Nem bánok semmit.
Van annak szépsége, persze, ahogy az ember végignéz az életén, a megannyi sorscsapáson egyfelől, a bűnein másfelől, de az se nagyon nehéz, mert ez az arany óra, a legszebb fényviszonyok, és akkor azt mondja: nem bánok semmit. Így volt szép. Ha még egyszer újrakezdhetném, akkor sem tennék másképp…
Ó, de jótékony ez, de szép, de megnyugtató.
De azért akkor csak mondható ez olyan szép mosollyal, ha az embert bántották, vagy ő bántotta magát. Ha ő bántott mást, aligha mondhat ilyet. “Megbocsátott a feleségem, tehát amit tettem, semmis” — nem, nem.
Noha igen: a bűneink tanulságosak, esélyek is, a traumákból pedig nagy művészet fejlődhet ki. Úgy van. És amúgy sem lehet megúszni a konfliktust, sem a csalódást és a fájdalmat. Nagy hőfokon kiég a salak, igen, az is jó.
És még mennyi minden elég azon kívül. Vegyük számba egyszer azt a sok mindent is.
És akkor a tesztkérdés (hányadszor kérdezem?):
ha minden olyan szép és jó volt, ha ez a megbékélés istenbizony nem maszatolás, az erősek könnyű közönye, szembenézésre való képtelenség, jótékony feledés, tehát ha a nagy mindenjól volt közben nem szól a zene, de legalábbis nem a vonósok, akkor
tedd a szívedre a kezed:
kívánnád-e ugyanezeket az élményeket a saját gyerekednek?
Kétfélét felelhetünk, és a válasz dönti el, valódi-e ez a nagy bölcsesség.
És van-e vajon újrakezdés? Vagy csak a hegek maradnak? Mi mindent veszítünk el végképp a fájdalmainkban? És mit azok, akiket bántottunk?
Tegyük fel, a gyereked belefullad a Tiszába. Nem, nem jó a példa. Tegyük fel, a gyereked cukorbeteg, és nem veszed észre, mert nem figyelsz, és károsodik a veséje. Tegyük fel, nem mész már be az apádhoz a kórházba, nem veszed komolyan, vagy neheztelsz, ő meg erre jól meghal. Tegyük fel, rosszul választottál pályát. Harmincnégy éves vagy, lekésed a Móricz-ösztöndíj határidejét, és többet nem írják ki, az utolsó évben, harmincöt évesen már nem adhatod be. Tegyük fel, hosszas vívódás után és rossz előérzettel elmész magzatvíz-mintavételre, és három nappal később megszülöd a félkész gyereket. Tegyük fel, belemész gyengeségből abba, hogy elfelezd a gyereket az apjával. Tegyük fel, adóssággal terhelted meg a családodat, buta, rossz, önző hitellel, még húsz évig tart, teljesen reménytelen. Tegyük fel, megdugod azt a helyre kis kolléganőt, majd a terhes feleségedet is, mire a felszálló fertőzés károsítja a magzatot. Tegyük fel, nem figyeltél a testedre, és híztál röpke harminc kilót.
Jóvátehető-e ez? Marad-e nyoma? S ha igen, a nyom, az jó-e valamire? Ingatjuk a fejünket, hogy hát igen?
Énnekem magasak a mércéim, úgy értem, én megcélzom a holdat, aztán az alsó párkányig lövök, az is valami. Én úgy szeretnék egy életet, amelyikben vállalható, morális döntések születnek.
Ebben a létező világban, amelyben a generációk görgetik egyre a traumalavinákat, amelyikben ennyi a visszaélés és a fájdalom, ebben persze mondani kell valamit, hát az akkor legyen valami nagyon szép inkább, ne a feszülés, a harag, ne az önvád: legyen hát elsimulás, béke, csendes szó. Az a szép, a filmek végén is. Ha már aláfeküdtünk az úthengernek, ha már ekkorák az úthengerek, legyen legalább most béke, amikor eldübörögtek, legyünk akkor büszkék a kilapítottságunkra, végül is jól áll, hát nem? Másunk sincs.
De milyen volna, ezt kérdem én, milyen volna egy olyan világban élni, amelyikben nincsenek úthengerek, és nem a kilapítottságunkat hasonlítanánk össze másokéval? Hol tartanánk akkor, mi mindenek lehetnénk?
Teszem azt, és hagyjuk most a férfiakat, egyébként tényleg nem haragszom, mondjuk legyen az én családom. Az én álértelmiségi, a látszólag értelmiségi családom, valójában betűnek szónak oly elszánt ellensége, ha nekik szemük lett volna arra, ki vagyok én, miféle, ha segítettek és elismertek volna, ha én nem ebből a hiányból választottam volna társat, mennyivel inkább tele lenne a kassza most. Kérem szépen a különbözetet, ide nekem, ne nekem kelljen most nagyvonalúnak lennem. Én is jobb ember lennék, én sem bántottam volna annyit se mást, se magamat.
Milyen jó lenne, ha nem lenne szükség erre a nagyvonalúságra, bölcsességre, ha lenne a dolgoknak következményük, nem csak mindig a nagy megbocsátás, amelynek biztonságában mi magunk is nyugodt lélekkel örökítjük tovább a bűnöket, verjük le a gyerekeinken az adósságokat — milyen jó lenne egy olyan világban élni, amelyikben lehetnénk csak úgy, akinek lenni rendeltettünk.
Olvasd el: meg kellene bocsátanod
csak az olvassa. én szóltam 
“…milyen jó lenne egy olyan világban élni, amelyikben lehetnénk csak úgy, akinek lenni rendeltettünk.”
😦 Istenem…
KedvelésKedvelés
Gyonyoru megfogalmazas…
Most illuziorombolo leszek, bocsanat, de egybol az jutott eszembe a kezdeti barcsak sohaj utan, hogy mi van akkor, ha tenyleg minden ember az, akinek lenni rendeltetett, es vannak emberek, akik arra rendeltettek, hogy ne lehessenek azok, akiknek rendeltettek?
KedvelésKedvelés
ezt nevezzük egzisztencializmusnak
KedvelésKedvelés
Szép gyomros ez mára is. Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Vinném egy mondatod, persze forrásmegjelöléssel. Mert nekem most, ma betalált. Oda mélyre.
Köszönöm!
Hetti
KedvelésKedvelés
Vigyed, de a forrás végül nem került fel! Jó, hogy itt vagy.
KedvelésKedvelés
Sajnos a “megbocsátás” – nem hétszer, hetvenhétszer! – ma összeforr a konfliktuskerülő, elhallgattató, hamis rendet ígérő, hazug elnyomással, ami mély sebeket és feldolgozatlan traumákat hagy maga után, kezeletlenül, míg a felelősök felelősségre vonása helyett áldozatokat hibáztat (az egyik blogtársunk még tavaly írt a jehovások között eltöltött idejéről, amikor a férje alázta-csalta, de őt türelemre és elfogadásra intették, és kiközösítették, miután nemet mondott erre – jaj, de sok ilyen van, nem csak a tanúk körében…!) . De nem, nem, én hiszek abban, hogy nem ez az elfogadás, nem ez a megbocsátás!
Én abban hiszek, hogy noha szép volna egy Igazán Igazságos Társadalomban élni, ez egyelőre utópia. Ahhoz mindenesetre, hogy megvalósuljon, de legalábbis jobb legyen, az egyén szintjén kell változni. Ha én változom, változást hozok a környezetemnek is, a gyerekeim már másban nőnek fel, mint én, a generációs traumagördítés megszűnik (félreértés ne essék, nekik is lesznek valószínűleg kisebb-nagyobb traumáik, nem lehet burokban élni, de reményeim szerint már lesz pár alternatívájuk az egészséges feldolgozásra, ami óriási különbség, ezt talán nem kell bemutatni).
Mit jelent ez a változás? Nem méltatlan kompromisszumot, Rendet, önáltatást, spiritualitásnak álcázott hurráoptimizmust, ami igazából konfliktuskerülés és elfojtás, ami másnak az érdeke (a nagy egyházak remekelnek ebben, pláne azok, ahol bűn a válás). Hanem felelősségvállalást. A felelősségvállalás nem egyenlő a hibáztatással, pláne nem az áldozat hibáztatásával. Amikor valaki a családomban bántalmaz engem, a társadalom felelősségre vonhatja őt (és vonja is, és igen, egyetértek azzal, hogy nem teszi kellő intenzitással, eléggé komolyan), DE, és ez egy nagyon fontos de… ezzel még el sem kezdődött az én belső munkám. Igenis el kell gondolkoznom azon, hogy miért maradok/tam, és meg kell értenem, fel kell dolgoznom ezt.
Igen, olvastam a “Miért szül még” bejegyzést, tudom, hogy a bántalmazók milyen cukik két pofon között, tudom, hogy az érzelmi mellett az anyagi kiszolgáltatottság is jelen van, és persze a “gyerekek érdeke” is. Nem azt mondom, hogy ostoba az, aki nem sétál ki az első (testi, lelki) pofonnál, nem. Tudom, hogy nem egyszerű, egy olyan háttérből pláne, ahol az ember nem hiszi magát méltónak a kiteljesedett éltre, sőt, arról sincs fogalma, mi az. De eljön egy pont, amikor el kell gondolkozni a miérteken: ki vagyok én, miért kerültem ebbe a helyzetbe, hol az a hiány, amit így akartam feltölteni, hogyan vezet innen az út tovább? Nem hibáztatni kell magamat, hanem megismerni, és ezután felvállalni, hogy igen, ez van. Ez van.
Ezután, és csak azután kezdődhet bármiféle külső változás, majd az azt követő megbocsátás-munka. Aki ezt átugorja, az maszatol, vagy a békítő sógorok, a falu papja, a Nők Lapja kamubékéjét szopja be. Olvastam a bejegyzést erről is, tudom, “Magadat mérgezed vele”, vagy hasonló volt a címe. De ezzel együtt én úgy gondolom, és azok a tapasztalataim, hogy a megbocsátás – magamnak éppúgy, mint másnak, és talán az előbbi nehezebb – bennem zajlik, az én ügyem. Ha kötelet húzunk, és én elengedem a nálam lévő végét, ő húzhatja tovább, de én azt már nem érzékelem, engem az többé nem érint. Mert én elengedtem. Csak ennek egy útja van, amit egyedül kell végigjárnom.
KedvelésKedvelés
Eszter, nagyon szépen megfogalmaztad, amit gondolok. Én valóban csak az én részemet tudom megtenni, adott esetben azt, hogy kilépek a kapcsolatból. Lehet, a másik nem érti meg, nem fogja fel, és az sem tudatosul benne, hogy ő bántalmazott – nekem akkor is ez az esélyem a jobb életre.
Életemben egyszer voltam bántalmazónak nevezhető kapcsolatban. Talán egyszer megírom részletesen. No, nem pofonok röpködtek, csak a lelki, érzelmi terror finomabb eszközei. Én mai napig szégyellem, hogy olyan sokáig benne maradtam. Másfelől, büszke vagyok magamra, hogy még időben kiléptem, mielőtt komolyabb elköteleződésre került volna sor. Ma már érteném a jeleket, amelyek megvoltak, és igen hamar lelépnék. És el fogom mondani a gyerekemnek is, hogy ő lehetőleg ne szerezzen ilyen élményt.
KedvelésKedvelés
Ha a társadalom hallgat, ha normálisnak, kölcsönös vitának tekinti a bántalmazást, akkor semmilyen belső munka nem indulhat el az áldozatban. Egyszerűen nem lehet, hogy az elgyengítettek, pont ők mindig széllel szemben kínlódjanak. És ha az ember nem kötötte fel magát, hanem sok év, sok fájdalom és belső munka után,egyedül eljut addig, hogy még él, és nem sír folyton, akkor megveregetik a vállát, még ilyen egészen jó fej barátok is, hogy látod, hát meg tudtál bocsátani, ez így helyes… és meg sem kérdezik, mit élt át.
Nem szeretem a köteles hasonlatot, mert egyenlő erők konfliktusára utal, és pont nem arról van szó, hanem az embert rákötik a kötélre, és maga sem tud róla. Az emk “nyomjuk egymást két tenyérrel” mozdulatmetaforáját sem szeretem, kurvára nem értik, hogy nem egyenlő erőkről van szó.
KedvelésKedvelés
Én itt olvasgatok a sötétből, verem közben a cerkát, valami ellenállhatatlanul vonz ide, hogy fél évvel az után, hogy letiltottak a facebookról, itt lesem a legszemetebb, undorító, gyűlölködő kegyeletsértés lehetőségeit. Mit csináljak, ettől áll fel.
KedvelésKedvelés
Mi ez az EMK- s két tenyeres példa?
KedvelésKedvelés
eroszak mentes kommunikacio, a peldat nem ismerem
KedvelésKedvelés
Hogy erőszak, feszülés csak akkor van, ha mindketten. Így egymással szemben állnak, és nyomják egymást két tenyérrel. De ha az egyik nem nyom, a másik sem tud. Gyönyörű. Díjbirkózóval nem próbálnám ki azért.
KedvelésKedvelés
A társadalom felelőssége vitathatatlan, szankciókra szükség van. Viszont mit tesz az egyén, amikor, illetve amíg ez nincs meg? És mit tesz azután, ha megvan? Nyilván itt jelenik meg a belső munka.
ps.: A köteles hasonlatot nem a testi/lelki erőszaktevés aktusára értettem, hanem a belső folyamat megélésére, ami egy fájdalmas kapcsolatmegszakítás végén zajlik bennünk. Vannak sérelmek, konfliktusok, fájdalmak, de a kérdés az, én mit teszek ezekkel?
KedvelésKedvelés
Én bántalmazó családban nőttem fel. Nem volt verés, de lelki terror volt sok,sok irányból,és senki nem védett meg. Emlékszem, már gyerekként arra gondoltam, hogy vajon lehetséges- e, hogy a körülöttem lévő 5-6 felnőtt mind TÖKHÜLYE, csak én vagyok normális. És arra jutottam,hogy bár ez nem túl valószínű, úgy tűnik, ez a helyzet. Viszont folyamatosan rombolták a valóságészlelésemet. 20 éves korom körülre már nem tudtam eldönteni, fázom -e, vagy melyik színű felső tetszik jobban, annyira nem bíztam a saját érzéseimben a legelemibb szinten sem. Nagyon-nagyon belül megmaradt a valóság, de túl sok lepel fedte, és én azok alatt éltem az életem.
És úgy gondolom,ha ilyenkor jön valaki, aki azért nem annyira gáz, nem ver, nem aláz meg, “csak” a hétköznapi hímsovinizmust gyakorolja, viszont időszakonként elhalmoz a szeretetével, az nagyon be tud találni. De amiről írni akartam, az az, hogy amikor benne vagy, az egészet nem látod olyan kristálytisztán, ahogy leírtad. Megy a ködösítés, ami, ha ugye eleve állandóan felhők vannak körülötted, nem tesz túl jót. Én össze voltam zavarodva. El akartam hinni, hogy szeret, ugyanakkor bántott, ha rosszul viselkedett velem. Éreztem, hogy ez így nem kerek, de nem volt valódi összehasonlítási alapom, és ahányszor el akartam hagyni, olyan szeretetbombát kaptam tőle,hogy nem voltam képes rá, és csak jobban összezavarodtam. Úgy éreztem, aki szeret, az nem viselkedik így, de mivel még soha nem szerettek, és mivel hoztam gyerekkoromból a bizonytalanságot a saját érzéseimmel kapcsolatban, ebben a témában is bizonytalan voltam.
Nem egy nyílegyenes logika mentén működtem, mint pl. kiszakadt a szoknyám, kell tű és cérna, megvarrni; hanem az előbb leírt érzések egy kusza csomóvá álltak össze, aminek nem tudtam úgy meghúzni egy kilógó szálát, hogy az egész kioldódjon. Az a legjobb hasonlat erre, hogy ettem egy sütit; éreztem,hogy nem esik teljesen jól, de mivel frisset még soha nem ettem, nem gondoltam,hogy kicsit állott; az első reakcióm az volt, hogy biztosan én érzem rosszul.
Úgy gondolom, önismeret és valóban, belső munka, hogy egy ilyen helyzetben lévő nő megerősödjön annyira, hogy ki tudjon lépni. Képesnek kell lenni arra, hogy valahogy kilásson a ködből, mindenekelőtt arra,hogy felismerje, hogy a körülötte lévő köd nem egészen normális. Sajnos sok nőt ismerek, nagyon sokat, aki ezt soha nem ismeri fel, és a társadalom is csak gerjeszti a ködöt. Ja és persze nem árt, ha van külső segítség; egy normális, ködmentes viszonyítási pont már alapjában véve is sok mindent könnyebbé tesz.
KedvelésKedvelés
Szívemre teszem a kezem és azt kívánom – a személyes bántalmazás téma tekintetében -, hogy olyan legyen nekik, mint nekem.
Amikor az oviban megvertek, a mama biztatott, hogy üssek vissza. Elsőben már nem maradt megtorlatlan copfhuzogatás és még a gimnáziumi gólyatábort is egy irdatlan pofonnal indítottam, amikor egy fiú a személyes zónámból nem távozott az első felszólításra. (Azóta finomodott azért a stílusom.)
Amikor először verbális agresszió áldozata lettem – egy hülye taxis beszólt az alig kamaszodó kislánynak jópofiból -, a nevelőapám megijedt. Néhány éve mesélte, hogy utána évekig “edzett”, hogy gyorsan, flottul válaszoljak bármire. Arra magam is jól emlékszem, hogy az összes csúnya szót elmagyarázta, hogy ne piruljak el semmitől.
Embertől nem félek.
(Azt nem kívánom nekik, hogy anyjukat, nevelőanyjukat még a gyermekeik felnevelése előtt elveszítsék, de ha úgy alakul, kívánom, hogy körülöttük is legyenek olyan kezek, akik elkapják őket a zuhanás előtti pillanatban.)
KedvelésKedvelés
Nagyon jó ez is.
KedvelésKedvelés
https://www.facebook.com/andrea.halas.54/posts/530573277014744 találtam, ide hozom…
KedvelésKedvelés
nekem ez jutott eszembe:
imádom ezt is, meg a többit is, de mindig elképzelem, hogy mekkora lenne ez egy igazán klassz hangú nő előadásában.
KedvelésKedvelés
http://www.youtube.com/watch?v=pHqSWz_V0w0 Szabó Eszter spanyolul
KedvelésKedvelés
azta, pont Szabó Eszterre gondoltam egyébként, köszi 🙂
KedvelésKedvelés
szerintem ezt még láttam is anno, jól elfelejtettem.
KedvelésKedvelés
Háromszor elolvastam, sokat gondolkodtam. Foglalkoztat. Nagyon nehéz téma ez számomra, félig megérve lóg bennem. Kívánnám-e ugyanezeket az élményeket a saját gyerekemnek? Nem! Nem! Igazán nagyszerű, hogy olyan vagyok, olyan lettem, amilyen, traumák ellenére, sok viszontagság és sok belső munka árán. Szeretem is már magam, remek, de azért igen sok mindent megspóroltam volna. Nem tudom azt mondani, hogy nem bánok semmit. És nem bírom megérteni, ha valaki ezt mondja. 100 esetből 95 esetben hamisnak, álszentnek, maszatolósnak gondolom, ha ez más szájából elhangzik. Rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg? Hogy a picsába nem?! Soha semmit? Nem fájt? Megbocsátottad? Tudtál aludni? Nem sírtál végig egy hónapot? Nem marcangoltad magad? Nem volt szemrehányás, hogy töltöttél volna ott több időt? Nem nyomtad el a csikket a karodon? Hogy? Hát hogy tudtad ezt mind megúszni, elkerülni, kibekkelni? Ha sehogy, akkor meg valami nagy őszintétlenséget gyanítok…
Ugyanez a helyzet a megbocsátással és a következmények hiányával. Én egyre dühösebb és haragosabb vagyok, amiért én görcsösen odafigyelek, hogy ne bántsak meg mást, megértsem a reakciók hátterét, ne mondjak visszavonhatatlan szavakat, olyan döntéseket hozzak, amiket 20 év múlva is tudok vállalni, a családom részéről meg ennek a fele sem jön vissza. Nem büntetni akarok, de bassza meg, legyen már következménye annak, ha valaki olyat mond, vagy úgy viselkedik. Úgy érzem, hogy most jutottam el oda, hogy nem, nem fogom többet megbocsátani, mert nem tudom mire alapozni a megbocsátást. Jótékony, kegyes feledésem legyen az alapja? Vagy csináljunk úgy, mintha nem hangzott volna el, soha meg nem történt volna? Hányásig vagyok tele ezzel. Nem bírok többet. Legyen következmény! Legyen súlya! Akkor lehet súlya a kapcsolatnak is. Vagy ha nem, akkor szarok én a farmra. Elvégre egy életem van, nem szeretnék mázsás sérelmeket a sír széléig vonszolni, felejteni meg sajnos nem tudok. Aki pedig még egyszer azt mondja, hogy “hát engedd el”, azt bizonyisten megrúgom.
KedvelésKedvelés
Ezen én is dilemmáztam, de lehet úgy is megbocsátani, hogy a másik nem is kér bocsánatot. Ha neked fontos, hogy kidolgozd magadból a haragot, akkor rá szabad önteni a másikra, megfelelő formában, de ha nem bánja, nem érdekli, fel sem fogja, akkor is lehet megbocsátani. Nem felmenteni, nem elengedni, hanem úgy indulni új lappal, hogy te már nem veszel részt a játszmákban, és szólsz, ha nem jó neked. Nem lesz a kapcsolat sokkal jobb, ha a másik fél nem változik, de ha kimondod, nem leszel tehetetlen. Én anyámmal vagyok így, és mindig lecsapom a játszmáit, hogy tudja, milyen romboló az nekem. Csinálja szegény, mert mást nem tud, de én már nem megyek bele, és meghúztam a határt. És nem haragszom már rá.
KedvelésKedvelés
A régi dolgokért már nem haragszom, feldolgoztam, begbocsátottam. A játszmákat elkerülöm, velem ne többet. De még így is van sok minden, amivel nem tudok mit kezdeni. Mert tudom, hogy az lesz a vége, hogy én vagyok megbántva. És nincs kinek mondani sajnos. Nem értik, leszarják, vagy még ők vannak megbántva, én vagyok szemétnek kikiáltva és várják a bocsánatot – tőlem. Hol ez, hol az. Így viszont meg nincs értelme számomra. Erőltetett kapálózás és felszínes félmosolyok. Hiába van határ, Gyöngyi, nem tudom olyan messze meghúzni lassan, ami elfogadható lenne nekem. Most újrahúztam, még messzebb, lesz nagy sírás-rívás… Ha így működik, akkor jó, részemről tartható. Ha nem, akkor nem tudom. Akkor végig kell gondolnom, hogy akarom-e egyáltalán fenntartani a kapcsolatot. De majd a szent karácsony ünnepén térjünk rá vissza 🙂 Addigra fogom látni hogyan tovább.
KedvelésKedvelés
Ó, jaj. Van barátnőm, aki évente egyszer találkozik a szüleivel, jobban mondva anyukájával, és ez pont elég neki. Nem karácsonykor. Drukkolok neked!
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Nehany napja bukkantam erre a blogra, sok bejegyzest elolvastam, most pedig ugy erzem, talan hozzatehetek vmit magam is.
Rovid bemutatkozaskent annyit, hogy felesegemet 20 eve szeretem es van harom csodalatos gyermekunk. Szeretek egy beszelgetes soran joertelemben provokalni, tehat nem bantasbol, hanem azert, hogy megprobaljak ravilagitani mas lehetseges szemszogekre is vagy elkendozott tenyekre, ezaltal gondolkodasra kesztetni es onismeretre tanitani. Ha esetleg ezen az oldalon is ilyet tennek a jovoben (es nem leszek rogton kimoderalva erte), akkor kerem, emlekezzetek a fentiekre.
Ket dolog jutott eszembe a temarol:
Az egyik a tarsadalmi igazsagossaggal kapcsolatos. Igen, ez a tarsadalom nem igazsagos, az Eszter altal megnevezett Igazan Igazsagos Tarsadalom szerintem is utopia egyelore. Nezzuk viszont pozitivabban egy kicsit! Ha arra gondolok, hogy most a tarsadalmi igazsagossag fejlodesenek egy adott szintjen vagyunk, nem ertunk meg fel, viszont mar regen elhagytuk a foldszintet. Ha visszanezunk, mennyit sikerult fejlodni, ez szamomra remenyt ad arra, hogy tovabb is fogunk meg. Raadasul ez a fejlodes nagyon felgyorsult, ha akarcsak egy-ket generacioval visszamegyunk, latjuk az ordito kulonbseget. Oruljunk mar egy kicsit ennek, na! 🙂
A masik megjegyzesem a megbocsatassal kapcsolatos gondolatokra reagal es szemelyesebb hangvetelu. Gyermekkoromban vertek a szuleim, tobbszor nyolc napon tul gyogyulo testi (es talan sosem gyogyulo lelki) seruleseket okozva. Megbocsatottam-e nekik? Sokat gondolkodtam ezen es csak azt tudtam kisutni, hogy nem tudom, mivel nem ertem, mi is lehetne a megbocsatas ebben az esetben. Beszelek vele, torodok vele, megpuszilom, megolelem, ha talalkozunk, szeretem. Akkor most megbocsatottam? Vagy csak elfojtok? Egyiket sem erzem igaznak. Beepult es nem tudok meg nem is akarok vele mit kezdeni. Vagy nehany fenti hozzaszolas szellemeben akkor most el kene (kellett volna) loknom magamtol az anyamat es az apamat? Az kinek hasznalt volna? Vagy szembeallitani oket azzal, hogy mit muveltek evtizedekkel ezelott? Es az lokott volna valamit a tarsadalmi igazsagossag fejlodesenek kereken?
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon, örülünk neked, kávé is van, fontosakat írsz, de ne “világíts meg más szemszögeket”, ne gyere gondolkodásra késztetni így, ahogy írod, megy az nekünk, eddig is ment, nem gondolunk egyformát, figyelj inkább!
KedvelésKedvelés
Igen, szembeállítani őket, mert ha emberek képesek egy gyereket így verni, az ne legyen már normális, elfogadható. Az szörnyű. A nagyapámat ütötték-verték gyerekkorában, pajtában aludt megtűrt rokonként, mert meghaltak a szülei. Szótlan, csendes felnőtt lett, nem verte nagyanyámat, a gyerekeit, csak néha borult el egy-egy disznótoros alkoholmámorban, késsel hadonászva, és olyankor bosszút akart állni az egész világon. Anyámtól időnként elcsattant egy-két pofon, egyszer vert meg igazából kiskoromban vasalózsinórral, még mindig emlékszem, ahogy kuporgok a fal mellett, összehúzódva, és üt. Többször, sokszor megbeszéltük, bánta nagyon, és még mindig szóba kerül évente egyszer. Nem tudom elfelejteni, és ő sem. Ilyet nem lehet. Pláne, akit többször, rendszeresen bántanak. Hogy az úristenbe lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi????
KedvelésKedvelés
Hogy lehet úgy tenni? Sokat kérdeztem én is magamtól. Az utóbbi években veszem észre, hogy anyám fejében ezek a dolgok nincsenek meg. Én is emlékszem sok-sok olyanra, hogy kuporgok, és elborult tekintettel ver, hogy rettegünk, mikor jön haza és milyen hangulatban, hogy üt, rámönti a levest, aztán még ki is nevet, de mint egy eszelős, és neki ebből az egészből annyi van az agyában mára, hogy néha odasózott egyet nevelő célzattal, ha muszáj volt. Szentül hiszi.
Az emberek el sem tudják róla képzelni. Nem is hitték, ha mondtam. Ők is legyintettek, egy-egy pofont mindenkinek lekevernek, ha rászolgál. Az egyetlen, aki tanúsítani tudná az igazamat, akinek szintén része volt benne, már nem él. Abba már bele sem mennék, mennyi, de mennyi köze van a veréseknek, ennek az egész miliőnek ahhoz, hogy nincs már.
Kívülről a körülményekhez képest normális családnak tűntünk egyébként, két szép, okos gyerek, csak a szülők nem jöttek ki, hát istenem. Mi mehet a falak mögött, jézusom…
KedvelésKedvelés
Ja, és tudjátok, mire emlékszem még? Döbbenet. Kb 12 voltam, az egyik rokonnak becsúszott egy baba a tizenéves barátnőjével, összeházasodtak és nevelgették együtt. Már vagy másfél éves lehetett a kisfiú, a még mindig tizenéves anyja panaszolta anyámnak, hogy Zolika nagyon rossz volt, rácsapott vagy kettőt a kezére, de aztán annyira megsajnálta, hogy ő is sírt, és megölelte. Anyám meg ott a két terrorizált gyereke orra előtt oktatta a lányt, hogy ha megveri, akkor menjen ki utána a fürdőszobába, és húzza magára az ajtót, vagy az udvarra, de a lényeg, hogy ne lássák egymást, mert úgy nem hat a verés, ha látja a gyerek, hogy aztán megsajnálja.
KedvelésKedvelés
Ó, te jó ég! 😦
KedvelésKedvelés
ooo igen koszonom. hanyszor eszembe jutott ez, az elettol semmit nem tanult emberek onhitt bolcsessege.
KedvelésKedvelés
Nincs most olyan, hogy újraolvassam a bejegyzést és a hozzászólásokat, pedig jogos, hogy erre gyakran figyelmeztet a szerző, itt ma éjfélkor tehát simán lehet, hogy nem is arra válasz, ami a kérdés. Nem tudom, milyen lett volna ha…amilyen volt, az pedig fájdalommal /is/ teli volt. Melyik része nélkül lennék az aki vagyok? És a tízpontos kérdés: kívánnám-e gyerekemnek. Hát így direktben nem. Nem kívánnám, hogy megkérjen egy idegent benyugtatózva, hogy vegye el a szüzességét, nem kívánnám, hogy az akkoriban nagyon igénytelen Zöld Pardonból kidobják, mert elmebetegül viselkedik, hát persze hogy nem kívánnám, hogy legyen alkoholista az anyja /azaz én/, vagy úgy haljon meg a gyereke egy naposan, hogy nem is látta élve…és még rengeteget nem. De ér azt érezni, hogy ezek , és az ezek utáni munka vérré vált bennem, és több lettem, sokkal több? Mert sok része teljesen mellőzve minden tudatosságot abból a lázadásból, menekülésből, segélykiáltásból lett, ami valahol jelezte, hogy többet így ne! Nem tudni hol és hogyan és kivel, de minden égjen fel, ami régi és rossz és érthetetlen. Simán elhiszem, ha szerintetek ez az önvigasztalás, amit a sok mélyet megéltek magukévá tesznek,nem tudom. Minden átbőgött éjszakából és még tízből is egy még jobb jött elő. Sokszor nem látszott az a bizonyos fény. De az,aki vagyok, ahogy vagyok, annak jó. Nem tudom, milyen lett volna, ha a szalagavatón az a kérdés csupán, melyik oldalon legyen feltűzve a hajam, vagy később, hogy milyen színű legyen a szalvéta az esküvőn,melyik kerületben a lakás….és azt is érzem, hogy most lenézek, mert akinek sima volt, az csakis a felszínen csúszkálhatott …nem tudom. De volt most nemrégiben, hogy sokan olvasták a sztorimat anyukámmal és sokan sokfélét írtak. Hogy szép, meg megható és édes jó istenem, mik vannak. Írt egy lány. Egy tökéletes lány. Olyan szép ő maga, mint a neve és az élete. Mindig mindenki szerette, én is, vele ez nem is lehetett másképp. Diplomák, kis karrier, pont időben házasság, gyerekek, imádja az otthonlétet velük,ez a nők életének a megkoronázása,de már azt is tudja, merre tovább a gyes után, és az is olyan izgi lesz. Az ember lánya ámul ezen a sok szépen és jón. Olvasta ő a történetemet, és csak azt nem érti, amit ott a gyermekem elvesztése körül írok, hogy ott indult az életem, meg más kérdések kezdtek foglalkoztatni, stb. Ezt hogy értem?-kérdi. És írtam neki arról is, meg más példákkal, amikor élet-halál közt fetrengsz kínodban és utólag mégis csak egy újjászületés történik, még ha ott báb-állapotban ez olyan távoli. Végül abban maradtunk, hogy egyáltalán nem ment át, hogy hogy értem ezt az újjászületést, azzal együtt, hogy a gyerek után az ő élete is sokat változott: kevesebb buli, új barátnők, …..
Nekem ez a bejegyzés a nyugtató és c-vitamin szintén itt olvasott költői megjelenését juttatta eszembe: mélyről lehet jó magasra, én nem látom magam körül a sima úton szépen sétálgatók , jobbról egy harangvirág, balról egy lepke… pulzálását, létezését, önmagára és a világra nézését. De benne van, hogy vak vagyok.
KedvelésKedvelés
Megráz, amit írsz. Most foglalkozom ezzel pont, hogy van-e kiút. És hagyományos ellenszenvvel viseltetem azok iránt, akik izé, apa-anya, telek, kocsi, és vitték őket a szüleik nyaralni. Ők nem álltak soha egy bugyiban lesírt szemfestékkel a gangon novemberben kizárva.
KedvelésKedvelés
Vagy tizenhat évesen egy hatodik emeleti ablakban gondolkodva, hogy ugorjak-e. Vagy iskolai fegyelmi tárgyaláson, ahol az anyukája kínosan nevetgélve magyarázza, hogy tetszik tudni, most válunk. Vagy rémálomból arra ébredve, hogy nem is álom, hogy a szörny az ajtó előtt fetreng, és hajnali háromkor felveri a csengetésével az egész lépcsőházat. És ezt álmodni évekig. Vagy azt álmodni, hogy valaki belőled kiugrik az erkélyen, és a társad, a férjed, a gyerekeid apja nem nyúl utána.
Vagyunk egy páran, akik értjük az újjászületést. Tényleg megrázó életed lehet. Vagy felrázó. Az a jó.
KedvelésKedvelés
“hagyományos ellenszenvvel viseltetem” ez irigyseg? arra amirol o nem tehet? hogy az o szulei nem bantalmazok? hogy valami van neki amiert nem dolgozott meg?
KedvelésKedvelés
Nekem inkább az, hogy pont ők szoktak magas lóról észt osztani arról, hogy rosszul látom, vagy hogy minden azért történt, mert valamit rosszul csináltam. Ők meg jól, ezért “nem álltak soha egy bugyiban lesírt szemfestékkel a gangon novemberben kizárva”.
KedvelésKedvelés
És akkor a legszebb az észosztás, ha valami pitiáner problémát, amit a saját húszéves bolondságuknak köszönhetnek, úgy adnak elő, hogy “én is keresztül mentem már ilyenen, és látod, felálltam, a magam erejéből. Mindenki magának köszönheti a sorsát.” És nem lehet vele megértetni, hogy például a lelki és fizikai terror nem tehető egy lapra azzal, hogy anyuka rosszallja, hogy a terepasztalépítés a hobbid, és néha beszól érte.
KedvelésKedvelés
Nekem meg az, hogy nem érthetjük így egymást velük hiába jók meg okék ők. Én vagyok furcsának, robbanékony természetűnek, keménynek titulálva. Csak részben képes megérteni az, akinek soha semmi traumája nem volt. És ahogy Bánatkő is írja, sokszor ők osztják az észt, csitítgatnak, hogy csak szépen, pozitívan. Aha, mert az úgy jön, hát nem….
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: jellel a homlokunkon | csak az olvassa
Annyi minden jutott még eszembe, röviden: az életem felrázó volt, ha választhatok 🙂 Egyébként érdekes, bőven felnőtt voltam, amikor szembesültem azzal, hogy nem “normális” dolgok történtek velem, ennek két oka van: akik körülvettek, azok pont hasonlóan voltak az életben, ahogy váltottuk meg a világot egy padon dideregve PUF, Kispál és egyéb bulik után. A másik, hogy engem egy látszólag hagyományos közeg vett körül, nyaranta két hét sátorozás a szüleimmel, akik úgy öltöztek, hogy passzoljanak egymáshoz…. néha inkább az foglalkoztatott, honnan lehet bennem ennyi dühös lázadás és szembe menés. Később persze kibogoztam, hogy a látszat mögött mi minden zajlott ebben a díszpinty családban. Szóval én úgy éltem meg, hogy az egész életem egy nagy Sziget fesztivál volt, aminek borús hajnalokon helye van melankolikusan zokogni egy sátor előtt. Aki nem így volt vele, az nekem nem létezett. Tudtam, hogy vannak lányok, akik társas táncra járnak esténként, nem túl későn, de az ő életük nem volt értelmezhető számomra.
Ami még most foglalkoztat: A vágy csendje. Zseniális egy könyv, köszi az ajánlást, és nekem pont erről szólt, csak kicsit jobban a szexuális vonatkozásokra fókuszálva. Rendben, én rossz lány vagyok, aki nem dőlt be a TÖKÉLETES LÁNY képének, de mi van másokkal? A könyv az én értelmezésemben pont azt taglalja, hogy a másik út, bedőlni ennek a képnek, ami nem igaz. Ma már vannak normális, jó lány barátnőim. A szívemhez leginkább közelálló angyali tünemény, akit éveken keresztül néztem ábrándosan /nem, az irigység nincs jelen, figyelem, de tényleg nem/, most közel 40 évesen jár ott, hogy hallgatja a Márti dalát és zokog, hogy valami nagyon nincs az ő életében. Pedig az út vattacukorral volt kipárnázva, és a legnagyobb huncutság az volt, hogy levágatta vállig érőre a haját. De sosem találkozott a saját mélységeivel, vágyaival,kérdőjeleivel. Még most jön neki, már ha hagyja.
Ez a szemfestékes, gangon állós mondat, amit nem merek nem szó szerint idézni annyira leír mindent, ami számomra a lényeg, hogy beleborzongok. És ha lehet, én köszönöm, hogy az élet ilyenné faragta a blogszerzőt, mert az ő magasságában sem tudna nekem az lenni a mélységek nélkül.
KedvelésKedvelés
Ezeken én is sokat gondolkodtam. Hogy akinek nem voltak gyerekkorában és kamaszkorában mélységei, mi lesz felnőttkorában. A jó kislányok. Meg vagyok én. És van a közép, akinek jó családja volt, nem kellett korán nagy gödrökbe esnie, de elég okos ahhoz, és van benne elég empátia, hogy érzékeli az emberi szenvedést. Csak ő nem tapasztalta meg. De tud élni, jól tud élni, nem sír 40 évesen, mert úgy él, ahogy szeretett volna, és megbecsüli. Na, én őket irigylem kicsit, de inkább barátkozom velük. Értik, elborzadnak, mikor magamról beszélek, de tudom, hogy őket hasonló sem érintette. De nem tehetnek róla.
Volt itt egyszer egy olyan kis téma, hogy én így vagyok én. Erre valaki azt írta, hogy köszi, de ha nem lett volna muszáj, visszaadta volna a csomagot. Csak hát ez nem választható. Másvalaki írta, hogy mindenki a saját erőforrásaihoz képest tudjon élni, azokat használja, ne más legyen a mérce. G., azt hiszem, te erre rájöttél, és már én sem gyászolom a kimaradt szép éveket.
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
KedvelésKedvelés
“Kivannad-e ugyanazokat az elmenyeket sajat gyermekednek?”
Igen, kivanom a sajat lanyaimnak, hogy ugyanugy, annyi erovel tapasztaljanak, mint en. De ne ugyanazt, hanem a sajatjukat, amit ok valasztanak. Igyekszem majd nem pajzskent, csak vedohalokent ott lenni.
(Es neha elgondolkodom, hogy az exem kivanna-e a lanyainak ugyanolyan pasit, mint amilyen o volt a tarsainak?)
KedvelésKedvelés
Megsimogattad a lelkem.
KedvelésKedvelés
Én nem kívánom, egész sok dolgot nem. Pedig többnyire nem bánok semmit és tudom, hogy mind bennem van, abból is lettem, ami történt. De én nagyon nem szeretem a magam számára legalábbis ezt a teher alatt nő a pálma, gyöngy és homok gondolatokat, több okból sem. Főleg azért nem, mert úgy látom, hogy rengetegen el is vesznek, nem nemesednek, nem megedződnek, nem jutnak el tisztább önismeretre. De önmagam miatt se, sokszor csak szerencse volt, hogy megúsztam és bizony sokszor úgy nézek vissza, hogy hál’Istennek, hogy megúsztam és vége van, elmúlt.
Nem tudom ha teljesen valós és jogos ez a szembeállítás, hogy vagy ez, vagy az illedelmes, mindig megfelelő kirakatélet. Nagyon reménykedem, hogy nem, hogy van még egy kis sáv, ahol ellehetnek, felnőhetnek a lányaim. Hogy el lehet jutni másként is önismeretre, önértékelésre, mélységre, asszertivitásra, részvétre, bármire. Ha állnak is lesírt szemfestékkel a gangon el tudnak menni és lesz hová menniük.
KedvelésKedvelés
Aludtam rá egyet. Azt hiszem, hogy csak azt akartam elmondani, hogy mennyire reménykedem, hogy lehet másként, vékonyabbra is a fejük fölött az üvegburát, hogy nem csak az lehet, hogy alatta maradnak, vagy összetörik magukat, míg áttörik, ahogyan én tettem.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mint valami vakság | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: metablog 3.: trollok | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: hősök, áldozatok, erőszak | csak az olvassa — én szóltam