az eltékozolt tehetség

Közzétéve Szerző:

Én azért azt nem annyira bírom, a fejemhez is kapok mindig, hogy amikor van egy ilyen negyvenegyeslábú, helyes arcú kamaszlány, hosszú lábak, majdnem szép bőr, egy előnyös fotó, akkor biztatják a facebookon, hogy neked modellnek kéne lenned. És van, hogy elhiszi. Nem azért van ezzel bajom, mert szerintem nem elég szép, hanem ez a gyerecipó-hammbekaplak-mentalitás, hogy rögtön megélhetést, jövőt akarnak abból, ha valami adatott. Hát olyan ritka kincs a tehetség?

Higgy a tehetségedben, persze, de ehhez az kell, hogy legyen, valóban, és ami van, azt tépelődés közepette és éles helyzetek százaiban csiszold fényesre. Ne verd át magad. Tanárként is megfigyeltem érettségi előtt, ahogy elkezdődik a nagy Hátha-meccs, esetleg protekcióval megspékelve, ahogy kapva kap mindenki a kicsike alkalmasságán, és beáll az iparművészetire felvételizők meg a profi biliárdversenyzők hosszú és harsány sorába. Önmenedzsel: “el kell tudni adni magunkat”, rémesen feljavított fotókból szerkesztget honlapot, mert ő majd befut. Verset ír, nagyon kínos, tán költőnek lenni mégsem annyi, hogy van két sor, ahol stimmel a szótagszám. És az a könyöklés a felvételiken, jaj.

Talán egy kicsit túl sok ikszfaktort nézett ez az emberi közösség, túl nagy dózisban habzsolta a gyors hírnevet, túlságosan csak a színfalak innenső oldalát látta, a flittereset. Talán el van hazudva, mennyi meló és szerencse olyan zenekarrá válni, amelyiknek tényleg bemennek a koncertjére. Pedig az igazi tehetség csendes és kivár, mint ibolya a moha rejtekén. Az a nagy nyomás hiányzik nekem, az az igazi pokolmély, ahol a szénből gyémánt lesz. És bauxitból nem lesz gyémánt. (Vagyis most egy kicsit elbizonytalanodtam.)

Arra kell gondolnom, amikor ilyen sokan érzik magukat különlegesnek, hogy végül is szépen rajzol, de még inkább büdös a munka. Hogy azt a másikat, amely robot helyett oly látványos és fényes jövőt ígér, a szakmát, azt sem veszik komolyan, nem ismerik meg, nem értik, csak önmagukat veszik véresen komolyan, hogy őnekik valami nagyot kell alkotniuk. Rajongás, példaképek, mjuzikelek. Hit és munka helyett öncsalás. Nem vett fel az a szemét Babarczy. (Tényleg nem vett fel.) (Rendezői szakra.) (Harmincéves voltam.) (Az előző évad összes színházjegyét egy lapra fénymásoltam, az önéletrajzom keretéül.) (Így lettem hivatásos néző.) (Nem baj.) (Pedig jókat rendeztem volna.) (Would have directed.)

És milyen jó azt látni, hogy valaki, teszem azt, gyanútlan tébéügyintéző, de közgazdász is lehet, és mintegy mellesleg, titokban és magának, minden nyomulás nélkül gyönyörűen énekel. Legyecske a tulipánkehelyben, ki hitte volna, és nem akar semmit, nem tukmálja, hogy ő drámai szoprán, ő nem azért, ő csak úgy.

És a másik: aki akkor áll ki a világ elé, ha már elkészült benne a festő, a színész, az akármi. Negyvenévesen. Mégis. Szorongva. Csontváry ötvenkét éves volt, amikor megírta az első szonátáját.

Meg még azt, aki lehetett volna hegedűművész, és építész lett. Matematikusból író. (Én négy ilyet tudok, ti hányat?) Az én limerickíró férjem. Bokáig jár a virágsziromban.

Meg a történetek, amikor ki hitte volna, ő csak a stúdió ablakát mosta, de megtapsolták, így lett ő a koponya a Hamletben, és aztán nem volt megállás. Másnap már Lear királyt játsztam.

Ja és persze az igazán kurvajók higgyenek csak magukban bátran, de ne már két perccel a jelentkezési lap leadása után. (Ebből is látszik: nagy művész az, akit én annak tartok.)

Megkérhetem számos, művésszé lett olvasómat, hogy írja le pályaválasztása történetét?

Én tudom, hogy a stúdiónak nincs ablaka, attól stúdió, de akkor mit mosson?

89 thoughts on “az eltékozolt tehetség”

      • Hű, nálunk a tesitanár ( a torna az csak egy sport, a tesisek meg legalább 10-et tanítanak, és ezt mindig kikérik maguknak) tényleg ki tud bontakozni, mert nagyon jól ért hozzá. Esküvőszervező is, OKJ-s papírja van róla. Na jó, tipikus, de én szeretem.

        Kedvelés

  3. Talán apám… ő csak tudta, hogy festő, grafikus, egyszercsak rájött. Fiatalon, 20 éves kora körül, mikor befejezte a szakközépiskolát. Aztán elvégezte a matek-rajz szakot. Aztán a képzőt. Egy gimnáziumban rajzot tanít… mert ő nem akarja eladni a képeit, vagy legalábbis, nem aszerint akarja festeni azokat, hogy eladható legyen, valamit mondani akar, amit nem lehet…
    http://www.nemethgyula.hu/

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Állítólag kitolt magával, mert kb százhatvan centi volt az ember cipőben – méretarányos kézzel. Túlstrapálta a kezét. Nyújtani akarta az ujjai közötti inakat, és megreccsent valami. Mondjuk tényleg nem volt egy bazidarab, két emelettel Anyukámék fölött lakott és néha láttam mászkálni, meg van ott egy étterem, és ott üldögélt rengeteget.
        Gondolom Rahmanyinovot akart játszani:/ (asszem őrá mondják, hogy eléggé kitoszott az utókorral, mert baromi hosszú keze volt és magára méretezte a váltásokat. De lehet, hogy ökörséget mondok:).

        Kedvelés

  5. Húsba vágó írás. Mit húsba, csontba. Nem vett fel az a szemét Novák. Színésznek. Utolsó rostán vágott ki. Aztán nem vett fel a szemét Székely Gábor. Rendezőnek. Utolsó rostán vágott ki.

    Aztán nem lettem híres énekesnő sem. Pedig hányan mondták. Te nem vagy átlagos. Te többre vagy hivatva. Neked valami nagyon nagyot kell.

    Ez hatalmas felelősség, ilyet mondani! Hinni valakiben úgy is lehet, hogy nem túlzunk, nem ámítjuk. Hát én elhittem, hogy én nem földi halandó. Én arra születtem, hogy a lábaim előtt heverjen a világ. Közben persze minden apró kudarc visszalustított. Talán mégsem vagyok elég jó? Hát akkor minek dolgozni? A semmiért?

    Mert zseni akartam lenni. Érted. Nem tehetséges, nem sikeres, nem boldog, hanem zseni. Pedig a zseni a legritkább esetben gondolkodik azon, hogy ő zseni-e. Teszi a dolgát, és szarik minden másra. Megszállott. Hát ez a megszállottság hiányzott belőlem, meg sokunkból, akik “tehetségesek” vagyunk.

    Nem akarom, hogy keserűség legyen bennem, ha színházba megyek. És mégis van. Hogy ő ott, amikor én sokkal jobb lennék, és ő meg rosszul hangsúlyoz és nem éli át, és szarik bele.
    Pedig alkalmatlan vagyok, mert képtelen a meghunyászkodásra és az engedelmességre. Abba pedig Latinovits is belepusztult, hogy összeférhetetlen, pedig ő legalább tényleg zseni volt.

    Fogalmam sincs, hogy mi lesz, de már nem akarok zseni lenni. (Lófaszt, hát persze, hogy akarok, csak beláttam, hogy lehetetlen…) Csak meg akarok dolgozni valamiért, amiben jó lehetek. Nem kiemelkedő, nem világmegváltó, csak jó. De hogy az mi legyen, amiben én jó lehetek….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Próbálkoztam. Valami jelnek vettem, hogy minden alkalommal a cél előtt hasaltam el. Minden alkalommal csak “majdnem” sikerült, ha ennek a kifejezésnek lenne értelme.
        De nem is ez a lényeg, mert azóta már tudom, hogy tényleg alkalmatlan vagyok rá. Nem a tehetségem nincs meg hozzá, hanem a lelkialkatom. Az én gerincem nem hajlik, hanem törik. Így nagy kockázat. Nem éri meg.

        Igazad van, azt sem tudjuk, mi az, hogy zseni. Lángész. Kivételes tehetség. Mittudomén, nevezd, aminek akarod… Mindenki máshogy hívja. Amikor felmegy a színpadra, akkor nem csupán egy virtuózt látsz, akinek a szakma a kisujjában van, és azt csinál veled, a nézővel, amit akar. Ezek a nagyon jó színészek, de én nem róluk beszélek.

        Akiknek saját mágneses terük van. Beszippantanak, megrágnak, kiköpnek. Akik miatt néha teljesen összetörten és kétségbe esve jössz ki egy-egy előadásról.

        Vagy az énekesek. Charles Aznavourt láttam élőben pár éve, és bele kellett halni. Órákig bolyongtam utána sírva Antwerpen utcáin. Éjszaka. Azt se tudtam, merre járok.

        Jó lenne, lett volna olyannak lenni. Csak az a baj, hogy az ember mindig valamilyen akar lenni.

        Kedvelés

  6. Ugyanez a blogoszférában: te olyan jókat írsz, adj ki könyvet!
    Aha. És kiadnál érte pénzt?

    Ezért én a “Lehetnék maximalistább” posztoddal vitatkoznék. A lazának tűnő, zseniális, lobbanó hajú teljesítmény mögött többnyire évek kemény gyakorlása fekszik. Amit nem lát a világ. Napi sok óra hegedülés éveken át, és aztán kiállni a pódiumra. Nagyon, nagyon sok munka fekszik mindenben. Legyen csak maximalista.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Engem felvettek. Nem művészképzőbe, de ez jól volt. Nem voltam művész. Nem is vagyok, nem is érzek hiányosságot ebben. Vidáman ragasztgatom képtelennek tűnő önzéssel a kis srapbookjaimat. ( Nem, nem a gyerekkel csináltam! Irigyen, önzőn egyedül.) Pont annyit gondolok bele amennyi. Játék, öröm, vagy titkos ajándék annak akit szeretek.

    Annak a sulinak, ahová én jártam, viszont mindig rossz vége lett. Eltörölték az érvényességét, szakmai rangját, elvették az OKJ számát… Veszélyes vagyok az iskolákra. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Annyira jó volt olvasni a posztot, köszönöm! És köszönöm, hogy megemlítetted valamelyik posztban A nevem Asher Lev-et. Kikölcsönöztem, mert valahogy megérintett a téma, nem bírom letenni….gyönyörű könyv.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Nekem az íráshoz volt tehetségem, úgy iskoláztak be egy középiskolába, hogy a végén a közgazdasági érettségi mintegy predesztináljon az újságíróságra. Iskolaújságba is írtam, a magyartanárnőm rajongott értem. És aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem én akarok írni, hanem az apám akart író lenni. 🙂 És néhány vargabetű után végül élelmiszermérnök lettem, és ezt tényleg szeretem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • kommunista rendszrben a konzi egyre(!) csökkentett hegedűs helyét nem nekem tartogatták.
        bölcsésznek lenni jó meg könnyű volt (szinte játék) (három országos OKTV), de sok volt a nyű a fenékben.
        építész nem lettem egyből, valamiből élnem is (meg)kellett, így lettem szükségből és véletlen szerencse folytán korrektor.
        építész azért lettem, mert zsigerből csinálom jól. érzem, értem, tudom, szeretem.
        most próbálok minél több pénzért minél kevesebb munkát kibekkelni, hogy a lehető legtöbb időt töltsem a gyerekeimmel, de azért bírjam eltartani magunkat. penge vagyok, és maximumon élek/égek.
        végül mégiscsak az emberek a legfontosabbak, úgyhogy leginkább velük foglalkoznék. de ennek módja még rejtély előttem.

        Kedvelés

      • miert pont azt valasztottad? vagy hogy kerdezzem. ha van egy szakma amit soha nem csinaltal akkor honnan tudtad hogy pont az valo neked?

        Kedvelés

      • de mikor? amikor én gimnazista voltam, álmodni sem mertem volna arról, hogy elmehetnék a világ bármely tengerparti országába tengerbiológiát gyakorolni. nem léteztek ösztöndíjak, utazás és zsebben útlevél. magyarországra is csak kétévenként járhattunk. vajon a magyar tengerbiológusok hova mentek szakmát gyakorolni?
        (leginkább ukrajnára kacsintgathattam, a krími-félsziget irányába, de hát nem ismertem ott senkit, és nem tudtam semmiről.)

        Kedvelés

      • zárt erdélyi közösségben nőttem fel, aminek megvolt előnye-hátránya: védve voltunk a társadalom sok szarától, a kultúrát tiszta forrásból ittuk, de a mi világunk a kárpátok gyűrűjénél és a magyar határnál véget ért. az egyetemi évek alatt éreztem előszőr, mennyire korlátozó ez a lét. mentem is azonnal egyenesen finnországba, az egyetemről elsőként ösztöndíjjal. sokkoló ütemben nyílt a látószögem s töpörödött a magabiztosság bennem, de lassan összehangolódtak, olyannyira, hogy már nem is tudom, hol lenne jobb élnem. gyakorlatilag bárhol. (de újabban úgy érzem, nem magyarországon vagy romániában. elég tudatnyomorító, amit politikum és Rendszer művel errefele.)

        Kedvelés

      • lenyugozonek talalom az eletpalyadat, az okossagodat, a szemelyisegedet, a kulsodet es ugy altalaban teged. (nem varok erre semmifele szabadkozos vagy egyeb valaszt, de ezt mar egy ideje el akartam mondani)

        Kedvelés

      • 1989-ben nem volt oly sok választási lehetőség. s ha már kiderült számomra, hogy bölcsésznek lennem “nem elég”, keresnem kellett egy kellőképpen pörgős meg kihívó (pasi?)szakmát. fél évig lapozgattam a felvételi tájékoztatót, és próbáltam beleélni magam a különböző szakmákba. ez illett leginkább rám.
        (ötéves koromban légi utaskísérő szerettem volna lenni. aztán kitartóan tengerbiológus. de olyan főiskola abban az időben nem volt. szívem szerint ma is az lennék. késő 42 évesen tengerbiológusnak tanulni?)

        Kedvelés

      • Szerintem jó a tengerbiológus, csak kicsit nehéz lenne ebben az országban érvényesülni. Bocs, nem tudtam kihagyni.

        Kedvelés

      • ja, és mindenképp olyasmit kellett választanom, ahol nem annyira a tehetség számít, mint inkább az ész, de teret hagy a szépérzékemnek is (ami mára sima praktikussággá csiszolódott).

        Kedvelés

      • gyöngyi, feján találtad a szöget! 🙂 bár én erdélyben lakom, a fekete tenger tőlem is kellőképpen távolt esett ahhoz, hogy konstancára merészkedtem volna főiskolára. s nem volt az sem annyira egyszerű, mert előbb bukarestben kellett volna kezdenem.

        Kedvelés

  12. az ikszfaktor-jelenség, ez jutott eszembe, nem csak a zenei világot itatta át. én 16 éves koromtól tudtam, hogy író akarok lenni. ilyen szakra jártam, ezzel foglalkoztam egész életemben. a tehetség most más kérdés, máshová akarok kilyukadni. sztem volt egy nagy váltás itt, azt látom, hogy a mostani huszonévesek egész másképp fognak hozzá, ma már lehet tudni, hogy kell csinálni, amikor én fiatal voltam, nagyon bátortalan volt mindenki, félt, nem tudta, kihez kell odamenni, hogy kell publikálni, stb. főleg vidéken, ott fokozattan. nekem a harmincas éveim elejére még mindig nagyon kevés publikációm volt, 36 lettem, mire az első könyvem megjelent, az összes bemutatón arra a kérdésre kellett válaszolnom, miért kezdtem ilyen későn. (??) első kötetet harminc felett írni ugyanis késő van. állítólag. közben nyíltak mindenféle íróiskolák és íróakadémiák, és igazából ide akartam kilyukadni. jártam néhány ilyen szemináriumra, és döbbentem néztem, amint emberek sírnak (!), mert kritikát kaptak (néhány hónapja, sőt, néhány hete írtak! és állítólag elvették a kedvüket), és nem egy olyat is láttam, aki egy féléves kurzus után dühöngött, hogy hiába járt ide, nem tudott publikálni, sőt, nem akarják kiadni a könyvét. mi van?? én ettől teljesen padlót fogtam, hiányoltam az alázatot, a belefektetett munkát és időt, az addmeguramdemingyá- hozzáállás elképesztett. és azóta csak még inkább így lett. állítólag a fotósoknál is így van, mesélte egy ismerősöm. ott is elmennek egy kurzusra, ha kritikát kapnak, dühöngenek, és azonnal kiállítást akarnak rendezni, rendez is, akinek van kávézós-kocsmáros ismerőse. szóval itt érzek valami nagy változást. basszus, én tényleg valahol rátettem az életemet erre, és még most is, napi kínlódás az egész, mert a pénzkereset ugye más téma, és mindig magamban kerestem a hibát, ha valami nem jött össze, most már azt látom, túlságosan is, mert én szegény hülye azt hittem, az irodalom az olyan tiszta dolog. hihi. na de ez már egy másik történet. szóval igen, sikerült elhinni mindenkinek, hogy az ikszfaktor benne van!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Én most fordítom életem második könyvét, nem egyedül, de sok munkám van benne. Azon gondolkodtam, miért szeretem. Tudom, hogy nem kell hozzá tehetség, meg nem is művészet, de jelenleg ezt tudom felmutatni.
    Egyetem alatt a sok unalmas előadás közt volt mindig egy fénypont, a műfordítás speckoll. Egy vérprofi nő tartotta, és olyan fortélyokat osztott meg velünk, hogy a fülünk is kettéállt. Elintézte, hogy a legjobb novellafordításokat adja ki az egyetem, ezzel olyan szárnyakat adott nekünk, hogy ha rendesen meg lehetne élni belőle, most műfordító lennék, főállásban.
    De már régebben is szerettem fordítani. A nyelvvizsgán mindenki ettől a résztől félt a legjobban, én meg kifejezetten élveztem. Volt egy-egy fogékonyabb tanítványom a nyelviskolában, tiszta nyaralás volt másfél óráig szöszölni egy A4-es szöveggel. Próbáltam nekik sok irodalmat vinni, mert az újságcikkektől a falra mászom.
    Írni nem tudok, vagy legalábbis nem próbáltam még, de egy olyan szöveget gyúrni, ami egy másik nyelven szép, és azon igyekezni, hogy magyarul is jól hangozzon, nagyon csecse kis tevékenység.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én nem mondanám, hogy a műfordítás nem irodalmi tevékenység, és szerintem igenis kell hozzá írói véna, különben elvész a szépség nagy része.

      Erre a számomra meggyőző példa Dickens Nicholas Nickleby c. könyve. Olyan példányt sikerült megvennem antikváriumban (sok éves keresés után, mert valamiért nem adták ki az elmúlt évtizedekben), amelynek a 3 kötetéből egyet valaki nevenincs ember fordított, a többit Karinthy Frigyes. Egyszerűen ég és föld a két rész között.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, mondjuk úgy nehéz is lehet, ha ilyen magasan van a léc. nagyon sok rosszul fordított könyvet olvastam életemben, és sose értettem, hogy miért nem lehetett szépen megcsinálni. De már sejtem, hogy a határidő nagy úr. Viszont akkor így nem is érdemes nekifogni szépirodalomnak, mert ahhoz sok idő kell. Na, engem ez a veszély nem fenyeget…

        Kedvelés

      • Nem az idő hiánya a fő gond. A legtöbb fordító egyszerűen nem bírja az anyanyelvét megfelelő szinten. Megérti az idegen nyelvet, megérti, amit olvas, de például görcsösen ragaszkodik az idegen mondat mondatszerkezetéhez, nem mer elrugaszkodni a szó szerinti jelentésétől, nem érzi át, milyen szavak, stílus illenék oda stb. pedig mondjuk az életben nem így fejezné ki magát, mint amit végül leír. Én fordításból élek jó régóta, és bizton állíthatom, hogy – többek között – nem azért sikerül jól egy-egy dolog, mert annyira faszán tudok angolul, hanem mert annyira faszán tudok magyarul:-) Mondjuk én nem fentebb irodalomban utazok, ez is tény.

        Kedvelés

      • Gyöngyi, a műfordítás még a vállalkozói igazolvány kiváltásánál is az írói tevékenység alá esik, a száma ugyanaz, a többi fordítás meg más szám, más kategória,de ezt nyilván te is tudod:) és ez nem is hülyeség így, sokat mond!

        Kedvelés

    • En ugyan csak gimnaziumban forditottam angolrol magyarra, angoloran vagy hazit, de en is ugyanezt elveztem benne. Megvolt a szoveg, a tema, es gyurni kellett amig azt adta at, ugy, szepen, kifejezoen, magyarosan.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. Az egyetemi szociálpszichológiatanárom az első szemináriumon megnyugtatta a csapatot, hogy nem baj, hogy legalább felerészben pályatévesztettek vagyunk, mert az igazi tehetség, érzék, hajlam úgyis utat tör magának.

    Én az érettségim óta tudom, hogy rossz pályán vagyok, de cserébe eddig megéltem belőle, most meg váltok. Korábban nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok tehetséges, hogy nem vagyok alkotó ember, de most, egy képzőművész mellett élve már nem bánom.
    Nehéz, áldozatos, én nem lettem volna elég kitartó hozzá.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Négyet? Uhh, én csak egyet, őt is csak azért mert a margo fesztiválon szinte a lábainál ültem annyira tele volt a terem.

    Amúgy pedig van egy fura élményem a tehetséggel. Máig emlékszem a csontig hatoló felismerésre, hogy a kishúgom tehetséges mint a nap. Majdnem egy órát volt egyedül a színpadon majdnem 16 évesen, és megríkatta és megnevettette a közönséget. Emlékszem arra gondoltam, hogy Úristen, nem csak a nővéri elfogódottság és imádat miatt érzem ezt, hanem tényleg tehetséges, Úristen mostmilesz,

    És nem lett színész mégsem, sok mindent csinált, színház közelben dolgozik most is, de színész nem lett. Úgyhogy nem tudom min múlik, talán kell hozzá egy bizonyos lelkialkat, ahogy bajuszcic írta, nem tudom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Nagyapám cukrász volt, régen nyugdíjba ment. Előtte vezető beosztásban dolgozott, rendszeresen járt szakmai versenyekre, nyert (nyertek? ez azért csapatmunka) többet is.
    Az aktív évtizedek alatt csináltatott magának jónéhány egyedi szerszámot, ám ezek egy részét adta csak el.
    Egy kis műhelyt rendezett be magának odahaza, és eleinte tortadíszeket kezdett gyártani sablonokból, cukorból. Aztán készített néhány dísztárgyat a marcipánmúzeumnak. Emlékműveket, székelykaput, épületeket… Először képeslapokból, újságokból dolgozott, aztán elkérte a digitális fényképezőgépemet, nagyjából megtanulta kezelni, és elutazott a helyszínekre fotózni, felmérni.
    Egy szobrász barátom kért tőle egy alkalommal segítséget, mert néhány ehető (ön)portré-szobrot akart készíteni a felvételijére. A poén bejött, felvették. Nagyapámmal jó haverok lettek. Sok közös érdeklődési körük volt és van: a kiállításmegnyitók borai, a világuralmi összeesküvés-elméletek és a szobrászat gyakorlati műhelytitkai. Valószínűleg tanultak egymástól pár dolgot.
    Sajnos néhány éve meghalt, aki ezeket a cukor épület-szobrokat rendelte, és emiatt nagyapám leállt. De egészen érdekes műveket készített így öregkorára, olyasféle iparosként, aki nagyon magas szinten ismeri az anyagot, amivel dolgozik, de emellett ösztönös formaérzékkel, tömörítéssel picit meg is tudja emelni.
    Míg otthon laktam, ha egy-egy ilyen munka elkészült, kivittük a kertbe és lefotóztam. Eleinte “tiszteljük egymás agybaját” megfontolásból, aztán rájöttem, hogy ezt dokumentálni kell. Már nem az volt érdekes, hogy miből van, hanem az, hogy mit ábrázol. A megrendelővel együtt nyilván dísztárgynak szánták, mutogatni való érdekességnek. Csakhogy egy-egy babaház vagy templom alakú torta is elég lett volna erre a célra. De itt, néhány babaház és templom alakú torta után, valami elgondolkodtató született. Leképezése egy épületnek, az előtte lévő térrel, ami arányosan kicsinyítve természetesen nem fért volna ki a műhely ajtaján, tehát érzékeltetni kellett valamiképpen, hogy az a tér ott van az épület előtt. Leképezése egy ornamentikának, amit arányosítva lehetetlen cukorból kialakítani – de ha ránéz az ember, látja, felismeri. Leképezése aranyfüstlemeznek, színes mozaiknak, márványnak és fának – talán nyolcféle színből, de csak kávé, ételszínezék vagy efféle jöhetett szóba, a vízfesték barbárság…
    És persze, az arányok, a méretek. Nem stimmeltek és mégis megvoltak, első látásra.
    Felhoztam ezt a témát szobrász barátomnak, és teljesen egyetértett velem abban, hogy az időközben eltelt 15-20 év alatt nagyapám (naiv) művésszé lett. Alkotott és teremtett, és anélkül, hogy mondanivalót erőszakolt volna még bele, ezeknek a cukor-épület-szobroknak mégiscsak lett valami olyan karaktere, ami miatt műalkotásként is kezelhetők.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. A tehetség érdekes utakat tud bejárni.
    Van barátnőm, aki porcelánfestőnek tanult, de nem ezt műveli, viszont egész jó amatőr képei vannak, a kislánya pedig kifejezetten tehetséges, most végez valami komolyabb grafikai kurzust, azt még nem tudni, lesz-e belőle valami 🙂
    A fiam pedig egyre sikeresebb webdesigner, kezd átnyergelni a videoklipekre, mindezt teljesen amatőr módon, sosem végzett ilyenekkel foglalkozó iskolát, nem is tervezi tudtommal. A családban az én apai nagyanyám rendelkezett egyfajta művészi vénával, de a körülményei és a korszellem miatt csak lakberendező lett egy vidéki városban, szintén teljesen autodidakta módon, a szolnoki csipke is az ő nevéhez fűződik nagyrészt. http://www.djm.hu/palyazatok/teljesitett/a-szolnoki-csipke.html
    (jellemző amúgy, hogy minderről mit sem tudnék, ha nem volna internet, bár az is igaz, én nem adnék el egy darabot sem a nagymamám terveiből 🙂 )

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. A szépség, de például a a lelki alkat is szerintem adottság, vagy figyelembe veszed a jövőd építésekor, vagy sem, de lényegileg nem tudsz változtatni rajtuk, legfeljebb tőled függetlenül alakulnak. A tehetség meg az, amivel sok munka van, azokról szól a talentumok példàzata. A tehetséggel dolgod van, rajtad áll, kibontakoztatod-e. A siker egy harmadik aspektus. Szerintem mindenki éhezi. De van, aki. a világ vagy egy konkrét szakmai kör mércéjének akar megfelelni, van aki csak a magáénak, s mégis nehezebb dolga van, mint az előbbinek. Van, aki az olcsó sikernek is örül (én), és van, aki direkt arra hajt (celebek), bár náluk az ismertség és a nevük fennforgása már sikerként könyveltetik el. Megint más, ha valaki egy adottságából vagy tehetségéből meg is akar élni, mert ahhoz újabb faktorok szükségeltetnek, mint szerencse, önérvényesítő képesség, érzék önmaga megfelelő tálalásához, amit (a tálalást) persze véghez is kell vinni. Ez még a tehetséghez kapcsolódó teljesítményen vagy az adottság meglétén fölül kell hozzá. Túlspilázom?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem nem spilázod túl. Apám erre a legjobb példa. Azt sajnálom, miért nem örököltem tőle azt a sok mindent: fest, gyönyörűen rajzol, legalább hatféle hangszeren játszik profi szinten, igazi ráérzéssel tanít, hihetetlenül kreatív ezermester, orgonaépítő. Mindez autodidakta módon, de úgy, hogy egyetemre hívták tanítani, pedig nincs diplomája. Na de önérvényesítő képessége, az sincs. Amit elért, javarészt az elképesztően stabil anyámmal a háta mögött érte el. Sokszor gondolkodom: hova jutott volna, ha a szülei nem földművesnek szánkák? Néha hajlok arra, hogy azt higgyem: ennél semmiképp sem tovább.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mintha az én apámról írtad volna… Erről az jut eszembe, hogy egy számomra kedves művész mondta, hogy a tehetség mindig felszínre tőr. Nem nézi, hogy van-e képzettség…

        Kedvelés

  19. Szerintem nekem ahhoz van tehetségem, hogy észrevegyem, ami és aki jó. Valahogy van hozzá szemem. Magamban nem látok sokat, bár szeretem a közönséget, meg az is engem, ha jó napom van, amennyire ez előadásokon ki tudott derülni, de színész pl soha nem akartam lenni, zenei tehetségem pedig semmi sincs.
    A lányom verseket költ, tavaly nyáron egész ihletett állapotban volt, és szerintem hat éves, írni-olvasni akkor még nem tudó gyerek részéről ígéretes verseket mondott tollba nekem (és én kizárólag lejegyeztem!). Ha aztán felhagy vele, nem baj, találhat más utat is. Az iskolában van művészeti képzés, sok lehetőséggel ismerkedik majd még meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Olvasom egy ideje a blogot, nem mertem eddig írni. De az utolsó mondat miatt talán itt bemutatkozhatok.
    Amikor pályaválasztásra került sor anyám azt mondta – sajnos szó szerint emlékszem rá: Te csak ne akarj építész lenni. Nincs önérvényesítő képességed és egész életedben lakótelepi lakások WC-jét fogod tervezni. Megértettem. Akkor marad az ELTE. Nem kutatószak persze, oda évente egy lányt vettek fel, akkor nem én voltam az. Ezt mondjuk nem bánom.
    Harmadéves voltam, amikor egy volt osztálytársnőm megkért, hogy kísérjem el egy rajziskolába. Megpróbáltam én is. És akkor megváltozott a világ. Hogy ami előttem van, esernyő vagy ember mindegy, oda kerül a papírra. És még beszélni sem kell. Fantasztikus érzés volt. A lány, akit elkísértem, két hét múlva már nem jött. Jött viszont a korrigáló tanár, hogy elkezdhetek felvételizni. Nem fognak még felvenni, mondta, de kezdhetek próbálkozni. Felvételizni? Hová? Akkor esett le, hogy az a sok hisztérikusan magabiztos fiatal, akikkel tömve volt a terem, felvételire készül. Azt sem tudtam, hogy van olyan, hogy Ipar meg Képző. Nem kezdtem el felvételizni persze, előbb lediplomáztam. Aztán amint lehetett, elköltöztem otthonról és akkor. Nem vettek fel elsőre, de nagyon akartam. Úgy csináltam aztán végig a Képzőt, hogy délelőtt a műteremben voltam, délután és éjjel dolgoztam. Szerencsére nem pincérkedtem, alkotó munka volt az is. De a BME-t így nem lehetett volna.
    Útravalóul az ottani tanárom (nő!) azt ajánlotta – sajnos erre is szó szerint emlékszem: Járjál megnyitókra és tedd magad szimpatikussá. Hát egy lóf@szt. Nem iszom, nem dohányzom, és amikor a többiek esténként a kocsmában eldöntötték kiből lesz művész, én dolgoztam. Aztán diploma után fordítva: nappal pénzkeresés, esténként pályázat. Voltak komoly sikereim.
    Amikor a kislányom óvodás lett és megpróbáltam visszamenni dolgozni – nem mint művész, hanem a praktikusan hasznosítható gyakorlattal –, 2 év és kb.150 álláspályázat után feladtam. Egy női oldalon olvastam, hogy ha kapcsolatok nélkül akarsz gyes után munkába állni, megveheted a kis ásd el magad felszerelést. Ez történt. Vidékre költöztünk, lemondtam arról, hogy a munkámban bármilyen kreativitásra szükség lesz. Ha van nem korhatáros pályázat – ritkán, akkor megpróbálom. És az a baj, hogy még mindig van, hogy sikerül. Ami érdekel, azt nem lehet raktárnak, asztalfióknak csinálni.
    Korábban több sikert értem el képzőművészként, mintha építész lettem volna, de most néha megszakad a szívem. Másfél éve minimálbérhez közeli pénzért szórólapokat tördelek egy nagykereskedésben. Munkába menet a HÉV-en építészetelméletet olvasok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Megrendítő a történeted. Szívből kívánom, hogy utat találjon a kibontakozásra a képzőművészi tehetséged. Ennek ma Magyarországon nem sok tényező kedvez sajnos, Sok képzőművész barátom van, a legtöbb nem abból él meg és sokat gyötrődik, hogy alkothasson. 😦

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  21. Az én családomban mindenki művész, csak anyám meg én nem, de egyébként a közvetlen családban mindenki, és a távolabbi rokonok közt is rengetegen, nagynénik, unokatesók mindkét ágon… Gyerekként sokszor hallottam ettől-attól, hogy ugye te is művész leszel? legyél te is művész! Rettenetesen idegesített, pontosan tudtam, hogy tehetség kell, a közvetlen családtagok példáján láttam, hogy nem elég a céltudatosság+protekció, ők azért lettek tényleg jók és sikeresek a saját területükön, mert igazán tehetségesek és szorgalmasak is, rengeteget dolgoznak. Kiskorom óta látom, hogy művésznek lenni nem azt jelenti, hogy az ember bohémen lebeg a föld felett 5 méterrel, és az ölébe repül a siker meg a sültgalamb. És tudtam, hogy én nem lennék jó művész, kicsi tehetségem van ehhez-ahhoz, de nem igazi, jó a stílusérzékem pl., tudok úgy írni, mint x vagy y, de az nagyon kevés… Ha nagyon akartam volna, lett volna elég kapcsolat, protekció stb. ahhoz, hogy valami középszerűt produkáljak, de azt hiszem, így jobban jártam. Szeretem, hogy elég jó rálátásom van több művészeti ágra, hogy sok embert ismerek, és hogy nem azt gondolják rólam, hogy “a kis xy, ő is író/akármi lett, mert az akárkije is, pedig nem egy nagy szám”, hanem azt, hogy ez egy okos, kompetens csaj, lehet vele beszélgetni, van saját véleménye.
    Ami viszont sok gondot okozott régebben (írhatnám, hogy “ez az én keresztem”, ha nem utálnám ezt a kifejezést, ennél csak az újabb keletű “ez a karmám” rosszabb:)), hogy mivel mindenkim valaki, és mindenki ismeri valakimet és elég hamar be is azonosít, sosem tudtam eldönteni, magamnak köszönhetem-e, ha sikert érek el valamiben, vagy csak azért értem el jó eredményt, mert ismeri a tanár stb. a felmenőimet… De igyekeztem mindig a legjobb tudásom szerint teljesíteni, sokat tanulni a vizsgákra stb., hogy minél kevésbé jelenjen meg bennem ez a gondolat. Egy ideig görcsösen igyekeztem titkolni ilyen helyzetekben a családomat, de már rájöttem, hogy hülyeség, hogy ez így olyan, mintha szégyellnem kéne valamit, holott ellenkezőleg, büszke vagyok a családomra, a teljesítményükre. Szóval ezt a görcsöt talán le tudtam tenni, de időnként azért jól esik, ha sikerül jól teljesítenem vmi olyan területen, ahol nem volt nagy előd a családomban, és tudhatom, hogy tényleg a saját eredményem:)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Eszembe jutott egyik barátnőm, aki nagyon ismert ember unokája, és végignézte, hogy az anyukája ugyanazzal a névvel mit küzdött egész életében. Ő örült, hogy apukája neve semmitmondó.
      Más: nálunk a férjem családjában művész vagy mesterember mindenki (szobrász, kőszobrász, festő, restaurátor, bőrös), a férjem meg zenél. De sajnos ezek közül a művészek közül senki nem tanította meg, mit kezdjen a művészetével, én meg látom, hogy vész kárba. Most törli vele a fenekét, bocsánat az erős kifejezésért.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  22. Visszajelzés: apám lehetne | csak az olvassa

  24. Köszönöm a gondolatokat.
    Az én pályám: tizenhat éves koromig lelkész akartam lenni, biztattak, örült az egész vallásos családom, egyházi gimi, kántorképzők, kiábrándulás, egyházmérgezés, ki kellet találni valamit, hogy merre tovább…szerettem rajzolni, le tudtam vezetni benne a csalódottságomat, nem zavart senki, kanyargós utakon keresztül lettem üvegművész…ez is a fényről szól, folyamatos tanulás, nem biztos, hogy ez a végső hivatásom, de élvezem, reflektorfény nélkül.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Nekem mindig mentek a reáltárgyak, apu, anyu is az építőiparban dolgozott, valahogy kérdés sem volt, hogy ilyen irányban keresgéltem. Pedig ha akkor egy kicsit jobban figyelek magamra, nem most 35 évesen, kisgyerekkel kellene éjszakákat töprengjek azon, lehetek-e elég bátor ahhoz, hogy mindent felforgatva, 180 fokos fordulatot vegyek, visszaüljek az iskolapadba, és újra az alapokkal kezdeni, egy olyan munkáért ami legjobb esetben is csak a felét fizetné annak, mint amit most kapok. Ha egyedülálló lennék, belevágnék, de most több a kétség. Viszont a jelenlegi munkám, pályám dead end, és gyomorfekély-boldogtalanság-land. Apránként gyűjtöm a bátorságot, talán összejön elég annyira hogy az első átképző sulinak nekivágjak szeptember elsején.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • engem is erdekel belevagsz-e. en ket eve probalom a vilagra kinlodni magambol, hogy mi legyen az uj irany. Vagyis otlet az lenne, de hiaba nincs gyerekem, ketsegem megis van millio es csak halogatom, hezitalok. Nekem mar volt egy 180 fokos fordulatom (tanitasbol epitoiparba) es ez hat ev utan ugyanolyan dead end, engem ez benit meg teljesen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem már a kezdetektől valamilyen humán, szociális irányultságú pálya lett volna megfelelő, ezt egyre jobban érzem, ez vagyok én. Amikor emberekkel foglalkozom, akkor érzem hogy volt értelme a napomnak, nem hiába kelltem fel. Nekem az anyaság nem eltávolító volt (a szakmámtól) nem mellékvágány, hanem mintha akkor kerültem volna célegyenesbe. Gyakorlatilag bármit el tudnék képzelni, ami valamilyen szinten elesettebbekkel foglalkozik – mondjuk úgy, látom a társadalmi hasznosságát. Én nagyon nem értek egyet azokkal, akiknek csak a pénz a fokmérője, ki mit tett hozzá az összvagyonhoz, és aszerint kaphat csak, egyszerűen megdöbbent hogy hányan láthatatlanok a mai társadalomban, mennyi réteg igényeit nem veszik figyelembe, legyen az kisgyerek, fogyatékos, de még a kisgyerekes anya is. Én, ha kis lépésekben is jönne változás, inkább kelnék fel ezért reggel, mint hogy egy óriásvállalat kasszáját gyarapítsam tovább.
        Na de a megvalósítás.. az bizony gombóc-a-torokban zsigeri félelemérzés folyamatosan. Nézek vissza az életemen és nem tudom hol váltam ilyen rettegővé, pedig régen ide nekem az oroszlánt is 🙂 Attól félek én is nagyon, amit ellaella írtál, hogy talán megint rosszul választok.Az első kis lépés a tanulás lenne, szeptember elsején elkezdeni az első képzést. Most ennyivel akarok megbírkózni, a többi majd később jöjjön.

        Kedvelés

  26. Én nagyon szerettem volna tehetséges lenni. Bármiben, csak igazán fényes legyen az a tehetség. Utáltam magam azért, mert nem vagyok az (pedig az én gyerekkoromban még nem volt ekkora a nyomás és nincs a családban egy fia tehetség sem). Végül beletörődtem, hogy nem leszek fényes csillag, és egyben felfedeztem a tehetségem: gyorsan tanulok és szinte bármit. Nem leszek benne kiemelkedő, de egy jó szintre bármiből el tudok jutni.

    Mostanában inkább a gyerekek tehetsége érdekel. Akárkivel beszélek, mindenki gyereke őrült nagy tehetség (némelyeké valószínűleg tényleg az). Én meg nem tudom eldönteni, hogy az erős matematikai készségeket mutató kisfiam tényleg tehetséges-e vagy csak némileg előrébb jár, mint a többiek, és ez majd kiegyenlítődik. A szülőtársak általában kevésbé visszafogottak 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Nekem a tehetség kapcsán mindig eszembe jut a következő jelenség.

    Elkísértem a keresztlányomat balettra, s a folyosón beszélgetni kezdtünk egy anyukával, akinek a lánya abba a csoportba jár, ahova bárki mehet, aki befizeti az óradíjat. Azt mondja az anyuka, hogy a balettmester (aki egyébként több díjjal kitüntetett, elismert) azt mondta nekik, hogy a kislányuknak nincs esélye a balettintézetbe bejutni, az alkata eleve nem megfelelő, de ők megpróbálják jövőre akkor is. Kijön a kislány (10 év körüli), duci gyerek, táncolni kezd, de nincs ütemérzéke sem, s azt mondja, voltak balettot nézni, s ott az anyukája azt mondta neki, hogy majd ő (a gyerek) is ilyen táncos lesz egyszer.

    Aztán egy ismerős apuka (külföldiek egyébként, de ennek lehet, nincs is most jelentősége) egyszer látott, ill. hallott egy hegedűművészt, s ekkor vett a hétéves lányának egy hegedűt, meg fogadott egy tanárt mellé. A gyerek egy év múlva semmi fejlődést nem mutatott, viccből hegedült csak, vidáman ugrált “zenélés” közben. Aztán rajzból egyszer jobb értékelést kapott, mint a többi tárgyból, de a többi gyerek között ez középmezőnyt jelentett, erre a szülei vettek neki színes-szagos felszerelést, és irány a szakkör. A rajzold le a családot feladatra ilyen egyforma, pálcikaemberszerű alakokat csinált. Majd egyszer azt mondta nekem az apa, hogy ő szeretné, ha a lánya hegedűművész/képzőművész lenne, s elképzeli, hogy ő majd fog járni a koncertjeire/kiállításaira, s ezért is vett neki hegedűt, meg hordja szakkörre.

    Az az érdekes, hogy elsősorban művészeti területen látok ilyen tehetségkultuszt, ritkán hallom azt, hogy valaki a (mondjuk ki) adott területen nem tehetséges, vagy nem annyira tehetséges gyerekére azt mondja, hogy híres-neves fordító, állattenyésztő, fodrász, sportoló lesz (ezt úgy értem, hogy ezt mondja, gondolja, miközben a gyerek nem fogékony a nyelvekre, nem fut gyorsan, fél a labdától, stb.)

    Talán lehet az az oka ennek, hogy a balettos kislány járhat órára, s fel is léphet az évvégi előadáson a művházban, viszont a kosárcsapatból kitennék, ha nem tudná elkapni a labdát, mert ott az egész csapat sikerét akadályozná, és elveszítenék a meccset az iskolai bajnokságon? Vagy egy futóversenyen jobban mérhető a tehetség? Aki utoljára ér be, az a leggyengébb láncszem, “a művészet meg olyan szubjektív”, eleve egy szűkebb réteg érti, mint a sportot? Gondolok arra, hogy egy sportversenyen eldől ki a nyertes, többnyire mérhető, de két balerina közül nem sokan tudják megmondani, melyik a tehetségesebb. Hogy még tovább pontosítsam, ritkán hallottam olyanról, hogy egy gyereket évekig visznek kézilabda edzésekre úgy, hogy nincs labdaérzéke, s hogy ennek ellenére azt mondják, hogy két év múlva megpróbálunk bejutni a városi csapatba. De olyat sem látok, hogy matekozni viszik a gyenge matekost azzal, hogy negyedikben matek tagozatra jelentkezünk, viszont gyakran látok ilyet tánc/zene/képzőművészet/írás témakörben. Nem az az érdekes, hogy viszik, hanem az, hogy milyen céllal viszik, erőltetik, bíznak benne. Szóval ha elviszem futóedzésre, ott nem bír futni, ezt megmondja az edző, elfogadom. Ha tánc/zene/színészet/rajz – nem fogadom el.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Van még egy jelenség: amikor kisvárosi presztízs kérdés, hogy a gyerek melyik középsuliba jár. A 8 osztályos gimi az új sláger, ahová az ott tanító tanárok készítik fel jó pénzért a csemetéket 10 évesen, akiknek fogalmuk sincs mit akarnak, felveszik őket majd sokszor nem bírják a tempót és a délutánjaikat azzal töltik, hogy korrepetálásra járjanak, mert annál, hogy nem kerül be a 8 osztályos képzésbe csak az cikibb, ha kikerül onnan idő előtt. Nagyon szívbe markoló látni, hogy az elitista szülők hogyan vágják tönkre a gyereküket mielőtt kiforrna, hogy mit is akar(hat).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  28. Visszajelzés: és akkor az elme! | csak az olvassa — én szóltam

  29. Visszajelzés: portrék 5.: a majdnem-ember | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: a klasszikusok | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .