Bringásahegyen vendégposztja.
1. szégyellem
Helyszín: elit környék parkja
Szereplők: Csongor, aki osztálytársam volt, és tíz éve nem láttam, a gyereke, és én.
— Az ott a fiad?
— Igen, a nagyobbik. Minden vasárnap délben, ebéd előtt elhozom őket ide, hogy pihenhessen egy kicsit a feleségem. Egyedül főzhesse meg az ebédet. De most a kicsi beteg, ő otthon maradt. Tudod, igyekszem otthon segíteni. Amikor épp nem vagyok üzleti úton.
— Gratulálok.
— Neked nincs gyereked? – kéri számon.
— Nincs. Miért kérded? – Az utolsó terhességem kicsit tovább tartott, mint a többi, és örömömben nagyon sok embernek elmeséltem, akik meg továbbadták. Aztán a szerencsétlen vetélést már nem tudtam mindenkinek elmondani, meg az intenzív osztályon el is vették a mobilomat. Így még elég sokáig érdeklődtek ismerősök, mikor születik a gyerek, esetleg már meg is van. Talán hallotta valakitől Csongor?
— Mikor a menyasszonyommal jegyesoktatásra jártunk, a pap azt mondta, mindenki vállaljon három gyereket, mert a fehér embernek kell szaporodnia. A budai játszótéren több színes bőrű gyerek, diplomaták, expatok.
— De nektek is csak kettő lett.
— Hát igen. Nem akartunk többet. Ti jártatok jegyesoktatásra?
— Nem volt egyházi esküvőnk.
— Neeem?
— Nem vagyunk vallásosak. Meg hívők sem. És egy egyházi esküvőn meg kell ígérni, a vallás szellemében fogjuk nevelni a gyerekeinket, márpedig Istennek nem hazudunk ekkorát.
— Mi sem. De a feleségem szép szertartást akart! Nagy esküvő volt. Azért össze vagytok házasodva?
— Igen.
— Akkor jó — megkönnyebbül.
— Azért ugye akartok gyereket? — Már megint itt vagyunk. Négy éve egyfolytában
gyereket akarunk. Még mindig nem adtam fel, kivizsgálások, vetélések, orvosi
beavatkozások, gyógykezelések és sok hiábavaló várakozás után. Meséljek a
küzdelmeinkről, a kudarcokról, a reményről, a tragédiáról?
— Igen, szeretnénk – habogom csak.
— És mikor tervezitek? — forszírozza tovább. Épp a jövő héten lesz egy újabb műtétem, az utolsó vetélés okozta összenövéseket távolítják el, nagyon félek tőle, de közben reménykedem… De miért mondjam ezt el Csongornak, akinek szemlátomást minden azonnal sikerült az életben, és fogalma sincs a kevésbé szerencsések kínjairól?
— Tudod, ez nekünk nem megy olyan gyorsan…
— Á, figyelj, az a lényeg, hogy ne görcsölj rá, és biztos össze fog jönni! Elsőre nekünk is csak a negyedik hónapban jött össze, de nem idegeskedtünk. — Ezt minden második ember elmondja. Megmutatnád, hogy kell könnyedén, lazán nem is akarni, amiért évek óta küzd az ember? Ha nem görcsölök, eltűnnek a miómák meg az összenövések?
— Hát köszi Csongor. Akkor minden jót nektek.
— Szia, és ne feledd: legalább kettőt! Hogy legyen neki tesó!
2. már nem szégyellem
Pár évvel később. Kis játszótér, szimpatikus pár, a nő terhes, a férfi az okostelefonját nyomkodja, a gyerekük az én gyerekemmel játszik. Megbeszéljük, a nő mikor és hol fog szülni. Már sejtem, hova lyukadunk ki, de nem bánom.
— Nálad minden rendben volt a szülésnél?
— Igen, de őt nem én szültem. Örökbefogadtuk.
— Te milyen rendes vagy! – lelkendezik a nő. — Annyira becsüllek. Régi lemez.
— Nem erről van szó, nekünk csak így lehetett gyerekünk. Magunkkal tettünk jót.
A férfi felnéz a telefonból.
— És aki szülte? – kérdi.
— Ő lemondott róla.
— Milyen ember az, aki csak úgy odaadja a gyerekét? Előjön belőlem a türelmes népnevelő.
– Az örökbeadók általában nem is akarnak gyereket, csak kicsúsznak az abortusz határidejéből, vagy nincs rá pénzük. A gyerek viszont jól jár, szerető családba kerül.
A férfi próbálja átfogni gondolatban a 12 hetes embrió és a csúszdázó gyerek közti ugrást.
— Jó, az abortuszhoz késő volt, de hol élt utána a gyerek? Amíg örökbefogadták?
— Intézetben vagy nevelőcsaládnál.
— Nagyon fiatal volt az anya?
— Nem.
— Akkor miért nem nevelte fel? Ez a pasas most tőlem fogja megtudni, hogy vannak szegények.
— Tudod, élnek ebben az országban nagyon szegény emberek, akiknek a gyerekeik éheznek, és nem tudnak melléjük még egyet vállalni.
— Szóval már volt neki. De akkor miért csinált még egy gyereket? — döbben le a pasi.
— Nem volt ennyire tudatos, esetleg a férje vagy élettársa nem védekezett.
— Becsúszott — védi a felesége.
— Nekem miért nem csúszik be?! – ismétlem, a felesége terhes volt.
— Nem mindenkinek van pénze fogamzásgátlásra.
— Szóval se esze, se pénze – állapítja meg a férfi. Ideje a sarkamra állnom.
— Kérlek, ne beszélj ilyen hangon a gyerekem vér szerinti anyjáról, főleg ne a gyerek előtt. Mi neki köszönhetjük, hogy szülők lehetünk.
Hirtelen mindenki szedelőzködni kezd, indulunk, függöny.
csak az olvassa. én szóltam 
hú. jaj. annyira értem. nálam főleg a 2. aktuális most. nem akarok “jófej” lenni, amiért örökbefogadok! meg “rendes” se. segítség.
tavaly, aznap, amikor megkaptam a leleteimet, amely szerint még lombikkal sincs esélyem, épp úgy esett, hogy összetalálkoztam régi tanárnőmmel. és véletlenül épp egy 3 gyerekes anyukával voltam, nevezzük gabinak. (ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.) ismerték egymást, mármint a gabi és a tanárnőm. gyakorlatilag az első kérdése volt a tanárnőnek, hogy nekem mikor lesz már, hisz nézzem meg a gabikát, és ki fogok futni az időből. azóta is bánom, hogy csak hápogtam és hebegtem, rossz rágondolni. bár nemtom, mit kellett volna, talán előkapni a leletet.
a másik a felvilágosító munka. nem akarom elhinni, hogy mennyire általános vélemény, hogy “nem kell megmondani” a gyereknek hogy örökbefogadott. de ha belemegyek beszélgetésekbe, akkor meg ez történik esetleg, igen, milyen ember az ilyen, aki a gyerekét… és semmi kedvem magyarázkodni. bár mi még előtte vagyunk, még várakozunk, de már így is vannak kemény dolgok.
KedvelésKedvelés
Tényleg érdekel, nem kötözködni szeretnék – azért mondom, mert az írott szó néha annak tűnik – hogy miért nehéz azt mondani, hogy nekem sajnos nem lehet? (Mivel nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudom, hogy valójában miért nehéz, csak gondolataim vannak róla. De valójában nem tudom, mi játszódik akkor le a másikban és érdekel.) Ha megtisztelsz vele, hogy megosztod, annak nagyon örülnék. Megkönnyíted a kommunikációt talán másoknak is.
KedvelésKedvelés
például azért, mert idő, mire kiderül, hogy nem lehet, és a nem lehet azért mindig tartogat némi esélyt még, vagyis az ember nem szívesen mondja ki, hogy nem lehet. arról is nehéz beszélni, hogy épp a közepében vagy valaminek – mert mit mondasz? hogy épp most szaladgálok az orvoshoz? valahogy azért ez intimebb dolog. én azt szoktam mondani, nem nagy eséllyel indulok az orvosok szerint, és ezért örökbe fogadunk. de azért ezt sem fűnek-fának. nem tudom, ha benne vagy, nem könnyű kitalálni a formákat. nekem pl. gond volt, hogy amikor megkaptuk a határozatot, hogy viselkedjek. mert addig azt gondoltam, majd ha biztos lesz, beszélek róla. akkor egy barátnőm mondat, dehát beszéljek úgy, mint aki tényleg várja a gyereket, és általában úgy is beszélek, de nem mindig könnyű. én nagyon boldog vagyok emiatt a döntés miatt, nagyon várom a gyereket, lelkiekben pont úgy érzem magam,mint aki terhes. dehát míg egy “fizikailag” terhes nőt valamennyire körülugrálnak, addig én ezt még a családban sem kapom meg, pl. gyerekruhákkal sem árasztottak még el, és nem kérdezgetik, hogy fogják hívni, ilyesmi. ez kicsit hiányzik. de annyira nem fontos persze, csak azt akarom mondani vele, hogy nem könnyű olyan helyzetben lenni, amiben magadnak kell kitalálni a formákat, mert nincs előregyártott, persze ugyanettől tud felszabadító is lenni:)
a másik, és egyszer “mérgemben” el is kezdtem írni valamit erről, amit nem tudom, hova szántam, de fontos lenne, hogy nem, én nem érzem kevésbé nőnek magam attól, hogy nem szültem, vagy nem fogok. megértem, hogy van, aki igen, de szerintem sokak csak azért, mert valahogy úgy érzik, ezt kell érezniük. a legrémesebbnek azt tartom, amikor arról olvasok, a férjük előtt(!) szégyellik magukat, mert nem tudnak neki (!) szülni. és hogy nem is igazi nők akkor. nálam ez sosem volt, azt gondolom, a nőiességem nem abban áll, hogy szülök-e, vagy nem. abban igen, hogy akarok gyereket nevelni, gyerekkel élni, ez fontos. de van, aki meg nem, és attól szintén nő.
persze oké, hogy ezt én így érzem, de amit rosszul viselek, az a sajnálkozás. épp a fentiek miatt, attól totál kiakadok, márpedig tudom, hogy nehéz megúsznom, ha erről van szó, úgyhogy ezzel küzdök rendesen:) de szerintem mindenkinek más a nehéz benne.
KedvelésKedvelés
Köszönöm az őszinte szavakat. Megrendültem benne.
Azt hiszem értem az álláspontodat, az érzéseket.
Egy dolgot kérdezek még, ha lehet, azt is azért, mert ma egész délután ezen járt a fejem. A sajnálat dolgon. Arra jutottam, – szigorúan önös szempontjaim szerint – hogy akik engem sajnálnak, az a szeretet egyik módja. Szeretnek, jót kívánnak nekem, jobbat annál ami van. Mivel nekem az a jó nem jut, ezért sajnálnak. Ha tudnak, akkor segítenek, ki-ki magamódján, jól, vagy rosszul. Pár szóval, tanácsokkal, ha kéred.
Elgondolkodtam, miért nem jó az nekünk, hogyha sajnálnak. A kisgyermeket, ha elesik sajnáljuk. Megütötte magát. Szeretjük, simogatjuk, öleljük. Miért nem viseljük már ezt felnőttként? Mi baj van a sajnálással? Az idegeneké érdektelen, a közelieké meg fájdalmas? Mitől és hol, melyik ponton válik azzá??
Valójában mi a rossz a sajnálatban? Ebben a helyzetben? Csak morfondírozgatok, de valójában nem tudom mi benne a valóban rossz. A kéretlen tanács az biztosan. És mi még??
KedvelésKedvelés
Amit te leírsz, azt én együttérzésnek hívom. A sajnálat az én szótáramban akkor van, amikor szeretném magamat többnek érezni a másiknál, abban van valami leereszkedés, talán ezért nem kérnek belőle sokan, ösztönösen. Én sem szeretem, ha sajnálnak. Ha együtt éreznek velem, azt annál inkább.
KedvelésKedvelés
Köszönöm! Értem. Szótár-különbség. Nekem az együttérzés már jóval többet jelent. Abban már nekem van érintés, ha nem is fizikai föltétlen. Jó volt így olvasni 🙂
KedvelésKedvelés
pontosan:) nincs is mit hozzátennem. mármint képviselőné szavaihoz a sajnálatról, úgy értem, ha éppen rossz helyre menne.
KedvelésKedvelés
Igen, szerintem is így van.
Az együttérzés jöhet,a sajnálat nem.
Nagyon jól megfogalmaztad, nekem eddig nem sikerült, köszi 🙂
KedvelésKedvelés
képviselőné jól leírta, annyit tennék hozzá, hogy a sajnálat, sajnálkozás nekem olyan érzést kelt, hogy LEsajnálnak. Meg az is benne van, hogy a sajnálkozóban benne van az érzés, hogy ő azért valakinél jobb helyzetben van. Szóval hatalmi jellege is van.
KedvelésKedvelés
A sajnálat az nem a szeretet egyik módja. Én nem szeretem, ha sajnálnak. Én azt szeretem, ha segítenek. Én azt szeretem, ha ilyen helyzetben biztosítanak afelől, hogy ettől én még nem vagyok kevesebb, amiért nincsenek szüleim, vagy valami az életemben kicsit másképp alakult, mint a norma. ezt szeretném sajnálat helyett. A sajnálat az mindig felülről jön. Milyen kár, hogy te nem élheted át azt, amit én, hogy nekem milyen vagány gyerekeim/szüleim/autóm/lábam, karom/egészségem van és hogy sajnállak téged azért, mert neked az nincs…. na és ha nics? Attól még teljes ember vagy! szeretnivaló. Másképp vagy szeretnivaló, de az vagy.! Nos én sajnálat helyett ezt szerettem volna hallani…
KedvelésKedvelés
Ezzel – szigorúan a magam szempontjai szerint – vitatkozom. A sajnálatból nálam, körülöttem, gyakran fakad segítség. És nem baj, ha benne van, hogy TUDJA, hogy nekem nem lehet mittudomén’ toronyszobám, neki meg van. (a toronyszoba szó helyére bármi behelyettesíthető) Én is tudom, hogy jó lenne, ha lehetne, de nincsen. Nem várom, hogy ő miattam érezze szarul magát mert neki lehetett. Jól van úgy. Egyáltalán nem gondolom, hogy ettől engem kevesebbnek tart magát meg többre – az kiérződik. Az sajnálkozás, az lesajnálás, az egész máshogy van. Az együttérzéshez már mélyebb érzelmi viszonyulás kell. Talán aki magát a másik alá helyezi, mert talán irigységet érez a (toronyszoba) iránt, kicsit hibáztatja a másikat, s belelátja a lesajnálást a szimpla, egyszerű sajnálomba is 😦
Ebből lehet eltúlzás. Váltig ez jár a fejemben. Hogy nagyon kétoldalú a dolog.
Tudom, hogy van ez a lesajnálós, kérkedős hangnem, nem arról beszélek most. Mondjuk az ilyen “egykor szeretett engem tanítónéniről”, aki nem közeli, de az alap érzelmi viszony az jó.
Az egymás szeretnivalóságát kölcsönösen kell kimondani. Ha én irigységet érzek a másik (toronyszobája) iránt akkor nem fogja kimondani a szerethetőségemet. És fordítva. Ott nem lesz ebben a dologban kölcsönösség. És mindkettőnk miatt nincs, nem őmiatta. Így látom.
KedvelésKedvelés
@Katikataktika
Szerintem tényleg szótárbeli különbségek vannak. Amiről te beszélsz, azt én nem sajnálatnak nevezem, épp azért, mert nekünk magához a szóhoz tapad a lesajnálás jelentés is. Az együttérzéshez pedig – szerintem – nem kell mély érzelmi viszonyulás, együtt tudok érezni egy emberrel az utcán, mert nehéz helyzetben van.
KedvelésKedvelés
A meddőség nem egy igen-nem, fekete-fehér állapot. Többéves, várakozással, kivizsgálással, beavatkozásokkal teli folyamat. Ha valaki négy lombik után sem eset teherbe, az meddő? És ha az ötödik sikerül neki, akkor nem? Vagy ha az ötödiket nem vállalja, akkor igen? Egyéne válogatja, ki meddig megy el a vizsgálatok, beavatkozások hosszú útján, és hol mondja ki, neki már nem éri meg tovább, és adoptál.
KedvelésKedvelés
A második esetben nem lett volna kötelező elmondanom, mondhattam volna, hogy az X. kórházban szültem és minden rendben volt. Vagy, hogy nem szeretnék erről beszélni. De folyamatosan kapok olyan kérdéseket, amelyekre nehéz elhallgatni az igazságot. Milyen volt a szülés? Még szoptatsz? Mindig ilyen jó evő volt? Mióta nem használtok babakocsit?
Bár ma, amikor az embrió első ultrahangos felvételét kiposztolják a Facebookon, többszáz embernek muszáj megmagyarázni, ki is ez a gyerek, honnan került elő hirtelen. De a reakciók 99 százalékban pozitívak.
KedvelésKedvelés
Kösz, hogy elmondtad. Lakonikus beszédmódoddal együtt – ami nekem speciel tetszik 🙂 – nagyon sokrétegű történetek. És pont a szikár stílus kényszerít engem arra, hogy a két epizód között feszülő utadra gondoljak.
KedvelésKedvelés
anyámat idézve: “nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés…”
és ebben az egészben az a legfurább és leginkább elgondolkodtató (sokan meg sem állnak a gondolkodásban, amíg egy élhetőbb országba nem érnek), hogy egy ilyen szituációban még az érzi rosszul magát, akinek ki kell mondania (persze udvarias formában), hogy “te egy mekkora hülye vagy…!”
KedvelésKedvelés
A férfiak olyan tapintatlanok tudnak lenni néha, bár mély tiszteletem a kivételnek. Persze, nekik könnyű, nem ők esnek teherbe, és nem ők szülik meg a gyereket. És én is azon az állásponton vagyok, hogy van, amikor a nő nem tudja elvetetni a gyereket, pedig nem akarja megtartani. Vagy egyszerűen nem tudja felnevelni, mert vagy még csak gyerek, vagy nincs rá pénz. Ilyenkor tényleg jobb annak a gyereknek egy intézetben, vagy nevelőszülőknél.
Egyébként nálunk is azért nem vállalnak már a szülők 2, 3, 4, vagy több gyereket, mert nem tudják eltartani őket. Sokszor mindkét szülő dolgozik, és így is épphogy megélnek. A fejlett országokban elég, ha az apa dolgozik, mert keres annyit, hogy eltartsa a családját, anyuka meg otthon lehet a gyerkőcökkel. Nem én találtam ki, éltem külföldön, láttam, hogy hogy megy ez pl. Japánban, vagy Angliában. Vagy akár Ausztriában. És itt csak átlagcsaládokról beszélünk.
És ahogy Ferenc is megjegyezte, “Nagy az Isten állatkertje és marha alacsony az a kerítés.”
Egyébként anyukáméknak sem volt templomi esküvőjük, mert egyikük sem hívő. Mégis szépen megvannak, és szép képek készültek róluk. És nekem sem lesz templomi esküvőm, ha férjhez megyek, mert szerintem nem ezen múlik a dolog.
KedvelésKedvelés
Rossz hírem van: a nők ebből a szempontból tapasztalatom szerint legalább olyan rosszak, mint a férfiak. Elképesztő, hogy tudnak nekiesni abortuszon átesett vagy örökbeadó nőknek. Az abortusz különösen durva megítélés alá esik vallásosak esetében. Nők üvöltenek ilyenkor “gyilkos”-t elsősorban. Pl. akkor is, ha a nő épp sír, mert a súlyosan sérült, egyébként nagyon várt magzatát vesztette el – jön a kritika, hogy de hátha mégse, meg nekem is azt mondták, hogy nincs veséje, aztán mégis volt, szép, egészséges.
KedvelésKedvelés
Eeegen, azon a baba-mama blogon, ahol egyébként mindketten kommentelünk (csak én más néven) rendszeresen elszörnyedek a nők kegyetlenségén.
KedvelésKedvelés
Igen, bevallom, én is. Eleinte megdöbbentett.
KedvelésKedvelés
Újat mondok. A nők sokkal kegyetlenebbek egymással, mint a férfiak. És nem fizikailag értem, hanem lelkileg. Ugyanis olyan apró női trükkök vannak, amik képesek valakit lelkileg egy életre megsebezni, ha a bántalmazott fél nem elég erős. Nekem ugyan nincs gyerekem, nem vagyok még férjnél sem, de tapasztaltam már ilyesmit. Persze nem abortusz, vagy lemondás kapcsán, de az sem esett jól. A végén viszont úgy visszavágtam, hogy utána egyből békén tudtak hagyni.
KedvelésKedvelés
Nem új, már nem. Elvesztettem az ártatlanságom 😉
KedvelésKedvelés
“Ugyanis olyan apró női trükkök vannak, amik képesek valakit lelkileg egy életre megsebezni, ha a bántalmazott fél nem elég erős. ”
Nem, ez nem igaz. Nincsenek semmiféle női trükkök, csak szemét nők vannak, és szemét férfiak. Sokszor hallom férfiak szájából is ezt a lelki terror dumát, de ez erős túlzás, és nagyon rosszindulatú dolog ezt kifejezetten “női trükknek” nevezni. (Ha jól emlékszem, volt is erről itt egy bejegyzés, “a nők is tudnak ám” vagy valami hasonló címmel)
KedvelésKedvelés
Ráadásul meglehetősen amatőr dolog ezzel a szöveggel jönni egy ilyen blogon.
KedvelésKedvelés
Na most jönnek talán a kövek 😉 de valami van benne. Nem azért, mert a nők trükkösebbek, sunyibbak, hajlamosabbak a lelki terrorra, hanem azért, mert a pasik fizikai terrorral oldják meg a dolgot, a nőknek, pláne pasikkal szemben azért erre JELLEMZŐEN kevesebb esélyük van. Szóval a férfiak egyszerűbben oldják meg: ütnek, vagy legalábbis kőkemény, nyílt verbális agresszióval élnek. Mármint többször élnek azzal. A “női trükk” kifejezés ebben az értelemben tényleg rosszindulatú
KedvelésKedvelés
Az iga, hogy a nőknek meg van tiltva a nyílt agresszió és kevesebbszer élnek fizikai fölényükkel, mivel általában nincs nekik, de ebből még nem következik, hogy gyakrabban élnek a verbális agresszió eszközével, vagy hogy durvábbak lennének e téren, mint a férfiak.
KedvelésKedvelés
Nálunk fordítva van. Én képtelen vagyok trükközni, ha dühös vagyok, ordítok, durvább esetben csúnyákat mondok az illetőre, mondjuk a férjemre. Ő sose üt, legfeljebb a mobilját csapja a földhöz, viszont sokkal alamuszibb módon oldja meg az agresszióját: úgy tesz, mintha ott se lenne. Részben nem tehet róla, de most, mikor nagyon akar, érdekes módon tud figyelni, hogy kivegye a részét a család életéből. Erről is volt egy poszt, a “rendes, jó ember, csendes” férfiakról.
KedvelésKedvelés
@képviselőné
Hát, ha elfogadjuk, hogy a fizikai agresszió, illetve a durva, nyílt (ahol válaszként könnyen lehet fizikai) verbális agresszió ritkább, a rejtettebb pedig nem gyakoribb, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a nők általában sokkal kevésbé agresszív, sokkal kedvesebb, béketűrőbb lények, mint a férfiak. Nem?
@Gyöngyi
Nem mondom, hogy minden férfi és minden nő, csak azt, hogy a nyílt agresszió a férfiak esetében gyakoribb.
KedvelésKedvelés
Én ritkán engedem szabadjára az indulataimat úgy igazán, viszont kertelés nélkül, egyenesen megmondom, ha valami nem tetszik, miközben próbálom nem lehülyézni a másikat 🙂 Nő létemre már pusztán ettől borzasztóan agresszívnak számítok. Viszont rengeteg pasast ismerek, aki a manipuláció nagymestere és a passzív agresszió élő szobra. Ez szinte mindig konfliktuskerülésből táplálkozik és abból, hogy nehogy megsérüljön az ő kis “én rendes fickó vagyok, a légynek sem ártok” énképe. Őket hívom mosolygós gyilkosnak 🙂
KedvelésKedvelés
Mosolygós gyilkos, ez jó. És pontos.
KedvelésKedvelés
Laci: Nem tudom, hogy a nők béketűrőbb lények-e, de az biztos, hogy nekik meg van tiltva az, ami a férfiaknak nem. Ettől lehet, hogy tényleg kevésbé agresszívek, esetleg önmaguk ellen fordítják az agressziót, merthogy azt nem csak mások ellen lehet kiélni. Nem tudom az igazságot, csak elméletileg vitázok, mert úgy tűnt, mint ha axiómaként kezelnénk, hogy az agresszió mennyisége és megnyilvánulási iránya változatlan, és csak abban van eltérés, hogy valaki nyíltan vagy burkoltan éli-e ki. Ezt kérdőjelezem meg.
KedvelésKedvelés
Hát én sem tudom, abból indultam ki, hogy az irány és a mennyiség lényegében azonos, de jogos a felvetésed, hogy a nők gyakrabban fordítják önmaguk ellen esetleg az agressziót. Pl. az a tény, hogy a bántalmazott lánygyerek nagyon gyakran válik bántalmazott felnőtté, míg a bántalmazott fiúgyerek maga is inkább agresszív, bántalmazÓ lesz, erre utal.
Persze ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy a nők kifelé irányuló agressziójában (ami azért nyilván létezik) nem gyakoribb a rejtett, ha úgy tetszik, “trükkös” agresszió, mint a férfiakéban, tényleg nem tudom.
KedvelésKedvelés
Nyugi, rám már hegyeket dobáltak az évek során, mert más a véleményem, mint a többségnek. 😀
Egyébként lehet, hogy a “női trükk” kifejezés úgymond talán rosszindulatúan hangzik, de én még nem hallottam jobb kifejezést. Másrészt, nemcsak az aljas nők élnek ilyen eszközzel, hanem minden élelmes nő, akinek egy csepp esze is van. És nemcsak a lelki a terror a cél, hanem sokszor bizony kerülőutak kellenek, ha az ember másképp nem tudja elérni, amit akar. Ezt nevezhetjük szemétkedésnek, de minden ember másképp működik. Van, akinél beválik az egyenes út, van, akinél egy kis trükkre van szükség bizonyos dolgok esetében. Ez lehet akár egy vacsora, vagy fodrász, de lehet akár nagyobb dolog is.
De nem akarom a szót fecsérelni, aki megérti amit mondani akarok, az megérti. Aki nem, az nem. 🙂
KedvelésKedvelés
“Nyugi, rám már hegyeket dobáltak az évek során, mert más a véleményem, mint a többségnek.”
Bocs, de ezen nevetnem kell, te éppen egy (többség által sokat emlegetett, tehát:) sztereotípiát lobogtatsz itt, ami marhára nem valami lázadó tevékenység.
KedvelésKedvelés
Attól függetlenül, hogy te tagadod, vannak “női trükkök”, és igen, aki elég szemét, az él is velük. Ilyenek pl. a kis piszkálódásöktól kezdve az áskálódásig, vagy a másik magánéletét teljesen tönkretevő húzásokig minden. A nők nem fizikailag oldják meg a dolgot, hanem máshogy. Ahogy itt blaci200 írta, mi nők sunyibbak vagyunk, hiszen fizikai erőszakkal nem tudjuk elérni, amit akarunk, főleg nem egy erősebbel szemben.
KedvelésKedvelés
Nana, én azt mondtam, hogy NEM sunyibbak a nők, hanem sok minden – nem csak a kisebb testi erő, hanem pl, a jó kis patriarchális társadalom benne az agymosott, patriarchális NŐKKEL, akik olyanokat tanítanak a lányaiknak, hogy az okos asszony köténye mindent eltakar – kényszeríti őket ezekre a módszerekre. És közben elfogadtam azt az állítást is, hogy emellett bizony alighanem az agresszió befelé irányítására IS.
KedvelésKedvelés
Énnekem azért lett blogom, hogy a hasonló, hibáztató és koncepciózus szövegekkel legalább itt ne kelljen találkoznom. Ne haragudj, de ez nagyon kínos.
KedvelésKedvelés
Öööö, bocsi, én kikérem magamnak, nem vagyok sunyi, és azt sem gondolom, hogy a nők sunyibbak lennének a férfiaknál úgy en bloc.
KedvelésKedvelés
Amit csinálnak, esetleg a túlélésért, vagy reakcióként, az rögtön sunyiság. Ez a mérce maga az egyenlőtlenség. A férfi nem sunyi, amikor odamegy a nő munkahelye elé, aftersévet használ, hirtelen adni kezd magára, kölcsönkér a haverja kocsiját a randira, itatja a nőt, túlórára hivatkozva pásztorórára jár, nem ám. Ő udvarol.
KedvelésKedvelés
@cris256
“én kikérem magamnak … ”
Csak mondom, hogy mikor “a” férfiakra tett kijelentést kikértem magamnak, meg magamra vettem, akkor még azt is megkaptam, hogy biztos azért, mert én is olyan vagyok, csak kompenzálok. Ettől függetlenül igazad van.
@csak az olvassa
“A férfi nem sunyi … Ő udvarol.”
Ez nagyon jó. Nem veszem magamra 😉
KedvelésKedvelés
Értelek, és igazad is van, de azért ha feltűnt (én legalábbis így értelmezem) itt “a férfiak” alatt általában a férfiak többségéről – nem pedig minden egyesről – van szó, akik csodásan élvezik a patriarchális rend előnyeit, és legtöbbször ennek egyáltalán nincsenek is tudatában. Vagyis nem rólad. 🙂
KedvelésKedvelés
Ó, nem itt volt, hanem még a múlt héten talán, egy másik általánosításnál, már nem emlékszem. Androsoma is hozzátette, hogy “aki elég szemét”, ott is volt egy kis engedmény persze, hogy azért nem minden férfi, de NEKEM tűnt olyan általánosítónak, csak fordítva. Na mindegy, ez a mellékszál mellékszála. 😉
KedvelésKedvelés
“Másrészt, nemcsak az aljas nők élnek ilyen eszközzel, hanem minden élelmes nő, akinek egy csepp esze is van.”
Ezek szerint vagy sunyik és aljasak vagyunk vagy sík hülyék. Szerinted jobb opció nincs a nők számára? Mondjuk nem trükköző, hanem nyílt ÉS egyben okos? Egyébként egyetértek cris256-tal, cseppet sem egyedi a véleményed, tökéletesen az agyonismételt sztereotípiákat hozza, amit ezerszer hallottunk már és érdekes módon szinte mindig úgy, hogy azt hitte az illető, mi most szembesülünk ilyen karakán(nak tartott) gondolatokkal először és tuti nagyon meg vagyunk lepve. Hát nem!
KedvelésKedvelés
Egy okból értek egyet azzal, hogy a nőktől bizonyos megjegyzések jobban fájnak (ez nem egyenlő a “női trükkökkel”, de az abortusz, gyermektelenség, gyerekről való lemondás merült fel, elsősorban az ilyen témákra kapott reakciókról volt szó): ők is nők, általában sokkal jobban bele tudják élni magukat a másik nő helyzetébe, és ennek ellenére nagyon sokan képesek a másikat elítélni. Azzal, hogy a tudtodra adják, hogy számukra elképzelhetetlen egy helyzet, amiben egy másik nő van (a legrosszabb esetben éppen te vagy ez a valaki), azt érzékeltetik, hogy a másik fél nem egyenrangú ember.
Én olyan családban nőttem fel, ahol az anyám is, meg a nagyanyám is tabudöntő volt: a nagyanyám nagyon hamar elvált az alkoholista, agresszív férjétől, és húsz évesen egyedül maradt a gyerekével, végtelenül elszegényedett, de saját erejéből, férfi nélkül élt tovább. Az anyámnak pedig nem tervezett, házasságon kívüli terhességből született gyereke lettem én, ráadásul nem is az első ilyen becsúszott gyerek voltam, de az előzőt elvetette, és – gondolom – lelkileg már nem volt kész több abortuszra. A környezetünk mindig is elítélte a családomat, a nagyanyám nővérei követendő példaként állították magukat a nagyanyám elé minden csúnya vitás helyzetben, mondván, ők együtt maradtak az alkoholista férjükkel, bármilyen nehéz is volt, ők “kitartottak”, a nagyanyám pedig gyáva volt. Az anyámat pedig durva helyzetekben egyszerűen csak lekurvázták. És a vélemények mindig csak a nőktől jöttek, annyira megrémültek attól, hogy esetleg ők is járhattak volna így, hogy jobbnak látták elítélni a másik embert, és valamiféle személyes érdemként kezelni azt, hogy nem ők kerültek ilyen szituációba.
KedvelésKedvelés
Arohadtmindenit, nagyon elkeserítő, amit írsz!
KedvelésKedvelés
Két tipikus párbeszéd. Most olvastam először a posztot, de annyiszor hallottam már ezeket a mondatokat! A második lózungjai mindig eszembe jutnak, mikor az örökbefogadást propagálják az abortusz alternatívájaként. Pedig ebből is látszik: az örökbeadó gyakorlatilag kiírja magát a társadalomból a szemükben.
KedvelésKedvelés
Hát még, ha tudnád, hogy hány esetben a szülőanya még tudná is szeretni a gyereket, a férj, partner, élettárs viszont nem hajlandó hallani róla, például, mert nem tőle van a gyerek, és a nő a kapcsolat, a meglevő gyerekek érdekében lemond.
KedvelésKedvelés
Na igen. De van olyan is, amikor a nő nemi erőszak áldozatául esik, és ilyenkor jön az abortusz, vagy a lemondás a gyerekről. Mondjuk, ilyen esetben maximálisan megértem a nő döntését, hiszen azt a gyereket nem tudná szeretni, hiszen folyton arra emlékeztetné, amit vele tettek.
KedvelésKedvelés
Nekem is ez jutott eszembe, mennyire jól és tömören mutatja be a tipikus mai magyar hozzáállást arról, hogy nem kívánt terhesség esetén, örökbeadás vagy abortusz mellett dönt-e valaki. Hiába állítja a kormány és az egyház az ellenkezőjét, az van amit cidre is említ, míg az abortusz úgy ahogy elfogadottnak számít, a gyermekéről lemondó anya csak kicsivel van a gyerekgyilkos szülő alatt ami a rázúduló megvetést illeti.
KedvelésKedvelés
Annyira jó, hogy ezt mondjátok, mert ez eszembe sem jutott. Pedig baromi fontos szempont!
(Ezért is imádok itt olvasni, mert mindig, de MINDIG előjön egy-egy új nézőpont, amiből tanulok.)
KedvelésKedvelés
De miért van ez? Miért van, hogy a ténylegesen, fizikailag és spirituálisan is elveszített gyerek anyukáját kevésbé ítélik el, mint azt, aki lemond róla, de a gyerek él, és lehet, hogy még jobb élete is lesz, mintha a vér szerinti szülei nevelnék? ez honnan jön? Számomra sokszor a másik verzió érthetetlen, de elítélni azt sem tudom. Azt meg pláne nem, aki megszüli és nem viszi haza. Mekkora fájdalommal járhat mindkettő! ilyet senki sem tesz gonoszságból. Tényleg, mi van annak a fejében, akinek az jut eszébe egy örökbe fogadott gyerekről, hogy “az a gonosz anyja, aki lemondott róla”?
KedvelésKedvelés
nekünk az egyik találkozón felolvastak egy levelet egy anyukától, aki egy alapítványon keresztül adta örökbe a gyerekét, az alapítvány vezetőjének írta. azt akarta elmondani benne, hogy nagyon hálás, amiért segítséget, támogatást kapott, hogy ezt a döntést, amit soha sem fog tudni valójában helyeselni, de meg kellett tennie, a gyerek érdekében, és pontosan tisztában van a következményekkel, szóval, hogy ezt meg tudta hozni. akkor vettem észre magamban, hogy nekem is vannak előítéleteim. megdöbbentem, mennyire szépen megírt levél volt, úgy értem, stílus, tiszta fogalmazás, minden. na, ez volt az én sovinizmusom, hogy azt hittem, aki lemond a gyerekéről, erre nem képes. ez megrázó találkozás volt magammal.
azon túl a levél olyan volt, hogy én arról nem is beszéltem soha senkinek, a férjemmel szoktunk csak, mert nem tudok róla beszélni, de nagyon sajnálom, hogy valahogy nem lehet nyilvánossá tenni, mit és hogyan érez egy ilyen anya, és mennyire nagy felelősséggel hozza meg a döntését. persze sokféle eset van, de 1% olyan, amit kívülről gondol a társadalom.
KedvelésKedvelés
A legrosszabb a gyereknek, ha le se mond róla. Ha a gyerek állami gondozásban van, hébe-hóba látogatja, aztán egy idő után már nem, akkor örökbeadható lesz a gyerek, de egy nagyobbacska már nehezen talál családra, az első éveit elszalasztották a nevelés szempontjából, és túl sokat abból se profitált, hogy néha látta az anyját. Jelenleg félévenkénti kapcsolattartás a minimum.
KedvelésKedvelés
Miért nem mondanak le róla, hogy örökbeadható legyen? Tényleg érdekel! A remény, hogy majd úgy alakul az élete, hogy hazaviheti? Vagy a tudat, hogy igaz, hogy intézetben él, de az övé? Vagy nem akarja, hogy elkerüljön, messzire? vagy miért? Vagy az anya unokatestvére lesz a nevelőszülője, és akkor a szomszédban élhet? (volt erről egyszer egy riportfilm, sose fogom elfelejteni)
KedvelésKedvelés
Én két esetről tudok ahol állami gondozásba ill. nevelő szülőkhöz került a gyerek(ek). Egyik esetben az anya tizenévesen szült, a szülei elzavarták otthonról. Mivel jövedelme, lakása nem volt, ezért nem adták ki neki a szülés után a gyerekét. Csak a reménye maradt, hogy egyszer majd rendeződik az élete és lesz hová hazavinnie a picit. Mikor én megismertem, a gyereke már 3 éve élt intézetben (akit rendszeresen látogatott), ő pedig egy hajléktalanszállón lakó kőműves barátnője volt, aki folyton azzal etette, hogy már nem kell sok idő és ki tudják hozni a picit (de közben minden megkeresett pénzt elivott és elszórakozott). Ez kb. 20 éve történt, ma már remélem legalább anyaotthonban el tudják szállásolni ezeket a lányokat a gyerekükkel együtt.
A másik történet mai, itt volt hová hazavinni a gyerekeket, de itt az apa börtönbe került, az anya meg közben súlyos depresszióval, se dolgozni, se a gyerekeket ellátni nem tudta, ezért kerültek nevelőszülőkhöz. Ő is reménykedik, hogy majd később minden más lesz, de én azt látom, hogy a helyzet csak egyre rosszabb.
Szóval rengeteg oka lehet, olyanról is hallottam (de itt a szereplőket nem ismerem), hogy az új férj nem tűrte meg a házban, az asszony előző (más férfitól született gyerekét). Itt abban reménykedett a nő, hogy majd sikerül meglágyítani a szívét és majd, akkor hazahozhatja a gyereket.
KedvelésKedvelés
azért nem mondanak le róla, mert vannak közösségek, ahol az, hogy intézetben van a gyerek, elfogadott, mert megértik, hogy nem tudod nevelni. de az, hogy lemondasz róla, azt nem. az ilyen anyát a közösség megszólja, kiveti, pontosan tudják már, hogy tartani kell a látogatást, ismerik a nevelőket, tudják, mit kell csinálni, hogy ne veszítsék el a gyereket, több ilyen anyatárs is van a környezetükben, nekik nem újdonság. nem tudom, erre mi lehet a megoldás, ez egy nagyon szomorú dolog. mintha nem is jutna el hozzájuk, hogy a gyerek egy önálló lény, akinek joga lenne egy jobb életre, a közösség szava mindent felülír.
KedvelésKedvelés
Az is benne van, hogy ezek nagyon szegény és kiszolgáltatott emberek, nincsenek tisztában a jogaikkal, a jogi formulákkal, nem tudja, hol kéne lemondani, és esetleg nincs pénze buszjegyre a megyeszékhelyre.
Esetleg szeretné is tartani a kapcsolatot, csak ez később meghiúsul (lásd buszjegy).
KedvelésKedvelés
igen, ez is benne van. itt biztos lehetne kezdeni. de nekem eszembe jut a Gyász, is, mármint a Németh László-féle. nagyon fontos lehet a közösség szava, abban kell élniük, valahogy boldogulni kell. ilyenkor, ha erre gondolok, megértem őket. de ha meg hallok a gyerekekről, őrjöngök… ahogy ott állnak, esélytelenül. mert az intézmény esélytelenség, ez elég egyértelmű. az örökbefogadó szülők közül meg sokan, a híreszteléssel ellentétben, nagyon is elfogadók, ezt látom. alig van gyerek, aki nem találna szülőt.
KedvelésKedvelés
Számok.
Magyarországon él átlag 20 ezer állami gondozott.
Közülük örökbeadható 2000.
Egy évben kb. 500 örökbefogadás történik belföldre, még 150 külföldre.
Szóval a gyerekek többsége “beragad” a rendszerbe.
KedvelésKedvelés
Igen, ez is borzasztó helyzet.
De ne felejtsük el, az ő számukra az, hogy a gyereknek van mit ennie, van ruhája és nem kell fagyoskodnia télen, meg orvos is rendszeresen látja, az sokkal több, mint amiben nekik maguknak részük van. Azt valóban nem fogják fel, hogy a fizikai létfenntartáson kívül más igénye is lenne egy gyereknek, de hát abból a többinek, otthon lévőknek sem nagyon jut, legfeljebb ez nem annyira nyilvánvaló, mert a nyomor miatt a lelki szükségletek elő sem jönnek.
KedvelésKedvelés
Szerintem sok esetben azt feltételezik, hogy lényegében eladta a gyerekét, pénzért mond le róla.
Mert ugye ha Isten báránykát ad, akkor legelőt is ad hozzá…
(vagy nem)
Arról elképzelésük sincs, hogy van az az “életszínvonal “, ami max. csak a vegetálást teszi lehetővé, jó esetben napi 1* jóllakással mondjuk kenyérből vagy valami lisztkásából és éppen csak nem megfagyást télen.
KedvelésKedvelés
“Szerintem sok esetben azt feltételezik, hogy lényegében eladta a gyerekét, pénzért mond le róla.”
Szerintem azért ezt nem feltételezik. Inkább a tökéletes, a szent, az igazi anyaképen ejt foltot. Mert az mélyen él az emberekben, hogy egy IGAZI anya inkább meghal de a gyerekétől sosem válik meg. Ebből következik, hogy a szemükben pl. nincs az a szegénység, sőt erre nekik nem létezik indok.
KedvelésKedvelés
Olvastam itt-ott ilyen értelmű hozzászólásokat, híreket, jó, nem mostanában.
Egyébként volt ismerősöm, aki valóban ezt tette, még az ősidőkben.
Nálam is egy vagy inkább két generációval idősebb házaspár a negyedik gyerekét családon belül odaadta valamelyikük rokonának, akinek nem lehetett gyereke, mert ők maguk éppen nagyon rossz körülmények között éltek.
A bácsi maga mesélte ezt úgy 28 évvel ezelőtt, azt is, hogy mennyire kiközösítették őket miatta, pedig a többi gyerekre fordították azt a pénzt.
Nem igazán hittem el, mert amúgy eléggé vicces kedvű ember volt, ezért megkérdeztem a szomszédasszonyt (aki mindenkiről mindent tudott alapból), és ő megerősítette.
Én meg azt mondtam, hogy jól tették, ha az új családban jól bántak a gyerekkel, szerették.
KedvelésKedvelés
Abban, hogy az életem úgy alakult, ahogyan, óriási szerepe van egy ilyen “gyerekeladás”-nak, puszta jószándékból történt az egész, persze, a meddő nővér vagyona ne szóródjon a szélbe, részeljen belőle a termékeny legkisebb testvér gyereke, R. még fiatal, szülhet fél tucat utódot… és igen, a “megvett” örököst imádták és dédelgették, de őbenne haláláig megmaradt az, hogy az anyja őt eladta, élete végéig “haza” vágyódott, és ezt a “seholsevagyokotthon” érzést örökítette tovább. Öt éves volt, mikor imádott-dédelgetett vásárfiává vált, haláláig nem heverte ki. Szóval nem tudom… keserves, igen keserves kérdés ez az örökbefogadás.
KedvelésKedvelés
@FullánkosLepke
Valami ilyesmi motoszkál nekem is a fejemben örökbefogadás kapcsán: hogy kívülről sokszor nagyon jónak tűnik, de belülről olyan vetületei is lehetnek, amire nem is gondolnánk. Apukámnak az egyik hugát is örökbe adták 3 évesen, csak az egyik szomszéd faluba került, de a két család nem tartotta a kapcsolatot, csak felnőttként vették fel újra, ahogy a többi testvérrel is, de valahogy nem sikerült ez olyan jól. Ő nem annyira tudatos, vagy nem tudja megfogalmazni, de úgy értelmezem, hogy nagyonis fájt ez neki, s mintha ezt a tesvérein is számon kérné, vagy nekik akarná “visszadni”, amit már a szüleinek (akik lemondtak róla) nem tud (mivel nem élnek). Szeretné, ha a család tagjának tekintenék, de ki is vonja magát, különálló is akar lenni, néha meg az az érzésem, hogy kimondottan rosszindulatot feltételez a testvérek részéről bizonyos dolgokban, mintha a család két blokkból állna, az egyikben ő egyedül, mint “eladott”, a másikban meg a többiek. Szóval elég bonyolult ez.
És még egy apróság: az új szülei új nevet is adtak neki, aminek azért sokkal mélyebb hatásai vannak, mint csak annyi, hogy másképp szólítják (az anyakönyvben persze maradt a régi, csak azt senki nem ismeri a családtagokon kívül).
KedvelésKedvelés
Nem kívánt terhesség:
Még egy gyakori reakció, ha az anya fiatal lány és úgy dönt, hogy megtartja (akár egyedül, akár a partnerével együtt): na akkor is jön az észosztás cunami: tönkre teszed az életed, felelőtlen vagy, soha semmi nem lesz belőled, vetesd el inkább, blablabla
KedvelésKedvelés
Nekem is jött, pedig nem is voltam nagyon fiatal. Jó, azért eléggé fiatal voltam 🙂 (20 éves), de azért már nem gyermekkorú, aki nem felelős a cselekedeteiért. Mégis mindenki azt hitte, joga van kioktatni, mennyire felelőtlen vagyok ha nem vetetem el (férjem szintén 20 éves volt akkor). Emlékszem, baromira rosszul esett, nem értettem miért akarja mindenki az én gyerekemet kinyírni, csupa jóindulatból.
KedvelésKedvelés
Hát, hogy lehessen hörögni, hogy elveteted a gyereket…. vagy örökbe adod.
KedvelésKedvelés
Hogy egy gyereket pénzért eladjanak: ez ma definitíve tilos. Ha megtudja a gyámügy, felbontják az örökbefogadást.
A családon belüli örökbefogadás ritka, de létezik, és valóban nagy trauma a gyereknek, hogy ismeri, látja a vér szerinti szüleit, testvéreit, és nem kellett nekik.
De a tipikus örökbefogadás úgy néz ki, hogy a legszegényebb decillis nem kívánt, sosem nevelt, családban sosem vagy alig élt gyerekeit kapja meg a náluk fényévekkel jobb körülmények között élő, átlagos vagy afeletti életszínvonalú örökbefogadó.
Majd írok erről külön, ha ennyi kérdés merül fel.
Meg ez a duma, hogy “keserves”, – mi az alternatíva? Nőjön fel állami gondozásban a gyerek? Hatóságilag kényszeríted a szülőket, hogy neveljék fel mégis? Az örökbefogadottak pont azok, akik a százezer hazai nélkülöző, veszélyeztetett gyerek közül ki tudnak törni, és megoldódik a sorsuk. Sokkal jobban sajnálom a bántalmazó családban éhezve felnövő kisgyerekeket.
KedvelésKedvelés
Fullánkos Lepke: ez, amit te írsz, az nem örökbefogadás, hanem a gyerekkereskedelem egy formája. ha jól értem, mert a “megvett” szót használod. az alapítványok pont azért jöttek létre, hogy kiküszöbölhető legyen a gyerekkereskedelem. az örökbefogadás azért ennél komplexebb dolog, általában. és azért ha benne vagy a dologban, és találkozol ilyen emberekkel, akkor sok jó történetet is látni, bár tény, hogy ez egy nehezen feldolgozható dolog, de hát mindenkinek megvan a maga keresztje. én nagyon nem szívesen olvasok olyasmit, hogy “keserves, igen keserves kérdés ez az örökbefogadás”. nyilván, ez az én szempontom, de mivel egyre több az ilyesmi a világban, nem jó általánosítani, és ilyen mondatokkal indítani. egy csomó mondat van, amit úgy tudnék elkezdeni, hogy “keserves kérdés…”
KedvelésKedvelés
enicsek: bocs,de össze-vissza kevertek itt dolgokat. az, hogy neked van egy történeted, ahol 3 évesen a VÉR SZERINTI CSALÁDJÁBÓL kiadtak egy kislányt (ami tényleg óriási trauma, elhiszem, hogy alig feldolgozható), az hogy hasonlítható össze az örökbefogadással, amiről itt írogatunk két napja? kb. annyira van köze egymáshoz, mint hogy ismersz egy nőt, aki szintén elvált. biztos volt ilyen régen, lehet, hogy még ma is van, ennél rémesebbet keveset tudok elképzelni. az örökbefogadás azonban nem ennyi, amennyi tudásod, élményed neked van róla. ami láthatólag nem sok.
itt adott egy x korú gyermek ( és marhára nem mindegy, hogy milyen korú, mert totál más kérdésekkel találkozol! gondolj bele, mennyire más az, ha néhány napos újszülöttet, veszélyeztetettség miatt a családjától elvett néhány évest, esetleg tizenévest fogadnak örökbe!), aki valami miatt vagy intézménybe került, vagy nevelőszülőknél nevelkedett, stb. és innen kell indítanod. ha meg újszülött, akkor te hozod haza a kórházból, sőt, olyan is gyakori, hogy együtt szül a szülőanya meg az örökbefogadó szülők. azért dühít fel a hozzászólásotok (Lepkéével együtt) mert totál általánosító, közhelyes, hozzá nem értő, csak valahol hallottatok-láttatok valamit egyszer, aminek semmi köze a valósághoz, ez viszont épp elég ahhoz, hogy az, aki semmit nem tud erről, nyugodtam summázza, hogy hát igen, az örökbefogadás nagyon gáz, de jó, hogy neki nincs ehhez köze, nem is lesz, arra meg szarik, hogy ez egy egyre gyakoribb, megbeszélésre, megoldásra váró kérdés, és épp az ilyen egysíkú, buta általánosításokat kéne kerülni, inkább kérdezni kéne! bocs a hangnemért, tényleg nem jellemző rám, de ez most nagyon felhúzott. így ne, ezt ne! főleg, miután itt többen is épp próbáljuk mondani, mi van, és ezek szerint ennyire nem figyeltek, vagy nem érdekel titeket.
“kívülről sokszor nagyon jónak tűnik, de belülről olyan vetületei is lehetnek, amire nem is gondolnánk”. na, itt lenne a “vetület, amit nem is gondolnál”, szóval lehetne rajta gondolkodni, ragadd meg az alkalmat, kérdezz.
KedvelésKedvelés
Egyetértek, és bátorítanám a beszélgetést.
KedvelésKedvelés
Húúúúú, itt nagyon félreértődött valami, nekem Lepke hozzászólását olvasva esett le, hogy az említett családtaggal való faramuci viszony okát talán ebben is lehet keresni. Ez egy olyan felismerés volt az este, amire eddig sose gondoltam.
Gondolom, hogy az nem kérdés, hogy a gyerek identitásába beépül, hogy ő örökbefogadott, ami természetesen nem kell, hogy negatív legyen, sőt. Az említetten kívül ismerek sok más örökbefogadót is, ahol nem tudok ilyen problémáról. Egyszerűen megérteni véltem egy családi problémát, problémás viszonyt mely születésem előttről fennáll és nekem is rossz, de nem tudom befolyásolni.
“mennyire más az, ha néhány napos újszülöttet, veszélyeztetettség miatt a családjától elvett néhány évest, esetleg tizenévest fogadnak örökbe” ezt természetesen nem vonom kétségbe, mindre van példám is a környezetemben.
Sajnálom, hogy ilyen felháborító volt, amit írtam, és bocsánat, hogy megbántottalak.
Egyébként az írásod második részét nem értem honnan olvastad ki, mármint azt, hogy “nagyon gáz” legyintéssel elintézem az egészet
KedvelésKedvelés
enicsek: azt hiszem, onnan vettem, hogy a hsz-ed így kezdődött: “Valami ilyesmi motoszkál nekem is a fejemben örökbefogadás kapcsán: hogy kívülről sokszor nagyon jónak tűnik, de belülről olyan vetületei is lehetnek, amire nem is gondolnánk.” amit, úgy tűnt, Lepke gondolataihoz fűztél, ezért is beszéltem mindkettőtök kommentjéről a válaszomban. azaz, nekem nem jött le, hogy neked itt valami családi történet világosodott meg, vagyis hogy ez volt a lényege a hozzászólásodnak, de szerintem nem is jöhetett le:) ugyanis nem írtad le.
abban igazad van, hogy az a rész, ahol az írásom szerint “nagyon gáz” legyintéssel elintézed az egészet, talán inkább Lepke zárlatára válasz (“kesereves ügy”). egyébként, ahogy bringásahegyen is írta, a tipikus örökbefogadás ma valóban úgy néz ki, hogy párok, akik anyagilag állnak úgy, hogy fel tudnak nevelni egy gyereket, hiszen ezt a procedúra kapcsán kiderítik – vagyis van köztü(n)k olyan, aki tényleg jó anyagi körülmények között él, és olyan is, aki “épphogy” fel tud nevelni a fizetéséből egy gyereket, mint ahogy az egyébként a nemörökbefogadós, vérszerintigyerekes családoknál is nyilván így oszlik meg – jelentkeznek, hogy szeretnének egy gyereket felnevelni. nekik vagy “nem lehet”, de sok olyan is van, akinek már van vér szerinti, szóval azért sokféle eset van. de, ahogy bringásahegyen is írja, inkább örülni kéne ezeknek a családoknak, itt még maguk a gyerekek is sokszor nyilatkoznak úgy, hogy mennyire érzik a szeretetet az örökbefogadó szülőktől. és egyébként ugyanúgy van válás, egyedülálló örökbefogadó szülő (mondjuk, férfiről még Terry Blacken kívül nem hallottam, de lehet, hogy van), újraházasodás, stb. Szóval nem egy rózsaszínű álom, és nem is tragédia, hanem nagyon is “életszerű”, hogy ezt a béna szót használjam. itt is sok mindent megélnek az emberek. és a tényleg: nem jobb így a gyereknek, mint ha bántalmaznák, nemszeretnék, sokára szeretnék meg (ilyen is van, rábeszélésre hazaviszi, aztán vissza, aztán újra haza, végül csak megszereti, de a gyerek addigra 4-5 éves, és soha, egyik fényképen sem mosolyog, stb.)? vagy elvetetnék, ugye. írom ezt úgy, hogy egyébként én nem ítélem el az abortuszt, és elítélem az olyan társadalmat, ahol ezt nem engedik. szóval, talán sikerült kifejeznem, hogy nekem magamnak is épp elég sok feladatot, meggondolnivalót ad ez az ügy, és nem arról van szó, hogy engem bántottál meg, csak azt nem szeretném, hogy pont egy ilyen blogon hangozzanak el általánosítások ezzel kapcsolatban. remélem, értjük egymást:)
KedvelésKedvelés
Ez nagyon jó volt, tömör és minden sora mögött sokkal több van, mint ami látható.
KedvelésKedvelés
Nem tudom – nehéz kérdés ez. Akiket régen láttam, sulis osztálytárs, azoktól én is megkérdem, mert tényleg érdekel és mert tényleg nem tudom. Van-e gyereke, hány gyerek, férjnél van-e? Milyen a sorsa – és elmond amit akar belőle.
Ha ilyeneket kérdez valaki, általában semmi rosszindulat nincs mögötte. A kérdés is egyszerűen csak róluk szól. Ők akarnak dicséretet kapni. Egy jó szót, hogy “jó apa vagy, törekszel, meg minden”.
Mostanában inkább arra figyelek, hogy ezt megadjam nekik. Ingyen van, aztán döbbenetes mik jönnek fel utána. Nem kell szólni, csak hallgatni, jól. Az idegenekkel meg nekem mindegy. Velük már inkább nem is állok szóba. Nagyon nehéz nem megtölteni beszéddel a hallgatásból fakadó vákuumot. 🙂 Nehéz csak azt megkérdezni, ami tényleg érdekel.
A játszótér nevű helyet pedig igyekszem ívben elkerülni. Bár tavaly nyáron egy BARÁTNŐRE tettem szert a játszótéren. (Annyira látványosan utáltuk az egészet, hogy egymás mellé sodródtunk. Megérte! Azóta már a játszóteret sem szidom úgy.)
KedvelésKedvelés
Ez nagyon vicces! “Annyira látványosan utáltuk az egészet, hogy egymás mellé sodródtunk.”
KedvelésKedvelés
Neked ezt szeretettel küldöm, a többieknek meg csak úgy, kacagásnak:
http://9gag.com/gag/apqLpW9?ref=fb.s
KedvelésKedvelés
Ez mekkora!
KedvelésKedvelés
Na tessék, megint egy általánosító, tendenciózus, férfigyűlölő videó4
😉
Nyilván azok az apukák, akik szökőévben egyszer viszik a gyereket játszótérre, tudnak ilyeneket produkálni.
KedvelésKedvelés
nem, simán csak vicces. az általam ismert apukák homokoznak, hintáztatnak, profin gurítják a labdát, bokorba pisiltetnek (mert WC ugye nincs), és telefonálnak rendületlenül.
KedvelésKedvelés
Hát kacsintottam. Én is nevettem rajta.
KedvelésKedvelés
Én is sok barátnőt leltem a játszón, mert csak addig jártunk, míg homokozás volt, utána mindenfelé mentünk gyerekestül. Néha most is lemegyek, de már válogatok, és van, hogy előre megbeszéljük, mert akkor nem csak gyereklegeltetés.
KedvelésKedvelés
Múltkor a kollégám barátja tőlem (!?) kérdezte meg, mikor lesz gyerekük, mert észrevette, hogy nem szeretik a témát. Mondtam neki, hogy ne nagyon kérdezze, mert vagy akarnak és nem jön össze, vagy nem akarnak, de mindkét esetben idegesítő és bántó, ha állandóan kérdezgetik. Ha lesz, úgyis kiderül. Miért érezte azt, hogy joga van az információhoz, ha a pár nem osztotta meg vele?
Néhány ilyen mániákus betolakodó elolvashatná az írást, hogy belegondoljon, hogy hogyan és mit kérdez.
(A második leírt beszélgetésen elborult az agyam, ahhoz csak káromkodást tudnék írni.)
KedvelésKedvelés
Itt már többször is meg lett énekelve a téma, miszerint szülni, gyereket “csinálni” kötelesség, magától értetődő, a felnőtt emberi léthez szervesen tartozó dolog. Legalábbis ezt gondolja a többség, és így nem értik, mi bajod lehet azzal a kérdéssel, hogy “és mikor lesz már gyereked?” Holott ez egyrészt baromira magánügy (nem pedig köz-), másrészt én egyáltalán nem gondolom, hogy automatice minden felnőtt nőnek szülnie kéne, minden egyes felnőttnek gyerekre kellene vágynia. És nagyon idegesítő, sokak számára pedig egyenesen sértő és megalázó, mikor mások előtt magyarázkodni kénytelenek amiatt, hogy miért nincs még/már, aztán meg a hülye arcokba belenézni, borzalom.
Én egy ideje (mióta itt vagyok) baromira érzékeny lettem erre, és egyből felmegy bennem a pumpa, ha megkérdezik tőlem/mástól, ettől az egész helyzettől, hogy nekem egy – szinte vagy – teljesen idegen embernek be kéne számolnom a gyerekvállalási kedvemről és terveimről… (???)
KedvelésKedvelés
Telefonbeszélgetés tegnapelőtt, a vonalban anyukám: “És mizujs E.-vel? (egyik barátnő) Jól van már?” (nemrég jött ki egy oltárelőttszakítós sztoriból) – “Ó, jó, már be is pasizott!” – “Mondjad már neki, hogy tanítson már meg téged is, ha már neki ilyen könnyen megy!”
-.-‘
És itt nem, nem kezdtem el előadást tartani a méltó/méltatlan kérdésről, csak annyit mondtam, a mennyiség meg a minőség különbözőségei, ugyebár. Tiszta szerencse, hogy a tesóm gondoskodott unokáról, különben a gyerekszülést is hallgathatnám.
KedvelésKedvelés
Akit szerettek a szülei, akarta a maga gyerekét és meg is kapta a sorstól, nem érzi, milyen az, amikor valamelyik hiányzik.
KedvelésKedvelés
Hm, ugyanakkor megvannak annak a szigorú szabályai is, hogy mikor és milyen élethelyzetben elfogadott gyereket vállalnod. Egyedülállóként például nem szabad, arra már végképp nem tudnak csomót kötni az emberek. Főleg, ha nem “véletlenül”, hanem tudatosan, tervezve. És nem csak az átlag, hanem az úgynevezett szakemberek is. Próbálkoztam örökbefogadással, traumatikus élmény volt. De a meccs még nincs lejátszva.
KedvelésKedvelés
Egyedülállók is fogadhatnak örökbe. Mibe kötöttek bele?
KedvelésKedvelés
Alapvetően az volt a bajuk szerintem, hogy egyedülálló vagyok, és nincs papírom arról, hogy nem tudok szülni. Legalábbis kínosan ezeket firtatták folyton. A részletekbe most nem is mennék bele, égnek állna a hajad. 38 éves voltam.
KedvelésKedvelés
Privátban elmesélem, amúgy is már akartam.
KedvelésKedvelés
hát ezt nagyon el tudom képzelni! már hátránnyal indulsz a pszichológusnál, szerintem. nekem nem voltak ezzel bajaim, mert szép, szabályos pár vagyunk, el is szaladtunk házasodni, hogy könnyebben menjen. de el tudom képzelni, hogyan furcsállhatták a te helyzetedet, abból kiindulva, hogy én kaptam a szapora bólogatást, érthető, miért akarom. nekem is eszembe jutott, és ha nem lenne itt a férjem? és ha nem is tudnám, hogy egyáltalán tudok-e szülni, mint ahogy néhány évvel azelőtt nem tudhattam, és én is fontolgattam akkor is az örökbefogadást, egyedülállóként?
KedvelésKedvelés
De ez nem ellentmondásos? Egyik oldalról azt mondják, hogy hűű de milyen rendes vagy, mert örökbe veszel egy gyermeket (én erre sose gondoltam jótékonysági akcióként, de megértettem, hogy elég gyakori), másrészről pedig, ha nem akarsz szülni, mert nem, de szívesen örökbe vennél mondjuk kettőt is, akkor azt meg nem lehet, előszőr bizonyíts be minden súlyos betegséget, férjet (feleséget), lakást ésatöbbit, utána majd szóba állunk. Vagy csak nekem tűnik ellentmondásosnak?
Az jutott eszembe, hogy ez a sok ostoba kérdés a hozzám hasonló jószándékú érdeklődőket is patthelyzetbe hozza, hiszen most már én sem tudom megkérdezni fiatal pártól, hogy akarnak-e gyermeket, mert ennek az egyszerű és simán érdeklődő kérdésnek már olyan többlettartalmai vannak, amiktől nem lehet szabadulni. Pedig legtöbbször érdekel a helyzet, ha nem akarnak, miért nem (és nem számonkérően, egyszerűen érdekel minden véleményt, ami nem az enyémmel egyezik), ha nem lehet, akkor meg miért nem, szóval én végtelenségig tudnék kérdezni, de tudom, hogy nem szabad, nem illik, rossz, mittomén. De ha nem szabad, akkor honnan értsem meg jobban azokat a folyamatokat, amelyeken én egyáltalán nem esek át?
Van a baráti társaságunkban egy férfi, aki egy 15 évvel idősebb nővel él együtt. Ez nekem rendkívül izgalmas, kb. egymillió kérdést tennék fel neki, de ritkán találkozunk, a viszony sem elég erős hozzá. Legutóbb ő hozta fel a témát, azt már egy kisebb nyitásnak érzékeltem, lehetett kérdezgetni. Mértékkel.
Legkedvesebb barátnőm súlyos teherbeesési gondokkal küzd. Vele meg tudom beszélni, de vele akármit, a potenciális örökbefogadást is.
Nekem még soha nem jutott eszembe, hogy valakit azért ítéljek el, mert örökbe ad/fogad, szül/nem szül, elvetet/megtart, egyet akar/hármat akar, szoptat/nem szoptat. Állandóan azt hiszem, hogy ennél komplexebb a jellem, de amióta itt olvasok, már annyiszor bebizonyosodott számomra, hogy valami burokban élek, hogy az elképesztő.
KedvelésKedvelés
“hogy valami burokban élek”
És ez a blog maga is egy burok, itt csak hallasz ezekről, nem tolják egyenest a képedbe.
KedvelésKedvelés
Fel lehet tenni kérdéseket szerintem mindenről, de előtte meg kell bizonyosodni róla, hogy az illető ezt nem veszi tolakodásnak, tapintatlanságnak, hogy szívesen válaszol. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megkérdezzük 🙂 Sok embernek okoz nehézséget a saját határainak meghúzása, ezért én ilyen helyzetben az első engedélyt nem veszem készpénznek, hanem a beszélgetés közben is többször rákérdezek, hogy nem bánja-e, ha még kérdezek párat, vagy hogy mehetünk-e mélyebbre, vagy szóljon, amikor elég. Igényel némi kérdezéstechnikai jártasságot a dolog, de így biztosan nem történik semmi jóvátehetetlen.
Azért az egy kicsit fáj, hogy mennyire ufónak látod azt a férfit, aki egy 15 évvel idősebb nővel él, fordítva ezen nem akad fenn senki, szinte természetes. Nekem ez borzasztó nagy szívfájdalmam, az életemet jelenleg leginkább megkeserítő előítélet/kettős mérce.
KedvelésKedvelés
Ezt igazán sajnálom. 😦
KedvelésKedvelés
Ez nekem is dühítő, hogy ilyen cikk simán megjelenhet, gyakorlatilag őrültnek és ufonak tüntetve fel a szereplőket, akik “sokkolják” a szerelmükkel a környezetüket:
http://www.hir24.hu/elet-stilus/2013/08/14/24-evvel-fiatalabbra-cserelte-ferjet-a-nagyi/
Fordítva esetben, mikor hír, amiben lenagypapiznak egy 58 éves férfit, aki elválik, majd egy 34 éves nővel él együtt (direkt nem használom a szintén undorító “lecserélte” szót).
KedvelésKedvelés
blaci, nekem ez a blog buroktágító, mert itt annyi történet, hozzáállás, nézőpont elhangzik, amivel én élőben nem találkozom, és nagyobb érzelmi skálán is mozgok miatta, elkeseredem, megdöbbenek, mérgelődöm, örvendek, sajnálok, együttérzek, irigykedem, kacagok, boldog vagyok. Olyan értelemben, viszont, valóban burok, hogy nagyon sötét, szűklátókörű, ostoba, merev emberekkel nem igazán találkozom itt sem, ugyhogy sok mindentől védve vagyok 🙂
Képviselőné, én is kérdéssel indítok, néha még a kérdés előtt elmagyarázom, miért érdekel, és nincs bennem előre gyártott elmélet, hanem pont fix az ő egyedi esetére vagyok kíváncsi, de azért ez sok mindent feltételez mindkettőnk és a körülmények részéről, ami nem mindig adott, és sok udvariassági kör is benne van.
Nem tartom a férfit, vagy az élettársát ufónak, számomra a helyzet mindenképp izgalmas, mert nem sokkal (élőben konkrétan még egyet ismerek, ott 10 év a különbség a nő javára) találkozom, és hát tényleg érdekel, hogyan léptek túl a reakciókon, amik érték őket, voltak-e kétségeik a társadalmi nyomás miatt, pl., gondolkodnak-e gyermeken (és igen, és én ezt is remeknek találom, mármint a bevállalást és a saját igényük szerinti életvezetést, a “megszokott” ellenében), voltak-e olyan konfliktusok, amiket kifejezetten ez a “mit-szólnak-a-többiek” érzés okozott, meg ilyenek. Mindebből semmit sem kérdeztem meg, egyedül azt, hogy a férfi szülei hogy fogadták (vidéki parasztcsaládról van szó, elég hagyományos elvek mentén funkcionálóról), és jól, örvendenek, hogy a fiuk boldog.
Érdekessége a helyzetnek, egyébként, hogy egy viszonylag konzervatív közösségben élnek, és mégis, mindenki a társaságukban pillanatok alatt tudomásul vette és tényként kezeli a kapcsolatot (ez alatt azt értem, hogy nincs a hátuk mögött kibeszélés, összesugás, spekuláció, semmi), míg egy másik pár, ahol a férfi szinte 20 évvel idősebb a barátnőjénél (most már felesége), és nagyon vezető pozicióban van, ott a lányt évekig pletykálták, hogy így nyomul felfelé, törtető, zajlott a szájhúzogatás, “én nem tudom, de azért ez mégis” kezdetű mondatok, jelentőségteljes csendek, amikor szóba jöttek stb. Szóval, szinte két tökazonos helyzetben is, ha választani kell, hogy a közösség inkább kit néz rossz szemmel két, ugyanolyan pozícióban lévő, de ellenkező nemű ember esetében, akkor automatikusan a nő “nyer”.
Eszembe jutott hirtelen három film, ami fiatalabb férfi-idősebb nő viszonyát boncolgatja, de sajnos elég gyenge mind a három, talán a legnézhetőbb a Crush Andie Macdowell-el, és színészileg a legerősebb a Prime Uma Thurman-el és Meryl Streep-el.
KedvelésKedvelés
Egyik filmet sem ismerem, de csak az erősek érdekelnek 🙂
Most eszembe jutott még kettő, de a történetnek ez a szála szerintem elég sablonos/irreális, az egyik a Minden végzet nehéz Diane Keaton és Keanu Reeves kettőse (a film maga elég szórakoztató, csak ez a szál eléggé habos-babos), a másiknak nem jut eszembe a címe, Susan Sarandon (ki más!) és asszem Jude Law. Tud-e még valaki ilyen filmet?
KedvelésKedvelés
És még egy eszembe jutott, pont a saját családunkban, ott a nő 20 évvel idősebb a pasijánál, nagyon jó barátságban van a srác, korban hozzáillő, szüleivel, és ezen a kapcsolaton sincs senki fennakadva, ami volt első meglepetés, vagy kérdés, azt az első adandó borozásnál megbeszéltük, még évekkel ezelőtt, azóta említésre sem “méltódik”. 🙂
KedvelésKedvelés
The Graduate, 1967-ből, az erősnek tűnik, és hát nem is tudom, hogy felejtettem el, a Reader-t, A felolvasó címen fut magyarul, bár a központi téma szerintem pont nem a korkülönbség, az alapszituáció mégis ez. A könyv is remek, ha a kezedbe kerül, és a film, meglepő módon, nagy érzékenységgel és értéssel adaptált, ugyhogy ezt mindenképp megéri.
KedvelésKedvelés
Tényleg, mind a kettő nagyon jó. Valamint a Csodálatos Júlia! Az is jó!
KedvelésKedvelés
Ó, és az Arizonai álmodozók, hogy is felejthettem el! A legjobb 🙂 Most már írok listát és megy a megfelelő topikba!
KedvelésKedvelés
Megköszönném, az említettek közül például az Arizonai álmodozókat még nem is láttam.
KedvelésKedvelés
“…Susan Sarandon (ki más!) és asszem Jude Law…”
Alfie.
KedvelésKedvelés
Hű, ez nagyon jó lett, velős!
KedvelésKedvelés
Irvine Welsh írja a Trainspotting c regényében (ha jól emlékszem, akkor Renton hangján), hogy (parafrázis következik) ha megtudják rólad, hogy heroinfüggő vagy, máris mintha szabad kezet kapna mindenki, hogy turkáljon a lelki életedben. – – mintha a gyerekvállalás hasonló szabad bejárást adna az emberek magánéletébe. pedig tényleg senkinek nincs ahhoz köze, hogy szia-szia, na ki hogyan reprodukál. szerintem borzasztóan indiszkrét felhozni ilyesmit, hacsak nem kapunk rá meghívást, vagyis ha nem a saját gyerekválalásáról kezd valaki spontán kitárulkozni.
a párhuzam annyiban is érdekes, hogy közös társadalmi ügynek állítják be mind az ember vegyi szórakozását, mind az ember szaporodási hajlandóságát. mintha elszámolással tartoznánk a Társadalom hatóságát képviselő X beszélgetőpartner felé, kicsit ilyen a benyomásom ezekről.
és jó írás, köszönjük, éljen a lakonikus!
KedvelésKedvelés
” szia-szia, na ki hogyan reprodukál.” Háhh!! 😀
KedvelésKedvelés
Nem volt Csongor gonosz, csak a napon állók fölényével el se tudta képzelni, hogy van, akinek ez nem az a rózsaszín, habos-babos téma.
KedvelésKedvelés
Én gonosznak éppen nem nevezném az ilyet, érzéketlen taplónak annál inkább.
KedvelésKedvelés
nem persze, ez át is jött, csak azt mondom indiszkrét – mély átéléssel mondom, magam is szégyentelenül indiszkrét voltam, az őszinteség jegyében, de most már igyekszem odafigyelni, és nem úgy leni őszinte, hogy közben beletenyerelek kétkézzel.
KedvelésKedvelés
Ez a Csongor ez tisztára a lányos mamák álma.
KedvelésKedvelés
Igen, ez így van. Még egy: én azt is utálom, mikor a zsebemben turkálnak. Megyünk valahova, hazajövünk, kérdezik: honnan volt rá pénzetek? Közöd?
Múltkor nagyon rosszul éreztem magam, mert a lányom egy nála kisebb lánnyal játszott a játszón, és megkérdezte az anyukát, hogy miért húzza a kislány mindig a kezét a lába közé, biztos pisilnie kell. Anyuka mondta, hogy nem, ő ilyen kis szorongós, azért csinálja. Aztán ment a lányom anyukához, aki épp a pár hetes babát nyugtatgatta, vízzel itatta. Kérdezte a lányom, hogy miért nem szoptatja meg. Anyuka válaszol, mert ez nekünk nem olyan egyszerű. Direkt nem mondtam, nem kérdeztem semmit, de nagyon kínos volt nekem az egész.
KedvelésKedvelés
Pénzetek: azt mondanám: leemeltem a bankszámládról, nem hiányzik onnan egy nagyobb összeg?
KedvelésKedvelés
Ja, a lányod sztorija: szerintem meg tök jó lenne, ha az ilyen dolgokról lehetne beszélni. Ha senkinek nem lenne kínos – persze ha azt érezted, hogy az anyukát zavarja, az más. De az, hogy a lányod kérdezett, és már most – és remélhetőleg később is – találkozik ezzel, hogy természetessé, érthetővé válik a számára idővel, és nem kell majd neki felnőtt fejjel magyarázni, no az szerintem jó, és jó lenne, ha minél több ember, gyerek találkozna vele.
KedvelésKedvelés
Igen, utána beszélgettünk róla, de nem voltam benne biztos, hogy az anyuka szívesen megosztja ezeket egy random hatévessel a játszón.
KedvelésKedvelés
Persze, értem, és igazad is van. Csak azt nem értettem pontosan, hogy konkrétan a helyzet (anyuka reakciójától függetlenül) volt kínos, vagy az, hogy anyuka hogy érez(het)te magát. De már értem.
KedvelésKedvelés
Hogyan is mondja Dézsa? Mert sokan úgy vélekednek, hogy a női test köztulajdon, ami a közösség ellenőrzése alatt áll. Talán ezért nem tartják indiszkrétnek a kérdést, hogyan is reprodukál. Férfiaktól biztosan nem kérdezgetik ennyire.
KedvelésKedvelés
talán nem “ennyire”, de azért gyakran szembejön a kérdés, amikor már tisztázódott, hogy van barátnő és együtt élünk, és akkor ügyetlenül magyarázhatom, hogy hát mi inkább nem, mert szeretjük a gyereket de otthonra azért nem kéne, meg ha majd nagyon kell akkor örökbe is fogadhatunk, és akkor nézve van rám furán, de azt amúgy is megszoktam, és hát szarom le. de azért gyakori kérdés, bizony. alapból nem veszem bántónak, csak kicsit tolakodónak. mert persze sosem azért kérdezik, hogy beskatulyázzanak valahová és megmérettessek, de azért egy kicsit mégis, dehogynem.
KedvelésKedvelés
És ha már van, akkor a “mikor jön a tesó?”, ha kettő van, “lesz-e harmadik?”. Na, ezután marad abba a téma. Addig nincs menekvés.
KedvelésKedvelés
“amikor már tisztázódott, hogy van barátnő és együtt élünk”
A durva, hogy nők esetében az, hogy egyedül él, nem kizáró oka a kérdezősködésnek, csak előbb elkezdik firtatni miért él még mindig egyedül, hát nem ketyeg az a biológiai óra? Biztosan túl igényes, válogatós, nem elég kedves (a sor a végtelenségig folytatható) azért nincs pasija, márpedig ennyi idősen már babázni illik ám. Szóval a nők semmiképp sem ússzák meg.
KedvelésKedvelés
Á, ha már nem ketyeg, akkor is folyton érdeklődnek, hogy miért él az ember egyedül? Mikor lesz párja?
A mókás (?), hogy pont egy szintén egyedül (csak ő özvegy) élő kérdezgeti minden egyes találkozáskor, amire elég gyakran sor kerül, mivel 4 házzal lakik odébb…
Igaz, ő azt is megkérdezi, mikor jön vissza az exem 🙂
KedvelésKedvelés
Sajnos hozzátartozók is vélekednek úgy, hogy a női test köztulajdon…
Sosem felejtem el, amikor a szomszédasszony minden egyes hónapban végig újságolta a környéknek, hogy a menye még mindig nem terhes, mert megjött neki a menzesze…
Kérdeztem a csajtól (korombeli, egyébként végül lett két baba, sőt az idősebbiknek már saját babája van .-) ), ezt mégis hogyan viseli el,. A válasz az volt, hogy rosszul, de hát mit csináljon?
Az illető szomszédasszonynak a két fiától összesen 5 unokája van, és többszörös dédmama, szerintem az ükmamaságot is meg fogja érni (a gonoszság jól konzervál), a legnagyobb dédunokák lehetnek 12-15 év körüliek is.
KedvelésKedvelés
Én is elég sokszor találkozom ezzel a kérdéssel, főként idősebb nők, vagy magamhoz hasonló korú anyukák részéről. Régebben próbáltam valami udvarias választ elhebegni, de mostanában kimondom az igazat: nincs és nem is lesz, mert csórók vagyunk és örülünk, ha magunkat el tudjuk tartani, ráadásul egyikünk betegsége miatt a gyerekvállalásnak olyan egészségügyi kockázatai is vannak, amit nem merünk vállalni. Kész. Erre általában elhallgatnak a kérdezgetők.
KedvelésKedvelés
“Erre általában elhallgatnak a kérdezgetők.”
Mérget vennék rá, hogy anyósom csak ezután lendülne bele 🙂
KedvelésKedvelés
Ez a “ha terhes lett, akkor már miért nem szülte meg, miért nem nevelte fel?” számomra nagyon erős párhuzamot mutat a “ha összeházasodtál, akkor maradj is benne, ha törik, ha szakad” gondolattal, nem gondoljátok? (De például a “munkában tűrni kell, ne lehet itten ugrálni” gondolattal is.) Ugyanarról a (szerintem) beteges tőről fakad: a passzivitás mint erény (“good things come for those who wait”), a minden áron való megfelelés a konvencióknak, a változtatás botrányosnak bélyegzése. És ez ilyen össztársadalmi szinten. Mintha Hamlet monológjának kérdésére úgy globálisan a “ha tűri balsorsa minden nyűgjét s nyilait” lenne az elfogadott válasz.
Azt meg pláne nem is értem, hogy lehet ilyen ablaktalan dobozokból szemlélni a világot, mint a fent leírt két pasi.
Az írás meg óriási, ahogy többen is írták, ez a stílus, ahh, nagyon köszi!
KedvelésKedvelés
Szerintetek csak az fogad örökbe, akinek nem lehet gyereke?
Az örökbefogadással automatikusan együtt jár a meddőség is?
Hát nem. Nekünk ikreink vannak, örökikreink. 🙂 Lehettett volna sajátunk is, de nem lett.
Az ikreknél mindig azt kérdezik meg tőlünk, hogy természetes úton fogantak? Azt szoktam válaszolni, hogy igen, hiszen ez az igazság. Azt már nem taglalom, hogy nem miáltalunk fogantak meg, de ezt nem is kérdezi senki.
KedvelésKedvelés
“Szerintetek csak az fogad örökbe, akinek nem lehet gyereke?
Az örökbefogadással automatikusan együtt jár a meddőség is?”
Szerintem ezt senki sem állította.
Jó nektek, gratulálok a szép családotokhoz.
KedvelésKedvelés
Nem, engem gyerekkorom óta foglalkoztatott az örökbefogadás. A férjemben mondjuk addig nem merült fel komolyan, míg úgy nem nézett ki, hogy nem szülhetek többet az első után. Az már a sors, hogy úgy néz ki mégsem fogunk már örökbefogadni (már a listák legelején vagyunk, de egészségügyi okokból valószínűleg már nem vállaljuk be). De mi akkoriban arról álmodtunk, hogy még két gyerek, valószínűleg egy örökbefogadás-egy vér szerinti leosztásban. Más: ezt a fehér-szőkét kéne szaporítani, na ezt mi pont így kaptuk meg egy gyerekorvostól, kérdezte pont a meddőségi cirkusz közepén, hogy mikor szülöm a következőt, mondtam semmikor, mondta kár pedig az ilyen fehérszőkét stb. Válaszul nem mondtam el, hogy örökbefogadni készülünk, és mi azok vagyunk akik nem kötötték ki hogy ne legyen roma származású tehát nyilván az lesz. De ahhoz az orvoshoz soha többet nem mentünk.
KedvelésKedvelés
ettől most végigfutott a hátamon egy konzervnyi borsó. úgy szeretném, hogy a valóságban ne legyen ilyen, hogy “a fajnemesítő orvos” aztán álmodik a nyomor 😛 milyen lehet akkor szuboptimális bőrtónussal a közgyógyellátás. basszus.
KedvelésKedvelés
izé, az ott egy fintori vagy nyelvnyújtós szmájli akart lenni, most már mindegy, de ilyesmin nevetni azt én azértsem.
KedvelésKedvelés
Megmondom. Derék eü dolgozók írják le, hogy a kisebbség nem fizet TB-t, aztán mégis ott követelőznek, és marhára megsértődnek, ha leírom, hogy ez konkrétan rasszizmus, és tízből 8 a pártjukra áll.
KedvelésKedvelés
költői kérdés volt 😦 és sajnos akkurátus a válaszod. épp énekli itt a háttérben egy feka énekes, hogy “now money be something, wh’ if it not there for you my brothers, you be like a sick man”, hát ez is ironikus.
KedvelésKedvelés
Hát igen, az a másik. A pénz megold minden problémát. Még az (egyéb) előítéleteket is.
Sejtettem, hogy sejted.
KedvelésKedvelés
“ezt a fehér-szőkét kéne szaporítani, na ezt mi pont így kaptuk meg egy gyerekorvostól”
Mi is hallottuk többször, már nem is csodálkoztunk…na de, hogy egy gyerekorvos legyen nyíltan rasszista? Ez azért nagyon gáz. Bár nálunk meg a védőnő mondta, hogy írassam a kicsiket X. iskolába, az nagyon jó suli, mert ott egyáltalán nincsenek cigánygyerekek (férjem azt hitte rosszul hallott valamit).
KedvelésKedvelés
Szerintem épp azt írják, hogy a hatóság képzeli így, vagy várja el, ahogy tetszik.
KedvelésKedvelés
Én még sok ilyet szeretnék olvasni, nehogy egyszer kicsússzanak a számon hasonló mondatok. Annyira keveset tudok a témáról, hogy inkább kérdezni szoktam, de nem akarok hülyeséget vagy bántót kérdezni.
KedvelésKedvelés
akkor kicsit segítek:) mert amúgy én sem tudnám. szóval, nekem ezek a kérdések esnek jól: – és ez hogy megy? mikorra várjátok? milyen korút fogadtok örökbe? sokáig tart az eljárás? megmondjátok neki, hogy örökbe fogadott? ismertek más örökbefogadó szülőket is?
amint látszik, ezek között van olyan kérdés is, ami nekem már evidencia (megmondjuk-e), de nem zavar, szívesen válaszolok rá, mert én sem tudtam régen, hogy megy ez. ezek azok az indítókérdések, amiknek én örülök, és innen, ha jó a beszélgetés, bármire, szívesen, mert amúgy én sem vagyok szégyellős, ha magamról kell beszélni. elmondom simán azt is, hogy nálam gondok vannak a szüléssel, sőt, a férjemet is erre biztattam, mondja csak el nyugodtan a barátainak, mármint a közelieknek, persze, ez nekem nem ciki.
amit nem szeretek hallani: – de azért még lehet saját is, ugye? (erre szoktam mondani , hozom a wokot, ti., hogy leüssem. én éppen valamiről beszélek, ami nekem nagyon fontos, és erre be van téve ilyen pótcselekedetnek, ha ló nincs alapon. másrészt, a tanfolyamon kiképzik az embert, “mi” nem úgy mondjuk, hogy “saját”, mert “saját” lesz, úgy mondjuk, “vér szerinti”. jó, ezt mondjuk nem várom el, és nem is feltétlenül tartom be én sem:) csak mondom, hogy tudjátok. )
– nem félsz a génektől? (nem. wok, duplafenekű.)
– nem félsz, hogy az anyja/apja alkoholista, vagy drogos volt?
– a férjednek nem rossz, hogy nem lehet saját gyereke?
(ez utóbbiak persze némileg a bunkó kategóriába esnek, szerencsére ilyeneket ritkán hallunk, legalábbis ennyire direktben.)
és még azt sem szeretem hallani: “de szép dolog ez!”, “de jó fejek vagytok!”
azt igen, hogy “jó, hogy lesz gyereketek!”
és még amit nagyon nem, a különböző történetek arról, hogy örökbefogadás után valakinek hogy született 1,2, 3 gyereke (van ilyen, de nem ez az általános). és az sem érdekel igazából, hogy a beszélőnek hány olyan ismerőse, vagy ismerősének ismerőse van, aki örökbefogadott, és hallgatnom kell a történeteket, amikhez semmi közöm, hiszen ha valaki terhes, akkor sem kezdik azzal traktálni, hogy képzeld, egyik kolléganőm is terhes, nahát. márpedig ez nekem pont ilyen érzés.
szóval, nálam ezek, remélem, kicsit oszlattam a ködöt:)
KedvelésKedvelés
Köszi. Igen.
Van egy barátnőm, lombikoztak sokáig, most várja a babát, de közben ők is elindították az örökbefogadásos papírokat, úgyhogy csak eddig vagyok képben.
Másik barátnőm nevelőszülő lesz, most már arról is tudok ezt-azt.
Első kézből legjobb ezeket hallani/olvasni, és rájöttem, hogy nem is vagyok akkora gáz, mert nagyjából ezeket szoktam kérdezni, a tiltólistáról meg keveset, ezen túl meg egyet se! Tényleg köszönöm.
KedvelésKedvelés
na látod:) megy ez neked.
én egyébként a vakoktól és gyengénlátóktól menekülök. annyira ciki, de tényleg. mert nem tudom, hogy kell viselkedni, segítsek vagy ne, mit csináljak, jaj. és akkor átfutok egy másik metrókocsiba, annyira gáz vagyok:( mióta erre rájöttem, már nem is haragszom annyira azokra sem, akik a tiltólistáról kérdeznek. mindig van mit tanulni.
KedvelésKedvelés
Én is csak onnan tudom, hogy lehet segíteni, hogy egy ideig jártam a Vakodába egy kislányt tanítani. Nagyon egyszerű egyébként: meglátod, megkérdezed, segíthetsz-e, ha igen, a karodat nyújtod, ő belédkarol, és mentek, nem túl gyorsan, csevegtek, a tereptárgyakat meg mondod. Ennyi.
KedvelésKedvelés
köszi:) majd gyakorlok!
KedvelésKedvelés
Ha már a ciki témánál tartunk, én meg szólok, hogy egy hallássérülttel nem kell l-a-s-s-a-n és H-A-N-G-O-S-A-N beszélni, mert 1. van hallókészüléke, 2. szájról olvas, és ebben kifejezetten zavaró a normál beszédritmustól eltérő túlartikulált és lassú beszéd. Az emelt hangerő meg főleg gáz, tekintettel a hallókészülékre…
Általában a jelelő siketek is jól olvasnak szájról, a hangerő fokozása meg pláne fölösleges az esetükben.
Kivéve, ha valaki minimális artikulációval motyog és még hatalmas körszakálla is van 🙂 Na őnála javasolt az egy kissé kifejezettebb artikuláció 🙂
KedvelésKedvelés
Ja, én is veregetem csendben a saját vállam, hogy azért tudnék egy emberi beszélgetést folytatni a témáról, mert hát kb ezek érdekelnek, és nagyjából semmi a nem-szeretem kérdéskörből 🙂
KedvelésKedvelés
Maga a Bölcsős Zita mikor beszéltem vele úgy mondta hogy de hát nekünk már van _saját_. (Én saját gyártmányút szoktam esetleg mondani megkülönböztetésként de sajátot?!)
KedvelésKedvelés
“ha valaki terhes, akkor sem kezdik azzal traktálni, hogy képzeld, egyik kolléganőm is terhes, nahát.” – Nem valóban, mert a terheseket szülési horror sztorikkal illik traktálni.
KedvelésKedvelés
Ó, Istenem, ezek a kérdések…Na, én ezeket sosem teszem fel ismerősöknek. Gyerek, esküvő, miegymás, az ő dolguk. Jó barátnővel, persze megbeszéljük, de jó barátnő ismer engem, mindent, mesélünk egymásnak, része vagyunk egymás életének, direkt kérdés nem is kell. De annál, akinél tudom, hogy nem mondana el nekem részletesen semmit szívesen, annál nem kérdezek. Úgysem kapom meg a teljes választ. Hogy is kaphatnám? Nem vagyunk olyan kapcsolatban. Féligazságért, leegyszerűsített valóságért nem kérdezek. A szerelem, a házasság, a gyermekvállalás mind, mind százezer érzelmi árnyalattal átszőtt történet, amiről az ember nem beszél mindenkinek mélyen, úgy, hogy valóban megérthető legyen a jelene.(Mi van, mi nincs?) Egyszerű kérdést teszek fel, ha ismerőssel találkozom: “Hogy vagy?” A másik pedig annyit mesél el, amennyi neki belefér.
KedvelésKedvelés
Hát ja. tapintat. nagyon kell, kevesen tudják. Nekem is gyakorolni kell, mert én szívesen beszélek magamról, durva dolgokról is, de nem mindenki van így vele.
KedvelésKedvelés
Na igen, ez a dolog másik oldala, én is elég nyílt vagyok és bizonyos témáknál keresetlen, akár idegenekkel is és megkaptam már, hogy többet árultam el, mint amennyire kíváncsi volt 🙂 Ez is egy formája a tapintatlanságnak, oda kell rá figyelnem. Ilyenkor a mondat: “Nem zavar, ha erről beszélek?” vagy “Zavarna, ha részletesebben beszélnék az izéről?”
KedvelésKedvelés
Igen, a tapintat másik oldala, hogy annyit mondjak el a másiknak magamról, vagy bármi másról, amennyit fel tud dolgozni. Erről általában kevesebbet van szó.
Egyébként nekem nagyon nehéz féligazságokat mondani említett kérdésekre, de ahhoz, hogy X, Y, Z ismerős a teljeset megértse napokat kéne beszélnem magamról…Akkor meg nem csak ismerősök lennénk, ha szeretnék, vagy bármikor szerettem volna neki napokat beszélni…
KedvelésKedvelés
kedvenc kérdéseim közé tartozik a ” (mikor) akartok (még több) gyereket?” után közvetlenül (a munkahely legforgalmasabb részén) elhangzó “szeretsz itt dolgozni?”, illetve a “könnyen el tudnál helyezkedni máshol is, nem?”
KedvelésKedvelés
Hát igen. Az én kapcsolatépítési nehézségeim jelentős részben pont abból adódnak, hogy (kis túlzással) rettegek kérdezni, mert nem szeretnék olyan témát felvetni, ami másoknak kellemetlen, fájdalmas. Ezért nem is kezdeményezek sosem beszélgetést. Ennek folyományaként sosem ismerkedem meg senkivel spontán, és leginkább barátságtalannak vélnek, meg akit nem érdekel a másik ember. Pedig de, én még a történelemben is azt szeretem, amit hétköznapi életnek hívunk (hogyan éltek az emberek ekkor meg akkor), nem a csatákat, politikai ármánykodásokat, stb.
A “barátságtalan” megítélésen sokat javít, hogy elkezdtem mosolyogni az emberekre, na jó, nem utcán, tömegközlekedve, de beszélgetni ugyanúgy nem tudok 🙂
Ezért is nem mentem blogtalálkozóra, úgyis csak ültem volna, mint a sült hal, esetleg a kutyát ajnározom, ha hagyja magát 🙂
Ez meg azért eléggé gáz.
KedvelésKedvelés
hat ez kurv@ jo lett
KedvelésKedvelés
van egy barátnőm akit tizennyolc éves korában ismertem meg.
mindig lelkendezett a szüleiről, fura is volt (annyi idősen ennyire jóban lenni velük).
eljött érte egyik nap az anyja, és egy huszonöt körüli (akkor velem egyidős) lány volt.
néztem, néztek, nevettek és másnap elmesélte, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak pár éve, és a friss házas huszon-harmincas szomszédai (semmi vér szerinti kapcsolat, csak öt év egymás mellett élés) örökbe fogadták őt és az öccsét is, kezdő házasként, kezdő szülőként, kisgyerekesként.
komolyan, azóta hiszek az emberekben mégis.
KedvelésKedvelés
Hű, ez tényleg nagyon nemes kötelezettségvállalás lehetett. Jó tudni, hogy vannak ilyen emberek.
KedvelésKedvelés
Én már felnőtt vagyok, de még mindig nagyon jóban vagyok a szüleimmel. Lehet, hogy ez a mai világban fura, de ez van.
KedvelésKedvelés
jó lenne jóban lenni velük és jó lenne ha nem ez lenni a furi, hanem az alap 🙂
KedvelésKedvelés
“a pap azt mondta, mindenki vállaljon három gyereket, mert a fehér embernek kell szaporodnia.”
Sajnos el tudom képzelni, hogy ilyen tényleg elhangzik.
KedvelésKedvelés
Azt nem tudom, hogy a pap ezt mondta-e, de Csongor ezt mondta:-)
KedvelésKedvelés
Belül mindenki rózsaszín, még Csongor is 😉
KedvelésKedvelés
Távoli ismerős házaspár, feleség szőke-kékszemű, addigi három lánya szintén az anyjára ütött, útban a negyedik, anyukája társaságban, lánya-veje-unokák füle hallatára: “Hát, nehéz lesz nekik így néggyel, de inkább ők szaporodjanak, mint a c**ányok.” Folytassam…? 😦
KedvelésKedvelés
Mintha kizárná egymást/”ellensúlyozná”.
KedvelésKedvelés
Inkább az ellensúlyozáson volt itt a hangsúly, apuka a kezdettől fogva csurkista, később ordas eszméket propagált hörögve, anyuka meg járta az ő saját kálváriáját, megérnének egy külön mesét… hiába volt többre érdemes anyuka, a végén őrá is tapadt a mocsokból, ezt adta tovább az unokák felé… meglett a negyedik unoka, szőke, kékszemű, angyali kislány, aki alig öt évesen, védett vattaburkában visítva hisztizett, “Mikoj mennek el innen a c**ányok örökre?”
KedvelésKedvelés
Ez milyen szomorú!
KedvelésKedvelés
Vannak beteg papok, mint ahogy beteg orvosok, tanárok, pszichológusok stb. Én hallottam már ennél durvábbat is, szerencsére nagyon ritkán.
KedvelésKedvelés
Van itt ezzel kapcsolatban egy dolog, csak kicsit félek belevágni 🙂
Ezek a megjegyzések rondák, rasszisták, faj alapú felsőbbrendűségi érzésből fakadnak és totál helytelenek. De, másrészről az van, hogy az európai fehér ember (és minden amit ez így jelenthet kulturálisan, civilizációsan, törvénykezésileg stb.) konkrétan kihalóban van, bizonyos kutatások 50, mások 100 évre (de annál többre senki) teszik a teljes kihalását(unkat). És ez is olyan, mint sok más kérdés, hogy nem lehet róla beszélni, mert van a gonosz többlettartalma, pedig egyébként ez egy reális veszély, hogy az emberiségnek egy – legalábbis eddig és főleg hatalomból, meg a más kiiktatásából és elnyomásából, de mégis – meghatározó szelete eltűnőben van. Ilyen értelemben, viszont, lenne értelme a fehér ember fennmaradását is támogatni. Érthetően írtam?
KedvelésKedvelés
Én erről még nem hallottam, meg vagyok döbbenve.
KedvelésKedvelés
Ugyan, a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett max erősen lecsökken a létszám, még erősebben az arány, de hogy kihalna, ugyan már. Sosem olvastam ilyesmit, hol találtad?
KedvelésKedvelés
Egyetértek. A fehér emberek birtokolják jelenleg a földi javak legnagyobb részét, ők élnek a legnagyobb létbiztonságban, és ez sokkal többet nyoma latban a fennmaradásnál, mint a létszám.
KedvelésKedvelés
Ezt úgy írtad Laci mintha bármilyen demográfiai tendenciával tisztában lennél.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_iszl%C3%A1m_Eur%C3%B3p%C3%A1ban
http://www.youtube.com/watch?v=19KFRSKhm0M /atv riportfilm/
És akkor ezek még nagyon óvatosak voltak.
KedvelésKedvelés
És? Ez azt jelenti, hogy az európai népesség ki fog pusztulni? Vagy azt, hogy elveszíti jelenlegi vezető szerepét? Nem a csökkenő létszámot és arányt vitattam, sőt.
KedvelésKedvelés
Nem hal ki, csak keveredik 🙂
KedvelésKedvelés
Keveredik: hát eddig is ez volt, most kicsit felgyorsult.
A másik, az előjog: hát igen. Mert az európai kultúra akkora csoda, hogy azért kár. Hm. a többi kultúráért – amit például az európai emberek pusztítottak el – nem volt kár? A demokrácia. Az amerikai/nyugat-európai. Ami kőkeményen támogatja az öböl-menti “demokráciákat”, Pinochetet, stb. És persze jól megdöntötte Allende nagyon diktatórikus rendszerét.
Vagy hogy kipusztul az egész emberiség. Valljuk be, az emberen, meg a broilrcsirkén (ami ember nélkül teljesen életképtelen) kívül kit/mit érdekel? Az őserdők fellélegezhetnének. A Föld öntisztuló rendszere lassan eltakarítaná a mocskot, amit szétszórunk magunk körül.
KedvelésKedvelés
A 100 évet és kihalást előadáson hallottam, de gondolom, ez ilyen médiafogásos dolog lehet, hogy ha 2030-ig, vagy 2050-ig ezek az előrejelzések, és mondjuk az elkövetkezendő 30 évben 25%-al emelkedik a 65 éve fölöttiek aránya, míg az újszólötteké csökken, akkor valószínűsíthetően 2010-ra egy teljesen elöregedett Európáról beszélünk. Onnan a kihalásig már nincs annyira sok. Szóval a 100 év meredek. Elnézést, hogy csak így dobigálózom vele.
Azonban, az biztos, hogy a demográfiai változás pillanatnyilag Európa egyik legnagyobb kihívása. Főleg, mert erős gazdasági és társadalomszerkezeti következményei vannak, és az egész kérdés elég összetett. Az EU2020 regionális kihívásokkal foglalkozó egyik dokumentuma szerint pl. Dél-Európát és Dél-Kelet Európát fenyegeti a legnagyobb veszély, egyrészt mert borzasztó alacsony a munkaképes munkaerő foglalkoztatottsága, ezen belül különösen alacsony a nőké, másrészt itt a legmagasabb a migráció (és ez egy kicsit személyes tapasztalat is, Romániából tényleg tömegesen vándorolnak el a fiatalok, van olyan 40 éves évfolyam, akik más országban tartják az érettségi találkozójukat, mert szinte senki nem él itthon, ez a mostani végzősöknél sem különb, gondoljunk csak a frissen végzett orvosokra), alacsony a munkavállalási kedv, mondjuk a populáció egyensúlyban tartásához szükséges 2,1 gyermek/nő helyett 1,3 gyermek/nő az arány. Ellenpólusként ott vannak az északi államok, ahol van kiépített szociális háló és a munkaképes nők 80%-a dolgozik, mondjuk az olasz 40% helyett, pl.
Ehhez hozzá jön az átlag életkor kitolódása is, és ez nekem döbbenetes adat, 2050-re a 0-14 éves korosztály 66 millióra csökkenhet, a 80 évnél idősebbek száma pedig 11,4%-ra emelkedhet a 2005-ös 4,1-ről. Nerm teljeséggel megállíthatatlan folyamat, de valóban aggasztó, főleg, hogy Európa területén sokkal több országot fenyeget az elöregedés veszélye, mint amennyit nem és a legvadabb sci-fi elképzeléseimben sem tudom elképzelni, hogy pl. Romániában olyan társadalmi szintű törvény- és mentalitásváltás álljon be az elkövetkező 10 évben, ami ezt a folyamatot legalább lecsökkenti, ha nem megállítja.
Mindehhez hozzájön a színesbőrűek és muzulmánok tömeges bevándorlása Európába (nincs semmi plussz tartalom, csak ez a 6 szó egymás után), ami viszont asszimilációs szempontból járul hozzá a fehér ember számbeli csökkenéséhez.
http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2012/04/europes-real-crisis/308915/
http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+IM-PRESS+20080414FCS26499+0+DOC+XML+V0//HU
ez nagyon régi, de nagyon okos és szerintem 10 évves később pont ugyanolyan aktuális: http://magyarnarancs.hu/belpol/a_nepesedespolitikanak_az_eletrol_kell_szolnia_kremer_balazs_szociologus-63807
http://www.demographic-challenge.com/demographic-change-in-europe.html
Szóval, tényleg nem halunk ki egyelőre, de ha véletlenül találkozunk olyanokkal, akik jóindulatúan és nagyobb társadalmi összefüggéseket figyelembe véve, nem politikai célzattal érdeklődnek a gyermekvállalási kedvünk felől, esetleg ennek híve, akkor azt elhihetjük nekik 😀 😀 😀 😀
KedvelésKedvelés
Persze, érthetően, de gondolod, hogy olyan nagy kár érte? .-)
Ahogy a maja, inka, stb. kultúra eltűnését túlélte az emberiség, túl fogja élni az európai fehér kultúra vesztét is.
Nagy része beolvad majd a következő uralkodó kultúrába, ahogy az európai is az elődjein alapul.
Szerintem a világ népessége erősen az elkeveredés felé tart, egyre több lesz a kevert rasszú ember, és majd nem fog számítani senki bőrszíne (remélhetőleg).
Majd létrejönnek a demokrácia, a gazdasági, társadalmi élet, a művészet másféle formái.
KedvelésKedvelés
Van egy humorista, Russel Peters, Kanadában él, anyja kanadai, apja indiai. Ázsiai közösségek előtt szokott fellépni, szerintem van benne igazság, mikor azt mondja, hogy a globalizáció miatt egyre több vegyes házasság van , és előbb-utóbb mindenki keverék lesz, a WASP el fog tűnni az amerikai kontinensről.
KedvelésKedvelés
igen értelek, valóban ingoványos terület :).
mit jelet az, hogy fehér ember? ki fehér ember? a “fehér ember” génjei ott vannak azokban az emberekben is akiknek nem minden felmenőjük fehér. mennyire kell, hogy valaki bőre fehér legyen ahhoz, hogy fehérnek számítson? vajon létezik-e valóban egy ilyen abszolút kategória, hogy “fehér ember”? vagy esetleg ez egy olyan előjog, amiben ha valakinek eléggé fehér a bőre az adott terület normái szerint, akkor úgy gondolhatja, hogy felsőbbrendű?
nekem ezekre a kérdésekre a válasz nem egyértelmű, viszont szükséges ahhoz, hogy értelmezni tudjam, hogy mit jelenthet az, hogy a “fehér ember fennmaradása”.
és örülök, hogy behoztad ezt a témát, érdekes számomra ez a kérdéskör.
más, de kapcsolódik. valaki egyszer azt mondta, hogy a fehér bőr az előjogokon túl egyedül arra garancia, hogy érzékenyebb az ember tőle az UV sugárzásra. és hogy a barna, napsütötte bőr csak a fehér bőrűek számára óhajtott. a sötétebb bőrű emberek meg fehérebbet akarnak. az előjogok és a bőrszín alapú hatalom leosztáson túlmenően nem tűnik elég kiforrottnak, hogy akkor most mi is van itt bőrszín ügyben.
még valami, hogy London vagy New York, vagy más multikulti városokban mászkálva ez az egész bőrszín fogalom rendszer egészen szétesik, minden arc más, más arányú, más színű, a hajak is, a ruhák is. egészen szédítően színes és tele van átmenettel. akkor most ki fog kihalni és ki nem?
és mégegy, hogy a klímaváltozás is csak kicsit valószínűen érdeklődik a humanoid bőrszíne iránt.
KedvelésKedvelés
és jelenti-e a felvetésed azt, hogy ha azt akarom, és biztosra akarok menni, hogy az én saját fehér lényem maradéka fennmaradjon az utókornak, akkor fekete emberrel kell összeállnom fajfenntartani? (bocs, ez nagyrészt vicc volt :))
KedvelésKedvelés
Humánetológusok megfigyelték, hogy az észak-amerikai feketék leszármazottai egyértelműen fehérebbek mint az ősök (keveredés nélkül is), ezzel egy időben az Afrikába került európaiak utódainak bőrszíne sötétedik. Kiszámolták, hogy mennyi idő alatt fog az afroamerikaiak bőrszíne kifehéredni (az afrikai fehéreké besötétedni) és megdöbbentő de ehhez elég pár ezer év (konkrét számra sajnos nem emlékszem). Ebből is látszik, hogy ennek a bőrszín mizériának nem sok értelme van.
KedvelésKedvelés
Izgalmas minden kérdés, egyre sem tudom a választ :). Egy egész szakdolgozatot szenteltem annak idején, hogy megértsem, mit jelent európainak lenni, illetve, hogy bebizonyítsam, hogy Kelet-Európa nem része annak, amit európai civilizációnak hívunk. Ez nagyjából 10 éve volt, azóta két barátom is kutatja a témát intézmémyesített keretek között és azt érzékelem a beszélgetéseinkből, hogy nem lettek sokkal okosabbak, mert annyira nehezen megfogható az egész kérdés.
Bármilyen szomorú bevallanom, valószínűleg az egész fehér ember kérdéskörben benne van egy fajta előjog-csomag is. Pontosabban, inkább arra gondolok, hogy olyan körülmények között tudok élni (és ami szimpatikus is nekem), amely sok más kultúrkörből származó népnek, embernek nem adatik meg. Persze, tudom, hogy ez többnyire a mások elnyomásával, kiirtásával, szolagsorsba taszításával, és szegénységbe tartásával valósult meg, és ettől kevésbé szimpatikus, de a kérdés az, hogy lemondanék-e róla, cserélnék-e más kulturális környezetben élőkkel? Viszonylag keveset tudok róluk, ha negatívumra gondolok, számomra kevésbé élhető dolgokra, akkor Afrikával a szegénységet, Dél-Amerikával a diktatúrát és a rendezetlenséget, Ázsiával a vallás hatalmát és a nők elnyomását asszociálom, miközben tudom, hogy “Ázsia – a világ keleti negyede – az eredetek vidéke. A történelem folyama, ahogy a birodalmaké és a napé, Keletről halad Nyugat felé” (saját fordítás egy Anthony Pagden nevű politikai tudományokkal foglalkozó professzor egyik könyvéből).
Nagyon leegyszerűsítve, számomra az európaiság jelent egyféle demokráciát és jogállamiságot, emberi jogokat, törvény előtti egyenlőséget, gazdasági életet, szociális juttatásokat, civil mozgalmakat, a vallás kivonulását a közigazgatásból, élhető tereket, választási szabadságot, mozgásteret, fejlődési lehetőséget. Mellétéve, természetesen, hogy ezek egyikse sem működik gördülőmentesen és semmi bizonyíték nincs, hogy ez a legélhetőbb formája egy társadalomnak.
Ez így ebben a formában pont azt a felsőbbrendűséget sugározza, amivel nem értek egyet. De csak ezt ismerem, ezzel a kolletkív tudattal nőttem fel, mégha valahol határvidéken a Balkán és Európa között, és ha ez eltűnne, akkor sajnálnám. Ebben, azonban, sok van az én újtól való félelmemből is, a változást enyhén szkeptikusan és gyakran pesszimistán megközelítő magatartásomból (kivéve, ha nem vagyok 100+%-san meggyőződve, hogy jó lesz). A férjem szerint ezek a legtermészetesebb folyamatok, népcsoportok eltűnnek, mások lesznek helyettük, asszimilálódnak, kihalnak, civilizációknak megbuknak, megszűnnek, van egy körforgás, aminek az előszelét esetleg épp megéljük, kár ezen sajnálkozni. Lehet, hogy neki van igaza.
KedvelésKedvelés
Példátlan, mennyi elütés 2 hozzászólásban, elnézést érte.
Meg azért is, mert kissé összemostam Európát a fehér emberekkel, ami azért távolról sem fedi az igazságot. Nem igazán vannak statisztikák a kezemben, ugyhogy ez ilyen hallomás-alapú, de világviszonylatban úgy tűnik, egyre kevesebb a fehér bőrű ember. De ki a fehér ember, valóban, és ha csak a színre megyünk, akkor ez a tendencia nyugodtan lehet előjel nélküli is.
KedvelésKedvelés
Tetszett amit írtál és a legtöbb gondolattal benne mélyen egyetértek. Például ezzel nagyon:
“valószínűleg az egész fehér ember kérdéskörben benne van egy fajta előjog-csomag is.”
KedvelésKedvelés
Az egész bejegyzés üt, mint a defektes buszkerék 🙂
Szeretném megerősíteni, hogy nemcsak apukák, hanem – főleg idősebb – nők is hasonlóan viselkednek.
Nem kicsit idegesítő, hogy őszintén és komolyan érdekli őket a kérdésükre kapott válasz, amennyiben az megfelel annak, amit hallani szeretnének.
Ha nem azt a választ kapják, amit hallani szeretnének, kibillennek és önkéntelenül kapaszkodnak a céges vagy a családi policybe. Először is, keresni kell valami hasonló problémát és megoldását, amelynek mintájára reagálhatnak a furcsa válaszunkra. De jaj, nehogy a távolságot tartó burok megrepedjen! Tehát az őszinteség, a nyitottság, az elfogadás nem opció. Csakis a langyos, nem kölcsönös, hanem részükről elvárt tisztelet, egy kis semleges kémhatású felületesség, csevej valami kis szoftos témáról, ami nem az időjárás, mert mégsem vidéki parasztok volnánk, szervusz.
Pedig, ha már kérdeznek, olyan jó lenne kicsit beszélgetni. Ha nem is mélyen, csak őszintén. Szal valami átmenetként a BaH vs. Csongor és a Ligert vs. Tiguer káplárok fémjelezte szakadékok között…:)
KedvelésKedvelés
“Ligert vs. Tiguer káplárok fémjelezte szakadékok között”
Egyrészt 😉
KedvelésKedvelés
A mozgaskorlatozott gyerekunket egy honap alatt Magyarorszagon tobbet bamuljak, mint Irorszagban ket ev alatt, es ha visszanezek akkor sem esik le, hogy talan nem illene… Es hallottam mar megjegyzeseket, amit nem nekunk szantak, rola… Nem ertem, hogy ez a tarsadalmi erzeketlenseg honnan jon, sokat gondolkoztam ezen, majd egyszer kutatom talan.
KedvelésKedvelés
Az is biztos okozza, hogy nálunk a fogyatékkal élők rejtőzködnek, nem feltétlenül önszántukból, hanem mert mondjuk akadálymentesség hiányában nem tudnak egyedül közlekedni, ügyet intézni, önálló életet élni és azért ki sem mozdulnak otthonról. Kedveset vegyülnek az átlagnéppel, akik emiatt felfigyelnek a jelenlétükre, ha mégis, és tudatlanságukat ilyenkor megcsillogtatják.
KedvelésKedvelés
Igen, ez is lehet a háttérben. Általában én is megnézem az ilyen embereket, de nem tolakodóan, feltűnően, és egyáltalán nem rosszindulatból, csak kíváncsiságból. Érdekel például, hogy egy mozgáskorlátozott ember technikailag hogyan tud közlekedni, vagy sokszor elcsodálkozok, hogy a vakok milyen hatékonyan használják a tömegközlekedést, milyen jól tájékozódnak.
Van még hová fejlődnünk az együttélésben, szerintem nagyon fontos lenne ezt bevenni az oktatásba is.
KedvelésKedvelés
Én a Telekibe jártam, ami a Vakok Intézete mellett van. Járt a suliba pár vak diák is, megtanultuk, hogy kell velük együtt élni, nagyon jó volt. Nem mindenki használja hatékonyan a tömegközlekedést. Én arra jöttem rá, hogy a nagyon magabiztosak is mindig örülnek, ha felajánlom a segítséget, csak annyit, hogy felsegítem a metróra vagy le, az aluljáróba. Közben jókat szoktunk dumálni, ha egyfele megyünk, és ha van kedve neki is, nekem is. Beszélgettem már jogásszal, titkárnővel, angoltanárral, zenésszel.
KedvelésKedvelés
Persze, nem mindenkinek megy simán, előfordult már, hogy én is segítettem egy vaknak fel- és leszállni. De ilyenkor mindig bizonytalan vagyok, hogy nem veszik-e rossz néven (ezért jó is, hogy írtad, hogy örülnek a segítségnek), mert lehet, hogy meg tudja ő oldani, csak máshogy vagy lassabban, és zokon venné, ha közbeavatkoznék. Ilyen dolgok miatt is lenne jó a párbeszéd, és hogy ezek az emberek látszódjanak a társadalomban.
KedvelésKedvelés
Ezt a dilemmát – pl. kereszteződésnél – de idős emberekkel is, nem csak vakokkal úgy oldom fel, hogy megkérdezem: segíthetek? Azért akinek ez is rosszul esik, az szerintem rosszul van bekötve. Ugyanez hely átadással. Sok idősebb ember gondolja pl. úgy, hogy azért még nem öreg. És lehet, hogy joggal, mert épp 10 km-es utcai futóversenyre készül 75 évesen 😉
KedvelésKedvelés
Igen. Ha belegondoltok a gyerekeink nem talalkoznak suket, vak, mozgaskorltozott gyerekekkel, mert ok tobbnyire nem a normal altalanos iskolakba jarnak. Ami sztem eleg nagy baj. Mindket oldalnak. Hisz az ep emberek nem tudnak mit kezdeni veluk(itt is felnerultek ezzel kapcsolatban kerdesek),a serultek meg teljes kirkesztettsegben vegzik el az iskolaikat.
A fiam kozepiskolaja udito kivetel. Spanyol kettannyelvu es rendkivul nyitott. Tobb kerekesszekes diak is jar oda, es a fiam hihetetlen tolerans minden szempontbol. De sajnos ez az iskola kivetel, pedig ez kene hogy legyen az alap.
KedvelésKedvelés
Erre lett volna jó az integrált oktatás.
Ami ellen annyian tiltakoztak kézzel lábbal, mert mi van, ha a sérült gyerek “lehúzza” a többit?
Persze, vannak feltételei ennek is, viszont sok esetben csak némi empátia és affinitás szükségeltetne.
Én pl. a nagyfokú hallássérülésemmel normál iskolába jártam végig, annyi volt a különbség, hogy mindig az első padban ültem és szabad volt fordulnom a tanár után, amikor fel-alá járkált a teremben. Meg ők is igyekeztek általában arccal fordulni felém, amikor magyaráztak valamit.
Aztán tollbamondásokat nem kellett írnom, meg énekből sem zenefelismeréses dolgozatot.
KedvelésKedvelés
Ha egy óvodában amúgy is van fejlesztő pedagógus, akkor az óvónőn múlik, pl. A lányom csoportjába jár egy downos kisfiú, de csak azért, mert elvállalták. Mindent csinálnak együtt, és a gyerekem nem fog bután nézni, ha találkozik más downosokkal. Van a Mindenkinek becsengettek!-program, sérült gyerekek járnak normál csoportokba, osztályokba a hét bizonyos napjain, és a végén részt vesznek egy közösen összeállíott produkcióban. De szerintem is az integráció lenne az igazi, csak sok pedagógus nem is tudná, mit kezdjen velük. Pedig meg lehet tanulni.
KedvelésKedvelés
én egy falusi iskolába jártam, a 80-as években, borsodban. és ott annyira természetes volt, hogy vannak ilyenek! bocs, most nagyon nem pc kifejezéseket fogok írni, de a mi osztályunkban volt “repkedős józsi”(vmi idegi baj, enyhe szellemi fogyaték, és közben a kezével, ha ideges volt, repkedő mozdulatokat tett), és a másik osztályban volt “süket kati” (gondolom, érthető). ezek ma nagyon gáz neveknek tűnhetnek, de tényleg semmi rossz íze nem volt akkor, mi kb. úgy éltünk, mint az én kis falum című filmben, ott mindenkinek volt helye, és egyenrangúak voltunk, jó, voltak rossz meg jó tanulók, persze, nem akarom idealizálni. de ma a józsi nem járhatna velünk egy osztályba, szerintem. és pl. az ilyen néha rángatózó, epilepsziára hajlamos emberektől sose féltem, mert 6 éves koromtól láttam ilyet, és a nagyothallókkal is emiatt tudok bánni, nem ordítok. amit fent írtam, hogy a vakokkal és gyengénlátókkal meg nem (holott nekem tudjátok, mekkora dioptriám van? 8!! na, isten nem ver bottal, mindig mondom, itt is írtam már, ezen már csak röhögni lehet, éljen a kontaktlencse), mert olyat nem tapasztaltam meg. gyerekként tényleg minden, de minden természetes, én ebben nagyon hiszek.
KedvelésKedvelés
koszonom!!!!!!!
“Nem vagyunk vallásosak. Meg hívők sem. És egy egyházi esküvőn meg kell ígérni, a vallás szellemében fogjuk nevelni a gyerekeinket, márpedig Istennek nem hazudunk ekkorát.”
KedvelésKedvelés
nem szóltam volna, de ha ez így ki lett emelve: ez nem igaz. Egyházi esküvőnk volt, a férjem esküjének szövegében nem szerepelt Isten neve, se semmilyen vallásos dolog. A leendő gyerekre meg pláne nem vonatkozott semmi. Olyannyira, hogy mindkét gyerek azóta is pogány, a pap pedig így is imádja őket, a gyülekezet szintúgy.
KedvelésKedvelés
Felekezete válogatja. Katolikuséknál ilyen nincs.
KedvelésKedvelés
Kerulom az apukakkal valo beszelgetest, mert idegesitenek. Kivaltkepp az, amikor a baratnoim parja, ferje, akarkije sokatmondoan vonja felre az enyemet, hogy elmondja a gyerekvallalas kapcsan milyen kibebaszott fontos osszefuggesekre jott ra! Sorolhatnam reggelig. Peldaul ilyen a “most utazzatok, mert kesobb, gyerekkel mar nagggyon nehez”, vagy “ha szerettek aludni, akkor mostanaban ne csinaljatok gyereket”, “ez tenyleg olyan nehez, mint mondjak, hulla faradt vagyok, oreg, jol gondold meg”…. Mert ok mar tudjak, hat megsugjak a gyanutlannak mi leselkedik ra! Gratulalok a felismeresekhez. A jutalom pofonsorozasert, kerem vonuljanak fel delutan libasorban a medence melle! Ott osztjuk, mert mi nyilvan gyerek nelkul egyebet sem csinalunk, mint ott hentergunk a mit sem sejto parommal…. Hat ja.
KedvelésKedvelés
Ez nem feltétlenül rosszindulatból fakad. Én örültem volna, ha annak idején csak egyetlen ember is teljesen őszintén elmondja, mekkora szívásra számíthatunk az elején. De mindenki csak mosolygott meg lelkesedett, aztán amikor már a padlón voltam, és ezt nem is rejtettem véka alá, sorra jöttek a beismerő vallomások ugyanezektől az emberektől, hogy hát igen, az elején én is rengeteget sírtam, meg hát igen, pokoli volt az első pár hónap stb. Én azóta mindig őszintén elmondom, nekem milyen volt az első gyerekkel – persze, csak ha kérdezik. Ez fontos.
KedvelésKedvelés
nekem megvolt ez apukában-anyukában is. aki elmondja, amin már én is keresztülmentem (!), pl. szülés, szülés utáni szex, nemalvás, mindegyik feltalált a a spanyolviaszt. de a legjobbak azok, akik azon az alapon osztanak észt, hogy van kb. 1 vagy 2 évvel idősebb gyerekük (ne csecsemőkre gondoljunk). hűha. miért zavar mégis a leginkább? a stílus miatt. én nem kértem az észosztást. amire vágyom, hogy meghallgassanak és együttérezzenek, ami tök más, mint a maguk fényezése.
a legemlékezetesebb az az apuka volt, aki a nehéz hüvelyi szülés anyára gyakorolt negatív hatásait (pl. fájdalmas szex) hallgatva elkezdte fennszóval a férjet sajnálni. az empata.
KedvelésKedvelés
Az jutott erről eszembe, hogy nagyon sokan a terhesség első 12 hetében titkolóznak, még nem verik nagydobra, és ezért a vetéléseket sem tudjuk meg. Pedig az is gyakori, és mikor az ember ilyen helyzetbe kerül, akkor derül ki, hány embernek volt még.
KedvelésKedvelés
Ez azért egy fokkal jobb, mint amikor érezhetően azért akarnak rábeszélni, hogy neked is szar legyen. Előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból “bezzeg a gyerekteleneknek futja síelgetésre, meg bali nyaralgatásra” típusú pampogások formájában.
KedvelésKedvelés
egyébként ismerősi körben a jellemzően többgyerekes, magukat főleg vagy kizárólag az anyaságban megtaláló személyek a legnagyobb bezzeganyák. úgy néznek a panaszkodóra, mintha a Marsról jött volna. szinte sosem őszinték, max. évekkel később mondják (de akkor is ezzel az irritáló “ki lehet/kell bírni és passz!” hangsúllyal), hogy hát igen, a gyerekek abban a korban ilyenek/olyanok (miközben azért nem mind ugyanolyan, nem minden gyerek és anya idegrendszere ugyanolyan).
KedvelésKedvelés
Van két gyerekem. Egy fiú, egy lány. Aztán rákos lettem, és elvesztettem a petefészkeim és a méhem. Ha túlélem ezt a szart, szeretnék egy babát örökbe fogadni. Mert minden álmom volt egy harmadik , és már nem lehet.
Persze már most mindenütt megtalál az “örülj, hogy van már kettő”. Örülök. Ők a mindeneim. Mégis, a meg nem született harmadik tekintetében olyan vagyok, mint az, akinek soha nem lehetett. Eddig ezt egyetlen ember értette meg körülöttem. Ő mutatta meg ezt a bejegyzést.
Együttérzésem mindazokkal, akik átélik ezt az űrt. Akár van már gyermekük, akár nincs.
Az örökbefogadással kapcsolatos nehézségeket pedig egyelőre csak nagyon remélem, hogy én is átélhetem majd. Akkor majd jobban tudok ahhoz is érdemben hozzászólni…
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon! Kemény, amin átmentél. Mesélj majd, ha alakul valami!
KedvelésKedvelés