm átosont, vagy mégis elrejtette valahogy (most már elmondhatnád, hogy volt), míg én csukott szemmel vártam, és a hátlap fekete, borzalmas skorpiójára nyitottam ki a szemem, azóta rettegek a sosem látott skorpióktól.
Most meséljetek!
csak az olvassa. én szóltam 
Gyakorlatilag az elsőn és az ötödiken kívül mint jó ismerősöm nekem is. A késéssel kapcsolatban annyi különbséggel, hogy még mindig nem sikerül, bárhogyan is vonogatom a vállam és cseszem el az időt, valahogy mindig odaérek. Viszont már nem aggódok amiatt, hogy nem, úgyhogy előbb-utóbb szerintem menni fog ez is 🙂
Az alvásparalízis nagyon durva. Döbbenetes az a súlyos tehetetlenség, ahogy csak fekszik az ember, miközben mozdulna, de lehetetlen. És a hozzá társuló valamifajta jelenlét érzés, ami valahogy mintha nem saját volna. Szerencsére ritka élmény, de még beszélni is utálok róla.
A többit nekem is sikerült mederbe terelnem, a nem értés az egyetlen, amivel nemigen tudok mit kezdeni, és igazából még romlik is, ahogy látom, egyenes arányban azzal, ahogyan tudatosul bennem a rá való igény. Most úgy állok vele, hogy egyszer talán sikerül elfogadnom, hogy nem értenek, sőt, előfordulhat, hogy én se értettem, értek másokat, csak ezt hittem. Addig meg megelégszem azzal, hogy legalább már én értem magamat, amit átélek, amit hallgatok, amit látok, amit leírok, stb., ami azért komoly sikerélmény bír lenni, s néha felettébb szórakoztató is, még meglehetősen magányos élvezet is 🙂
A skorpiós könyv meg igazán övön aluli volt, bár most nálam a tavaly őszi, és a hálószobában villámgyorsan eltűnni szándékozó, és kb. hat centis pókszázlábú viszi a pálmát (végül én győztem, de ettől is csak még rosszabbul vagyok, egyszerűen túl nagy volt, fúúúj 🙂 )
Szerintem senki se keressen rá a google-on, nagyon durva :D.
A szeptember nekem is mindig egy új kezdet, nagyon szép, ahogy leírtad, milyen és miért is.
KedvelésKedvelés
Az első sorban a “mint” természetesen “mind”, a skorpiós rész előtt pedig “még HA meglehetősen magányos élvezet is” a helyes.
Ez most a kényszeres részem volt, aki egyrészről rettenetesen utálja, ha nem lehet utólag javítani, másrészt viszont megkönnyebbül, ugyanez miatt, mert így azért egyszerűbb az élet, még ha hibádzanak is dolgok itt-ott 🙂
Most is épp csak teret engedtem neki a kibontakozáshoz, és bocs, de gyorsan írok és néha kihagyok betűket és szavakat. Aztán meg jön a szorongósom, hogy te jó ég, mit fognak gondolni, meg nem is csoda, ha nem értik 😀
KedvelésKedvelés
ne gondolj a… 🙂 naná, hogy rákerestem. au.
KedvelésKedvelés
hol él ez az állat? nálunk a legdurvább a csótány
KedvelésKedvelés
Kelenföldön például simán. Tavaly többször is volt hozzájuk szerencsénk a lakásban, tavasztól őszig… brrr!
KedvelésKedvelés
Bocs, álnéven kellett volna megneveznem inkább 🙂
KedvelésKedvelés
á, nem, ez az egyik fura perverzióm, minden ilyet megnézek magamnak, aztán meg brrrrr. régen horrort is sokat néztem, de azokat ma már nem bírja az idegrendszerem. tényleg, van abban valami fura, ha valaki tíz-tizenkét évesen imádja a rettegős tizennyolcaskarikás filmeket? és abban, ha a sokat említett apja felveszi neki videóra, mert otthon suliidőben nem szabad megnézni, és hétvégén együtt megnézik?
KedvelésKedvelés
Pókszázlábú: ha jól emlékszem, ez az az állat, amit még Gerald Durrel is undorítónak tart.
KedvelésKedvelés
Az azért már!
KedvelésKedvelés
Na most képzeld. Rá sem kell keresni.
KedvelésKedvelés
“Az alvásparalízis nagyon durva. Döbbenetes az a súlyos tehetetlenség, ahogy csak fekszik az ember, miközben mozdulna, de lehetetlen.”
Nahát, ez a neve? Nekem is volt, bár szerencsére ilyet évek óta nem álmodtam. És nálam nem teljesen mozdulni képtelen állapot és csak a lábamat érinti. Olyan mintha mázsás ólomsúlyokat cipelnék velük (van, hogy üldöznek az álmomban és én szaladnék, de nem tudok elfutni, mert úgy mozdul a lábam mint egy lassított felvételen). Iszonyú érzés. Azt hiszem a “Szavakkal verve” című könyvben olvastam, hogy azok álmodnak hasonlókat, akik az életükben komolyan gátolva vannak a szabad mozgásban, mert állandó kontroll alatt élnek. Például az a nő, aki kisgyerekeket nevel és segítség híján gyakorlatilag amolyan házi őrizetre van ítélve (csak neki nem rendőrségi csipogó van a bokájára rögzítve, hanem egy-két csimpaszkodó gyerek vagy/és egy basáskodó férj, aki minden percével elszámoltatja amit házon kívül tölt). Szóval az ilyen álmoknak (is) okuk van.
KedvelésKedvelés
Ez az, amikor álmodban üldöznek, vagy bántanak, kiabálni akarsz, de nem tudsz?
KedvelésKedvelés
Nem, nem is igazán álom, olyan fél ébrenlétféle inkább. Mintha az agy már ébren lenne, de nincs kontrollja a test felett. Illetve nálam olyan volt már többször, hogy eleve a tudatom is arra ébred, hogy hiába próbálok mozdulni, totál béna vagyok. Se felülni, se megfordulni, se semmi. Még rosszabb, ha az ember próbálkozik, erőlködik, hogy mégis, közben meg néha visszazuhan az öntudatlanságba, s megint a bénultságra ébred. Ijesztő tud lenni, rettenetesen nyomasztó, bár szerencsére nem tartott egyszer sem túl sokáig.
KedvelésKedvelés
Végülis hasonlít arra is, amikor nem tud az ember álmában kiabálni, de nekem az a tapasztalatom róla, hogy egyértelműen nem álom és nem is alvás közben van.
KedvelésKedvelés
Igen, a tudatod annyira éber, hogy telve van rettegessel, de a tested tehetetlen.
Elképesztően rossz allapot. Kín.
KedvelésKedvelés
Ebben lehet valami, sajnos nem emlékszem rá a könyből, de megkeresem. Még sosem kapcsoltam össze a kinti bénító körülményeket az alvásparalízis élményével. Pedig teljesen egyértelműnek látszik az összefüggés.
KedvelésKedvelés
3, az nálam is. Folyamatosan. Ami leginkább generálja, az a belső igényeim és a külső elvárások összecsapása, mert nekem nagyon sokáig úgy le voltak fojtva a saját vágyaim, hogy szinte nem is tudtam róluk. Most már nehéz megállapítani, mi külső és mi belső, szét kell cincálni, ráncigálni, mint az éretlen kukoricáról a héjat. Legjobb példa a szabadidő eltöltése, szórakozás – belső igényem a magány, a csend, olvasás, gondolkodás, cicasimogatás, halk itthoni beszélgetés, néha magányos séta, vagy páros, de néma, baráti társaságnak pedig kevés ember. Ehhez képest a kívülről jövő ingerek szerint ez deviáns, mert egy korombélinek “nem így kéne, ez öreges”, és néha nem tudom eldönteni, hogy amikor én is fesztiválra/külföldre vágyom, akkor én vágyom-e tényleg, vagy mások akarják, hogy vágyjak. Nekem ez a legfőbb, jó volt leírni.
KedvelésKedvelés
ez nalam is megvan, egesz kicsi korom ota az nekem a pihenes ha leulok valahova egy jo konyvvel. igy teltek a nyari taboraim, a buszos kulfoldi kirandulasok, a csaladi kirandulasok es en meg csak hallgattam hogy tegyem mar le azt a a konyvet es nezzem meg milyen szep helyen vagyok es rohangaljak erre-arra, tegyem ezt meg azt. ehhez jott meg hogy a ferjem nem nezi jo szemmel ha elveszem egy konyvben mert akkor olvasok ejjel nappal, kodos szemmel nezek korul a valo vilagban. most mar lelkiismeretfurdalok ha jo konyvet olvasok belemerulve es gorcsben a gyomrom ha leulok a szamitogep ele mondjuk blogot olvasni-irni, mert ez is sok ido es azonnal kikialtanak fuggove. lehet az is vagyok. tegnap uszas utan egy szallodai szamitogepen olvastam blogot es milyen jo erzes volt hogy senkit nem zavarok vele, senki nem zavar engem sem. most csak ugy tuok irni ide hogy kozben anyam reggelizteti a gyerekeket en meg lelkiismeretfurdalok amiert epp ide irok. ha kimegyek a konyhaba sem ferek hozza a gyerekeimhez vagy a reggelihez, de sebaj, nekem ott kellene lennem es nem a gep elott.
KedvelésKedvelés
most mar ott tart a dolog hogy ha bemegyek egy konyvtarba akkor csak leulok egy sarokba es konnybe labad a szemem, rohangalok fel ala es nem hiszem el hogy ilyen csodas hely letezik.
KedvelésKedvelés
Én nagy könyvtárba bele sem. Nem élek addig, hogy mindet elolvassam, ezért kiborulok……
Egyszer bementem a Szabó Ervin. Néha rémálmodom.
KedvelésKedvelés
Az álomparalizist és álompestis néven ismertem. Nem magamnál, családtagnál volt. Mindig felébredek, ha van neki.
KedvelésKedvelés
Én most örülök. Egész jól megúsztam 🙂 Csak bipoláris depresszió, egy ideig volt pánikbetegség (tudatosan állítottam le magam gyógyszerek nélkül), kényszerek (dohányzás időszakosan, körmöm mellett a bőr feltépkedése állandóan), és a nem evés. Az nagyon. Ha olykor elengedem magam, és elkezdek enni, meglepve érzékelem, micsoda öröm a megtömött bendő. Elkésős vagyok én is, ha nem késnék “véletlen”, akkor valamit otthon hagyok, vagy éppen kibicsaklik a bokám… a sors elintézi.
És van egy nagyon érdekes, amiről külön akarok majd írni. Hosszú évek alatt fantasztikus Bridget Johnes- szá nőttem ki magam. Egy könyvet lehetne megtölteni az idétlenkedéseimmel és a leégéseimmel. Nagyon vicces történetek. Egy ideje, egész pontosan mióta tisztességes munkám van és elindultam a válás felé, valamint megszakítottam a kapcsolódást a mérgező szüleimmel, valamint kijelöltem a határaimat, valamint tisztába jöttem azzal, miféle kapcsolatokra vágyok, valamint biztosan tudom, hogy jogom van nemet mondani a számomra rossz dolgokra, valamint nem gyötör bűntudat a nemet mondás után, valamint megszerettem azt, aki vagyok… nos, azóta ez a jelenség eltűnt. Sajnos. 🙂 Kedvelem ugyan ezt a normális nőt, de kevesebb az önmagamon fejcsóválva nevetés.
És a fájdalom. Magamat nem bántom, de egy szakember vizsgálhatná a fájdalomhoz fűződő baráti kapcsolatomat.
KedvelésKedvelés
Erdekes, amit irsz, Adel. En is ilyen bridzsitdzsonszos vagyok, de nalam pont forditva megy a dolog. Alapbol nagyon szigoru vagyok magammal-egy control freak vagyok(plane voltam)-, igy ritkan fordult elo, hogy vicces helyzetben talaltam magam, fejcsovalva rohogve, hogy vaaaa, Viki, baszki…. 🙂 Minel boldogabb vagyok es minel inkabb biztonsagban erzem magam, annal gyakoribbak a benasagaim. A nyaralas velem peldaul az ingyencirkusz es ka abare otvozete 😀 Majd meselek ha irsz rola bovebben!
KedvelésKedvelés
nalam megvan a szezonalis depresszio bipolaris jegyekkel
ha valami idegesit akkor nem tudok elaludni
szinte allando szorongas, ha nincs min aggodnom akkor gyorsan keresek valamit. erdekes hogy ezt most a nyaralasom alatt majdnem 3 hetig abba tudtam hagyni
a depresszio jar egyutt szenhidrat ehseggel, de hala az egnek ez eleg ritka. ha csokit kivanok tudom hogy baj van mert egyebkent egyaltalan nem vagyok edesszaju
megvan az allando onkontroll, nem tudok MAR felhotlen lenni
onsanyargatas nem sok volt, az is gyerekkoromban
a pokoktol es kigyoktol raz a hideg
mindig pontos vagyok, legtobbszor mint a halal es zavar ha a masik 10 percnel tobbet kesik
ha jobban megnezem szinte minden megvan ami a kezdo listaban
ha valaki vagy valami felidegesit akkor azt ki kell beszelnem magambol, lehetoleg minel tobb emberrel, igy adom at es le a feszultsgemet. Miota be vagyok zar(od)va a gyerekeimmel, a barataim szama 1rol 3ra nott, egyebkent gyerekkorom ota egy legjobb baratom volt es tobbre nem is tartottam igenyt. most a nagylanyomnal is ez a helyzet, neki is minden evben egy legjobb baratnoje van es masokkal nem is jatszik.
ezen kivul mindennek a rossz oldalat latom eloszor, javithatatlan pesszimista vagyok es ezt altalaban racionalis ervekkel tamasztom ala
elfelejtettem onfeledten nevetni, remelem ez csak ideiglenes gond
allandoan rettegek a jovotol, milyen munkam lesz, szeretni fogom-e, hogy fogok megelni, mi lesz 15 ev mulva, honnan lesz lakasom nyugdijam, mibol segitem a gyerekeimet, altalaban anyagi termeszetu a rettegesem es nagyban hozzajarul a ferjem kora es munkaja
kisse be vagyok szorulva a 2 orszag koze, itthonrol megyek haza, latom mindektto elonyet es hatranyat es soha nem fogom tudni teljes es nyugodt szivvel elmondani hogy ez az otthonom es nem vagyom a masik orszagba ami szinten az otthonom
kellene irnunk egy pozitiv listat is, mert a negativ mindig hosszu es konnyu megirni
KedvelésKedvelés
rémálmaimban zuhanok. hídról, erkélyről, tetőről, toronyház ablakából.
szorongok. a depressziómban hullámzom. Fent és Lent. ezek a szörnyeim. akkor megy az írás ha a legalján ülök, régebben magam akasztottam húshorogra, a vár falára. hogy feszüljön a fájdalom. ez az ár, az alkotás G pontja
KedvelésKedvelés
Az alkotás G pontja – atyaúristen, ezt hogy megírtad.
KedvelésKedvelés
2 3 4 9
plusz 1
szajragas belulrol, minel feszultebb vagyok, annal erosebben, az sem baj, ha veresre, leszokni nem, csak, mont a dohanyzas masnal: egy ideig nem
nem fejtem ki jobban most sietek
jo kis bejegyzes ujra
KedvelésKedvelés
Hja, én meg a szájam szélét rágom! Bár amióta olvastam az ötven szürkét, próbálok uralkodni rajta, nehogy félreértse valaki 😀
KedvelésKedvelés
A második pontnál nem olvastam tovább… 25 és harminc éves korom között elszórva, de néha igen gyakran jelentkezett az a jeges, álomból ébredő rettegés, hogy valami(k) ott vannak és kitepik a lelkem, lehúzzák a takaróm, és meg ha csak ennyi lenne.. Valójában fogalmam sem volt mit akarnak és mik, csak a zsigeri felelem volt meg, attól amit nem is tudok hogy mi és mit akar.
Jezusom, azt hittem csak én kreáltam magamnak egy bravúros parát…
KedvelésKedvelés
És persze, a mozdulatlan tehetetlenség. Utána is nézek ennek most, köszönöm!
KedvelésKedvelés
Én is csak nemrég tudtam meg, hogy sokkal több embernek van ilyen élménye, mint gondoltam. És így valamivel biztatóbb a helyzet. Főleg ha tényleg összefügg egy, az embernek túl kevés szabad mozgásteret engedő élethelyzettel, mint ahogyan a Szavakkal verve könyv utal erre.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a könyv -tippet!
KedvelésKedvelés
Szívesen, igazából Vacskamati említette fentebb, én nem is emlékeztem arra a részre, ahol ehhez ezekhez hasonló álmokról ír, ha jól értelmezem. De elolvasom újra az egészet, más okból is időszerű úgyis.
KedvelésKedvelés
en mindig azt hittem ilyenkor elrabolnak az ufok… egyszer lattam is oket magam felett :d:d:d
KedvelésKedvelés
Négyéves koromban megakadt egy cukor a torkomon, onnantól fogva nem tudtam gyógyszert lenyelni. Sokszor az ételt sem tudom lenyelni, ha nagyon koncentrálok rá. Pánikkal tölt el a fulladás gondolata. A gyógyszereket kb. 20 éves korom óta tudom lenyelni (pedig előtte simán túléltem a betegségeket antibiotikum és egyéb nélkül), amióta saját keresetem van rengeteg pénzt költök gyógyszerekre-vitaminokra-kenőcsökre (aminek a nagy része ránk rohad).
Hányni sem tudok. 6 éves koromban hánytam utoljára, a pillanatnyi fulladás-élmény kiborított és azóta sosem. Helyette megy a hasam, forog a gyomrom, DE_NEM_HÁNYOK.
Rémálmok nagyon ritkán, de akkor szinte mindig Istennel. Nem vagyok vallásos, keresztény, viszont álmaimban Isten mindig bizonyítja nekem, hogy létezik: belelök egy mély lyukba és fényárban úszva megment. Kilök a repülőből és fényes felhőn megmenekülök. Ébredéskor rettegek, érzem a jelenlétét, “félem Istent’.
Legnagyobb iszony a pókoktól és a magastól. Amióta családi házban lakunk, 1. nem vagyok rosszul a panel 4. emeletén, ha kinézek az ablakon; 2. rendszerint megtalál a hatalmas szőrös szongáriai cselőpók.
KedvelésKedvelés
A 8. pont, az állandó intellektuális jelenlét nem hiba, nem pszichiátriai eset, hanem szimpatikus, tudatos élés, ami persze ijeszti azokat, akik nem így léteznek.
Nálam időről időre van egy mánia, téma, érdeklődés, amibe beleásom magam, azzal kelek, azzal fekszem, mindent megtudok, elolvasok, megnézek róla, folyamatosan megosztom drága társammal a meglátásaimat, aztán pár hét múlva kihuny. Ez lehet éppen a 70-es évek baloldali terrormozgalmai, az izlandi filmművészet vagy a Csakazolvassa blog. Férjem szerint a terrorizmus jobb volt.
Ősz hajszálak tépkedése, ha feszült vagyok. Eredmény: ragyogó hajkorona. Ti szoktátok? Meddig lehet?
Hajnalban felébredés, pár óra alvás után, szorongva. Jó oldala: lehetővé teszi a napisajtó alapos ismeretét, dolgozni is lehet, halkan főzni.
Boltban, könyvtárban azonnali kakilási inger. Ez sújt még valakit? Hányszor tettem meg futva a bolttól a lakásig vezető utat babakocsival, nagy szatyrokkal. Újabban javult, trenírozom magam, mióta vécé nélküli diszkontban vásárolok. Pozitív olvasat: nem lesz székrekedésem, mert csak bemegyek egy boltba, és…
KedvelésKedvelés
Nálam időről időre van egy mánia, téma, érdeklődés, amibe beleásom magam, azzal kelek, azzal fekszem, mindent megtudok, elolvasok, megnézek róla, folyamatosan megosztom drága társammal a meglátásaimat”
Ez nekem is van, néha agyára megyek vele a családomnak. Valamikor meg pont jól jön, hogy egyszer én kiképeztem magam a téma “szakértőjének”. Bár egy ponton túl elvesztem az érdeklődésemet.
A listából nekem csak a fóbia van meg. Én a lepkéket utálom nagyon, vicces, mikor nyáron ugrálok az utcán ide-oda, mint egy idióta. Vagy még jobb, amikor a velem lévőt rángatom magam elé védelemnek. Már az iskolai rovar gyűjtés is úgy ment, hogy apám csinált nekem egy üveg fedelű fa dobozkát, abba rakta a család titokban a rovarokat, és apám behozta nekem az iskolába.
Az utóbbi pár évben már a madaraktól is irtózom, és tériszonyom is lett. Úgyhogy Róma, Velence kizárva, túl sok a galamb.
KedvelésKedvelés
Galambok, brrrr, nekem ők patkányok szárnyakon.
KedvelésKedvelés
Ősz hajszálak, igen!
Nem tudom meddig lehet, de ha valaki tudja, ossza meg!!
KedvelésKedvelés
Pisilési inger, mikor pasztázásra megyek a kozmetikushoz, mindig, basszus, mindig, akkor is, ha öt perccel azelőtt voltam. A rajongó ráforgás egy témára is megvan, igen, de arra már rájöttem, hogy a divergens agyam nem hagy specializálódni semmire, így ezek a mániákus időszakok nem tettek például történésszé, pedig de rá voltam pörögve a huszadik századra.
KedvelésKedvelés
Én meg az angol királyokra. Még most is érdekel, de már nem annyira.
KedvelésKedvelés
nekem is vannak ilyen jellegu kenyszereim (tok jo ez a bejegyzes megvilagosodom)
nem tudok pisiles nelkul elindulni otthonrol. ez annyira durva, hogy ha mar indulnank, de valamiert meg varni kell, es tokolunk tiz percig, akkor ujra el kell mennem.
a honaljamat maig haromszor mosom meg es dezodorozom be :d szigoruan jobb bal jobb bal jobb bal :d
(ez de gaz! :d)
regebben minden este annyiszor oblitettem le az arcom hideg vizzel, ahany eves vagyok, igen, volt, hogy felszer, NEGYEDSZER is ha epp 15 es negyed eves voltam (mar nem emlekszem milyen modszerrel oldottam meg, hogy negyedreszt erje a viz az arcom)
azt hisz ezentul kenyszeresen mondogatom majd magamnak hogy “normalis vagyok” :d:d:d
KedvelésKedvelés
Bocs, hogy pont rád reagálok, de most már tényleg le kell írnom.
Pszichodráma képzésen tanultuk a személyiségtípusokat (nem zavar, típus). A Riemann-féléket. És elő kellett mindet adni, köztük ugye a kényszerest is. Hát amiket leírtok, azok jól jöttek volna. Azért sikerült saját fejből is.
KedvelésKedvelés
Nyugodtan RAMREAGALHATSZ! :d
KedvelésKedvelés
Persze, pasit lehet cikizni, mi? Bezzeg én mit kapok érte! 😉
Csak azért írtam, mert sok emberrel találkoztam már, aki az ilyenért a fejemet akarta venni, meg egyébként sem téged vagy bárki mást akarok elemezni. Legalábbis igyekszem 😉
KedvelésKedvelés
Végre valaki, nekem is egy csomószor kell a könyvtárban vagy könyvesboltban kakilnom. Szerencsére pont az Alexandrában szokott rám jönni, ahol van vécé. Nem tudom ezt hova tenni, talán ennyire felizgat az a rengeteg könyv?
KedvelésKedvelés
Hú, kakilási inger főként könyvtárban,könyvesboltban, nem gondoltam,hogy van rajtam kívül bárki így ezzel…
KedvelésKedvelés
Nálam a 7es meg van.
Továbbá tizenéves koromban torkomra akadt egy halszálka annyira bepánikoltam, hogy azóta nem merek halat enni. Nagy ritkán bepróbálkozok tonhallal de annyiszor megrágom, hogy háromszor annyi ideig tart.. Ezen kívül még a sötét-szűk-meleg helyektől is rettegek..ez is valami fulladással kapcsolatos félelem. Pl. mikor a kék metró, két megálló között hirtelen lefékez és megáll. Na akkor mindig el kezdem kapkodni a levegőt és érzem ahogy a pánik szép lassan el kezd felfelé kúszni a torkomból. Már sokat gondolkodtam rajta mi lehet ez de nem jöttem rá…
KedvelésKedvelés
Hegek. Férfitesten egészen izgatónak találom (kivéve az arcon), magamon nem. Mai napig élénken él bennem egy film (segítsetek, sajnos pont a címére nem emlékszem), amiben a főhősnek egy hatalmas forradás volt a mellkasán (szívműtéten esett át és emlékeim szerint Johnny Depp alakította). Elképesztően szexisnek találtam. Minden volt barátom összes hegére emlékszem a mai napig.
Önkontrollvesztéstől való félelem, meg a mások előtt beégéstől is (ámulattal figyelem éppen ezért azokat a kandikamerás videókat amiben valaki cikis dolgot művel idegenek előtt és ezt meg meri csinálni). Valószínűleg ez lehet az oka, hogy soha nem voltam még csak becsípve sem, ámbár én azzal magyarázom, hogy nem szeretem az alkohol ízét és a legkisebb mennyiségtől is szédülni kezdek (elég fél pohár bor), amit nagyon kellemetlennek találok, pedig a tudatom még teljesen tiszta.
Szezonális depresszió igen, bár nem olyan súlyos, de a fényhiányra érezhető lehangoltsággal reagálok, borús időben nappal is minden erős lámpát felkapcsolok, ami állandó vitaforrás a férjemmel, aki ezt nem és nem érti és lekapcsolgatja, mert ő meg a pazarlásra allergiás.
Csoki függőség szintén. Stresszre aluszékonysággal reagálok, gondolom így menekülök el a problémák elől. Sokszor beválik különben, mert mire kialszom magam rájövök a megoldásra vagy arra, hogy ez nem is akkora probléma, hogy rágjam magam miatta. Ja ha már rágásnál tartunk…
Körömrágás is sajnos, nem rágom le ugyan teljesen, csak rágcsálom, de az éppen elég, hogy ocsmány legyen, épp a minap mondtam, hogy bár soha nem volt műkörmöm, most már ideje lenne, hátha segít.
Bringasahegyen kérdezi sújt még valakit kakilási inger. Ja, engem, igaz nem boltban, hanem stresszesebb szitukban. Vizsga, orvosi vizsgálat, ilyenek előtt.
Pókfóbia is (bár jelentősen javult) de azért képtelen lennék egy pókos képet megsimogatni (kipróbáltam, a lányom is képtelen, miközben a fiúk még meg is nyalják. Férjem még az igazi pókot is, lazán.)
Ja és időnként (sokszor) vakargatom a fejem, pedig nem viszket. Ha nem is folyamatos, de nálam is alap a magas szorongásszint…anyám, de hosszú lett, na ennyit így egy szuszra (pedig tudnám folytatni).
KedvelésKedvelés
21 gramm, Sean Penn. http://www.hotflick.net/flicks/2003_21_Grams/big/fhd003TFG_Sean_Penn_008.jpg
KedvelésKedvelés
Köszi a tippet, de ez nem lehet, min. 20 évvel ezelőtt láttam.
KedvelésKedvelés
Ó. Akkor nem tudom. Viszont most kedvem is lett jól befordulni a 21 grammtól, meg is nézem 😀
KedvelésKedvelés
Cronenberg: Crash. Emlékeim szerint mindenkinek van hege benne.
KedvelésKedvelés
A Crasht nem láttam még, de okvetlenül megnézem. Köszi!
KedvelésKedvelés
alvási paralízis nekem általában akkor jön, amikor délután is aludtam. a legijesztőbb élményem: átzuhan rajtam egy gonosz szellem. viszont amióta álmomban rájöttem, hogy tudok felébredni, azóta magabiztosabban fekszem le aludni: kiokumuláltam, hogy ha gyorsabban veszek levegőt (az egyetlen, amit tudok szabályozni ilyen fél-ébrenlétben), akkor a szívverésem is felgyorsulhat, ha pedig az felgyorsul, akkor fel is tudok ébredni (a vérkeringés felkelti a testet? ki tudja…) utána viszont nem nagyon merek visszaaludni. (ufók viszont csak sima álmomban vittek el, “ó, de snassz”)
KedvelésKedvelés
A legrosszabb: bármi stressz azonnal az alvásomat veszi el. Egyszer az egyik munkámban annyira szenvedtem, hogy gyakorlatilag nyolc hónapig nem aludtam rendesen.
De azért azt érzem, hogy nagyon szerencsés vagyok: ezt az alvásparalízist csak leírásokból ismerem (úristen, hogy lehet ezt kibírni?), soha nem vagdostam magam (önkárosításnak elég volt az elhízás), nem volt pánikbetegség, depresszió, bipolaritás, nyugtató soha nem járt a testemben, szuicid gondolatom kétszer ha volt, az én művész uras időszakomban, és abban sem volt tettvágy, inkább csak az, hogy valaki vegye ki alólam az életet. Kényszerek: manuális fixáció. És állítólag sterli rend van nálam, pedig én csak nem szeretek elöl hagyni semmit. Szorongás is, bár egyre inkább leépítettem, tudatosan, erővel. Késés. Pók, mindenekfelett, a 101-es szobámban pók lenne. Meg ilyen rettegéseim vannak, bocsánat, hogy linkelek, de ebben benne van jó sok: http://szegyellosexhibicionista.blog.hu/2013/02/20/fel-elm-ek Az utolsó leginkább, anyám, hogy egyszer feladja.
KedvelésKedvelés
Dani a vállát vonogatja 🙂 Nem kognitív terápia, nem is autogén tréning (azt hiszem), ezeknél sokkal egyszerűbb módszer. De a lényeg, hogy bejött, te találtad ki, és kreatív. Szerintem figyelemelterelésnek nevezhető.
Nekem régebben több volt, most egyre kevesebb. A legnagyobb kínom, hogy mivel ez a szakmám, én ne nagyon szorongjak, ne legyek függő; de talán már egyre jobban elfogadom a függőségeket, félelmeket, hibákat. Ami nem megy, azt próbálom nem erőltetni. Sokadszorra próbálkoztam a sátrazással, hátha végre képes leszek aludni is, de egyszerűen nem megy, és nem fogom csinálni. Az édesség (szénhidrát)-függés megmaradt, napi két kávénál tartok és álltam meg. Ezekről próbáltam leszokni, de nem ment és nincs is igazán motivációm. De találtam egy jó idézetet magamnak: “Elhatároztam, hogy leszokom a leszokásról, és kész.” A szorongás néha megvan, és akkor általában nem tudok aludni, ami meg önmagában is nyomaszt. Néha depressziós hangulatom van, de tudom, hogy elmúlik vagy elmulasztom. Nehezen veszem rá magam a sportolásra (iskolai tesiórák rossz emléke, plusz mindig van valami sürgős elolvasni valóm), és azt gondolom, hogy kevese bírok. A nagy, szőrös pókoktól félek, de szerencsére nem nagyon találkozom velük, a kígyókkal is így lennék, és valószínűleg a skorpiókkal is. Sokszor félek a magasságtól, főleg, ha egy helyen nincs kapaszkodó.
KedvelésKedvelés
Nekem szorongas, szezondepi, tulzott intellektus megvolt. Mondtak sokan, h tulbonyolitok mindent. Maniakusan pontos vagyok. Az en egyik nagy kinom, felelmem egy betegseg. Hosszu evekig tudtam, hogy igy vagy ugy, de talalkozom majd vele, dolgunk van egymassal. Azt is ereztem, amit sok mindennel, ami ellen tiltakoztam vagy gyuloltem, hogy a vegen vhogyan jot fog adni nekem. Aztan miota meglegyintett, es egeszseges vagyok, mashogy gondolkozom rola. De a jeges szoritasra, az erzeshalmazra, a vilagnak arra az allapotara barmikor visszaemlekszem. Meg allandoan feltem a szeretteimet, csaladtagjaimat. ket eve meghalt valakim, akinek a halala annyira megdobbentett, h azt gondoltam: ha ez megtortenhet, akkor minden es barmi minden lehetseges (persze a betegseggel parhuzamosan jott).
KedvelésKedvelés
Én is mindig letépem a sebeimről a vart. Arcomat is gyalulom, véresre is. Az összes szúnyogcsípést elvakarom, gyakorlatilag most is egy csatatér a vádlim.
Stresszhelyzetben azonnal menni kezd a hasam, menekülőre fogja a testem.
Egyébként meg minden gyomorra jön.
szőrtelenítés géppel, érzékeny helyeken is.
Ha szomatizálok, vagy gyomor, vagy fej. Szédülni szoktam, ha sokáig tart valami nagyon rossz, de úgy, hogy fel se tudok reggel kelni.
KedvelésKedvelés
Emberiszony a vízben…ezt már leküzdöttem, de nagyon durva volt, oka, hogy 9 évesen egy nyári táborban lerántott valaki a víz alá, és majdnem megfulladtam. Nagyon sokáig, ha valaki csak egy picit is hozzámért a vízben elsüllyedtem, mint egy kő, hiába tudok nagyon jól úszni. Extrém esetem, amikor gimiben rendszeresen úsztam és direkt kiszámoltam, hogy akkor voltam az uszodában, amikor gyakorlatilag üres volt, egyszer tovább maradtam és jött egy nagy gyerekcsoport, akik elkezdtek beugrani minden irányból a vízbe én pont a középső sávban úsztam, hát nem nagyon tudom hogy evickéltem el a végéig, de az biztos, hogy amikor érzékeltem a bajt, rögtön süllyedni kezdtem…Aztán elmentem egy defektes csoportba úszni “tanulni” és akkor kidolgoztam magamból :).
Nem tudok kakilni idegen helyen. Onnan tudom, hogy szeretek valahol, vagy valakinél lenni, ha tudok ott kakilni. Onnan tudtam, hogy terhes vagyok, hogy az amsterdami repülőtér wécéjébe sikerült, na akkor már tudtam, hogy ez más állapot :). De tábori pakkom fontos kelléke volt mindig a hashajtó.
Mostanában ha fáradt vagyok kényszeresen rosszat képzelek a gyerekekkel kapcsolatban, szerencsére már a harmadiknál le tudom állítani, de egy időben borzasztó volt, csak az alvás segít rajta.
Csakazértis fennmaradás sokáig, mert akkor élek, olvasok, írok, tanulok, dolgozok, filmet nézek, nem érdekel ha másnap szörnyen vagyok, végletekig ki tudom zsigerelni magam, és mégis így jobb.
Intellektualizálás nagyon, csak ezt az én környezetem szimplán okoskodásnak nevezi :P, mániákusan gyártok a, b, c, d stb. terveket adott helyzetre és igen az életemre is. És sajnos imádom a mi lett volna ha gondolatsorokat precíz alapossággal végigvezetni.
Szorongás attól, hogy mi lenne a gyerekekkel ha meghalnék, egy időben ez nagyon durva volt. Eleve sokszor nagyon szorongok azon, hogy a gyerekek sorsa rajtam múlik ez iszonyatos szikla teherré tud válni, nem tudok tőle éjjelente aludni.
KedvelésKedvelés
Igen, ez, hogy én vagyok az utolsó láncszem, és ha engem elüt az autó akkor vége a gyerekeimnek is bizonyos értelemben, ez basszus durván megvan nálam is. Azt hiszem, valahogy anyám azt hintette el (a két legjobb barátnőjének meghalt az anyja gyerekkorukban), hogy annál rosszabb nem történhet egy gyerekkel, mint hogy az anyja meghal, azt nem lehet túlélni, kibírni, feldolgozni. És hiába tudom, hogy a férjem úgy van jelen, hogy tényleg, és a nagyszülőkkel nagyon szoros viszonya van a gyerekeknek stb, ha arra gondolok, hogy ha én meghalnék, mi lenne velük… Hát, én is tudok szorongani, no.
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Nyár elején tévedtem ide, azóta szorgalmasan olvasgatok. A bejegyzések bearanyozzák a reggeleimet, a kommentek pedig az estéimet. Eddig nem szóltam hozzá, főleg mobilon olvasgatok és azon macera írni. Most leültem a gép elé és kihasználom, hogy mindkét gyerek alszik és én még nem vagyok teljesen zombi.
Szóval nálam is van ezekből a parákból, idegesítő szokásokból bőven. Alsó ajak bőrének állandó tépkedése, akár véresre. Állandóan száraz (de csak az alsó) mindegy mennyit iszom, mivel kenem, így adja magát, hogy tépkedjem. Állandó kézmosási mánia: kiskoromtól kezdve, homokban építgetés, kézmosás, megint homokozás, megint irány a csap… Főzés közben is legalább ötvenszer mosok kezet. Kézzel gyúrós tésztát ezért is utálok csinálni, legszívesebben kétpercenként kezet mosnék. Ilyen van másnak is?
Aztán van még nálam is az idegen helyen napokig nem sikerül nagyot alkotni a wc-én…
Ja, és amióta gyerekeim vannak állandóan érzem, hogy feszes az állkapcsom és állandóan figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne tartsam összeszorítva a fogaimat és ne legyen befeszülve minden arcizmom. Ez csak a második terhesség alatt tudatosult, amikor az intim tornán mondták, hogy lazítsuk el az arcizmainkat. Rájöttem, hogy én valamiért évek óta feszítem… Valahogy az első baba óta elmúlt az önfeledtség, csak a kötelezettségek, a tennivalók, az így-a-helyes-így-csináld van. Hogy minden tökéletesen menjen, hogy a gyerek okos, jólnevelt, tiszta, rendes, udvarias legyen. És ezt a nap 24 órájában nekem kéne felügyelnem. Játszani már persze nem tudok, arra ott van Apa. Most a másodiknál próbálok “lazulni”. A nagy (négy és féléves fiú) valamelyik nap megkérdezte: Anya, te minek szoktál örülni? És Anya mindig kész van valami válasszal, de most belegondoltam és majdnem elsírtam magam. Ja és csokifüggő vagyok: valahol itt olvastam, hogy maguk alá temetnek a Milkák:) Hát igen, Milka csak néha, inkább a minőségibb csokik, ha már függök legyen minőségi a cucc;) A futás tudom, hogy segít(ene), de nem tudom megoldani.
Van még a kórosan sokáig fennmaradás. Mikor leesik a fejem, de még mindig a gép előtt ülök, csak úgy, olvasgatok. Miért nem vonszolom magam el a fürdőig aztán az ágyba? Nincs rá értelmes magyarázatom.
Jó hosszú lett, jól esett kiírni. Csak lazán az arcizmokat:)
KedvelésKedvelés
Fontos, ahogy ezt összefoglaltad, üdv a blogon, kommentelj, mesélj!
KedvelésKedvelés
Szia! Te nem en vagyok veletlenul??! Mint ha szorol szora magamat olvasnam. Minden stimmel kiveve a ket gyerek, mert nalam csak egy…
KedvelésKedvelés
A második nekem jót tett, már kicsit felszabadultabb vagyok,bár a saját idő hiánya időnként kiborít. A blog viszont segít. Ja, és azt elfelejtettem,hogy fejben blogolok. Ütős monológokat találok ki mosogatás, szoptatás és egyéb hazimunkak közben😊 Csak nincs időm leírni,de lehet, hogy jobb is…
KedvelésKedvelés
Kézmosási izé nálam is van, de csak konyhaszolgálat közben, kutyasimogatás, macska abajgatás után nem nagyon jut eszembe .-)
(WC után persze igen, akkor szabályosan 30 mp-ig szappanozok)
Az a legjobb, amikor megmosok valamit, utána kézmosás, törlés, veszem a másik valamit, megmosom, kézmosás, törlés, harmadik valami megmosása, kézmosás, törlés…
5 perc alatt…
Igen, a kézi dagasztás rémálom, pláne a krumplis tészta, ami még viszket is, ha elkezd száradni, márpedig gyorsan szárad.
KedvelésKedvelés
A a folyamatos szorongás meg a szezonális depresszió nem lehet a pajzsmirigy-túlműködéstől? Én is pont így élek meg dolgokat – mondhatni, sok vagyok, időnként magamnak is -, és a hormonszintem már évek óta problémát jelent, az orvosom szerint a téli-nyári időszámítás lehet ettől is, és a folyamatos szorongásra, érzelmi túltöltöttségre, kirobbanásokra és bezáródásokra nyugtatót írt fel (rémes ötlet volt, pont úgy, mint a gyógyszer, amit a magas hormonszintre kaptam).
Én is kényszeres vagyok, ha az egyik elmarad, jön valami újabb: körömrágás, zabálás, azután drasztikus fogyás, vécézés csak otthon, vagy ahol már “biztonságos” (ezt már feljebb is említitek), vannak helyek, amiket kerülnöm kell, utak, amiken nem járhatok, pedig nincs rá okom, csak elvisznek másfelé a tudalatti félelmeim, meg időnként fizikai kényszer, hogy magamról beszéljek, írjak, gondolkodjak, mert ha nincs rá lehetőségem, akkor depressziós leszek, és a vegetáció szintjéig butítom magam. Amit a legkevésbé értek, az az, hogy félek bizonyos emberektől, úgy érzem, mintha nem értenék, amit mondok, és ez iszonyúan leszívja az energiáimat, minél hamarabb el akarok tűnni a közelükből. Pedig ezek az emberek sokszor szimpatikusak, egyáltalán semmi taszítót nem találok bennük egészen addig, amíg kettesben nem maradok velük.
A legnagyobb problémám a bizalmatlanság, minden emberi kapcsolatomat már azelőtt tönkreteszem, hogy igazán kialakulhatna, mindenkihez akkor kezdek igazán kötődni, amikor érzem, hogy elveszítem őket. Emiatt most egy krízist élek meg, jól jönne egy terapeuta, aki kibogoz végre, de még várnom kell másfél hónapot.
KedvelésKedvelés
Hű, mennyire összetett ez, és milyen jó, hogy elmondtad!
KedvelésKedvelés
de lehet attol is. es meg minden embernek mas az arousal szintje ez egy szorongas szint ami befolyasol egy csomo mindenben, stressz kezeles, problemamegoldas, erzelmeid megelese, mentalis rugalmassag kotottseg stb stb. eleg erdekes erdemes rola olvasni
KedvelésKedvelés
hú, pisilés, nagyon. én ezt egyszer már megírtam egy novellában:
“Tudom, hogy ebből lesz viszont a baj, mint az osztálykiránduláson, amikor nem tudtam pisilni, pedig nagyon kellett. Tudtam, hogy most kell pisilnem, mert nem állunk meg sokáig megint, és miattam nem lehet megállni, aztán mégis meg kellett állni, és épp miattam, mert nem bírtam tovább, de akkor se tudtam pisilni, és azt hittem, meg fogok halni. Gitta eljött velem a vécére, és azt mondta, hallgassam, ahogy ő pisil, de az se segített, úgy szálltam vissza a buszra, hogy alig tudtam már felegyenesedni. Végül, amikor megérkeztünk a szállásra, berohantam a vécébe, és akkor kijött végre, és tudtam, hogy reggelig legalább nyugtom van, el lehet menni a vécére bármikor.”
kényszerek: írószermánia, ceruzák, zsírkréták, dédelgetem őket, mániákusan (ma is imádom az írószert, persze). aztán a gondolat, hogy akár szét is törhetném, kettébe. napokig a kényszeres gondolatok, aztán tényleg széttördelem a vadonatúj zsírkréta-készletemet, utána fekete szigszalaggal ragasztom össze, sose fogom elfelejteni azt a sok fekete csíkot hordó gyönyörű, színes zsírkrétát.
inszomnia: 16 éves koromtól, a gimi 3. és 4. osztálya. 4 óra, mire hazaérek, fáradt vagyok, rengeteget kéne tanulni. 6-tól 9-ig rajzolgatok, írogatok, hallgatom a kazettáimat, fél óránként fordítás, főleg cure, depeche mode. 10-re pihenem ki magam annyira, hogy bírok kezdeni tanulni másnapra, álszupergimi, a követelmény nagy, a tanárok szarok, szánalmasok, de erőn felül kell teljesíteni, tényleg naponta. 2 körül lefekszem, nem vagyok elég készült, nem fogom tudni, nem fogok tudni felkelni (a busz fél 7kor indul). éjjelente nem alszom, hajnalban még 17 évesen is átmegyek a szüleim szobájába, és sírok, hogy nem tudtam aludni, pedig mindjárt fel kell kelnem. a szüleim egyébként, akkor 41-42 évesek, (anyám főleg! nem is értem, biztos akkor még bízott bennem:) ) tök jó fejek. felváltva vigasztalnak, ki nem ájul éppen el a fáradságtól. anyám barátnője a körzeti orvosnő, minden péntekre van igazolásom, néha csütörtökre is, mert nem bírok már bemenni a suliba. amint kiderül, hogy nem kell menni, végigalszom a napot, persze, hétvégén semmi bajom, a vasárnapi ebéd után jön a depresszió, legszívesebben meghalnék, az ágyam fölé fekete kartont szegezek, rá akasztott figurákat rajzolok kottavonalakra, christian morgenstein kötetének könyvborítójáról veszem az ötletet. valahogy megnyugtat, hogy akasztott emberek lógnak a szobámban.
mondjuk az, hogy nem az iskolának van igaza, hanem nekem, fel sem merül még akkoriban, legfeljebb megkapom, hogy nem bírom a hajtást…
falcolás: ciki, de régen azt hittem, hogy drogozást jelent:) néhány éve lett világos, mi ez, és hogy nekem is volt. az első férjem, diákszerelem, folytonos harc, küzdelem, tehetetlennek éreztem magam, a lábamat vagdostam. nagyon megrázó volt később olvasni arról, hogy ez egy jelenség, és pont azt éreztem, amit mások, hogy a fizikai fájdalom csökkenti a lelkit, a tehetetlenséget, hogy a vérem látványa lecsillapít. hú. ma nagyon rázós rágondolni, előre féltem a leendő gyerekemet.
by the way: most az jött fel bennem, hogy mintha az inszomnia és a falcolás kapcsán is csupa lányról olvasnék. annyira szeretném, hogy lányom legyen, de annyira félek is! 🙂
KedvelésKedvelés
Ez a falcolás..?
Maximum gengszterfilmek pultnak dőlős beszélgetéseiben hallottam ezt a kifejezést.
🙂
Egyébként meg 😦
KedvelésKedvelés
en nem falcoltam magam de egyszer emlekszem megkarcoltam a csuklom es ugy nezett ki mint ha felvagtam volna az ereimet. akkor epp szerelmi banatban szenvedtem, fogtam egy tut es elkezdtem karcolgtni a birt, hogy melyitsem a sebet, de ugy h ne fajjon, majd piros filccel kicsit pirositottam.
mist igy belegondolva ez extra gaz, de akkor az jart a fejemben, hogy bar sosem tudnam megtenni, talan igy kicsit figyelnek ram, es foglalkoznak velem masok. persze ez csak a mi tortent kerdesig jutott, es nem fudtam nagyon mit meselni. az alsebem utana rajtegettem s mivel nem volt mely egy het alatt el is tunt.
ez volt az elso es utolso ilyen “tevekenysegem”
amit meg ide lehet kapcsolni az a szemem direkt “drogossa festese” volt, halvany pirositoval es szemceruzaval. nagyon elethuen csinaltam a kialvatlan problemas kinezetet, ezt is csak par alkalommal es arra iranyult, hogy megkerdezzek tolem, hogy valami baj van? es hogy mi a baj?
KedvelésKedvelés
bocs az elirasokert, telo es sietseg
KedvelésKedvelés
” arra irányult, hogy megkérdezzék tőlem, hogy valami baj van? és hogy mi a baj?”
Ez nagyon-nagyon fontos mondat!
KedvelésKedvelés
Gyöngyivel vitáztunk, hogy hogy agresszívek a pasik és hogyan a nők. akkor jött elő, hogy a nők nagyon gyakran autoagresszívak, gyakrabban, mint a férfiak. De erre nem számítottam 😦
Ezzel együtt: nem KELL, hogy a lányod is falcoljon, azért, mert nő. Te neveled majd, tudatos nő vagy, a problémáidat kezeltetheted, őt meg úgy neveled majd, hogy ne legyenek ilyen mértékű, fel nem oldott szorongásai, feszültségei.
KedvelésKedvelés
“a problémáidat kezeltetheted, őt meg úgy neveled majd, hogy ne legyenek ilyen mértékű, fel nem oldott szorongásai” – fogadj örökbe, édes egyszerűség! Írta Móriczka verse. Na ez jutott eszembe, meg hogy kár, hogy erre nem gondoltam korábban, akkor előbb kezeltettem, aztán neveltem volna… így, hogy az időbeliségek így összefolytak és gyakran alig látszott, ha látszott, a critical path, azért guzmisabb volt az élet.
KedvelésKedvelés
Hát igen, úgy könnyebb lenne, de azért nehogy már ezzel végleg el legyen rontva a te életed is, meg a lányodé is! Guzmisabb, sokkal, az tuti. Az enyém meg a gyerekeimé is, mint ha jóval előbb kezelem, kezeltetem magam. De nem kell, hogy az övék is guzmis legyen ezért.
KedvelésKedvelés
Megdöbbentő élmény volt, amikor egy pszichológus felvilágosított arról, hogy én is falcoltam, csak egy burkolt formában: én az arcomat és a hátamat kapartam addig, amíg nem fájt, nem folyt a vér. Pattanásos, mitesszeres voltam/vagyok, hát mindig volt rá indok, miért kaparok, nyomkodok bezárkózva, rituálisan.
Kikapcsolt, ellazított, megkönnyebbültem, utána persze bűntudat, szégyen, és vállalhatatlan nyomokkal. Volt, hogy nem volt egy centiméternyi hely a hátamon sebek nélkül. Nyomait viselem.
Mára úgy-ahogy leszoktam, már nem rituálé, de sürgető kényszer, ha valami kis göböt érzek.
KedvelésKedvelés
Körömrágás, de ma már cselesen, rágogatom, de nem szedem le, így nem látszik, hogy rágnám. Sosem tudtam abbahagyni.
Mániákus pontosság nálam is megvan, de valami iszonyú mértékben. Ehhez kapcsolódóan iszonyú kínt okoz, ha valaki késik.
Magas szorongásszint dettó, állandó.
Cigiztem sokat, most egy ideje nem, meg sokáig nem, amíg a gyerekekhez akartam tisztább, egészségesebb testet, de szerintem fogok még, főleg ha nagyon megnő a stressz-szint. Ha nem cigi, csoki, ugrálgatok a függőségekkel, ha látom, hogy elmérgesedik a helyzet, váltok a függőség tárgyán.
KedvelésKedvelés
Nem kötelező. Én is függő vagyok, és nincs szerem, talán az egyetlen a netfüggés, amit folytatok 😉 Kicsit befigyelt a társfüggés is (kölcsönös, a végén az is tartotta össze a házasságunkat), de elváltunk, és jól vagyok egyedül.
Az én módszerem: mozgás, tánc, intellektuális tevékenység, gyerekeim szeretete, meg még egy csomó érdekes dolog, ami elvonja a figyelmem, nem hagy időt a függőségre.
KedvelésKedvelés
A jófajta függőségek kialakítása tényleg megoldás lehet (és van is egy csomó olyan, amiket említesz), de nekem eddig valahol mindig félresiklott a dolog. Most ugyan se ital, se cigi (szoptatok — emiatt meg állandó szénhidrátfüggés…). Még a mozgásnak adok esélyt, az talán vágányon tart.
KedvelésKedvelés
Jó kérdés, hogy milyen mozgást szeretsz! És szoptatás mellett simán lehet. Naponta is lehet rá időt keríteni, pláne ha a párod besegít. Olvasásra is 😉
KedvelésKedvelés
Líceumos koromban mindig késtem. Főleg német órán. Akkor rendszerint azt füllentettem, hogy a könyvtárban voltam, kivéve, amikor tényleg ott voltam. Mindig elhitték nekem 😀 És elnézték 😀 Az érettségin a német szóbelin a késésről kellett beszélnem 5 percig. Nagyon ment… Mióta gyerekem született, azóta ez megszűnt, átestem a kényszeres pontosság lovának a másik oldalára. Ez rosszabb, mint a késés, mert már éjszaka sem tudok aludni, ha reggel kell menjek dolgozni. Mindig attól tartok, hogy elkések munkából.
A másik fóbiám a víz. Tudok úszni és szoktam is, de csak biztonságos közelben a medence széléhez. Gyerekkoromban szinte belefulladtam. Azóta főleg a gyerekekkel vagyok megrémülve, elképzelem, hogy beleesnek és nem veszem észre. Rémálmaim vannak a vízbefulladásukról.
A második szülésem után fogyás szándékkal túl adagoltam magam jóddal. Nem szedtem sokat, csak hetente 100 mg-ot és szépen fogytam is, csak éppen a csontjaim fogytak és nagyon törékenyé váltak. A pajzsmirigyem beindult és éjszaka elég fura szerzeteket láttam félálomban fölém hajolva. nagyon rémisztő volt. Amikor kihagytam a jódot, egy hónap múlva teljesen megszűntek az ufók a lakásunkba járni 😀
A leges legnagyobb problémám nekem is a függés. Függtem a dohányzástól, azt felszámoltam, majd ki derült, hogy jó társfüggő vagyok, azt is felszámoltam, erre kiderült az is, hogy még társfüggőbb vagyok, mint amennyire hittem. Nagyon nehéz ezt a szenvedély betegséget felszámolni, vagy legalább tünetmentessé tenni. Itt nincs arany középút, csak teljes absztinencia. Ez a kapcsolataimra is érvényes. Állandó mérlegelés, hogy most nagyon jó lenne x barátnőmmel beszélgetni, de ha ő éppen nem ér rá, akkor rosszul érzem utána magam, pedig jogában áll nem ráérni… és akkor inkább meg sem kérdezem, de ott van bennem az, hogy beszéljek valakivel és akkor kezdek írni a naplómba, de az nem ér fel egy jó kis baráti beszélgetéssel. Amikor pedig szóhoz jutok, akkor be sem áll a szám, pedig a belső énem mondogatja, hogy elég volt, túl sokat jár a szád, hagyjál mást is szóhoz jutni, ne vágj a másik szavába! Ilyenek 🙂 Dolgozom magamon és szépen alakulok is, csak nagyon-nagyon nehéz.
KedvelésKedvelés
Falcolás, igen, előbb csak picike karcolások, aztán kitört belőlem a “művész”: így van a mai napig név, csillag, de egészen aprólékosan kidolgozott minta is a karomon. Ez adott valami “célt” a dolognak, amivel meg tudtam magyarázni magamnak. Kényszer magában ez is: mindennek legyen célja, még az önpusztításnak is.
Mai napig megvan ez a válasz a belső feszültségre, s ha pengéhez nem is nyúlok, megvan az az állapot, mikor kiborulva véresre marom magam.
Alvásparalízis és rémálmok: Gyerekkoromban többször pánikrohammal ébredni, olyan rémálomból, amire nem emlékszem. Csak annyi van meg belőle, maga a szó, hogy “kockák”, és annyira félek, ettől az egy szótól, hogy az halálfélelem. Mindig anyukámat kerestem, addig tartott míg oda nem ért.
Egyszer, egy rossz helyzetben, soknyugtatós álom után arra ébredni, hogy magasan lebegek az ágyam felett, és onnan visszazuhanni: annyira ijesztő volt, hogy kiléptem a helyzetből később és új életet kezdtem.
Mostanában insomnia: ébrenlét és álom határán fekszem akár világosodásig, görcsös feszültség bennem, borotvaélesek a zajok, hajnaltájt hosszú kábult álomba zuhanok, vagy felkelek és belefojtom magam a kávémba.
Bipolaritás igen, de nem szezonális váltással, hanem rövid intervallumok, egy-két nap, ölelkezik a menny és a pokol odabenn.
Kényszeres tudásvágy, témákra rácuppanás nagyon, emiatt folyton azt kapom, hogy semmi kitartás bennem, hiszen mindent félbehagyok.
KedvelésKedvelés
:(:(
KedvelésKedvelés
Bevallom, rég leálltam azzal, hogy mindennek célját keressem. Nyugodtabb vagyok 😉
KedvelésKedvelés
falcolás, igen. még ma is gondolok rá, bár ritkán erős a késztetés
állandó feszültség, ebből adódó nyugtató függés. már nem szedek, csak nagyon-nagyon ritkán, de régen durva volt a helyzet.. csak úgy tudtam teljesíteni, ha előtte lenyugtattam magam, úgy vizsgáztam, úgy tartottam előadást. nekem ez az első terhességgel elmúlt, azóta csökkent ez a fajta teljesítményszorongás bennem, és most kezd előjönni újra, hogy kéne valamit kezdeni magammal (de mivel nem vették fel bölcsibe, így nem nagyon van esélyem)
pisilési nehézség miatt egyszer a vécéből hívtam fel sírva az akkori terapeutámat, hogy nem jön, pont szigorlatra készültem könyvtárban. mostanában is van ilyen, és úgy vettem észre, hogy amíg pörög az agyam, addig nem tudok, és koncentrálni kell arra, hogy megállítsam a gondolatokat, és akkor elindul a pisi.
depressziós epizódok, voltak, remélem nem nagyon lesznek olyan durvák többet, valahogy azt remélem, fejlődtem már annyit, hogy nem úgy térnek már vissza. (nekem nem is bipolárisnak hívták, hanem azt mondták, hogy a hullámzás a borderline személyiségzavar miatt van, de ezek csak elnevezések, a lényegen nem változtat)
a legszorongatóbb gondolatom az elmúlt években (amióta amúgy átlagosan jobban vagyok), hogy le fogok bukni, egyszer rájönnek, hogy nem vagyok elég okos, nem vagyok elég jó, csak sikerült őket becsapnom, meg sem érdemeltem a phd-t, túl sikeres vagyok, és nagyot fogok zuhanni. na ezt senki nem érti meg.
a második szorongató gondolat, hogy kiderül majd a pszichiátriai/pszichoterápiás múltam és emiatt fognak kigúnyolni, pedig ha tudnák, hogy mennyi munkám van abban, hogy élek, és ahogy élek. nem szeretném, hogy tudják, nem érthetik meg. ez pedig el fog választani mindig az emberek többségétől. emiatt szomorú vagyok.
KedvelésKedvelés
Alvajárás. Gyerekként sokszor, kamaszként állandóan, ma már csak stressz alatt. Nagyon kínos. Volt már, hogy arra ébredtem, hogy sminkelek, teljesen felöltözve, éjjel háromkor. Vagy arra, hogy nincs meg a paplanom. Másnap délután találtam meg, begyömöszöltem a ruhásszekrénybe. A legrosszabb az, hogy megyek, beszélek,elég ügyes is vagyok, csak percek múlva tűnik fel a környezetemnek, hogy kásás a beszédem, és gyanúsan engedelmes vagyok. A legrosszabb, ha felébresztenek ilyenkor, őrültnek érzem magam, félelmetes.
Depresszió, pánikbetegség. Előbbi enyhe, csak állandó energiahiány, melankólia, kilátástalanság, alvászavarral. Utóbbira úgy rápörgettem magam, hogy pánikroham lett belőle: depressziós időszakban arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, meg fogok fulladni. Ilyenkor ablakot nyitok, kirohanok a teraszra, mélyeket lélegzem, és még jobban pánikolok, mert úgy érzem nem tudok elég oxigént felvenni. Szerencsére utóbbi elmúlt, a gyógyszerekről leszoktam, az enyhe depressziót pedig autogén tréninggel tanulom kezelni.
Arcon pattanások sebbé alakítása, arcom-testem nem tudatos csúfítása. Mozgás elhagyása, zabálás, hízás, majd aggodalmaskodás a megnőtt segg miatt, és nagy svunggal lefogyás évente kétszer. Hajam tépettre, lazára vágatása, majd aggodalmaskodás amiatt, hogy kócos vagyok. Ugyanez a minimál sminkkel. Nagy gonddal láthatatlanul festem magam, majd aggódom, hogy nem vagyok elég nőies.
Állandó szorongás, félelem, hogy nevetségessé válok, hogy kigúnyolnak, vagy egyszerűen kellemetlenséget okozok másoknak. Ja, ez kiterjedt a férjemre is, most már amiatt is aggódom, hogy ő okoz kellemetlenséget másoknak, ezért állandóan leteremtem. Félelem, hogy rájönnek, hogy nem is vagyok olyan jó, hogy rájönnek, hogy blöffölök, és nem is vagyok olyan magabiztos.
És végül: sáska. Vagy szöcske. Ami nagy, zöld, és gyorsan mozog, gyerekkorom óta maga az iszony. Egyszer elmenekültem otthonról egy napra, mert berepült egy, és nem jött segítség. Máskor a húgommal voltunk az albérletemben, és bejött egy tízcentis. Én két partvisnyélből és egy köntösövből csináltam egy háromméteres sáskaölő dárdát, és magamra terítettem egy franciaágylepedőt (mert ha a bőrömhöz ér a sáska, meghalok), és így valami bizarr buckalakóként négykézláb lopakodva kilöktem az ablakon az ellenséget. Azóta nem félek _annyira_.
KedvelésKedvelés
Sáska… Igen.
KedvelésKedvelés
Azt úgy hívják, hogy nagy zöld lombszöcske 🙂
Hasznos, rovarokkal táplálkozik.
KedvelésKedvelés
Rágugliztam, ő a mumus. Eléggé levert a víz.
KedvelésKedvelés
Mmint a képétől is? Te jóég.
OK, tudom, fóbiákra nincs ésszerű magyarázat.
Azaz voltaképpen van, az ősidőkben az ember, meg az ősei nyilván akkor maradtak életben, ha idejében észre vették a veszélyes állatokat és menekültek, még pedig előbb, mint az tudatosult volna. A teljesen ártalmatlan lényektől rettegők esetében ez a funkció túlműködik.
És ez még valóban működő agyi funkció, pár éve magam tapasztaltam. Amikor is kis híján szívinfarktust kaptam egy kb. másfél m-es zöld plüsskrokodiltól, ami a fűben hevert (tehát valójában alig látszott, legalábbis egyáltalán nem volt feltűnő, még úgy 2 m-ről sem, ahogy elhaladtam mellette, én amúgy is el szoktam bambulni boltba menet, mindig ugyanazon az úton, gyakorlatilag 0 forgalom), és csak a perifériális látásom észlelte. Ez utóbbi tény fontos, mivel a felismerés abszolút nem tudatos volt, a szememet már akkor kaptam oda, amikor a dermedtségem feloldódott és a víz levert…
KedvelésKedvelés
És én NEM FÉLEK az állatoktól. Semelyiktől, na jó, az utcán azért nem találkoznék tigrissel, krokodillal 🙂
KedvelésKedvelés
“Már mint a képétől is?”
Igen, ez a tipikus fóbia. Én például onnan tudom, hogy amit pókfóbiámnak tartottam, azért nem teljesen az. Mert én nem leszek rosszul egy pók fotójától (bár mint írtam azt sem simogatnám meg). Ismerősöm családja viszont a pókos képeket kitépkedi az újságból, mert tudják, hogy anyuka, ha meglátja, arra is igen rosszul reagál.
KedvelésKedvelés
(karvagdosás: megvolt, de hamar leálltam vele. már a homályban. az a néhány heg, ami még látszik, és amit nagyon sokáig rejtegettem, egy ideje már nem zavar. magamra emlékeztet.)
de az egyik legrosszabb: mindig a cigi győz!
aztán: nem tudok kicsit rosszkedvű, vagy szomorkás lenni. én csak _nagyon_ mély rosszkedvre, elborulásra vagyok képes, máshogy nem megy. viszont amikor könnyű vagyok, akkor nagyon. mint egy kis pihe. azóta viselem jobban, amióta hagyom magam szomorúnak lenni. csak lefekszem a földre, és szomorú vagyok. semmi több. hamarabb múlik.
sérelmeimhez való rögeszmés kötődés. hogy hányszor el akartam már felejteni, és néha már meg is feledkeztem róla, aztán visszajön, és már megint. nem tudom eltávolítani, rágódom, nem alszom, idegesen vakargatom a bőrt a hüvelykujjamról, aztán a mutatóról. és igen, tudom, nincs igazam, engedjem el, ne rágódjak ezen. fenéketnem.
minden változásra, minden intenzíven megélt élethelyzetre nem evéssel és nem alvással reagálok, legyenek rossz vagy jó időszakok. most is hasonló van a hátam mögött, éppenséggel egy hónapja nem alszom többet olyan napi 5 óránál, borzasztóan hiányzik, és foglalmam sincs, hogy tudok most is ébren lenni. alvásparalízis legfeljebb ha egy tucatszor életemben, nálam _annak_ a jelenléte annyira nem jellemző ilyenkor, viszont amikor ott van, akkor szorosan az ágyam mellett. para.
rovarok: csótány! csak azt ne. életem egy kevésbé vidám szakaszában összebútoroztak velem, olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még soha. fóbiává nem fajult a dolog, de sokszor egyenesen féltem hazamenni (különösen éjjel), féltem a lakás félreesőbb zugaitól, féltem takarítani, így hát egyszer hetekig nem is takarítottam különösebb alapossággal, és akkor már a kosztól is szenvedtem. minden kis mozgásra, amit látni véltem otthon, levert a víz, és elleptek a kiütések (ó igen, ez egy másik: mindentől csalánkiütéses leszek, de a stressztől különösen). a válogatott mérgekből összeállított fegyverarzenál sem nyugtatott meg, végül – ha nem is emiatt – elköltöztem.
de semmi nem olyan rossz, mint örökké hiába mondani magamnak, hogy nyugodj már meg!
KedvelésKedvelés
“engedjem el, ne rágódjak ezen”
Marha jó, ezt könnyű mondani. Persze, hogy segítene, de azt mondja meg HOGYAN?
Félreértések elkerülése végett: nem rágódom. Régebben mondtam is. De nem tudom megmondani hogy csináld, mert én ilyen vagyok, nem fejlődés eredménye. Ha tanultam volna, akkor talán el tudnám mondani, hogy csinálom.
Csótány: látom, túl vagy rajta, de ha másnak gond: süni. Kedves jószág, bár nyilván tőle is lehet félni, akinek fóbiái vannak. Kicsit szuszog éjszaka, de mondd már. Gyík is jó lenne, de azt nem merem javasolni.
Olvasom a sok kommentet, és nem látom, lehet, hogy figyelmetlen vagyok: senkinek nem sikerült ezektől megszabadulni? A függésnél sokan írtátok, írtuk, kinek mi volt a módszere a megszabadulásra. A fóbiáktól, autoagressziótól hogy szabadult meg, aki megszabadult? Vagy ezek ennyivel keményebbek, mint a függés?
KedvelésKedvelés
Én túlvagyok ezeken, csak az agyam pörög, és kényszeres vagyok, tehát a mezőny végén lévők tartják magukat. Minden, ami volt, a gyerek- és kamaszkorra, üvöltő hiányra volt reakció.
KedvelésKedvelés
De hogy szabadultál meg tőlük? Sáskától @devorah_lev (úgy ahogy) sokkterápiával. De te, más hogyan? A függőség – ami persze kényszer is, meg lassú öngyilkosság is – nekem ismerős, ki is tárgyaltuk. Nekem sok segítségem volt, ha érdekes, még írhatok róla, egy kisebb poszt lenne persze.
A többiről viszont csak hallottam, láttam. Pl. kamaszkori (pláne későbbi) falcolást konkrétan nem is láttam, mostanában ismerkedtem meg olyanokkal, aki “űzték” ezt korábban (mind nagyon súlyos gyerekkori bántalmazás miatt, beleértve a nemi erőszakot is akár). Sokáig hisztinek fogtam fel, és idegesített a fóbia. Nem értettem, hogy tud anyám rettegni a zárt, villámhárítóval ellátott házban a villámoktól, 80 kilós létére a 8 grammos éjjeli lepkétől, a 80 grammos egértől. Ma már persze látom, hogy nem az. Viszont együtt élni vele nagy kín, azt is látom. Hogyan tudtál konkrétan te kiszabadulni a fogságból? Írtad, ha jól értem, hogy a Jánossal való kapcsolatod, de nyilván más is segített.
Jut eszembe, anyám egér, rovar és kutya fóbiájának elmulasztásához vagy csökkentéséhez némi sokkterápiával hozzájárultam gyerekként, kamaszként – valljuk be, kíméletlen voltam. Hazavittem mindenfélét, szitakötőt, egeret, gyíkot, szalamandrát aztán nagyjából felnőtt fejjel kutyát is (unokaöcsémnek ma ugyanolyan kutyája van 😉 ). Mikor az egereket elvittem, sírt, hogy miért viszem el őket. A kutyákkal is jóban van már, unokaöcsémét (is) kifejezetten szereti.
KedvelésKedvelés
János szeretett, el tudtam szakadni romboló emberektől, nem vagyok már ágrólszakadt tanár, szültem, jobban élek, megadom magamnak, ami jár, közel kerültem a testemhez, írni kezdtem, nincs értelmetlenség-érzésem, elmúltak ezek.
KedvelésKedvelés
nekem is sok minden “magától” múlt el. már úgy értem, ahogy éva írja fent, nem vagyok már rettegő diák, pályakezdő első generációs értelmiségi, kínlódva megfelelni vágyó ifjú feleség (akin ráadásul még nem is látszott, hogy meg akar felelni, mert jól titkolta), ahogy telt az idő, egyre inkább magamnak választottam meg a feladataimat, így 28-30 éves koromra a súlyos dolgok, inszomnia, vagdosás, elmaradtak, elmúltak. ezek részei voltak annak a harcnak, hogy önmagam lehessek, úgy érzem. és persze utána is jöttek még dolgok, sőt, az igazi krízisek nálam a harmincas években, de akkor már soha nem fordultam ilyen módon magam ellen, hanem igyekeztem partra úszni, mert tudtam, hogy mit akarok.
hát, nem is szeretnék újra huszonéves lenni! (bár kétségtelenül jól esik nosztalgiázni néha).)
KedvelésKedvelés
Röviden mondhatjuk úgy, hogy többek között János szeretete (meg sok minden más, a saját erőfeszítésed is, amihez az erőt megint csak részben a kívülről megkapott szeretet adta) tette lehetővé, hogy szeresd, elfogadd MAGADAT és a világot is? Nekem mániám az önelfogadás, önszeretet (nem önimádat!), jól értem, hogy kulcs ebben a helyzetben is?
KedvelésKedvelés
Olyasmi, és most kicsit ujjongós szakaszában, meg tárgyakkal kifejezve, tehát nagyon sokat buzerálom magam, szauna, futás, luxuséterem, fodrász, ilyesmi, és naponta örülök az arckrémemnek, biciklimnek, hogy nekem LEHET ilyen. Amúgy meg már belefér az önirónia is, egyébként nem bírnám magam elviselni.
KedvelésKedvelés
Önirónia – naná, hát másképp hogy lehetne elfogadni egy nyilván nem tökéletes embert.
KedvelésKedvelés
Süni 🙂 imádtam volna! a bérbeadók nem.
nem tudnám megmondani, minek a hatására hagytam abba a vagdosást, elhatározásnak, fogadalmaknak semmi nyoma az emlékezetemben, nekem innen 15 évvel későbbről úgy tűnik, hogy csak lehullott rólam, soha nem vettem fel újra.
KedvelésKedvelés
Ja, a francba a lényeg: szerintem nem kell mondogatni magadnak, hogy nyugodj már meg. Ha én mérges vagyok (szangvinikus vagyok, pillanat alatt felbosszankodom, de ha békén hagynak, le is nyugszom hamar), akkor semmi sem dühít fel még jobban, mint ha meg akarnak nyugtatni. Nem tudom, a tartós feszültségnél nem hasonlóan működik? Hogy minél inkább le akarsz nyugodni, annál kevésbe megy?
KedvelésKedvelés
dede!
és nem csak, amikor mérges vagyok (szerencsére egyre ritkábban dühödök fel), hanem ha szorongok, izgulok, izgágáskodom. szaladnék száz irányba, lyukat beszélnék hasak ezreibe. a legrosszabb eset nyilván a dühroham, de ilyen már csak ritkán adódik (ami nem véletlen, igazság szerint durvasok munkám van benne). valahol az elvárás súlya az, ami növeli a feszültséget, is kiborít, hogy már megint nem viselkedem/érzem magam megfelelően, ahogy helyes lenne, szeretnék, de nem. ebben a tudatállapotban megnyugodni lehetetlen. lehet cigizni, meg be lehet zárkózni a női mosdóba ugrálni pár percig, varázsszavakkal megnyugodni nem, nemnem.
KedvelésKedvelés
Gyerek hisztinél jöttem rá – nehezen, rossz beidegződések ugye – hogy olyasmi, hogy hagyd már abba, nem jön be. Ki lehet küldeni a szobából, vagy nekem kimenni, de ami a leggyorsabban nyugtatja meg, az az, ha odamegyek, megölelem, és elmondom neki, hogy szeretem, lehet, hogy valami feldühített, de őt akkor is szeretem. És ha hülyeséget csinált, akkor ettől függetlenül a bünti az marad, de nem kell nekem megfelelnie, megfelel úgy, ahogy van. Volt, hogy hasonló jó hatással volt a volt feleségemre – mikor még olyan volt a kapcsolatunk.
KedvelésKedvelés
“hiába mondani magamnak, hogy nyugodj már meg!”
Ezt bármilyen feszült, ideges embernek fölösleges mondani, mégis mondjuk. Kb. annyi a hatása, mint kruppos gyerekre rászólni, hogy ne köhögjön.
KedvelésKedvelés
Nézzük csak:
füstallergia (tesztekkel nem mutatható ki, mégis létező nyavalya, egy gyufa füstje képes megköhögtetni, az őszi gazégetéskor szobafogság van, a füstölőket, gyertyákat sem bírom)
hajtógázos légfrissítő/parfüm/rovarölő, bármi allergia (szintén fulladásos rohamot vált ki, ezért nálunk a WC-ben valami zselés cucc van, máshol semmi)
fényérzékeny szem (a bútorokról visszaverődő napfény is irritál)
kisebb pánikroham a metró mozgólépcsőn, különösen erős szembeszél esetén
Fentiek tutira pszichikai alapúak, tesztekkel nem mutathatók ki és stressz is kiváltja ugyanazt az asztmatikus jellegű rohamot.
Önkontroll vesztéstől való félelem (ezt csak most fogalmaztam meg így, de beletartozik, hogy szinte sosem kérek segítséget semmiben senkitől, csak akkor megyek orvoshoz, ha nagyon-nagyon muszáj, jeges úton egyszerűen megbénulok, annyira félek az eleséstől, pedig még sosem törtem el semmimet), ami társaságban is fennáll, ritkán engedem el magam teljesen a barátaim körében is. Részeg még sohasem voltam, nem tudok többet inni, mit ami még nem árt meg, a szervezetem jelez, és onnantól egyszerűen nem is vagyok hajlandó semmilyen rábeszélésre többet inni.
Halálvágy, legalábbis azon a szinten, hogy egyáltalán nem ragaszkodom az életemhez (jó, azt nem tudom, hogy mit csinálnék, ha most hirtelen berontana de valaki és meg akarna ölni, de kaptam már halálos fenyegetést fiatalkoromban, és akkor annyit reagáltam, hogy csak nyugodtan, legfeljebb az illető börtönben rothad meg 🙂 )
Az állandó intellektuális jelenlét megvan, a legkülönbözőbb dolgokba tudom magam én is beleásni, bár leginkább technikai dolgokba, pl. hőszigetelés, aquaponia, kerttervezés, de régmúlt idők hétköznapi élete, etológia, pszichológia, csillagászat, matematika, hasonlók is betársulnak.
Kényszerek: leginkább a szépségápolással kapcsolatosak, amennyiben nem viselek el magamon semmit (körömlakk, rúzs, púder, szemfesték), a szempillámat szoktam húzkodni, mert még az is idegesít, ha két szál keresztben van, vagy ha egy kis por, bármi megül rajtuk.
Ékszert sem hordok, a nyakláncot nehéznek érzem, legyen bármilyen könnyű anyagból, plusz fojtogat, akkor is, ha leér a mellemig. a karkötő, karóra előbb-utóbb ráfeszül a csuklómra és megőrjít ezzel. Van egy energetizált kristály karkötőm, na azt egyedileg rendelte a fiam, 4 szemmel bővebb az alapméretnél, hogy kellően laza legyen, és még így is csak a bal kezemen viselem el, pedig érzem a jótékony hatását (pedig szkeptikus vagyok az ezotériával szemben).
Gyűrűt sem, mert állandó kényszert váltott ki, hogy reggelre ránőtt a kezemre az amúgy kissé bő jegygyűrű, szv. inkább fel sem vettem, mert reggelenként nem bírtam megállni, hogy ne szappanozzam és rángassam le, holott ha kicsit várok, lelappadt volna az ujjam.
Állatoktól nem félek, nem irtózom, a rovarok jelentős részét puszta kézzel is megfogom, mondjuk a mezei poloskát, pókot azért nem 🙂
Az evésben én nem szénhidrátfüggő vagyok, inkább fáradtságevő, és leginkább húsfélét, gyümölcsöt kívánok enni (sajnos eléggé jelentős mennyiségben be bírom ezeket tolni), az édességeket csak igen módjával kedvelem. Csokiból is elég 2-3 kocka, de hetekig sem kívánom meg. Csakis nem túl édeseket, pl. a RitterSport joghurtos csokija, vagy mogyorós csokik (pl. Snickers még éppenhogy igen, de a Mars már túl édes a mogyoró hiánya miatt).
Az álmaimra egyszerűen nem emlékszem, szerintem elnyomom, mert amire mégis, az meglehetősen durva, pl. vadásznak rám, és én menekülök hazafelé, és igen. visszalövök…
Vagy pl. kiskoromban elvesztem álmomban, és volt körülöttem egy csomó néni, akik az ugyanolyan ruhájuk ellenére sem az anyukám voltak. Na ezt vagy 50 éve álmodtam, és emlékszem a rettegésre…
KedvelésKedvelés
Közben még ráismertem a “máshol nem tudok WC-re menni” szindrómára. Ez is megvan, mondjuk örülni szoktam neki, mert a kirándulásokon, moziba menéskor nem az az első, hogy WC-t kell keresni .-)
De ha valamiért több napra megyek valahová, akkor már gond, hogy a pisilés még csak-csak, de kakilni, azt nem és persze utána meg itthon szenvedek, amíg megszülöm…
KedvelésKedvelés
en sem tudtam sokaig masnal wcre menni
attol feltem h gusztustalannak tartanak, ha megerzik a szagot utanam v halljak hogy leesik esetleg csurog vagy pukkan.
aztan egyszercsak nem erdekelt mar. az vesse ram az elso kovet aki rozsaillatut szarik hangtalanul
mellesleg meg nem illik hallgatozni, jo erzesu ember oda sem figyel ezekre, aki meg ezen rohog es gunyolodik szarjon tuskes rozsat :d
KedvelésKedvelés
Nekem ilyen problémám nem volt, azaz nem attól félek, hogy jajj, büdös lesz, meg kihallatszik.
Egyszerűen csak gyerek koromban sem mentem idegen helyen WC-re. Akiket jól ismertem, ott esetleg igen, de valójában inkább az zavart, hogy ha az ember vendégségben van, akkor kéretőzni kell, nem úgy működik, hogy felállok és kimegyek, mint otthon. Ezek szerint kiskoromban is igényeltem az önmagam feletti rendelkezést, nem kívántam mások engedélyétől függeni 🙂
Mert amúgy nem voltam szégyellős, sok családhoz voltam bejáratos, pótszülőknek tekintettem őket (legalább 3 ilyen volt), ettem és aludtam is náluk, de WC-re mégis csak kivételes esetben kéretőztem ki.
Felnőtt koromban is megmaradt ez, az tulajdonképpen a barátság fokmérője, hogy elmegyek-e valahol WC-re 🙂
Mostanáig nem realizáltam szorongásként, pedig biztos, hogy van benne jócskán.
KedvelésKedvelés
tok erdekes, amit irsz.
(baratsag fokmeroje)
nyilvan persze kell alapveto tisztasag higenia nekem is, akarhova nem ugye 🙂
miert kellett engedelyt kerned wczni? miert nem volt illendo csak fogni magad es halkan kimenni?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, ez volt a természetes, hogy szólni kell, ha kimegy az ember (gyerek).
Ezen még sosem gondolkoztam, most igen :-).
Feltehetően mondták, hogy ha ki akarok menni, szóljak. Mint ahogy nyilván vizet inni (más akkoriban nem volt szokásban, legfeljebb szóda szörppel, de az sem általánosan) is kérni kellett, az ennivalót meg úgyis folyton kínálták, mert úgy volt szokás, nem csak lecsaptak az asztalra egy tálca zsíros kenyeret, hogy itt van, egyetek 🙂
A gyereknek, ha kívánsága volt, szólnia kellett. Pont. Szerintem úgy általában a pajtásaimnak odahaza is kérniük kellett mindent, mindannyian parasztcsaládból származtak, tartották a régi illendőségi szokásokat.
Engem másként neveltek, otthon szabadon rájártam ételre-italra, de máshol nekem is kérni kellett.
Egyébként akkoriban természetes volt, hogy a gyerekeket mindenki neveli, és nem a szüleinek szólnak, hogy magyarázza meg neki, mi a helyes, meg mi nem.
Én magam több konkrét esetre is emlékszem, verést ugyan nem kaptam idegentől, de szidást igen. Mondom, családtagként kezeltek 🙂
KedvelésKedvelés
Pár nap kimaradt és milyen fontos bejegyzésre érkezem vissza. Milyen sok a közös húr, milyen jó lett volna ezekről mindannyiunknak korábban tudni! Mindig élénken érdekelt a pszichológia, zabáltam a könyveket, meg akartam érteni ezeket a nagy szakadékokat, orkánerejű energiákat amiktől szédülök és nem tudok zökkenőmentesen működni, mint ahogy kellene, mint ahogy látszólag mások is működnek. Aztán kiderül, hogy másokban is zajlanak a folyamatok, azokból néznek ki, kardoznak ők is folyton valami szarral.
A kultúra eredménye a lefojtás, és ugye tényleg sok a lány ebben, sokak vagyunk. Hogy olyan iszonyatos erők, ha lenne csatornájuk, ha lehetne nyelvük amin szólhatnak, akkor nem kellene némán és mindig csak odabent küzdeni néha néma néha beszélő de óriási szarokkal.
e/1: soha nem tudtam aludni, amióta az eszemet tudom. Szüleim agyára mentem, utálták, hogy “megint kezdem”, mikor átmentem és örültem ha vihar van mert olyankor megengedték, hogy átmenjek hozzájuk ez talán a korán külön szoba effekt, nem tudom. Feszültség mászik elő ilyenkor, mintha néznének-érzés, “jelen-van-valami”, baj lesz ha elalszom – érzés mindenfajta spiri nélkül, csak úgy, felnőttkorig. Nem tudok elaludni egyedül ma sem. És ami érdekes: egyetlen egy időszaka volt az életemnek, néhány hónap, amikor hihetetlen volt de akár egy teljesen üres lakásban is egészen nyugodt lélekkel el tudtam aludni, és ez akkor volt, amikor nem volt párom és ez nem is zavart. Amikor szabad kezdtem lenni. Aztán a következő összeköltözés, remek kapcsolat és mégis újra előjött, ma újra nem alszom el, ha ő nincs itt. Nem értem.
Aztán még a repülő rovarok, különösen a hangosak, nagy bogarak és a darázs. Magasfeszültség-függő a dolog, relax időszakban észre se veszem őket, egyébként pedig méterekről és hangról pontosan beazonosítva, másik szobából is tudom milyen állat és hová repült be.
A szuicid dolgok öntudatlanul, ijesztő reflex-szerűen kamaszkorban, akkor már nagyon élesen csaptak ki belőlem a mindig is ott tomboló hiányok, de tudatosan nem akartam bántani magam, szerettem volna én élni, tudtam volna szeretni magamat. Tehetetlen düh esetén ma is hamar karmolom meg magam, de figyelek, és igyekszem inkább valamit összetörni, az nagyon jól tud esni. Általában tollat vagy ceruzát, szóval teljesen ártalmatlan a dolog.
Az az érzés is megvan máig, hogy odabent zajlik a nagy tenni akarás és tudás, sodrás és kapaszkodás, miközben odakint tökéletesen tudok csendben sokáig egy helyben is ülni, hamar megtanultam, és akkor a szavaim nem passzolnak a csendben ülő kislány képéhez és akkor furán néznek. Más lehet azoknak, akik mozgásosak, az én igényeim nem látszanak, csak mondani tudom őket, és furcsállják – ti. hogy legyen az agyam az enyém, dolgom van vele, ne kelljen bérbe adni rabszolgamunkára, nem azért mert méltatlan, hanem mert nem bírom ki.
Pár nap “felesleges munka” (értsd pénzkeresés és házimunka, meg az egyéb kötelező körök) után meg tudok őrülni már magamtól, ha nem foglalkoztam a számomra igazán lényeges dolgokkal. Sok vagyok és nincs igazán nyelvem ma sem.
KedvelésKedvelés
Hónapok óta olvasgatom a blogot , sok fájdalmas és sok örömteli felismerést köszönhetek az írásoknak. 40 éves vagyok, két fiam van 19 és 15 évesek. 6 éve nem élek bántalmazó kapcsolatban, illetve amióta elváltam semmilyenben. Sok mindenhez szívesen hozzászóltam volna már, de ez az egyik fő kínom:
1.Ismeretleneket nem merek megszólítani. Félek az új helyzetektől, személyektől.
2.Nehezen tudok egy dologra koncentrálni. Amíg kicsik voltak a gyerekeim, nagyon jó volt, hogy több felé kellet figyelni, de nagyon nehezen tudok csak egyvalamire. Rosszabb periódusban idegesítő szétszabdaltság, jobb időszakban már-már flow a sok tevékenységtől.
3.Viselkedésfüggés: Tevékenység mániás vagyok. Mindig kell valamit csinálnom, de leginkább egyszerre több dolgot. Egész nap dolgozom, rendszerint itthon. A gyerekeim waldorfosok, az iskolájukban is mindenféle tevékenységet bevállaltam. Tanfolyamokra , edzésekre járok – csak ne legyen egy szabad percem. A szabadságom alatt lakást festek, vagy tanfolyamra megyek. Képtelen vagyok nyugton maradni, pihenni.
4.Könyvmánia. Folyton olvasok valamit, párhuzamosan 4-5 könyvet. 4 könyvtárba járok és elég sokat veszek is. Könyv nélkül nem megyek el otthonról, mert sose lehet tudni hol kell várni valamire néhány percet. Ébredés után, elalvás előtt, evés közben, kádban, villamoson ( buszon nem tudok olvasni, ezért ha lehet nem buszozok).
5. Elfelejtek enni. Régebben sokszor előfordult, hogy délután 4 körül ettem először. Aztán rászoktattam magam a reggelire és a telefonnal figyelmeztetem magam este 6kor, hogy vacsorázzak.
6. A világ egy ellenséges kegyetlen hely, mindent egyedül kell megcsinálnom. Segítséget kérni nem lehet, nem jár nekem. Folyton bizonyítani kell, hogy én hasznos vagyok, nem csak foglalom itt a helyet.
Gyerekkorom óta tudatos volt bennem, hogy gáz van velem. Nyilván ezért is választottam olyan társat, aki szintén gáz volt. Osztálytársak voltunk, a gimi negyedik osztályában jöttünk össze. Ő nagyon tehetséges volt és nagyon lelki sérült. Öt év múlva én már pokolnak éreztem a házasságunkat, de még nyolc évig együtt voltunk. A legsötétebb évek. Utána kezdtem foglalkozni intenzíven azzal, hogy mi a baj velem, miért alakult így az életem. Most már tudom azt is, hogy az első egy év milyen alapvetően határozza meg az egész további életet. Azzal, hogy anyám nem vett fel ha sírtam ,nem ringatott és nem nyugtatott meg (mert úgy gondolta ez a modern nevelés) és sokszor magamra hagyott (elmondása szerint ki kellett raknia az erkélyre, mert a két éves bátyám szörnyen féltékeny volt) egy nem megfelelően működő ópiát- és dopaminapparátus alakult ki az agyamban. Ezen a beszélgetős terápia nem sokat segít, de a testközpontú terápiák igen. Nekem az autogén tréning és a shiatsu működik a leginkább. Szóval a fenti dolgok jórészt elmúltak, vagy határok közt tartom. Egy valami változatlanul megmaradt:
7. Kigyófóbia. Szörnyen félek nemcsak a látványától, a gondolatától is. Legfélelmetesebb szavam a kígyófészek. Engem a volt férjem ijesztgetett a Kigyók, békák búvár zsebkönyvvel. Nagyon viccesnek találta. Később ki is vágtam a kukába, pedig könyvet nem dobunk ki.
KedvelésKedvelés
Köszöntelek a blogon! Nagyon kemény és őszinte lista, köszönöm!
Szívesen feltérképezném az egyedül maradt anyák életét, lelki változásait, illetve a mindig tevékenységbe merülőket is: miért, mi helyett csinálják.
KedvelésKedvelés
3. pont: akkor neked a Waldorf nagyon jó közösség, ott van igény a szülők aktivitására.
KedvelésKedvelés
Igen, a tárgyi feltételek megteremtése a szülők dolga. Sokaknak ez megterhelő, de én szerettem. Nemcsak azért mert lefoglalt, hanem mert a közös munkák közben megismerhettem a szülőtársakat, a többi gyereket. Nekem nagyon megnyugtató volt, hogy ismertem azokat a családokat, akiknek a gyerekeivel együtt voltak az enyémek a napjuk jelentős részében. Szeptembertől a kisebbik fiam is gimnazista lesz és bár waldorfba megy, rám már nem nagyon lesz szükség. Komoly veszteségnek éltem meg a júniusi ballagását, mert nagyon jó osztály- és szülőközösség volt.
KedvelésKedvelés
Tudom, a fiam Waldorba járt oviba. Aztán több okból leálltunk a Waldorffal, de az elve tetszik. De az nem, hogy a havi díjhoz képest azért túlságosan is sokat vártak el egyéb téren is a szülőktől. Asszem, helyi sajátosság volt.
KedvelésKedvelés
Jaj, én ha (most ide írjam ezt egyáltalán, vagy a vendégposzthoz?) hüvelyi ingerlést kapok (bleh, milyen szakduma már ez), és netalán úgy el tudok lazulni, hogy már majdnem, na, akkor előtte én leállítom mindig a másikat, hogy netovább. (És szégyellem magam, bár már kevésbé.) Van most már, hogy engedem (de akkor figyelnem kell, hogy ne jöjjön a szégyenérzet, próbáljam elengedni magam) neki tovább, és akkor meg elkezdek bömbölni. (Tényleg, sírok.) Orgazmust nem érzek, illetve nem is tudom. Valami történik, mert utána már nem kell, és nagy érzelmi kitörés.
Nem tudom, kihez forduljak (szakihoz), ez annyira izé, ingatag, és mindig attól tartok, hogy akihez fordulnék, az úgysem jó – de azt meg nem tudhatom, mitől jó.
(Egy majdnembiztos fogalmam van ezzel kapcsolatban: kontrollvesztéstől való félelem.)
KedvelésKedvelés
Női szexológus? Hátha azt nem járta át annyira a patriarchátus szemlélet (ld. vendégposzt), mint férfi kollégáit.
Kontrollvesztés: izé, a nem hüvelyi orgazmusnál nincs ugyanolyan mértékű? Nem tudhatom ugye 😉 de azért van némi sejtésem.
KedvelésKedvelés
(Egyébként árnikával én is egyetértek, meg amúgy eleve felháborít, hogy férfiak mondják meg, hogy milyen a női orgazmus – szóval mivel a hüvelyben idegek is alig vannak, ezért kibaszottul nagy blődli nekem az a fogalom, hogy hüvelyi orgazmus…)
‘Laci, szerintem a tény, hogy a szexológus (inkább szexuálpicológus kéne nekem szerintem) nő, messze nem garancia arra, hogy kevésbé nyomatja a patriarchális közhelyeket. (De talán, esetleg nagyobb eséllyel normálisabb.)
Kérdésedre válaszolva, messze nincs olyan mértékű szégyenérzetem (nagyon ritkán, ez lelkiállapottól függ), “kontrollvesztéstől való félelmem” pedig egyáltalán nincs, amikor izé, csiklóizgatás van. (Bár aktus közben sem ment még sehogyan sem, szóval csak nézek, mikor mesélnek erről. :D)
Azénnevem:
A tomboláshoz általában kell nekem egy kis pia, de akkor nagyon jókat tudok tombolni. Ájulásig sosem ittam magam, ritkán lövök túl a célon (tehát rosszullétig). Nem, nagyon kell egy kis alkohol, mert az egyből sokat enyhít a gátlásokon.
KedvelésKedvelés
Persze, sz.pszichológusra gondoltam én is 😦 És persze, hogy esélyre gondoltam, nyilván a nem önmagában nem garancia.
Kontrollvesztést nem biztos, hogy értem, de tényleg elég intim, ha nem akarod kifejteni, megértem – úgy vélem érteni, hogy a csikló izgatásától eleve nincs is esélye a kontrollvesztésnek, mert nem akkora “élmény”.
KedvelésKedvelés
Deeehogynem nagy élmény. 😀
KedvelésKedvelés
Hát, ha a csikló izgatása ezek szerint ugyanakkora élmény, akkor végképp nem értem, miért félsz pont a hüvelyi orgazmusnál a kontrollvesztéstől és annak következményeitől.
KedvelésKedvelés
Másban is jelenik meg hasonló a kontrollvesztéssel kapcsolatban? Pl. nagyon csúnyán berúgni tudsz? Vagy úgy tombolni józanul egy bulin, mintha teljesen részeg lennél?
KedvelésKedvelés
Köröm melletti bőr csipkedés és a drukk helyzetek előtti hasmars, elindulás előtti muszáj pisilés – ezekkel együtt tudok élni. Az álom – éber lét rémei helyett velem párszor a fordítottja történt. Főleg fizikailag kimerült állapotban fordult elő, legalábbis úgy emlékszem. Ébren vagyok, valamit csinálok is éppen, a nap bármely szakaszában jöhet, hirtelen egy érzés tör rám, mintha átkerülnék egy másik idősíkba, kicsit mintha dezsavü lenne, de olyan emlékekre, amik nem valósak, hanem álmodtam őket. Belekerülök egy korábbi álmomba. Rövid ideig tart, közben kívülről semmi nem látszik, akár még beszélek is közben valamiről, észre sem vehető. Mikor elmúlik, kifejezetten kellemetlen érzés, elsősorban a mellkasban. Szerencsére régen volt, remélem, nem jön elő többször.
A másik, amit valamelyikőtök már írt, a ” mi lett volna, ha … ” , természetesen az elkerült, de majdnem megtörtént baj különböző forgatókönyvek szerinti lejátszása filmszerűen. Közben persze egyre intenzívebbé váló szorongás és a tragikus végkifejlet képi megjelenítése, ami többször csak úgy megjelenik a szemem előtt. Ez ellen egyébként sikeresen küzdök, amint elindulna a film, erőszakkal leállítom, nem engedem, de nagy erőfeszítésbe kerül. 15 évvel ezelőtti “film” is elkezdhet újra forogni.
Tegnap gyomlálás közben egy imádkozó sáska landolt a lábamon. Persze sikonyáltam, de aztán a fiam összespanolt vele, és kifejezetten helyesnek találtam a végén 🙂
KedvelésKedvelés
A blogodat napok óta falom. Ez a második hozzászólásom, az elsőben nem mutatkoztam be, na majd most.
28 éves vagyok, együtt élek a barátommal. Sokszor vagyok mélyponton és nagyon sok energiámba telik hogy pozitívan éljek. A tinikorom rettenetes volt, vagdostam magam, mindenkivel összejöttem öt perc szeretetért, öt perc figyelemért. Éheztettem magam, sebeket ejtettem magamon (mai napig rejtegetem a csuklómat) mert annyira üres voltam, annyira fájt, hogy a fizikai fájdalmat meg sem éreztem. 4 évig éltem bántalmazó kapcsolatban, 2 éve már nem. Annyira rettegek a közutálattól, hogy mindenki problémáját meg szeretném oldani, mindenki gondját magamra veszem, mindenkin segíteni akarok. A vállaim leszakadnak, úgy érzem hogy ezer darabra szakadok. Rágom a szám, a körmöm a ráégetett zselé miatt nem, a körömágyam viszont igen. Van, hogy minden hajnalban felébredek több héten keresztül, utána pedig végigalszom a szombat-vasárnapot.
Nem merek elmenni orvoshoz. Nem merek elmenni családállításra, nem merek elmenni hipnózisra. A démonjaim félelmetesek, de lehet, hogy csak számomra.
Mi lesz ha kinevetnek?
KedvelésKedvelés
Szia, nagyon kemény dolgokon mentél keresztül, sokjat beszéltünk falcolásról is (az jelszavas), önbüntetésről, családállításról. Este linkelek mindenfélét, most mennem kell. Üdv, olvass, ismerkedj, jó itt!
KedvelésKedvelés
Ki nevetne ki? A családállításon vagy a pszichológus/pszichiáter? Aki családállításra megy, maga is valószínűleg átment sok nehézségen, a psz. meg találkozott már épp eléggel.
Ezt a félelmet attól, hogy kinevetnek, megértem, sokan éreznek így – eleinte. Akár szakemberhez, akár önsegítő csoporthoz fordulnak. Tapasztalatom szerint ez a rossz érzés nagyon hamar, általában az első találkozás után elmúlik, utólag szinte érthetetlenné válik.
KedvelésKedvelés
Igen, a kinevetéstől, attól, hogy butának tartanak, hogy “ilyesmivel hogy merem őket zavarni”. Meg hát félek, mi derül ki. Szokták mondani, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni, én pedig nem szeretnék egy hangyabolyt is cipelni plusz tehernek.
KedvelésKedvelés
A kinevetéstől ne félj, még kutyaütő szakember sem tesz olyat, önsegítő csoportok pláne nem. A másik feléhez: igen, jó szakember kell, aki tudja, milyen mélyen szabad kotorászni, és főleg nem hagy magadra a hangyabolyoddal. A családállításnak önmagában ez a veszélye: ott bizony nincs folytatás, nincs több, csak feltárás tudtommal. Akkor jó, ha van közben/utána terapeuta, aki foglalkozik tovább a feltárt problémával. Hellinger maga egyébként tényleg durván patriarchális, szóval az ő követői, akik a terápia részeként alkalmazzák a családállítást, nem biztos, hogy jók lennének neked.
KedvelésKedvelés
Az a gond, hogy ha valami van, akkor az úgy is megvan, ha nem bolygatod. Csak ha nem bolygattad fel, ha még nem fájt igazán, ha nem gyászoltad el, nem dühöngtél miatta, akkor nem tudod eltemetni, ott motoz, mérgez egész életedben. Egyetlen életed van, és az neked kell, hogy fontos legyen, és hidd el, hogy a szakemberek is komolyan vennének. Bolygasd, aztán pedig gyógyulj 🙂 Bátorság!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: önéletralyz | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: így látták ők | csak az olvassa — én szóltam
Ó, a szürke lények, amik kinyúlnak a képekből, a lámpán ülnek, amikor felugrok és megfogom G kezét, hogy őt ne vigyék magukkal, erre felébred, és csodálkozik, hogy mi bajom és miért nem alszom – bizonyos helyeken nagyon ott vannak, máshol kevésbé. Hollandiában minden éjjel meglátogattak, két hónapig bírtam, aztán összepszichoszomatizáltam magamnak hatféle betegséget, csak hogy ne kelljen ott maradnom, haza is jöttem.
Bizonytalanság, talajvesztettség, önmagam Igaz(i)ságának elvesztésétől való félelem hírnökei, most különösen. Lányok, bajban vagyok, elmondomhátmindenkinek http://pcosemvan.wordpress.com itt eddig bárki bármekkora bajáról panaszkodott, segítettek neki, talán most jó szívvel fordulhatok hozzátok én is, köszönöm, Éva. Köszönöm mindenkinek.
KedvelésKedvelés
Jaj, nekem elképzelhetetlen, hogy indulás előtt ne menjek pisilni, ill. ne közvetlen lefekvés előtt pisiljek utoljára. (Nem tudom ez miért ilyen parám, soha nem pisiltem be kisgyereknek sem, amióta eszemet tudom). Nem tudom elviselni, ha a buszon “átfolyik” valaki az én ülésemre. Ettől fejhangon visítanék legszívesebben. (Csak az idegenek zavarnak, a szeretteim, jó ismerőseim akár az ölembe is ülhetnének…) Nem bírom elviselni semmilyen módon, ha betörnek az életembe, vagy az aurámba. Pl. a hangos zene a szomszédban megőrjít. Úgy érzem ilyenkor, hogy a szabadságomban korlátoznak, betolakszik az illető hangja az én területemre. Lehet, hogy ciki, de én nem is nagyon hallgatok zenét. Ritkán szoktam, és ha én nem akarom hallgatni, akkor rosszul tűröm, ha más rákényszerít. (Én sem kényszerítek rá senkit!) Otthon a gyerekem fülhallgatót használ a számítógéphez, telefonhoz…. megszokta szegény. Amúgy is minden szempontból merev vagyok, azt hiszem. És tudjátok, mi ebben a poén? Hogy tanítással keresem a kenyerem és jól érzem magam ezen a pályán. Valahogy a gyerekeket nem zavarja, hogy ilyen fura vagyok. És ha gyerek lép az aurámba az nem zavar.
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Egy dokumentumfilmhez keresünk szereplőket, aminek a falcolás a témája. A film annak a nyomába ered, hogy miért csinálja, aki csinálja, mit mond róla. Mik lehetnek ennek az okai, feltételei, hogyan beszélnek róla, akik csinálják vagy csinálták. Aki abbahagyja, hogyan – miért hagyja abba.
Lehet arc nélkül is szerepelni, akinek erről bármi mondanivalója van.
Senkit nem akarunk meggyőzni, hogy szerepeljen. De aki erről szívesen mondana valamit, és vállalja a szereplést, – akár arc nélkül is, azt szívesen látjuk.
Erre az email címre lehet írni: barbara@campfilm.eu
A film az HBO finanszírozásában készül, a Campfilm Kft. gyártja. (www.campfilm.eu)
Mindenkinek köszönjük, aki jelentkezik, érdeklődik.
Üdv,
Barbara
KedvelésKedvelés
Jó volt olvasni a bejegyzést, a kommenteket. Lehet furcsa, de megnyugtat, hogy nem csak nekem vannak problémáim. Könnyebbé teszi elviselni a sajátjaimat és erőt ad, hogy ki lehet kászálódni belőle. A legmélyebb pokolból kijutni is van remény 🙂 köszönöm!
KedvelésKedvelés
Ez volt a cél… üdv a blogon, olvass, írj, maradj itt!
KedvelésKedvelés
Van olvasnivaló bőven, elleszek egy darabig 😀
KedvelésKedvelés
Ma, 2015. szeptember 14-én kimondhatom: nagyon ritkán érzek még szorongást, olyasmit, mint az említett szezonális depresszió, főleg akkor, ha stressz van, indulnom kell, fejben tartanom előre dolgokat, de amúgy mind a tízből meggyógyultam, túl vagyok rajtuk. És utólag hozzávehetném a parttalan egyszerélünk-habzsolást, édességekét, és az sincs már. (Ja, most látom, benne van, miért is gondoltam, hogy az kimaradt?, nos, egyik sincs.)
talán a késés, de igyekszem úgy szervezni és felelősséget vállalni, és jóval kevesebbet késni.
KedvelésKedvelés
A javulást úgy lehet elérni, hogy fejben eldöntjük. Vagy kellenek a körülmények is?
KedvelésKedvelés
Elolvastam. A 3_as,7_es pont megva,a 10_es is csak másfajta kényszerekkel húsiszony (van egyáltalán ilyen szó? a jelenég megvan) stb. A legdurvább az volt_szabad itt sokkolni?leírhatom?_a mellbimbóimat akartam levágni,mert a volt szerelmem rávett az abortuszra, a velem párhuzamosan futtatott kapcsolatából pedig megszületett a gyerek. Húszéves sem voltam,a terhességemmel együtt derült ki a másik kapcsolata,emiatt nem akartam vele maradni,anyám reakciója meg az volt,hogy”csak apád meg ne tudja,csinálj amit akarsz,meg mit szól a falu?(ami nem is falu)”1988_ban Romániában az abortuszt börtönnel díjazták,meg ott volt a lehetőség,hogy elpatkolok,fogyatékos gyereket szülök ha megmarad,esetleg soha nem lehet gyerekem…Ehhez képest most van egy gyönyörű egészséges lányom,és bár a szoptatástól meg a47 évtől plötyi a mellem a barátom szereti a mellbimbóimat 🙂 “ajavulást fejben kell eldönteni” igen,de a körülmények is fontosak hogy könnyebb legyen. Bocsi a vessző_és más hibákért,nem teljesen nyugiban írok,munkában vagyok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: én akkor majdnem odaértem | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: dobálózzunk diagnózisokkal | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: reménytelenűl | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: túlélő vagyok | csak az olvassa — én szóltam