mondjuk el még azt is

Közzétéve Szerző:

…egészen? Vagy csak félig? Szorítsuk tenyerünkbe a pihegő befejezést, csillogjon a rémült szeme ott, és majd egy másik bejegyzésben repüljön csak a magasba?

2007 júliusa van, nagy forróság, van egy szeretőm, még épp megvan, én szeretem őt, szeret ő is, ha hazudik is, de hát ezt nem lehet, ezt meddig? Aznap, tizenhatodika van, megnéztünk egy megrázó, spanyol filmet, én javasoltam, igen, kivégzik a fiatal, heves terroristát benne, eltörik a csigolyáját, realista film, pedig az utolsó pillanatig hittük, hogy nem, jaj, mennyire bizonyos volt, hogy ott tekeredne le az összes európai film, és aztán bemegyünk a Rossmannba.

Az Oktogonnál.

Az egyetlen drogéria, amelyikben lehetett nagyon vicces Benetton óvszert venni, akkor még, és azóta sem. Egy megvan belőle még.

Persze minek az?

Ezúttal terhességi tesztet veszünk, mert valami négy nap, vagy nem is tudom, nem gondolok semmit. Könnyű játék ez is, minden az, tequila a libegőn, ribizli a fanszőrzetben. Július.

Pisilni kell, minden cseppje kincs.

Mint valami frappé, most olyan ez az egész, olvad az aszfalt. Kétezerhét július tizenhatodika. Moziban voltunk előtte, említettem már? A Művészben.

Egy épp hatvanéves férfiú, derűs, erős és nagyon szeret, fogom a kezét, húzom, tudom az útitervet, nem beszélünk, tompaszögű a sarok, aztán egyenesen, szobor jobbról és balról, aztán zebra, aztán még egy zebra, ott árnyas épp, platánfák, amelyeket mi mentettünk meg pont egy évvel azelőtt. És bemegyünk.

Mindig mindent tudtam. Akkor még szorongtam ettől, hogy én tudok mindig mindent. De hát kénytelenek vagyunk.

Bemegyünk az ernstmúzeumba, még előtte odapillantok a radnótiszínházra, épphogy, vagy nem is, csak most gondolom, hogy odapillantottam, a létnek arra a saroképületére, július van. Biztos mindig odapillantottam, nem lehet, hogy nem.

Bemegyünk, be. Moziból jövet, drogéria, múzeumba menet.

Föl az emeletre, egyenesen föl, mint a tank, tudjuk, hová megyünk. Tudom, hova megyek, ő meg úgy jön, hogy hát mindig beleviszel engem mindenbe, őrültségekbe, de aztán mindig kiderül, hogy igazad van. Üres a lépcső.

Ezt persze most mondom, innen, akkor ez a mondat nem volt még sehol.

Igen, jól emlékszik a figyelmes olvasó, ezt mondta akkor, akkor mondta, amikor annyira nem tudott járni aztán bő öt évvel később, és én kicipeltem az onkológián a klotyóra, nehogy már pelenkába, és mindezt némán, nehogy bejöjjön a rémüldöző nővér, mert könnyű ám elesni egy testtel, amelyik nem tud járni, sőt, a fejét megtartani sem, de röhögünk azért.

A női vécé ott van rögtön. A kezemben maradt a mozi előttről egy fehér műanyagpohár, abba pisilek.

Pisilek én. Minden cseppje kincs. Július.

Józan vagyok és szakszerű. A szerelmem kint kínlódik, őrködik, de meg ne lássa a jó ismerős, a művészettörténész asszony, aztán bejön mégis. Addigra én már előrehaladtam a szakszerűségben. Derűs minden. Mint a karikacsapás, olyan a világ, dőlnek el a sorsok. Megvan a csík, jó, de míg végigér… ja, hát persze, a közelebbi, szép, vastag piros csík az, ami számít, el is felejtettem ezt, a távolabbi a kontrollcsík, akkor ez pozitív, kiöntöm, bizonyos vagyok, kimondom, milyen szóval mondtam vajon, nem tudom, de nézi is. Lemegyünk a lépcsőn, milyen rövid lefelé. Hallgat, el sem hiszi, én sem, nem hiszem, hanem tudom, egyszerű minden. Hallgatok. Július van.

A Két Szerecsen előtt megszólal, azt mondja: és arra nem gondoltál, hogy… És én felelek, ránézek: nem. Arra nem. Nem fejezheti be a mondatát. Hova megyünk? Banánturmixot inni.

Ennyi az élet, és ekkor kezdődött a mi jövőnk, ebből lett minden, ebből a bizonyos válaszomból. Nem akart ő gyereket, nem akartam én gyereket, nem volt játszma, nem volt eszköz, csak a tudás, az volt, sors volt, de hát ezek csak szavak, jaj, de könnyű ilyeneket írni, a másik énem parodizálja ezt szinkronban, de mit csináljak, így történt, július volt, minden cseppje kincs, és szerettük egymást, igenis.

És hozzáigazítottuk az életet ahhoz a négy milliméteres csíkhoz. Volt persze még mindenféle, esemény, fájdalom, más sorsok, de ennyi a lényeg. A lényeg sosem bonyolult. Ilyen is van. És ezt magyaráztuk évekig aztán. Soha semmi kételyünk nem volt. És hát olyan is.

Resize of BUF_1455Csak úgy elmondtam most ezt, mert rozét ittam ma este, három pohárral, ott, ahol nem voltunk és nem is lehetünk már együtt, és nem is szeretne itt. És, hogy is mondják, erősen progresszív dzsesszt hallgattam közben, és ilyen szaggatott lettem, fájdalmas és könnyű egyszerre, és egyszer csak elmondható lett ez is, a szépsége, hogy utólag milyen egyszerű már, sorssá tűnik át a véletlen, és hogy így volt, mégis, pontosan így volt, minden cseppje kincs. És vannak még más történetek is.

cropped-pa010104.jpg

55 thoughts on “mondjuk el még azt is”

      • Ha a rákot pusztán lelki okokra lehetne visszavezetni, nekem soha nem alakult volna ki. Nálunk volt anyai nagyanyámnak, anyámnak, nekem. Ez genetikai hajlam.

        Kedvelés

      • sis nagyon nem okos és csak nagyon halkan:
        szerintem a diagnózis öl, nem a rák – aztán meg a “kezelés”. én ezt látom.

        Kedvelés

      • Nem, nem az életetekbe halt bele. Szerintem lődd ki a második választ, mert hazug. A rák hosszú, hosszú évek alatt alakul ki, egy része genetika, más része egyszerűen az, hogy bizonyos kor felett baromi gyakori. Lehet, hogy nem volt hosszú, ami nektek adatott, de amennyi ebből a blogból átjön, az az, hogy csak így volt érdemes élni. Nektek volt élet a halál előtt (pont most néztem újra a filmet), és ezt elég kevesen mondhatják el magukról.

        Kedvelés

      • Sok haldokló mellett álltam és hallgattam. Nem vagyok kompetens a meghalásban, így hallgatok. Két dolgot senki nem bán(t) meg halálos ágyán: a viszonzott szeretetet és a gyerekeket. Az élet két formája… A csík csak egy ráadás volt, hogy ne féljetek az élettől. Szerintem…

        Kedvelés

      • A sok évtized, elfojtásban, nem igazi létben, nem igazi szeretetben, sőt, és megfelelésben és mások által kijelöl úton, öntudatlanul, kontrolláltan és feszengve, nem élve – ezekből lesz a rák. És talán lett volna mindenféleképp, de mielőtt vége lett volna egészen, még lettetek ti, fény a végére, enyhítés, ajándék, elismerés, tanulság. Én inkább így látom.

        Kedvelés

  3. “…és hogy így volt, mégis, pontosan így volt, minden cseppje kincs.”
    Ez az Ady vers libbent elém:

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Világok pusztulásán
    Ősi vad, kit rettenet
    Űz, érkeztem meg hozzád
    S várok riadtan veled.

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Nem tudom, miért, meddig
    Maradok meg még neked,
    De a kezedet fogom
    S őrizem a szemedet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Olyan szépen megírtad! Köszönöm, hogy elolvashattam!
    Így vitt egy kis nő rég engem is… Legalább is sok szempontból hasonlóan kezdődött az én életem is…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. nekem az egyik barátnőm jutott eszembe, aki mindig azt mondta, milyen kár, hogy ő lett, mert miatta maradtak együtt a szülei és tették tönkre az életüket egymással. a ti kislányotok viszont azzal, hogy így vállaltátok, megkapta a legtöbbet, amit kaphatott a szüleitől.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. 2007 augusztusa: akkor született a lányom. Akkor, szeptemberben nem ment vissza a férjem dolgozni. Mást akart. Azóta meg már nem is tudja, mit akar. Nekem a 2007 augusztusa előtti évek minden pillanata kincs, abból próbálok meg ma is élni, de lassan annyira megfakul, hogy már azt se tudom, miért szerettem belé, miért szültem neki gyereket, kettőt. Ő nagyon akarta. Most is akarja. Engem nem akar.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. 2007 augusztusa: akkor ismertem meg a ma már ex-férjemet. Akkor éjjel szólt egy kis hang belül, hogy gyorsan fordíts hátat és fuss, ehelyett maradtam… lett két közös gyerek, akiket imádok, de ha tudom akkor éjjel, hogy egyedül maradok majd, lehet, mégis futok inkább.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Nagyon szép.

    2013 július. A vonalak nem jöttek, elrontottam, kincs volt minden csepp és elpazaroltam. Aztán egy héttel később már a szívét is hallottam. Most tele vagyunk várakozással és reménnyel és szeretettel, remélem, a mienk is élésre érdemes. Mármint az életünk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Visszajelzés: posztvakációs szindróma | csak az olvassa

  15. Mindig mindent tudtam: a legnagyobb és legváratlanabb dolgok sosem értek igazán váratlanul. Józan voltam, és tudtam. Az úgy volt, és máshogy nem lehetett.
    Szép ez, amit írtál, érzem a bort, a dzsesszt, bár csak akkor tudtam, hogy tényleg, ez az, amikor leírtad.
    Én ilyenkor olyan “felpuhult” vagyok, kissé meghatódott, csodáló és csodálkozó, és hálás, és szeretettel teli.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Visszajelzés: olyan romantikus | csak az olvassa

  18. Visszajelzés: de nekem első | csak az olvassa

  20. Visszajelzés: a gyerek nem életcél | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: én akkor majdnem odaértem | csak az olvassa — én szóltam

  22. Visszajelzés: szültem, de visszaszívom | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: szeretők és hazugságok | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: akkor most szüljünk vagy ne? | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: nők, akikért elválnak, meg akik teherbe esnek | csak az olvassa. én szóltam.

  27. Visszajelzés: fény a méhben | csak az olvassa. én szóltam.

  28. Visszajelzés: mitől lenne kevesebb az abortusz? | csak az olvassa. én szóltam

  29. Visszajelzés: engem rohadtul zavar, hogy így beszélnek a szexről | csak az olvassa. én szóltam

  30. Visszajelzés: lehet-e sértettségből érvényes művészetet létrehozni? | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .