Az ördög biztosan jelen volt, amikor feltalálták az internetet. A virtuális kommunikáció becsapós, az arctalanság veszélye, nem látjuk a másik arcát, mimikáját, gesztusait…
Úristen, ha ezt a mondatot még egyszer leírja nekem valaki — virtuálisan! Én felvágom az ereimet.
Ezt szokás mondani egy bizonyos helyzetben. Ez a Nagy Mondat, a végső következtetés, a bölcs megállapítás. Az indulatos felek veszekszenek, de az okos hozzászóló megmondja, mi az igazi baj. Az a baj, hogy nem élőben beszélnek, az ám!
S én már mindig gyanakszom, ha valamit szokás mondani. Az gyanús, ott valami nincs átgondolva. Ott a könnyebbik utat választottuk.
És a túrót, itt kihúztam egy szót, az a baj. Az a helyzet ugyanis, amelyikben ezt szokás mondani, úgy néz ki, hogy — fórumon, blogon, facebookon, levelezőlistán — hosszasan megy a beszélgetés, lelkesen, örömmel, valami közös cél jegyében. Senki ilyenkor nem mondja, hogy az internetes beszélgetés becsapós, félrevezet, mindenki örül a témának, az ügynek, a résztvevőknek, s az érintkezés e könnyű, kényelmes, késő éjjel is folytatható formájának. Majd történik valami, az egyik résztvevő ideges lesz, valami félreértés van, fura reakció, vagy valakiről kiderül, hogy mégsem illik bele annyira a nagy egységbe. És akkor felgyorsulnak a hozzászólások, hirtelen mindenki odagyűlik, megy az oda meg a vissza, sok tanú előtt. Mindenkit lázba hoz az esemény.
És akkor elhangzik a Nagy Mondat a Békítőtől, aki szeretné már, ha ezt abbahagynák.
Mondja ezt egy olyan konfliktus után, amelyet mindvégig virtuálisan folytattunk. Miről beszélünk? Internet nélkül soha nem beszéltünk volna, nem is tudnánk egymásról. Ez baj? Ez nem is ér semmit? Kiürültek a kapcsolataink, a személyes találkozás helyett, ahelyett, hogy összejönnénk és söröznénk egy jót, nyomkodjuk egyedül a telefonunkat. Úristen, milyen bornírt ez. Használom az internetet és a facebookot, igyekszem ízlésesen, nem rombolóan, rengeteget köszönhetek neki, és nincs pofám szidni. A fél világot nem ismerném, ha nem lenne internet. Fogalmam nem lenne, milyen idő van most Csíkban, és hánykor kezdődik a Nemzeti Színházat búcsúztató piknik, nem tudnék csatlakozni fontos ügyekhez, nem lenne blog és közösség. Tökéletesen szem elől téveszteném a régi ismerőst, így meg látom, hogy pont az érdekli, olyan helyekre jár, mint én, és ezért írok neki. Az Isten szerelmére, ne szidjátok a facebookot ti, akik naponta több órát ültök előtte, vagy legalább ne a facebookon tegyétek. Az interneten fontos dolgok történnek: ha te magad nem vagy bárgyú, felszínes, pletykára és megható idézetre éhes, urban legendseket és rémhíreket benyelő, akkor csak a javadra válhat. Ha az vagy, azt a facebook, az internet nagyon élesen fogja neked visszatükrözni.
(Ezzel képmutatással ír az ÉVA magazin is. Jaj, nagyon kiborított ez a nyári szám. Azon az oldalon, amelyen véletlenül nem az önundor-tanfolyam megy, vagyis nem arról adnak tanácsot, hogy hogyan ÉRDEMES karbantartanom a fazonomat, hogyan szabaduljak meg a kellemetlen szőrszálaktól (ez az istenadta punciszőröm lenne, ti ezt értitek?), és azt sem írják, hogy bió, csilivili, pikk-pakk, kapucsínó, tiptop, csajos, seperc, ezeket a nőiesnek és jópofának tartott szavakat, amelyek pont olyan természetesek és adekvátak, mint amikor a divatösszeállításban bajusszal fényképezik le a tizenhét éves modelleket, na szóval azon az oldalon, amelyiken épp semmi ilyen nincs, azon azt fejtegetik, hogy mennyire elidegenít a virtuális lét, a felöltés- és megosztásmánia, hát sajnos, Y és Z-generáció, és inkább az élő kapcsolatokat erősítsük, mert így mi lesz, de úgy írnak erről ám, hogy az oldal sarkában ott virít az okostelefonos QR-kód, hiszen ők is az információ hatalmas forgalmából, könnyű továbbíthatóságából élnek. A facebookozókat feddő hang azon negyvenesek szava, akik nem annyira figyeltek, egyáltalán nem kíváncsiak arra, mit és miért csinálnak a fiatalok, és alapvetően egy kicsit döbbenten néznek a falinaptárra, hogy már 2013 van. Pedig a fiatalok egyáltalán nem tévúton járnak, ahogy mi sem jártunk azon, amikor Isauráért rajongtunk, s pontosan tudják, mi miért jó nekik. Megérteni kellene őket, nem fejcsóválni.)
Olyan könnyű menedék ez a szöveg, hogy a mimika és a gesztusok hiányoznak, és annyira nem stimmel, annyira pontosan lehet sejteni, hogy itt másról van szó. Kezdjük ott, hogy akikkel nekem bajom van, azokkal egy élő találkozót össze se tudnék hozni. Pont azért levelezünk, mert sokan vagyunk, távol élünk egymástól, és kevés időnk van. Aztán, esetleg mégis, jó, tegyük fel, találkozunk. Kezdeményezem, hogy csajok, ez nem volt így jó, beszéljünk, tegyük fel, találunk alkalmas helyet és mindenkinek megfelelő időpontot, és én is a Csíkszeredában rendelkezésemre álló negyvenhét és fél órából rászánok erre kettőt. Akkor meg volna oldva a dolog? Akkor béke lenne? Ugyan, mitől tudnánk hatékonyabban beszélni, mint ahogy leveleztünk? Mit tisztázna a találkozó? Gondolja bárki, hogy akkor hirtelen meglátnánk a másikban az embert, akit nem sikerült hosszasan levelezve, előtte?
De hiszen ti, akik ezt javasoljátok, ugyanúgy tudjátok, hogy ez irreális. Ti csak azt akarjátok, hogy ez itt ne menjen tovább, legyen csönd. Nem a kommunikáció formája a hibás. A formára hivatkozni azt jelenti, hogy nem merünk szembenézni azzal, ami történt, és valami jól hangzó, megnyugtató magyarázatot keresünk. Az emberek nem illettek össze, a szándékok.
És ha így elromlanak az ügyek, és nem lehetséges élőben a találkozás, akkor már nincs más választásunk, mint így, ahogy eddig, facebookon, levlistán elmondani, mit gondolunk, mit éltünk át, mit szeretnénk. Mert különben nem lesz semmi, úgy maradunk, soha nem fogjuk megtudni, elmondani, amit jó volna.
Egyébként meg jellemzően, hogy is mondjam, ezekben a helyzetekben nem kontúros a tisztázás szándéka. Rendkívül manipulatív célozgatások röpködnek, rég önigazol már mindenki, csak azért ütközik, hogy a maga burka megerősödjék. Ettől megmentene a személyes jelenlét? Ott hirtelen őszinték és konstruktívak lennénk? Ugyan. Hallgatnánk, udvariaskodnánk, maszatolnánk. Igazából azzal nehéz szembenézni, hogy ez van bennünk, s a virtuális kommunikáció meg is mutatta.
Vagy öt ilyen fontos történetem van, ahol a kezdeti közös ügy után nagyon nem értettük egymást, és némi billentyűzetverés után az a javaslat született, hogy ezt így fejezzük be, ez már nem konstruktív, beszéljük meg személyesen. Nem értem, mit jelent a már. Mi a baj a levelezéssel? Tényleg azt gondolják, azért “vesztünk össze”, mert nem látjuk egymást? Amúgy béke, szeretet volna? Talán mert segítenek a személyes találkozás udvarias körei? A köszönés, a tekintet, az arc volna a fehér zászló?
És az a találkozó sosem jött létre. Volt, amelyiket én mondtam le. Mert, igen, írni könnyű, de az ember élőben nem akar sérülni. Hamis béke lett volna ott, nem mondódtak volna ki lényeges érzések, szempontok.
És akkor ez azt jelenti, hogy nem tudunk erről beszélni, nem akarjuk megoldani, annyira nem fontos. Vagy szeretjük ezt a mi nagyra hizlalt konfliktusunkat, remek szolgálatot tesz, megerősít a meggyőződéseinkben, amelyeket, énünket védve, eleve eszünk ágában sem volt formálni. Se virtuálisan, pedig úgy lenne a legpraktikusabb, se élőben, sehogy nem tudunk közeledni többé. Talán nem haragszunk, és mégsem. Másképp kellett volna. Van ilyen.
Tulajdonképpen a legtöbbször csak így, arc nélkül merjük elmondani, amit igazán gondolunk. Nem biztos így sem, persze. De így is igazabbul, a szavainkat jobban mérlegelve mondjuk, amit mondunk, a másikét meg visszakereshetjük, forgathatjuk, figyelhetjük a többiek reakcióját. Nagyon kis hatékony cucc ez az internet, ez az igazság.
Van olyan is, akinek az írásbeliséggel van gondja, nehezére esik mondatokat írni, az zavarja az ilyen helyzetekben, de csak akkor, ha már konfliktus van. Én a mondataimon át értem meg a világot, írásban tudok kapcsolódni az emberekhez. Lehet, hogy könnyű dolgom van. De azt gyanítom, hogy azért is akarnak véget vetni a virtuális vitának, mert akinek kínos az ügy, az nem szeretné, ha írásos nyoma maradna, pláne ha a közösség előtt zajlik a levelezés. Más, főleg, ha tanú, azt állítja, hogy túlságosan indulatosan reagáltak a felek, “felfokozott érzelmek”, “le kéne higgadni”, “túl messzire mentetek” — azért írhat ilyeneket, mert őt nem elsődlegesen érintették a történtek, nem figyelt, nem kérdezett, nem tesz erőfeszítést, hogy megértse, a másik miért reagált úgy, ahogy. Érzésekkel egyébként is botorság vitatkozni, legfeljebb letagadni lehet őket, minden olyan minősítés, amely lecsupaszítható addig, hogy “neked ezt nem kellene érezned”, hibáztató, buta ítélkezés. Ha férfi mondja, hogy jaj, lányok, ne veszekedjetek már (kiemelve, hogy a résztvevők más neműek!), különösen bántó, ahogy mintegy felülről, okosan, nyugodtan békére inti a retikülpárbajozó, bohó, túlzó nőket. Hiszen az ilyen konfliktus éppen azért alakul ki, mert a főszereplők egyike sem érzi túlzásnak, ami eszébe, szívébe jut a helyzetről. Meggondolatlanság? Hirtelen reakció? Lehet, de az is fontos jele belső, végső motivációknak, afféle esszencia, sűrűn az egész ember, a maga túlzásában. Aki rájuk szól ahelyett, hogy segítené a megbeszélést, kérdezne, figyelne, megpróbálná megérteni a történetet, az egyszerűen csöndre vágyik, amelyre egyébként van lehetősége: egyáltalán nem kötelező a nyugodtság fölényével, békét kérve beleszólnia, követnie a vitázók megnyilvánulásait. Ő a kibic, akinek igazából nem fontos, nem figyel eléggé, fáradt empatikusnak lenni. Egyszerűen a biztonságos burkát, hogy a világ működő hely, megkarcolta most valami, és ő nagyon nem szeretné feladni azt az illúzióját, hogy alapvetően jó szándékú emberek, főleg, ha közös céljuk is van, nem különbözhetnek össze ennyire. Az az érdekes, hogy rosszmájúan, empátia nélkül összefoglalni a történteket másoknak (nevezzük nevén: pletykálni) az ilyen kibic nem rest: “megy a kavarás” , “Ildi megsértődött valamin”, csak odafigyelni, megérteni rest.
Leginkább persze a közösségét és benne a maga identitását félti a Békítő, amelyben, ím, konfliktus van. Pedig a békét önmagában félteni, az olyasmi, mint a házasságot önértéknek tekinteni: kitűnően alkalmas elhazudni a világos bajokat.
Bizony, jó szándékú, közös ügyért küzdő emberek között is örök haragig menő konfliktusok lehetnek. Ilyen az élet, nem akar senki rosszat, és mégis. Nem tudom az okát. De a Nagy Mondat mellébeszélés, ebben egészen biztos vagyok.
Pontosan tudom, hogy akivel a facebookon beszélgetek, így nem hús-vér ember, és hogy igazából az. Ezt is belekalkulálom. Figyelek a szavaimra, nem vagyok gyermeteg lélek, akit elragad a könnyű indulat. Ismerem a szavak súlyát, próbálom megérteni a másikat, ami nem könnyű, de nem lenne az élőben sem, nyitott maradok, és nem vágom be az ajtót. Különböző kommunikációs formák vannak, és aki használja őket, az vegye a fáradságot, és tanulja meg őket. A hátrányaikkal együtt, ne csak a mézét nyalogassa.
csak az olvassa. én szóltam 
Hogy utálom én ezeket a partvonalról érkező, kibicnek semmi sem drága beszólásokat, nyugtatgatásokat, békítő show-kat >:-( Miért nem lehet megírni a VÉLEMÉNYÉT? Hát csak van neki, nem? Ezek a <jaj, hagyjátok már abba, lépjünk tovább, lapozzunk mismásolások rendkívül idegesítőek. Ilyenkor szoktam otthagyni a topikot/fórumot végleg.
KedvelésKedvelés
Ó, ez nagy közös élmény. Tényleg hány ilyen volt…
KedvelésKedvelés
messzemenően.
másfelől pedig: a Nagy Mondat kimondásával azt is állítjuk, hogy a közvetlen emberi kommunikáció lényegében félreértésmentes, ilyet pedig csak az mondhat, aki nem látott még testközelből félreértést. vagy esetleg Jó Emberismerő, amitől hasonlóképp menekülök sikítva: a Jó Emberismerő ugyanúgy végtelen kapacitással rendelkezik a félreértésre, mint minden halandó, csak pluszba még hajlandó kész tényként is kezelni a feltételezéseit és előítéleteit. az internet más persze, mint a neminternet, az emberek viszont nem, és emberek interneteznek (bár ezt néha nehéz odaképzelni, sőt), úgyhogy azért kritizálni az embereket, amiért emberként viselkednek, például félreértik egymást az elképzelhető legkülönfélébb módokon és még – hát az simán emberellenes. ahog az is, amikor kijelentjük, hogy már amint meglátjuk a másik fejdudorait és csuklóartikulációját, hát máris rögtön tudtuk, hogy ő ígymegúgy. francokat tudunk, és ez a neten kényelmetlenül elő szokott türemkedni. kényelmesebb azzal magyarázni, hogy hülyenetfújj, mint hogy alapvetően képtelenek vagyunk figyyelni a másikra, mert az nehéz, és ha egyszer kipótolható a feltételezéseinkkel, akkor meg ugye minek.
KedvelésKedvelés
Hű, ez nagyon pontos, köszönöm.
KedvelésKedvelés
nalam remekul bevalik hogy ha konfliktus van, amit tenyleg tisztazni akarok, akkor felhivom skypen es kamerat is hasznalok. neha en is erzem hogy a hangsuly is szamitana es elcsuszik a beszelgetes attol hogy irasban kommunikalunk. hogy mas a jelentese egy egy mondtanak a hangsulytol fuggoen. Pl: EN nem megyek a buliba. en NEM megyek a buliba vagy en nem megyek a BULIBA. es azt is hogy nehez hogy nem latom a masik reakcioit. hogy ha latom hogy valamire rosszul reagal, akkor nem bokhetem vallba hogy figyi, nehogy zokon vedd mar, nem ugy ertettem es elrohogjuk. vagy ha latom hogy a masiknak konnyesedik a szeme mikozben mesel valamit. szoval nekem nagyon is hianyzik hogy lassam a masikat. es irasban nagyon sokan nem kommunikalnak hatekonyan, kifejezoen, lehet hogy ok szoban sem de akkor meg segit a testbeszed. tudjuk hogy a kommunikacio igen nagy szazaleka a testbeszed.
KedvelésKedvelés
Az emberek régebben leveleztek – ott sem volt sem mimika, sem gesztus, és ráadásul napokat/heteket vártak a válaszra. Írók, festők, zeneszerzők levelezését ma mégis vaskos kötetekben adják ki, mint értékes, minőségi kommunikációt (én imádok ilyeneket olvasni). Az internet mindezt felgyorsította, naponta több levélváltás is mehet, akár csoportosan. Azon el lehet gondolkodni, hogy a kommunikáció felgyorsulása ronthat-e a minőségen, de biztos, hogy nem a személyes kontaktus hiánya a hibás. Technokrata vagyok különben. 🙂
KedvelésKedvelés
Régebben én is szerettem írni. Fontos emberekkel volt levelezőfüzetünk. Terápiás hatása is van a fontos embereknek szóló, elküldött vagy el nem küldött leveleknek. Párterápiában is alkalmazzák, pont azért, mert nincs a félreérthető szemrángás, nincs a gonoszkodó tekintet, csak a mondatok tiszta, szikár ereje van.
KedvelésKedvelés
A téma jogos. Néha én is érzem, hogy valakivel összevitatkozom, hogy úristen, itt bosszankodom valakinek pár során, akit sose láttam, tőlem ezer kilométerre él?! Hát nem mindegy nekem, mit gondol a témáról? De közben meg annyi jót is adnak a netes társak, annyi jó barátság fejlődött ki ebből…
KedvelésKedvelés
“Tulajdonképpen a legtöbbször csak így, arc nélkül merjük elmondani, amit igazán gondolunk. Nem biztos így sem, persze. De így is igazabbul, a szavainkat jobban mérlegelve mondjuk, amit mondunk, a másikét meg visszakereshetjük, forgathatjuk, figyelhetjük a többiek reakcióját.”
Az én tapasztalatom nem igazán ezt igazolja. Nyilván más területeken járunk az interneten, gondolom, attól is függ a stílus. Személyes találkozáskor az emberek zöme szerintem nem merne olyan agresszív lenni, mint a neten, és nem azért, mert amúgy agresszív ember, de nem a valóját mutatja, hanem azért, mert a médium hatására válnak azzá – ahogy én leszűrtem, tehát ez vélemény. Ha névtelenül nyilvánulnak meg, sokkal kevésbé finomítják a mondanivalójukat, mint személyesen, mert a szavakkal könnyebb dobálózni. És azt sem tapasztaltam, hogy különösebben figyelnének arra, amit más ír. Ha hosszú, el sem olvassák, de még egy rövidebben sem biztos, hogy értik a logikai összefüggéseket.
KedvelésKedvelés
Pont ez a baj, hogy nem tudják használni ezeket a formákat. Ezt bírálom.
Most is megosztotta ezt valaki, és odaírta, hogy hát igen, milyen romboló is ez a virtuális kommunikáció! Láthatólag csak az első két mondatig jutott.
KedvelésKedvelés
Jaj. Iskolai szövegértés-tesztek, PISA, ilyenek. Felületes olvasás, magyarázatra szoruló magyar nyelvű mondatok.
KedvelésKedvelés
Jaj, de jó, hogy ezt megírtad! Nagyon üdítő volt olvasni! Hihetetlen, mennyit ilyesmit kell végighallgatnom minden héten jó szándékú ismerősöktől – és nem is csak negyvenesektől, a kortársaim (huszonévesek) között is vannak, akik aztán nem, ők nem iratkoznak föl a facebookra, az csak azoknak való, akiknek nincsenek valódi emberi kapcsolataik. (Ez utóbbi mondatban a rejtett lesajnálás a leghízelgőbb.) Eszükbe se jut, hogy régi barátokra keressenek rá, rendezvényeket szervezzenek, kulturálisan tájékozódjanak rajta. Satöbbi. Van, aki még büszke is rá, hogy nincs tévékészüléke – pedig azon se csak a valóságsót lehet nézni.
Az jut erről eszembe, hogy olyan, mint amikor a pénzt meg a tévét szidják, hogy mennyi kárt tesznek. Pedig csak eszközök – rajtunk múlik, hogy használjuk.
KedvelésKedvelés
Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy azok “idegenkednek”, akik félnek felvállalni a személyességüket, és valójukat egyéb helyzetekben is…..és személyes kapcsolataikban is “óvatosak” inkább emberkerülők.
Egyetértek, az “eszközökkel” semmi probléma, a használón múlik, mire és mikor és hogyan használja őket.
KedvelésKedvelés
Ez nem feltétlenül igaz az emberkerülőkre. Én magam is az vagyok, a netes jelenlétem viszont kifejezetten aktív (néha kevésbé, de a nem könyvolvasással töltött szabadidőm túlnyomó részét fórumozással, cseteléssel, facebook-on töltöm, és általában napi 2-3 óra megvan). A face-n ráadásul a saját nevemmel és arcképemmel.
KedvelésKedvelés
Vica57, elismerem ilyen is olyan is létezik, nincsen ez szabályhoz kötve, ezért is kezdtem úgy, hogy “személyes tapasztalatom szerint”, mert az én esetemben és baráti körömben tényleg így adódott. Még azt is aláírom, és duplán aláhúzom, hogy még az “emberkerülő” is viszonylagos. A múlt nyáron leültünk kávézni két legrégebbi közös barátnőmmel, és én és az egyikük hangosan azt ecseteltük, hogy mi ketten mennyire visszahúzódóak, és ha megtehetjük emberkerülők vagyunk, mert “úgy hozta a sors és az élet”, hogy én ebben az időszakban “így élek” kicsit elszigetelve, ő meg így piheni ki a munkáját, mert különben egész héten reggeltől estig mindenféle típusú emberrel kell tárgyalnia, válogatás nélkül. És erre megszólal harmadik barátnőnk, ha ti ketten emberkerülők vagytok, akkor bizony én mi vagyok, mert őszerinte meg ő az. Mi erre elkezdtünk nevetni, hiszen hármunk közül mégis neki van jelenleg a legaktívabb társasági élete a való világban, szerintünk, igaz a legcsendesebb közöttünk. Erre már mindhárman nevettünk a “mi emberkerülő, visszahúzódó életünkön” …minden viszonylagos..:)))
KedvelésKedvelés
“Van, aki még büszke is rá, hogy nincs tévékészüléke – pedig azon se csak a valóságsót lehet nézni.”
Nekünk van (a padlásszobába száműzve), de nem kapcsoljuk be 🙂
KedvelésKedvelés
Ööö… a tévétlenség nekem is identitás.
KedvelésKedvelés
Nekem is! Nem a médiátlanság, hanem az agyatlan csatornák, és főleg a reklámok.
KedvelésKedvelés
Jajj, nekem is, különösen, amikor például a főbérlőm elkerekedett tekintetével állok szemben, ahogy felszaladt szemöldökkel nyávogja: nem néztek tééévééét? És látom a tekintetén, hogy kis zöld ufónak lát, csápokkal a fejemen. Jajj de jó is az. 🙂
KedvelésKedvelés
Ex anyós is értetlenkedik, sőt szinte számon kér, lecsesz, hogy mi miért nem nézünk, így tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk a nagyvilág híreiről, aminél fontosabb kevés létezik.
KedvelésKedvelés
egy barátom írta:
http://ligetmuhely.blog.hu/2011/08/16/nacsinak_gergely_andras_dologtalanul
KedvelésKedvelés
Nagyon jó, hogy erről a témáról is írtál, és mi olvashattunk. Hogyan is kezdjem???…. Két évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mi az a “fb” , volt “oldalam”, de lényegében semmire nem használtam. Idegen volt nekem ez a világ, mert nem ismertem és nem használtam. Idegennyelvű közegben mozgok “jelenleg még mindig”, azon belül is eléggé elszigetelten, és ezen nem nagyon volt módomban változtatni. A hazaút ritka, és rövid. Másfél évvel ezelőtt őrült mélypontra kerültem, elszigetelődtem, elidegenedve éreztem magam. Kiürültem. Nem az a típus vagyok, aki szeret a hullámok legalján csücsülni, ezért hát erőt vettem magamon, és csatlakoztam olyan csoportokhoz a facebook-on, ahol az engem érdeklő témákkal foglalkoznak. A világ pedig kezdett megnyílni, és a világháló is ismerős lett. Felfedeztem, hogy itt is tudok jól, értelmesen kommunikálni, mivel az “írásbeliség” mindig is kedvemre szolgált. Lehet ezt nagyon is kulturáltan tenni, és hasznos dolog az, hogy éjjel is írhatok, nem zavarom ezzel az illetőt, hiszen ő akkor nyitja meg az üzenetemet, írásomat, mikor a géphez ül, amikor arra neki van ideje. Felszabadultam, felszabadultan teszem ma már ezt, és nagyon sok pozitívumot kaptam az elmúlt évben. Új barátaim vannak, lettek, akikkel “most” nincs módom a személyes kontaktusra, de idővel, remélem egyszer arra is sort keríthetünk, ha újra otthon élünk. Félreértéseim nem adódtak, mert megtanultam elég “egyértelműen” fogalmazni (nem az elmúlt másfél évben persze:) ), s ha kisebbek mégis, azt is sikerült ily módon itt” helyre tenni. Ha újra otthon élünk majd, akkor az “itteniekkel” tudom hasonlóképp a barátságomat tovább életben tartani. Hála net-nek ! Mi lenne ebben a rossz!!! Sosem engedem, hogy profán és ízléstelen megnyilvánulások jelenjenek meg “nálam”, nem arra használom a “megjelenésemet” . Azzal sincs semmi bajom, ha valaki azt kedveli, de tegye meg saját oldalon, ne nálam. Volt már akit ezért töröltem és kitiltottam, mert megtehetem. Sokszor megkaptam, elég igaztalanul, hogy “virtuálisan” nem lehet barátkozni. Szerintem meg igen, ha annak van elmélyült és közös témája, vagy csak kedv és “közös akarat” és ha nem adott a személyes kontaktus, miért ne használná az ember a fejlettség eme fokán a “virtuális kommunikáció” pozitív előnyeit. Nem pótcselekvésként, nem “más helyett”, hanem hasznosan, párhuzamosan. Igen, mindig kell tudni és érezni, hogy a másik oldalon is érző és húsvér “emberi lény ül, akinek lehetnek rosszabb, jobb napjai. Barátként, emberiként kell ezt megélni. Sok órát ülök itt. Itt ülök, ha dolgozom, ha a hobbim utómunkálatait végzem, itt olvasok “újságot”, verseket, néha még regényt is, mert az otthoniakat nem tudtam magammal hozni. Ma már van, virtuális könyvtáram is, még nem gazdag, de igyekszem bővíteni. Ha pedig valódi könyvet szeretnék a kezembe venni, azt is megtehetem, semmi sincs kizárva. Magam részéről sem szeretem a hamis csengésű “mondatokat”, és divatos “szlengeket”, amiket “bedobva” jó nagy port, és “álvitát” lehet kavarni. Egyszerűen továbblapozom, bocsánat kattintok, mert ezt is megtehetem. Válogatni pedig jó, mert nagy a választék.
Nálad, itt veletek pedig nem véletlenül vagyok gyakran olvasó, néha véleményt nyilvánító.
Az “én lelkemben” valahogy úgy fogalmazódott meg ez a virtuális létélmény, mint a “levelezés legújabb újkori reneszánsza” 🙂 mint a levelezés egy megújult formája, egykoron, mikor az emberek sok emberrel leveleztek postán, meg még anélkül is azelőtt…. Utazásra pedig csak a nagyon tehetőseknek tellett, és még ők is csak ritkán tették, sokat írtak, fogalmaztak, gondolkodtak az “írástudó emberek”, ritkán találkoztak, vagy csak néha, vagy soha…! Mégis alakultak ki mély kapcsolatok anélkül, hogy sokáig személyes találkozóra kerülhetett volna sor.
A magam részéről nagy értéknek és adománynak élem meg ezt a lehetőséget, és gyakorlom naponta többször, több emberrel!
KedvelésKedvelés
Engem néha félreértenek. Akkor elnézést kérek, mert bántani nem szeretnék senkit.
Nem vagyok egy irodalmár, nem mindig fogalmazok olyan szépen, mint mások. Ráadásul különböző helyekről jövünk, bizonyos kifejezések más ízűek mindenkinek. De én pont emiatt jöttem ide. Mert úgy érzem, hogy van valami közös az alapállásban, de közben eltérés a rálátás szögében.
Egy kommunikációs eszközt hibáztatni az elidegenedésért, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy attól rossz ízű a birkapörkölt, mert rossz késsel vágták a húst. És az ilyen érvelés mindig arra emlékeztet, amikor egy logikusnak tűnő vitában egyszercsak az hangzik el, hogy azért nincs igazad, mert csúnya (túl fiatal, szőrős lábú, nő, gyermektelen, …) vagy.
KedvelésKedvelés
Pontosan ezeket akartam írni én is 🙂
Gyakran vagyok pontatlan, félreérthető, túl sok. De hogy erről nem a virtuális közeg tehet, az biztos. Ha én bénán fogalmazok, az az én bajom 🙂
Szerintem is közös itt az alapállás, de mindenki háttere, története más. Ezért is szeretek itt lenni és nagyon szokott zavarni ha beszélgetés, vagy vita közben valaki rászól másokra, hogy most ezt miért írod, vagy miért ez a téma? Kibicnek semmi sem drága.
KedvelésKedvelés
Igen. Sokan könnyeben és bátrabban ki tudják fejezni gondolataikat írásban mint szóban.Visszaemlékszem a vizsgaidőszakaimra.Társaim nagy többsége írásban bármit könnyedén elmondott de ha beszélnie kellett,szinte lefagyott.Hallom ma is így van.Ettől függetlenül szerintem sokan meggondolatlanul és bántóan reagálnak a tőlük eltérő gondolatokra.A virtuális kapcsolatok kritizálása szerintem nem köthető a negyven feletti osztályhoz.Az
kizárólag a felfogáson,befogadókészségen alapszik.Azon hogy a leírtakat felületesen átfutom,vagy odafigyelve olvasom el .Ez az alapja hogy megtudjuk érteni egymást .Az sem baj hogy ha nem értünk vele egyet.Lehet vitázni,de az ne csupán bántó legyen,mert másképp gondolja.A fiataloknak is mindez szerintem csak előnyére válhat,hiszen sokat tanulhatnak másoktól.Az idősebbek előtt is kinyílik a világ.A virtuális valóság léte csak hasznára válhat mindenkinek.
KedvelésKedvelés
A “nincs mimika, gesztusok”, úgy érzem, mindig a nyelvi igénytelenséggel függ össze. Ilyesmit csak az az ember mondhat, aki nem igényes a(z írásbeli) kommunikációjára: aki nem tudja, miképpen módosíthatja a jelentést egy-egy (kötelező) vessző vagy opcionális névelő, és akit ez kicsit sem érdekel. De az meg milyen ember lehet? – szól belőlem ilyenkor az ítélet. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy eszméletlenül felületes, sajnos.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mielőtt kommentelnél | csak az olvassa
Sokan jobbak szóban, mint írásban. Én is. Ha írok, egy határig jól értik, de van, amit nem tudok úgy átadni, ahogy szeretnék. Illetve nem mindenkinek. Van, aki érti első olvasásra, van, aki nem, hiszen nem írunk és olvasunk egyformán. Ilyenkor gyakran érzem, hogy jobb lenne, ha személyesen tudnék beszélni azzal, akivel épp vitázom. Azonnal látnám és hallanám a reakcióit, jobban körbe tudnám írni neki, amit szeretnék. Amíg gépelek, egyik mondatot a másik után, azt úgy teszem, hogy folyamatosan fűzöm a gondolataimat, eleve azzal számolva, hogy aki olvassa, már az első mondatot is érti, így a másodikkal, ami az elsőből következik, sem lesz probléma.
De sokszor nem így van.
Ennek ellenére sem tartom ördögtől valónak az internetes írásos (és egyéb) kommunikációt, sőt, nagyon örülök, hogy van ilyen, a nehézségeivel együtt. Évus fent leírta, miért.
Néha vitázom kicsit azokkal, akik szerint “kiürülnek a személyes kapcsolataink és blabla…”, ilyenkor általában a “mértékletesség” és az “ésszerű használat” kifejezéseket szoktam felhozni.
Úgy egy éve kaptam egy nevetséges, de tipikus beszólást. Balatonra készültünk a baráti körrel, és egy nagyobb létszámot, úgy 20-30 főt hívtunk el a kiruccanásra. Sok olyan embert is köztük, akivel csak ritkábban, mondjuk két-három havonta találkozunk. A szervezést körülbelül az eseményt megelőző másfél hónapban kezdtük, így kézenfekvő volt, hogy mivel mindenki facebook-tag, ott indítjuk el az eseményt és a meghívásokat. A két testvéremet is hívtam, párjukkal együtt. Sógornőm szinte az első volt, aki elutasította a meghívást, bátyó nem reagált semmit, de mivel mindig együtt töltik a szabadidejüket, így gondoltam, ő sem tud jönni. Erre mikor legközelebb találkoztunk, puffogott egy sort, hogy miért nem hívtam őt, őket “rendesen”, mondjuk telefonon vagy élőben (élőben jó ha két-három havonta van szerencsénk egymáshoz). Mondom neki, hogy “rendesen” meg volt hívva, ugyanúgy, mint mindenki más, az oldalt rendszeresen látogatja, volt ideje reagálni. Ha igent ír, a részletekért úgyis felhívtam volna, de válaszra sem méltatott, a felesége írt, hogy nem tudnak jönni és ezzel le is zártam az ügyet. Ja, hogy neki a facebook meghívás nem “rendes” meghívás. Jó, mondom, harminc, egyébként elfoglalt, de közösségi oldalt rendszeresen látogató embert összetoborozni talán mégis egyszerűbb és gazdaságosabb így, mint telefonon. Hozzátettem, hogy a facebook többek között ezért is van és jó, hogy van. Na, akkor jött a “kiürülnek a személyes kapcsolataink és különben is és blabla…”. Ááh, műhiszti, vagy minek nevezzelek.
KedvelésKedvelés
Néha nehéz eltalálni, hogy kinél hol van a határ. Ha valakinek meg van adva a születésnapja a fb-n, és ezért reggel kiírja nekem, hogy ma van a szülinapja, és én odabiggyesztem neki a felkínált sorba, hogy boldog szülinapot, miközben zéró köztünk az értékelhető kapcsolat (a szavazz a gyerekemre vagy a kutyámra felhívásokon túl), akkor az minek számít? Mert szerintem az nem ér.
KedvelésKedvelés
Ez üres gesztus, én is így gondolom. Mondjuk a zéró minőségű kapcsolatot, ha nem változik semmi, egy idő után küldöm a levesbe, így ki se írja a fész a születésnapját.
KedvelésKedvelés
Én alapból fel se raktam a szülinapomat a fb adatlapomra 🙂
Az iwiw-ről meg levettem az első ilyen 0 kapcsolatos szülinapi üdvözlés hatására.
KedvelésKedvelés
Ez a születésnapos kiírás szerintem kifejezetten hasznos. Ha bejelöl egy régi ismerős, annak örülök és visszaigazolom. Bízom abban, hogy felfrissül a kapcsolatunk, vagy ha nem olyan közeli ismerős, akkor hátha közelebb kerülünk egymáshoz. Aztán eltelik egy kis idő, jön egy szülinapos kiírás (mondjuk az övé) és csak nézem, nézem, hogy talán írni kéne neki. De nem, nem kéne mégse, mert nincs is közünk egymáshoz. Ismertség törlése.
KedvelésKedvelés
Én most megyek egy esküvőre, ami a költségtakarékosság jegyében a facebookon szerveződik.
Szerintem tök jó, minden információ egy helyen, és senki sem sértődött meg.
KedvelésKedvelés
Kivételesen a kommenteket nem olvastam el, mert gyorsan szeretnék reagálni.
Előre bocsátom: az én életemet az Internet kinyitotta, rengeteg (na jó, az én mércém szerint rengeteg) ismerőst, jóbarátot találtam általa, gyakorlatilag a teljes társasalmi életem a virtuális térben zajlik.
Ezzel együtt is az a véleményem, hogy a kiindulásként hivatkozott Nagy Mondat (mmint a 2., mert értelemszerűen nem tekintem az Ördög művének az Internetet 🙂 sok igazságot tartalmaz.
A közelmúltig (tehát mondjuk 8-10 évvel ezelőttig) az emberek leginkább személyes beszélgetéssel (esetleg telefonálással) tartották a kapcsolatot, ehhez szocializálódtak. Különböző felmérések szerint a kommunikáció akár 80%-át is a metakommunikáció adhatja. Ez nyilván az adott helyzettől, a résztvevőktől is függ (pl. egymást jól ismerők között magasabb arányú).
Az írásbeli kapcsolattartás akkor problémamentes – legalábbis, ami a gondolatok kifejezését, azok átadását illeti -, ha az adott bejegyzés elkövetőjének komoly íráskészsége van, ami azért szerintem nem mindannyiunkra jellemző. Én mindig is csodáltam a írókat, hogyan képesek a saját érzéseiket, gondolataikat átadni az olvasóknak. Na és persze szükséges az olvasó megfelelő fogékonysága is (nem, nem az általában vett értő olvasásra gondolok, hanem hogy legalább igyekezzen azt is megérteni, mire gondolhatott a másik, és nem minden szirszarba belekötni csak azért, hogy a másikat ledorongolja. volt alkalmam ilyennel is találkozni).
Miután azonban a kommentek nagy része – a facebbok-on, fórumokon meg pláne – pillanatnyi benyomások, adott érzelmi állapoton alapulva, gyorsan születik meg (ahogyan az ember beszélgetni szokott, tehát korántsem mindig megfontolt szavakkal), a félreértés lehetősége igen nagy. Különösen, ha az adott téma kapcsán elszabadulnak az indulatok. Ugyanazok a különböző világnézetű emberek, akik egy-egy politikai fórumon gyakorlatilag egymás torkának esnek, a fórumtalálkozókon képesek kulturáltan megvitatni az eltérő nézeteiket. Azt persze nem állítom, hogy meg is győzik egymást 🙂
Még szoros baráti körben is előfordulhat, hogy valaki félreért, magára vesz valami megjegyzést, pusztán csak amiatt, mert nem látja-hallja a partnereket.
KedvelésKedvelés
De jó ez az írás, köszönöm. A Facebook csodálatos! Ha rendeltetésszerűen használjuk (szerintem igenis van ennek is módszertana, rajongója, botcsinálta szakértője vagyok a Facebook-hogyan/hogyanne témájának, barátaim-kollégáim Facebook-tutornak csúfolnak), a legjobb kommunikációs eszközök egyike. Nekem nem csak a régi és/vagy térben távoli ismerőseimmel való kapcsolattartásban pótolhatatlan, de viszonylag sok olyan fontos, akár sok-sok éve ismert ember van az életemben, akiket effektíve drótpostáról/Facebookról/blogról ismerek, sőt, egyik legfontosabb barátnőmmel YouTube-on ismerkedtünk meg. És amit te is említesz, amikor távoli, felszínes ismerősökről kiderül, hogy egy rugóra jártok, és emiatt nyittok (ez helyes így?) egymás felé, megismerkedtek tényleg… az de jó! 🙂 Nekem számtalan ilyen élményem volt pl. egyetemi csoporttársakkal. Divatszak, jó sokan voltunk, vegyes társaság, az intézmény sem segítette az összerázódást, és nekem nagyon jó élmény volt, amikor Facebookon kiderült, hogy mégiscsak vannak jófej, érdekes, értelmes emberkék a tömegben. És akkor azt még fel sem hoztuk, pedig milyen érdekes téma, – én rengeteget agyalok ezen – hogy vonzalmak, szerelmek is alakulnak csak közösségi médiára alapulva (egy barátnőmet az Instagramon találta meg egy randija). Legalábbis azt gondolom, nem vagyok egyedül azzal a rettenetes szívszorulással, ami akkor tör rám, amikor a Vágy Zuckerbergi Tárgyának rajongva imádott profilképe mellett zölden rikít az a kis négyzet. (Írtam is erről verset, itt: http://szegyellosexhibicionista.blog.hu/2013/01/31/lajkollak_349)
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: kezdjetek valamit magatokkal | csak az olvassa — én szóltam
Hiányoztál. Meg akartam nézni, merre jár a cirkáló a társadalom hatalmas tengerén. Jól van, dolgoznak a motorok. Nem semmi csoportpszichológiai elemzést írtál. Amellett, hogy jó elemzés, élettel teli. Nedvek keringenek benne, mint a növény, mely sudáran nyújtja leveleit a Nap felé.
Én is vesztem már össze keresztényekkel. Mindig türelmesek voltak velem, és végül mindig elszégyelltem magam. Azt hiszem, nagyon rendesek velem. Meg nem érdemelt módon.
Mint egy Gerle nevű csatapáncélos. Az első normális feminista, akivel életemben találkoztam. (Jó jó ezt már elsütöttem. Velem ne akarj élőben találkozni, sokkal unalmasabb vagyok. Ez afféle poén volt most tőlem.) Kivéve a Talita.hu – sokat, de ők vallásosak, ők nem érnek. Velük szinte totál egy követ fújunk.
A Huffnágel Pista kérte, hogy szavazzak a blogjára. Bírom azt a lököttet. Szegénynek nagyon oda öööö izélt az anyja. 90%-ban attól ilyen femi gyűlölő szerintem. Haverságból rászavaztam volna, de a te blogod is ott volt a listán. És te dolgozol magadon. Téged hasznosabb reklámozni. Pistától elnézést kértem, és megírtam, miért nem jelöltem. Azt nem írtam meg, kit jelöltem helyette. Nem szeretném kockára tenni a bizalmát vagy az ismeretségünk. Nem vagyok benne biztos, hogy megértené.
Hát csak tovább, cirkáló! Még sok sziget vár rád!
KedvelésKedvelés
Szia, nekem is hiányoztál! Nem hinném, hogy élőben unalmasabb vagy! Megtisztel, hogy Pista és a csakazolvassa között lavírozva engem választottál, igazán szép tőled, de milyen listáról van szó?
Ez egy régi bejegyzés amúgy, csak kitettem a főoldalra.
KedvelésKedvelés
Most már innen tudhatja a Pista, ez a lényeg.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mit beszéltek? 2. | csak az olvassa — én szóltam