az erőszak természetrajza

Közzétéve Szerző:

Fáradt vagyok és furcsán szomorú. Nem fényezem magam: ilyen vagyok. Tanár létemre. Ez hangzik el.

A múltkor a fogason mentem, biciklivel, hátamon Dávid, akit régebben Jakabnak hívtam itt. Egy pirospozsgás, kedélyes, ősz hajú biciklis nagyon nézett, egész közelről, kotnyelesen, mosolyogva. Ez az előzmény, s nem csak akként idegesített. Másnap viszem a csipetcsapatot a százötvenötösön, a következő kombináció: egy nagy gyerek, kettő ovis, kutya, hátizsák, kismotor, késésben. Jegy nincs. Amíg jegyet szerzek a vezetőtől, a fiam, a kicsi felmászna a poggyásztartóra, nem megy neki egyedül, sír. Fontoskodó, részvétlen heherészés, egy pirospozsgás, kedélyes, ősz úr, két nővel áll középen, mulattatja a látvány, hogy nekem mennyi teendőm van, s hogy a háromévesem sír. És kiált: ő az! Ez a hölgy, ezt én ismerem, jaaaj, ez kiskosztümben, tip-top viszi ám a biciklijét a fogason, együtt mentünk tegnap is, igaz-e. Ez hangzik el. Erre, mert elrendeztem már Dávidot, a poggyászt, ránézek: nekem ez kellemetlen, ne haragudjon. – De csak hogy maga az! – Nekem nincs kiskosztümöm. Maga úgy gondolja, nekem ez jó, hogy kiabál és mindenki engem néz?

Csalódott kommentárok, leszállnak hamar, nem vagyok jó fej, pedig ők remekül szórakoztak, ordítva a buszon! Amúgy is engem néz mindenki, de legalább saját jogon. Ez az erőszak természetrajza.

Megyek át a Városmajor utcán, mert szűk a sáv, a járda is szűk, és a túloldalon van dolgom, a dugóban óvatosan lavírozok az álló autók között. Az egyik, aki kopasz, nagy méret, kikönyököl, és meglát, és meglepve azt mondja: mi van, pina. Ez hangzik el. Tudniillik hogy kerülök oda én biciklivel, mellé, miért megyek mögé. Erre viszont azt mondom: pina a jó édesanyád, aki téged a világra hozott mindannyiunk bánatára. Torzul el, tényleg ilyen ötször öt? kérdésnél elakadó sültbunkó, nézi, hol húzódhat félre, de a Városmajor utca keskeny, s nemcsak a sáv, a járda is.

Ami sokkal cifrább és egzisztenciálisan sértőbb, mint az ő tirpák kérdése, de én feleltem az autós gőgnek, szorozva a hímséggel. Ez az erőszak természetrajza.

Fáradt vagyok és szomorú. Rohantam ma, hogy legyen a fiam tanárainak valami, évzáró van, a szülői közösségben levelezéssel eldöntöttük, vásárlási utalvány légyen hát a meglepetés szelleme- s ízlésesen, melyeket be is szereztem, valamint borítékoltam tanáronként, de nekem a kicsikkel nyárünnep van, én a bizonyítványról, mely nem is olyan rossz, sőt: jó, telefonon és este értesülök. Anyám nem nyomhatja meg többé az sz-t: tisssszta kitűnő, nem, az én fiam nem tiszta kitűnő, hanem okos és szuverén, négy egész három, mehetek szociális ösztöndíjért.

Na, még délelőtt írtam e-mailt az összes osztálytárs-szülőnek, hogy legalább adják ők át, mert én nem leszek, bevittem az utalványokat, letettem a portára, ülök a biciklimre, egy szülőtárs meg, aki erről se nem levelezett, se nem szervezett, se egy szót soha velem még nem beszélt, odalép, felterjeszti, hogy én miért az utolsó pillanatban szólok, ő csak épp megnézte az íméljeit, de majdnem nem, máskor nehogy! Ez hangzik el, és ez nem az erőszak természetrajza, ez csak, ez nem tudom, mi. Rohantam vissza a nyárünnepre. Az ovi szép, kicsi, ölelő, és olyan nagyon szomorú most bennem. Nem kellünk ide, el kell mennünk. Szótlan vagyok, ringatózom a zajokban, befelé fülelek. Nem szeretem, hogy aki azt mondta, nem vagyok jó ide, mellettem kacag nagyokat, olyasmin, ami nem is vicces. Az én humorom gyilkos, nem bírom az árnyék nélküli derűt, és ő csak ne nevessen. Szeretem a többieket, a szülőket, a hangulatot, szereti a lányom is, de a kicsit nem veszik fel, pedig hely volna, eredetileg “nem volt”, és én arra számítottam, ő mondja majd, hogy akkor jöjjön mégis, de nem mondja, hanem érzem, hogy valami nem stimmel, és ha nagyon szorgalmazom, hogy mi van, akkor kiderül: az van, hogy – ez az én interpretációm, jaj, fenchurch, most mondd meg! – mint waldorfszülő rossz tanulónak bizonyultam (mert, bevallom, leszarom már, mert nem jó itt valami, igazából jól tudom, hogy fel vagyok mentve, és engem már csak a blogom érdekel), és nem jó Julinak, hogy nem vagyok jelen, nincsen stabilitás, ez hangzik el, nem járok szülői estre, nem teszem bele magam. Szerinte akkor sem tettük, amikor János még élt. Elkínzottan nézem, Icu, én négy projektet vittem az első évben, de valahogy egyik sem tetszett nektek, erre drága az időm. El kell mennünk innen, illetve ő azt mondja, Julit “ne bolygassuk” – olyan helyzetbe hoz, hogy másik ovit kelljen keresnem a kettőnek. És ezt a beszélgetést is hogy halogatja, nem jó neki a csütörtök, a hétfő jó, a hétfő mégse jó, a kedd jó? a kedd nem jó. Icu, te nem érted, hogy mi miben élünk.

Mindenki tanúja volt, ahogy János, talán az öt szülő egyike, akinek tényleg fogalma volt, mi a waldorf, elfogy, eltűnik. S most kvázi fel van róva nekem, hogy egy-egy szülő segít nekem, hogy reggel egy apuka erre kanyarodik, és viszi Julit is. Sajnálja tőlem. De: szétszakadsz, azt mondja. Én szét, de mennyivel vagyok előrébb, ha a kicsinek nincs óvodája? Felnézek az égre, János, az antropozófus egy cumulus mögül ingatja a fejét. Talán hogy látok, gondolok ezt-azt, az a baj. Csak ne vett volna fel sorozatban nagyon kínos családokat, akik egyrészt ősmagyarok, másrészt robotos Disney-jelmezbe öltöztetik a péklányok és vitézek között a gyereket. A többi szülő, már aki megtudta, meg van döbbenve, beszélni akarnak vele, hogy mi ez: személyes ellenszenvből, pont engem, nehogy már. Persze, beszéljünk, de ez eldőlt. Velem legalább ingyen és a közelben legyenek szemetek ősztől.

Napok óta gyúrom magam, hogy engedjem el az ovinkat, hogyan ne gondoljam, hogy ez visszamenőleg is mindent átír, s hogy ez a nő sose szeretett minket, Jánost sem, ellenben látványosan a halálán van. S hogy a családbarát waldorf, a szociális szempont, a Steiner-idézetek lágy hangon meg a szeretet, elfogadás, kommunikáció, ez mind csak humbug, csak az ítélkezés van, és megbocsáthatatlan, hogy fél éve hallgat és kerüli a pillantásomat, nem beszélt velem korábban, most borul rám minden… gyúrom magamat, hogyan ne legyek dühös, igazságtalan, s ne mondjam el mindenkinek, ne fájjon. Én mindenhonnan kibukom. Így ünnepelünk nyár.

Még eszünk utána a Szervusz bisztróban, csirkemell, bébirépa, jaj. Aztán, jó, este lett, de menjünk még egy negyedórát a füves játszótérre, jó. Tolom a bambuszbringát, rajta zsákban a sok ovis cucc, sínadrág, esőkabát, futnak mellettem, vadvirágkoszorú a fejükön. Ősz, elegánsan zilált férfi jön, az a típus, akinek hiába jó az öltönye, valami mindig hibádzni fog rajta. Nézem, ahogy mindent nézek, zenész, igen, vagy jó képességű történelemtanárból lett iskolaigazgató, ez jut eszembe, ezekkel a szavakkal, sőt: ezek a szavak (és még ez a mondat is pont így, hazafelé a Városmajorban).

Mert én nem azt látom, ami van, én a szavakat hiszem el csak: ha nincs szó, világ sincs. Kinézek a kolozsvári intersziti ablakából, teszem azt, előttem hosszú szőrű, virágos rét, és én nem ezt látom, nem a hosszú szőrű, virágos rétet, hanem: imitt-amott tarka kikericsek pettyezték, ezt látom. A szavakat. Nem tudom, melyik a kikerics, sejtem, hogy nem tarka, rétet aligha pettyez, úgy értem, talajközelben nő, nem látszik messzebbről, és mégis, ezt látom én, ez hangzik el. Én vagyok, aki tájleír, én vagyok a tájleírás, én vagyok a táj, és én vagyok a tály is.

Elmegy mellettem a férfi, aztán mégis rámköszön, és megdöbbenek, mert abban a pillanatban gondoltam pont, hogy olyan, mint egy jó képességű, igazgatóvá lett történelemtanár: ő az. Egykori főnököm, iskolaigazgatóm, jó képességű stb. Dóra, Fázin, ő volt az, lesoványodva, szakállal, aki azt mondta kétezerhét májusában: te egy kvalitásos tanár vagy, de ellentmondásos híreket hallok rólad. Nem tudok neked órát adni. Ez hangzott el. Én mindenhonnan kibukom. Nem szeretem ezt az embert, a gyávasága, az igazodása miatt, mert engem feláldozott a nagyon keresztény, nagyon tapasztalt, a nevével ellátott teásbögrét a tanáriban csöngetés után hét perccel mereven néző kolléga kérésére, aki még a szemembe is hazudta, hogy a másik, az igazgatóhelyettes tette, őmiatta, sajnos. Egy évig voltam még könyvtáros ezután, a terhességem miatt, János kérésére, irgalomból. És mert választási csalást követett el 2006 őszén, és a szemembe mondta, hogy edz van, Fidesztől szerzett üres ajánlószelvényekkel. Öt év börtön. Azóta gyűlöl.

Nehezteltem rá azért is, mert nem reagált a gyászjelentésre, pedig jól ismerte Jánost. Most néz, kérdez, mi van velem, szóljak, ha bármiben segíthet. Jól hangzik ez a mondat, szeretem, s tovább emlékszem rá, mint ők. Kérdezem, ott lakik-e még, mondja, igen, de Amerikában volt. Mondok én is általánosságokat, meg fontosat is, hogy Móga Piroska, tanítványunk, megnyerte a legjobb női alakítás díját Sztara Zagorában az Aglajával.

És hogy bírom. És szépek a gyerekeim. És elköszön. És utánaszólok. Évek óta meg akarom kérdezni. Ezt.

Hát nekem a másik, a magosságos budai gimnáziumból azért kellett elmennem, mert, s ha csak sejtetem, még hatásosabb (szeretnék én ennyire fontos lenni, inkább intrika tragikus áldozata, mint olyasvalaki, akit csak lehagyott a Párt, de időnként belém döbben: és ha tényleg?).

Nem, ő azt mondja, nagyon határozottan és azonnal: nem, nem volt semmi ilyen. Ez hangzik el.

Tehát: nem a művész úr, aki odaíratta a fiát, szólt, jelzett, hogy én inkább ne tanítsak a Toldyban.

Lebegően szomorú leszek az órában, amikor minden kék.

Tolom a biciklit, szaladnak mellettem, aztán felülök egy kicsit, érjünk már a játszótérre, zsidótemető, keskeny a járda. Egy férfi, egy nő, s egy kis fehér jóléti kutya ugrál. Megállok, el ne üssem, és le is szállok, átmegyünk úgyis már. Nem itt kéne biciklizni, mondja a férfi, nagyon komoran. Hallgatok. De nyomatékot is ad: járdán nem kellene biciklizni. Nézem, néz. Fáradt vagyok és szomorú. Csak csendesen.

Úgy gondolja, az úttesten biciklizzek, ők meg szaladnak itt a járdán?

Két gyerekkel ne biciklizzen.

A kutya futkározik. Ekkor pattan, ami már nem is volt feszes bennem. Lágyan, segítségkérően: lenne szíves. Tudja, nekem nincs autóm, nekem csak ez a biciklim van, és igen sokat dolgozom, hogy megéljünk, a férjem meghalt nemrég. De nem szeretném ezen a járdán önt és ezt a kedves kutyust zavarni, semmiképp. Tudna nekem… maga mindent tud… tudna nekem venni egy autót?

Néz, zavartan, mert ez volt a cél, aztán azt mondja,

de tényleg, figyeljetek:

privát probléma.

Ez hangzik el, azzal a rohadt unott belbudai gőggel, melyet osztok magam is, azonban például nem szoktam szólni, hogy a mihaszna jószágát pórázon sétáltassa már, leszoktam erről, nem szólok senkinek, túlélek, neki sem könnyű biztos, eleve hogy ilyen kutyája van.

Ekkor már feszes bennem, ami elpattant. És aztán az hangzik el, hogy forduljál te fel a belbudai gőgöddel, hogy basznád magad szájba. Intelligens, kommentálja a nő. Ez hangzik el. Ez az erőszak természetrajza.

Gyerekek, ha ilyen buta egy bácsi, akkor nyugodtan mondjatok neki ilyet, meg még sok csúnyaságot. Ez hangzik el.

Fáradt vagyok és szomorú.

a művész úr története: egy régi bejegyzés

55 thoughts on “az erőszak természetrajza”

  1. néha hiszem azt, hogy megadóan kell leguggolni a törpék közé hogy hátba szúrhassanak, és akkor vége, újra haladhatunk. de nem lehet megúszni. a mesének nincs közepe vagy vége. a buta emberekbe halunk bele.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. És olyan ez, persze, mintha tudná, jó előre, hogy amit mond, kiakasztó, mert látszik azon, akinek mondja, hogy túl van már a “kibírom ezt is” ponton. Igen, ahogy mondod, pontosan, ez volt a cél. Továbbkerekezel, és neki lesz min csámcsogni grimaszolva, élvezettel, ezt várta, erre vágyott.

    És még egy és: vajon a budai párt fogjuk átbeszélni itt, vagy egész mást? A szöveg sokrétegű, irizál, hol ez világlik ki, mint központi történés, hol az. Ami az igazgatót illeti: lehet, hogy már túl vagy azon, hogy érdekeljen a kívülálló véleménye, de én, bár nem voltam ott, a magam részéről nem hiszem el, hogy NEM. Voltam már hasonló helyzetben, az illető ma is tagad, de én magamnak hiszek, az érzékszerveimnek, a helyzetnek hiszek, nem neki. Ez is irodalom, ha levonjuk belőle, hogy atomkatasztrófa méretű kárt okozott bennem akkor. Ez is csak irodalom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Irizál, de ugyanarról szól, fel van fűzve. Az erőszak természetrajzáról szól. Mindhárom helyzetben durvább voltam, mint a férfi, aki kezdeményezte a helyzetet, aki hozzám szól, bizalmaskodik, bámul, verbálisan megaláz, kioktat, és a három eset azt mutatja, hogy így, reakcióként eszkalálódik a durvaság, és azért, mert nem értik, én legalábbis erkölcsileg igényesnek érzem magam, és azt gondolom, beszélhetek csúnyán, megmondhatom egyenesen, mert belém akarnak avatkozni, és buták és kíméletlenek. A többi előzmény, illetve van még az igazgatós jelenet, akivel én éles, ő meg kínosan udvarias, kénytelenül kondoleáló. Ez a férfi nem szeret, tart tőlem, mert tudja, hogy nem hazudok, nem lavírozok, ő meg nagyon a pozícióját játssza, és a helyzet egy kicsit rímel a három másikra.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • szerintem nem voltál durvább. én azt gondolom, hogy aki kéretlenül belemegy a másik világába/határaiba, anélkül, hogy rálátna a helyzetek közötti külső hatalmi/erő egyenlőtlenségre, az a durvább, sőt az a nagyon durva. számomra a reakciód nem durva volt, hanem alanyi jogon erős, és inkább kényszerreakció külső hatalmilag gyengébb pozícióból. azt figyelem pár éve, hogy az ilyen helyzeteket hogy lehet úgy kezelni, hogy a válasz ereje ugyanilyen erős maradjon, mégse legyen benne ennyi határsértés. hogy a saját nulla pontunkon tudjunk maradni a szavainkkal és az érzelmeinkkel. nem tudom jól leírni hogy mi ez, mert még nem állt össze, de nagyon izgalmas, mert a bántott meg tudja tartani vele a saját erejét és a bántó meg nem tudja elvinni. mint a kopasz például, vagy a házaspár.

        egyszer én megátkoztam egy ilyen pasit, és bámulatosan működött. épp haldoklóktól jöttem, élt bennem nagyon a tettek és az élet súlya és ára. parkolni akartam a posta parkolójában, szép szabályosan, jól láthatóan. szabálytalanul bevágott elém egy öltönyös, nagyautós pasi. mögé álltam és megkérdeztem, hogy ezt most komolyból csinálta-e mert viccnek durva lenne. azt mondta komolyból. nagyon durva volt az egész helyzet, annyira nyilvánvaló volt, hogy mekkora bunkó volt. gyújtott rá a cigire, tudta hogy genyó volt, én meg néztem kérdőn, hogy most akkor mi van. nézett bambán. aztán megkérdeztem tőle, hogy érdekli-e hogy szerintem miben fog meghalni? kérdezte hogy miben. mondtam neki tüdőrákban. aztán elgurultam tovább máshova parkolni. tök ideges lett, beszállt a kocsiba és elhajtott. baromi dühös voltam és megrökönyödött, de nem emeltem fel a hangom és nem nyomultam bele a fickóba nonverbálisan és verbálisan sem, bár gondolom, hogy a szemem az szikrázott és ezt látta is. én akkor úgy éltem meg, és a példák amiket írsz is ezt mondják nekem, hogy hatalmilag látszólag jobb pozícióban lévő, de alapvetően gyenge emberek akarnak erőszakkal elvenni erőt attól, akiktől azt gondolják könnyen lehet. az erőszak természetrajzához nekem az is hozzátartozik, hogy arról gondolkozzam, hogy mi a természetrajza annak, hogy ilyen helyzetekben nőként, munkavállalóként, akármiként meg tudjuk védeni magunkat. hogy hogyan védjük határainkat, válasz határsértés nélkül. erővel, de nem erőszakkal. hogy lehet kiszállni az erőszakos ciklusokból úgy, hogy ne legyünk lenyomva és közben nem adjuk fel a magas labdát nekik arra, hogy a végén még az legyen, hogy mi vagyunk a bunkók.

        Kedvelés

      • Ami még külön szánalmas, hogy a három “határsértős” történetből kettőben az illető közönségének is szólt a kis jelenet. Látod milyen erős vagyok szivi, be merek szólni egy nőnek! Az ölebes pali nőjének vajon ez imponál? vagy legalábbis az ölebes pali úgy gondolta, hogy ez a beszólás jobban imponál a nőjének, mintha egyszerűen csak megköszönte volna, hogy elengedted őket? Szénné égnék, ha a társaságomban lévő férfi bárkivel is bunkó lenne, de sajnos ezzel úgy látszik, eléggé egyedül vagyok. Hányszor szóltak be nekem is kétajtós szekrények erőfitogtatásból (50 kiló vagyok amúgy), most eszembe jutott egy ilyen történet, amikor udvariasan megkértem egy nagydarab melákot aki elállta az utat egy hiperben, hogy engedjen át, erre bunkón visszaszólt, miközben nagy szájjal válogatott a szintén jelen lévő nőjének az akciós rózsák között, magyarázta hogy most vesz neki virágot, mert most akciós, én meg csak irigykedtem, hogy milyen jó lehet ilyen gavallértól virágot kapni.
        ==
        Nagyon jó az elátkozós történet, hátborzongató!

        Kedvelés

      • Nézhetem időrendben is, úgy, hogy ez egy nap története, és nézhetem úgy is, hogy három történet, különálló, de ugyanott fut össze. Az én értelmezésem a második volt, ezért mondtam, hogy irizál. Amikor az ember megérti, hogy a történetek veleje ugyanaz, akkor az egyik olvasása közben bevillannak képek a másikból. A kutyás férfi daca – a buszos öreg harsány, érzéketlen derűje. Rímelnek. “Nem”, mondja határozottan a volt igazgató – bevillan a kutyás felesége, gyáva, sanda pillantású “de intelligens”-ével. Az időrend, igen, persze, fokoz, de nekem csak akkor, ha ezt az olvasatot követem. Az elsőben mindegy, mi a sorrend, oda-vissza futkározunk a szövegben, egymásra hivatkoznak a történetek, mondom: irizál.

        A legdurvább a háromból, ha elvonatkoztatok attól, mennyire felháborít az igazgató határozott és nyilvánvalóan hazug “nem”-je, akkor egyértelműen a kutyás sztori. Ott futott ki a legkeményebb beszólásba az ügy, és ott volt a legösszetettebb a csendes terror: az alamuszi gyávaság, a szurkálás, a tettenérés, a közöny, az érdektelenség, sőt, a puszta-unalomból-csigát-halálig-szekálás.

        Így aztán, nos, tulajdonképpen mindig az utolsó történetnél lyukadok ki. Ott ér véget, és rezeg a hideg, kék űrben a dolog, tudja az ember, hogy tehetetlen. De azért mégis, ez az igazgató, ez azért iszonyúan dühítő.

        Kedvelés

  3. Engem igazán a waldorfos téma bánt. Mert amúgy az idegenek érzéketlenek, gőgösek, ostobák gyakran, és nem azt mondom, hogy ez helyes, de legalább valamennyire tudom, hogy ne számítsak feltétlenül jóra tőlük. De egy waldorf közösségben nem szabad így elbánni senkivel, akkor sem, ha csak lazán tud kapcsolódni. A gyereket kellene nézni, kizárólag, akinek jobban szüksége van arra az ölelő környezetre, amit egy ilyen óvoda nyújthatna, ha a szülője annyit dolgozik, hogy nem tudja az amúgy rengeteg ovis elvárást teljesíteni. Szerintem beszélj róla, mindenkivel, mert ilyennek nem szabadna történnie, és legyen világos mindenki számára, hogy nem.
    Olyan kifinomult módszerek léteznek a másik ember gyötrésére, hogy tényleg néha olyan érzése van az embernek, ma jobb lenne nem kilépni a házból.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Csatlakozom. Ez a waldorfos ügy az én szívemben is nagyon sajog. Saját W. ovinban (nem velünk) is tapasztaltam hasonlót, mindig döbbenet. De én mesélek másoknak az esetről…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. és még: “Talán hogy látok, gondolok ezt-azt, az a baj.”
    szerintem is. és ez fáj nekem nagyon. az autonómia nem bocsánatos bűn szinte sehol ebben a szegény kis botladozó országban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Ha gyászolsz, akkor az ismerőseid írtóznak tőled. (Nem mindegyik, de sokan. Sokszor inkább azok, akik a már nem élőhöz kapcsolódtak inkább, mint hozzád.) Először is nem akarnak a halálra gondolni, és ha téged látnak, akkor muszáj volna, ez nagyon kellemetlen. Ha nem is kérsz semmit, azt érzik, hogy segíteniük kellene, de nem ajánlják fel, ettől szégyellik magukat. Vagy felajánlják, de nem érnek rá. Ettől szégyellik magukat. Nem is tőled félnek, hanem konkrétan a barátjuktól/kollégájuktól/ismerősüktől, aki meghalt, és így most elárulják. Az oviból nem azért kell eljönniük a gyerekeknek, mert te nem csináltál meg valamit, hanem mert az, aki fél évig nem beszélt veled, az már annyira szégyelli magát, már csak attól is, hogy fél évig nem beszélt veled, hogy meg akar szabadulni ebből a helyzetből. Mert nem bírna már az apjuk szemébe nézni. Ha gyászolsz, akkor sok ember lelkiismeretét kiakasztod, abszolút a tudtodon kívül. Úgy húzódnak el tőled, mintha bűzlenél, ettől rossz érzés tör rád. Aztán kinézel a gyászból, ami élessé teszi a látást, és megérted, hogy mi bűzlik. Aki pedig meghalt, az már pláne érti ezt az egészet, őt ezzel nem tudják megbántani. Nem a te dolgod nekik segíteni, hogy ne féljenek a haláltól, a számvetéstől, a halottól elbúcsúzni. Arrébb állsz, ők pedig tovább félnek.

    Szerintem ez így működik, és az ember egy idő után meglepően kevés haragot érez az ilyen helyzetekben. Azt képzelem, hogy a gyerekekre is kihatott volna ez a dolog, és így talán jobb is nekik. Mondjuk a Waldorfot egyáltalán nem ismerem, csak az egyes emberek reakcióit az ilyen szituációkban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Köszönöm, hogy írtál, ez is benne van, de ezek komoly, rangos, viselkedni tudó (kénytelen) emberek, akiknek nem egyszer kell Kossuth-díjhoz, esküvőhöz, gyerekszületéshez gratulálniuk, hogylétről érdeklődniük, részvétet nyilvánítaniuk, és ehhez apparátusuk is van. És ők persze véletlenül sem felejtettek el hosszan és azonnal kondoleálni mások özvegyének.

      A zs név foglalt, mit szólnál a zzss-hez? Vagy van még ötleted?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. még egy: két hónapja olvasok, most írtam először, de a vendégposzt léce alá is kívánkozik már valami belülről. Zsuzsinak hívnak, ezért zs a nick. Életemben először kommentelek egy olyan szöveg alá, ami nem egy ismerősök által készített blogon van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Az erőszak erőszakot szül. Sokszor próbáltam kenyérrel visszadobni, de a deprivációmon kívül semmi sem történt. Én nem akarom kifosztani magam, marad az önvédelem.

    Sokszor írtam már a munkahelyemről, megint csak onnan tudok hozni példát arra, hogyan kényszerítik rá az embert az erőszakra:
    A főnököm,az utóbbi időben elrakja az íróasztala elől a székeket, így ha magához hívatja a beosztottjait, kénytelenek szemben állni előtte, míg ő az íróasztala védelmében, hátradőlve adja az utasításait.
    Legutóbb hivatalos voltam raportra, valami teljesen bagatell dolog miatt, és annyira kiborított a hosszúra nyúló, embertelen, minden partnerséget nélkülöző lecseszése (többek közt: “ez a baj, hogy ilyen magabiztos vagy! azt hiszed mindenki hülyébb nálad!”), hogy a belém fojtott verbális védekezés után nem találtam más módját a védekezésre, mint szemkontaktust tartva fél seggel felülni az íróasztalára
    Sosem tennék ilyet magamtól, sosem lennék ilyen pofátlan. De ilyen az erőszak természetrajza, tényleg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hehe, mit szólt hozzá? Ne fossz meg miket a “poéntól”.
      Ez valami állami cég? Multi? Ez az ember egy bully, honnan van neki ekkora hatalma? Vagy nincs is neki, csak ő hiszi?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Sajnos nem volt poén, egy kicsit meghökkent, de folytatta, bár élek a gyanúval, hogy nem olyan hosszan, mint tervezte.
        Állami cég és van neki meg az ő főnökének is sok nagyember támogatója.
        Hatalma meg nem sok, de azt kiéli az öt darab beosztottján.

        Igazából már nem megy vérre a játék, ősszel távozom, bár ők ezt még nem tudják.

        Kedvelés

      • Valahogy sejtettem, hogy állami…. Nem szabad ilyen helyen maradni, ha lehet, akkor tipli. Bár sajnos attól a rendszer még nem változik, de legalább a saját bőrödet mented.

        Kedvelés

      • “Hatalma meg nem sok, de azt kiéli az öt darab beosztottján.”
        ez annyira szánalmas. meg a kopasz is, meg a házaspár is. felfele nyalás, lefele taposás. nagyon merész…aztán meg meghökkennek. csoda bátor vitézek :(.

        Kedvelés

    • szerinted a te reakciód az erőszak volt? az hogy felültél az asztalra?
      úgy gondolom, hogy összemosódik ebben az erőszak és az erőhasználat, vagy nem jól értek valamit?

      nekem az a tapasztalatom, hogy a nőknek jellemzően nincs megengedve, hogy az erejüket a saját védelmükre használják (lehet belőle gyereket nevelni, házimunkát végezni, apát kiszolgálni meg a népet, de ennyi is), és hogy amikor az erőnket a saját érdekeinkben használjuk akkor azt azonnal erőszaknak minősíti a környezet. nekem nagyon tetszik ahogy viselkedtél, egy alapvetően beszorított és alárendelt helyzetben. egészen nyilvánvalóan és erőszak nélkül tudtára adtad a főnöknek, hogy nem tud lenyomni. én ezt nem látom erőszaknak és annak sem, hogy “Az erőszak erőszakot szül.” erőnek látom amit erőszak nélkül használtál.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. A gimnázium és az óvoda vetélkedik durvaságban, többi az a fajta rendszererőszak, amit nem is szokás felvenni, ha nem rossz napon talál meg. A gimnáziumban nem azért nem maradhattál, mert tanárként kevés volltál, és nem is státuszhiány miatt nem véglegesítettek. Ez durva, és a magánmitológiádban pedig úgy ábrázolod, ahogy jólesik. Legyen világos, hogy ha rá is kérdeztél, és választ is kaptál, nem kell, sőt nem szabad kézpénznek venni, amit hallottál. Az igazgatónak meg lett volna bőven mit az orra alá dörgölnöd, ha épp ahhoz lett volna kedved. Ebben a jelenetben marad a legnyilvánvalóbb a saját sebezhetőséged. Az ovi egyértelmű elárultatás, elsősorban a lányodé, és méltánytalan. Magam részéről például ezért maradok messze gyerekestül az egyházi oktatási intézményektől, mert egy nemes eszme (kereszténység) zászlaja alatt a gyarlóságok, hitványságok, szűklátókörű rosszindulat stb. fájóbban érintene, mint egy világnézetileg semleges helyen. A biciklire beszólós, jobban tudósvpersze mi mást mondhatott volna szerény kérésedre hirtelenjében, mint amit mondott. Ő most biztosan a távolból méregetős, hangosan kielemzőssel együtt iszonyatosan nem érti, mivel váltotta ki a kis hölgy ordenáré dühkitörését. És ez is nagyon durva!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Érdekes egy waldorf az, ahová a szülőt veszik fel és nem a gyereket…
    Ne legyél csalódott, az életnek jobb terve van veletek, meglátod.

    Én is kegyetlenül bemutogatok és beszólok a közlekedésben kifogásolóknak, néznek is nagyot rendszeresen. A magyar nők ugyanis hagyják magukat alaptalanul is kiosztani, és a pasik erre nagyon magas lóhoz szoktak, már úgy veszem észre.
    Egyszer Bicskén helyismeret híján egy rövid távon egyirányú útszakaszon volt megoldás áthajtanom, nekem ez nem mindig akadály (ld. a hordozókendős randi:)
    Hetvenhetedik mellékutca ellenére jó széles útszakasz volt,
    szembejön egy pasi, villogtat, dudál, de én persze nem állok meg, elférünk kényelmesen,
    te meg mint látom, ugyan jól látsz.
    Ürge az engedetlenséget nem tűri, keresztbe elémkanyarodik. Muszáj volna megfordulnom,
    de pechjére ennyire már csak ráérek…
    Méretes napilap elővesz, elkezd olvasni. Két perc múlva eszméletlen dühöngés és dudaszó közepette elvonul.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jaj, én is mondtam Balázsnak, hogy ez most erős lett, izgatottan várom a megjelenését. Csupa ilyet szeretnék az engem kifejező (tehát nem a pályázatos, nőket segítő) könyvbe, de nem tehetem ezt meg az érintettekkel, nem vadíthatok mindenkit el magam körül.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ma százszor jutott eszembe mennyire megmutatnám, neki, meg neki és neki… de nem élek vissza a jelszó adta intimitással. mikor olvastam ezt az írásodat, úgy éreztem, ez az, megszületett a közép, hogy most ebben minden benne van, amit szeretek az írásaidban. összetalálkozott a szépíró (van ilyen még, lehet ezt mondani?), a szociográfus, a dokumentarista és a költő, aki épp prózában utazik. más és mégis témánál vagyunk: itt ez a pofozkodós, verbál agresszor történet ma – hétköznapi népi horrorunk.

        Kedvelés

  17. Nekem csak egy kérdésem van: miért ilyen frusztráltak ezek az emberek? Azok szoktak ugyanis láthatóan rosszabb pozícióban lévő embernek beszólni vagy keresztbe tenni, akikben sok a felgyülemlett agresszió, és más irányban nem tudják kiengedni. Különösen gyakori ez Budapesten – nem hiszem, hogy azért, mert vidéken kevésbé lennének frusztráltak, hanem inkább azért, mert minél kisebb egy közösség, annál hamarabb visszaszáll az ilyen a saját fejére. Ha egy kisvárosban bunkó valaki mondjuk egy terhes nővel, előbb-utóbb az ismerősei is megtudják. Ha egy nagyvárosban, akkor csak a “de jól megmondtam ennek a kis hülye lúzernek”-érzés marad meg benne.
    Amúgy a “szomorú vagyok, mert beszóltak, és mert én is beszóltam, de még jobban érzés” ismerős. Bárhogy biciklizek, bárhogy sétáltatom a gyerekeket, bárhogy nevelek, bárhogy próbálok viselkedni az oviban, lehet bennem fogást találni. Még csak nagyon keresni sem kell. Ahogy látom, benned is.
    A kérdés inkább az: miért vesszük ezt fel? Nem nekünk szól. Mi csak egy lefújószelep vagyunk, ahol az agresszió kiengedhet. A kutyás úr nem a hölgynek akart megfelelni szerintem, hanem frusztrált lehetett, hogy valaki nem tartja be a Szabályt. A Szabály annál fontosabb (főleg másokra nézve, persze), minél idegesebb, minél feszültebb valaki belül. De jó, egy alkalom, hogy másnak is rossz legyen! Nem hiszem, hogy bármit felfog valaki abból, ha ilyenkor beszólnak neki. Még azt érzi, övé az erkölcsi győzelem. Felesleges. Nem fog elgondolkodni. (persze ettől még: kapja be:)
    Az autós “pina” is hasonló megfontolásból hagyhatta el az ember száját. Az ő fejében az a szabály, hogy neked ott nincs helyed. Megsértetted az ő Szabályát. Múltkor engem azért dudált le és azért fékezett be előttem és mutatott be egy Toyotás a Bakony kellős közepén, egy olyan úton, ahol ötpercenként megy el egy kocsi (háttér: patakcsobogás, madárcsicsergés, hűvös völgy, tekintélyes bükkök jobbról és balról, nyugi, háttérben fut a fejemben a program, hogy háromra haza kell érni), mert nem 20 centire a padkától, hanem kb. 60-ra. (Szegény ember, aki egy ilyen környezetben evvel foglalkozik, milyen élete lehet…?) Megsértettem a Szabályt.
    Ahogy a waldorfosoknál is… Az a Szabály, hogy részt veszünk. Persze, sajnálatos, hogy János meghalt, hogy sokat kell dolgozni, hogy három gyerekkel egyedül akadályfutás az élet, de: a szabály az szabály.
    A megoldás talán az, ha ilyen esetekben tudatosítjuk: ennek a másiknak itt nem velem van baja. Nem avval, hogy megsértettem a Szabályt. Azt csak hiszi. Valami más baja van, attól frusztrált, ezért szól be neked (nekünk), és neki szarabb. Ő nem nézhet szembe magával és nem vallhatja be magának, hogy mi is az ő igazi baja ezért keres valakit, akibe beleköthet. Szar lehet neki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szép elmélet, Azonban Mi Is Lehetünk Frusztráltak. Én például vagyok néha, és olyankor én is anyázok meg ilyesmi, de a többi anyázó nagy részével ellentétben én ilyenkor igyekszem a probléma gyökerét kezelni. Egy érzelmileg felfokozott helyzetben nehéz azt mantrázni, hogy ez a másik hülyesége, persze meg lehet próbálni, de néha azért nem árt kiereszteni a gőzt. Szerintem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. Olyan jó színes, mozgós, nehéz és látható lett az egész írás!
    Ezeket a lehúzó, gonosz machinériákat én nagyon nem bírom, és tehetetlennek érzem magam ilyenkor. Kizsigerel a stressz, ki akarom ugrasztani a nyulat, hogy tessék csak mondja amit akar, gyerünk, álljon csak elő vele, de nem lesz jobb. Elkerülném, legyintenék, nem megy, nem ér, nem véd meg senki. Pár éve még ment az, hogy nagy mosoly nekik, és ötszörös kedvesség, csakazértis, nem megyek bele, én igenis jól – de nem, mert közben nagyon is rosszul. És ezek a jóég tudja miért, de halmazokban jönnek, felhőket gurítanak egyenként a fejed fölé, és aztán egyszer csak meg már nem ilyen, elmennek, nem is látszanak. Ki érti ezt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nehéz kérdés, mindegyik máshogy erőszakos, a legveszélyesebb a nagyautós bunkó, aki nem válogat az eszközökben. De akitől felfordult a gyomrom, az a kopasz a fogason. A többinek csak kicsúszik a száján a bunkóság, de ő kifigyelt és lecsapott, és még csak úgy is csinál, mintha kedvesen bratyizna, az ő olvasatában nincs jogalapod bunkónak lenni vele, hiszen ő csak barátkozik. Valószínűleg bejössz neki, de tudja, hogy esélytelen a dolog, így udvarias segítségnyújtás helyett bosszút áll.

        Kedvelés

      • Az óvoda a legerőszakosabb. Ismernek benneteket, ismerik a helyzetet, és ennek ellenére így. Az erőszak az ismeretlentől is szar, ismerőstől rettenetes. Az ovis dolognál nem is lehet az együttérzés hiányáról beszélni, mert az egyértelműen gonosz ügy.

        Kedvelés

      • Merészelek ma már írni.
        Ha az a kérdés, hogy ebben az írásban ki a legerőszakosabb, akkor azt hiszem, te, az itteni e/1. Mert te kötöd össze őket, és te ismétlődsz benne, benned ismétlődik, benned eszkalálódik. És igen, szerintem az időrend az fokozás, emiatt. Neked a sokadik, aktuálisan lehet hogy “nem nagy ügy”, de már annyiszor, sokadszor, mindig ugyanazzal a felállással, hogy a válasz mindig agresszívebb lesz az előzmények miatt.
        Szóval, ha pedig az a kérdés, hogy a veled szemben fellépők közül ki, ebben az írásban, akkor az utolsó, mert az már a sokadik. Ha a “bókoló” bácsi a végére került volna, nemcsak annyit kapott volna, hogy ez neked kellemetlen.
        Sokszor történik ez velem is így, talán sokakkal, így alakul ki az, hogy bántunk, mert már sok, ezért tűnik úgy, hogy aránytalanul, igazságtalanul erős a reakciónk, mert nem látják azt, amit te itt érzékeltetni tudsz, ezt a fáradt szomorúságot a sok bántástól. Hogy csak látszólag aránytalan ez.
        Ez a sok szurkálás nekik nincs, számukra az élet derűs és könnyed tud lenni, nekünk pedig néha kegyelemdöfésnek számíthat egyetlen gúnyosabbra sikerült mosoly is.

        Kedvelés

  19. Mennyi rétege van ennek az írásnak! És a humorodat is nagyon szeretem, Éva,
    ezen: “neki sem könnyű biztos, eleve ilyen kutyája van.” muszáj volt hangosan nevetni! 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Visszajelzés: az olvasó még mindig kérdez | csak az olvassa

  21. Visszajelzés: a reggel | csak az olvassa — én szóltam

  22. Visszajelzés: a szeretet természetrajza | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .