159 thoughts on “én jó anya vagyok — frissítve”

1. Én nagyon bízom bennük. Jól csinálják.
   Mégis mélyen érintett az írás, mert egy örök dilemma,
   hogy jól csináljuk-e.
   Pláne egyedül.
   Köszönöm.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

2. engem egyre jobban fenyeget ez a veszély. Az egyedül is, meg a túl is. Kell az autonómia, egész kicsi kortól, hogy tudja: van beleszólása a világ dolgaiba, hogy ő is tudja formálni, mint az agyagot, amiből kígyót meg fát csinál. Ha anya egy rossz kapcsolatban kiegyenlíteni akarja apa hibáit, áteshet a ló másik oldalára.
   Van egy ismerősöm, a lánya most Nyugat-Afrikában él, és nem, nem érti. 60 volt idén, és próbálkozik, kapálózik, és továbbra sem érti, hiszen ő úgy nevelte, hogy önálló, jófej legyen. Csak éppen rátelepedett. saját nyomorult élete kompenzálásaként, szó szerint ahogy írod.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

3. Igen, nagyon fontos, hogy ne nyomasszuk a gyerekeinket. Ehhez az kell, hogy egyensúlyban legyünk, lelkileg-érzelmileg megálljunk a magunk lábán, akár egyedül, akár párkapcsolatban élünk. Ezen pedig dolgozni kell, időt szánni rá, odafigyelni a saját igényeinkre. És nem szabad azt gondolni, hogy ez önzés (akkor sem, ha a környezet erre célozgat).

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

4. Nekem az anyám volt ilyen, ahogy leírtad: ő nem kért, parancsolt, szóba sem jöhetett gyerekkoromban, hogy bármiben én döntsek, amit meg is szoktam. Anyám úgy gondolta, a gyereknek magától nincs esze, a gyereket irányítani kell az egyetlen helyes úton, és e mellé állandóan baszogatni, hogy normális ember legyen belőle. Kicsit később, nagyobb kamasz koromban elvárta tőlem, hogy döntéseket hozzak, ami nehezen ment, hiszen nem szoktam hozzá, hogy kompetensen beleszólhatok bármibe, ami engem érint. Ha viszont döntöttem, választottam, az soha nem volt elég jó: soha nem felejtem el például, milyen lesújtó véleménnyel volt az első önállóan vásárolt cipőmről. Nálunk nem lehetett tévedni.
   A továbbtanulásnál először nem volt gond, mert egyértelmű volt. hogy töri szakra megyek, abból voltam a legjobb, arra volt a legnagyobb esélyem, hogy felvegyenek. Utána én magyart szerettem volna mindenáron második szaknak, anyám viszont addig balhézott, és konkrétan megfenyegetett, hogy ha nem azt teszem, amit ő mondott, akkor nem ad pénzt a tanulmányaimra, és mehetek a háztól, amerre látok, amíg meg nem jelöltem a németet. Az volt a szöveg, hogy “Két humán szakkal éhen fogsz dögleni, tessék megjelölni egy nyelvet, azzal talán megélsz valahogy!” Direkt elrontottam a felvételeit, mégis felvettek. Utáltam, és sokszor ott akartam hagyni főleg az elején, de azért tanultam rendesen. A német irodalmat már szerettem – végül is irodalom volt legalább – és elvégeztem a németet, és akármennyire dühít, végül igaza lett, mert eddig minden munkámat a németnek köszönhettem, míg tesóm, aki már kiharcolta a magyar-néprajzot, nem talál melót, és inkább cipészüzletet nyitott. XD Tehát ő sem halt éhen.
   Rengeteg problémám, gondom volt és van amiatt, hogy anyám ilyen volt, és ebből csak az egyik a depresszió – iszonyú nehezen találom a saját utam, és saját magam. Akinek ilyen a szülője, annak megnyomorítják a személyiségét, soha, vagy csak nagyon nehezen lesz igazán szabad, magabiztos, önazonos, nehezen tanul meg önállóan dönteni, mert mindig ott lesz a belső anya, az iszonyú erős felettes én, ami parancsol, leminősít, és megmondja, hogy szart sem érsz.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • “Nálunk nem lehetett tévedni”
     Ez a legnehezebb nekem. Egész addig, amíg (szerintem) jól döntenek, könnyű rájuk hagynom. Amikor nem, akkor kutyanehéz.
     Köszönöm, hogy leírtad. Majd igyekszem erre gondolni.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Hát igen, mert ott a másik oldal, az elvárások nélküli, teljesen szabadjára hagyó nevelés. Két barátnőm is van, akiket teljesen másképp, szabadon neveltek, hagyták, hogy mindenben ők döntsenek, egyikük művészi pályára lépett, a másik konkrétan nem tanult semmit, a hobbijának élt évekig. Mindketten harminc felettiek, otthon laknak a szüleiknél, évek óta munkanélküliek, ami azért is probléma, mert a szülők is elveszítették a munkahelyüket ill. eladósodtak, és most ott az egész család a gödörben, a lányoknak viszont nincsen a kezükben semmi, se munkatapasztalat, se szakma, se igazán használható nyelvtudás, se megküzdési stratégiák. Nagyon nehéz a helyzetük, nem tudnak a saját lábukra állni.

       KedvelésKedvelés

     • Nem csak ez a két oldal van. Én azt gondolom el lehet érni, hogy a gyereknek saját igénye legyen tanulni, célokat kitűzni. Nekem az a dolgom, hogy ebben segítsem. A liberális nevelés szerintem nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk, vannak szabályok, amit be kell tartani. De az, hogy milyen a haja, ruhája, barátai, hobbija, szerelme kizárólag az ő dolga. Én hagytam őket elkövetni hibákat, megbeszéltük, tanultak belőle. A lányom az idén, érettségi előtt gondolta meg magát, mégsem oda szeretne menni, ahová egész évben készült. Nem tragédia, jövő évben tanul egy szakmát, leérettségizik egy másik tárgyból, aztán megy oda, ahová most gondolja. Lesz egy szakmája is egyetem előtt, lehet még haszna is lesz belőle.

       KedvelésKedvelés

     • Igen, ebben egyetértek, bár nem írtam, hogy a két oldal között ez lenne az arany középút. Amit én említettem, csak a két szélsőség, amire úgy gondolom, hogy mindenképp kerülendő. Arról nem is beszélve, hogy minden gyerek nagyon más, és ami az egyiknek megfelelő nevelési módszer, nem biztos, hogy a másiknak is az lesz.

       KedvelésKedvelés

     • A legnehezebb szerintem is megismerni a gyereket, és elfogadni a maga valójában. Nehéz ellenállni a késztetésnek, hogy jobban tudjam mi jó neki, mint önmaga. Főleg, ha a személyisége, érdeklődési köre annyira távol áll tőlem, ha egyidősek lennénk, nem valószínű hogy barátok lennénk.

       KedvelésKedvelés

     • “el lehet érni, hogy a gyereknek saját igénye legyen tanulni, célokat kitűzni.”
       Huh, ez olyan egyszerűen hangzik, ám sok családban ez elérhetetlen vágyálom marad, látom a környezetemben. Nálunk szerencsére eddig bejött, most mondhatnám, ez a mi érdemünk, ezt mi (szülők) értük el náluk. Mert mi olyan ügyesek voltunk, hogy motiváltak lettek a gyerekeink, de az igazság az, hogy fogalmam sincs mitől akarnak (és ami a fontos tudnak) tanulni és miért tesznek a céljaikért (mert kitűzni azért valljuk be kevés, odáig mindenki eljut.)

       KedvelésKedvelés

     • Szerintem ez messze nem csak a szülőktől függ, ott van még a gyerek saját személyisége (az is valamilyen, hát nem sablongyerekek születnek sorra), meg amiket lát-hall a családban, ismerősöktől, iskolában, amilyen barátai lesznek, jaj, sok minden.

       KedvelésKedvelés

     • Én nem is gondolom kizárólag a mi érdemünknek. Nyilván egy tanultabb családban benne van a levegőben. Amikor kicsik voltak, és kérdezték, hogy meddig kell iskolába járni, én azt mondtam, hogy legalább 19 évig. Ez volt természetes. Meg van a személyes példa is a hozzáállásról. Viszont soha nem voltak kitűnő tanulók, ha belekezdtek valamibe és nem tetszett, nem kellett befejezni, arra törekedtünk, hogy azzal foglalkozhassanak, amiben jók, és élvezik.
       Ha nem számítana a nevelés, nem lenne a rengeteg panasz a szülőkre.

       KedvelésKedvelés

     • És nemcsak a családot, a szülőt, hanem az iskolát vagy a tanárt is mennyire minősíti, hogy lehet-e, szabad-e tévedni és tanulni belőle.

       KedvelésKedvelés

     • Jaj, mennyi görcs van még felnőtt nyelvtanulókban is attól, hogy fél, hogy megszakítom a mondandóját, ha nyelvtani hibát vét. Dehogy! Bólogatok, mosolygok, hogy végre beszél. Ugyanezt csinálom a suliban is. mernek beszélni, hibásan, de majd azt is kijavítjuk. Mert én nagyon megtanultam, mennyire traumatizáló, ha tévedni tilos.

       KedvelésKedvelés

   • Ó, igen, sajnos nagyon ismerős. Engem sem engedtek magyar szakra jelentjezni, nem voltam még 18, apám nem írta alá a jelentkezési lapot, anyám szót fogadott. Elcsesztem a felvételit szándékosan, mégis felvettek. Emlékszem, hogy zokogtam, amikor megtudtam a ponthatárokat. Aztán csak elvégeztem, bár folyton veszekedtek a közepesekért.
     Én megszoktam, hogy nem tudok jól dönteni úgysem, ügyetlen is vagyok. Arra is emlékszem, hogy mennyire meglepődök mindig, ha a teljesitményemet dicséri az apám, nem tudok vele mit kezdeni.
     Sok egyéb és a depresszió mellett a legnagyobb bajom felnöttként, hogy ez az egész kritizálósdi úgy csapódott le bennem, hogy álllandó megerősítést, kritika nélküli feltétlen elfogadást követelek a partnereimtől, a legkisebb negatív megallapítástól összeomlok, de èn meg ugyanazt csinálom veluk mint velem az apam.
     A hiányzó gyerekkori bizalmat nem lehet bepótolni.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nálam a lecsapódás úgy történt, hogy nem igazán tudtam elhinni sokáig, hogy engem is lehet szeretni. A férjemnek már elhiszem, de nagyon sok idejébe és energiájába telt. 🙂 De máig nem tudom őszintén elhinni, hogy valakit tényleg érdekelhetek, hogy valaki tényleg barátkozni szeretne velem.

       KedvelésKedvelés

     • Na igen, sok vacak kapcsolat is volt a következménye a részemről. Az ember dacból is belemegy tizenévesen olyasmibe, amibe nem kellene, és ez nálam nagyon működött.

       Egyébként a mai napig észnél kell lenni anyámnál, mert az unokákkal segítés címén próbál ránk telepedni, ha sok a dolgunk, és egy kicsit nem figyelünk oda. De ha azt nézem, honnan jött, és ő maga miben nőtt fel és élt, kicsit értem is, miért került erre az útra, és miért nem tudott másfelé kanyarodni. Mint ahogy azt is tudom, mennyire vigyáznom kell, hogy ne tegyem ennek tökéletes ellentétét a gyerekeimmel. Nem könnyű.

       KedvelésKedvelés

     • Én pont ellenkezőleg, teljesen elzárkóztam a férfiaktól. Máig nem tudom honnan, de tudtam, milyen sebezhető vagyok, és ha egy fiú kedves lett volna hozzám, amennyire ki voltam éhezve a szeretetre, még lopni, rabolni is elmennék a kedvéért. Nem akartam ilyen nyomorult, kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, így úgy gondoltam, apáca leszek. Aztán rájöttem, hogy nem hiszek istenben, így azt terveztem, hogy macskás vénkisasszony leszek, mint a szomszéd Bözsi néni, és sok virágom lesz. Végül jött a férjem, de macskáim és virágaim így is vannak. XD

       KedvelésKedvelés

     • Ó!

       KedvelésKedvelés

   • Nálunk ugyanez pepitában, még a cipő is. Mondjuk én nagyon erős egyéniség voltam már gyereknek is, így anyám gyorsan rájött, hogy manipulálni könnyebb, mint nyíltan parancsolni. És igen, egy életre megnyomorít az ilyen anya, ráadásul ő nagyban játszik, édesapám 2O éve elvált tőle, de rajtunk keresztül ma is igyekszik rajta ütni, mert a mai napig az van a fejében, hogy ő a család feje. Eredmény, öcsém és én összesen három öngyilkossági kísérlettel ‘büszkélkedhetünk’ (ebből anyámnak egyről van tudomása). Öcsém a bezzeg a nővéred szólam miatt mindenben engem igyekezett követni, hiába volt kiemelkedő zenei tehetsége, semmit nem kezdhetett vele, gyanítom azért, mert azt az édesapám oldaláról örökölte. Nekem nincs semmi művészi tehetségem, irigylem is, akinek van, de mérhetetlen magamutogatási, érvényesülési vágy és rivalizálás van bennem. Minden személyes történetemet fontoskodásra használom, én akarok lenni a főszereplő itt (is).

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • ó, a “bezzeg a nővéred”, ez ismerős (én vagyok a nővér). meggyőződésem, hogy a húgommal ezért ilyen ambivalens a viszonyunk. én is utáltam volna a nővéremet, ha mindig vele példálóznak. és ez csak egy vonulata volt anyám messzire ható megnyilvánulásainak.
       anyámat egyszerre szeretem, gyűlölöm és sajnálom. borzalmasan nehéz természetű saját anyja volt, ő is az lett és a lányainak is sikerült sok mindent átadni a szemléletéből. ha kiabálok a gyerekkel, őt hallom kiabálni belőlem. igaz, ez már nem az ő felelőssége.

       KedvelésKedvelés

     • Igen, sajnos nálunk ugyanez a képlet. Mi már négy éve nem is beszélünk egymással, és őszintén szólva én az életben többet nem akarom látni az öcsémet, nem érdekel az élete, a családja, a gyereke. Volt egy nagyon durva húzása ami konkrétan az anyagi ellehetetlenítésemre irányult, és aminek elég egyértelműen a mesterségesen szított versengés a gyökere, valami elképesztő irigység tört ki belőle, amit hosszú évekig jól leplezett, pedig soha nem dörgöltem az orra alá, hogy mennyit keresek, vagy mit csinálok a pénzemből, csak éltem az életemet. Nekem ott volt a vég, bennem meghalt az, hogy van egy öcsém, volt gyászmunka, minden. Ezt az anyám a mai napig nem tudja elfogadni, és játszmázik, hogy kibéküljünk, keltené a bűntudatot (hát hagynál úgy meghalni, hogy nem békülsz ki az öcséddel? anyám 57 éves egyébként), úgyhogy most lesz egy-két nehéz évem, de sajnos anyu is idő előtt fog ‘meghalni’ bennem, a folyamat már elkezdődött, mert ő is átlépett egy határt, én viszont nem vagyok hajlandó a kedvükért sem összeomlani, sem felfordulni, sem nem sikeres lenni.

       Ha ez segít valamit, én látok embereket nagyon gáz szülőkkel és ugyan sok munkával, de ők nem olyanok, mint a szüleik.

       KedvelésKedvelés

     • Nekem segít, köszönöm. Nagyon igyekszem nem olyan lenni, mint ő.

       KedvelésKedvelés

   • Nálunk pont az ellenkezője volt. Nem tanítottak meg dönteni, mindent elintéztek, megoldottak, kitaláltak. Sorolhatnám a hátrányait…

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Az anyósom ugyan ez. A férjem rengeteget küszködött, hogy képes legyen megbízni a saját döntéseiben. A másik, hogy soha nem tanult meg pénzt kezelni. A mai napig gondok adódnak ebből. ( a betegségem után alig győztem rendbe tenni a pénzügyeinket) 40+ éves fiának soha nem ad még egy gatya árát sem, elmegy megveszi inkább.

       KedvelésKedvelés

   • Ohohó, hány meg hány hasonló történet. Nálunk az apám viselt a felsorolt vonásokból jó néhányat. Erős korlátokat szabott, ami az én amúgy is simulékony személyiségemet majdnem végleg összetörte. Elismerés kevés. Másrészt viszont gondoskodó volt és melegszívű, meg közvetlen. Csak nem tűrt ellentmondást.

     A gimnázium kezdetén kitötötte: ha nem matematika, akkor két világnyelv. Na ez előnyömre vált. De azt már nem tudta elérni, hogy mégis elmenjek a matek felvételire is, helyette hosszú vita árán versmondó táborban kötöttem ki.

     Érettségi után külföldre mentem: becsülöm, hogy támogatott, biztosan nehezére esett.

     Aztán az egyetem-sztori. Felvételi után ordítozott, hogy fiam, hülye vagy, megbánod, nem hallgattál rám. Én meg vissza, hogy akkor legalább csak magamat kell hibáztatnom érte.

     A mostani munkahelyemre úgy mondtam igent, hogy ki se kértem a véleményét, csak utólag bejelentettem, mert tudtam, megpróbálna lebeszélni. Dühében bedobta ő is a klasszikus “akkor megvonok tőled minden támogatást”, de akkor már huszonéves voltam. Egy pillanatra megijedtem, de tudtam: minden körülmények között a maximumot akarja nyújtani, ez nem változik, ha meg tényleg megteszi, akkor is meg tudok állni a saját lábamon. Az én felelősségem és szabadságom a saját életemről dönteni, az viszont már az ő dolga, hogy mit szól ehhez.

     Döntő pillanat volt, mert azóta tudja, erőszakkal nem tud magához láncolni. Ha kapcsolatban akar maradni velem, tisztelnie kell a határaimat. Volt ebben a felismerésben valami fájdalmas, mert benne volt a pakliban, hogy végleg elveszíthetem, de megérte.

     A párválasztásnál hamar rájött: ha beledumál, végleg elveszít, így csak finoman próbálkozott. Most a gyermeknevelésről tudna mindent jobban, de pár száz kilométerről elég nehéz beleszólnia. Az utóbbi időben már csak az bosszantott, hogy miért tud felbosszantani néha. De így távolról már egyre játszmamentesebben szeretjük egymást.

     A húgom sajnos még küzd, mert “nem tudott semmit felmutatni”. Borzalom, ahogy a szülő sérült, kompenzáló egója be tudja kebelezni a gyermeket. Mert “csak” félti, hogy nem fog boldogulni, és azt a kudarcot szülőként nehezen tudná elviselni. Ennyit a megelőlegezett bizalomról.

     Nem tudom, milyen szülő vagyok s leszek, de jó érzéssel tölt el, hogy a gyermekemnek 2 évesen van akarata, amit ki tud fejezni, és hasonló korúak társaságában érvényt szerez az érdekeinek, de nem durváskodik, azonkívül felismeri, hogy mikor éhes, mikor fázik, és sok más efféle. És határt is lehet szabni neki a fontos dolgokban. Nem nagy teljesítmény, és nem is érdem, első perctől mintagyerek. De igyekszünk úgy terelgetni, hogy magára se hagyjuk a fenenagy szabadságban, amit még nem tud viselni, viszont bele se rondítsunk a méltóságába.

     Garancia nincs, de remény azért igen. Azt elég jó kiindulópontnak látom, ha nem a gyermekemmel akarok bizonyítani, és tudatában vagyok, hogy saját életútja van, amit neki kell megtalálnia és végigjárnia. Én ebben csak segíthetem. És már azzal sokat segítek, he belső érzékelő műszereit nem rontom el azzal, hogy saját képemre és hasonlatosságomra próbálom formálni őt. Azért sok mindenben nagyon hasonlít hozzám, de külön élvezet felfedezni, hogy miben nem.

     Ó, mi az útnak nagyon az elején vagyunk még, és tudom, nagyon naivakat írok. De hálás vagyok a témáért és a tapasztalataitokért. Jó néhány ilyen történetet látok magam körül, mint amiről a bejegyzés szól. Hátha tudunk a más – sajnálatos, szívszorongató – kárán is tanulni valamit.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

5. Sziasztok! Új vagyok. Remélem, már nem sokáig. 🙂

   Ebben az a legrosszabb, hogy eleve a – végeredmény szempontjából lényegtelen, hogy miért – torzult személyiségű nőkből lesznek ilyen anyák. És a torzult személyiség nehezen veszi észre önmagát – hiszen torzult.

   Az a fullasztó tehetetlenség, hogy te segíteni akarsz, sajnálod anyádat, látod, tudod, hogy mit ront el, ahogyan azt is, hogy nem fogja megérteni. Kicsit később aztán azt is belátod, hogy ugyanúgy, ahogyan neki nincs joga olyasmit várni tőled, amire (lelkileg, szellemileg, fizikailag) nem vagy alkalmas, neked sincs jogod elvárni tőle, hogy megváltozzon. Kérni kérheted, de nem várhatod el: hiszen akkor hozzá hasonlatossá válnál.

   A füledet be tudod zárni, de a szívedet sokszor nem…

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Nana. Határt szabni a magunk védelmében nem olyan típusú kontroll, mint a másikba beleavatkozni. Igenis mindenki változzon meg, aki kontrollálni akar, tartsa tiszteletben a döntéseimet. Nem tud megváltozni, mindenestül manipulatív? De hiszen engem tönkretesz ezzel. Én nem akarom kontrollálni őt. Ez, amit írsz (“hozzá hasonlatossá válnál”), ugyanaz a logika, mint amikor a liberálisoktól számon kérik, hogy a toleranciájuk miért nem terjed ki a nácikra és homofóbokra. Na, álljunk meg, mindenkit szeretünk, de a gyűlölködőket nem szeretjük, azokat, akik a saját elveinket felhasználva (legyünk toleránsak) akarják velem elismertetni a létjogosultságukat és szorítanának ki a nyilvánosság teréből. Az intoleránsakat, uszulókat nem toleráljuk, azokat toleráljuk, akiket ők, az erős hangúak nem tolerálnak. Azoknak rossz, azok szorulnak védelemre, nem a gyűlölködők, mások fölött ítélkezők.

     Nem akarom, hogy megváltozzon. Az csak esély lenne, hogy kapcsolatban maradhassunk, ha nem megy neki, akkor azt akarom, hogy hagyjon békén. És ha a nagy jóindulat, aggódás, bölcsesség örve alatt terelget, bírál, manipulál, a magáról dédelgetett képet fényezi: ő jó szülő!, ha ezt az egyet nem adja meg, amire mindig is szükségem lett volna: annak elismerését, hogy én jó, legitim, szeretetre méltó vagyok, kompetens a SAJÁT életemben, akkor nem leszünk kapcsolatban. Sírnivaló azt látni, hogy ő akar kompetens lenni az én életemben, miközben a sajátjában sem az, és ezért sem példakép nekem.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nem voltam elég érthető, bocsánat.

       Igazad van! Meghúzom a határaimat, és joggal sért, ha azokat valaki – akár a saját anyám, apám – átlépi. De egy idő után a folyamatos konfrontáció nagyon lélekölő. Amikor látod, hogy hiába harcolsz, mondod el ezredjére, kéred, könyörögsz, tombolsz, hiába próbálsz kulturáltan “a lelkére beszélni”. Az ő élete, nem tudod őt megváltoztatni. Azt sem, ahogyan hozzád viszonyul, amit gondol rólad. Mert be van zárva a lelke, és nem az én dolgom, hogy nyitogassam!
       Ha ő becsukja a szemét, te nem tehetsz semmit. És akkor bizony bele kell törődni, és nem a határaidat arrébb tenni tolerancia címén, hanem neked magadnak arrébb menni a határaiddal együtt. Feltéve, hogy nem akarod, hogy rámenjen az idegrendszered…

       De az is lehet, hogy csak nekem könnyebb így, “arrébbmenve”. Mert rohadtul elfáradtam a millióféleképpen próbált kommunikációban. Amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok rájuk hatni, nem várhatom el, hogy természetükkel ellentétesen cselekedjenek, mert erre egyszerűen képtelenek, akkor nagyon megkönnyebbültem. Egyszerre csak lezuhant a vállamról az a felelősség, hogy a kapcsolatunkat nekem kell – jó irányba – alakítani. És akkor fogtam magam, és egy sziasztok! felkiáltással kivonultam az életükből, és bezártam a fülemet a hülyeségeikre.

       Ha át akarták lépni a határt, akkor egyszerűen arrébb mentem. A telefont szó nélkül le lehet tenni. Szó nélkül fel lehet állni és el lehet jönni. Lehet azt mondani, hogy “Kérlek, most menj el, mert ez egy terméketlen beszélgetés”. (Volt olyan is, hogy nem volt hajlandó elmenni a lakásomból, akkor ott hagytam. Megunta, hazament.)

       Miért harcoljak, védekezzek, ha látom, hogy fölösleges…?

       KedvelésKedvelés

     • Ez most olyan, mintha engem írtál volna meg 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Mióta olvasom ezt a blogot, mindig megdöbbent, hogy hányan járunk egy cipőben. Az is fura, hogy az ember akkor talál legkönnyebben sorstársakat, ha magával is őszinte.

       KedvelésKedvelés

     • Én az apámmal voltam így. Ő volt a jó szülő és én ebből a helyzetből kiléptem, letettem. És ez így van: mindenáron, mindenki előtt kompetensnek akart látszani kifelé és önmaga felé. A gyerek mit érez, gondol. Az soha nem fontos. Egyszer meguntam, belefáradtam, feladtam és nem szóltam neki vissza, nem feleltem, nem kérdeztem. Nincs mibe belekötnie. Pocsék, érzelemmentes, üres apa-lánya kötelék. De nincs rajtam súly és ez rengeteg energiát adott a saját szülőségemhez.

       KedvelésKedvelés

     • Sajgó és bajuszcic: tök hasonló helyzetben vagyok én is az apámmal, csak én még nem találtam meg a megoldást, hogy mégis hogy a francba “kezeljem” a kapcsolatunkat. Egyszer már elpanaszoltam ezen a blogon, hogy az apám ordas módon tavaly úgymond kitagadott, mert a politikai nézeteim homlokegyenest ellenkeznek az övéivel. Azóta újra beszélünk és tartjuk a kapcsolatot, de csak mert összeszedtem magam és karácsonykor kerestem őt (persze megkaptam, hogy én tehetek mindenről stb.). Most azonban újra nekem ugrott, mert megint ellent mertem mondani neki valamiben, ráadásul rám hárította, hogy én kezdtem, “már megint azt csinálom, mint tavaly” (pedig már megfogadtam, hogy minden, politikával kapcsolatos felvetésére üres “aha-ahával” fogok válaszolni, de ez a legutóbbi olyan kis alattomos csapda volt, hogy észre se vettem, hogy belesétálok). Vagy 15 éve mondom neki, hogy ne terrorizáljon, mire a válasz folyton csak az, hogy ő nem terrorizál, és minden konfliktusunkról csakis én tehetek. Kimondta azt is, hogy nekem, mint gyerekének 33 évesen is kötelességem volna, hogy éppúgy gondolkodjam politikai és világnézeti kérdésekben, mint ő.
       Az a baj, hogy a lelkiismeretem nem engedi, hogy otthagyjam a francba, mert egyrészt az apám, másrészt magányos, mert persze mindenkit elmart maga mellől, én viszont folyton azt érzem (ő is érzékelteti), hogy nekem gyermeki kötelességem tartani vele a kapcsolatot, keresni őt minden összeveszésünk után, ha már lehiggadtam. És ennek a súlya keményen rám nehezedik (jó olvasni, amit írtok, hogy ti már megszabadultatok ettől a súlytól, felelősségérzettől).
       Asszem azt kéne tennem, amit Sajgó ír: még annyira sem szólni, beszélni, reagálni, mint amennyire szoktam, érzelemmentes, még ennél is kiüresedettebb apa-lánya kapcsolatot tartani fenn, állandóan résen lenni. Mert ahhoz meg túl finom lelkű vagyok, hogy megszakítsak vele minden kapcsolatot.

       KedvelésKedvelés

     • Engem is kitagadott (3 hónapos unokájával együtt) és ha így maradt volna, akkor sem mentem volna vissza egy pofonért, csak mert van lelkiismeretem és ő magányos. Porig alázni a saját gyermekemet? Belerúgni? Ma (10 évvel később) az unokája miatt együtt töltünk a nyárból 3-5 hetet. Anyám okosan hagyja a hülyeségét és boldogan szeret minket. Apám… még ha üres is a kapcsolat, jó látni, hogy még él és velünk él. És talán még örül is nekünk, de ez már az ő dolga.

       KedvelésKedvelés

6. Hát…
   Tomi végül 9 tantárgyból bukott, így évet ismétel. Ugyanott. Mert nem akar elmenni abból az iskolából. (Mondjuk, azt nem igazán értem, hogy 1.86-tal miért vágták meg, de hogy 8, vagy 9, az ennyire mindegy legyen?) A barátnője kitűnő tanuló, osztályelső. Az ellentétek vonzzák egymást. 🙂 November óta jár pszichológushoz, nevelési tanácsadós, ingyen van, hetente 1x, 2-3 hetente én is megyek, külön, 2-3 havonta együtt, a nevelőapjával is. Remélhetőleg csak az én balesetem okozta trauma és az ezzel rá háruló hatalmas felelősség és teher jött így ki rajta, és a következő tanévben visszaáll a normális kerékvágás. És ha nem? Addig is, támogatom a szárnyaló lemezlovas terveit, és az egyetlen, amit erőltetek, a nyelvtanulás, hiszen az DJ-ként is kell. (Ez is inkább elméletben, párszor rákérdezek, hogy áll.) Néha rettenetesen rászálltam, hogy tanulj, mert ez lesz, az lesz, de szerencsére hamar rájöttem, erre rámegy a kapcsolatunk, és az aztán nem lesz benne a bizonyítványában. Csak a lelkében. Örökre. A bizonyítványt meg többet az életben nem fogja elővenni. Így is megkaptam tőle, hogy neki nem ezt kéne csinálnia ennyi idősen. Na ja, de ha ottmaradtam volna, akkor jóval több dolga lenne és még hamarabb fel kellett volna nőnie. Persze, hogy nem ezt szántam neki. De ha nem bírok többet, akkor kénytelen vagyok a segítségét igénybe venni. Döbbenetesen hamar elfelejtik az embert, főleg a családom. Még szerencse, hogy vannak barátaim. 😀

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • mennyire okos és igaz, hogy a kapcsolat tönkretétele nincs benne a bizonyítványban

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Ajaj, nagyon. Hatodikos, nagyon kedves diákom édesnyját kértem meg, legyen szíves, ne kínozza a fiát otthon azzal a házi feladattal, amit én felhagytam. Képes elvégezni egyedül, és legyen az ő felelőssége. A számonkérést meg bízza rám. Helyette szervezzen valami kellemes programot kettesben a gyermekével, vagy beszélgessenek. Az eredmény mindhármunknak megkönnyebbülést hozott, s az iskolai teljesítmény is javult.

       KedvelésKedvelés

     • Házit “felhagytad”? ez óriási! Erdélyben mondják így?

       KedvelésKedvelés

     • Ühümm.

       KedvelésKedvelés

7. Nagyon ott van, Éva.
   Én gyerekként átéltem ezt. A szüleim folyamatosan mindent jobban tudtak. A mai napig jobban tudnak. Rendesek, okosak, szépen felneveltek, de folyton azt éreztem: nem látnak engem. Nem látják, én milyen vagyok.
   A mai napig megmondják, mit kell éreznem egy helyzetben.

   Én igyekszem ezt tudatosan másképp csinálni a gyerekekkel, talán túl másképp is.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Egyszer anyám pszichiátere azt mondta nekem: maga nagyon igyekszik, hogy ne legyen olyan, mint a szülei, jól látom? És épp ezzel a mondatával döbbentett rá, hogy pontosan ugyanolyan vagyok, ugyanazokat a hibákat követem el, mint ők. Az ő életük pedig a legnagyobb gellert azzal kapta, hogy megpróbáltak nagyon másak lenni, mint a szüleik. Néha látni vélem, hogy vesznek rossz irányt a dolgaim pont azért, mert másképp akarom csinálni, mint a szüleim. Ez vajon hol áll meg, hogy áll meg? Mitől?

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Addig nagyon gáz a dolog, amíg valami ellenében nevelünk. De ha van pozitív vízió arról, hogy szeretnénk, az sokkal jobb. Én sose döntöttem el, hogy mindegy hogyan, csak máshogy. Szerintem meg lehet törni a rossz köröket, de nagyon észnél kell lenni.

       KedvelésKedvelés

     • Nem állítottam, hogy nem lehet, csak azt mondom, nem tudom, hogyan. És szerintem igenis vannak olyan helyzetek, amikor az embernek tényleg gőze sincs, hogy hogyan kellene vagy lehetne, nincs honnan meríteni a pozitív vízióhoz, de azt muszáj tudni, hogy így nem. Észnél lenni nem mindig elég. Csak ez így félmegoldás, ami könnyen rossz irányba vihet. És igen, nagyon gáz a dolog, tudom én is, a saját bőrömön érzem, mióta vagyok. Csak ezzel még nem vagyok előrébb, sőt, a gyerekeim sem lesznek, ha lesznek. Amíg így vagyok, nem tudom, legyenek-e egyáltalán.

       KedvelésKedvelés

     • Szerintem nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Írok példákat, ha érdekel.

       1. Én úgy nőttem fel, hogy nagyapám folyton ellendrukker volt. “Ne csináld, neked még úgyse sikerül! Na látod, elestél, hiába mondtam, hogy ne fussál itt!”
       Lányom múltkor a betonon futkározott, nagyon fáradt volt, térdre esett. Nagyapám azonnal felrakta a lemezt. Én magamhoz öleltem a lányomat és letöröltem a könnyeit, lemostam a sebét. Kommentár nélkül.

       2. Gyerekkorom egyik tételmondata: “Nem hibázhatsz!” Fiam próbál valamit fabrikálni, nem sikerül, dühöng, félretesszük, újra elővesszük később, jé, már van kedve! Nekem sose volt kedvem újrakezdeni semmit.

       3. Motiváció: nekem azt mondták, csináld, mert meg kell csinálni, csináld, mert CSAK. Én próbálom elmagyarázni a gyerekeimnek, hogy mit miért csinálunk, és ha még akkor se, mondok valami vicces tanmesét hozzá, amíg röhögünk, már kész is a dolog.

       4. Hibáztatás: “Látod, megmondtam, hogy hülyeség, amit akarsz, így nem lehet! látod, ez lett belőle, megérdemled.” Én ma nagyon észnél voltam, mert a fiam bicskával akart valamit ügyködni, szóltam neki, hogy nagyon óvatosan csinálja, mert veszélyes, ha megcsúszik. Megcsúszott, spriccelő vér. Kioktatás helyett lemostam, bekötöttem, és ő maga mondta, hogy most egy ideig ilyennel nem akar próbálkozni.

       Ezeket nem azért, mert nagyon más akarok lenni, hanem azért, mert tudom, hogy így kell. Könyvből tanulok gyereket nevelni, meg intuícióból.

       KedvelésKedvelés

     • Igen, ez így mind nagyon jó, de ezek mind kézzelfogható, egyértelmű dolgok, átgondolhatók, tanulhatók. Nekem inkább a globális attitűdökkel van bajom, hogy ne egy-egy technikát tudjak, hanem olyan személyiség lehessek, akinek nem kell a helyzetekre technikákat tanulni. Nem tudom jól megfogalmazni, de valami olyasmi a bajom, hogy elvették a lehetőséget tőlem arra, hogy kiegyensúlyozott legyek, hogy bízni tudjak magamban és másokban, a világban, az életben egyáltalán, ilyen kiindulási alappal pedig fújhatom az összes könyvet és intuíciót, meg a pedagógusképzést és a pályán töltött éveket is, mind hamis és elégtelen.
       Most amúgy a szokásosnál is borúsabb vagyok ebben a témában, az én csodálatos családi életem ismét egy elképesztő epizóddal gazdagodott, és ilyesmi mindig akkor történik, amikor épp kezdem elhinni, hogy innen még van kiút mégis. Lehet, hogy nem is kellene most ennyit kommentelnem.

       KedvelésKedvelés

     • Jaj. Tényleg rossz lehet így. Én se voltam túl magabiztos, mikor szültem. De nem lehet előre lejátszani, mi lesz, ha neked is lesz. Sok minden felszabadul ám akkor: ráhangolódás, védelem, adni akarás, ilyesmik. Nem maguktól jönnek, de nekem jöttek valahogy. Nagyon szeretem a gyerekeimet, és már maga az, hogy sose ártanék nekik, és tudom az eszemmel, hogy mivel lehetne, visszafog még akkor is, ha olykor anyám mondatai vagy hangsúlyai böffennek föl. Azért ha egy gyerek biztonságban érzi magát, mert a személyisége elfogadásra talál, nem kell annyira görcsölni. Vagy igen?

       KedvelésKedvelés

     • Jó olvasni, amiket írsz, és jobb napjaimon nem is látom olyan elérhetetlennek, hogy egyszer majd én is eljussak oda, ahová te jutottál, még ha egész máshonnan indultunk is. El fogom olvasni olyankor is, amikor nem vagyok ennyire lent. 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Ez így nagyon szemléletes, köszönöm!

       KedvelésKedvelés

     • nekem a szakirodalom sokat segitett pl ez http://www.libri.hu/konyv/adele_faber.beszelj-ugy-hogy-erdekelje-hallgasd-ugy-hogy-elmeselje.html
       ezen kivul vannak a mar sokat emlegetett kobe vesett szabalyaim: ugy banok a gyerekkel ahogy szeretnem hogy velem banjanak. nem teszek meg vele dolgokat csak azert mert o kisebb es en megtehetem. nekem is sokszor volt hogy alltam ott egy egy szituacioban es ereztem hogy reagalni kellene de gozom sem volt mit, mert az osztonos reakciomrol tudtam hogy azt nem szabad. es utana amint idom volt, konyvet elo es megtanulni mit is kellett volna hogy legkozelebb menjen. es van 1-2 baratnom akik ugy nevelik a gyerekeiket ahogy en szeretnem az enyemeket, toluk is sokszor kerek tanacsot, figyelem ok mit hogyan csinalnak, mire mit reagalnak. es egyre magabiztosabb vagyok ahogy mulnak az evek. es probalok figyelni ra hogy legyen kozos vidam ido a gyerekkel es legyen kettesben is ido amikor vele foglalkozom. es amikor surun kerdezi meg hogy anyu, merges vagy? vagy anyu megint szomoru vagy? vagy csak nagyon surun akar az olembe ulni akkor raebredek hogy valamin valtoztatnom kell, mert nem ezeket a kerdeseket szeretnem hallani a 4 evesemtol.

       KedvelésKedvelés

     • Apámnak egyébként volt pozitív víziója, de azt nem volt honnan tudnia, működhet-e az úgy a gyakorlatban. Letesztelte magán és rajtunk, nagyon nem jött be.

       KedvelésKedvelés

8. Ha felnőnek, akkor megmondják, hogy jó anya voltam-e. Addig reménykedek abban, hogy az vagyok 🙂 A 19 év az stimmel 🙂

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

9. Mindenkinek olyan anyát kívánok, aki érti, ami az utolsó előtti bekezdésben van írva és úgy is csinálja. Mert úgy lehet okosan szeretni.
   Fájt elolvasni, mert nekem ez van, sajnos. Nem érti. Nincs kinek mondanom. Ő mártír, mindent megtett. Ő jó anya.
   “De hát én szeretlek, az anyád vagyok!” – “Engem nem így kell szeretni.” És akkor sírva fakad.
   Én meg mondhatnám, hogy pedig én olyan jó gyerek vagyok. És tényleg! 🙂 Csak nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

10. Szia,
    csodálatos:-) Tetovált vagyok, öntörvényű, boldog 😀 A mai napig együtt lakom anyámmal. Nem azért mert kiszolgál, mert kényeztet, hanem mert a világon a legjobb társ. Egymás mellett, a legnagyobb megértésben és szabadságban. Sajnos Édesapám már nincs velünk, nagyon hiányzik ebből a trióból. De velünk van a mindennapokban, a döntéseinkben, a szívünkben. Ő aki ezekben segítette az anyámat. “Jó az a szoknya, ha rövid is. Ezzel a cipővel pont jó lesz” Tetováltat? É

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

11. Azt mondjátok már meg, hogy lehet elkerülni, hogy a gyerek szektatag, drogos legyen. Nekem ez a legnagyobb félelemem, valószinüleg mert ezzel nem tudnék mit kezdeni :-(. Az enyém most 3 éves de ha dacos, tudni sem akar rólam, csakazértis máshoz megy oda ha baj van. El sem merem képzelni, mi lesz, ha kamasz lesz és rafináltabban tud majd dacolni velem.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • talán valódi érdeklődéssel és beszélgetésekkel. A tényekről kell majd felvilágosítani. Mit tesz az aggyal, mik a hosszútávú következményei. Én anno mindennel testközelben találkoztam, és nem váltam lecsúszottá. Egyszerűen nem vonzott, hogy ne legyek önmagam. Valami olyasmit tett vonzóvá anyám, hogy legyek mindig következetesé és “észnél”. De nem merevvé tett, dogmatikussá, prűddé. Mindig megbeszéltük a történéseket, amikor 15 évesen végighánytam a lakást, akkor is. És nem megbüntetett, hanem megbeszélt. A pályaválasztásnál is valah

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az is fontos, hogy neked pl. mit jelent az, hogy szekta. (Bocsi, de annak idején a tizenkét fős horgászegylet is az volt 🙂 ) Tudom magamról, hogy én pl. simán el tudnám fogadni, ha valamelyik krisnás lesz, de azt nehezemre esne, ha szci. Hozzájuk (a két nagyhoz) jött a suliba már hetedik-nyolcadikban egy “drogos bácsi” (egyidőben a “szexes nénivel”, hihi), és nem sablondumát nyomott, hanem főleg saját élményeket a praxisából, és azt erősítette meg bennük, hogy még ha az ember időnként belecsúszik valami nagyon gáz dologba, mindenhonnan lehet visszaút.

        KedvelésKedvelés

    • Erről fogalmam sincs. Az az érdekes, hogy nekem azt se mondta soha senki, hogy kislányom, nem legyél alkoholista vagy ne dohányozzál – mégsem lettem se piás, se dohányos, pedig lett volna elég bajom-bánatom, amire ihattam volna. Holott nagyapám a pincében főzte a pálinkát, ami aztán demizsonszám állt a kamrában, borunk is mindig volt, és nem is tiltott tőle senki, amikortól elbírtam a kapát, én is kaptam fröccsöt a nyári munkák közepette, meg ebédhez. Dohányozni mondjuk senki se dohányzott otthon. A drogról se beszélt nekem soha senki, a pasikról és a védekezésről sem – mégis mindig nagyon felelősségteljes voltam ebben a kérdésben, soha semmilyen drogot nem próbáltam, és a teherbeesést se kockáztattam. Nem tudom, honnan, mitől volt eszem hozzá. Emellett éheztem a lelki táplálékra, de a szektáktól is mindig távol tartottam magam, és ugyan jártam katolikus hittanra, de végül nem keresztelkedtem meg, mert nem értettem egyet minden tanítással.Közben ott vannak német barátaim gyerekei, akik ideális, szerető családban nőttek fel, ahol mindig mindent megbeszéltek, és mégis az egyik lány már 13 évesen minden hétvégén seggrészegre itta magát, 12 évesen már pasijai voltak, és ráadásul mind a négy gyerek dohányzik. Hogy miért? Nem tudni…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem sem beszélt senki a drogról, alkoholról, szexről, és mégis: tizenkét évesen cigit szívtam, tizenhárom évesen seggre részegedtem, tizennégy évesen szexeltem, tizenöt évesen füvezni kezdtem, tizenhat évesen minden elérhető drogot kipróbáltam, tizenhét évesen egy elvált apukával kezdtem járni. Egy idő után meg mindezt abbahagytam, teljesen normális, kínosan egészséges életem van, csak időközben depressziós lettem, meg gyakorlatilag meddő.

        Anyámék úgy szégyellték ezt, hogy a cigiért és az ivásért megaláztak büntettek, a drogokról inkább hallgatólagosan nem vettek tudomást, egy ideig a szextől tiltottak, az elvált apukát már titkoltam.

        A normális életemre büszkék, a depresszióról és a terméketlenségről meg úgy nem vesznek tudomást, hogy megpróbálják megmagyarázni, hogy ez csak rossz passz, meg hogy a szomszédék Jutkája is így volt, most mégis ott a kisbaba.

        Tényleg nem lehet tudni mitől alakul ez így.

        KedvelésKedvelés

      • Meddő? Az ma már nem pc. Ha két éve nem esel teherbe, még nem vagy “meddő”.

        KedvelésKedvelés

      • Akkor a dokim nem volt pc…

        KedvelésKedvelés

      • Azt mondta, hogy nem lehet gyereked, soha, és nincs olyan beavatkozás, kezelés, ami hozzásegítene?

        KedvelésKedvelés

      • Egészen pontosan azt, hogy “Fogadja már el, hogy maga gyakorlatilag meddő, természetes úton nem lehet gyereke, és ha meg is fogan valahogy, jó eséllyel elvetél.”

        Egy bunkó az orvos egyébként, nem megyek hozzá többet. Friss élmény, nagyon sok bennem a keserűség ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy ez a kijelentés túlzó és erőszakos, és hogy más orvos másképp fogalmazott volna, és rengeteg esélyünk van, de nagyon bennem maradt a tüske, innen a megfogalmazás.

        De nem akarok ezzel offolni, nem tartozik szorosan ide.

        KedvelésKedvelés

      • Valóban bunkó, ráadásul félrevezető. Ilyen diagnózissal szoktak teherbeesni a nők a Bezzeganyán. Mi volt az indok? És akarsz is gyereket már, vagy csak úgy mellesleg mondta?

        Azért érdekel, mert én is érintett vagyok, s tapasztalatom szerint épp ellenkezőleg, soha nem mondják, hogy soha, hanem javasolnak újabb, pénzes gyógymódot, beavatkozást… És a paciensek hajtják is ezeket.

        KedvelésKedvelés

      • Ha jól láttam, hamarosan személyesen is találkozunk, tárgyaljuk ki ott 🙂
        Itt nem szeretném elvinni a témát.

        KedvelésKedvelés

      • na, en konkretan igy vagyok. orvosilag elvileg nem letezhetnek… .)

        KedvelésKedvelés

    • Cica!
      Szerintem ez minden szülő parája, hogy csak az én gyerekem nehogy.. megvédeni viszont nem tudjuk igazán őket a negatív hatásoktól, főleg mikor már nagyobbak (társak, média, suli stb). Viszont egy tanulmányban olvastam épp a hetekben, vizsgára készülve, – a drog karrier az egyik tétel volt- hogy amíg a drog (cigi, alkohol stb.) kipróbálása a kortársak hatása, befolyásának eredménye, addig a függőség kialakulásában a legnagyobb szerepet a gyerekkori, családi kapcsolatok minősége határozza meg. Tehát normális gyerekkor és szülőkkel való kapcsolat esetén kisebb az esély, hogy, ha ki is próbálja, elindul és tovább halad a rossz úton. Így a legtöbbet gyerekkorban tehetünk a megelőzésért.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

12. bocs, de nem tudom végigírni a kommenteket ezen a gépen:-((

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

13. Bár tudnám, hogy lehet lejönni erről a szerről. Egyelőre még csak kiskamasz kezd lenni, de érzem, hogy sok vagyok, hogy kőrözök fölötte, mint egy helikopter. Kényszeresen igyekszem rendben tartani a dolgait, ha mégis valami kimarad, ő is engem hibáztat (nem pakoltad be!!). Jaj, ezen sokat kell dolgoznom.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezt az is nehezíti, hogy amikor elkezdte az iskolát, még valóban nem lehetett arra alkalmas, hogy tökéletesen menedzselje a dolgokat (minden házi meglegyen, minden bepakolva, minden aláíratva, tornacucc meg uszicucc amikor kell), és túl durván marasztalják el az iskolában, ha valamit elfelejt. Ilyenkor szerintem nem nehéz beleesni abba a hibába, hogy helyette megtegyük. Talán nem is hiba. De az biztos, hogy extranehéz innen lassan fokozatosan visszavetetni vele a felelősséget. De valahogy meg kellene tenni.
      Mert különben mindenképpen te lehetsz az oka. Ha jár zongorázni, akkor minek kínoztad vele évekig, úgysem volt kiemelkedően tehetséges, inkább barinőzött volna. Ha nem jár zongorázni, miért nem járattad, azt csak kisebb kortól lehetett volna jól megtanulni.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

14. Mennyi hasonló anya…
    Mostanra egyébként főleg abban merül ki ez a kontrollvágy, hogy a bajba jutott rokonokat és ismerősöket pártfogolja, és valamennyire tud határt húzni, tehát pl pénzt nem költ erre. Azoknak jól meg lehet mondani a tutit. De mindig résen kell vele lenni.

    Valaki írta feljebb, hogy torzult személyiség, és nem veszi észre magát, de szerintem ez nem torzulás.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • bajuszcic írta fentebb a torzult személyiséget, mármint hogy torzult személyiségű nőkből lesznek ilyen anyák. Szerintem van benne valami. Egészen furcsán szocializálódtak…
      Ha már csak a saját anyukámat és a barátnőim anyukáit nézem – nagyon jellemző, amiket fentebb sokan írtunk. Életük fő eredménye és produktuma a gyerek. Nincsenek barátnőik, barátaik. Hobbijuk is csak kevés, ha egyáltalán. A legfontosabb az volt, hogy ők anyák, jó anyák legyenek. Mindenáron. Az ő gyerekükre senki ne mondhassa, hogy azért lett olyan, amilyen, mert ők rosszul csinálták. Ők mennyi áldozatot vállaltak, sosem voltak olyan önzők (mint pl én és a korosztályom). És ők mindig mindenben csak a gyerekük javát nézték és most is csak segíteni akarnak. Hát hogy nem tudunk mi ennek örülni? Mert hálátlanok vagyunk, persze, azért!
      Én egy egész korosztály jellemzőjének látom ezt. Az őszinte kommunikáció, a meghallgatás, az elfogadás hiányzik.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én mégis azért nem hibáztatnám őket, mert valahol mindannyian ugyanezt a rendszert nyögték, és lehet, hogy nem volt jó a válaszuk, de az ő hátukon lépünk tovább. Legalábbis azok a szerencsések, akik valamit már megláttak a szemük sarkából a jóból. És legalább ennyire az apám hibája is, hogy így lettünk nevelve, mert ugye hol volt ő mindeközben?

        KedvelésKedvelés

      • Hát épp ez az, hogy őket nem hibáztatjuk, csak magunkat, hogy nem tudtunk nekik megfelelni…
        Az egészséges az volna, ha anélkül tudnánk leszakadni, és saját, személyes életet csinálni magunknak, hogy bárkit hibáztatunk – magunkat is beleértve.
        Ő olyan, én ilyen – más a sorsunk. Ha ő ezt nem fogadja el, az nem az én bajom. (Legalábbis nem az én bajomnak kellene lennie…)

        KedvelésKedvelés

      • Ebben teljesen igazad van és én sem akarom őket ezért hibáztatni. Értem, hogy ők mit láttak otthon és milyen rendszerben nőttek fel.
        Viszont dühös vagyok, amiért nekem és másoknak emiatt nincs olyan kapcsolatunk az anyukánkkal. És fáj a bejegyzés utolsó mondatában feltett kérdés. Ennek hiánya fáj. Mert ha egyszer talán gyereket vállalok, akkor olyan anya akarok lenni, akinek először, tán másodszor el lehet mondani a terveket, a gyerekemnek bizalmasa akarnék lenni. Úgy, ahogy nekem vagy nekünk ez nem adatott meg.

        KedvelésKedvelés

      • Persze, a Rend és a korszak nagyon nagy hatást gyakorolt erre a generációra, de ettől még nem lehet őket felmenteni teljesen szerintem. Mi csak gyerekek voltunk, mi semmiről nem tehettünk, ők voltak a felnőttek, nekik voltak választási lehetőségeik. Nem hibáztatni akarok, de a nekem fontos volt, hogy lássam, én nem vagyok felelős, elengedhetem a dolgot.

        KedvelésKedvelés

      • Én nem hibáztatom, és nem is mentem fel őket. Csak utálom az egészet úgy, ahogy van, mert nincs vele mit kezdeni. Ők olyanok, mi meg ilyenek vagyunk. Tudomásul veszem, elfogadom. De azt nem tudom megcsinálni, hogy ne essen rosszul időről-időre, vagy hogy ne próbáljak meg újra és újra nyitni (tudom, hogy tök fölösleges). Elengedem, de azért néha nekikeseredek, hogy miért nem lehet ez más, basszus? 🙂

        KedvelésKedvelés

      • ez talán rosszabb, mint a férfiakkal való kapcsolatunk, mert pasit lehet másikat találni, de anyukád sosem lesz másik. nyilván lehet nélküle élni, de néha nagyon rossz.

        KedvelésKedvelés

      • egyszer egy bolcs ember (aki egy fiatal no btw) azt mondta nekem, hogy az ember nem feltetlenul a biologiai szuleiben talalja meg, alakitja ki az anyai/apai kapcsolat. es valoban. a lelki tarssag, kapcsolat miert csak barati, szerelmi szereposztasu relaciokban letezhetne?

        KedvelésKedvelés

      • sajnos az a kötődés, bizalom, amit a szüleid felé kellene érezned és főleg az elfogadás, ami tőlük kell, hgoy jöjjön, nem pótolható más emberekkel.

        KedvelésKedvelés

      • Főleg nem kisgyerek korban, amikor egy óvó, szerető, gondoskodó felnőtt jelenléte elengedhetetlen az egészséges fejlődéshez. Az árvaházi gyerekek minden szempontból sokkal érzékenyebbek (a fertőzésekre is), sokan csak a fizikai kontaktus hiánya miatt szellemileg és fizikailag is visszamaradottak. Ezt nem én találtam ki, hanem sokat olvastam erről és összevetettem a valósággal. Van benne valami!

        KedvelésKedvelés

      • pont a neveloszuloseg az egyik (tagabb csaladomban is letezo) pelda. de nevelootthonban nevelkedo gyerekeknel, jo nevelok eseten. de sima csaladi kornyezetben is lehet egy nagybacsi kvazi apa. ott van a problema, h az emberek tobbsege ragaszkodik ahhoz a szerep definiciohoz, hogy anya vagy apa csak az egy fedel alatt elo/biologiai szulo lehet, raadasul kizarolagos szerepkent el a fejekben. anya csak egy van. hat ja.

        KedvelésKedvelés

      • ez sokkal inkább szól érzelmekről, mint okos elméletekről vagy szokásokról. egy nagybácsi soha nem tud apai szinten közreműködni, legfeljebb, ha együtt élnek. nevelőotthonnal sincs értelme összehasonlítani, az kényszermegoldás. a borsodban éhező gyerekeket szerinted vígasztalja, hogy az etiópoknak rosszabb? minden gyereknek jár az elfogadás és a szeretet, ha ez elmarad, főleg, ha borderline az anyád, mint nekem, hát, túléled, de a seb sose múlik el.

        KedvelésKedvelés

    • meg aztán mi is az a személyiség…?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ilyen egyenlőtlen viszonyok és ilyen szűk keretek között szerintem ne csodálkozzunk azon, hogy milyenek voltak anyáink. A “mai” anyák között is sokan vannak, akik “túlmozgásosak”, és ennek szerintem a legnagyobb oka a rendszerben van.

        Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy nekem sosem akarta megmondani anyám, mit csináljak, mit ne. (Most pedig nagyon jókat tudunk beszélgetni.)
        Igaz, jót tett volna az önképemnek, ha néha dicsér is, de azt megpróbálom pótolni. Sokkal több önbizalmam van most, mint pár évvel ezelőtt, és ebben nekem is részem van, nem csak azoknak az embereknek, akik segítettek.

        Azt sem gondolom, hogy elvárható lenne a “tökéletes” szülőség. Inkább legyen jól apa meg anya, legyenek boldogok együtt és magukban is, és ne legyenek görcsösek. Akkor talán óriási gond nem történhet.
        Tudomisén….

        KedvelésKedvelés

      • Isten óvjon mindenkit a tökéletes szülőktől!

        Szerintem két stabil személyiségű, reális önértékelésű, önmagát és egymást szerető ember nemigen tudja elbaszni a szülőséget. Legalábbis nem nagyon. (Mondjuk én nem ilyen vagyok, nem is szeretem a férjem, érdekből vagyok vele, már lesem az új pasikat.)

        KedvelésKedvelés

15. Szerintem az a legnehezebb, hogy mikor és hogyan kezdjük el őket arra bátorítani, hogy oldják meg maguknak a problémáikat. Pl. :Elég nonszensznek tartom, hogy 4-5 éves korukban is mindig azonnal rendelkezésükre álljak, amikor csak megszomjaznak. De Amikor kissámlit visznek a fürdőszobába, hogy elérjék a csapot, az meg olyan fura látvány. Azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy talán túl nagy önállóságra fogom őket a korukhoz képest.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Inkább aranyos látvány. Büszke lehetsz, hogy megoldja.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Szerintem sincs ebben semmi fura, sőt! Tudod, milyen büszkék magukra ezek a gyerekek, hogy egyedül megoldották a dolgot? Élmény számukra.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Szerintem is rettenetes menőség a sámlizás 🙂
      Az elkezdésről azt gondolom, hogy azonnal kell elkezdeni, amint egy problémát meg tudnak oldani. Az enyém most 15 hónapos, és rendrakáskor beledobál dolgokat a fiókba, fürdéshez hozza a törülközőjét, a cumisüvegét lehorgássza az asztalról, a mosogatógépből a kezünkbe adogatja a dolgokat, virágot locsol. Vagy nem, mert nincs kedve. De alapvetően az egész napját azzal tölti, hogy tanul, hogy olyanokat akar csinálni, mint a felnőttek, akkor ezt miért ne csinálná.
      Ebből persze sehol nem következik, hogy 1-5-10 év múlva is ugyanilyen büszkén fog rendet csinálni, de tuti több eséllyel, mint ha egy drámai váltással egyszercsak elkezdenénk bevonni.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A fiam egyik első szava az volt, hogy “ededül”. És próbált is mindent egyedül csinálni. Ha valami sikerült, rettentően büszke volt magára, főleg ha sok küszködés előzte meg.

        KedvelésKedvelés

    • Naponta látom a 3-7 éveseket, hogy sokkal önállóbbak, mint a szülők azt képzelik. Rettenetesen nehéz elengedni a kezüket és “csak” ott lenni mellettük. Az önálló gyereket sokkal több siker éri, önmaga által lesz sikeres és kreatív. Tud hatni a környzetetére és a visszacsatolást is érti. Ezt nehéz hozzáképzelni a kissámlihoz. És itt sok dől el: tutyimutyi vagy döntéshozó felnőtt lesz-e.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Volt egy kutatás, anyákat kérdeztek, becsülnék meg a tízévesek képességeit. Döntések, tanulásra való képesség, miben mennyi autonómia engedhető nekik, testi képességek, ügyesség, önállóság. Az anyák megdöbbentő, valami 80%-a a gyerekek képességeit három év mínusszal becsülték meg.Tízéves gyerekeket úgy nevelt a legtöbb, mintha 7 lenne.
        De nem kell messzire menni, én anyám is ezt csinálta. Még akkor is fogta a kezem, mikor rég el kellett volna engedni. Mikor meg elengedett, az volt a baj, hogy nem állt mellettem felnőttként, bölcs asszonyként. Nem jó ez sehogy, na. Mentálisan nem egészséges anyákkal csak a baj van….

        KedvelésKedvelés

    • szerintem ha a gyerek valamit extra nagy erofeszites nelkul_kepes_elvegezni, akkor a default az legyen, hogy o maga csinalja, es nem az, hogy a szulo, kenyelembol, megszokasbol. (ez nalunk orok problema, egyebkent) szoval inkabb minden ujabb es ujabb onalloan elvegzett tevekenysegnel legy boldog .)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

16. Na ez az en anyam, es akkor meg kedves voltal vele 🙂 Az ilyenekben az a legjobb, amikor a szinten manipulativ eszkozoket alkalmazo, szinten elnyomo ferjjel osszefogva megprobaljak indexre tenni a felnott gyereket, es immaron ujabb aldozatokon (unokaaaaaak! a szent nagymamasag) akarjak kielni “en csak jot akartam” gonosz es onzo, a masiktol semmilyen ar megfizeteset nem sajnalo praktikaikat. Kell nekik egy uj baba, akinek az eletet ellophatjak, elhetik a sajatjuk helyett. Ezek a jatszmak szo szerint halalosak lehetnek, ahogy irod, nem is kell hozza sok. Az ilyen karaktereket gyakran teljesen keptelenseg onmagukkal szembesiteni, “felvilagositani”, megvaltoztatni: koromszakadtukig tagadnak, manipulalnak es hazudnak, egyetlen dolog szamit naluk, ez pedig a sajat tulelesuk, barki aron. Nyilvan vannak tobbe es kevesbe beteg lelkek koztuk; az enyem nagyon szelsosegesen gaz, elegge drasztikusnak is kellett lennem vele, mert semmi mas nem hatott, pedig evekig probalkoztam az emberek kozott bevett kommunikacios eszkozok szeles tarhazaval. Lepattan. Ja, es a kornyezet… akik a gyereket nem ertik, szemben az “aldott jo anyaval, aki mindent megtett”. brrrr Szep kis csapda.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ja, jut eszembe, barátnőm anyja ilyen, konkrétan a fél rokonságot (közte barátnőmet is) eladósította, és még mindig jön a frázisokkal, hogy “aggódom érted, kicsim”, meg hogy “én mennyi mindent megtettem értetek”.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Minden mondat “én”-nel kezdodik: “EN csak jot akartam”, “EN csak segiteni akartam” (semmilyen szokincs nem viszi at az uzenetet, hogy ne segitsen, ami segitseg persze egyebkent is csak azt jelenti, h mindenbe beleartja magat, felhatalmazas nelkul v. keres ellenere intezkedik, vagy a sajat dolgaiba belerangatja a gyereket), “EN mindent megtettem/megprobaltam”. Ja, van egy te-s mondat is: “Neked kell figyelmeztened, ha… ” (nem; neki kellene erofesziteseket tennie, foleg, ha a figyelmeztetes, keres es magyarazas mar ezerszer megtortent – amugy meg a figyelmeztetes is csak arra jo, h kihazudja magat barmibol, nem arra, h valtozzon). Az ilyen ember az elo pokol; aki nem ismeri a helyzetet, bontson pezsgot most.

        KedvelésKedvelés

      • bontom 🙂

        KedvelésKedvelés

      • egészség 🙂

        KedvelésKedvelés

    • Ismerős. Engem most éppen abból próbálnak kikúrálni, hogy merjek gyereket vállalni, az öcsémnek már van egy és iszonyat amit anyám csinál.

      Végül nem mertem, fáj is, de most mocskolom a bloggert, amiért ő igen!

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hat nekem akkor nyilt fel vegleg a szemem, amikor gyerekem lett, es megprobaltak kiszoritani meg ebbol a szerepembol is, de annyira, hogy ugy ereztem, az eletemre tornek, mert annal jobban mar nem lehetett volna ketsegbe vonni az egyeni letezesemet, akaratomat, donteseimet. Egyszeruen mintha en nem is lettem volna, csak az a babu, aminek neztek. Bizony nem hagytam magam.

        KedvelésKedvelés

      • Na én pont ezért tartok attól, hogy gyereket vállaljak.

        KedvelésKedvelés

17. Szerintem kamaszkorban elég egyértelműen kifejezésre kerül, ha sok vagyok. Nálunk legalábbis. Nem csak szavakkal, hanem testbeszéddel, ajtóbecsukással 🙂 Gyakorlom, hogy ne érezzem magam megbántva ilyenkor, hiszen nem ez a céljuk, csak nem igénylik épp akkor az Anyát. Olyan alkalmakkor viszont, amikor azt fejezik ki, hogy igény van a segítségemre, vagy egyszerűen csak rám, akkor megpróbálok jelen lenni. Persze nem mindig sikerül. Viszont ilyenkor is megoldják valahogy a felmerült problémát. Legtöbbször persze ösztönből mondanám én is, hogy ne így tedd, gondold, hanem úgy, ahogy én gondolom, ahogy szerintem helyes. De miért is ne ez jönne belülről? Hiszen ahhoz, ami nekünk nem tetszik, vagy egyszerűen csak máshogy jobban tetszene, már egy bizonyos tudatosság kell, hogy arra elfogadóan tudjunk reagálni.
    Emlékszem, az én Mamám mindig szomorú volt, ha valami olyat tettünk, ami neki nem tetszett. Nem veszekedett, nem kiabált, nem tartott hegyi beszédet – csak szomorú volt. Ezt sokkal rosszabb volt megélni, mintha rendesen kiosztott volna.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

18. Tudjátok, fura ez, mert az én anyukámnak mindig voltak elvárásai, mindig megmondta, hogy a maximum kell, nem kevesebb. Abban volt választásom, hogy mit csinálok, ameddig az tanulás volt, és 120%-os teljesítmény.
    ÉS HA HISZITEK, HA NEM, EZ NEKEM EZ JÓ VOLT.
    Néha stresszes? Igen. Néha őrjítő? Igen. Sokat veszekedtünk a lehetetlen elvárások miatt? Igen.
    De ha ő nem ezt teszi annak idején (részben a saját élete kárpótlásául), akkor ma nem vagyok sikeres, maximalista, törekvő ember, és hiába tűztem volna ki irreálisnak tűnő álmokat gyerekkoromban, sose érem el őket. Amikor felnőtt fejjel megéreztem és megértettem, mit miért vártak el tőlem, a kapcsolatunk is megváltozott, és nem tudok hálásabb lenni azért a “rugdosásért”, amit kaptam. És most boldog vagyok. Nincsenek gyerekeim, de sokat gondolkozom a fentieken, hogy egyszer majd jól csináljam.

    Szóval itt a másik oldal. Az a finoman megbúvó határ, amit feszegetünk. Hogy igen, valakinek ez kell. Hogy igen, néha meg kell mondani, el kell várni. És igen, dönthetünk néha rosszul, essen el a gyerek, üsse meg magát, de vannak életre szóló rossz döntések, amelyeket én örülök, hogy 17 éves szerelmes fejjel nem hagytak, hogy meghozzak.

    Én belátom, hogy ha jóanyám annak idején rám hallgat, és elhiszi, hogy tudom, hogy működik a világ, az élet, és pontosan tudom abban hol a helyem, akkor megrekedek.

    Nem ellenvetés a fentiekkel, csak kiegészítés talán….

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jó neked, hogy elbírtad ezt. Van, aki nem bírja, ő ugrik a metró alá.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Pontosan arra próbáltam rávilágítani, hogy nem lehet általánosítani. Van olyan gyerek, akit hagyni kell szárnyalni (főleg a mai világban, amikor már a 10 évvel fiatalabb generáció körülményeit sem értjük), és van, akinek le kell törni a rossz szárnyait és hozzá kell segíteni a jóhoz.

        Hogy mi a jó és mi a rossz? Sose fogjuk megtudni, mert nem dönthetünk párhuzamosan mindkettő mellett, hogy látnánk a következményeket.

        Azt gondolom egyébként, hogy az, hogy saját szüleinket (döntéseiket) hogyan ítéljük meg (jó/rossz paradigma), az mindig egy adott pillanat. Ami lehet, hogy két év múlva megváltozik.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem érdemes különválasztani a tiszteletteljes nevelést attól, hogy világosan elkülönüljenek a szülői és a gyermeki szerepek.
        Mindenkinek az a jó, ha a gyerek gyerek lehet, ha nem kell meghoznia felnőtt döntéseket (még akkor sem, ha azt hiszi, képes lenne rá) és a szülő felelősen elvállalja ezeket a döntéseket (az ún., gyenge kezű, mindent megengedő szülők épp ezt akarják megúszni). Viszont ez nem jelentheti azt, hogy nem tartja tiszteletben és/vagy nem veszi figyelembe a gyerek személyiségét, vágyait, kéréseit, tehetségét vagy urambocsá tehetségtelenségét….. Egy jó szülő-gyerek kapcsolatban szerintem fel sem merül, hogy ebből gond legyen, hogy a szülő valóban és tartósan elnyomja a gyereket, mert a szülő (aki nem utolsósorban lehetőleg maga is érett személyiség, aki megküzdött már a maga kis batyujával és nem a gyerek által akar valaki vagy valamilyen lenni) érzékenyen figyeli a gyereket és folyamatos köztük a párbeszéd.

        KedvelésKedvelés

      • Igazad van abban, hogy szerintem nekem is kellettek az elvárások, mert nem sok ambíció van bennem, és ha anyám nem rezzeget, akkor lehet hogy elmegyek otthon a marhatelepre dolgozni az egyetem helyett. Azért, hogy ezt nem engedte, hanem szorgalmazta, hogy tanuljunk, hálás is vagyok neki. De nem lehetett volna ezt kevesebb ordítozással, kevesebb veréssel? Nem lehet ett volna inkább dicsérni, bíztatni az állandó korholás helyett? Én áldott jó gyerek voltam, nem lázadtam, semmi, egy-két kedves szóért bármit megtettem volna, anyám viszont rajtunk vezette le a hisztériáját, és ez például olyan dolgokban nyilvánult meg, hogy amikor elestem és kitörött az első fogamból egy darab, majdnem agyonvert, amikor meglátta. Szó szerint, mert épp szerelt valamit, amikor hazaértem, és kalapács volt nála. A nagyapám szedett ki a keze közül.

        KedvelésKedvelés

      • Miért van az, hogy ha ezt valakinek az apja csinálja, már szinte természetesnek vesszük… az én apám is csinálta. De ha olyat hallok-olvasok, hogy az anya, SZÜLŐanya veri a saját gyerekét, ökölbe szorul a gyomrom. Valahogy ez sokkal szörnyebb…

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem nem szörnyebb (mindegy, ki bánt egy gyereket, az ocsmány dolog), csak éppen ez a rendszer azt mondja, hogy az Anya dolga minden, ami a gyerek körül forog, neki kötelező imádni, és az önfeladásig kiszolgálni őt. Apának ez mind nem dolga, és emiatt hörögnek fújtatva a neten is, amikor egy olyan hírt látnak, amelyik arról szól, hogy egy anya megverte a gyerekét. (“Nem is Anya az ilyen!” – de egy bántalmazó apával kapcsolatban ez a mondat fel sem merül.)
        Szerintem ez baromira igazságtalan. Hogy ekkora a különbség.

        KedvelésKedvelés

      • Nem veszem természetesnek egyáltalán, de csak azért nem, mert a felnőtt életemből kb. tizet töltöttem el azzal (persze nem csak ezzel :)), hogy feldolgozzam az ütlegeket és az elhanyagolást, amit persze amíg el nem kezdtem foglalkozni ezekkel, nem is éreztem olyan szörnyűnek (ez a traumatizált ember tagadása), részben, mert persze jó dolgokat is kaptam a szüleimtől, nem volt a dolog fekete-fehér. Mindegy, hogy ki üt, anya vagy apa…. Ugyanúgy sérülünk. Tulajdonképpen mázli, hogy az egyik szülőmnek alkoholproblémája is volt, mert az egyik mentőakcióm közepette kerültem el terápiába, úgyhogy végül magamat sikerült megmenteni 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Apám is elvert nem egyszer, amíg el nem váltak, és én tőle jobban tartottam, mint anyámtól. Apu nagyobbakat és kiszámítottabban ütött, míg anyu hisztérikus ütlegeit könnyebb volt elkerülni. Egyébként mielőtt mást vonna le valaki, a mi családunk egy átlagos vidéki magyar család volt, a szüleim szorgalmasan dolgoztak, nem ittak, amit lehetett megadtak nekünk. Csak ugye ott vannak ezek a dolgok…

        KedvelésKedvelés

      • Volt egy kis barátnőm még az általános iskola elején. Őt az anyja verte – mit verte, szabályosan megtépte, hisztérikus, félelmetes nő volt. Én is rettegtem tőle. Kölcsönösen végignéztük párszor egymás megveretését egyébként.

        De én őt valahogy mindig jobban sajnáltam, mint magamat. Az ő apja is alkoholista volt, le se szarta őket, igaz, nem bántotta, de nem lehetett rá számítani. Ő nem bújhatott oda senkihez. Nekem azért ott volt az anyám, ő néha megölelt.

        De félelmetes, mennyi áldozat van itt is. Mennyi traumatizált gyerekkor.

        KedvelésKedvelés

      • Jaj, nekem mindegy melyik szülő csinál ilyesmit, mindenképpen szörnyű hallgatnom. Emlékszem egy rokongyereket mennyire sajnáltam, mikor eltörte a lábát és mesélték, hogy nem mert sírni, annyira félt az apjától. Nem a fájdalom miatt sajnáltam annyira, hanem, hogy ilyen szörnyeteggel kell együtt élnie szegény gyereknek.

        KedvelésKedvelés

      • Miért anyukád szerelt valamit????? Ez a férfiak dolga!
        Vajon miért lehetett ideges?
        Vajon őt hogy nevelték? mennyit dicsérték? Mit tanult az ő szüleitől? ?????

        😦

        Egyébként van gyermekjóléti. Ha kell elveszik a szülőtől a gyereket és vagy intézetbe kerül, vagy, ha szerencséje van nevelőszülőkhöz. Bár lehet, ott sem lesz jobb dolga. Az intézetben pedig……….. 😦 Ez le sem írom……. 😦

        KedvelésKedvelés

      • Miért a férfiak dolga a szerelés? Nálunk én voltam/vagyok a főszerelő, imádom a lapraszerelt cuccokat összelegózni, villanykapcsolót, lámpát felrakni, polcot falra felfúrni 🙂

        KedvelésKedvelés

      • A szerelés… Az én férjem mindenhez ért, kábé mindent meg tudna itthon csinálni, csak nem csinálja. Akkor most???

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem (gyerekpszichológusok százai szerint is) a gyerekeknek nincsenek “rossz szárnyaik”: az mi a franc? Vannak magatartásproblémáik, vannak evészavarok, vannak furcsa szokásaik, de ha valaki azt gondolja a gyerekéről, hogy rossz szárnyai vannak, amiket le kell törni (??? – veréssel, szidással, büntetéssel, hogy a francba?), akkor magával nem bír szembenézni. Extrém esetektől eltekintve a gyerekeknek nincsenek rossz szárnyaik, hanem folyton kihívás elé állítanak minket, de ezt meg a fejlődéslélektan szépen leírja.

        Van egy történet egy piarista atyáról, aki rettentő szigorú volt, pálcával verte a fiúkat, kipréselte a teljesítményt belőlük, majd egytől egyig tudósok, tanárok, vezető beosztású elitcsapat lettek. 30 éves érettségi találkozón az osztály negyede jelent meg, többen meghaltak, aki meg ott volt, vagy elvált, vagy nem, de egy emberként mondtak neki párás szemmel köszönetet azért a sok “jóért, fegyelemért, szigorért”, amit tőle kaptak. A bántalmazott megköszöni a bántalmazónak, hogy miatta sokra vitte az életben. KÖSZI!!!!!!!!

        KedvelésKedvelés

      • Én úgy gondolom, vannak olyan örökölt hajlamok, amiket nem árt nyesegetni. Hajlam a lustaságra, renyheségre, agresszióra, felvágósságra, nagyképűségre, hajlam arra, hogy soha nem fejezzünk be semmit, esetleg félénkség, stb. Ezeket helyes neveléssel lehet jó irányba terelni – de nem veréssel, hanem következetességgel, bátorítással, hasonlókkal.

        KedvelésKedvelés

      • Nem vagyok biztos benne, hogy pl a nagyképűség, a soha-be-nem-fejezés, a felvállalt és tudatos lustaság örökölt hajlamok.
        Sose felejtem el, amit egyszer egy remek ferences mondott nekem, mikor azt kérdeztem, hol nyesegessem magam, hogy derék keresztény legyek. Szélesen elmosolyodott, és azt mondta, hogy eszembe se jusson nyesegetni. Öntözzem, neveljem magam, örüljek a virágoknak, ami meg nem kell, le fog hullani. S lőn. Pedig gyereke se volt! Csak jó anyukája, apukája, testvérei.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem ez iszonyú, mármint, hogy a bántalmazott gyerekek ragaszkodnak a szülőhöz, felmentik őt, mert általában ő az egyetlen, akihez kötődhetnek és a bántalmazó kapcsolat is jobb, mint a semmilyen, ez is pszichológia, és ezért van az szerintem, hogy sokan még felnőttként is felmentik,mentegetik a szülőt és közben meg gőzük nincs róla, honnan a sok pszichés problémájuk, mert nem képesek szembenézni. Ajánlom mindenkinek a Mérgező szülők elolvasását, szerintem sokan ismeritek is.

        KedvelésKedvelés

    • Ó, hasonló volt nálunk is az apám hozzáállása, s ámíthatta is magát, hogy őmiatta vittem, amire vittem, mert 5 évesen olvastam, s mindenben sikeres voltam, amibe belefogtam. Ezért “cserébe” egy idő után magam dönthettem. De végig azt éreztem, hogy csak a teljesítményeimért lehet engem szeretni, én magam értéktelen vagyok. Hálás vagyok, amiért sokat foglalkozott velem, de boldogabb és kevésbé szorogó lettem volna, ha nem annyira erőszakos.

      A húgom ezzel szemben 4 évesen kezdett beszélni, nehezen tanult meg olvasni, ő attól szenvedett, hogy sosem “elég jó”, pedig akaraterős, okos, intelligens. Csak semmi önbizalma sincs azóta se.

      Igen, öröm meglátni, ha megcsillan egy gyermekben valamilyen tehetség, és azt bátoríthatja az ember szülőként, tanárként. A “rugdosás” más kategória. A már letört érdeklődésű és akaratú gyermeket kell folyton noszogatni. De ott az eredeti hiba nem a gyermekben van. Vagy megfelelő módszerekkel lehet segíteni, ha olvasási, tanulási vagy bármilyen más nehézséggel küzd egy gyerek, de akkor az róla szóljon, s ne saját jószülőségét legyezgesse általa az anya vagy az apa.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

19. Olvasta valaki a Tigrisanya harci himnuszát?

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én csak hallottam róla, de kifejezetten szörnyűnek tűnik… Sőt, borzalmasnak.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én csak recenziókat. Jó lenne róla beszélni.
        Itt egy összefoglaló:
        http://felicitasz.blog.hu/2011/02/19/keleti_szulok_nyugati_gyerekek

        KedvelésKedvelés

      • Ezt a cikket én is olvastam, szívesen beszélgetnék a könyvről, de annyit nem ér, hogy megvegyem… Elborzasztónak tűnik Felicitász kritikája alapján nekem is.

        KedvelésKedvelés

    • Nem olvastam, én is csak cikket régebben, egy amerikai ismerősöm ajánlotta. De a téma időről időre előkerül, rég még egy filmsorozatban is találkoztam vele, úgyhogy igazán nem értem, mi a nagy felhördülés a könyv kapcsán, mert még ilyen messziről is világos volt, hogy az ázsiai stílusú nevelés ezt jelenti az USA-ban, és elég gyakori dolog. Ahogy arról is van statisztika (aminek itt most nem tudok forrást adni, csak emlékszem régről a téma kitárgyalásából), hogy az ázsiai iskolások közt jelentősen nagyobb az öngyilkosok száma, akár egy rossz jegy, vagy a stressz miatt. Ugyanakkor aki “túléli”, az jóval nagyobb számban kerül be a legjobb egyetemekre, és munkahelyekre.
      Arról nem esett szó, mennyire boldogok…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

20. Anyám, ha megpróbálom vele megbeszélni az ővele kapcsolatos problémáimat, vagy közli, hogy szemtelen vagyok, mert az ember nem kritizálhatja a szüleit, vagy ironikusan megjegyzi, mennyire sajnál a nehéz gyerekkoromért.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Vajon őt megtanították a saját szülei, hogy meg kell hallgatni a gyereket is és lehet a gyereknek is saját véleménye……stb?????
      Ha nem, akkor honnan kellett volna megtanulja?
      Van egy ismerősöm, akit a kerti WC-ben szült meg az anyukája és ha a nagymama nem jár arra véletlen és a WC mélyéről nem hallja meg a csecsemősírást és nem halássza ki a szarból, akkor most nem nevelhetné a saját gyerekét. 😦
      Nekem sem volt túl jó a kapcsolatom anyukámmal….. hosszú.
      De nem volt rossz anya. Megtett amit tőle telhető volt. Háborúban nőt fel, kemény volt a gyermekkora, nem is volt gyermekkora. Kemény lett ő is. Neki sem lehetett könnyű. 😦
      Én másképp csinálok sokmindent a gyermekeimmel és mégis kapom a szemrehányásokat…… 😦 Majd felnőnek és átértékelik. 🙂 Tudom. Én is ezt tettem. 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem nem takarózhat senki egész életében azzal, hogy “De hát én ezt azért nem tudom, mert nekem nem tanította senki!”
        Anyósom a háború után született, neki sem volt egyszerű gyerekkora, de sem a fia, sem én nem tudom elkenni azt a tényt, hogy a gyerekét érzelmileg elhanyagolta.
        Az átértékelés meg zsákutca, hiába tudom, hogy anyámnak nehéz volt, ha őszinte vagyok magammal, ez még önmagában nem vezetett megbocsátáshoz. A felmentés után nincs gyógyulás, nem lehet kihagyni a haragot és a fájdalmat.

        Azon kívül meg, most, de még a 20. század második felében is elérhetők voltak olyan szakirodalmak, amelyek a gyereknevelésről szólnak, és bármelyiket felcsapta volna akár anyám, akár a férjem anyja, látta volna, mit ront el. Ha egyáltalán érdekelte volna. Na, ez a baj, hogy nem is érdekli, mert annyira nem tud kilátni a saját fejéből.

        KedvelésKedvelés

      • Igen, nem tud kilátni a fejéből.
        Pontosan erről van szó. A lentebb említett sógornő is kiakadt azon, amikor mondtam neki, hogy ezt meg azt olvastam – pontosan az olyan gyerekviselkedésekről, nevelési módszerekről, amelyeket a gyerekeinél, meg őnála tapasztaltam. Mert szerinte az semmi, nem érdekes, csak egy újság, csak egy könyv. Hát persze, mit is tudhat a gyereknevelésről az ilyesmivel foglalkozó pszichológus…
        Ő bezzeg igen, a nulla nevelési hátterével, csak azt tudta, hogy nem akarja úgy felnőni hagyni a gyerekeit, ahogyan ő maga növekedett. A törekvés helyes, de bevált és változatos módszerek híján, a rá jellemző lelki rugalmatlanság eredményeként jó sok szenvedést okozott mindenkinek (saját magának is, mert állandó kudarcként élte meg a rossz kapcsolatát a jótanuló kislányával, a fia kisbabás hisztijeit még 10-12 évesen is és meglehetősen rossz bizonyítványait).

        Mivel 3 évig együtt laktunk (minálunk), rengeteg tapasztalatot szereztem, arról is, hogy aki maga nem hagy beleszólni senkinek, még vidáman kifogásolhatja a másik (idősebb, tájékozottabb) módszereit 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Az ezt-meg-ezt olvastamon én is kiakadnék, van sok olyan pszichológus, akire sosem hallgatnék, és ehhez nem kell doktori. Attól még lehet igazad az esetetekben, csak mondjuk ez konkrétan nem vall butaságra. Sőt, még az is lehet, hogy mereven kapaszkodnék az elképzelésemhez akkor is, ha időközben rájönnék, hogy mégsem annyira remek, mint gondoltam, ha valaki a családból oktatást akarna nekem tartani . Megint mondom, ettől még lehet neked igazad az egész sztoriban, csak ami kirakódarabokat eddig adtál, más képbe is illenek.
        Akár az olyan sztorikba is, ahol a mama tudja csak jól nevelni az unokákat.
        Ez mondjuk biztos az én bajom, de ahogy olvasom itt ezeket a témákat a blogon, a kommenteket, többször van olyan érzésem, hogy (leginkább a kommentek, vagyis ahová kifut a bejegyzés, vagyis ahogy lecsapódik rajtunk) ezek egymásnak ellentmondó dolgok. Na, gyanakszom ám, hogy én nem értek valamit teljesen, igyekszem is olvasni, figyelni, de ez már motoszkál bennem egy ideje. Másnak nem tűnik úgy?

        KedvelésKedvelés

      • Hát persze, tudom én, hogyan hangzik. De nekem nincs olyan íráskészségem, mint a blog gazdájának, másrészt azért nehéz a felek ismerete nélkül pontos képet adni. A másik meg: ő nem ezt vagy azt a pszichológust utasította el, hanem en bloc mindet, mert ő az, aki ismeri a gyerekeit, ő tudja, mi van velük.
        Ami annyira nem volt igaz, hogy pl. amikor a kislány egy alkalommal zokogni kezdett, meglátva az anyját a sajátjával megegyező hálóingben (milyen édes ugye, anya-lánya ugyanazt viseli), fel sem fogta, hogy pontosan ez a baj, mert a gyerek NEM akar ővele azonosulni, hasonlítani, KÜLÖNBÖZNI akar.
        Ezt később nekem meg is mondta az akkor úgy 7 éves kislány, de amúgy is tudtam egyből. Ó, nem, nem mondtam el neki, el sem hitte volna. Meg akkorra már feladtam, hogy bármit is segítsek, annyira ellenségesen fogadta a legóvatosabb próbálkozást is. Csak rettegtem közben, hogy mi lesz a gyerekekkel.

        Ez be is jött, mert a kissrác úgy 15 évesen komoly bajba keveredett, áruházi lopás miatt. Meg komoly testképzavart, lelki traumát okozott nála néhány, a nemi érésével kapcsolatos anyai félelem, amelyeket nem a megfelelő diszkrécióval kezeltek otthon. Eszébe sem jutott, milyen romboló lehet egy fiúgyerekre, ha azt tárgyalják az összes házhoz járó ismerőssel (11 éves korában!), hogy még nem szőrösödik, biztosan azért, mert túl kövér és valami baja van emiatt. Olyan szinten napi téma lehetett, hogy nálunk, nyaralás közben az étkezőasztalnál kezdte ezt a kislány nagy hangon mesélgetni. Széles családi körben, egyébként pont azért, hogy üssön az öccsén, akit elküldtek vele hozzánk, holott nélküle akart volna jönni. Akkor és ott, láttam, eltört valami a kisfiúban, soha többet nem állt szóba velem. Arról fogalmam nincs, miért engem hibáztatott, talán, mert csak én nem voltam ott vérrokon. Pedig rászóltam a kislányra, hogy ez nem vihogni meg fecsegni való dolog.

        Ami a (most már huszonéves) gyerekek párkapcsolatait illeti, hát nem tűnnek túl egészségesnek, mondhatni, egyáltalán nem tetszik, ahogyan felfogják ezt a dolgot, a kislánnyal beszéltem is erről, vele lehetett. Már csak azért is, mert pszichológusnak tanult, és ezért látja, hogy mennyire igazam volt sok mindenben.

        Egyébként egyáltalán nem vagyok az a beleszólogatós. Mint mondtam, 3 évig itt laktak az én házamban, a felső szinten. Na ez alatt úgy 10-szer mentem fel, mindig külön hívásra, vagy még úgy sem.

        Ugyanekkor a mi életterünk szabad préda volt, a gyerekek meg a felnőttek is ugyanannyit voltak lent, mint fent, és az egyik kifogás a sógornőm részéről pont az volt, hogy a fiam miért nem akar játszani a gyerekeivel, miért csukja be előttük a szobánk ajtaját?
        Hát mivel a kislány mindent kirángatott a kezéből, jó esetben nem törte össze, de gyakran igen. A kisfiú eleinte kooperatívan viselkedett, de mivel a hisztijét engedték eluralkodni rajta (az anyja módfelett édesnek találta eleinte, ahogyan durciba vágta magát és nem kommunikált senkivel órákig, napokig akár. Mondjuk amikor 10 évesen még mindig ezt csinálta, ha nem úgy történt valami, ahogyan akarta, a legapróbb is, akkor már nem volt édes…), ha nem kapott meg valamit, ő is provokálni kezdte a nála 5 évvel idősebb fiamat. Elég sok játékot tönkre tett ő is, mert neki olyan nem volt, másnak se legyen. Pl. az autóverseny pályához tartozó kocsikból kitépte a kis villanymotort, és kidobálta az ablakon a virágok közé, ott találtam meg, előzőleg nem értettem, hová lettek a szobából. Na ezt tutira nem az enyém csinálta, soha semmit nem tört szét, nem rongált meg, ha kíváncsi volt valamire, mi van belül, együtt megnéztük, elmagyaráztam a működését.

        Ugye azt nem gondolod, hogy rájuk kellett volna mindezt hagynom? Az miért hiba, ha azt mondom, nem kéne nevetni a 8 hónapos gyerek durciján, mert berögződik ez a megoldási módszer? Az baj, ha azt mondom, nem kéne a kislánytól elvett cumit (ami addig folyamatosan a szájában volt, vajon miért is? Nyilván szüksége volt rá, de az anyja úgy döntött, 2 évesen már meglehet nélküle) egyből az öccse szájába tolni, amikor a kislány amúgy is abban a korban van, hogy mindig az kell neki, ami a másiknál van? Még ha nem is tud vele játszani (pl. egy nagy és nehéz tricikli, az 5 éves fiam is nehezen boldogult vele, pláne a puszta földön). Az baj, ha megkérdezem, miért NEM mosolyog rá a kislányra, nem öleli meg, amikor az folyton körülötte sündörög, de max. egy eltolást kap, mert az anyja csak a kisfiút nézi olvadós szemmel?

        Egyébként ez volt kb. az összes belebeszélésem. A tönkre tett játékokról nem beszéltem, annyit mondtam, hogy a fiam szeret és TUD egyedül is játszani. Jobb, ha nem kényszerítik együttes játékra, mert előbb-utóbb tényleg odacsap egyet, és akkor lesz sírás. Joga van a személyes teréhez, és kész.

        A nevelési tanácsadóhoz küldés évekkel később történt, amikor a kislány nálunk nyaralt, és az égvilágon semmit nem tudott kezdeni magával. Nem rajzolt, nem olvasott, nem babázott, nem legózott, ha kirándulni mentünk, csak baktatott minden érdeklődés nélkül, beszélgetni nem lehetett vele, de hazamenni sem akart, sőt egyáltalán nem akart hazamenni tőlünk. Nem nézett TV-t sem, szóval csak ténfergett egész nap. Ha kérdeztem, mit szeretne, mi hiányzik neki, semmit nem mondott. Ha hívtam segíteni főzésben, ilyesmi, nem volt kedve, csak ácsorgott tovább. Ugyanakkor rémálmai voltak, sokat sírt éjszaka, de nem tudta/akarta megmondani, mi a baj.

        Ehhez még hozzátenném: az egyetemi évei alatt részt vett valamilyen hipnózisos kurzuson, ott és akkor szabadult fel egy csomó gyerekkori trauma alól. Amikor hazajött, mesélte, hogy milyen rettenetes élmény volt visszamennie a kislánykorába, boldog, hogy végre sikerül feldolgoznia.

        KedvelésKedvelés

      • Megrázó, amit írsz, de egy kicsit rossz érzésem van mégis. Mintha annak részletezésével, hogy más hogyan rontotta el, azt akarnád magyarázni, hogy te milyen jól csináltad, és mennyire tisztán, kívülről látsz mindent. Pedig kívülről te is másképp festesz ám. Gyereknevelési elvekbe, elemi érzelmekbe (pl. a kisfiú a kedvenc) nem lehet beleszólni, főleg így fölülről, bölcsen, az emberek nagyon szégyellik a kudarcaikat, és téged is szeretnének esendő lénynek látni, soha semmi jó nem sül ki belőle. Nyolchónapos gyerek hisztije legfeljebb sírás, semmi akaratlagos nincs benne, még a háromévesé sem rögzül, túlesnek rajta, kész. Nevetni nem jó, persze, és nagyon szar az összekényszerített élethelyzet, hogy mindez a te életteredben történt, ahol nem voltak világos szabályok, határok (miért is? nem vették észre évekig, hogy nektek ez kellemetlen?), biztos ők is tele vannak sebekkel, és nagyon, nagyon nincsenek itt megbeszélve, kibeszélve a sérelmek, nem látok tudatos, nyugodt elveket, inkább játszmákat.

        Pont a sógornőméket én is úgy meg akartam változtatni. Hogy ne egyenek annyit, ne hagyják, hogy a gyerekek úgy rágják a fülüket minden drága játékért, ne tévézzenek, olvassanak mesét inkább, erőszakmentes izé így-úgy… ők teljesen más életet éltek, csak az ment át nekik belőle, hogy ki akarom őket oktatni, én meg képtelen voltam túllátni az elveimen, amelyek az én életemben sem működtek valami jól, nem tudtam a saját hibáimmal (vagy örömeimmel) foglalkozni, nem rajtakapósdit játszani, őket meg csak úgy szeretni, értékelni, ami jó bennük. Talán azért csináltam, mert mindig ufónak számítottam a családban, teljesen nyilvánvaló helyzetekben sem lehetett soha igazam, például amikor a siófoki nyaraláskor a másik sógornőm a méregdrága csomag Pampers-t is beleszámította a közös vásárlásba, és amikor szóltam, hogy az nem kaja, hanem külön költség, akkor nagyon fel voltak háborodva. Nem kaptam elismerést soha azért, amilyen vagyok, nem is láttak. Én is meg akartam változtatni az embereket, erőltetni az én másféle igazamat, pedig az emberek nem véletlenül olyanok, amilyenek, még a kért tanács se nagyon változtat rajtuk. Nem érdemes rájuk szólni olyan miatt, ami nem minket érint (nem az én problémám, mondaná a Gordon), abból csak egymás szeretetlen megítélése lesz. Akivel egyáltalán nem megy, azzal felületesen kell érintkezni, nem kiadni legmélyebb lényegünket, a többieknek meg világosan jelezni a határt, élvezni belőlük, amit lehet, és sok időt tölteni azzal, aki kedvel, igazán értékel. Hihetetlenül felszabadító. Mondjuk nem sok vasárnapi családi ebéd maradna a világban, ha mindenki így cselekedne, az tuti.

        KedvelésKedvelés

      • Nekem ebből az jön le, hogy nagy mákjuk a gyerekeknek, hogy nemcsak az anyjuk volt velük, hanem jelen voltál te is.

        KedvelésKedvelés

      • Remélem, még odafér Éva írása alá 🙂
        Egyáltalán nem tartom magam húdetökéletes anyának.
        Nem is akartam görcsösen azzá válni, ehhez túl laza (lusta?) vagyok.
        Tudom, hogy rengeteg dolgot elhibáztam, a fenti konkrét esetben pl. a fiam nem tudta, hogy szembeszálltam az ő nyugalmáért a sógornőmmel. Ezt évek múlva mondta el egyszer, és máig is fáj, hogy ezt hihette. Meg kellett volna vele is beszélnem a dolgot, de akkor eszembe sem jutott, hogy nem érzékeli a kiállást mellette.
        Csak remélem, hogy a sok hiba ellenére is egészséges lelkületű, boldog ember lesz. Most annak tűnik, megtalálta azt a munkát, amivel kedvtelésből is szívesen foglalkozik, több éves, stabilnak tűnő párkapcsolata van, anyagi problémái nincsenek abban az értelemben, hogy az igényeit ki tudja elégíteni. Luxusra nem vágyik.

        Ó, igen. Az embereket nem lehet megváltoztatni, legalábbis nem az akkor rendelkezésemre álló eszközökkel, ismeretekkel. Bár én nem is akartam ezt, csak egy másfajta lehetőséget is megmutatni. Ha elfogadja, jó, ha nem , hát nem.

        Ha nem a gyerekekről van szó, még ennyit se próbálok beleszólni, ahogy pl. a férjével és még sok más dologgal kapcsolatban nem is tettem. Mivel rám volt utalva, kifejezetten ódzkodtam minden olyasmitől, ami azt sugallta volna, kívánok valamit cserébe a segítségért, vagy jogot formálok bármilyen szinten is az irányítására.

        A hiszti pedig nem sírás, dühöngés volt, azon nem nevetett volna senki. Hanem a kommunikációt teljesen megtagadó érzelmi zsarolás, amit a korához képest mesteri szintre fejlesztett. Pont ezért volt mulatságos első alkalommal látni, annyira nem illett egy 8 hónaposhoz. Aztán mivel jutalom lett a vége, naná, hogy folytatódott. Valamikor kamaszkora után hagyta abba, mivel nem volt kit zsarolni, az anyja Bécsbe ment dolgozni, csak hét végére járt haza, miután a fiú is nagykorú lett és dolgozni kezdett.,

        KedvelésKedvelés

21. Azért én kíváncsi vagyok, hogy ennek a “rossz” anyának vajon gyermekkorában milyenek voltak a szülei? Őt hogy nevelték, milyen lelkisérüléseken esett át!? Járt-e ezekkel lelkigondozóhoz, pszichológushoz. Biztos nem.
    Könnyű elítélni akár gyermekként, akár felnőttként az ilyen “rossz” anyát.
    Bár ő, tényleg megtett minden tőle telhetőt, azzal a tudással, amit magával hurcolt gyermekkorából…..
    A szomorú, hogy aki ezt írta az szálkát visel a lelkében az anyja iránt és a szeretnek semmi szikrája sincs benne, csakis az önzősége, hogy neki bezzeg mindent jobban akart tudni az anyukája, és meg akarta mondani, hogy mit csináljon és mit ne.
    Az viszont az eszébe sem jut, hogy akár születéskor végezhette volna a kert WC-ben vagy egy neylon zacskóban is.
    ÉS az sem jut eszébe, hogy a szemét apja, aki csak úgy lelépet, mennyit tett ehhez hozzá. LElépett, hogy neki könnyebb legyen az élete és a gyerekét se kelljen nevelnie. Ezzel az anya sérült, aminek hatására a “negatív” önbizalma még megtépázottabb lett.
    Szeretném én ezt a bizonyos blogot úgy olvasni, hogy az apa felelősségére van kiélezve és az anyának hálás, hogy a tehetségéhez képest azért felnevelte.
    Ha meg a metró alá ugrik a gyerek felnőtt korában, az már róla szól, hisz benőtt már a fejelágya éls tud magának segítséget keresni. Ha akar.
    De mindezt egy anyára kenni…..!!!!!
    Nekem sem volt fényes a gyerekkorom, sem felhőtlen kapcsolatom nem volt az anyámmal és jártam is pszichológushoz, voltam nagyon kibukva. De én döntöttem, hogy felállok! Anyukám egyedül nevelt és apám lelépet. A pszichológushoz járáshoz, kibukáshoz neki van igazán köze!!!!
    A blogíró sem lesz jobb anya! Sok mindent másképp fog csinálni, de a saját hibáit ő is elfogja követni.

    de ciki vagy, simán buta, de az is bűn. sokkal jobb anya lettem. mindenesetre őszinte. a poszt nem rólam szól, nem is az anyámról

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hát kinek nincs szálka a lelkében? Persze hogy van. Nem én szúrtam bele, hanem a figyelmetlenség, az önzés, a hazugság. Bizony, sündisznó a lelkünk. Mi más lenne?

      Én nem ítélem el, én csak hallom a szavaiból, hogy nem az van, amit mond. Hogy nem a gyerek az igazán fontos. Én a szembe nem nézést ítélem el.

      Nem tudom, milyen szülei voltak az említett anyának (több anyáról is szó van, jelenségről van szó), de egyszer meg kell már állítani a traumákat, szembe kell nézni, kibontani, nem örökké elmaszatolni, “megbocsátani”, tagadni.

      És a te szavaid is jelzik, hogy nem érted, nem akarod felfogni, miről van itt szó — például az önzőség szó jelzi, én olyat még nem láttam, hogy ez a szó jó és igaz mondatban szerepeljen.
      Nem az anyukámról szól a bejegyzés (olvastad? miért hiszi mindenki még ennyire nyilvánvaló esetekben is, hogy ezek az én panaszaim?), csak kósza párhuzamként jelenik meg benne, ő csak a gyerekkoromra vonatkozó kérdéseimet hurrogta le, és a pszichológusomat, akiről semmit sem tudott és nem is kérdezett, szólta le. Örökké kész ítéletekkel egyébként.

      De írhatna ilyen bejegyzést az említett lány is, még több indulattal és teljes joggal. Ugyanis hogy a szülők milyen teljesítményt nyújtottak, azt csakis a gyerekek lelki épsége, életbeli beválása, jólléte bizonyíthatja, de az sem biztos jel, mert van, aki annak ellenére áll talpra, hogy sokat bántották, mást meg más tesz tönkre, de belül van valami mag, valami értékesség-érzés, amit csak a szüleink adhatnak meg nekünk.

      ÉS MINDEN MÁS, HOGY NEKIK SEM VOLT KÖNNYŰ, MEG MI IS HIBÁZTUNK, MEG NEM IS ÚGY VOLT ÉS NEM TEHETETT MÁST, MASZATOLÁS, ARRA SZOLGÁL, HOGY ELTAKARJA, LÁTHATATLANNÁ TEGYE A SZÜLŐ MULASZTÁSÁT, BŰNÉT. Megérthetjük, meg is bocsáthatjuk, de nem feddő, szülői, hibáztató hang, a hatalom hangja hatására fogjuk ezt tenni, az tuti, csak ha mi szabadon ott tartunk már.

      Ne haragudj ránk, ha azon túl is tud lenni bajunk az anyánkkal, méghozzá komoly, hogy nem ölt meg újszülöttként. Azt hiszem, nem ehhez kéne viszonyítani, zsákutca, ha ezt teszed, csak a bántalmazást, kontrollt, erőszakot örökíti tovább, ha már az is valami, hogy nem fojtottak szennylébe.

      És nem igaz, hogy mindenki megtesz minden tőle telhetőt.

      Nem kell érteni, amit írok, de ilyen türelmetlenül kommentelni, berontani egy közösségbe elég ciki, a relativizáló érvekkel — én se leszek jobb anya, mint ki? S ha nem, írja csak meg a lányom-fiam, fejezze ki, mondja el, ő mit élt át, mit gondol, én nem fogok tagadni. Én megpróbálom komolyan venni, amit a gyerekem érez és mond. A szándék megvan. De ezek a nők tagadnak, és félnek a világtól, hogy mit szól hozzájuk, megbuktak-e mint anyák, és ezért hibáztatják a gyerekeiket, amivel még mélyebbre taszítják őket, soha meg nem hallgatva, el nem fogadva, valóságukat el nem ismerve, megszédített, eltévelyedett lényekként látva őket.

      Azt mondjuk gyanítom, hogy itt a fején találtam a te szögedet is. Csak tartod tőle, hogy nem is érted, mit olvastál: az én apám nem lépett le, és nem én ugrottam a metró alá.

      Te csak olvasd “ezt a bizonyos blogot”, meg fogsz lepődni, ezúttal tipikus női magatartásformát írok le, és az okok elég szerteágazók, a nőknek juttatott szűk tér, a férfiak felelőtlensége, az anyaság mitizálása és identitássá növesztése is köztük van.

      nők elsárkányosodásáról is írtam itt, azt reakciónak tartom, és az itteni szomorú helyzet is ezt példázza:
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/04/20/en-nem-akarok-sarkany-lenni/

      Tényleg olvass, ne minősíts, ne támadj, ne akard jobban tudni, ne fölényeskedj.

      Hogy én milyen anya vagyok:
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/06/09/az-en-palyazatom/
      (özvegyen egyébként)
      (olyan, amilyen, de nem hazudok és hibáztatok)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem az az alap, hogy az ilyen anyukáknak nincsenek belső tartalékaik, lehet, hogy csúnyán nevelték a szüleik, de az ilyen anyukáknak is, mint mindenkinek van esélye arra, hogy szembenézzenek magukkal. El lehet rugaszkodni onnan, ahol megsérült az ember, ez a felnőtt lét felelőssége. Legkésőbb akkor, mikor a gyerekük maga jelzi, hogy neki nem jó. Vagy mikor elmenekül. Lehet, hogy ez bizonyos IQ alatt nem megy, de én találkoztam pszichodráma csoportban olyan anyukával, aki akarta és tudta is elkezdeni kibontani a batyuját, és jobban megértette emiatt a gyerekeit. Csak akkor az egyik már válófélben volt, a másik meg az Atlanti-óceánon.
        Az én anyám nem ütötte meg azt az IQ-szintet, hogy meghallja, amit mondok. Továbbra is a saját körében mozgott, képtelen volt onnan kijönni. Pedig csak dekódolnia kellett volna a 16 éves lánya szavait.

        KedvelésKedvelés

      • Tudod, már ahhoz is kell bizonyos intelligencia-szint, hogy felismerd, probléma van…
        Az egyik sógornőm ilyen, hogy mindent megtett a gyerekeiért, de ugyanakkor erősen kontrollálta is őket, ráadásul voltak rögeszméi, pl. ha törik, ha szakad JÓ TESTVÉREKNEK kell lenniük. Na igen, helyes, csak épp a módszerek…
        További probléma, hogy a lánya sok szempontból olyan, mint ő (kemény, szorgalmas, küzdő típus, kiskorában kifejezetten alattomosan agresszív volt, ezt mára kinőtte, szerencsére), a fia viszont túl gyenge karakter, nem is túl okos, vállalkozó szellem semmi nincs benne. Az anyjuk úgy érezte, a két gyereket teljesen egyformán kell nevelni/kezelni, ami eleve nem működhet, de ráadásul ez nem is sikerült valójában, a viselkedéséből sajnos teljesen egyértelműen kiderült, hogy a kisebbik, a fiú a liebling.
        A kislány végül valósággal elmenekült otthonról, nálam kötött ki – az anyja szerint elcsábítottam tőle, pedig csak meghallgattam a panaszait és próbáltam nyugtatni, hogy ő is fontos az anyjának, szereti, csak nem tudja jól kifejezni, mennyit megtesz értük, stb. Mert mi mást tehettem volna? Úgy nagyjából 10 éves korától folyt a levelezős távsegítség, a nyarakat nálam töltötte, majd innen járt egyetemre is. De még a diplomaosztót se voltak képesek veszekedés nélkül abszolválni, és teljesen a sógornőm hibájából. Miért azt a ruhát vette fel, miért nem másikat, miért nem indultak előbb, meg hasonlók. Ő nem nálunk aludt, hanem az exemnél, kocsival mentünk érte, csak ki kellett jönnie az oda kb. 5 perc gyalogútnyi Sasadi útra. De persze nem várta meg a telefont, már akkor elindult, amikor a fia a barátnőjével még meg sem érkeztek hozzánk vidékről. Tőlünk a Sasadi út fél óra kocsival, forgalomtól is függően. A várakozás alatt jól felhúzta magát, ahogy beült a kocsiba, már szikrázott a levegő…

        Annak idején próbáltam jelezni, hogy nem igazán van minden rendben a gyerekek körül. Tudom, tudom, nem jó beleszólni mások nevelésébe, de egyszerűen nem bírtam szó nélkül hagyni, mennyire sóvárog a kislány a szeretet után, és milyen dolgai vannak (pl. tűvel szurkált felnőttet!!, majd pár év múlva az öccsét kergette a legnagyobb fellelhető konyhakésemmel…). Ajánlottam a nevelési tanácsadót, ha nekem nem hiszi el, hogy baj van, de végül csak akkor kezdtek pszichológushoz járni, amikor a kislány agyonverte az aranyhörcsögét.
        Úgy 2 éve ismét váltottunk pár szót, mert az otthon töltött karácsony fulladt botrányba. Azóta valamennyire rendeződött a helyzet, szerencsére. Kislány végzett, Angliában szándékozik az életét megalapozni, egy éve van ott, úgy tűnik, megtalálja a számításait.
        Arra kíváncsi leszek, milyen anya lesz őbelőle 🙂

        Sógornő továbbra sem ismeri el, hogy bármit is elhibázott.
        Az érdekes, hogy a fiú pályaválasztása olyan irányt vett, amit én úgy 15 éve mondtam, pedig vele sokkal kevesebb kapcsolatom volt, mint a nővérével, mert az anyja féltékenyen őrködött, nehogy ezt a gyerekét is “elraboljam”…
        Amúgy a gyerek sikeres, szereti a szakmáját 🙂 De nem hajlandó elmozdulni az ország délnyugati végében lévő városból, sokkal több fizetésért, szakmai előre jutásért sem.

        KedvelésKedvelés

      • Egy kicsit off leszek, az utolsó bekezdéshez, mert érint: miért kellene a “gyereknek” elmozdulni az ország délnyugati végéből, ha amúgy szeret ott lenni, szereti a szakmáját és sikeres? Miért szeretnéd nála jobban tudni, hogy neki mi a jó? Az nem lehet, hogy ő ott jól érzi magát, nem akarja azt a fajta előrelépést, amit az elköltözés kínálna, és, urambocsá, nem érdekli a több pénz sem? Értem, hogy az unokahúgod pártján vagy és az ő kárára kényeztették az unokaöcsédet, én is ilyen unokahúgod-szituban nőttem fel (nem ennyire durván, csak nagyon alattomosan), de ettől még az unokaöcséd tökéletesen kompetens abban, amit magának választ, nem? Én sok hasonló beszólást és célzást kapok, és nem és nem értem, miért nem lehet belenyugodni, hogy én igenis jól érzem magam, és el tudom dönteni, mi a jó nekem.
        A történet maga egyébként érdekes, benne a te szerepeddel, átgondolandó, és persze adódik a kérdés: már megint hol az apa? Mert itt nagyon úgy tűnik, hogy az egész “félrenevelésért” csakis és kizárólag az anyát teszed felelőssé.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem kimondtad a harom kulcsszot: szembe nem nezes, traumak megallitasa es tagadas. En teljesen ezt allapitottam meg az anyam viselkedese kapcsan: meg a sajat traumaja okozojat is mentegeti (nem tehet rola, hogy olyan eroszakos ember volt, nem tudta, mit csinal, nem kerheto szamon, stb stb stb, egyebkent azt is megfigyeltem, hogy minden ilyen bantalmazos helyzetben az agresszort vedte ezzel a dumaval, es ebbol egy tapodtat sem engedett – vajon miert), es tagadja koromszakadtaig a nyilvanvalot. Egyebkent ebben az esetben ez a kep keves, koromszakadta semmiseg, hiszen nem egy helyzet kerulhetett volna nagyon konnyen a gyerekem eletebe az anyam viselkedese miatt, teljesen konkretan es valosagosan, tehat akar a masok – esetleges – halalan tulmenoen is tagadna a sajat felelosseget is, es az ot ert traumat is. De mondom, az en anyam koros eset. Viszont legalabb tisztan latszanak rajta a mechanizmusok. Listazhatnam, miket csinalt, de egyreszt horror, masreszt inkabb ra se gondolok, meg igy kilenc ev elteltevel sem. Viszont en ugy dontottem, hogy inkabb szembenezek, es inkabb bazi nagy erofesziteseket teszek, hogy megallitsam a tovabbi generaciok traumatizalodasat, amennyire tudom, valamint nem masokat hibaztatok, ha ez megsem sikerul tokeletesre, hanem magamat, es nem masokban keresem a megoldast sem.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem azzal,hogy mentegeti valaki a bántalmazót, pont hogy magára vállalja a felelősséget érte. Egy gyereknek sosem a szülőt hibáztatja, hanem akár tudat alatt is magát a szülő bűneiért, ezért van az,hogy még felnőttként is mentegeti, át kell adni a batyut, ami látszólag könnyű csak, ez van a Mérgező szülőkben is, én bár olvastam,és értem, mégis nem hiszem,hogy képes vagyok rá, vagy csak mondom,hogy igen, de mégsem.

        KedvelésKedvelés

    • “Ha meg a metró alá ugrik a gyerek felnőtt korában, az már róla szól, hisz benőtt már a fejelágya éls tud magának segítséget keresni. Ha akar.
      De mindezt egy anyára kenni…..!!!!!”
      Az “egy életre megnyomorítani” kifejezés nem véletlenül született, és nem csak fizikai értelemben érvényes. Ha ezt még tovább kell magyarázni, akkor kár a gőzért.
      A “nekem sem volt fényes gyerekkorom, de…” típusú mondatoktól meg feláll a hátamon a szőr, és azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Van az a szint, amire ez egyszerűen nem kifejezés, és sajnos nagyon sokan vagyunk ezen a szinten, vagy inkább jóval túl rajta.
      És én is, a többiek is tudjuk, hogy oka van annak, hogy a szüleink nem tudtak jó szülők lenni, még sajnáljuk is őket, sőt, lehet, hogy a legjobb szándékaink ellenére mi sem vagyunk/leszünk jobbak, de egyrészt, ahogy a blogíró válaszában látod, majd a gyerekeink megítélik, másrészt senki nyomorult gyerek- és felnőttkorán nem segít, hogy de hát a szüleinknek is nehéz volt. Nem, a mi gyerekeinkén sem, ha azzá tesszük.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem ez nagyon veszélyes. Egyfolytában együtt érezni egy szülővel, aki nagyon rosszat tesz. Persze, lehet nézni több generációt, lehet sajnálni, de soha nem lehet tisztázni egy kapcsolatot, ha nem megbocsátás van benne, hanem mentegetés, felmentés. Igenis, egy felnőtt embernek kutya kötelessége magával szembenézni, ha gyereke van. Ha ezt elmulasztja, lehet érte rá haragudni. A nyomorult, “én mindent érted tettem”, “én csak jót akartam neked” anyának is el lehet mondani, hogy “nem, nem tetted jól, mert nem te hangolódtál rám, hanem én hangolódtam rád”. Na, ezen évekig el lehet témázni…

        KedvelésKedvelés

      • Ezt biztosan nekem szántad?

        KedvelésKedvelés

      • Igen, mikor olvastam, amit írtál, nagyokat bólogattam, és hozzátettem a magamét. Bocs, ha nem volt egyértelmű.

        KedvelésKedvelés

      • Ááá nekem úgy hatott, mintha az én írásommal szemben írtad volna, amit írtál, nem kiegészítésképpen, ebből gondoltam, hogy vagy eggyel feljebb szántad, vagy félreértettél.
        Tudod, írásos kommunikáció, nincs mimika, gesztusok, jajj… 😛
        Szóval igen, veszélyes, de nehéz egyértelműen érezni, néha talán lehetetlen is.

        KedvelésKedvelés

    • Ezen a blogon kisezer írásban szó van az apa felelősségéről, ez most pont nem arra van kihegyezve.

      Örüljek, hogy nem dobott a vécébe? Ez pont (de PONT) ugyanolyan duma, mint amikor link, hűtlen, háztartásra, gyerekekre, asszonyra magasról szaró férjre mondja valaki, hogy “de legalább nem ver, meg elég pénzt hazaad, örülj neki”.
      Vagy mintha én az anyámmal szemben elkövetett hibáimat úgy próbálnám előtte elmaszatolni, hogy “örülj, hogy nem vagyok drogos vagy rablógyilkos, hiszen másnak meg olyan gyereke van”.

      Kétségtelen, hogy lehetett volna rosszabb is, de az mentené fel őt az elkövetett hibák alól, hogy nem dobott a vécébe?

      AZ hol van megírva különben, hogy az anya sosem lehet hibás, hiszen ő így vagy úgy felnevelte a kölykét, akár volt ott apa, akár nem? Anya nem tehet tönkre életet? Dehogynem. Nekem speciel éppen arra ment rá az első 20 évem, hogy nem menekült el velem együtt jó messzire még csecsemőkoromban. Lett volna lehetősége, és saját bevallása szerint pontosan látta, hogy mit kéne tennie. Mégsem tette meg. Ez az ő felelőssége!

      Önzés, istenem, mennyire gyűlölöm ezt a szót. Önzés a normális élet utáni vágy? Önzés a vágy egy egészséges kapcsolatra, amelyben mindkét fél elismeri a hibáit? Önzés sajnálni egy szörnyű gyerekkort? Önzés, hogy szeretném, ha látná, hogy a nyomorult életemet hogyan építettem fel a semmiből – nélküle, sőt, az ő ténykedése ellenére? Önzés saját életet akarni, és letépni a nyakamról a fojtogató kezeket? Ugyan már.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Lothlory, én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy az anyám miért volt olyan, amilyen, hogy miért ütött, miért volt hisztérikus – egyedül maradt velünk, ráadásul úgy, hogy ő rúgta fel a házasságukat apámmal, egy másik férfiért, aki aztán elhagyta, apámnak meg így már nem kellett – és mi gyerekek sem kellettünk. A nagyapám, az egyetlen megmaradt szülője, aki támaszunk kellett volna hogy legyen, megtagadta anyámat a válása miatt, és még minket zavart el a háztól. Utána vissza költözhettünk, de a viszonyuk már nem lett az igazi. Minket mindig szégyellni kellett mások előtt, amiatt, ami történt, és nekünk mindenből csak a maradék, a rosszabb jutott. Anyám rosszul bírta a nagy felelősséget, a szegénységet, és ez így csapódott le nála. Ennek ellenére mindent megtett értünk, agyondolgozta magát, rongyokban járt, éveken keresztül nem vett magának semmit (nem mártírkodásból, hanem azért, mert ha nekünk vett, neki már nem jutott), rendesen etetett, ruházott, egyetemre járatott minket. Ennek az volt az ára, hogy éjszakákat nem aludt a kétségbeeséstől, hogy hogyan tart el miket, és miből élünk meg, és hogy neki magára soha nem jutott energiája. Ezért volt ilyen, bár ez számára nem felmentés, ő csak úgy küzdött, ahogy tudott. Én nem haragszom rá, és amit tett értünk, azért hálás vagyok – én nem hiszem, hogy képes lettem volna rá. A viszonyunk most már teljesen normális, amióta van anyu mellett férfi, és van egy kis anyagi biztonsága, azóta sokkal normálisabb, kevésbé hisztérikus.

      Ami bosszant, hogy ő nem ismeri el, hogy azok az idők, amikor egyedül nevelt miket, sok tekintetben fájdalmasak és rosszak voltak, ő a saját hősiessége mementójaként emlékszik rá. De igazából ez sem érdekel, ezzel már nem szembesítem, nem érdemes, és harag már nincs bennem. Látom a sebeimet, tudom, miért kaptam őket, azt nem kérdezem, mivel érdemeltem ki, csak az utat keresem, hogy hogyan tudnék a lehető legnormálisabban, legboldogabban élni velük. Én úgy fogom fel, hogy anyám azt tette, amire képes volt, az ő hibái az övéi, az én feladatom meg az, hogy a lehető legjobbat próbáljam kihozni a helyzetből. Ezért is esik jó beszélni ezekről a dolgokról, mert segít feldolgozni, tisztulni, megérteni.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

22. en arra probalok rajonni hogy mikor lesz majd idom a gyerekkel beszelgetni. most delben hazajon az ovibol, egyutt leulunk ebedelni es elmeseli a napjat. szeptembertol fel4ig iskolaban lesz es 7korul megy aludni. a ketto kozott meg vacsora, furdes, leckeiras es jo ido eseten jatszoter. 3.5 oram lesz a gyerekkel per nap. es persze a hetvegek amikor egyutt megyunk valamerre, mondjuk muzeumba de az szinten nem kifejezetten a beszelgetos program. es akkor meg nem raktam bele a kepbe hogy ha visszamegyek dolgozni az ugye 8-5ig van. gyakorlatilag alig latom majd a gyereket.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Biztosan sikerül megoldani. Ha eddig sokat beszélgettetek, akkor könnyű lesz úgy folytatni. Legfeljebb nem leültök beszélgetni, hanem csináltok valamit közben, együtt.
      Egyébként meg egy múzeumi látogatás, vagy bármilyen egyéb kirándulás miért is ne lehetne beszélgetős? Akár csak addig, amíg a célhoz odaértek, de ott is, legfeljebb nem a suliról/barátokról/éjszakai álomról mesél, hanem a látottakat beszélitek meg.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

23. Éva, én már régóta kíváncsi vagyok, hogy a mamád olvassa-e a blogot. vagy tud-e róla, tudsz-e róla, hogy tud róla.bár nehéz elképzelni, hogy nem tud, ahhoz elég jelentős lett ez a blog. hogy vajon hogyan reagál ilyenkor. vajon az enyém hogyan reagálna, stb. végül is ez annyira új dolog még, hogy blogban mondjuk el…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Anyósom már kér könyvet előre is, pedig ő 98 és fél éves. A mamám semmit nem tud rólam, boldogan meséli mindeniek a díjamat, de soha meg nem kérdezné, mit írtam, esetleg valaki mesél neki a blogról? Nem nézi meg, csak az érdekli, ami már a fejében van, abból rakja össze a véleményét. És gépen nem olvas, nincs is neki, nem is látná, sajnos, elvesztette a fél szemét. De én mindig úgy írok, hogy annak a szemébe nézek közben, akiről szól. Igen, mindenkiébe. És nem bocsátok meg az agresszoroknak. Aki ezt várja el, az az erőszakot mentegeti, minket meg odadobna a gonoszságnak.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • aha, értem. valaki mesél neki a blogról, azért az lehet. vagy nem, és még büszke, haha. anyámon mérhetetlen zavart láttam, amikor megjelent a verseskötetem. próbált büszke lenni, de nagyon nehezen ment. pedig nem is róla szólt, hanem a kapcsolatom, házasságom kudarcának, meg a közeli, gyerekkori barátnőm elvesztésének feldolgozásáról. dehát ugye nehéz még ezzel is szembesülni, gondolom, ha amúgy nem beszél az ember, és a párbeszédek “mi újság, semmi” mondatokra korlátozódnak. ahelyett, hogy gyógyszerész lettem volna, ahogy ő akarta, vagy “tévés”, akármi, amire lehet büszkének lenni, na.

        KedvelésKedvelés

24. Most látom, hogy nekem voltaképpen mekkora szerencsém van az anyámmal, illetve a szüleimmel.
    Igaz, apámat kritizáltam már itt (az Iszony-beszélgetésben főleg), és hát valóban, a szó szoros értelmében nem volt jó apa, leginkább olyan volt, mintha egy 30 évvel idősebb testvérem lett volna. Pont úgy is vitatkoztam vele már kiskoromban is (és kamaszként meg frocliztam kegyetlenül). Bár okozott el nem múló traumákat, sosem szándékosan (az éretlen személyiségéből fakadóan tette, nem bántásból), és nem is kegyetlenül, egyszer meg nem ütött, nem alázott meg, vagy hasonlók.
    Anyu egyenrangúként kezelt, kicsi koromtól, de sokat magyarázott nekem, rendületlenül nyomta a szöveget. A teljesítménykényszert nem éreztem, megtalálta a motivációs lehetőségeket, és jól tanultam, bár nem kitűnően, viszont nagyon sokat olvastam, így sok minden olyasmit is tudtam, amiről nem tanultunk.
    Mindketten elég sokat beszélgettek velem, csak nem ugyanarról, és inkább apám volt a partner, anyu nem ért rá a sok munkájától, amibe engem nem volt,hajlandó befogni. De sosem mártírkodott, pedig szenvedett eleget lelkileg az üres házasságukban.
    Aztán sikerült neki magától messze rúgnia, egyetlen szavával, gyakorlatilag, ami után kb. 3 évig se kép, se hang, és amikor már mégis, sosem állt vissza a korábbi kapcsolatunk.

    Viszont nekem ez jó lecke volt arra, hogy hasonlót sose kíséreljek majd meg a fiammal szemben (beleszólni a párválasztásába), aki már felnőtt.

    Nálunk az exem volt, aki bepróbálkozott a gyereknél a túlzott kontrollal. Szerencsére ő sem agresszív ember, így megmaradt a szavaknál. De mivel a gyerek érezte, hogy neki adok igazat, nem az apjának (konkrétan őelőtte sosem vitatkoztam össze a nevelésén, de nem is kontráztam az exnek), különösebben nem törte le, meg egyébkén is megbeszéltük előre, hogy igen, ez az apunak nagyon-nagyon nem fog tetszeni. Olyasmikről volt szó, hogy 16 évesen be akarta festetni a barna haját. Megbeszéltük, hogy OK, de ne szőkére, mert a hidrogénezés tönkreteszi, így lett piros egy nyár erejéig 🙂 Szeptemberre lenőtt, levágatta, mert addigra meg is unta.
    Vagy amikor karikát rakatott 15 évesen a fülébe. Meg amikor hip-hop-ozni kezdett, meg a hajzselé igencsak aktív használata, hasonlók.

    Csupa, de csupa életbevágóan fontos kérdés, amiről ugye egy kamasz nem dönthet (az apja szerint)…

    Én magam csak néhány alkalommal éltem keményebb fogással, az is elég volt, mert melegszívű, érzékeny fiúgyerekem van.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tudom, hogy baromira mellékes, de a szőke hajat többnyire hidrogénezéssel állítják elő, az enyémet is mintegy 15 éve, tudtommal még semmi baja a hajamnak 🙂 Mondjuk a piros tényleg menőbb, nekem is van most egy csík (igaz, véletlenül) 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez az eset amúgy vagy 15 éve volt .-)
        Végeredményben csak nem akartam, hogy agresszív vegyszerekkel pancsoljanak a fején 🙂
        Ezért nem megtiltottam, mert akkor úgyis megcsináltatja (én tutira így működöm ma is, pedig jóóócskááán elmúltam 15 éves…), hanem felhívtam a figyelmet az esetleges veszélyekre, és alternatívát ajánlottam 🙂

        Bizonyára nagyon ügyes fodrászod van, ha a hajad még mindig teljesen egészséges (örülök neki 🙂 ). Én a hidrogénezésről csak csupa rosszat hallottam/olvastam, magamnak sosem volt ingerencián szőkíttetni, hülyén is nézne ki a kreolos bőrömmel, egyből látszana, nem igazi.

        KedvelésKedvelés

      • A festésen kívül más kémiai hatásnak nem teszem ki, és rendszeresen vágatom. Nem lesz tőle semmi baja, különben is, ha a haj megsérül, a sérült részt egyszerűen le lehet vágni és kész, megnő újra. Egy darabig azért szőkíttettem, mert a saját hajszínemet unalmasnak találtam, most meg már azért, mert fiatalabbnak látszom tőle. De nagyon el kell találni a színt, egy-két árnyalat különbség már teljesen más hatást kelt.
        Off vége 🙂

        KedvelésKedvelés

25. “A legnehezebb szerintem is megismerni a gyereket, és elfogadni a maga valójában. Nehéz ellenállni a késztetésnek, hogy jobban tudjam mi jó neki, mint önmaga. Főleg, ha a személyisége, érdeklődési köre annyira távol áll tőlem, ha egyidősek lennénk, nem valószínű hogy barátok lennénk.” Zsuzsi1969

    Ez nagyon találó!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .