sok vagyok

Közzétéve Szerző:

2013 júniusából még, de vállalható

azóta még sokkal több lettem, és már nem szorongok

hálásan 1. Jánosnak, 2. Balázsnak, hogy nem bánták sose

És azt gyanítom, ezzel sem vagyok egyedül. Sokan vagyunk sokak. Azt éljük át, hogy baj van velünk. Nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk. Akkor volnánk elfogadhatóak, ha visszafognánk magunkat. Ha eljátszanánk, hogy mi nem is vagyunk olyanok, amilyenek üvöltően vagyunk. Na, ugye?

Jaj, csak őt el ne riasszam. Majd keveset beszélek. Majd bólogatok, ha beszél hozzám. Majd tőle kérdezem, hol a Logodi utca. Letagadom az ókátévét, a Zugligetet, a blogot. Le. Neki előbb volt bambuszbiciklije. Majd szeretem a Staroprament. Így jó? Kettőt is szeretek. Te, képzeld, az úgy volt, hogy én elhatároztam, mielőtt találkoztunk, hogy ma este keveset fogok beszélni. Mert nekem mindig ezt mondták, de egész kis korom óta, hogy milyen sokat beszélek. De tudod, én nyelvemben élek, mint a nemzet. Azt gondoltam, letagadom, hogy… elmondjam?

Ez, hogy sok vagyok, tudatállapot, olyan, mint a drog. Ha magammal kettesben maradok, félek én is. De hagyjunk engem, én már megszenvedtem előre az unokáim adagját is — nem kéne ezeknek valami bünti, amiért miattuk állandóan azt figyelem, hogy mennyi vagyok épp? Legszebb önfeledtségeim elrablói. Csak a dac, az marad. És milyen hálás vagyok annak, akivel annyi lehetek! Hát még aki elnémít!

Sok vagyok, azt mondják. Domináns. Sokat beszélek. Harcolok. Agyalok, elemzek, bírálok folyton. Nem értenek, furcsálkodnak, nem szeretnek.

Én azt hittem sokáig, nem vagyok sok. Miről beszéltek? Én annyira szorongtam, hogy az kimondhatatlan. Annak ellenében tudtam néha, valami megváltó tevékenység, emberféle mellett, de tényleg nagyon ritkán, elég lenni magamnak. Azért írok ilyen jókat, mert belga csokit esz Jarrettet hallgatok, megint. Két számot hallgatok felváltva. Jarrettet, a kölni koncert utolsó, öt és fél perces tételét, meg az Átutazót Ferenczi Györggyel. Öt negyvenhárom, előtte menj pisilni.

Sok beszédnek sok az alja. Meg Garbarekkel és Jarrett-tel a triót, de akkor nem tudok írni, mert akkor Jarrettet nézem, mert ahogy Jarrett viselkedik, azon túl, hogy játszik, azt nem lehet nem nézni. Szétment a gerince, karja, válla, de játszik. Idősebb Jánosnál. Én ilyen megszállottal nem tudnék élni. Mondjuk nem kérdezte még.

Ő sok. Ő rengeteg.

És Delibes Lakméjából a csengettyű-áriát. Meg… Ligeti Györgyöt. Tudom, hogy ez rosszul kezdődik, egész pontosan úgy, mintha teljesen mindegy lenne, hangolt-e a fúvós, de nem lehet csak eljátszani a műveltet, néha áldozatokat is kell hozni.

Na — hogy egyik szavamat a másikban ne öltsem –, aztán azt gondoltam: sok vagyok, de ez az én pajzsmirigyem.

Nem, nem.

Aztán azt, amit mindig bepötyögnek ide gondosan: azért vagyok sok, azért “kiabálok”, harcolok, mert engem bántottak. Hát igen, én sajnos frusztrált vagyok, mert nem sikerültek a kapcsolataim, durván traumatizálódtam. Rosszul jártam, kihasználtak, hát hangoskodom. Visítok. Nem szerettek engem, rosszul választottam, és most kitalálom, hogy minden férfi szemét, és írom, írom, bejegyzések százain át, monomániásan… Ilyen lesz, akinek sok szar története van. Kényszeres, hangos, zabolátlan. Dühös. A belső gyermek, aki szeretetért toporzékol! Fel kellene már nőni! Ha meggyógyulok, elhallgat bennem. Akkor csak nézem majd az alkonyatot.

Nem, nem. Nemnemnem. Ó, nem. Egyrészt, a traumák velünk maradnak, örökre. Másrészt: komolyan eljátsszátok nekem, hogy ti bezzeg normálisak vagytok, amikor a helyzet csupán annyi, hogy ugyanannyi (vagy több) trauma mellett hiányzik belőletek az érzékenység, őszinteség és a tehetség? Ugyan, kinek nincsenek traumái, nehéz érzései? Őszintesége, ereje nincs hozzá, hogy bevallja. Harmadrészt, én ezen az egészen, amennyire lehet, túlvagyok, én már jól vagyok, nemet mondtam arra, ami még bánthatna, éles nemet. De amit felismertem általa, az igazságérzetemmel együtt kórusban ordít bennem. Nem hallgat el.

Száz szónak is egy a vége: már tudom, hogy fordítva van. Nem azért “kiabálok”, mert traumatizálódtam, hanem azért traumatizálódtam ennyire, mert nem kiabálhattam. Pontosabban, volt egy, az én hajlamaimra, képességeimre tökéletesen vak közegem, amelyik láthatatlanná tett. A szemükben egy fura, érthetetlen, nem túl jelentős, mellőzhető, örökké segítségre szoruló, irányítható valaki vagyok, nem várnak tőlem semmit, nem értik a mégis valamit. Nincsenek közös témáink. Nem csak nem értenek, de meg sem kísérlik az értést, mert nem számítok, és e reprezentációjuk teljesen független attól, hogy OKTV-t nyerek-e két pont híján, vagy a legmélyebb depresszióban tengetem az életemet egy másfél szobás albérletben. A karomat vagdosom-e sírva és kilencven kilósan, vagy könyvemet adják ki, és csupa ballonban és muszlinban, mályvaszín rúzsban meg hasított bőrben interjút készítenek velem.

Nem csak az alkatok, hajlamok, intellektualitás különbsége ez, csak elsősorban. Benne van az is, hogy nő vagyok, aki nem számít, ekképpen korholható, terelgethető, számon kérhető, gyanúsítható. És nekem nincs bocsánat. Én az ő örök nagy kérdésük vagyok, hogy: ez itt miért csinál ilyeneket?

De nem is tudják, milyeneket.

Nincs bűnös sem, nem is haragszom már, csak tudom, hogy nem a gyógyulás a válasz, hanem az, hogy én író vagyok. Bennem az a méretű lélek dühöngött, az a mindenestül író, érvelő és színházőrült, az az irodalomra szomjas, az a nagyon is árnyalt, az nem tudott megnyilvánulni, megnyugodni. Nem tudott áttörni a szorongásokon, meg azon, hogy á, nekem úgyse jár semmi. Az nem lehetett narancssárga. Arra nem néztek vissza. Az akart mindig is írni, szólni, látszani, számítani, az nem tudott, ezért lett ekkora a trauma. Az lett a trauma.

Az szorongott és vonzódott mindig, ha igazi alkotó embert érzékelt. Nem tudott odalépni, jókor jót mondani, meg ellépni és hallgatni. Az nem tudta, hogy ő is az. Nem tudta megválogatni a szavait, és főleg az érzéseit. Hülyét csinált magából, mert a lénye kitör akkor is, csak hülyén. Nagyon hülyén. Neki sem jó, és azt sem sejti, hogy létezik ennek jó formája, azt hiszi, vele van a baj, ő a sok. És nem tudta azt sem, hogy van egy állapot, amelyben iránya lesz mindennek, és, milyen csodálatos megnyugvás, a teljes, elbaszott, keserves múltnak is — az az aranyfedezet –, nincs többé űzöttség és pótcselekvés, elül a vihar, átlátszó lesz a tenger.

Ez a trauma maga: a félreismert, a mellőzhető legkisebbik, akit otthagytak a sutban. Ennek az apró jelentkezéseit nem vették észre, e jelentkezésekre mondták, hogy grafomán vagy, túl sokat agyalsz, ne bízd el magad, szeretsz szenvedni, keresed a konfliktust, a gyereked nem fontosabb? és hogy mégis mióta csalsz meg, kedvesem? Én soha, senkit. Hogyan is vehették volna észre, hát mivel? Nem volt nekik olyanjuk, érzékszervük hozzá, ezért is éreztem magam marslakónak.

Már nem szorongok. Otthon vagyok. Nem hallgatok meg mást, csak a magam véleményét hajtogatom. Igen. És egyre inkább. Magamat én tudom, én vagyok a kompetens, és nem szólok bele másba. Az úgy volt, hogy volt egy olvasó, aki ősszel (2012) talált ide, és nagyon tetszett neki a blogom. Meg is akart ismerni. Akkor már gyanítottam, hogy ezek nehéz helyzetek és aszimmetrikus kapcsolatok, mégpedig azért, mert neki nem mindegy: ő látott meg és tart fontosnak engem, és ez fordítva nem szükségszerűen van így, nekem ő mindegyebb, és virítani fogja magát nekem, hogy a szitu kölcsönös legyen. De eljött hozzám, és beszélgettünk. És aztán érzékelte a blogon, hogy nekem most nehéz, haldoklott a férjem. Segíteni akart. Javaslatokat tett (szedjek xanaxot), amelyekre elmagyaráztam, hogy ez nem az én utam, és talán nem ismer eléggé, azért mondja. És akkor írta nekem: leveszem rólad a kezem, nekem nem kell nehéz ember az életembe, észrevettem, hogy te csak a saját hangodat akarod hallani. Ma már tisztán látom a dinamikát, hogy ki akarta egyenlíteni ezt az egészet, lefaragni valamit a bálványjellegemből, pedig a bálványt ő magának állította, én nem akartam az lenni. Sőt: rajta akart kapni, addig keresni, amíg ki nem derül, hogy én nem, én nem is.

Általában aki engem keres a blogon, az mind csalódik végül: én nem vagyok semmiféle példakép, én gyarló vagyok, türelmetlen és önös, én csak írni tudok és fogok, nem ígértem mást. Olvasónak jöjjön, aki olvassa, csak az olvassa. Ne barátnőnek jöjjön, meg engem értelmezni, tanácsot adni. És azt a szakaszt nézze, ami közte és a bejegyzés között van. Hogy én úgy élek-e, túl az Illyn, ahogy írom, a hangoztatott elvek és minőség jegyében, de nem is: ahogy ő engem megalkotott magának? Akihez odamérheti magát? Ne mérje. Ez elbírhatatlan, így lenni köztulajdonnak.

Én nem mondom, hogy jó vagyok, én azt mondom, hogy ilyen vagyok, és még azt, hogy te meg olyan vagy, azzal sincs baj. És még azt, hogy jól vagyok. És én nem fogom őt vizslatni, bántani, kielemezni, amíg nem mászik belém.

Ez az első két sorban még ide tartozott: igen erőteljesen védem a határaimat, és élvezem ezt a luxust. Megengedhetem magamnak, hogy ne szeressen mindenki. Nem kell a közelükben élnem. Valamint jó, napi viszonyban vagyok a valódi érzéseimmel.

Nem azt értettem meg, ó, nem, hogy én milyen jó vagyok. Azt értettem meg, hogy belefér a rosszam, és hogy mások is rosszak, mások is küzdenek, és sokan vagyunk sokak.

A trauma, az eredeti, a családi, a láthatatlanságomé, az velem van most is. Sok vagyok — és kamatozik! És nekem, mellém a sok kell, csak az bír el és csak az a méltó. Ma már tudom: nem az kell, hogy ők szeressenek, hogy mindenki szeressen. Ma már tudom, hogy nem értenek, nem bánom, nem félek, s aki mégis, az ajándék. Meg is becsülöm. Ma már tudom, ki vagyok: az, akire nekik szavuk, fogalmuk sincs. Fogalmuk sincs, mit csinálok, és meg se kérdezik. És azt mondják: gőgös vagyok.

Ma már nem félek. Már tudom, mivel jár az, ha a nyílt színen élek autentikus és narancsszín életet. Tökéletesen logikus minden. Vállalom, vállaltam. De lehessek sok.

Sok vagyok, valamennyi — nekem ennyi az annyi. Akármennyi is, megírom.

158 thoughts on “sok vagyok”

  2. “Hülyét csinált magából, mert a lénye kitör akkor is, csak hülyén.” Megint szavakba öntöttél valami fontosat nekem. Mert persze a kérdést sosem tettem fel, hogy de hát mihez képest tört ki hülyén, a szégyen addigra már automatizálódott, szinte minden megszólalásomkor azt éreztem, ez már megint biztos hülyeség. Ezért kezdtem kívül hordani a lelkem, azt fontolgatva, milyen legyek nekik? Most csendes kell legyek, most pedig okos, de azért ne kiabáljak már. Most, ugye, be kell rúgni, mert bulizni kell egy ilyen fiatalnak, de most meg csak piciket kortyolgatni, nőieseket, nehogy _azt_ higgyék a felnőttek – á, én nem, én soha, és tudom, hogy ezt akarják hallani. Jókislányságom esszenciája. Nem mondom, hogy mára megszabadultam ettől, sőt, most kezdem levetkőzni, kell-e mondanom, hogy részben a blog hatására. (Részben a kor, az évek. Jaj, legyek már negyven…)

    A csakazolvassa hangulat nekem a fotók közül a magyarázat nélküli majmok, feltételezett kávébabok és a mögéjük vetített kék, a sok rusztikus fával és a léggömbökkel. Az hűs, nyugodt és otthonos. Amennyire fejbevágtak ezek a majmok ott és akkor, olyannyira jelképek lettek mára. Magyarázom a múltbeli énemnek, hogy nem tört ki hülyén, ahogy a majmok sem hülyék, attól, hogy nincs rájuk magyarázat. attól, hogy senki sem érti, elsőre még én magam sem. Azok a magyarázat nélküli majmok, azok én vagyok. Jó ez. (szmájli kéne ide, egyszer csak legyűröm a viszolygásom, és teszek egyet, hát hiszen már a majmokat is megértettem és megszerettem)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Bennem is megvan ez a görcsösség, amit megfogalmaztál, Rita, a félelem attól, hogy hülyeséget beszélek (és majd valaki beszól miatta, és lehülyéz), és az ezzel járó automatikus szégyen. A hozzá kapcsolódó jókislányság, a jófejség. Pedig már évek óta gyakorlom, hogy eltűnjön belőlem, és szintén magyarázgatom a múltbeli énemnek, hogy nyugi, nem történt semmi katasztrófa, nem vagy hülye. Jó tudni, hogy más is így van ezzel.

      Nekem leginkább az segített, hogy találtam olyan közösséget (mázli), ahol úgy fogadtak el, ahogy vagyok, és soha nem voltam sok nekik, bármi esett is ki a számon (és nem kértek semmit cserébe!). Plusz az a gondolat, hogy ha vannak ilyen emberek, akkor nem velem van a baj, hanem a többiekkel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Bennem is megvan ez a görcsösség, amit megfogalmaztál, Rita, a félelem attól, hogy hülyeséget beszélek (és majd valaki beszól miatta, és lehülyéz), és az ezzel járó automatikus szégyen. A hozzá kapcsolódó jókislányság, a jófejség. Pedig már évek óta gyakorlom, hogy eltűnjön belőlem, és szintén magyarázgatom a múltbeli énemnek, hogy nyugi, nem történt semmi katasztrófa, nem vagy hülye. Jó tudni, hogy más is így van ezzel.”
        Akárha én írtam volna. Csak én nem igazán tudom ezt abbahagyni. 😦

        Kedvelés

      • Ismerős. Sok munkával csökkent ez a dolog. Ma már nem bánom, ha kiderül, hogy hülyeséget írok (nem tudom, kiderült-e már, de hosszabb távon észre szokták venni, hogy beszélek hülyeségeket).
        Na jó. Elég gyakran nem bánom.

        Kedvelés

    • Hát, mit mondja, Levetkeztem. Ez, amit így-úgy próbáltam megfogalmazni akkor, a szerepjátszás volt, ami nemhogy túlsúlyban volt az életemben, hanem nem volt más, a szerepjátszás volt az életem. Az viszont nem élet. Ezt kezdtem megérezni itt. Érdekes látni a régi hozzászólásaimat. Van olyan is, ahol durván szerepjátszok és megfelelni-akarok még.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

  3. Egészségünkre! Mostanában érzem én is, hogy rendben vagyok. Nem hülyeség az, amit kimondok, még akkor sem, ha nem jelölnek rögtön irodalmi Nobel díjra. Belül sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég értelmes, okos, intelligens és volt, hogy nem csak éreztem, hanem ki is mondták. Mihez képest? Kihez viszonyítva? Egy kedves barátnőmből is kibuggyant tegnap este, hogy “Kata, ehhez nem tudok hozzászólni, mert én ehhez túl kocka vagyok (ez valami matekost, reálos jelent), ti (mi többi anyák) kerekek vagytok. (gömbök). Mondta ezt egy csepp sajnálattal a hangjában. Na és mi a baj a gömbbel? Hát az, hogy egy kockának könnyen ki lehet számítani a területét, mert hosszúság x szélesség x magasság, de a gömbhöz már kell egy PI, ami egy végtelen szám 😀 Nehezebben meghatározható, nehezebben kiismerhető. És bonyolultabb képlet kell hozzá. Na úgy-e? Velem sincs semmi baj, én szeretem a gömböt, a kereket is. Ember legyen a talpán, aki megfejt és én azt szeretni fogom. Csak ne gondolja valaki felsőbbrendűnek magát azért, mert kocka vagy reálos.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A sündisznó eleganciája (Muriel Barbery) szól olyasmiről, hogy elképesztő intelligencia kell ahhoz, hogy ne akarj a másiknak fölébe kerekedni az okosságoddal. Hogy a sokszor öncélúan egy belső kör által kitalált zsargonnyelv pufogtatásával milyen remekül le lehet nyomni a többieket, csont nélkül elhitetve velük, hogy ők a hülyék, mert nem értenek az adott dologhoz. Holott, ha belegondolsz, inkább fordítva van, hát micsoda gyerekes dolog ez már, kifejlesztünk egy titkosírást, aztán jól odatesszük az asztalra, anya majd jól nemérti, és akkor mi kuncoghatunk a markunkba. Kockasággal hencegni, hasonló. Pedig látod, milyen gyönyörű kocka-képekkel tudtad elmagyarázni a gömb szépségét? Ráadásul PI, újdonsült könyv-szerelmem, is szerepelt a magyarázatban, kacsintós szmájli!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szenzációs kaland a könyv. Fergeteges utazás, befelé is.
        Olvastatja magát, szinte zéró párbeszéddel, mégsem unalmas, viszont teljes figyelmet igényel, főleg a vége felé. Kétszer kellett elolvasnom az utolsó oldalakat, közben sok-sok szünetet tartanom, vissza-vissza lapozgatnom, hogy ki ne csusszanjak a varázslatból. Rá pár évre néztem meg a filmet, ami szokásosan a könyv után kicsit csalódás, a fantáziánk minden képzeletet felülmúl ugyebár. Ha a filmet látom először, sosem olvasom el a könyvet. Azóta megnéztem még kétszer a filmet, már szeretem.

        Kedvelés

      • Köszönöm az ajánlást, rákerestem, beleolvastam, bekerült a sorba, a várakozók közé.
        “Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban (…), melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.
        “

        Kedvelés

      • Belső zsargonnal “kizárni” a másikat idétlen dolog. Honnan a fenéből tudná, hogy melyik mit jelent? A szakzsargon-használat és a majomkodás közötti különbség az, hogy direkt magyarázat nélkül jaszkarizok a szakzsargonnal, vagy előbb elmondom, hogy “be fognak ilyenek csúszni a nagy szövegelésben, hogy [esetemben zömmel hülye hangzású iata-kódok és társaik], ez ezt jelenti, az meg amazt”.
        Amúgy nekem a humán-reál szembeállás erőltetése is hasonló, kicsit ilyen tanult tehetetlenség, hogy “én ezt nem értHETem”. Nőből vagyok, pasiból vagyok, nem értem. Holott ettől még érthetném azt az új ismeretet, vagy ha nem, akkor is beleférhetne, hogy minősítgetés nélkül meg tudjam kérdezni.

        Kedvelés

    • Mi? Ami bonyolultabb, azt le lehet sajnálni?
      Úgy is, mint reálos, jól visszavágtam volna az entrópiával. Nem fejtem ki, röviden: ahhoz, hogy az egyszerűből összetettebb legyen egy rendszer, jó sok energiát kell befektetni. Ezért a plusz energiáért sajnál le téged?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  4. Ujjujjuj, ez betalált. Én is sok vagyok, meg közönséges, meg ijesztő. Szétkérdezem az előadást, amíg a „nnormális emberek” ülnek, mint a sült hal. Ha iszol nagy lesz a pofád (akkor is, ha nem). Nem tudsz viselkedni. Ugye nem vagyok sok neked?

    Volt gyerekkoromban egy házmesternő a házunkban, aki mindig nálunk lógott. Kedveltük egymást. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki mert olyan önfeledt és sok lenni, amennyi csak kedve tartotta.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Éva szeretnék kérdezni valamit. Eddig kétszer hallottam É-Amerikai indián közösségi vezetőktől, hogy ők úgy gondolták, hogy mindaz a trauma, mélyrepülés, betegség stb. amit megéltek szükséges volt ahhoz, hogy az útjukon azzá váljanak akik valójában. az amit megéltek, átéreztek képezte az alapját annak, hogy utána ki tudjanak teljesedni abban amik. érzed-e úgy, hogy az írói munkádban segítséget, muníciót adnak mindazok a megélések amik a sokság miatt megélt helyzetek adtak?

    én is mindig sok voltam, most is sok vagyok. nekem az agyam jár folyton, ez kell nekem és nem is tudom leállítani és ami megszületik benne azt iszonyú erős indíttatásom van materiálisan is megcsinálni (anyámat a sírba kergettem ezzel kiskoromban), kipróbálni hogy hogy működik plusz keresni a kérdésekre a válaszokat. ráadásul ez egy elég magányos műfaj, mindig menni kell tovább, iszonyú erővel hajt a kíváncsiság. a hosszútávfutó magányossága. ritkán lehet találni olyan embert aki szintén elég sok ahhoz, hogy elbírjuk egymást.
    egyszer valakihez, egy profihoz segítségért fordultam, nagyon szarul voltam lelkileg. mondtam neki sírva, hogy nem tudom annyira visszafogni magam, hogy elbírjon a környezetem. akkor még úgy képzeltem, hogy a lelki súlyomat másnak kellene megtartani. azt mondta erre az az áldott ember, hogy senki nem hajtogathatja magát papírzsebkendővé.

    amit kérdezek, az egy nyitott kérdés bennem, még nem jutottam benne dűlőre. van egy olyan olvasata a gyerekkori megéléseknek, hogy a tramuák, a fájdalmak, de az örömök, a szárnyalások is azok a megélések amik mélyen szántanak bennünk (mint a szobrászvéső a fában) és amik azzá formálnak minket itt az anyagi világban amit a hagymán legbelüli testtelen lényeg szeretne, ha sikerül megtanulni az idők során hallgatni rá. vagy ez hülyeség? lehet-e valaki pl. nagy író anélkül, hogy mélyenszántó élményeket, (pl. traumákat is) élt volna meg a formálódása során?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • és ezzel kapcsolatosan még kérdések, hogy vajon létezik-e traumamentes gyerekkor? mármint olyan gyerekkor amiből felnőve az ember ne úgy lássa, hogy rengeteg traumát élt át?
      az is nagyon izgat például, hogy vajon az én gyerekeim mit fognak majd mondani felnőtt korukban, hogy mi volt számukra a traumatikus. azt feltételezem, hogy tök más mint amiről én gondolnám, hogy az volt. vagy ki tudja?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezek érdekfeszítő kérdések. Az ex pasi, akivel legutóbb nézeteltéréseim voltak, azt állította, hogy neki tökéletes gyerekkora volt és szerinte, akinek nincs jó gyerekkora, vagy nincsenek gyerekei, az nem lehet teljes ember. Az ilyen kőbevésett igazságoktól borsódzik a hátam. Miért ne lennék teljes ember? Kérdés bennem, hogy akiknek szép gyerekkoruk van, akik nem traumatizálódnak, úgy, ahogy én, azoknak nem éppen az lesz a trauma, hogy szembesülniük kell az emberek másmilyenségével? Mert az a rendellenes, ha valaki ép bőrrel megússza. Az a rendellenes, hogy valaki tud úgy élni, hogy nem bántalmaz tovább olyan módon, ahogy vele tették. És, amikor ennyi bántalmazásra hajlamos ember közé bedobnak egy olyant, aki számára az a természetes, ha szerethet, és az, hogy tisztelettel van mindenki iránt, azt jó eséllyel elevenen falják fel azok, akik vadak. A Legyek ura c. könyv William Golding-tól nagyon jó példa erre. Ne hagyjátok ki!

        Kedvelés

      • nagyon trükkös dolgok ezek.
        az enyémnek van egy olyan parája, hogy mindent jónak kell látni. anyukájától hozza, aki sosem tud mit kezdeni a nehézségekkel. egy hiperpozitív strucc tulajdonképpen, aki egyrészt nem legitimálta a kisfia nehézségeit másrészt nincs megengedve neki, hogy nehézsége legyen. ez meg egy ilyen dupla csapda, mert hogy tud az ember szembenézni a saját nehézségeivel, ha épp az az egyik fő nehézsége, hogy nem nézhet szembe a nehézségével. vidám dolog így kapcsolati problémákról szemtől-szembe beszélgetni. és mindenből ki lehet jönni úgy, hogy ő tulajdonképpen jól van, neki nincs gondja. végülis csak megélés kérdése az egész. és ha elég jól csinálja, és az anyuka pl. elég jól csinálja, akkor így végig lehet bekkelni egy életet, adni tovább férjnek (aki közben alkoholista mellesleg), gyerekeknek, meg mindenkinek aki hajlandó vagy kénytelen magára húzni.

        Kedvelés

      • “hiperpozitív strucc” 🙂 “és mindent jónak kell látni” Szerintem a mónikashowszerű műsorok ennek köszönhetik az irreális népszerűségüket. Szeretik nézni az emberek, hogy lám-lám mennyire szörnyű életük van MÁS embereknek, lám-lám ehhez képest az ö problémáik semmiségek.

        Kedvelés

      • hja… jó érzés ez… hozok bort is ha elülnek a csibék, ribizli itt vagy? 😉
        igyunk egyet Éva egészségére.

        Kedvelés

      • itt vagyok, csajok! igyunk. (közben megmentettem az irodai kutya életét — remélem.)

        Kedvelés

      • Köszi, én elolvastam tiniként, mint ifjúsági regényt, nem kellett volna. Még sötétebbnek láttam a világot magam körül, persze csak azért, mert nekem sem volt kipárnázva a gyermekkorom. Felnőtt fejjel újraolvastam. Állandó helye maradt a könyvespolcomon.

        Kedvelés

      • Én akkor olvastam, mikor vettük suliban. Nem jött, hogy újraolvassam, de nem azért, mert bajom lett volna vele, hanem mert annyira jól sikerült a nyomasztás. És tényleg jó kérdés, hogy ha egy közösség végképp felült a kirekesztő-buszra, akkor mit lehet rájuk reagálni, hogy valamelyest kihúzzuk a jelenség méregfogát. Azaz első körben: nem mi legyünk a srác, akinek széttapossák a szemüvegét, második körben: _ne_ legyen olyan, akinek széttapossák a szemüvegét, ne legyen a “rend” alapeszköze a terror. Amúgy gyereknek én egyre inkább kicsúsztam perifériára, és újabb és újabb közösségekben egyre hamarabb állt elő ez a helyzet. Tök mindegy, ki volt a “hibás”, abból kell főzzek, amim most van. A ciki utóhatás az, hogy nálam is megvan ez a hülyeség-para, hogy ne én legyek már a díszbalfasz megint (első kör).

        Kedvelés

      • Nekem vannak barátnőim, én az ő gyerekkorukat problémamentesnek láttam, de mikor erről beszéltünk egyszer-sokszor huszonévesen, elkezdték mondogatni, hogy ez is oké volt, az is, DE… És akkor láttam, hogy az enyémhez képest milyen nagyságrendű problémáik voltak, és azt is, hogy ők azt élték meg ugyanolyan mértékű szenvedéssel, mint én az enyémet. Úgyhogy megtanultam: nem érdemes méricskélni. Mindenkinek az a szenvedés, ami neki van, nem lehet összehasonlítgatni.
        Van egy ismerősöm, szerinte fantasztikus gyerekkora volt, minden szuper, csak épp nem engedték el a szülei, mikor kamaszodott. Mai napig szívatják, amiért felnőtt és elment, gyereket szült, és jól van nélkülük is, 400 km-rel arrébb.

        Kedvelés

      • Nekem amiatt volt traumatizált a gyerekkorom, mert a szüleim csak húsz évvel voltak idősebbek nálam, felelőtlen hippik voltak, apám bántalmazó alkoholista, leszarták, hogy mikor éppen mi van velem. Viszont a legjobb barátnőm, akinek volt egy húsz évvel idősebb bátyja, apuka már nyugdíjas volt, nagyon vallásos katolikusok, magázta a szüleit, nem engedték el sehova, tizenhét évesen cenzúrázták, hogy mit olvashat. Kölcsönösen nagyon irigyeltük egymást.

        Kedvelés

      • Meggyőződésem, hogy teljesen traumamentes gyerekkor nincs. Ettől még élheti meg az egészet úgy, és emlékezhet vissza rá, hogy szép, boldog gyerekkora volt. Remélem, az én gyerekeim is így emlékeznek majd vissza, pedig a válásunk mindenképp trauma a számukra.

        Kedvelés

      • Én nem tudom, hogy hogy van ezekkel a traumákkal, csak érzem, hogy hiányzik belőlem valami, ami ott maradt a gyermekkorban. Az a felhőtlen mosoly, amikor még tudhattam volna, érezhettem volna, hogy fontos vagyok, hogy nem véletlenül jöttem a világra. Ráadásul eszembe se juthatott volna gyermekként, hogy …. hogy a világközepe nem én vagyok. Így viszont, amikor naponta megkaptam kisgyermekként, hogy bárcsak ott maradtam volna anyámban, hogy én ilyen meg olyan vagyok, most felnőttként hiába látom, hogy egy olyan ember mondta, aki nem érdemelt meg engem, mint gyermeket, már ott van bennem ez, és nagyobb biztonságban érzem magam, ha hülyének látszom, mert így csak kellemesen csalódhatnak bennem, mint úgy, hogy vállalom magamat, a zsigeri reakcióimat és a lehetséges egyet nem értést, amit mindig úgy élek meg, mintha az élethez való jogomat vonnák kétségbe. Azt nem bírom elviselni többször.

        Kedvelés

      • Nem hiszem, hogy létezne ilyesmi.
        Már csak azért sem, mert senki sem egy zárt burokban nő fel, így még ha a szülei, családja sikeresen meg is kímélné mindentől, a betegségeket, baleseteket is beleértve, teljesítenék minden kívánságát, stb. A tágabb környezet (iskolában tanárok, gyerekek, utcán idegen felnőttek, gyerekek) garantáltan tenne róla, hogy érje valami.

        Kétségtelen, trauma és trauma között hatalmas különbség van. Elsősorban az, hogy kitől éri a gyereket, a környezete miként viszonyul hozzá, milyen traumaoldó megoldásokat sajátít el.

        Ha a környezetében azt látja, a problémákat meg kell és lehet oldani, nincs jajveszékelés, csak higgadt mérlegelés és mielőbbi cselekvés, ez rögződik, és a későbbi nehézségek nem súlyosbodnak traumává.

        Sajnos a szülők a legjobb szándékuk ellenére is okoznak időnként komoly traumát a gyereküknek. Tudtommal két ilyen eset volt részemről, de ezeket (évekkel!!) később megbeszéltük, és nem okozott helyrehozhatatlan kárt. Bár kétségtelen, bizonyos dolgokkal kapcsolatban (ezek összefüggnek az elhibázott cselekedeteimmel) nem olyan a hozzáállása, mint szeretném. Ez van, így sikerült, és különben is, az én szemléletmódom a kivételes az adott témában.

        Kedvelés

    • Ligeti György, Logodi utca senki? Ez a bejegyzés nagyon könnyű és ironikus. Nekem most könnyű a felismerés, azért is tudott megfogalmazódni bennem ez a téma. Minden ide vezetett, ahol most vagyok, leginkább azért, mert meg tudom írni azt is, és főleg: most mi a faszt csináljak? De nem, nem hordom öntudatosan a traumáimat, nem aranyozom be őket: szívesebben szenvedtem volna kevesebbet. A halálfélelmet 2004-ben, az értelmetlenség érzését, a szégyent, a rengeteg bennem kifejlődő utálatot, gyanakvást, a görcsöt a szexben, az öngyűlöletet, a kudarcot életem sok fontos szereplőjével, a kilencven kilót, a karvagdosást, a rám nem illő ruhákat szívesen megspóroltam volna. Túl gyakran említik ezt, ezért gyanús, az elnyomás egyik eszköze szép kereknek láttatni a személyiséget attól, hogy hány ponton hiányzik belőle darab.

      És a bűnök sem kisebbek, ez, hogy “de hát ettől lettél az, aki”, mint azt az engem traumatizálók szeretik hangoztatni, vagy a közönyösek, hogy “ha nem élted volna át, nem tudnál most segíteni annyi nőnek”, undorító relativizálási eszköz.

      Szívesen megkérdezném erről a pszichológusomat, meg Betlen Annát és Dézsát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • igen, értem mit mondasz és egyet is értek. én a jelen világban nem ismerek olyan embert, aki ne lenne tele különböző mértékben feldolgozott traumákkal, ezért keresem azt, hogy ez vajon mennyire törvényszerű.
        másrészt meg ha elképzelem azt a világot amit Sir Ken vázol az oktatásról (http://www.ted.com/talks/ken_robinson_says_schools_kill_creativity.html, http://www.ted.com/talks/sir_ken_robinson_bring_on_the_revolution.html), kiegészítve azzal amikor megszűnik a férfierőszak és a mindenféle hatalmi visszaélés, ott, abban a rendszerben a fiatalok sokkal hamarabb és támogatottan érhetnek le a hagyma belsejébe és tudnak aktívan alkotni, abban amire születtek. nyilván akkor is lesznek majd nagy alkotások, így viszont megdől az az állítás, hogy kellenek a traumák a nagy teljesítményekhez. talán épp részben erről szól az emberiség érzelmi evolúciója és a hatalomhoz/erőhöz való viszonyának evolúciója. már ha egyáltalán létezhet az a világ majd egyszer a jövőben. mondjuk én abban hiszek, hogy oda tartunk épp.

        Kedvelés

      • “de hát ettől lettél az, aki”- szó szerint, és igen, éppen a megnyomorítóktól. Bár ne lettem volna az, aki, hanem lettem volna felszabadult, vidám, könnyen kiteljesedő, nem naív, hanem csapdákat felismerő szabad lélek. Bár lettem volna. Ezt vették el tőlem és keresik a felmentést lózungokkal. Egyébként a pszichológusok is. Az ilyen szövegek onnan jönnek, ahogy az is, hogy meg kell bocsátani, a harag fölemészt… ezek a rendszer önvédő hiedelmei, amik arra dresszíroznak, hogy még most is te légy, aki elhallgat, csendben van, nem haragszik. Nagyon jól ki van ez találva.

        Kedvelés

      • Azért jó a gyülölködő gondolatokat elengedni,mert az felszabaditó érzéssel ,nyugalommal jár.Utána épitőbb dolgokra fordithatjuk az energiáinkat.Félnék attól is,hogy valamilyen pszichoszomatikus betegség formájában visszaüt, és megbosszúlja magát.Ahhoz persze idő kell,hogy eltávolodjunk a problémától,az embertől aki iránt gyülöletet érzünk.Nem könnyű szabadúlni egy olyan pszichikai örvényből ,ami beszippant újra és újra.Pont azt tartom tragikusnak,hogy az embereknek egyszerűen nincs lehetőségük bizonyos élethelyzetekből szabadulni.

        Kedvelés

      • Nem gyűlöletről beszéltem, hanem haragról, Mitől engedjem el? Csak úgy? Én el tudnám engedni, ha ők bocsánatot kérnének. Sose fognak, így hát a kapcsolatunk hamisságokra épül. Ha a haragom elleplezem, nekik falazok, őket építem. És a ki nem mondott harag, fájdalom, csalódottság… na, azok okoznak pszichoszomatikus lószarokat. Ajaj, de még mennyire. És milyen felszabadító szembesülni azzal, hogy igen haragszom, és jogom van hozzá. Ettől persze nem forralok bosszút, nem ölöm sem őket, sem magamat, de pl. nem hagyom, hogy irányítsanak, uralják az életemet, sakkban tartsanak olyan érzelmekkel, amiket illik éreznem, miközben a haragot- ami pedig létezik- elnyomom magamban. A család, és az a mítosz, ami övezi a legnagyobb pusztítást tudja okozni, ha túlmisztifikálod, alárendeled magad, álérzelmekkel működteted. Én úgy látom, hogy a családnak is van dinamikája, amiben vannak szerepek. Ez gyakran áll egy “köszönöm jól vagyok” despotából, egy “állj be a sorba” elnyomott anyából, egy “nagyon szeretlek és szépen élünk” férjből, és néhány gyerekből, keserű nagynéniből, sógorból, testvérből. Összejárunk és szeretjük egymást, mert úgy illik, közben pedig megbocsáthatatlan bűnök lapulnak a mélyben, amiket soha semmi körülmények közt nem hozunk felszínre, mert akkor a családnak vége is volna.
        Én maradok a hűvös realitásnál. Persze, szeretem őket, támogatjuk egymást, és van köztük egy- két ember, akit akkor is keresnék, ha nem a családom volnának.

        Kedvelés

      • Én azt gondolom, hogy a dühöt meg kell élni. A meddő megbocsátás, amikor “nagylelkűen” megbocsátunk valakinek, az egyenlő azzal, hogy felmentjük őt a felelősség alól. Ha van lehetőség, akkor el kell mondani neki, hogy ezzel meg ezzel megbántott. Fontos, hogy neki mondani el. Nem kell bocsánatot kérjen, csak nem szabad hagyni, hogy magyarázkodjon és visszapasszolja a labdát. Ez jellemző formája, hogy bocsánat kérés helyett úgy reagálnak rá, hogy te vagy a hibás, ha ez neked fáj… Ezt kell kivédeni szerintem. Nekem ez a módszer bevált. Ha nem tudtam elmondani, akkor leírtam és elküldtem. Az írott forma azért jobb, mert nincs lehetőség a védekezésre, viszont nem biztos, hogy elolvassa, főleg ha sejti, hogy mi lehet a tartalom. A szóbeli “megaszondásnak” az az előnye, hogy ha eltökélt vagy, akkor elmondod és biztos, hogy meg kell hallja, de ha még nincs tapasztalat a szóbeli konfrontációk terén, nagyon hamar ellened fordíthatják a mondandódat. Ennek a felszabadító hatását először akkor tapasztaltam, amikor apám megalázóan viselkedett velem, és én sem kíméltem, elmondtam, hogy mit vált ki belőlem, és én nem tudom őt szülőmnek tekinteni, hanem csak egy szánalmas vénembert látok benne. Ezt üzenetbe írtam meg neki. Ezután egy évig nem beszélt velem 😀 Én nagyon jól voltam.

        Kedvelés

      • teljesen értem Adél amit írsz és ismerem a jelenséget.
        én egy időben nagyon sok segítséget kértem és vettem igénybe, és azonnal tombolva menekültem, ha egy segítő (ráadásul az én pénzemből) így állt a bajaimhoz. neki nem az a dolga hogy így beszéljen, legalábbis nekem nem erre volt szükségem. ettől a klasszikus megbocsátás (értsd: nyeld be) bullshittől a falnak megyek. meg erről az egész témáról tök nehéz is beszélni, mert teljesen benne van a szavakban ez a fajta értelmezés, ami teljesen valós, reális és jogosan elfogadhatatlan.
        nagyon-nagyon bizalmi embernek kell lennie annak aki ilyet mondhat nekem, és csak akkor, ha tudom, hogy amúgy ért és jól támogat. szóval még véletlenül sem szeretném ezt közvetíteni: “de hát ettől lettél az, aki”
        úgyhogy csak csendesen írom, (és kérdezgetem itt, hogy ki hogy van ezzel,) hogy nekem a saját életemmel kapcsolatosan az jött ki, hogy igen, részben ezektől lettem az ami lettem, és hogy én tulajdonképpen jó barátságban vagyok ezzel a valakivel és ha kellene a halacskától kívánni akkor nem vagyok benne biztos, hogy másképp kérném ha újra lehetne. bár lehet hogy csak nem látok túl a kereteimen és gáz ez az egész ahogy van. de akkor mitől lesz valami gáz? nem az számít-e végső soron, hogy hogy vagyunk a bőrünkben? nem tudom hogy vagytok vele, de számomra ez az egész kérdés annyira bonyolult és nehéz kibogozni.

        Kedvelés

      • Ebben meg én értek egyet. Ám a kérdést megfordítom: Ha így ilyen lettem (lettél). Ha így tudtál ezzé válni, vajon milyen lehetnél amúgy? ha a virág a trágyarakáson is kinő (ezt mindig felhozom, mert Zola jellemezte így Nanát a könyvében és ez nagyon bennem maradt régről), szóval ha kinő, és erején felül igyekszik illatozni, akkor csak gondold el, mivé lesz az tápláló környezetben. Nem hiszek abban, hogy kevésbé szerethető lennél, ha tápanyagban dús talajt kapsz. Fellélegzés ez a részünkről, mert azt hisszük, ilyen nyomor után senkik is lehetnénk. Érdemes azonban úgy szemlélni a dolgot, vajon mivé lettünk volna ennyi nehézség nélkül.
        Különös fintor, hogy apám mondta ezt éppen, mikor a házasságom mentegettem, és azt mondtam, a magányom zavart bele, hogy írjak és zenéljek, így hát köszönhetem a férjemnek, hogy a tehetségem megerősödött. Akkor apám azt mondta, vajon hány könyvem lenne már, ha nem őröl fel a házasság és a család, hanem támogató társam van?
        Ez megütött, csak sajnos éppen így igaz mindarra is, amit vele megéltem.

        Kedvelés

      • “Ám a kérdést megfordítom: Ha így ilyen lettem (lettél). Ha így tudtál ezzé válni, vajon milyen lehetnél amúgy? ”
        igen, teljesen értem. egy kérdés jön válaszként, hogy vajon lényeges ez? van jelentősége? én nem akarok többet mint amim van (bár nyilván vannak természetes folyamatok, jelenlegi vágyak, ami talán része a jövőnek amúgy is), sőt úgy érzem kegyes hozzám a sors. én azt élem meg, hogy megküzdöttem (megfizettem) azért ami most az enyém, kiérdemeltem, és hálás vagyok azért ami bőséget megkaptam térileg, szabadságilag, egészségileg. és küzdök ma is, folyamatosan a mindennapokban, a konfliktusokban, de valahogy ez is része a szivárványnak. és tudom, hogy lesz ez még így se, majd ha már beteg leszek, vagy a szeretteim, vagy ha rosszra fordulnak a dolgok. Éva írt már arról, és szántott nagyon mélyen, hogy mennyire törékeny a jelen. az enyémet én ugyanilyen törékenynek élem meg. szóval ha van időm akkor inkább annak örülök, ami van és nem nagyon foglalkoztat, hogy mi lehetett volna. és így ahogy írom, látom, hogy ez is mennyire egy közhelyes bullshit, amivel szintén szokták vegzálni a nőket (örülj annak amid van, becsüld meg, haj égnekáll), tudom, tudom. ezt nem lehet másnak mondani, de egy nagyon létező megélt érzés tud lenni, és nekem ez a válaszom a kérdésedre.

        Kedvelés

      • Én itt látom a csapdát, hogy én nem ilyen akartam lenni, de azért, mert olyan életet dobott a gép, nem lehettem olyan, amilyen szeretem volna. Én csak azért haragszom, mert nem kérdezte tőlem senki, hogy én akarok-e szenvedést, vagy inkább nyugis életet akarok különösebb teljesítmények nélkül. Igazságtalannak érzem, hogy én még egy utolsó tojásért is vért kellett izzadnom, másnak meg természeténél fogva járt. Nem értek egyet azzal, hogy a szar életemnek köszönhetem, hogy olyan vagyok, amilyen. A szar életemnek köszönhetem, hogy nem lettem több, mint amennyi most vagyok, pedig meg lett volna hozzá a tehetségem. Nem baj (vagyis az), hogy így alakult, megpróbálom ebből kihozni a maximumot, de nem áll senki előttem/mögöttem és nincs elismerés. Csak a magam vállát simogatom, veregetem, és mondogatom magamban, hogy minden rendben van, a másikoknak nincs meg az a bizonyos érzékszervük, mellyel ráéreznek arra, hogy én milyen jó ember vagyok. Be kell érnem azzal, hogy engem nem fog erősíteni senki. Ha igen, akkor hálás leszek neki. És megtanulom magamat erősíteni, vagy legalább védeni.

        Kedvelés

      • Engem foglalkoztat, hogy mi lehetett volna. Nekem jobb lenne, ha nem szoronganék még ma is dolgoktól, ha könnyebb lenne beismerni gyengeséget, elfogadni jobban maga, élvezni jó ételt, szeretést, szexet. Könnyedén mondani valakinek, hogy szeretlek és nem mindig gyanakodni és ütést várni (sejteni). Jó lenne, ha a könyveim megszülettek volna, ha ez a 15 év nem lett volna, vagy nem ilyen lett volna, ha felkészültebb lettem volna, ha nem reszketnék még ma is, mikor apám előtt a véleményem vállalom, ő meg összehúzza a szemöldökét.
        Ezt tagadjam el? Erre legyintsek? Mire föl? Miért járt nekem több szenvedés, és miért nehezebb ma is minden? Miért kell nekem a morzsáknak is örülni? Miért kell keresnem a törekben néhány zöld fűszálat, ami kicsit szépít az összképen? Ez a nagy megedzés és fejlődés? Hirlandó! Ez tesz azzá? Van, aki nem éli túl (úgy értem, lelkileg). Annak örüljek, hogy van még mosoly az arcomon?
        Nem adom meg a felmentést nekik azzal, hogy azt mondom: Áh, most szeretem magam. Mert amúgy nem. Szeretném szeretni magam, de vannak azok a fordulatok, amik hónapok alatt felépített önbecsüléseket rombolnak szét egy pillanat alatt. Aki ismer, aki tudja mikor hova szúrjon még ma is a hatalmába tud vonni velük. És ezért bizony mérhetetlenül haragszom.

        Kedvelés

      • hirlandonak, csak nem tudom hova teszi be: “én azt élem meg, hogy megküzdöttem (megfizettem) azért ami most az enyém, kiérdemeltem, és hálás vagyok azért ami bőséget megkaptam térileg, szabadságilag, egészségileg. és küzdök ma is,…” és ha küzdelem nélkül is, megfizetés nélkül is “csak” ide, idáig jutsz, ennyid van, akkor az csökkenti az elértet, akkor az nem kiérdemelt? csak kérdezem. a környezetemben gyakran érzem azt a sugalmazást, hogy örülj a sok szenvedésnek, mert nemesít, meg teher alatt nő a pálma és hasonló baromságok. és ha nem szenvedek, küzdök meg érte és akkor is (“csak”) itt vagyok ahol ma, akkor az nem ér? IDE NEKEM AZ ARANYHALAT! Kösse fel a gatyáját!

        Kedvelés

      • ““csak” ide, idáig jutsz, ennyid van, akkor az csökkenti az elértet, akkor az nem kiérdemelt? csak kérdezem. a környezetemben gyakran érzem azt a sugalmazást, hogy örülj a sok szenvedésnek, mert nemesít, meg teher alatt nő a pálma és hasonló baromságok. és ha nem szenvedek, küzdök meg érte és akkor is (“csak”) itt vagyok ahol ma, akkor az nem ér? ”
        nem tudom. nem koherens bennem ez még. valami olyasmi jön, hogy ez a mérleg egyik oldala annak mikor pl. a Rendet kritizálom. ez adja a súlyt a saját szavaimnak és az alapot a döntéseimhez vagy ha pl. a lelkiismeretemmel számolok el. mert azt érzem, hogy megtettem mindent ami tőlem telt. és ha kijön egy jogosnak döntött igény, és nem tudom elérni, akkor úgy érzem jogosan kritizálom a Rendet, nem mondjuk a felelősséget hárítom. most csak hangosan gondolkodok, nem kerek ez még.

        Kedvelés

      • Hát…nekem sokáig tartott, míg elgyászoltam a meg nem valósult lehetőségeket. Sajnos sokszor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha …? De ezen most már kár siránkozni. Évekig tartó gyászfolyamat volt, míg túljutottam rajta. És most már tudom, hogy nem lehet visszatekerni, úgy tenni, mintha nem lett volna. Igazságtalan, kegyetlen, nem hozzám méltó volt, ahogy felnőttem, de ez van/volt. Ahhoz képest messzire jutottam, amiért veregetem időnként a saját vállam, mert más úgyse teszi meg. Ha találkozom jobb sorban felnőtt emberekkel, akik megpróbálják átérezni, milyen lehetett másoknak, kevésbé szerencséseknek, megbecsülöm őket. Akinek meg hasonló volt, félszavakkal is megértjük egymást. A tapasztalataim meg olyanok, hogy azt csinálok már velük, amit akarok. Jelenleg a tanítványaimat értem nagyon, mert ők sokkal mélyebbről jönnek, mint én. De ha nem tudnám, amit tudok, még ennyire sem lennék képes velük szót érteni.

        Kedvelés

      • Igen. Ezért vagyok én is jó helyen és tudok segíteni a munkahelyemen. Sok sérülésem van, így értem őket, de nincs annyi, hogy ne tudjak felülemelkedni, így van erőm a támogatásukhoz.

        Kedvelés

      • “Engem foglalkoztat, hogy mi lehetett volna. Nekem jobb lenne, ha nem szoronganék még ma is dolgoktól, ha könnyebb lenne beismerni gyengeséget, elfogadni jobban maga, élvezni jó ételt, szeretést, szexet. ”
        “Ezt tagadjam el? Erre legyintsek?”
        igen, nagyon értem és érzem ezt, meg hallom a soraidból a dühöt is, meg írod is. én is érzem a dühöt és a veszteséget amikor olvasom a megosztásaidat, és szerintem sem lehet ezeket eltagadni, sem legyinteni rá. komoly és fájdalmas és igazságtalan veszteségek ezek, és rohadjon meg a világ, és tényleg!
        a blogszülinapon örültem, hogy megismertelek és egy szép és jó kisugárzású nőt érzékeltem benned sok erővel és fájdalommal. ezek amiket itt fent leírsz, mind lehet még, mind lehet még. azzal együtt is, vagy talán csak azzal kimondva, hogy igenis, rohadjon meg a világ, legalábbis az a része amelyik a veszteségeket okozta, a többi viszont mind a miénk! vagy nem jól gondolom? lábujjhegyen, suttogva nyomom meg a küldést.

        Kedvelés

      • Olyan finom vagy és szelíd. Értelek is nagyon. Még haragudni sem volt jogom, most meg oda is rúgok, ahova nem kéne. Értem én ezt az egészet. Kattogok folyton, hogy azt a többit ne dobjam el azért, mert esetleg nem ismerem fel, vagy nem hiszem el, hogy enyém lehet, vagy nem tartom magam rá érdemesnek (ahogy tanultam), vagy egyszerűen nem tudok bánni vele, mert nincsenek rá készségeim. Figyelni, hogy ne sétáljak bele az önsorsrontásba csak azért, mert nincs ismeretem a megérdemelt, lazán elfogadható jóról.
        Imbolyogni a gőgös és önerősítő “jár nekem”, és az óvatos, “jaj, el ne rontsam” alázata közt- teljes tudathasadás.
        Aki ilyen helyekről jön, sose lesz egészséges, sose tud igazán jól lenni. Nincsenek rá sémái, nem tudja adekvát módon kezelni. Vagy túlörüli, vagy túlaggódja. Nincs a nyugodt természetesség. És orr van a harag is, az elégtétel, a bizonyítási vágy (igenis boldog vagyok), pedig olyan jó lenne néha a szelíd jól vagyok és jó vagyok- ot érezni. És visszanézve boldog és hálás, szeplőtlen köszönöm- öt.

        Kedvelés

      • De pontos ez az utolsó bekezdés, én is ebben a tudathasadásban vagyok. Másrészt meg nagyon laza, nagyon is elfogadom, elhiszem, élvezem, leszarom, nem görcsölök. Nem is tudom.

        Kedvelés

      • orr van a harag- Nyilván nem orr… hát nyilván nem, csak már lekoptattam a betűket és elütök. OTT van a harag, na. 😀

        Kedvelés

      • “pedig olyan jó lenne néha a szelíd jól vagyok és jó vagyok- ot érezni. És visszanézve boldog és hálás, szeplőtlen köszönöm- öt.”
        teljesen értem amit mondasz, meg a többit is. kár, hogy nincs szívecskés szmájli.

        Kedvelés

      • Igazad van Adél! És tulajdonképpen “nem olvasnék itt”, hanem mondjuk táncolnék, saját versemet írnám, vagy épp festenék, vagy épp zenélnék, ha legutóbbi tevékenységem nem “lett volna épp úgy leszólva”, mind mindezek amikbe már korábban belekóstoltam. Pedig nem egy önmagát soha meg nem találó művész vagyok, csupán egy egyszerű ember, aki ezekben a leírtakban kipróbálta magát, és merészelte jól érezni. Ennyi! De ez tilos, hogy én magamat jól érezzem egyedül is ebben! Na és ha még született is volna belőle valami, amit más is lát és olvas??? Esetleg még egy másvalakinek tetszhetett is volna??? De mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy ÉN, személy szerint én mindezekben , mindezen tevékenységek közepette csudajól éreztem magam. Korábbi tevékenységeimet szüleim “beszólásai” negligálták, a mostaniakat a társé.
        Hívhatják ezt szóbeli lekicsinylésnek is, ezért hát “titkon” folytatom, egynémelyiket, mármint őelőtte titkon, hogy jusson rá időm, időt lopok …Pedig milyen jó lenne, és lett volna, ha mindez mégsem történik meg, mert ne adja az ég, de akkor egy csomó pszichoszomatikus dolog miatt nem szenvedtem volna anno, és most ! Na hogy akkor nem olyan lennék, mint most??? Szerintem is nagy az ár érte…És ÉN akkor is lennék, csak talán többet mosolyognék, és ránctalanabb lennék alapból!

        Kedvelés

      • társ 😦
        És mikor feladom, mert tényleg nincs idő és biztatás és hit, akkor a pofámba nyomják, hogy nincs benned kitartás. Már az egy kitartás, hogy egyáltalán még VAGYOK.

        Kedvelés

      • és kérlek szépen Éva nem mondd nekem, hogy privilegizált helyzetben vagyok mert sikítok.

        Kedvelés

      • hirlandonak, megint nem tudom hova teszi, vadászom a hozzászólás gombokat 🙂 : Olyan könnyen odalöktem, hogy kösse fel a gatyáját :), mert tudom, hogy nincs szegény, de ha mégis lenne, akkor főleg a gyerekkoromra kérnék sok mindent. a legtöbb sérelem, rossz érzés, válaszreakció amiket adok helyzetekre, emberekre és még nekem se tetszenek, annyira onnan jön. Nagyon tetszett ahogy É. fogalmazta: “jó lenne, ha a szuverén létezésért nem kellene ennyit szenvedni.”

        Kedvelés

      • Jajjjj, igazad van Dizy(Adél), “társ:(” /nem tudom pontosan ezt a jelet használtad-e, de neked van igazad!!! A “társ” kifejezést másra kéne használni, nem erre az állapotra! 😦 Erre most nem találok, “nincs kifejezésem” ! 🙂

        Kedvelés

      • Az biztos hogy a haragos emberben legalább van elszántság változtatni az életén.

        Hirlando,mért lenne baj,ha te eltudsz engedni régi sérelmek úgy ,hogy azt látod a másik fél katalizátorként működött az életetben, és úgy érzed másképp nem lennél az aki most vagy? Feltéve ha ez nem önbescapás, és nem csak így próbálod tompitani magadban a szorongató érzéseket.

        Kedvelés

      • És akkor, amikor szenvedtél, hogy voltál? Az nem számít, mert elmúlt? Én a halacskától néhány élmény eltüntetését, lazább, nyugodtabb örömöket, kevesebb támadást, több elégedettséget, esélyt kérnék.

        Kedvelés

      • mikor szenvedtem egyedül éreztem magam, elfogadatlannak, szeretetlennek, úgy gondoltam ha “másvalamilyen” lennék, akkor jobban megértenének és elfogadnának és akkor lehetnék… ki is? tiszta zűrzavar!
        hasonlókat kérnék én is: több esélyt, elégedettséget, elfogadást, bátorságot, hogy merjek sok lenni. megint idézek mert olyan jókat írtok 🙂 hirlando: “én tulajdonképpen jó barátságban vagyok ezzel a valakivel” ma már, megküzdöttem 🙂 ezért a barátságért.
        azt az önbizalmat, bátorságot, szeretetet magam iránt, amit ma érzek 39 évesen, szívesen odaadnám annak a 20 évesnek, aki voltam. esetleg másként venné az akadályokat?

        Kedvelés

      • Én a kisgyerek énemnek adnám oda a mostani magabiztosságomat, annak a gyereknek, akit lökdöstek a többiek, csúfoltak, akit a tanítónéni a hajától fogva bevágott a szekrény alá, mert román órán nagyapómesefáját olvasott. Igaz, hogy itt vagyok és az egészséges emberek látszatát keltem, de belül nagyon fáj még mindig, ha el kezdek foglalkozni vele. Inkább ott ül a sötétben, várja, hogy egyszer ráfigyelek. Az ilyen szeretetre éhes gyerekektől félek nagyon, mert nem tudom őket szeretni. Lehet, hogy én azt kérném a halacskától, hogy tudjam szeretni és védeni őket.

        Kedvelés

      • “Fehér, egészséges, nem hajléktalan, munkahellyel rendelkező, középosztálybeli, tanult. Mi van még?”- Férfi- ez fontos, és itt hirlando el is bukta a kiemelt pozicióját

        Kedvelés

      • Mi van még?
        A keresztény és heteroszexuális.
        Aki más vallású, esetleg leszbikus már léphet is egyet-kettőt hátra 😦

        Kedvelés

      • Érdekes, amit írsz, mert én pl. pár éve sokat írtam, most meg alig, kb. évente egy-két verset. És azon gondolkodtam, hogy “nem elég nyomorult” az életem ahhoz, hogy legyen miről írni. Persze nem feltétlenül a rossz élethelyzetekből/ről kell írni, de eddigi ismereteim alapján jóval kevesebb a boldogságvers, amit kicsit annak is tudok be, hogy aki boldog, az a pillanattal van elfoglalva, és nem azzal, hogy megírja. (Abba most nem mennék bele, hogy a jó költő nem attól jó, hogy mik történnek vele, hanem hogy hogyan tud írni.)

        Kedvelés

      • nem tudom, egyrészt lehet, hogy te máshogy működsz, másra használod az írást (nekem ez sosem volt igazán magammal foglalkozás, még akkor sem, amikor személyes élményekből lesz a szöveg, mint inkább a szép és találó Megfogalmazások keresése), másrészt meg nem tudom, hogy a te nem elég nyomorultságod ténylegesen az a fajta nagyon rendjén-levés-e, amiből mondjuk az évus blogja kinőtt, vagy amit most érzékelek magamon (mások is rajtam), vagy mondjuk az Adél blogján.
        vagy hogy mondjuk nincs-e más kreatív terület, amivel most inkább foglalkozol (mittomén munka, szociális élet, gyerekek, más alkotótevékenység ilyenekre gondolok).

        Kedvelés

      • Én abban hiszek, hogy elindítja valami az írást. Indulhat terápiának, kiírom a bajomat- nak, de az igazi írás nem áll meg a gyógyulás után sem. És persze vannak, akik tőlük független dolgokról írnak. Egészében azt gondolom, az írás belső késztetés, és működhet többféle motivációból.
        Utolsó mondatodra rímel egy nekem nagyon tetsző Moldovától. Ő mondta, hogy a jó író nem érdekesen él, hanem érdekesen gondolkodik. Én is úgy érzem. Bármiről lehet írni. Minden fejben dől el. Mit lát az ember bele a világba… sőt, mennyire színesnek látja a mégoly egyszerű dolgokat, és hogyan tudja megfogalmazni őket. Ilyeneken múlik szerintem. Bár nem tudom, az ÍRÓK hogyan működnek.
        Nem tudom, pontosan emlékszem- e, azt hiszem, Jókai volt, akit az asszonya bezárt, és számon kérte rajta a napi megírt szöveget, mert a megélhetés múlt a betűkön, No, ha ez így volt, az ám a Múzsa csókja 🙂

        Kedvelés

      • Esterházyra: persze, de az már inkább annak a módszertana, hogy az írhatnékból hogyan legyen egy tényleges valami, akár valami kifele is értékes színvonal. ha nincs rá idő „magától”, és fontos, akkor csinálni kell időt, helyzetet. a jól levés inkább ahhoz kell, hogy legyen inspiráció, ötlet, foszleanyok, amikből aztán lehet építkezni.

        Kedvelés

      • Papírforma szerint igen, mert jelenleg félig óraadó, félig munkanélküli vagyok. A hivatalos megfogalmazás szerint “keresőtevékenységet folytatok”. De ennek ellenére hihetetlenül elmennek a napok. Kicsit pótcselekvés jellege is van ennek, mert állandóan mosok, meg a másik, hogy lógok a neten (pl. álláshirdetésekkel szöszölök). (Na jó, olvasok is.) De azért van a munkán kívül is hasznos idő az életemben. Nyelvtanfolyam meg zenekar. Meg blogot is irkálok, de verset nem, pedig korábban főleg azt. Nincs verses mondanivalóm, ha ezt így lehet mondani. Illetve azt is kitaláltam kb. fél éve, hogy lefordítok egy kb. húszoldalas novellát, és arra se tudom rávenni magam, talán ha kétszer nekiültem. Na mindegy, nem a fegyelem az egyetlen, amiben különbözöm E. P.-től.

        Kedvelés

      • Adél: “Bár nem tudom, az ÍRÓK hogyan működnek.” Nem mondok ezzel újat, azt hiszem, de bennem nagyon megragadt az a mondat, amit egy író ismerősöm mondott egyszer: szerinte írni csak akkor szabad, ha muszáj, de akkor nem szabad nem írni. Aki pedig író, annak mindig muszáj. (Azóta csak magamnak írok. Meg nektek, de ez nem olyan.) Egyébként ha jól emlékszem, Virginia Woolf módszere is az volt, amit EP-ről ír Virezma.
        Nagyon elgondolkodtató ez a beszélgetés a traumák hatásáról. Nagyon sokáig mantráztam, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és így is gondoltam. Nagyon erősnek, önállónak és talpraesettnek éreztem magam, ha visszagondoltam, mi mindenből jöttem ki és álltam talpra, hogy honnan jöttem, honnan lett belőlem az, aki vagyok, mekkora utat tettem meg a saját két lábamon – akkorát, hogy a távolság már csak fizikailag áthidalható. És igen, erős voltam, önálló és talpraesett – tíz év szívás és még hat-nyolc év kőkemény munka után, amikor aztán elmondhattam: most állok ott, ahonnan kezdeni kellett volna az egészet. Ahonnan mindenki más kezdte, stabil talajjal a lába alatt.
        Aztán történt valami, ami után már nem működött a mantra. Ami nem öl meg, az pont annyira gyengít el, hogy nagyon akarj még élni, nem csak létezni, hanem élni az életed, de már ne bírd úgy, ahogy szeretnéd, ahogy lehetett volna. És jött az is, amiről ti is beszéltek, hogy az okos, kreatív, tehetséges kislányból hogy lettem én, mi minden lehettem volna, ha nem arra megy el a sok-sok energia, amire ment. (És most van bennem mégis valamiféle fölényesség azokkal szemben, akik még ott járnak, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Csak én érzem ezt paradoxnak? Magyarázom, hogy semmivel sem lettem jobb a traumáimtól, sőt, miközben mégis úgy érzem, dehogynem, mert én már olyanokon is túl vagyok, amik eggyel tovább löktek attól a ponttól, hol az átlagosan traumatizáltaktól. És vajon gondolkodnék ennyit nélkülük? Vajon milyen dolgokra figyelnék?)
        És elgondolkodtam azon, hogy vajon miért mondják, hogy a nagy művészek a traumáikból alkotnak. Nem lehet, hogy épp úgy választódnak ki a nagy művészek, hogy az erősen traumatizált emberek sokasága épp a traumákból született műveket érzi a legnagyobbnak? (Mau Palantír, ez épp a te bejegyzésed kapcsán jutott ismét eszembe, köszi!) Kicsit úgy, mint a kedvenc, alternatívnak mondott zenekarommal volt annak idején: olyan körökben, ahol csupa hozzám hasonlóan problémás családból származó fiatal volt, vitathatatlan volt az ő zsenialitásuk, kimondhatatlan az érzés, hogy kimondták helyettünk, amit nem tudtunk, csak éreztünk, megéltünk, részünk volt. Normálisnak látszó életet élő, ugyanilyen korú közegben pedig teljesen értetlenül és/vagy lekicsinylően néztek ránk, hogy ugyan mit lehet ebben élvezni, mikor tele van feszültséggel, érthetetlen szövegekkel, és egyáltalán. Nincs benne semmi szép, ez nem művészet, stb. Szóval, nem is tudom, meg tudom-e ezt érthetően fogalmazni, de nem olyan ez, hogy minél több a feldolgoz(hat)atlan trauma, annál nagyobb az értő, befogadó közönség a traumákból táplálkozó művészetre, aminek így a traumák nem csak forrást, de befogadó tengert is biztosítanak?

        Kedvelés

      • Ezt én inkább úgy mondanám, hogy boldogok a tudatlanok. Van az a Marie Antoinette-es sztori is, hogy ha nincs kenyér, akkor egyenek kalácsot. Szerintem ma is hasonlóan működnek az emberek. Aki elvan, mint a befőtt, az nem tud, nem vesz tudomást a világ dolgairól, nem generál változást, mozgást, nem lesz forradalmár, és szerintem művész sem. Jó, van az a kategória is, amikor a gazdag család csemetéje lázadásból kezd el bohémokkal lógni stb., de szerintem a jelenségnek, amit írsz, ez lehet a magyarázata. És most nem IQ-ra gondolok, hanem hogy mennyit érzékel valaki a világból. Mert aki látja, hogy baj van, az nem hagyja szó nélkül. (Na jó, ez sem igaz ebben a formában.)
        Ez a “muszáj írni” kérdéskör elhangzott tavaly egy irodalmi fesztiválon is, ahol azzal foglalkoztak, hogy mit jelent ma (Magyarországon) a haza meg a hazafias irodalom, meg hogy miért erősödött meg az utóbbi időben a közéleti típusú irodalom. Viszont ha jól emlékszem, ott azt mondták, hogy normál körülmények között egy író nem a közélettel foglalkozik, hanem az irodalommal. Sőt még azt is mondták, hogy az, hogy ekkora látogatottsága van a rendezvénynek, szintén annak a jele, hogy baj van.

        Kedvelés

      • Uramisten, ezt a mondatot kerestem, de évek óta már. Köszönöm.
        “Ami nem öl meg, az pont annyira gyengít el, hogy nagyon akarj még élni, nem csak létezni, hanem élni az életed, de már ne bírd úgy, ahogy szeretnéd, ahogy lehetett volna.”
        De akkor nem tudnád ennyireértékelni a kontasztot stb. ……………..

        És a művészetről! Ez nagyon fontos. Nagyon is kajáljuk József Attilát is, meg hogy nagyon fáj.

        Kedvelés

      • ” Ami nem öl meg, az pont annyira gyengít el, hogy nagyon akarj még élni, nem csak létezni, hanem élni az életed, de már ne bírd úgy, ahogy szeretnéd, ahogy lehetett volna. …… (És most van bennem mégis valamiféle fölényesség azokkal szemben, akik még ott járnak, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Csak én érzem ezt paradoxnak? Magyarázom, hogy semmivel sem lettem jobb a traumáimtól, sőt, …..)”
        ‘azennevem’ ezt mindazokkal együtt, amit leírtál annyira igaznak érzem, hogy ‘kiírom magamnak’…nem tudom mennyi ideig lesz a “mottója az életemnek”,de most ebbe belekapaszkodom, mert az, hogy “ami nem öl meg az megerősít” magamra értve már rég nem igaz….Nem öl meg, csak “forgácsol, lefarag belőlem mindig valamit, annyit, hogy még éljek, de ne érezem magam önálló személyiségnek”…Emlékszem voltam pár éve egy pszichodráma csoportban, ahol azt a feladatot kaptuk: legyünk szobrok, “torzók”, mindenki formázza meg magát. Na én akkor egy “kezetlen-lábatlan” de még gondolkodó torzóként mutattam be magam. Azóta már mint a gyík a farkát növesztettem újra magamnak új végtagokat…És ez nagyon jó, köszönettel , “feljegyzem magamnak” ! 🙂

        Kedvelés

  7. “A félelem, az igazi félelem, ami alapjaiban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szemben kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrothasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.”
    (Yann Martel: Pi élete) (tudom, tudom)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hogy ez mennyire zseniális könyv, te drága jó istenem. Azt gondoltam, hogy 26 évesen (jó, tudom,m hogy nem olyan sok, de akkor is) már nem fogok könyveket többször elolvasni, merthogy annyi jó van még olvasatlanul. És mégis, itt, a Pinél azt éreztem, hogy amikor bezártam a végén, akkor úgy ösztönösen fordítottam volna vissza az elejére és nyitottam volna újra. Nem tettem meg akkor, de biztos, hogy fogom még olvasni, kolosszális.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ahhh, igen, orgazmikus öröm volt ez a komment nekem. Én azonnal olvastam újra az elejétől, szép lassan, naponta öt oldalt kb. Most pihen, nemsokára előveszem ismét. Fájdalmas, mert úgy érzem, hogy én még ott vagyok a szigeten, és lehet, hogy el kéne jönnöm… de, ugyebár, lásd fentebb.

        Kedvelés

  8. “Száz szónak is egy a vége: már tudom, hogy fordítva van. Nem azért “kiabálok”, mert traumatizálódtam, hanem azért traumatizálódhattam ennyire, mert nem kiabálhattam. ” Ezt a mondatot imadom! Nagyon igaz!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Engem írsz meg, néha olyan.
    Én is és én sem, és olyan észrevétlen természetességgel de gyors iramban tudnak körém épülni a rám épülők, velem nem számolók, olyan nagyon tudatosnak kell maradni és magammal gyakran beszélőnek hogy folyton újra megerősítsem azt a felállást, amiben én, én is, létezhetek.
    Ijesztő, milyen erősen fújja a szél az egészet.

    Ebben a légellenállásban néznek aztán nagyot, már ha meglátják, hogyha mosolyogsz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. Bennem olvasás közben a sokból erő lett. Azt a sokat, az erőt fojtottam el? És ha már nem, mert megengedem magamnak, hogy érezzem és élvezzem, akkor ösztönösen védem, energiavámpírok, szipolyozók hess! Lassan már csípőből lövök rájuk, oly sokan vannak és időnként tévedek. De amikor hasonlóan soknak mondott erővel találkozom, zavarba jövök. Nem akar leszívni, átalakítani, elfojtani, legyűrni? Csak megismerni? Engem? Az energiáimat? Még mindig nagyon új ez nekem, tanulom az egyenlőséget, és azt, hogy merjem megmutatni sok vagyok (és hálás hogy van kinek, kiknek 🙂 )

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Már megint “kimondasz dolgokat helyettem”, de hát ez megesik gyakran. Hogy igen, aki mellett lehet soknak lenni, mert ő is, sok, vagy nem érzed soknak egyikőtöket sem, és aki mellett hallgatni is lehet, aztán ahogy elcsendesedsz, azt érzed, megszelídültél, már nem is vagy sok. Pedig de, az épp a lényeg, ha valakivel a csend sem túl nehéz.
    Csak azt akartam mondani, hogy igen, én is sok vagyok, nehéz vagyok, súlyos vagyok, túl sok a kontent, és hát volt is barát, aki emiatt a kisebb ellenállás felé mozdult, és érzem is ennek a magányát sokszor. Sok barátom van, és jók, igazik, értékesek, bírják a súlyt, nekik is van, ajvé, de még mennyire, szóval ez a magány az előző mondatomban valójában nem is igaz. Csak pl. munka. Ott nagyon egyedül érzem magam. Az “Irodában dolgozom” egy variánsa a dolog, nyilván nem olyan sarkosan, de mégis: szellemi-lelki partnerséget nem tapasztalok senkivel. (A főnökömmel lehetne, ha nem ütközne ki rajta a nagypolgári, vagyonos, enyhén hímsoviniszta sznobériája néha). Tudjátok, ez a “kedvelnek, de” tipikus esete. Kedvelnek, mert néha mondok egy olyan poént, amint fél napig röhögnek, de miért kell enyhe kritikai éllel elpöttyintenem, hogy “first world problem”, amikor azon megy a hiszti, hogy gongonzolás pennét ebédeljen, vagy szárított paradicsomos-rukkolás salátát, vagy hogy jaj de messze van még a háromhetes indonéziai nyaralás? Rám úgy hatott ez, hogy sok vagyok, hogy ilyen egészen fura, skizofrén kapcsolatba kerültem a figyelemmel. Rajongok érte, imádom, és mégis rettegek tőle. Ezért vagyok “szégyellős exhibicionista”. Mert nyom a tartalom, mondanám, osztanám, megmutatnám, s mégis, félve, hogy sok lesz, sután-furcsán, félszegen tudok csak megnyilvánulni néha. Vagy ha megmutatok, akkor dicsekvő, fellengzős, fölényes, hogy is írod? Gőgös.
    Pedig néha az a szentségtörő gondolatom támad, hogy szeretek sok lenni.
    Pedig… a népszerű lányok nem mondanak nagyon okosat, nagyon találót, nagyon vicceset, a népszerű lányoknak nem hallani hangját. Ha igen, fiúsítják. (storyofmylife)
    jajmármegintszómenés, bocsánat

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • igen, igen, nagyon jó! A szégyenlős exhibicionistát rólam írtad! 🙂 Én is ugyanígy rontom el a túlzott akarásommal amikor lehetőségem nyílik. Sőt, ha minden adott, és még értő is a figyelem, akkor meg zavarba jövök a saját szereplésemtől. Olyannyira vágyom rá, hogy megoszthassam, hogy meghallgattassak, s ha megadatik, az elrontástól való félelmem miatt rontom el. És végül sok leszek…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. csak érintem a témát, félig off lesz az irományom:
    stílus, intelligencia, narancssárga szuperszandál, melyek nélkül lehetnél sok. nekem. a nemértőknek talán pont emiatt vagy sok. fontos a csomagolás, fontos a hogyan, fontosak az irodalmi áthallások.
    nemrég a bizonyos közösségi oldalon, megjelent az üzenőfalamon egy vita, melynek egyik szereplője hasonló dolgokat, hozzád hasonló mondatokkal fogalmazott meg, jé, itt van csakazolvassa, de hogy kerül ide, gondoltam először, majd a vitát továbbolvasva már tudtam, hogy nem, nem te vagy, hanem egy túl hangos, egy túl sok, gondolkodj úgy, ahogy én, különben senki vagy típusú ember, hiába az értékes mondanivaló. külön érdekes, hogy tényleg, szinte a te szavaidat olvastam, de a hölgy apró változtatásai döbbenetesen átírták a végeredményt, a szelíd, de markáns okosság agresszív nyomulásnak tűnt. (csekkoltam az adatlapját, és hoppá, csakazolvassa a kedvencek között.)
    mióta “vállaltan” olvaslak, érdekes üzeneteket kapok. valójában csak a harmadik után esett le, hogy a blogod miatt írtak. az első kettő tipikus sajnálkozó sílusban érdekődött hogylétem felől, hosszas válasszal tudtam meggyőzni őket, hogy nem, nem válok, nem zilált fejjel-habzó szájjal üldögélek a sarokban, és a kútba ugrást sem tervezem. a harmadik már nem kertelt, meglepődve olvasta a kifordult véleményem. hol, milyen kifordult véleményem? (csak lájkolok, egyszer sem szólaltam meg.) választ órák múlva kaptam, nem nevezett meg, de az írásaidból csemegézett, végül is sok mindenben igazam van, mondta, és akkor a jött a bűvös de kötőszó, és lavórnyi férfi-frusztrációt zúdított rám, mellyel tökéletesen elmosta a bevezető félmondatát. a negyedik egy szerelmes dalt linkelt, tömör megjegyzéssel: csak nehogy késő legyen – az ilyen “deansdale-i” értetlenséggel már tényleg nem tudok mit kezdeni, így ő válasz nélkül maradt. szóval felfigyelnek rád, hatsz, sokakra, sokféleképpen, fogalmazol, leírod, helyettünk, értünk; másokban félelmet ébresztesz, okot szolgáltatsz. soknak lenni jó, legalábbis nem rosszabb, mint a hétköznapokban, tömegszinten ragadva küszködni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Te jó ég, jó nagy bombát dobtál a közösbe. Érdekes módon amikor kitettem pár csakazolvassa bejegyzést a fészre, vártam egy kisebb méretű áradást, de semmi. Páran lájkolták és ennyi. Ellenvéleményezők, másként gondolkodók sehol. Személyeskedő megjegyzések meg még annyi sem. Tudom és az ismerőseim is tudják, hogy nem vagyok rest visszaválaszolni, ha valaki kekeckedik. “Kiabálok”, ha bántanak, mégpedig azonnal. Lehet, hogy emiatt nem kötöttek belém? Pedig igazán nem nehéz rajtam fogást találni, egy harcedzett troll a földbe döngölne fél perc alatt, pláne ha rossz pillanatban kap el. De van egy olyan érzésem, hogy inkább csak azért nem kaptam kötözködő megjegyzést, mert úgy voltak vele, hogy az a hülye tyúk, akinek mindig kell valami ellen lázadnia, már megint parádézik.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. hehe, csak nem a nagy büdös blogvihart olvastad a plusszon? 😀 (nem lepődnék meg, a másik félnek a fél világ a követője kábé.) itt vagyok ám én is, és civilben árnyalt vagyok meg jóarc meg minden (ha olyanom van, még szerény is), csak élethelyzetileg akkor nem éppen a zenmester fázisban. előfordul.

    (ha nem rám gondolsz, akkor elnézést, csak gyanús volt az időbeli egybeesés, ha rám, akkor meg hahó, örülök a találkozásnak:)).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • oó, kicsiavilág, a vicc, hogy tudom, miről beszélsz, de amit emlegettem, egy könnyedebb sztori. (a “másik fél” kapcsán nehéz is lett volna zenmesterként viselkedned, de mindegy, nem szívlelek mindenkit, ez van.:))
      az “igazi” kiabálós úgysem ismer magára, ő nem látta, milyen ellenszenvesen, ajtóstól rontott a házba, ezért is mertem kommentbe foglalni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • hát ez tényleg vicces, komolyan magamra ismertem a leírásból (nem mindenki bírja a stílusomat meg a furcsaságaimat, simán el tudom képzelni, hogy egy-egy hatásvadászabb megnyilvánulásom így hat azok számára akik nem ismernek vagy nem olvassák végig a dolgokat) 😀

        Kedvelés

  16. Nagyon igazad van, tényleg sokan vagyunk így. Amiket az elején leírtál, abban annyira magamra ismertem. A megnemértettség, meg ez a bizonytalanság, hogy most akkor velem van a baj, vagy mi van. Meg hogy mindig igazodj, viselkedj, fogd vissza magad. Az egyetemen egy pszichológus tanárunk magyarázta, hogy van az énnek az a része, amilyennek mások látnak, amilyennek mi látjuk magunkat, amilyenek lenni akarunk, és végül amilyenek tényleg vagyunk. És hogy az a jó, ha ezeknek minél nagyobb a közös metszete. Valamint azt is mondta, hogy kell egy hely, ahol önmagunk lehetünk, úgy, ahogy vagyunk. Én akkor éreztem ezt először, amikor találkoztam a párommal (nem szeretem ezt a szót).
    Pár napja voltam egy felolvasáson, ahol elhangzott a klitorisz szó, és azon gondolkoztam, hogy hány olyan barátnőm van, aki előtt nyugodtan kimondhatnám, hogy klitorisz. És egy-kettőnél nem jutottam tovább, mert van olyan, aki előtt eleve meg sem próbálnám. A másik hasonló, amin gondolkoztam, hogy hány embernek mondhatnám, hogy leszbikus vagyok úgy, hogy utána nem változna meg a viszonyunk. Nem vagyok leszbikus, ezt csak elméleti szinten futtattam le magamban. De ezek talán szélsőséges példák. Ennél sokkal egyszerűbb dolgok is vannak, amiket napi szinten visszanyomnak/visszanyomunk magunknak, hogy ne kerüljön felszínre. Van olyan ismerősöm, akiről van a fejemben egy lista, hogy milyen témákat ne hozzak fel, mert tudom, hogy akkor belefutok a kedvenc monológjaiba. Kb. mint az aknakereső játék. Persze ez meg konfliktuskerülés. De szerintem van az a helyzet, amikor ott kell hagyni a másikat a meggyőződésével.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “kell egy hely, ahol önmagunk lehetünk, úgy, ahogy vagyunk.”- Na, nekem ez a blog, az írás. És most esett le ebben a pillanatban a felismerés, hogy- te jó ég!- miért nem szeretem és akarom, hogy olyanok olvassák, akik személyes kapcsolataim. A családom (jaj, soha semmit tőlem!), a barátaim (na, azt se nagyon akarom), de most még a kapcsolatom sem tud róla, és néhány elvakult pillanaton túl mindig oda jutok, hogy ne is tudjon! Miközben idegeneknek- akiknek nincs befolyásuk az életemre- boldogan és büszkén mutatom. Tudom, hogy jól csinálom, mégsem tudom megosztani, merthogy soha nem fogadtak el annak, aki vagyok. Mindig helyreigazítás, kritika, nevelés, így ezt a fontos szeletet nem szívesen vetem oda nekik feltrancsírozásra. Az írás az én világom, és nem bízom azokban, akik visszaélhetnek vele.
      Néha megmutattam néhány írásom nekik, de nem akartam utána beszélni róla velük. Nem, nem, ne véleményezzék, ne elemezzék.
      Nem tudom, érted- e, mit akarok, nekem fontos felfedezés. Köszönöm, az indító gondolatod.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is hasonlóan vagyok. Legkevésbé olyannak szeretem megmutatni, akit szegről-végről ismerek. Mert a vadidegennek nem kell megfelelni, az nem fog szembejönni, és megkérdezni, hogy te tényleg ezt gondolod? Aki nagyon közeli, az meg vélhetően jól ismer, és akkor várhatóan megért. De az ilyen köztes ismerősök, mondjuk egyetemi csoporttársak, na, azoknak nem szeretném kiadni magam. (A múltkor az egyik számonkérte rajtam, hogy nem jó az RSS feed, és nézzem meg a beállításaimat.) Egyáltalán, nem szeretem, amikor azonosítják az arcomat a netes tevékenységemmel. Nemrég egy állásinterjún voltam, és ott helyben beírt google-be a pasi, és elkezdte végignézni a találatokat, na, azon nagyon felhúztam magam. Meg olyan is volt, amikor megjelent neten egy versem, és hazajött anyukám, és nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem ő ilyen és ilyen? Meg hogy jaj, mit fognak szólni a kollégái? Ezt annyira bírom, hogy az emberek nem ismerik az irodalmi fikció fogalmát, láthatjuk ezt itt is napi szinten. Meg a másik nagyon okos megszólalás, hogy akkor ne tedd közzé! Pedig az írásnak alapvető tulajdonsága, hogy olvassák, kvázi akkor jön létre. (Folyton eszembe jutnak ilyen okosságok az egyetemi képzésből, csak nem tudom konkrétumhoz kapcsolni őket.)
        Családtagok előli rejtést én úgy oldom meg, hogy angolul írok, legalábbis az egyik blogomat, és egyikük sem tud olyan szinten. Nem mintha annyira érdekelné őket. Emlékszem, mikor egyszer apukám megkérdezte tőlem, hogy “te még mindig írogatsz”? Az olyan rosszul esett, valahogy lenézően hangzott. Meg amikor megmutattam neki egy kamaszkori versemet, ami benne volt az iskolaújságban, és annyit mondott, hogy “ez azért még nem egy József Attila” (vagy Kosztolányit mondott?). Aztán amikor már egy egyetemi folyóiratban jelentem meg, arra a szövegre azt mondta, hogy nem érti. És akkor néha így megkérdezem magam, hogy meddig várom még, hogy majd egyszer azt mondja valamelyikük, hogy büszke vagyok rád, meg hogy minek ez nekem. Félreértés ne essék, nem a családomnak írok. Csak tudjátok, mindenkinek jólesik időnként. Meg vegyék a fáradságot, és jöjjenek el a koncertemre (amatőr, zeneiskolai), és ne csak arra használják fel a velem kapcsolatos ismereteiket, hogy az ismerősöknek mondhassák, hogy megint szerepelt valahol a gyerek. Bocs, most nagyon elkanyarodtam.

        Kedvelés

      • Nagyon ismert helyekre is írtam már, és soha nem kaptam olyat tőlük, ami elismerés. De ez már lényegtelen, Hanem az nagyon tetszik, hogy az írás- a mű- akkor jön létre, ha olvassák. Nekem ez a negyedik blogom, és mindet hosszan írtam. Egyiket megmutattam nekik (teljesen hétköznapi- már már pelenkablog volt), és anya többször szólt, hogy ez így nem helyes.Írjak wordbe- ha már annyira írni akarok- és akkor én akármikor elolvashatom, de másra ez nem tartozik (ez a hétköznapi kis semmi). Akkor éreztem, hogy valójában számára vállalhatatlan ez a maga neveltetése, nőisége miatt. Pfff, ha ezt a mostanit látná, te jó ég! Komoly egészségkárosodása lenne. Az minősége nem is számítana, azt hiszem, csak az, hogy tűnjek már el végre. Nem panasz ez, csak tényleg nem értem őket. Ahogy a magam viszonyulását nézem a gyerekeimhez. Olyan bizalmas és kitárulkozó. Annyival többet tudok róluk, mint ők énrólam. Miért rögzül a szülőség egy ilyen örökös mindenhatósággal, helyreigazítási, nevelési kényszerrel? Még akkor is, mikor ők maguk már idősek és nyilvánvaló, hogy nem ismerik a nagy igazságot, hiszen sem megnyugvást, sem sikert, sem boldogságot nem találtak. A gyereküket pedig még mindig jogosnak vélik minősíteni. Milyen arrogáns dolog ez?
        Nah, jól elkanyartunk az írástól 🙂

        Kedvelés

      • “Ugye tényleg nem fog fájni,
        ha majd egyszer nagy leszek.
        Ugye másként fogom gondolni,
        azt, hogy milyenek a felnőttek.”

        Kedvelés

      • Én már nem félek, hihetetlenül felszabadító. Tudom, ki mindenki olvas, lehetne kínos is, de ez bennem még tovább tüzeli, hogy megmutassam magam. Hogy látva lássanak. ogy: na, mit szóltok, titokban forrongtok? Hát ez vagyok én, tudjátok? Ennyire jól írok, és ennyien olvasnak. Hátha megértenek ők is valamit. Nekik kellene leginkább.

        Kedvelés

      • nekem fontos, hogy megválogassam, hogy kinek mit mutatok meg magamból. nagyon nyomaszt például, hogyha nem értik amit mutatni szeretnék. pláne ha félremagyarázzák. erre azután jutottam, miután rádöbbentem, hogy mennyi kárt okoztam magamnak azzal, hogy azt vártam, hogy az akire rábíznám magam, megmutatnám a sérülékeny legbelsőt, mennyire tud durva és értetlen lenni.
        tök jó szeretni és tök jó szeretve lenni, ami nálam eléggé szinonim a látva és elfogadva lenni kölcsönösennek, nade messze nem mindenáron.
        a saját evolúciómban ez úgy zajlott, hogy miután sokadszorra pofára estem elkezdtem megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy “nem is kell feltétlenül láthatónak lenni”. na ez fájt sokáig, de jó, legyen. utána jött az, hogy tulajdonképpen elég jól el is vagyok így, elkezdett nyílni a tér. aztán utána kitettem az életemből az akkori környezetem egy jelentős részét, meglepő módon azokat akik nem tudtak, vagy nem akartak látni és/vagy érzékelték hogy van itt valami izgalmas, és mint a vámpírok cuppantak rá. na ez után sokkal több energiám maradt azokra akik tényleg akartak és tudtak jól látni, és én is egyre kevésbé függök ennek a szükségétől, mármint hogy lássanak. azért még mindig benne van a dologban a kapjabeavilágakkor érzés, de csökken, és el is fog múlni majd ha még dolgozom vele eleget.

        és mégyegy, hogy nem is vagyok könnyű eset, sok vagyok, ja, vagyunk így ezzel páran. elég energiaigényes ha valaki látni akar, nem is várhatom el ezt úgy nagyon senkitől. még ha jó lenne akkor sem. szóval egyben respekt is azoknak akiket érdeklek, vagy elbírnak, vagy bevállalnak. és amúgy meg csók a családnak.

        Kedvelés

      • és van még valami, hogy viszont azoknak az embereknek a véleménye, akivel kapcsolatosan nem igénylem hogy lássanak, az magam számára is megdöbbentően hidegen hagy. legyen az akár rokon, vagy idegen. nem kevesen tartanak hülyének és furcsának, ami viszont szerencsére (alázatos hála ezért az égieknek, de tényleg) nem az én problémám.

        Kedvelés

      • “nem kevesen tartanak hülyének”
        Ezt nem mondod komolyan! Ha Téged nem tartanak okosnak akkor ki számít annak a szemükben?

        Kedvelés

  17. amikor a gyerekkori serelmekrol, bantalmakrol irtok, egyszeruen nem tudom tultenni magam a torteneteken, az erzeseiteken, a bennetek maradt kerdeseken. hogy ennyit szamit, ennyire meghataroz hogy az ember milyen szulokhoz szuletik. es millioszor eszembe jut hogy a lanyaim mennyire szerencsesek hogy ide szulettek es nem mashova. es hogy en mennyire szerencses voltam hogy oda szulettem ahova. es hogy ez mennyire nem az emberen mulik, hanem pusztan a szerencsen, mennyire nem erdem kerdese.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És hányan meg vannak győződve arról, hogy amit elértek, azt saját erőből tették… Pedig ha gyerekként támogatva van, az már nem egészen saját erő és ezt nem ciki elismerni, sőt. Nekem fáj, hogy ugyanazt várnák el tőlem, és ha nem teljesítem, akkor nem érek annyit…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én egy nagyon szerető családból jövök, minden tekintetben el voltam kényeztetve. (pl. apám a téli reggeleken a hősugárzó elé készítette a ruhákat és a cipőt, hogy nehogy véletlenül hidegen kelljen felvennem.)
        Bármit csináltam jól, mindig megkaptam: “neked könnyű!” Mindig elismerem, hogy nekem tényleg könnyebb, de azért van benne saját erő is jócskán. Az nem jó érzés, ha elérsz valamit, és lekicsinylik, mert nem hátrányból indulva sikerült.

        Kedvelés

      • és akkor innen, már csak egy lépés és a szenvedés fel van magasztalva. pedig, milyen jó lett volna nem hátrányból indulni, mert a feladatok, találkozások úgyis megtalálnak, de talán másképp, (méltóbban, rálátóbban? keresem rá a jó szót) tudtam volna rá reagálni.

        Kedvelés

      • Dumbledore mondja valahol, és a gyerekeimmel nagyon gyakran mondogatjuk, hogy “döntéseid és nem a képességeid határozzák meg hogy ki vagy”. nagyon szeretem ezt a mondást.
        mindenki a saját origójáról indul, odaértve a külső adottságokat és a belső tehetségeket is. van akinek előrébb van a startvonal és van akinek hátrébb és sok könnyebbséget és tőkesúlyt adhat, ha objektíven látjuk, hogy a többiek fényében mi magunk honnan indultunk. én a magam részéről a saját eredményeimet a saját origómhoz mérem amikor azt értékelem, hogy mi a saját hozzáadott értékem és szerintem nagyon fontos tudni és nem hagyni elvenni magunktól azt, ami a mi érdemünk. és ezek az eredmények szerintem a döntésekben vannak, ahogy Dumbledore mondja. a kritikus, nehéz, vagy könnyed és felelőtlen helyzetekben meghozott döntésekben, amikről valójában csak mi tudjuk, hogy mennyire volt nehéz meghozni, és milyen sokba került megfizetni azoknak a döntéseknek az árát. én azt vallom, hogy aki ezeket az érdemeimet nem ismeri el, vagy legalábbis nem tartja tiszteletben, az soha nem jöhet hozzám közel.

        időnként megkapom, hogy így-meg-úgy. egy ideje leginkább már csak csendesen mosolygok ezen belül, néha felbosszant, mikor amúgy látszólag figyelő ember mondja. mert igen, egyrészt tényleg, sokszempontból. másrészt a mosoly mögött ott van, hogy biztosan tudom, hogy már az első és aztán a sokadik gátnál föladta volna a sok tisztánlátó azokat a döntési helyzeteket és döntéseket, és eszük ágában sem lett volna megfizetni azt a lelki árat és azt a mennyiségű melót érte.

        ami ebből szerintem szerintem általánosan fontos pláne nőként az az, hogy fontos, hogy ne hagyjuk a saját eredményeinket elvenni. mások önigazoló lehúzásai maradjanak meg az ő problémájuknak lenni.

        Kedvelés

      • Nekem ez egy akkora teher volt nagyon sok éven keresztül. Már kisgyermek korom óta és végig az iskolában, a városban, ahol éltem, pillanatok alatt voltam beazonosítva, hogy kinek a gyermeke/unokája vagyok. Amíg egyetemre nem mentem, én soha nem gondoltam, hogy ez rossz is lehet, én nagyon szerettem nekik a gyermeke/unokája lenni. Ez nem kímélt meg a személyre szabott traumától (nem annyira egyedi, egyébként, régebbi bejegyzésnél írtam róla hosszan: a nőiességem teljes tudomásul nem vétele, nem táplálása, megszűntetése, mígnem néhány éve csoportban évek alatt sikerült dolgozni vele/rajta), de összességében az egész inkább szép volt és harmonikus. Aztán egyetemen megismerkedtem mindenféle emberrel, ahol senki nem tudta kinek vagyok fia-borja, de amikor gyerekkori, fiatalkori emlékekről beszéltünk, akkor jött az obligát “neked könnyű”. Azután sokáig voltam zavarba, hogy akkor hol mit és mennyit lehet mesélni, egy idő után elkezdtem nem megosztani idegen társaságban a hátteremet, a pozitív élményekre támaszkodó címkézés nekem pont olyan visszataszító, mint a negatív. Itt a blogon is előjön néha, hogy akkor elmesélhetem vajon, hogy mi hogy vagyunk a férjemmel, hogy éljük meg a mindennapjainkat, milyen a mi dinamikánk, hiszen annyi szép és mosolygós, vinnyogva röhögős, összebújos, kiegészítős része van. Aztán következett egy másik időszak, az tart mai napig: értem, hogy milyen halmozottan privilegizált helyzetből származom, nem tudom és nem is érdekel, hogy emiatt ki vagy mi kéne legyek, azért tudom megállni a helyem, azért tanulok, fejlődök folyamatosan, azért igyekszem minél többet megtudni magamról és a világról, mert biztonságból származom, mert most is biztonságban élek. Ezért nem tudok bocsánatot kérni, de hálával és alázattal tekintek minden ajándékra, amit a sorsomtól kaptam, igyekszem nem visszaélni velük és nem magától értetődőnek venni. De ennyi.

        Kedvelés

      • És közben igyekszel közvetlen maradni azokhoz, akiknek nem jutott annyi, úgy-e ? Nem érzed, hogy több vagy, mint ők? Mert vannak, akik azt gondolják, hogy azért, mert ők ott fent vannak, nekik több jár…

        Kedvelés

      • Úgy :). A közvetlenségemnek egyébként soha nem volt ehhez köze. A legjobb barátom és a férjem családja a (szociológiai) szegénység határát súrolja, egyik kapcsolat sem tartana ennyi ideje és ilyen minőségben, ha a hátterünket előtérbe engedtük volna. Ami nekem jár, az az emberi méltóságomnak jár, az elvégzett munkámnak és az esetlegesen hasznos gondolataimnak.
        A szakadék ott van, hogy nekem könnyebb orvosolni az igazságtalanságot, ha esetleg “nem kapom meg, ami jár”. Hogy foglamazzam pontosabban?

        Kedvelés

  18. Csak olvasok, olvasok, időnként jön az inger, hogy valamihez hozzáfűzzek én is valamit, aztán olvasok tovább, és látom, hogy már mindent leírtatok. Olyan jó ez a sok-sok szemszög, ez a rengeteg (v)él(e)mény. Látószögszélesítő. Szétfeszül a háromszázhatvan. Három dimenziós lesz. Kilép a síkból és teret követel! 🙂
    (Jó ég! Kihozzátok belőlem, hogy írással próbálkozzam, pedig az én kenyerem a rajz, a tér és a matematika.)
    Szóval jó itt olvasgatni Olyan ez a blog, mint egy összeszokott jazz-zenekar. Éva adja az alaptémát, aztán mindenki hozzáteszi a saját kis szólóját, és időről időre összeharmonizálnak a különféle szólamok! Köszönöm!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Can I Join?
    Nem tudom, bent marad-e a link, remélem. Ez az egyik háttérképem, így szeretek sok lenni.

    Szerencsés vagyok, mert a szüleim hagytak annyinak lenni, amennyi voltam. (Ahhoz képest az első iskolám pl. csupa szorongás volt, mentünk is máshová.) És még így is tudtak olyan emberek jönni az életembe, akiknek sok voltam és kimondva vagy kimondatlanul szerették volna, hogy kevesebb legyek. Nem jött be, van az úgy. Háh.

    Egy időben szerettem kifejezetten provokatívan sok lenni, persze óvatos duhajként főleg ismeretlenebb társaságban, ismerősök ismerőseivel, bulizás közben keletkező elegytársaságokban. Kifejezetten élveztem, ha megrökönyödik valaki azon, amit mondok. Egyszer (nem is igazán emlékszem miről folyt épp a társalgás) kijelentettem, hogy a két kedvenc testrészem az agyam és a a puncim (most is így gondolom). Volt ott egy lány, akin láttam, hogy kikerekedik a szeme. Visszakérdeztem, miért, ő nem szereti ezeket? Azt felelte, hogy ilyet egyszerűen nem lehet mondani.
    Akkor kifejezetten tetszett, hogy megbotránkoztattam. Mostmár úgy sejtem, ő már akkor elhitte valakitől, hogy ő sok. Nemhogy kedvenc testrész….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Már mitől?

      Örülök neki, szeretem én is! Különösen ahogy a szikár önmarcangoló mondatok közül kivadult, kiburjánzott hajnali egy után, zene közben a logodiutca, ligeti meg a többi ironikus rész.

      Köszönöm, még nem publikus.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  22. ó, én ezzel a sokvagyok-kal összenőttem!
    első igaz szerelmem ezzel a búcsúmondattal szakított, elment egy egyszerűbb lánnyal élni, aztán egy év után SM-el diagnosztizálták. ma az anyukája ápolja, ágybanfekvő, elvált, s évente kétszer meglátogatom.
    a férjemnek tk. azért kellettem, mert — ahogy ő mondta — dámvad vagyok, akit dicsőség levadászni. a megtartással volt gond.
    vhogy senki kedvéért nem akartam kevesebb lenni. legutóbbi élettársam akarta mindenáron, hogy változzam, hogy (le)idomuljak hozzá, manipulált is rendesen evégett, végül őt is inkább lapátra tettem, s maradtam, aki vagyok. jó ez így. megbékéltem.
    ahogy ferenczy mondja: átutazó vagyok ezen a földön. pont úgy vagyok jól, ahogy vagyok.
    és teljesen mindegy, hogy mitől lettem olyan, amilyen, ez így van jól. formálnak a traumák és gyarapítanak az örömök. nem tudom, a traumák próbára tesznek, felkészítenek vagy tanítanak vmire, de tény, hogy észre kell venni, milyen irányba visznek, és hogy az valóban a mi utunk-e.
    annyi narancssárga van ezen a földön, meg piros, meg zene és fény, kávé és ízek, emberek! mindenfélék.
    van egy csodás film, tiszta románc a címe (http://www.imdb.com/title/tt0108399/), csúcsjelenetében léo delibes áriája csendül fel benne (http://www.youtube.com/watch?v=Vf42IP__ipw).
    nem hiszem, hogy van élet megpróbáltatások (nem nevezném traumáknak) nélkül. értelmet azért kaptunk, hogy felülkerekedjünk, megoldjunk, észrevegyünk, szóljunk, orvosoljunk, változtassunk. leginkább erre kaptunk szabad kezet. ülhetünk a magunk nyomorában, lamentálhatunk és kesereghetünk sorsunkon, de a szabad döntések visznek tovább. tudnunk kell, mit akarunk.
    nem érdekel, másnak mi a terve velem. az én döntésem számít. és mindig választhatom a jobbat, mert el tudom dönteni, mi a jobb (he leveszem a szemüvegem).
    ezért hordom a fejem búbján.

    logodi utca — hát, nem is tudom, buda pillére (az a taxis, aki ezt nem tudja…, nem is budapesten taxis). itt lakott kosztolányi, két házban is (megírta hajnali részegség című versében). de biztosan van más is…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Én az egyetemet csináltam végig szorongva. Amolyan “jó csajként” kerültem oda, ami azt jelentette, hogy külsőleg voltam rendben, magabiztos voltam, karakán, határozott, viszont totál begörcsöltem, hogy ott mindenki milyen okos, én meg hol vagyok hozzájuk képest? Kb. két-három évig nem nagyon mertem megszólalni az órákon, féltem, hogy hülyeséget beszélek majd, viszont az órákon kívül elvoltam, jól éreztem magam. Aztán a negyedik évben elkezdtem beszélni, beleszólni, egy versenyen én képviseltem az egyetemet, jól szerepeltem. S most, évekkel később kezdtem levelezni az általam legokosabbnak tartott csoporttársakkal, s most jöttem rá, hogy ők is emberek, s nagyon kedvesek, rendesek, nyitottak. Utólag sajnálom, hogy akkor nem voltam velük, nem vettem részt, nem építettem ott karriert, nem használtam ki a lehetőségeket. Viszont egy életre megtanultam, hogy ne féljek akkor sem, ha valaki valamiben jobb, mint én, kérdezzek, vállaljam nyugodtan, ha valamit nem tudok, s arra is rájöttem, hogy mennyi mindent tudok, s ezt jól el is tudom mondani.
    A másik szorongásom az volt, hogy olyan sehova sem tartozó vagyok. Bölcsésznek túl realista, túl sok, nem elég gondolkodó, az egyetem kívüli körömhöz meg túlságosan bölcsész. Évekig ezen pörögtem, míg felnőttként egy kolléganőm azt mondta, hogy ő engem nem ért. Mert ő engem irigyel, mert ebből a kettősségből adódóan én sokkal több helyre tudok csatlakozni, kétszer annyi lehetőségem van, mint annak, aki választ. S ez is feloldódott. Amit évekig átoknak hittem, az a szerencsém az életemben.
    Még mindig maradt valami szorongó, ez pedig az írás. Állandóan kínlódom vele; írok valamit, de nem mutatom meg senkinek. Eltervezem, hogy elküldöm valahova, meg majd blogot írok, aztán nem csinálok vele semmit. S várom a csodát. Meg azt, hogy mikor vállalom fel nagyobb közegben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jé, de furcsa. Én az egyetemen pont fordítva voltam. Nem voltam se kedves, se szép, viszont okosnak gondoltam magam, és mindenbe belepofáztam. De utána ugyanez: nem vagyok tipikus bölcsész, de más se. Én is írtam, aztán hagytam a francba. De emberekkel szeretek foglalkozni, az éltet. Én se csináltam karriert, folyton kevesebbnek gondoltam magam, mint a jól helyezkedő csoporttársaim. Aztán itt-ott kiderült, hogy sokkal gyorsabb és lényegretörőbb vagyok, mint sokan mások, akikkel együtt tanultam, dolgoztam. Nem bánom, hogy nem írok, néha fordítok, azt szeretem.
      Vállald fel magad, olyan hülyeség ez a kishitűség, nyilván nem magadtól vagy ilyen, de ha kicsi siker ér, biztos beindulsz. Hajrá!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  24. nos. most, hogy nem először, és nem is másodszor olvasom ezt bejegyzést, és amúgy is kitartóan bújom a blogot az elmúlt pár hónapban, miközben ugyanerre buzdítom a lányokat (a lányokat is), úgy gondolom, akár már hozzá is szólhatnék. üdvözletem!
    a sokság szorítása olyan másfél-két éve kezdett meglazulni, azt hiszem éppen a szőnyegen feküdtem itthon valami kegyetlen letaglózottság utójátékaként, amikor ébredni kezdett bennem egy akkor még megdöbbentőnek tűnő, hm, felismerés, hogy én alapvetően normális és ép vagyok. én így vagyok az. minden intenzív megélésemmel, átélésemmel, túlélésemmel, fájdalmammal, váratlan életörömömmel, lecsiszolatlan élemmel, százas papírzsepivel. hát nem valami bájos, már középiskolában is így nevettek össze a hátam mögött, meg szerintem azóta is, és én is köszönöm, jól vagyok.
    a sokság eleinte egy számokban és a vonatkozó táblázatok segítségével egyszerűen kimutatható jelenség volt, örök első a tornasorban, túlsúlyosan, korán előtüremkedő mellekkel, meg minden, alig voltam képes eldugni magam, aztán amikor nem sikerült, valahogy szerettem volna láttatni, hogy ez nem az én hibám, nem az én bűnöm, és néha még most is azon kapom magam, hogy szinte bocsánatkérő tekintettel mutatkozom be a nálam alacsonyabb férfiaknak, pedig volt egy olyanom közel hat évig, talán az első, aki a dominanciára való törekvésemet felírta a bűnlajtsromomra, valahová a “kötekszik” és a “sokat beszél” közé. és szignózták mások is, én meg volt, hogy még pecséttel is elláttam, és még elő kellett vennem párszor, hogy belássam, ennek semmi köze pl. a dominanciához, én csak (ez a “csak”, ez mindig befurakodik!) jelen akarok lenni, ott és akkor, és pont úgy, ahogy. nem domináns: szuverén. és jelen vagyok, még úgy is, hogy ha éppen hülye vagyok 🙂 meg idétlen, meg, meg éppen seggberúgtam a szégyenemet, és amíg nem jön vissza, én hadd legyek az enyém, minden mennyiségemmel. ha lehet, ha hagyom, akár még csendben is maradok. néha már megengedhetem, és végtelenül jó olyankor.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Hasonló tapasztalataim vannak nekem is. Én ezt mindig a “túlérzékenység”, túl nagy lángon égés számlájára írtam. Úgy fogalmaztam, hogy ” túl tömény vagyok”. Praktikus lett volna a Teremtőnek hígítani rajtam egy kicsit, és úgy még négy öt emberre való szenvedély futotta volna belőlem. 😀
    Nekem a férfiak ezt sose vetették a szememre maximum úgy, hogy ők nem bírják a tempót mellettem, de amúgy nagyon sok férfinak szimpatikus volt ez instant belobbanás, ami a sajátom.
    Nőkről sokkal negatívabb tapasztalataim vannak: Talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány nő mondta azt nekem, hogy nahát, de jó neked! Náluk kicsivel több azoknak a nőknek a száma akik amolyan ártatlan bolondot láttak, látnak bennem. De az alapvetően az a tapasztalatom, hogy éppen a sikeresen lehűtött/ felhígított nők voltak azok akik a leginkább és a legjobban bántottak azért mert “sok vagyok”.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  28. Eddig csak olvastalak… Ezutan is igy lesz tobbnyire. Csak nagyon megfogott ez:
    “Megengedhetem magamnak, hogy ne szeressen mindenki.”
    De jo lenne ezt megtanulni… eljutni ide…
    Irigyellek. Olvaslak. Szeretek ide jarni. Koszonom, hogy irsz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  29. Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: vonzalmaink | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: csak mostanában jöttem rá | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .