239 thoughts on “nem leszek szimpatikus”

1. Salvador Dali mondta: a szerénység nem az én műfajom. Tett is érte 🙂 Ez az írás nagyon tetszik. Apósom egész életében szeretett volna mérnök lenni. Autós mérnök. Nem jött össze neki az egyetem, csak 3 év főiskola. Lett volna esze hozzá, csak egyéb körülmények nem engedték. Ennek ellenére eljutott odáig, hogy lett egy találmánya, amit szabadalmaztatott. Ez éppen elég volt neki ahhoz, hogy egész életében erőltesse a szerénységet, mert vetette szét a büszkesége. Miatta utálom az álszerénységet. Anyósom is propagálja, hogy legyek szerényebb. Miért. Ilyen vagyok. Nincs, amire különösebben büszke legyek, de az erőltetett szerénységet (á szóra sem érdemes!) visszatetszőnek találom.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

2. Ez az írás annyira jó, hogy majdnem bőgtem (éppenséggel szenvedélyesen rajongó típus vagyok, és nem szégyellem). Rengeteg mindent szeretnék mondani, igyekszem röviden, gondolatokban. Milyen sok mindenről beszélsz itt, önértékelésről, álszerénységről, művészlelkekről, ájtatos rajongásról, milyen jó lett ez az írás tényleg, úgy megmozgatott, mint valami erobikóra.

   Egy kétéves képzés legelső alkalmán mi más is lehetett volna a feladat, mint elmondani, ki mit csinált, honnan jött, stb. Előttem már hárman beszéltek, itt voltam, ott voltam, UK, USA, Finnország, ezt csináltam, azt csináltam ilyen-olyan nemzetközi szervezetnél. Én nem, és ez akkor még piszkált belülről. Úgy kezdtem a mondandómat: hát, én nem tudok olyan érdekes történetekkel szolgálni, mint az előttem szólók, de… A tanárnő megállított, és azt mondta, teljesen mindegy, hogy ezt most őszintén így gondolom-e vagy szerénykedek, de soha többé ne kezdjem így el egyetlen megszólalásomat se, és ne a többiek, hanem saját magam miatt. Nem azt mondom, hogy az egész képzés alatt ez volt a legtanulságosabb mondat (csodálatos volt az egész), de lelkileg az egyik legfontosabb.

   Volt egy osztálytársam, Lili, olyan is volt, mint a neve, mint ahogy Hófehérkét ábrázolják, hollófekete haj, tejfehér bőr, piros ajkak, a szemében tűz égett. Soha nem lehetett megdicsérni, irgalmatlanul dühös lett, ha megpróbáltuk, ugyanakkor látványosan olyan dolgokat csinált, amelyeket nem lehetett szó nélkül hagyni. Tiszta kitűnő volt, nagyon jól fogott az agya, szerintem az irodalmat is élvezte (volna), de ő mindig mindent bemagolt, éjszakákon át tanult, majd a témazáró napján mindenkinek azt mondta, nem tud semmit, nem is tanult semmit. Mire kikapta a csillagos ötös témazárót, addigra talán félig maga is hitte, hogy egy perc tanulás nélkül írta meg olyanra. Biztos vagyok benne, hogy traumatizált volt, szerteágazó dolgai voltak, ez volt a legfeltűnőbb.

   Van egy barátnőm, volt tanítvány, művész, táncosnő. Volt. Olyan tipikus drama queen, ha belép valahova, képtelenség nem észrevenni, mellette mindenki szürke kisegér, egyszer az egyik órámra egy szál macskanadrágban és egy FÜGGÖNYBEN jött el (nem sötétítő), és észbontóan jól állt neki. Elképesztő történetei vannak, hétről hétre valami más, férfiakkal, családdal, élettel, bármivel kapcsolatban, és mind igaz is, szóról szóra. Egy sérülést követően nem táncolhat többé hivatásszerűen. Ez az igazi dráma. Nem tud olyan lenni, mint mások, nem tud besorolni, ha “hétköznapi” munkája van, szenved, szürkül, de közben ugyanolyan észbontó, ugyanúgy pörög körülötte az élet, mint a tornádó, csak éppen ő lesz lélektelen.

   Nekem bármi, amit Örkény István valaha leírt, gondolt, tett, az kinyilatkoztatás-szerű. Erre mondják, hogy elvakult rajongás. A legborzasztóbb, bevallottan szánalmasan rossz, félretett, soha ki nem adott regényét is a legnagyobb áhítattal olvasom, és őt keresem benne. Az egypercesek kötetét bibliaként használom, ha szükségem van valami útmutatásra, vagy rossz a kedvem, kinyitom valahol. Néha összeszorul a torkom, amikor eszembe jut, hogy már nem él. De: nem tudom, tudnék-e így érezni, ha még élne.

   Iszonyúan rossz magyaróráink voltak (a Halotti beszéd c. vers alatt a padtársammal befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk, amit a tanárnő mond, pedig a padtársam nem is szerette az irodalmat). Talán az egyetlen alkalom, amikor felneszeltünk az unott kábulatból, a Sirály elemzése volt, azon belül is az itt idézett részé. Szinte ordításba fajuló veszekedés tört ki azon, vajon Trigorin tényleg őszintén úgy gondolja-e, amit mond, vagy nem, és vajon Nyina reakcióját hogyan kell értelmezni. Sajnos kicsöngettek, és bár még a szünetben is ádáz vitát folytattunk, a következő magyaróra úgy kezdődött, hogy a múlt órán kicsit nagyon húztuk az időt, most kapjuk össze magunkat, azzal elkezdte diktálni az elemzést.

   KedvelésKedvelik 1 személy

   Hozzászólás ↓

   • Rita, legszívesebben lájkolnám az írásodat 😀 remek színfolt a kommentek között (rá is kukkantottam a fb-oldaladra, még közös ismerősünk is van, nahát).

     Egyébként nekem semmiféle híres ismerősöm nincs, és nem is rajongok. Úgyhogy erről nincsenek történeteim.
     Legfeljebb arról, amit magam érzek egy-egy írásom kapcsán, ami kikerül a publikum elé: sokszor büszke vagyok magamra, ha jól sikerültnek érzem, ám amikor valaki visszajelez, hogy nahát, ez milyen jó lett, milyen igaz/viccces/zsuzskás, akkor hihetetlenül zavarba tudok jönni, mert zsigerből nem hiszem el, hogy komolyan mondja, biztosan csak udvarias. Nem vagyok egy nagy alkotó, azt hiszem 😛

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Annak, hogy az embereknek alapvető igénye van a kívülről jövő elismerésre, a gyökere éppen ebben a mentalitásban van. Az egyén, ha tudja magáról, hogy amit csinál az jó függetlenül attól, hogy tetszik-e másnak, vagy sem, függetleníti az egyént a társadalomtól. Ha az egyénnek sziklaszilárd az önbecsülése, akkor nincsen olyan erő, tömeg, amely megingathatná abban a hitében, hogy nagyot alkotott. Sok alkotó azonban függő lesz a visszajelzésektől, és ahogy Trigorin is, más alkotó tükrében fogja magát jobbnak vagy gyengébbnek látni. Ez vezet ahhoz, hogy az alkotók elkezdik egymást másolni, mert hasonlítani akarnak. ezzel pedig kivágják maguk alatt a fát. Amint az embernek szilárd az értékrendje, nincs szüksége sem viszonyítási alapra, sem megerősítő visszajelzésre.
       A facebook éppen ezt használja ki, hogy az embereknek lehetőségük van sztároknak lenni. Lehetőségük van élményeiket megosztani és az erre érkező visszajelzések alapján döntenek arról, hogy amit csinálnak, az jó-e. Ezért van példa arra is, hogy megfelelő mennyiségű lájk híján az emberek depressziósak is lehetnek akár. Ezért nincs dislike gomb a Facebookon. Pedig amíg volt FB profilom, használtam volna elég gyakran.

       Valóban van egy ilyen jelenség, hogy amiatt, hogy valaki szakmailag eredményes, a társadalom elvárja az ilyen emberektől, hogy erkölcsileg is a közösség példaképei legyenek. Pl. a papok. A pap gyerekek nagyon sokszor sérültek. Mert nem kerülhet akármilyen jelenet a közösség tudomására, mert sok mindenről nem szabad beszélni, stb.
       A szerénység egy társadalmi elvárás az egyén fele, amely biztosítja az egyén fölött gyakorolt hatalmat. Ha magabiztos vagy, nincs szükséged az emberek visszajelzéseire, magadura vagy. Ha szerény vagy, mi biztosítjuk neked az elismerést olyan mértékben, amennyire nekünk tetszik, ha nem úgy viselkedsz, ahogy mi akarjuk, akkor megvonjuk tőled az elismerést. Valami ilyesmit látok ebben a szerénység dologban.

       KedvelésKedvelik 1 személy

     • Nagyon tetszik amit írsz, vö. “egy tanár mindig tanár, iskolán kívül is”.

       De: ha valaki megingathatatlanul hiszi, hogy amit csinál, mestermű, és figyelmen kívül hagy minden visszajelzést, nem hajlandó mások tükrében látni magát, akkor esetleg Oravecz Nóra lesz belőle. Szerintem, ha magabiztos vagy, akkor szívesen veszed, sőt elvárod az építő jellegű (!!), javító szándékú kritikát, és vitatkozol vele vagy elfogadod.

       KedvelésKedvelés

     • 17.407 people like Oravecz Nóra.
       Ezt írja a Facebook-ján. Ha ez a szám eltűnne, eltűnne Oravecz Nóra is. Ő ebből a számból táplálkozik. Ennyi embernek van igény erre. Azt gondolja, hogy ha ennyi embernek tetszik, amit ő csinál, akkor az csak jó lehet. Én olyan emberekre gondoltam, min Vincent Van Gogh, aki életében egy festményt adott el, de festett a festés öröméért, vagy Nietzsche, akit életében több bírálat ért, mint elismerés és mégis hittek abban, hogy a munkájuk, ha másnak nem is, de legalább önmaguknak remekmű. El kellett telnie néhány évtizednek, hogy más is felkapja a fejét, és lássa értékét a munkásságuknak. Így látom én. Vagy ott van Semmelweis Ignác, akinek az élete arról szól, hogy próbálja meggyőzni a kor orvosait arról, hogy ha kórbonctan és a szülészet között megejtenek egy klórmeszes kézmosást, a gyermekágyi elhalálozás száma szinte nullára csökkenthető. És bár voltak statisztikai bizonyítékok, hogy működik, ezt mégsem nem akarták merő hiúságból elfogadni a kor orvosai addig, amíg a mikroszkóp felfedezésével bizonyítást nyert a híres orvos elmélete. Ha ezekben az emberekben nem lett volna meg az a hit, hogy mindenkivel szemben nekük van igazuk, akkor nem lett volna eredménye a munkásságuknak. Akit még életében elismernek, piedesztálra emelnek, azt nem a saját hajtóereje mozgat, hanem az elismerés utáni vágy. Az ilyen alkotásból származó MŰ nem lehet igazi mű. Szerintem.

       KedvelésKedvelés

     • “Akit még életében elismernek, piedesztálra emelnek, azt nem a saját hajtóereje mozgat, hanem az elismerés utáni vágy”. Módosítanám: jó eséllyel ez történik, hogy a tehetségeket elkapja a hírnév és pénz utáni sóvárgás és az igazi cél, amivel az alkotás indult, háttérbe szorul. Pl. a könnyűzenében gyakori, hogy a lemezkiadó mondja meg a művésznek, ogy milyen zenére van igény…

       KedvelésKedvelés

     • Igazad van, tényleg rossz példa volt, és most már jobban értem, amit mondasz. Azt hiszem, én nem annyira a művészek, nagy emberek felől közelítem meg a dolgot (O. N. -t nem tartom művésznek), hanem a saját életem felől, jobban mondva saját magam felől. Több példát is láttam arra már, hogy valaki, aki megrögzötten hitte, hogy amit ő csinál, az vitán felül állóan jó, és semmi esetre sem hallgatja meg a bíráló véleményt, csak a dicséretet, a végén csúnyán és nagyot esett, még akkor is, ha az indulásnál tényleg remek volt, amit csinált.

       Köszönöm a történeteket, jó volt őket olvasni.

       Ugyanakkor azt juttattad eszembe, hogy ha elgondolkodnánk azon, amit egy-egy (még csak a jövőben elismert) zseni állít, és nem utasítanánk el visszakézből, mert mondjuk irigyek vagyunk rá, vagy nekünk így kényelmes (művészeti korszakváltás, esetleg rohadtul nem fűződik érdekünk ahhoz, hogy a felfedezés meghonosodjon (Semmelweis orvoskollegái), akkor ők is elismeréshez juthatnának már életükben. Tehát nem csak negatív-pozitív kritika létezik, hanem álnegatív és álpozitív is (jaj, az én kislányom biztos operaénekesnő lesz, már majdnem tisztán énekli a Hej Vargánét), és ezt aztán tényleg rohadt nehéz lehet kiszűrni… Komoly felelősségünk van közönségként.

       KedvelésKedvelés

     • Jaj, csajok, tegnap beállt mögém a sorba ON. Celebspotting-rovat.

       És még Bánki Gergely is kikerült minket a Németvölgyi úton.

       Ma meg futni voltam, köszönet annak, aki a hátteret biztosította. Ezt nem tudom, miért írom, biztos elismerésre vágyik az érzékeny lelkem.

       KedvelésKedvelés

     • 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Rita, jó a felvetésed. Ezek az emberek szerintem a dicséreteket sem hallották volna, mert őket az eredmény érdekelte. Az a baj, hogy nem szeretek írni. Nem aprólékosan. Így sokszor éppen a lényeg nem megy át. Ezért szeretem olvasni ezt a blogot, mert olyan, mint a puzzle. Éva adja az alapot és a hozzászólások kiegészítik. Ez olyan jó 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Igen, bizony.

       Élmény veled beszélgetni.

       KedvelésKedvelés

     • Köszönöm, tudom 😀 Nevetős szmájli!

       KedvelésKedvelés

     • Ebben nem értek egyet. Picasso és Dalí is koruk gigsztárjai voltak, az életművük értéke elvitathatatlan.

       KedvelésKedvelés

     • Ők nem is szerénykedtek 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Ezért megüthetem a bokám, de legalább itt hadd írjam le: nekem ő az egyszemélyes megtestesítője az ún. nőknek szóló média minden förtelmességének, és meggyőződésem, hogy minden megosztáskor meghal egy kiscica. És személyesen sért, amikor az, aki tőlem akar írás-órákat venni (sic! és muhaha), az ő írásait osztogatja a falán.

       KedvelésKedvelés

     • kiscica 😀

       KedvelésKedvelés

     • A könnyűzenész példára csak annyit, hogy az a zenész miután a kiadó megmondja mit csináljon vagy megteszi, vagy nem. Akár vállalva, hogy soha nem lesz lemeze..
       A férjem amatőr rockzenész. Nem is lesz soha más. Koncertezik, akár híres emberekkel, akár kocsmákban. Van DVD is. De azt játszik amit akar. Török Ádám mondta neki egyszer egy nagy sóhaj közepette: hát jó nektek, nem kell kurvának lennetek, azt csináltok amit akartok….
       Szóval ez is csak döntés kérdése.

       KedvelésKedvelés

     • Szerintem csak nem értjük őt.

       KedvelésKedvelés

     • Szia, örülök.

       KedvelésKedvelés

3. Nagyon-nagyon jó írás, vártam, köszönöm. Teljes mértékben együtt tudok rezdülni vele. Nem vagyok író, nem író vagyok, még csak alkotó sem kulturális értelemben, mégis nagyon hasonlót élek meg egy-egy csoportnap után (tehát amikor csoportot tartok). Napközben olyan mértékben hangolódik rá másokra, és úgy adom bele magam testileg-lelkileg, hogy amikor mindenki elment, én csak leülök, és konkrétan dadogok a fáradtságtól. Nagy szédelegve hazaérek, és onnantól beáll a kóma, azaz megszólalni sem bírok, töltődnöm kell, befelé fordulni, megemészteni és átdolgozni ami történt. A természethez és a kutyámhoz fordulok ilyenkor. Ez a zombiállapot eltart néha egy napig is, és ilyenkor nem nagyon viselek el senkit magam mellett, vagy csak úgy, ha nem kell értelmes kommunikációt folytatnom. Erről beszélgettem több baráttal-ismerőssel, annak az apropóján is, hogy elvárom a társamtól, hogy ezt tiszteletben tartsa és együttműködjön velem. A reagálás (egy-két kivételtől eltekintve) az volt, hogy nehogy azt higgyem, hogy van olyan férfi, aki ezt elfogadja, és “az élet nem így működik”. Márpedig én fenntartom, hogy de, nekem így működik, és attól vagyok jó a hivatásomban, mert “kikönyöklöm” magamnak ezt a feltöltődős saját-időt. A történethez tartozik, hogy a csoportjaimat a lányom apás-hétvégéjére szoktam időzíteni, ha néha mégis ütközés van, és a gyerek itthon van, akkor ellátom rendesen, kap egy ölelést, és egyébként olvas a szobájában. Elfogadta, hogy évente párszor ez így működik, én pedig szeretném azt hinni, hogy valóban elfogadta (és nem csak kényszerűségből). Kérdőjelek mindig vannak, de nem akarok már mindenre választ találni.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • De ismerős, amit írsz! Előfordul a saját munkámban is, hogy egy-egy nagyon rázós nap végére egyszerűen nem tudok normálisan beszélni a fáradtságtól (összefogni 9-10 ember munkáját, egyszerre közben még 2-4 dolgot csinálni, gyorsan, ráadásul pontosan – van benne feszültség rendesen), és ugyanígy pihenem ki. És ugyanígy nagyon érzékeny vagyok arra, hogy ha bárki és bármi belegázol a feltöltődőidőmbe. Szerintem teljesen természetes az igényed – ugyanakkor tudom, hogy ebből aztán bőven lehetnek konfliktusok.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Ezt az állapotot én is jól ismerem – felnőtteknek tanítok nyelvet és történelmet, és van, hogy nyolc órám van egyhuzamban, sokszor pörgős, kommunikálós, beszélgetős órák, amelyekben 120%-ban benne vagyok, mindenkire figyelek, koncentrálok stb. hogy a végén néha már meg sem tudok szólalni a fáradtságtól és nem bírok értelmesen kommunikálni. Ilyenkor csak arra vagyok képes, hogy ücsörögjek és nézzek kifele a fejemből, sportoljak vagy mondjuk háztartásozzak, mert aközben nem kell gondolkodnom. Normális társalgásra, döntések hozatalára nem vagyok alkalmas, csak egyedüllétre vágyom, és a férjem ezt maximálisan elfogadja – talán az a szerencse, hogy neki is az átlagnál nagyobb igénye van a magányos töltődésre és szöszmötölésre. Ilyenkor egyikünk az egyik a másikunk a másik szobában, vagy a konyhában mókolgat, jógázik, edz, olvasgat, ami nagyon jó érzés.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

4. érdekes volt…bár némely részt újra olvastam de élveztem a cikket…a mai világban csak az arc amit sokan viselnek.sokan szerepeket játszanak, és nincs őszinteség sem a kapcsolatokban sem a világban. viszont a felelem is csak egy kifogás. a hedonizmus os felfogás és a mának való élés pedig katasztrofálisan romba dönti a világunk….fontos hát hogy kikel vagy kivel kötjük ősze rövid életünk és kivel és kikel osszuk meg gondolkodásunk….sokan csak a saját maguk kreált énjüket vállalják fel… és a valóságot rejtegetik…… üzenet mindenkinek jobb kijönni a sötét szobából és elvezni a napfényt…mint rágódni és rettegni a sötétben egy életen át.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

5. Az előző kommentemben az “önzőség” ( 🙂 ) felől fogtam meg a témát, itt van a másik aspektus felől: hogy mennyire vagyok jó, és ezt hogyan tudom viselni, vinni. Ezt még nem fogalmaztam meg korábban, de valahogy úgy van bennem, hogy egymás mellett működik a kettő: 1) hiszem és tudom, hogy nagyon jó vagyok a szakmámban, hogy ez az a terület, ahol a legtöbbet tudom adni másoknak és magamnak, és ezt nem is szoktam lekicsinyíteni, vagy éppen degradálni a jelentőségét annak, amit csinálok. Ha és amikor megdicsérnek: megköszönöm, nyugtázom, és még egyet is értek vele. 2) ugyanakkor látom azt is, hogy a szakmai tudásomtól nem leszek semmivel sem több mint mások: emberileg ugyanúgy botladozom, tévutakon járok, rohan a lakás, lepasszolom fáradtság miatt a gyereket és kihagyom az edzést (nem sorolom…) – és ezeket is el szoktam mondani. Ha konklúzióra kellene jutnom, olyasmi lenne, hogy attól lesz hiteles az egész, ha az illető felvállalja, hogy a művészetben-szakmában stb. igenis jónak, nagynak, kiemelkedőnek tartja magát, ÉS felvállalja azt is, hogy emberileg meg pont ugyanolyan, mint mások. Ez esetben nem lesz ez a fordított hiteltelen katyvasz, hogy a saját alkotói nagyságát degradálja az illető és feláldozza a szerethetőség oltárán, miközben emberileg meg megpróbál felülemelkedni másokon, és piedesztálról néz le a köznépre.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Hű, de szépen megfogalmaztad!

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

6. Sziasztok!
   Én a szerénység-témakörhöz szólnék, mert nem vagyok művész.
   Szerintem amíg gyerekek úgy nőnek fel, hogy egy dicséretre jut öt leszidás, vagy az arány még rosszabb (nálunk kb ez volt), addig nem menő a saját érdemekre büszkén nézni. Egyszer voltam egy angol családnál, ahol nem túlzottan, mint néha az amerikaiak, de normálisan nyomatták a non-stop ego-boost-ot a kicsi, vékony tízéves lánynak, és a mai napig emlékszem rá, hogy apa egyik délután legalább 10x elmondta mindenki füle hallatára, hogy “Lauren, I’m so impressed that you took part in that swimming competition.” – és nem dobogós lett, csak részt vett, mert a suli mindnenkit benevezett. Álltam, és nem értettem, hogy mit dicsérgeti annyit, és fel se fogtam, hogy ez a normális.
   Én egy proli család első generációs diplomása vagyok, és egész gyerekkoromban azt kaptam, hogy azt hiszed, ezt most neked lehet, mert azt gondolod, olyan okos vagy. És igen, minden családtagomnál okosabb voltam/vagyok, amiről nem tehetek, mert ajándékba kaptam, de sokat segített volna, ha nem nyomnak le folyton emiatt. Most, jóval 30 fölött tudtam csak elmondani anyámnak, hogy ha kicsit is be merte volna látni, hogy milyen kapacitásaim voltak és fejlesztette volna ezeket, nem lenyomta volna, most nem haragudnék rá, hanem hálás lennék neki. Fel se fogta.
   Szerintem sokan vagyunk így, hogy nagyképűnek tűnünk a családban, mert nem hazudjuk le, hogy hamarabb látunk meg dolgokat, hogy gyorsabban oldunk meg problémákat, és hogy többre vagyunk képesek, mint a többiek. ha valaki nem arrogánsan csinálja, az is szemet szúr, mert még a kedvességben is fölényt szimatol, aki nagyon egyszerű, erről sok tapasztalatom van.

   Anyósom egy szőke liba, de elég egoista ahhoz, hogy menedzselje magát. Nyugdíjas korában kezdett el festeni, és most, 70 évesen van mögötte évente két kiállítás, saját netbookja, két kiadványa és könyvekben illusztrációi. Eleinte úgy néztem, mint egy törtető, nyomuló emberre, de már tudom, hogy ez a normális! nyomul, eladja magát, egyszerűen büszke arra, hogy tehetséges, és igaza van!

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

7. Jó kis írás lett! Helyenként még azonosulni is tudtam vele. Én építészként – aki a pénzkeresés mellett néha tényleg tervezni is tud, mármint adott a lehetőség – olyan alkotók közé tartozom, akire kizárólag alkotótársaim közössége figyel, a nagyközönség békénhagy. Sőt, merem állítani, tapasztalatból, nem is számítunk alkotónak szerintük.
   Ettől függetlenül pontosan úgy működünk, ahogy leírtad. Nem napi nyolc órában, és ha felálltunk az asztaltól, vége, ott kattog az agyban, aludni sem tudsz néha a gondolatoktól, ugyanakkor fantasztikus érzés amikor megleled az összefüggést, megvilágosodsz. Egész embert kíván – hogy komolyan neki tudjak ülni, gyerek megy a nagyszülőkhöz hétvégézni, mert a tisztábarakás, etetés, lemenni a kertbe, stb. egy más ritmus. Kizökkentene. Másik oldala: gyerek mellett pont emiatt nem lehet komoly alkotóvá válni, nekem nem sikerül. Mert a gyerek egy folyamatos kizökkenés, ha ott van, rá figyelek valamennyire akaratlanul is. Persze ha már megvan a koncepció, a lényeg, annak betonba öntése a számítógépben már rutin, ott már nem zavar, sőt inkább szórakoztat, ha ott lábatlankodik közben. De a lényeges alkotói fázisnál nem lehetnek külső figyelembe veendő tényezők – elfelejtünk enni, inni, csak a gondolatok. Imádom.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • haj, ez mennyire igaz (a gyerek, az alkotás és a ritmus).

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

8. .. és akkor mai szófosásom 3. fejezet következik. Engem gyerekkoromban a bigott keresztény-konzervatív nagymamám legyalult önértékelésileg, értsd: nem bántott, de “kordában” tartotta a lendületemet, kitörési kísérleteimet, sikereimet. Anyám nem foglalkozott velem, annál inkább a férje, a mostohaapám: “minek olvasol annyit, úgyis csak egy kurva lesz belőled.” Úgyhogy megkaptam az útravalót rendesen, de megugrottam a lécet, és még mindig/újra tudom az értékeimet. 🙂 Azt szoktam mondani, hogy a lányomnak én vagyok az egyszemélyes szurkolótábora, és a hangommal megtöltök egy egész stadiont, ha kell. Amikor említett nagymamám hallja, hogy dicsérem a gyereket, nem állja meg, és szól: “minek dicséred annyit, még majd’ a fejébe száll…” Vehemensen szoktam erre reagálni, csodáljátok-e? A lányomnak meg egészséges önbecsülése van, és ha azt mondom neki, szép vagy és okos, nem “átall” 🙂 úgy válaszolni, hogy: tudom. (és nagy vigyor mellé). Én pedig magamban: hálistennek, hálistennek….

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • 🙂 Milyen jó!

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • HÁLISTENNEK!

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • a lanyaim meg vannak gyozodve hogy okosak, szepek, joszivuek es ha egyszer veletelnul kicsuszik a szamon barmilyen mas jelzo akkor kikerik maguknak. Imadom azt is pl hogy amikor szoltam a lanyomnak hogy kerek egy olelest, akkor az volt a valasza hogy szivesen ad de majd csak akkor ha o is akar.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Igen, pont így, az enyém is ezt válaszolja. Ehhez viszont kellett az is, hogy én magam is azt képviselem felé több éve, hogy nincs mindig kedvem a testi kontaktushoz, és ezt jogom van felvállalni. Igen, még anyaként is – nem vagyok mindig elérhető. Ilyen formában előkészítve a talajt, teljesen logikus számára amikor a szexszel kapcsolatos beszélgetéseink során újra és újra aláhúzom számára, hogy kizárólag olyan érintést fogadjon el, amit ő is szeretne. Nincs potyázás, senkitől (haveroktól, tanárbától, SENKITŐL). Ha úgy érint meg, hogy az túlmegy a határaidon, jelezd. Bár ez már egy másik téma 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Lehet, hogy másik téma, de nagyon fontos. A legkisebb korban el kellene kezdeni tanítani erre a gyerekeinket, hogy mindig szabad nemet mondani, a neki nem tetsző testi érintésekre. Nagyon rossz módszer arra kondicionálni egy gyereket, hogy tűrje el az ilyesmit. És bizony ez ilyesmikkel kezdődik, hogy akkor is puszit kell adnia Amál néninek, ha viszolyog tőle.

       KedvelésKedvelés

     • igy van, es utalom hogy Magyarorszagon allandoan puszit kell adni mindenkinek. Angliaban pl ez nem szokas. Es amikor egyszer gyerekkent Finnorszagban jartam es tobbedmagammal finneknel laktam, szegenyek ok sem ertettek hogy mi ez a szokas, ezert inkabb allandoan adtak puszit, nehogy veletlenul megsertsenek minket. merthogy elore figyelmeztettek oket hogy nalunk magyaroknal mindenki puszilkodik. A finnek egyebkent megjegyeztek a vegen hogy milyen kedves dolog ez a puszizas, hat szerintem nem az. Kulonosen nyaron amikor 40 fok van es mindenki izzad. aaaaaaaaaaaaaaa engem meg az is zavar ha valaki belep a szemlyes terembe, nem meg ha puszit ad. a masik veglet meg az afrikai munkatarsaim, akik olelgetnek fut fat, mert naluk igy szokas. errol mar irtam. hogy amikor eloszor olelt at en kb ugy alltam ott mint aki nyarsat nyelt, teljesen lefagytam. bar nekem meg az oleles is szimpibb mint a puszi, ha mar nagyon bele kell maszni a szemelyes terembe.

       KedvelésKedvelés

     • Én még emlékszem gyerekkoromból, mennyire undorító tud lenni, mikor a ritkán látott rokon beesik több óra utazás után, izzadtan és büdösen, amolyan vonatkupé szagúan, és nem csak, hogy puszit kellett neki adni, de hagyni illett, hogy összevissza ölelgessen. Hiába tiltakoztunk és bújtunk volna ki ebből a gusztustalan szeretgetésekből, ami minden gyereknek “kijárt”, egyszerűen nem szabadultunk. A felnőttek nevetve nézték a jelenetet, mi meg utána undorodva törölgettük az arcunkról a izzadsággal keveredett rokonnyálat, fúj.

       KedvelésKedvelés

     • Én sokszor a puszit akkor sem viszonozom, ha telefonban hangzik el hogy puszi! Nem szeretem az ilyen oktalan puszilózást 🙂

       KedvelésKedvelés

   • Igen, igen, az milyen már, hogy valaki megdicsér, és egyszerűen azt mondom, “köszönöm”, vagy ne adj’ isten “köszönöm, tudom”, és nem teszem hozzá, hogy “jaj, ugyan már, nem nagy ügy”, esetleg “jaj, nem is, csak úgy mondod”, akkor milyen fura felvont szemöldökkel néznek egyrészt, másrészt meg beáll a társalgásban egy fura szünet, ahol a csend helyén az én szabadkozásomnak kellene lennie. Néha nehéz megállni, hogy ne kezdjek mű-szabadkozásba mégis.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • :-)) ugye? de jó, hogy így megfogalmaztad, ezt a röpke csendet én is ismerem…

       KedvelésKedvelés

9. Én ismerek egy tényl…

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • 😀 Vártam!

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • 🙂

       KedvelésKedvelés

10. Mennyire imádom, ha néha nagyritkán sikerül bekukkantani egy-egy igazi pillanatba a művészek életéből. Ez lett a kedvenc bejegyzésem, szívem szerint az utcán osztogatnám röpiratként a járókelőknek. Pont arról szól, ami engem a világban talán legeslegjobban zavar. A szerénykedés. (A -meglehetősen ritka- valódi szerénység, ami belülről jön és hiteles az olyan mint egyetlen valódi virág egy rakás ronda műanyag között.) Ez a képmutatás annyira viszolyogtató, jaj, olyan nagyon egyetértek most ezzel az egésszel. Néha eszembe jut, hogy azok a művészek vajon, akik már ebbe az imidzs- és magazinvilágba nőnek, nevelkednek bele, azok mennyire lesznek képesek kiteljesedni művészetükben, szenvedélyeikben, tehetségükben. Vajon le tudja győzni bennük ez a belső tűz a megfelelni- a minden áron tetszeni vágyást? Megtapasztalhatják-e egyáltalán az alkotás ilyen szabadságát, amiben elfogadhatja magát olyannak, amilyen, lehet teljesen önközpontú, koncentrált, meg ilyenek? Művésznek lenni, úgy érzem nagy mélységeket és magasságokat is jelenthet, de semmiképp sem átlagéletet.
    És itt most eljutottam a közönség hétköznapi tagjaiközt, akik között ott csücsül egy rakás ember, akik eszméletlenül tehetségesek, jók, ügyesek, erősek valamiben, és környezetük (valami a világban) mindent megtesz az ellen, hogy ez a valami kibontakozhassék. Én, bevallom, rohadtul utálok szerény lenni, amikor büszkeségre lenne okom. Sőt, azt hiszem, már képes vagyok arra, hogy bármilyen teljesítményemet jelentéktelennek minősítsem, mert tudom, ezt kell tennem ahhoz, hogy ne tartsanak hülyének/bunkónak/beképzeltnek/álmodozónak/stb.
    Egyébként nem tudom régen hogy volt ez, de akkor mintha épp az lett volna az elfogadott, hogy a művész, a színész, író, fényévekre van az átlagembertől. Mintha akkor még nem attól féltették volna az anyák gyerekeiket, hogy a művészet bizonytalan egzisztenciát jelent, hanem attól, hogy elemészt. (Jó lehet, hogy a művészek saját gyerekeiket még mindig ettől féltik.) Valamikor mostanában olvastam egy kis szösszenetet arról, hogy az is, hogy megváltozott, hogy most a nagy amerikai filmsztárok mindent megtesznek azért, hogy a fimeken és díjkiosztókon kívül egyszerű, tisztes, józanéletű átlagembereknek tűnjenek, a fénykorban pedig mindent megtettek azért, hogy még véletlenül se tűnjenek ilyen kevéssé különlegesnek.

    Bocs, ha időnként zavaros vagyok, de mivel elég kevés időm van, baromi nehéz normálisan összeszedni a gondolataimat, hát még fogalmazni!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Pedig jó ez! Ne szerénykedj!

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszi. Talált.

        KedvelésKedvelés

    • latod? egy ujabb kiralylanysag 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • 🙂 Köszönöm!

        KedvelésKedvelés

11. És a közönség bosszúja.
    http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pet%C5%91cz_Andr%C3%A1s&oldid=3052598
    (kockásinges sztori a nő vagyok, vagy miben)

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • jaj!!! leleplezed itt a haverjaimat, akikkel minden évben a nagy művészek gyűjtőtáborában nyaralunk 😀

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

12. Nagyon szeretem az írásaidat. Végre egy gondolkodó gondolatébresztő lény.
    Azt hiszem, tudok rajongani könyvekért, színészekért, zenészekért, de valahogy direkt nem akarom tudni milyen az életük otthon, nem érdekel, hogy ők is emberek. Megköszönöm, amit adni tudnak, de nem akarok vájkálni a hétköznapjaikban. A színészeknek talán a legnehezebb, nekik minden nap élni, elégni és alkotni kell a színpadon, elmondani és átadni, És ebből megélni persze.. Talán az íróknak és képzőművészeknek lehetnek korszakaik, nem kell minden nap ugyanazon a fordulatszámon pörögniük. Úgy gondolom az igazi művész nem lehet öncélú. Elmondani, átadni akar valamit, amit csak ő tud, tud valamit és ennek a tudatában kell lennie, különben miért csinálná… és pont ezért, igaz, hogy nem kéne, hogy olyan abszurd, ha meg akar felelni. Tudni kell az embernek, hogy ő igazi, és ha nem is érti mindenki, lesz, akinek pont ő jelent majd kapaszkodót egy adott élethelyzetben, egy napon, egy percben. Tudnia kell, hogy szükség van rá, mint valamiféle éltető energiára, mert benne van az a tűz, amit nem lehet bezárni.
    Azt nem tudom, hogy ez egocentrikussággal jár e, önzőséggel-e, vagy egyszerűen egy létforma…
    Talán nem ismerem őket, talán tényleg csak az a rész érdekelt, hogy mit akar mondani, átadni, leírni…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Érdekes ez.

      Ha a színész sikeres, vagy keres pénzt másból is, neki is lehetnek korszakai. Úgy értem, megengedheti magának. Művészúr is elment 2007-ben hónapokra Angliába. Fáradt, helyét nem találós, vagy filmes korszakai mindenkinek vannak. Kis szünetek. Nyár.

      Keith Jarrettet szeretném most megfejteni, arcát figyelem, meg a nyilatkozatait.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

13. Mit is fűzhetnék hozzá, eltalált nagyon. A férjem alkotói válság közepén. Apátia, letargia, néha nagy nekifutással dolgozik étlen- szomjan, és én _tudom_, hogy nem kellene megzavarni, de a csekk nem fietődik be, aháztartás szalad, és a nap nekem is 24 órából áll. Egy részem boldog, hogy végre alkot, a másik aggódik, hogy soványodik megint, a harmadik meg lázad, hogy most én cipelem az életünket. És közben tudom, hogy ez nem lehet másként, nincs élrevasalt nyolctól négyig festő, és hogy azért szerettem belé, mert olyan nagyon nem aprókockás, és annyira magbiztosan bátor, de hogy ilyenkor magányos vele élni, az nem kérdés.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az én párom nem művész, hanem tudós, de ugyanez. És én azért adtam fel a saját hivatásom, mert én is ugyanez lettem volna, de popsitörlés közben nem lehet alkotni. Nekem önmagában azzal még nincs is bajom, hogy a háztartás egésze és életünk nagy része az enyém ilyenkor, inkább azzal, hogy a kicsi gyereknek milyen nehéz megmagyarázni, hogy apához most három napig semmiért nem szólunk. És még ezt is elviselném, az igazi kiszúrás, amiért sírógörcsöt kapok gyakran, az az, hogy az előző felesége két gyereke, akik felé óriási lelkiismeret-furdalása van, hogy otthagyta őket és nem szereti őket, még ilyenkor is mekkora prioritásokat kap, a saját gyereke meg semmit.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

14. Nagyon, nagyon jó lett, köszönet érte! Meg azért is, hogy rengeteg gondolatot indított meg.

    Egész bizarrnak tartom, hogy a hétköznapiság – amely nem feltétlenül csak pozitív képzettársításokat indít el – művészek esetében hirtelen pozitív tulajdonság lesz. Mintha a tömegnyomás és a rajongók azt akarnák sugallni (önmaguk felé? meg kifelé is?), hogy “de, te normális vagy, hétköznapi, OLYAN MINT MI, csak épp te állsz fönt a színpadon, ahol mi legfeljebb az álmainkban [mi csak az iskolai színpadon álltunk, de akkor is rohadt lámpalázasak voltunk…]. Neked dobta a gép.” Pedig nem a gép dobta, valamiért odakerült, és ebben a valamiben benne van a szerepelni vágyás, az óriási ego, akár még a kiválasztottság-tudat is.

    “Ez valami társadalmi közmegegyezés, sosem revideált, vizsgált tömegsport, hogy körbejárkáljuk, izgatottan taglaljuk az alkotó embereket, és nagyon szeretnénk, hogy ne csak zseniális, hanem szerethető is legyen. Decens, rendezett, szerény.”

    Részben nem abból fakad ez vajon, hogy szeretné a tömeg, hogy olyan legyen, mint ők? (“ne légy már olyan kiemelkedő, az nyomasztó!”)

    Sosem voltam igazán rajongó típus – pl. együttesekért tudok, de a tagokért emberileg nem –, és csomó vitám volt rajongókkal, hogy igen, attól még én rajonghatok a zenéért, hogy azt tartom, az énekes és a gitáros is egy orbitálisan nagy pöcs. De túlzottan nem is érdekel, mert a művészetük érdekel, és nem ők.

    “Gyanítom, a színész- és zenészöngyilkosságok jelentős része is összefügg ezzel, hogy milyennek akarta látni őket a közönség, és milyen iszonyatos energiával próbálták titkolni, hogy ők valójában milyenek, és pótszerrel oldották ezt a rettentő stresszt.”

    Szerintem is nagy szerepe van ennek. Mindenki vár tőled valamit művészként, mindenki látni akar valamilyennek – és ebbe vagy belemész, vagy irgalmatlan küzdelmed lesz. És akkor még hozzájön az, hogy sokan a saját problémáikat is szeretnék a művészre önteni, hát mit tudna kezdeni vele? (ha láttátok a Kölyköd voltam c. dokumentumfilmet, abban Pataky Attila olvas fel leveleket – döbbenetes, mik szakadnak ki emberekből, mit osztanak meg az idoljaikkal. Iszonyatos nyomás lehet, mert ezekre mit tudsz lépni? Ha meg elszigeteled magad, akkor egyből megkapod, hogy nem vagy elég közvetlen!)

    A munkámból adódóan állandóan dolgom van élsportolókkal, és ők sem egyszerűek. Meg nekik sem egyszerű. Nem véletlen, hogy most már profi segítőszervezetet akarnak létrehozni Nagy-Britanniában visszavonult élsportolóknak, mert ijesztően magas a depresszió és az öngyilkossági kísérletek száma. Egyfelől ott van, hogy aktív korában hatalmas sztár valaki, hétről hétre tízezrek tombolnak, a figyelem középpontjában van, keresik, rajongják. Másfelől visszavonulás után gyakran ott a nihil. És a gyászidőszak, ami ezzel jár.

    A témához egyébként ajánlom a Rolling Stone magazin összegyűjtött nagyinterjúit – igen tanulságosak a zenészekkel, színészekkel, sőt, még politikusokkal is készített beszélgetések.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • attól még én rajonghatok a zenéért, hogy azt tartom, az énekes és a gitáros is egy orbitálisan nagy pöcs” — igen, és mégis ébred az illúzió könnyen. Én is összekonstruáltam gyanútlanul egy művészúr-magánszemélyt a szerepeiből. Mert beleszédüünk a nagyságába, megigazulunk, jók lehetünk általa, beleképzeljük az arcba, a fizikai jelenlétbe a szerepet, és AZ NEM LEHET, hogy aki ennyire érti a zenét/szót/emberi viselkedést, az érzéketlen, szemét élőben. Pedig gyakran de. Meg ki tudja, nem ismerjük meg soha. Illetve hárítja a rajongást, elfáradt, vagy kifutotta magát az alkotásban, elege van.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És az “az nem lehet”-ből aztán sok mindenre magyarázatot konstruálunk, becsapva magunkat.

        Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy miként látszik az egész rajongási és idolépítési folyamat egy művész szemszögéből, és mivel sajna (vagy szerencsére?) nem lehet mások fejébe költözni, maradnak a megnyilvánulásaik.

        Az egyik legérdekesebb dal, amit erről hallottam, a Buck 65 nevű (tökismeretlen) nagyon okos és művelt kanadai előadóművésznek a Centaur című száma, ami elég obszcén humor alá rejti a beskatulyázásról szóló gondolatait. Adott a férfi, akit kentaurnak neveznek a hatalmas farka miatt, és mindenkit kizárólag csak ez az egy dolog érdekli – az emberek konstruálnak róla egy képet, és ebbe megpróbálják belegyömöszölni, függetlenül attól, hogy mi van emögött. Tulajdonképpen a felépített illúzió az, ami “életre kel”, és ezzel börtönbe is zárja. És jön a csalódás, amikor nem felel meg a mások által felépített illúziónak.

        KedvelésKedvelés

15. Nem a szerénység témában, hanem az egyik mondatoddal kapcsolatban pár gondolat:

    Nem gondolom, hogy jogos az a felvetés, hogy szegény művészek “hogyan szervezzenek maguknak teret, időt, sötétített autóban, távoli birtokokon, hálószobákban, hogy biztosan lehessenek néha kompromisszum nélkül önmaguk”. Van jónéhány világszerte/országszerte ismert művész, akinek a magánéleti mindenféléjével nincs tele a média, meglátásom szerint azért, mert ők nem a pletykákon akarnak feltűnni és megélni. Valószínűleg az viszont igaz, hogy nem könnyű egyik művésznek sem ezt magában elrendeznie (mármint azt, hogy hogyan viszonyuljon az ismertséghez).

    Másrészt nekem például az anyukám olyan ember, egyáltalán nem művész, hogy gyerekkoromban sehova (vásárolni a boltba, kirándulni, színházba, sétálni egyet akárhol) nem tudtunk úgy elmenni, hogy fel ne ismerjék páran, még a külföldi nyaralásokon is mindig, kivétel nélkül, belénk botlott valaki. Én annyiból utáltam, hogy többnyire meg kellett állni beszélgetni velük (hangsúlyozom ismét, nem egy színészről van szó, akitől normális ember nem vár különösebb reakciót, ha felismeri az utcán), másrészt viszont jó volt látni a rajongásukat. Az ő szakmájának része az extra adag empátia (ezért kevéssé voltak megúszhatóak ezek a megállások), de nem hiszem, hogy ezt egy színésztől/írótól is elvárnánk.

    Harmadrészt nekem nagyon szimpatikus a holland felfogás, amikor a nappali utcára néző óriási ablaká(i)n nincs függöny, mert függönyt az tesz, akinek takargatnivalója van. Mondjuk én személy szerint sokat mászkálok a saját lakásomban a közerkölcs szerint túl kevés ruhában, ezért néha nem jön rosszul egy függöny, sokszor volt is, de a mostani lakásunkban csak a fürdőszobában van (pont a zuhanyzóra lehetne belátni), máshol nincs, és ez így jó. (Nekem… 🙂 )

    Kicsit elkanyarodtam, de nem leszek álszerény és megerősítés nélkül is azt gondolom, hogy ez nem baj. 🙂

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A pletykalapokban konstruált “valóság van”, nem olyanok, nem az fedi fel a titkaikat, sőt, éppen elrejti. És egyáltalán nem a pletykalapbeli jelenlét a vízválasztó, anélkül is nehéz kimenni az utcára, beülni egy étterembe, folyton fogadni a visszajelzéseket, viselkedni, kedvesnek lenni, autogramot adni, végighallgatni az embereket. Meg amikor hallják a nagy művészként, hogy lezsidózzák/buzizzák őket, szóval nem csak kellemes. Ha az én gyerekem hisztizik az utcán, nincs semmi, ha a híres színészé, mindenki megjegyzi róla, jellemzően imádjuk ezeket a kotnyeleskedő “mások nem tudják, de mi igen” információkat.

      Hollandiában a nagy művész biztosan lefüggönyzi a nappaliját, vagy villában lakik.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valószínűleg a nézetkülönbségünk abból ered, hogy máshogy viszonyulunk a színészekhez. Én nem ismerem fel őket az utcán, nincs rá igényem, és nem várom el tőlük, hogy szóba álljanak velem ismeretlenként ha esetleg mégis felismertem őket. Ha látok egy szülőt, aki felpofozza a gyerekét az utcán, azt elítélem és megjegyzem és másnap is fel fogom ismerni (a hiszti kicsit más, mert sok oka lehet, nem látok fél perc alatt mögé). Nincs különbség művész én nem művész között.

        KedvelésKedvelés

    • A függönyökkel kapcsolatban: 5 évet éltem egy skandináv országban, nem voltak függönyök, és fájt. Nem azért mert titkaim vannak, hanem mert jogom van a privát szférámhoz. A belső világomhoz. És a titkaimhoz is egyébként 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Akkor miért nem tettél fel egy függönyt 5 év alatt? Vagy az fájt, hogy másnál nincs? Én nem azt írtam, hogy senkinek ne legyen függönye, hanem azt, hogy nekem tetszik, és nekem jó, hogy nincs. (Persze én is laktam olyan lakásban, amelyiknek minden zugába mindenki beláthatott, ott volt pár függöny, mert nekem is van privát szférám, de feljebb a nappaliról írtam, nem az egész lakásról.)

        KedvelésKedvelés

      • Több oka is volt, hogy nem tettem fel függönyt, de kiemelem a két legfontosabbat: az élettársam skandináv volt, és neki így volt jó, így volt természetes, én pedig elfogadtam, hogy ahová érkezem, annak az országnak a szokásait kell felvennem, nekem kell beilleszkednem 2) 18 éves voltam és nem volt még elég (lelki)erőm, hangom és kompetenciám, hogy ilyen formában kilógjak a sorból, és szembemenjek a szokásjoggal és a társam egész családjával-rokonságával, ismeretségi körével.

        KedvelésKedvelés

      • Értem. 🙂

        KedvelésKedvelés

      • én többek között ezért IS szerettem finnországban és svédországban élni, a függönytelenség miatt. időnként belestem, de ha úgy éreztem, intim pillanatot lesek, félrenéztem. mert a skandinávok is ilyenkor félrenéznek. maguktól. ez már bennük van. úgy írnak, ahogy beszélnek. úgy beszélnek, ahogy gondolkoznak. úgy gondolkoznak, hogy azzal mást ne sértsenek.
        többnyire.

        KedvelésKedvelés

16. A cím azért ilyen többértelmű egyébként (félelem: “nem leszek szimpatikus”, elhatározás: “én aztán nem leszek szimpatikus”, illetve disclaimer: “ezzel nem leszek szimpatikus, de…”), mert volt még egy rész, magamról, hogy én hogy vagyok az írással és a szerénységgel, de ezt egyszerűen képtelen vagyok megírni.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Épp ezt hiányoltam belőle. Mindig vártam, hogy na majd biztos a következő bekezdés lesz az. De ezt most nem azért mondom, mert gond lenne, csak olyan érzésem volt, mintha végül majd oda futna ki ez az írás.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

17. Nagyon tetszik az írás és a hozzászólások is, csak ámulok bámulok!
    „Ezennel nyugodt lélekkel kijelentem: az alkotó lények — bárkiket is nevezzünk így — nagy többsége elviselhetetlen görény”
    Egy interjúban mondta Robin Cook, az orvosból lett író, hogy minden nagyszerű, szakmailag megkérdőjelezhetetlenül kiváló orvos, egy arrogáns fráter az életben, ő egy kivételt sem ismer. Az udvarias, kedves orvosoktól meneküljünk, mert csak a középszerűségüket palástolják ezzel. Hozzátette azt is, mégis általában nekik van több páciensük, mert az emberek összekeverik a kedvességet, a szerénységet a szakmai kiválósággal.
    Ezt lehet látni a művészek megítélésénél is. A nagy művészről nem feltételezik, hogy egyébként arrogáns, mindenkin átgázoló, önző dög. Úgy hiszik, ha tényleg „görény” lenne, nem lehetne olyan briliáns a szakmájában. Csak a halottnak bocsátják meg a gyarlóságot, élőnek soha. Egyébként is jellemző a magyar viszonyokra, hogy a művészt életében nem illik megbecsülni. Ahhoz, hogy ne váltsanak ki irigységet, előbb meg kell halniuk 😦
    A sztár legyen egy közülünk, sőt legyen különb, legyen példás a magánélete, ő ne kiabáljon a szeretőjével a parkolóban mint mi, mi több neki ne legyen szeretője se, mert ő példakép. Ő nem veszekedhet a pincérrel a hideg, mócsingos leves miatt, mert róla már másnap megírják mekkora egy tahó. Elvárás még, lehetőleg éljen ugyanolyan körülmények között, küszködjön ugyanazokkal a piti problémákkal, mint a rajongói, mert akkor lesz szerethető. Az all inclusive, luxus, világkörüli utat ellenben nem szabad elmondani, ha kiderülne mégis, nagyon kell magyarázkodni, mert akkor jön az össznépi utálat. El kell mondani a tévében, hogy neki is hitel van a házán, amit nem tud fizetni, ráadásul nem jön ki a nyugdíjából, akkor nagyon fogják szeretni. Megfigyeltem, visszatérő momentum a bulvárújságokban, hogy a friss apukává vált kőgazdag világsztár kialvatlan, mert nem bírja a gyereksírást és a többszöri éjszakázást a gyerek mellett. Az olvasó pedig mosolyog elégedetten, elképzeli Al Pacinot a szobakonyhás panelban, amint (a papírvékonyságú falak miatt) fejére húzott párnával veszekszik a feleségével, ne kelljen már megint neki kelni a gyerekhez, az előbb is tiszta kaka lett a pelenkázásnál…olyan szánalmas ez az igény tényleg.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jó az, amit az orvosokról írtál. Az én értelmezésemben viszont a szakmai tudás(zsenialitás) és az emberség nem zárja ki egymást. Én jó szakembernek tartom magam és kedves is tudok lenni a betegekhez.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az egyik általam ismert legkedvesebb ember egy kiváló és nagy tudású orvos, aki teljesen magabiztos, nagyon jó és elismert a szakmájában, emellett pedig normális, érzelmileg intelligens, érzékeny, empatikus jó ember. Talán azért van ez, mert ő nagyon elhivatott, és nem úgy tekinti magát, mint egy istenséget – ahogy sajnos sok doki – hanem egy munkáját jól végző embert, akinek az a hivatása, hogy legjobb tudása szerint segítsen az embertársain. Nem néz le senkit, akárkivel jól elbeszélget, és emellett határozott, nyugodt – nagyon egyben vagy az egész ember, de a nagyképűség és az álszerénység is távol áll tőle.

        KedvelésKedvelés

      • Én menekülök a betegeit lekezelő orvostól, egyáltalán nem érdekel, hogy nyiszál vagy milyen diagnoszta, mekkora istenkirály a szakmájában. ( a menő/sikeres/jóképű pasik hasonló módon vonzzák a nőket, mint lepkéket a fény.) Az találja meg a helyes terápiát, aki képes félretenni magát és rámfigyel.

        Leszarom a tehetséget, ha elviselhetetlenül arrogáns a művész. Nekem kiábrándító az effajta kilógó lóláb.
        Nem értem, hogy igazolhatja a tehetség az emberi gyengeséget. Elfedni sem tudja, ha közel megyünk hozzá. Márpedig a gőg, a nárcizmus, az önigazolás folytonos keresése arról árulkodik, hogy az illetőből hiányzik a valódi, senki bántására nem szoruló magabiztosság. Talán, a belső iránytűvel megáldott alkotó nem igyekszik elfogadhatónak lenni, mert eleve az, nem? Ahogy mentes a tehetsége piedesztálra állításától is. Önmagát nem méricskéli folyton. Mondjuk úgy, hogy nem függ a teljesítménye külső, avagy belsővé tett értékelésétől, de nem azért, mert lenéz, mércén alulinak ítél másokat- ez a nárcizmus-, hanem más köti le a figyelmét. Vonzó tud lenni, anélkül, hogy törekedne rá, anélkül hogy eladná a lelkét.
        Nehéz a lelki egyensúlyt megtartani, tartok tőle hogy születni kell ilyen egyéniséggel.

        KedvelésKedvelés

      • Akiről írsz, az az ún. szimpatikus művész.

        De szerintem nem tudjuk meg, igazából milyenek, oké, láttunk már rocksztárt, aki összehányta, megdugta, adócsalt, láttunk olyat, aki azt hiszi, a népszerűségével visszaélve, neki szabad. De a művésznek az alkotás a dolga, nem ígért mást, a többiben ugyanúgy ptk. és btk. az irányadó, mint a halandókra. A személye azért számít ennyire, mert korunk médiája tematizálta, bízvást számítva legaljasabb, leskelődó, inszinuáló, pletykálkodó, kárörvendő, viszonyítgató hajlamainkra. Nem az élete igazolja a művész művét, és a műve nem is az élete tükre, Petőfi nem szerette (nem bírta) a bort, Radnóti is megcsalta Fannit stb. A mű a lényeg, nem az esendő ember.

        A másik, hogy igenis elégnek az alkotásban. Olyan energiákat, figyelmet, rangsort igényel a (nagy) művészi lét, hogy az eléggé megnehezíti a civil hétköznapokat, gyakran előkerülnek a pótszerek, a kételyek, az önigazolás, a paranoia, belefáradnak a mindig egyforma kérdésekbe, a felfokozott érdeklődésbe, mert erre a nehéz létre több figyelem is irányul, mint ha nem lenne híres az illető. Eddig a nagy művészekről írtam. A többieknek persze ürügy a művészség a görénykedésre, olyasformán, mint Hjalmar Ekdalnak A vadkacsából, aki “a találmányán dolgozik” feltűnő szuszogások közepette minden nap ebéd után a kereveten.

        KedvelésKedvelés

      • Radnóti megcsalta Fannit??!:-(( Na, kész vagyok..
        Pont most olvastam Törőcsik Marit valahol (fogalmam sincs, emberileg milyen a művésznő), arról faggatták hogy a korral jobb színész lett-e. Azt mondta, a korral nem jár semmi, a személyiség viszont átüt a játékon. A lélek romlása, a silány emberi minőség meglátszik a színészeten, így rossz ember nem lehet igazán nagy művész. Nekem ezt nagyon nehéz lenne felfedezni színészi játékban,-könnyen megvezethető vagyok, és a színész azért dolgozik, hogy elvarázsoljon- de értem, mire gondol. (Aztán lehet, hogy T.M is jól megvezetett.)

        Nem világos: a nagy és a nagyon tehetséges alkotót két külön kategóriának tartod, akikre más-más szabályok vonatkoznak?
        Különben fenntartom, hogy nem szükségszerűen “romlik el” a rendkívüli alkotó, nem kötelező ezt az árat megfizetni és megfizettetniük a világgal. Hirtelen egy példa sem jut eszembe mondjuk. Csíkszentmihályi “Kreativitás” című könyvében pontosan az alkotás lélektanát járja körül, a kutatás alapjául vagy száz befutott, 60-on felüli kortárs alkotó (fizikustól zenészig) életútja szolgált.

        KedvelésKedvelés

    • De jó! 😀

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Vacskamati,
      azzal nem értek egyet, hogy a kedves orvos középszerű. több kivételt is tudok rá, szakmája egyik legjobbja és tényleg jó fej. ezt valszeg olyan mondja, aki maga nem jó fej és vagy nagyszerű, vagy középszerű orvos. 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • tudom, Cook mondta, nem te

        KedvelésKedvelés

      • Cook azt hiszem elismerte magáról, hogy orvosként nem volt valami fenomenális. Viszont gondolom kedves volt 🙂

        KedvelésKedvelés

    • Nagyapám nagy tudású orvos volt, rendkívül jó diagnoszta, mindig nyitott szakember. A betegei imádták, bárkit, bármikor megvizsgált, nem volt anyagias, segíteni akart, gyógyítani, megoldani a problémát.
      Otthon viszont görény volt, agresszív, hisztis, önző, bántalmazó. Erről leginkább nagymamám tudna mesélni, mi közvetve kaptunk az allűrjeiből.
      Imádtuk egyébként a humorát és az agyát, de elviselhetetlen volt, amikor nem az történt, amit ő akart.
      Sokat töprengtem ezen (pláne, hogy kedves leszármazottja is vitte tovább ezt a vonalat), szerintem szorongott, és a sok siker, a határozottság, az önkényes döntések mögött (volt, hogy lelépett a munkahelyéről és húzott a nyaralóba, neki még ezt is tolerálták) egy hihetetlenül bizonytalan, alacsony önértékelésű ember állt. Vagy nem tudom…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem arról lehet szó a “szorongás” mögött, hogy egyszerűen megengedte magának ezt a viselkedést azok körében, akiknek az elismerése kevésbé volt fontos a számára? A hivatásával azonosult, a férji, apai minőségével nem.

        KedvelésKedvelés

      • Azért jött a számra a szorongás szó, mert anyám követte őt a tudományos karrier útján (hihetetlen megfelelési kényszerrel persze), és az ő félelmeivel, motivációival, viselkedésével már jobban tisztában vagyok. Néha megdöbbentem, mennyire szét volt csúszva otthon, és úgy kellett a szó szoros értelmében összekaparni. Lehet, hogy ez csak az Egó játéka volt, de szomjazta a pozitív megerősítést. Nagyapámmal kapcsolatban is arra emlékszem, hogy nagyon is szüksége volt a család elismerésére, intellektuálisan és érzelmileg is, nem csak a háttérország biztosításával.

        KedvelésKedvelés

      • Rémlik mintha Cook is magyarázta volna, hogy mi ennek az oka/okai (arra viszont nem emlékszem). Úgy beszélt róla mintha törvényszerű lenne a “pókróc”-ság kialakulása a nagy koponyáknál. Sajnos már nem tudom visszakeresni ezt az interjút vele, mivel kb. 15 éve olvastam. Viszont tegnap (míg kerestem az ominózus riportot), olvastam egy magyarországi nyilatkozatát, azért itt is sejteti, hogy nem valami rózsás a helyzet és ezt az orvosok tudják, csak mi nem (pedig a magyar viszonyokat nem is ismeri):
        “A „Kóma” megírása előtt mindegyik ilyen témájú film vagy sorozat egy idilli, romantikus képet festett az orvosokról és magáról a tudományról. Egy homogén kép tárult elénk az orvosi társadalmat illetően: minden csodásan működött. A „Kómá”ban az a legmeglepőbb, hogy az egyik „rossz fiú” egy orvos, mely a társadalmat igencsak megdöbbentette, kivéve az orvosokat.”

        KedvelésKedvelés

      • Nem ismerem Cook munkásságát, de utána fogok nézni. Még jól jöhet!

        KedvelésKedvelés

      • Az orvosi szerep, az orvostudomány egy hatalmas kulturális tabu. Mint az anyaság szentsége, a házasság intézménye, vagy a történelmi egyházak érinthetetlensége. Haladóbb szellemű társadalmakban már jóval korábban kikezdték ezeket a tabukat, nálunk még mindig megy az ájtatoskodás, a fölé-és alárendelt viszonyok védelme.

        KedvelésKedvelés

      • Még mindig kényelmes köpeny az orvosi szakma. A titulus önmagában DT-rendszámmal felér. Ha nem tisztelnék ájultan a doktort, mint egy félistent, lenne oka kölcsönösségre törekedni a munkában és a magánéletében.

        KedvelésKedvelés

      • Elismerem ezt én is, anyukám orvosként mégis napi szinten tud történeteket mesélni arról, hogyan oktatják ki az akár több éve hozzá járó betegei, hogy ne ezt vagy azt írja fel, hogy a diagnózisa szerintük nem jó, valamint, visszajönnek kontrollra, lehordják, hogy semmit nem javultak, majd mikor rákérdez, hogy az utasításoknak megfelelően alkalmazták-e a felírt terápiát: ja, hát azt a receptet ő ki se váltotta, minek. De még vécére sem surranhat ki, mert máris megrohanják, az előre egyeztetett időpontjaikban viszont rendre képtelenek megjelenni. (Ez ugyanolyan bunkóság, mint fodrászhoz előre egyeztetett időpontban nem elmenni, “mégsem értem rá”, anélkül, hogy odaszólnánk. Nincs különbség.)

        KedvelésKedvelés

      • Időpontra nem elmenni (telefonálás nélkül), terápiát nem betartani, később még is reklamálni tényleg bunkóság! Viszont nem értem miért ne közölhetném az orvossal, ha egy gyógyszer nekem nem jó (mert mondjuk erős hányingerem van tőle). Komolyan magamban kellene tartanom az infot, hogy ne sértsem meg az orvost?

        KedvelésKedvelés

      • Rita, ha egy kicsit próbálok orvos bőrbe bújni, akkor egyetértek veled. Ám én, mint csikatyus, mint egészségügyi dolgozó, napirenden megélem azt, hogy milyen “középkádernek” lenni, ami szinte egyet jelent a jelentéktelennel, vagy középszerűvel. Bár a hivatalos megnevezés a munkaszerződésben úgy szól, hogy orvos asszisztens, ami segédet jelent, ritka az az orvos, amely segítő társként néz az asszisztensére. Inkább, mint valami alattvalók sürgölődünk körülötte, lessük minden gondolatát. És ne adj Isten, hogy tévedés történjen, mert szinte biztos, hogy az asszisztens viszi el a balhét, mert valamit rosszul értett. Tudom, hogy egy orvos rémesen sokat tanul azért, hogy orvos lehessen, de én azt gondolom, hogy ha valaki dönt egy hivatás mellett, akkor ne éreztesse a környezetével, hogy ő milyen sokat áldozott a karrierjéért. Maradjon ember. Nem Istennek tanul, hanem orvosnak.
        Ezzel kapcsolatosan volt egy érdekes megfigyelésem, amit talán más területen is észlelhető: a tavaly egy táborban megismertem egy három gyerekes anyukát. Tanítottam babát varrni. Nagyon jókat beszélgettünk mindenféléről. Kb. három napot töltöttünk így együtt, a harmadik nap végén kiderült, hogy orvos egy elég híres gyermek klinikán. Jót szórakoztunk, mikor ez kiderült. Meggyőződésem, ha első nap tudtam volna, hogy orvos, meg sem mertem volna szólítani a róluk kialakult előítéletek miatt. így viszont barátságos ismeretség alakult ki kettőnk között. Az lehet emögött, amit minden gazdag ember megtapasztal, hogy nem bízik az emberekben, mert azt hiszi, hogy a kedvesség a barátság nem neki szól, hanem a pénzének (sajnos sokszor igaza is van). Talán a hírességek is ettől félnek, hogy az emberek nem őket, mint személyt szeretik, hanem amit képviselnek. A művészeknél a gazdagság a szellemi értékekben nyilvánul meg, amit én személy szerint szívesen megosztanék, ha rendelkeznék vele. Na és ha lenne rá kereslet 🙂

        Ahogy É. írta a Te magyartanár vagy, biztos szereted a verseket c. bejegyzésében, az orvosok attól is viszolyoghatnak, hogy ha egy kicsit kedvesebben viszonyulnak a beteghez, megtörténhet, hogy a beteg ezt úgy értelmezi, hogy ő bárhol, bármikor jogosult az orvos figyelmére. (Ez még velem is előfordult, hogy az utcán valaki leszólított szakmai ügyben, amikor éppen messze jártam agyilag a munkahelyemtől) Ez is egy formája a határok betartásának. Ettől függetlenül én haragszom az orvosokra (Rita a te anyukádra nem, mert nem ismerem!), akikre nem haragszom és orvosok, azok nem orvos minőségben vannak jelen az életemben 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Csikatyus, értelek, és sajnálom. De ha haragszol az orvosokra úgy általában, akkor anyámra is haragszol, vállald csak fel, én nem sértődöm meg, nincs rá okom.

        KedvelésKedvelés

      • Lehet, hogy ő is a kivételek közé tartozik 🙂 Igazságtalan lenne így ismeretlenbe haragudni rá, mikor ilyen vagány lánya van 😛

        KedvelésKedvelés

      • Vacskamati: nem, nem, valóban nem kell magadban tartani, nem fogalmaztam elég érthetően. Én tanárként újra és újra szembesülök azzal, hogy mindig akad egy tanuló, aki jobban tudja, hogyan kéne tanítanom. Különbség van aközött, hogy meg akarja vitatni velem, mit és hogyan tanuljunk, milyen igényei vannak, mit változtassunk, illetve aközött, hogy közli, amit és ahogy tanítok, az hülyeség, majd ő megmondja, hogy kéne. Ezt vetíteném ki az orvosokra is. Nyilván véleménye mindenkinek lehet, amit elmondhat, és akkor az orvos is elmondja a saját szakmai véleményét. Viszont ha a beteg közli, hogy a felírt gyógyszer szar, mert a fodrásznak se vált be, az nem produktív, azzal nem lehet vitatkozni, legkevésbé szakmai alapon.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem már rég nem tabu, orvosnak lenni ma Mo-n szégyen, de legalábbis gyanús. Lásd lentebb. 😀

        KedvelésKedvelés

      • Azért ne túlozzunk! Már az a hasonlat is a cigánysággal és a rasszizmussal nagyon erős és igazságtalan volt. Egyrészt mert az orvostársadalom nem egy rassz és legkevésbé sem elnyomott és kirekesztett. Az orvosi és a jogi pályának van a legnagyobb presztízse Magyarországon – a szociológusok szerint, az utcán megkérdezett emberek szerint, de az egyetemi hallgatók szerint is! Ha valóban akkora szégyen lenne orvosnak lenni, miért az orvosi karokra a legnagyobb a túljelentkezési arány (négy-ötszörös) továbbra is?
        http://rhea.jobpilot.hu/palyacsucs/index.php/szakmak/3226-mitl-lesz-egy-szakmanak-presztizse.html
        A probléma pont a magyarországi orvos-beteg kapcsolatot még mindig jellemző paternalisztikus alá-fölévetettségi rendszer! Az, hogy sok orvos (hangsúlyozom nem mindegyik!) önmaga nagyszerűségének tulajdonítja a kiszolgáltatott helyzetben lévő beteggel szemben elfoglalt helyzeti fölényét. A hatalommal való visszaélés szóvá tétele soha nem rasszizmus! Mint ahogy a papok és apácák által elkövetett visszaélésekről is beszélnünk kell.
        Persze nem egyéni tulajdonságokon, hanem társadalmi rossz beidegződéseken van a hangsúly, az okok rendszerszintűek itt is. Amíg nem egyenrangú félként tekint az orvosok nagy része a betegére, mi több az őt segítő nővérekre, asszisztensekre sem, ez mindig probléma lesz, ami megkeseríti a lelkiismeretes, emberséges orvosok helyzetét is.

        KedvelésKedvelés

      • Nekem nagyon elgondolkodtató volt ez a videó, ahogy ők is bele vannak kényszerítve a saját rendjükbe. http://www.ted.com/talks/brian_goldman_doctors_make_mistakes_can_we_talk_about_that.html

        KedvelésKedvelés

18. Egyébként érthető, ha a közönséget vonzza a nagy művész, a közelébe akar kerülni.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

19. Az álszerénység tényleg borzalmas. De én nem hiszek abban, hogy a művész és a tudós (ez sem biztos, hogy közös halmazba tehető) tendenciózusan (egy)valamilyen. Sokféle van, a szerénység fokozatai mentén is.
    Vannak tényleg szerény tudósok, művészek, akiknek a szerénysége a szeretett tudománynak/művészetnek és a “mindenséggel mérd magad”-nak szól, nem a közönségnek (csak úgy tűnik sokszor, mintha az utóbbinak szólna, illetve jön az álszerénységes játék, amit tényleg: fúj).
    Amúgy engem nagyon érdekel, hogyan olvassák az emberek egymást. A férjem (tudományos ember) például csendes, szerény embernek látszik, és valójában egyik sem (és nekem ezzel semmi bajom). Miért látszik másnak, mint amilyen? Csak felszínes ránézésből látszik másnak, mert
    amit mond, azt nem nagy hangerőn teszi, nem erősködik, hülyékkel nem vitatkozik/beszélget szakmáról (nem így szokta mondani, sokkal blikkfangosabban, de azzal túlságosan kiadnám), ugyanakkor nem néz le senkit, de ami nem közös asztal másokkal, az nem az.
    Halálosan jól kijön a nem okvetlenül művelt, de kellően (ön)reflektív, józan paraszti ésszel megáldott ismerősökkel, akik nem vetítenek, nem polírozzák magukat, nem a diplomáik számával kérkednek. Akadémikusokkal kevésbé.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hehehe. Az én férjem színész, és szinte szóra pontosan így működik. Tipikus külső megdöbbenés, hogy lehet, hogy a te férjed (a művész!) nem kulturális műsorokat és színdarabokat néz a tévében és klasszikus zenét hallgat, hanem wrestlinget és focit néz és punk zenét hallgat. Színészkollégákkal nagyon válogatottan barátkozik, ám pillanatok alatt a szívébe zárja azt, aki tudomásul veszi, hogy van neki is egy szakmája, aztán zajlik a beszélgetés csakúgy mindenről.
      Még vagy három bejegyzésnyit tudnék írni az önzőségről, főpróba hetekről, bemutatóról aznap, amikor a gyermekünk született és a skizofréniáról: a férfi akit a színpadon szeretek és a férfi, akit pelenkázás közben szeretek, de nem kezdek neki, mert nincs bennem elég önmegtartoztatás :).

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

20. Az orvosok többségéről sajnos viszont lesújtó véleményem van (stílusilag, modorilag, lenézésileg). (Néhány kivétel persze van, őket imádtam.) Gyerekkórházban többször úgy beszéltek velem, mint egy idiótával, amikor meg meglátták a doktort a nevem alatt, azonnal váltottak. Megalázó volt mindkettő. Én elhiszem, hogy sok értetlen emberrel is találkoznak, de olyan magas hangról indítani, ahogy szoktak, hát azt semmi nem menti.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is utálom őket, alig ismeretem még normálist, egy jut eszembe nekem is. Milyen lekezelőek szoktak lenni, úristen. Elhiszem, hogy az én testem neki munkadarab, de nekem meg én vagyok…Tinikoromban ki mertem osztani egyet, a kollégium-orvost, beteg voltam, szerintem így a gátlások nem voltak ott. De egyébként senki nem szokta…
      Anyukám szerint az előző rendszer elkényeztette a tanárokat és az orvosokat, ők voltak az atyaúristenek a nagy egyenlőségben, most meg csak néznek, hogy már nem úgy megy az.
      Én is tanár volnék, és Évához hasonlóan mission impossible-nek tartom a közoktatásbeli pedagógiát…elkanyarodtam..

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én orvosok között dolgozom lábtörlő izé … asszisztensként. Ismerem a fajtát. Hála Istennek a fiatalabb generációra már nem jellemző az arrogancia…

        KedvelésKedvelés

      • csikatyus, ez jó hír, van remény 🙂

        KedvelésKedvelés

      • vanitas, a tanárok ázsiója villámgyorsan zuhant szerintem (az orvosoké kevésbé). egyetemen tanító (még viszonylag) fiatalabb női tanárként mit ne mondjak, meg kell küzdeni figyelemért, elismerésért (persze ez sok mindenről szól, genderdolgokról is bőven).

        KedvelésKedvelés

      • Ezt talán már említettem: “másodállásban” olasz orvosokat közvetítek francia állásokba. Az elmúlt években beszéltem kb. 1000 orvossal. Nagyon lesújtó a véleményem róluk (és igen, van kivétel, de nagyítóval kell keresni). Még úgy is, hogy itt nem divat az orvos paternalista / isten szerepbe helyezése, mint az ex-kommunista országokban. Buták, műveletlenek, bunkók (minél idősebb, annál inkább) – ami nyilván azért is van, mert a szakma nagy része seggeléssel elsajátítandó, és nincs idejük másra. Ugyanakkor önmaguktól elteltek, beképzeltek, kérkedők (a kötelező porsche, hogy a magánklinikára azzal érkezz meg).
        Azóta nagyon félek attól, hogy egyszer komolyabban a markukba kerülök én vagy hozzátartozóm.

        KedvelésKedvelés

      • “A szakma nagy része seggeléssel elsajátítható” Ezt nagyon találóan írtad 🙂 Valóban az van, hogy a vizsgákra keményen kell tanulni és egy orvos élete folyamatos tanulásról szól, de emellett még azért embernek kellene maradni… Egyik unokatestvérem summa cum laude elvégezte az orvosit, most Németországban dolgozik, nagyon jó szakember meg minden. Az anyukája a szülőfalumban tanítónéni, egyetlen gyereke neki, az egész életét arra áldozta, hogy a gyerekéből orvos legyen. Ezekből az orvosokból kihal az évek során az a fajta alázat, hogy elismerjék, hogy tekintélyüket nem elsősorban maguknak köszönhetik, hanem a támogató környezetnek, és akire éppen lefele néznek abból a nyeregből, attól éppen csak ez a támogató környezet hiánya különbözteti meg. Nekem is mondta a magyartanárnőm (nyugodjon békében), hogy ha értelmesebb szüleim lettek volna, akkor ezzel az x unokatestvéremmel versenyezhetnék. Nem is olyan régen beszélgettem vele és elmondta, hogy az én életem már teljes. Családom van, társam, ő meg mindjárt ki fut garanciából valami olyasmiért, amiért feláldozta a gyerekkorát, a fiatalságát és mégsem teszi őt boldoggá.

        KedvelésKedvelés

      • Nekem meg, mint már majdnem orvosnak kinyílik a bicska a zsebemben, hogy ha kiderül, mit tanulok,
        A) máshogy néznek rám (biztos te is egoista görény vagy/ várd ki a végét, az leszel)
        B) elmondják a legutóbbi eü-s sztorit, konklúzió: mindegyik görény, én meg pislogok
        Az “orvosozás” lassan olyan, mint a zsidózás/cigányozás és alapvetően miben különbözik tőle? Vagy másik példa: minden sportoló bunkó, a pszichológusok maguk sem normálisak, stb.
        Unom, hogy mínuszból indulok az emberek szemében egy munka miatt, ami alapvetően segítő. Mentegetőzést várnak olyanok bűnei miatt, akikhez semmi, de semmi nem köt. Ekkor szoktak jönni azzal, hogy persze, te biztos nem vagy olyan, vannak kivételek, de a többség… Ilyen alapon odamehetek akármelyik cigányhoz számon kérni rajta Bándy Katát vagy az ellopott biciklimet, nem?
        Könyörgöm, ez egy munka, nem vagyok hajlandó a vállamra venni vele egy több évtizedes kollektív bűnösséget!
        Pont itt, ezt nem vártam volna.

        KedvelésKedvelés

      • És most annyira, de annyira felhúztam magam, mert ez a legnormálisabb, legtoleránsabb emberekkel teli hely, amit ismertem, és még itt is…basszus!!

        KedvelésKedvelés

      • Mai cikkajánló: http://nol.hu/lap/forum/20130410-_macskat_fog_szulni__nem_gyereket

        KedvelésKedvelés

      • Gratulálok. Ez aztán érdemi párbeszéd.

        KedvelésKedvelés

      • Egyetértek és támogatom. Jó a cigányos/Bándy Kata példa, mert arra emlékeztet, amikor a skandináv országban-évek alatt azt hallgattam az ex-em családjától, hogy “szemét bevándorlók”, majd amikor bátorkodtam megjegyezni, hogy én is az vagyok, akkor: ja, de Te nem, most nem rólad beszélünk… (persze!). A másik, hogy mostanság amikor kiderül, hogy önismerettel foglalkozom, máris villan egyet a beszélgetőtársam szeme, hogy nehogy már én tudjak valakinek tanácsot adni, ha egyszer elváltam, bla-bla. Értsd: a közfelfogás szerint minden pszichológusnak/segítőnek hegyekben áll a lelki mosatlanja.

        KedvelésKedvelés

      • 🙂 Fura ez, szerintem is. Az egyetem alatt én is meglepődtem ezen. Manapság inkább úgy érzem, hogy nem tanulunk megfelelő minőségű kommunikációt. Egy ember, mikor orvoshoz fordul eleve kiszolgáltatott helyzetben van, elvárja, hogy az ő problémája legyen a legfontosabb, hiszen csak egy teste van, amiben élhet. Emiatt talán a legkisebb félmondat is felnagyítódik, egy megjegyzés, egy legyintés stb. És így alakul ki a megítélés, egy eleve nem egyenlő helyzetből…
        Szerintem pontos, jó információátadással lehetne a megítélésen is javítani.
        Amúgy abban meg teljesen igazad van, hogy mindenkit a saját cselekedetei alapján ítéljünk meg, ne zúdítsuk az előítéleteinket egy közösség tagjára se. Én se szeretem 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Igen, az valóban sokat változtat a megítélésen, hogy az ember (kis túlzással) a saját életét teszi az orvos kezébe, tehát nem babra megy a játék.
        Biztos van rendszerhiba is, hogy az egészségügy általános helyzete meg minden egyéb, olyan helyzetekbe kényszeríti az orvost, hogy nehezen tud lelkiismeretesen dolgozni.
        De ez pl. Oo-ban egyáltalán nincsen így. Ha sikerül elhelyezkedni, 4000-5000 euro nettó alapbérnél egy orvos nem tud kevesebbet keresni (egyébként az átlagfizetés 1380 euró nettó). Tehát ez nem motiválja a dolgot. Kicsit humánusabban is bánnak a betegekkel, mint otthon (kevésbé tárgyként kezelve pket). Én a fent leírt esetben nem is a beteg szemszögéből írtam, hanem mint hr-es hogy látom őket.
        Az általánosításról: igaz, maga a blog is arról szól, hogy nem lehet általánosságban férfiakat és nőket jellemző állításokat tenni. De lehet a rendszerről beszélni, amely igenis előállít jellemző viselkedésmintákat, amibe adott csoportok bele is állnak. Ez van valószínűleg az orvosoknál is. Rendszerhibák, jellemző problémák. És persze rengeteg kivétel.

        KedvelésKedvelés

      • Tanárként is mínusszal indulok, női tanárként, fiatalon, kutatói ambíciókkal meg hajjaj. Próbálok nem foglalkozni vele, és esélyt keresni az érvényesülésre, keresem a helyem, de a tömegen nem fogok tudni változtatni.
        A példád súlyos, és én nem fogom lehazudni magamról az előítéletességet. Ez nehéz téma, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról roma-ügyben, és tény, hogy ha sokan vannak, vagy nem de egyedül vagyok, én menekülök, és másnak is ezt tanácsolom. Lehet, hogy történetesen nem lenne rá szükség, de nem kockáztathatom meg.
        Ez előítélet, igen, és jogom van félteni magam. Közben nyilván tudom, hogy árnyaltabb a történet, és nem azért van ez mert a génjei olyanok hanem azért mert mélyszegény és másképp szocializált, attól még Magyarországon ma ez a helyzet. Attól még én nem akarok áldozat lenni. Hosszú évek tapasztalata ez Borsodból, vertek már meg a suliban, zaklattak vonaton máshol is, és imádok többeket is.
        Az orvosokhoz visszatérve, igenis fenntartással megyek minden alkalommal, és kétségbeesve kerestem egy női nőgyógyászt is végre, egy normális körzetist stb, mert bennem turkál, és k.ra van tétje annak, hogy ő most milyen. Erről én nem tehetek, ahogy te sem, és megértem, hogy neked kényelmetlen ez a fenntartás, de nagyon is érthető. Ez nem neked/rólad szól, és nagyszerű, ha más vagy, de ezek alapfélelmek, és hagy félthessem már magam. Egész biztos, hogy nem fogok tudni tányér szemekkel teljes odaadással bizonyos tapasztalatok után semmilyen orvoshoz, mert sasolnom kell, ezt tanították az eddigiek. Nagyon örülök, amikor a rendelőben fel lehet engedni, és olyankor annyi pluszt kap az az orvos, mindenkitől, hogy senki el nem felejti.
        És igen, ahogy nem fogok nyitott szívvel romatelepre sem menni sötétedés után. Ez van ma, és remélem fog változni.

        KedvelésKedvelés

      • pontosítok,mert tényleg nem igaz az, hogy utálom az orvosokat. nem őket utálom, hanem azt, hogy ki kell tennem nekik magam úgy, hogy a tapasztalataim alapján nem bízhatok bennük, na ez mocsok érzés, főleg, hogy nincs más választás.

        KedvelésKedvelés

      • Ez érdekes, Vanitas. Mindig van választás. Az orvosok akarják éppen elhitetni velünk, hogy nincs. Van választás. Egy kicsit a betegséghez való viszonyulásunkon kellene változtatnunk, éreznünk, hogy a saját testünk felett miénk a hatalom, nem áttestálni ezt a hatalmat (is) az orvosoknak. Bocsi az off-ért…

        KedvelésKedvelés

      • Különben én vállalom, hogy utálom az orvosokat. Kevés olyan van közöttük, akiket emberileg tudok becsülni, tisztelni.

        KedvelésKedvelés

      • Tudom, hogy ez nem rólam szól, csak árnyalni akartam a képet. Mert mindkét oldalon annyi az előítélet, hogy az még pluszban rengeteget ront az amúgy is rossz helyzeten.
        A teljes odaadás veszélyes, teljesen jogos, hogy megválogatod, kihez mész, ahogy én is, meg mindenki, akinek egy kis esze van.
        Nem az alapjáraton kulturált emberekkel van a baj, hanem hogy sok a csípőből támadó, agresszív suttyó, aki lábtörlőnek nézi az egészségügyben dolgozókat, legyen az nővér, orvos vagy akárki.

        KedvelésKedvelés

      • Nekem teljesen jó véleményem van az orvosokról az eddigi tapasztalataim alapján. Igaz, csak egyszer voltam kórházban, de mindenki nagyon kedves, rendes, korrekt volt velem az osztályon. Egyetemistaként volt egy orvosis barátom, sok iskolatársát megismertem. Egyetlen “furcsa” szokásuk volt: rendszeresen úgy mutatták be nekem az orvosis barátaikat, hogy ő X.Y., doktor X. agysebész/érsebész/nőgyógyász fia/lánya. Ezt egy idő után meguntam, s egyszer egy ilyen bemutatásra azt válaszoltam, hogy én meg X.Y. vagyok, az apám lánya.

        A híres emberekhez kapcsolódva van egy régi történetem szintén az egyetemi évekből. Egyszer egy buliban megismerkedtünk egy híres, sikeres sportolóval, de én nem követtem azt a sportágat, amit ő nem középiskolás fokon gyakorolt, így nem tudtam, hogy ő egy elég ismert ember. Jól elbeszélgettünk, majd megkérdeztem, mivel foglalkozik. Mondta, hogy sporttal foglalkozik, mire én visszakérdeztem, hogy tán’ tesitanár? Erre tett egy-két utalást az eredményeire. Majd haza kísért minket, s közben megéhezett, s mivel semmi nem volt nyitva a környéken, egy éjjel-nappaliban vett pár félszáraz kiflit, májkrémet, tejet, s ezeket a kifliket tunkolta a májkrémbe, a tejet meg zacskóból itta hozzá. Még meg is kérdezte, hogy kérünk-e egy katonát? Egy fél évvel később a barátnőim hívták fel a figyelmemet arra, hogy a “májkrémes pasi” egy feleségkereső műsor főszereplője lett, s mi azon nevetgéltünk, hogy a műsorban mindenféle egzotikus helyeken ilyen-olyan herkentyűket eszegetett elit éttermekben rendkívül kimért stílusban, s tanítgatta a randipartnereit, hogyan kell elfogyasztani ezeket az ételeket…Májkrémmel – természetesen – egyik lányt sem kínálta meg. 😉

        KedvelésKedvelés

21. alatt = előtt
    bocs.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

22. Én meg egy empatikus görény vagyok. Nem olyan jó így…
    Most nincs időm, lehet, hogy majd kifejtem, ez az írás megint vallomásra késztet, jó hogy vagy, az utóbbi pár évben ritkán fogalmaztam meg a dolgaimat 🙂

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

23. Nagyon tetszett az írás, több minden is eszembe jutott róla. Például az általános iskolai énektanárom, aki anno hetedikben azt mondta, hogy soha ne keverjük az alkotót az alkotásával. Lehet, hogy valaki szép verseket vagy szimfóniákat ír, de attól a személyisége még lehet kifejezetten taszító, vagy írhat valaki erkölcsös történeteket, de attól még lehet, hogy a saját élete nem erkölcsösebb, mint bárki átlagemberé. Ez a pár mondat nagyon megmaradt bennem, és részben talán ennek is köszönhetem, hogy nem vagyok és soha nem voltam rajongó típus – mindig a műveket szerettem, és ha érdekeltek is az alkotók, nem idealizáltam őket. Én sem vagyok tökéletes, hogyan várhatnám el egy írótól vagy költőtől vagy színésztől, hogy az legyen, mikor ő is csak ember, és gyarló. Lehet, hogy itt úgy tűnik, hogy pont az ellenkezőjét állítom annak amit írtál – azaz a művész más mint az átlagember, holott szerintem pont nem az: ugyanolyan emberi hibákkal rendelkezhet mint bárki, és ezen felül pluszban lehet az átlagnál őrültebb és excentrikusabb.

    A nagyképűség kérdéséről az jutott eszembe, amit egy pszichológus mondott nekem egyszer: nagyon benne van a társadalmunkban, hogy önmagunkról nem szabad pozitív véleményt nyilvánítanunk, még akkor sem, ha valójában úgy gondoljuk. Meg kell játszani a szerénységet, mert a köz még az egészséges önértékelést is nagyképűségnek értékeli, ami végtelenül káros, hiszen még a meglévő sikereinket se élhetjük meg. Mivel én is nagyon negatív visszajelzések között nőttem fel, nagyon sokat küzdök, hogy neveljek magamnak valami egészséges önértékelés- félét. Ugyanakkor nem vagyok elégedett magammal, tudom, hogy számtalan dologban, amit csinálok, akár kényszerű pénzkereseti célból is, nem vagyok elég jó – hiába fizetnek érte, azért látom, hogy lehetne sokkal jobb is, fejlődhetnék, mert lenne hova. Ennek ellenére, most már eljutottam oda, hogy az általam létrehozott dolgokban, ha sikerültek, képes legyek meglátni a jót – most már tudok úgy nézni egy-egy fordításra, egy sütire vagy pogácsára, hogy na, ez tök jó lett, ügyes voltam, és őszintén meg tudom köszönni a dicséretet is.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • jókat mondott szerintem a pszichológus, de ez nem inkább magyar (vagy ká-európai) mentalitás? ahol még az egészséges önbizalmat és az asszertivitást is csak beszólogatással tudják elviselni (ha egyáltalán)?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valószínűleg igen, magyar, vagy kelet-európai lehet – hazai volt a pszichológus – és külföldön nem érzékeltem ezt ennyire. Persze ott is vannak bizonytalan személyiségek, meg álszerények, de nagy átlagban azt tapasztaltam, hogy például a magamkorú német lányok sokkal magabiztosabbak és asszertívebbek, mint a magyarok.

        KedvelésKedvelés

    • Ebben sajnos a női szocializáció is nagy szerepet játszik. Nem illik nekünk kimondani, hogy valamit jól csinálunk. Vannak felmérések, amelyekben sikeres nőket kérdeztek arról, hogy szerintük miért lehettek sikeresek. A nagy részük külső okokat hoz fel. Pl. hogy szerencséje volt, hogy segítettek neki, jókor volt jó helyen, akármi. A férfiak ezzel szemben sokkal többször mondják azt, hogy “hát megdolgoztam érte, megtanultam a szakmát” stb.
      A háztartás, amibe a legtöbb nő beledöglik, az csak úgy magától szép, nem szabad (illik) elmesélni, mekkora meló van mögötte. És különben az nem is munka ugye…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • így van.

        KedvelésKedvelés

      • Én mindig büszke vagyok a háztartásban elért eredményeimre, és képes vagyok szépen elsorolni a családnak, hogy mit végeztem, és a főztömet-süttömet is feldicsérem, ha tényleg jó. Magamnak is jól esik hallani.

        KedvelésKedvelés

      • Ideillik F.Lassú Zsuzsa írása a nők közötti versengésről. http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam11/lassu11.html

        KedvelésKedvelés

      • basszus, miért kell fekete háttéren fehér betűkkel, ráadásul mikroméretűekkel írni egy ilyen hosszú bejegyzést? kiesik a szemem tőle. el sem tudom olvasni 😦

        KedvelésKedvelés

      • A böngészővel fel tudod nagyítani. de gondolom, már megtaláltad..

        KedvelésKedvelés

      • Masold ki, tedd egy world file-ba es adj fekete szint a karaktereknek. En jol fel is nagyitottam.. koszonom a cikket, nagyon erdekes.

        KedvelésKedvelés

    • De miért csináljuk ezt? Hogy nehogy már jól érezze magát valaki, ha valamit jól / kiemelkedően csinál? Így nőttem fel, mindig azt hallottam, hogy szép, szép, DE… és akkor jött, hogy mi mindenben nem vagyok _elég_ jó. Utáltam, utálom. És még mindig nem tudom simán csak megköszönni, ha valaki megdicsér, egyből szabadkozni kezdek. 😦 Tudatosan másként próbálom nevelni a gyerekeket, az egyikről már mondják is, hogy elszállt magától… pedig csak tudja, hogy mennyire klassz. 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

24. en olyan buszke voltam magamra amikor kaptam egy munkat, hogy funek fanak elmeseltem, de tenyleg meg a gyerek ovonenijenek is. Fel se merult bennem hogy szereny legyek. de most hogy mondjatok.. 😀 az mas kerdes hogy 2 gyerek mellett vegul nem tudtam felkeszulni igy le kellett mondanom

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ja es ezzel egyutt van a beka segge alatt az onbizalmam. De ha elerek valamit arra buszke vagyok.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

25. De sok minden eszembe jut erről… Egyrészt az a sok fiatal, aki “híres akar lenni”. nem valamit szeretne csinálni (zene, műalkotás, akármi), hanem látszani szeretne. Aztán ha véletlenül sikerül neki (mert mondjuk egy big brother megmutatta), akkor nem tud mit kezdeni az ismertséggel. Mert azt nem mérte fel, mit is jelent ez valójában. És persze béna / gusztustalan / érdemtelen, ami két perc alatt kiderül, és onnantól “krízisbe kerül”, mert storyék rajta csámcsognak, ő meg akkor érti meg igazán, mit is takar az, amire annyira vágyott.
    Másrészt vannak persze az “érdemes” emberek. Színész, művész, akármi. Ott meg azt nem értem, ahogy sokan fentebb is mondtátok, hogy miért gondoljuk, hogy valaki egy adott vonatkozásban kiemelkedő, azzal automatikusan minden más vonatkozásban is az lenne??
    Nyilván nem az. És sokszor azt sem értem, miért kérdezünk (újságok) adott tevékenységet végző emberektől olyasmit, amivel ő alapesetben nem foglalkozik. Tipikus példa, mikor a rocksztárt interjúban arról faggatják, hogy mi a véleménye az adott politikai helyzetről. Hát mi a lópikula véleménye lenne, legtöbbször nem tájékozott, nem ért hozzá (az életében mással van elfoglalva) és löki a hülyeséget. Talán még azt is elhiszi, hogy neki meg kell szólalnia, akkor is, ha nem ért hozzá, mert … miért is? Mert elvárják tőle? Mert ha egyszer híres az ember, akkor egyszerre mindenhez érteni fog??? Nem, nem, nem.
    Én egyébként nagyon ufó vagyok ebben is. Valahol 15 évesen rajongtam utoljára énekesért, művészért. Utána már csak annyiban érdekel egy “híres ember”, amennyiben a saját dolgait teszi. A színész játsszon (és abban fejezze ki a véleményét a világról, ha van neki olyan), a zenész zenéljen stb. A többi nem érdekel. Kerültem is nagyon a művészeket az életemben. Nekem nem kell egy hisztis, “nekem jár az idő, mosogass te” személy az életembe, nem kell, hogy mindig nekem kelljen megértőnek lennem. Ez az alapállás per definitionem nem alkalmas az esélyegyenlő kapcsolat kialakításához (nem lehet, fából vaskarika).
    Aztán még egy dolog, bár ez nem a hírességgel, hanem a gazdagsággal kapcsolatos. Volt szerencsém egyszer egy hónapot egy gazdag (Mo. első 50 leggazdagabbja között van) ember családjával eltölteni (munka, egy hónapig én voltam a család asszisztense/progarmfelelőse/intézője, itt Oo-ban). Fontos élmény volt, és sokat tanultam. Nagyon-nagyon megdöbbentem, milyen végletesen szomorú az ilyen gazdag emberek élete.
    (Hozzáteszem olyan gazdag, aki maga hozta létre a vagyonát, a ’90-es években. Nem örökölte -mert az megint más élethelyzet, nem feltétlen könnyebb). Az ilyen embernek gyakorlatilag nincs is saját élete. A hobbijai, az érdeklődése, a programjai mind annak függvényében léteznek, amit a business miatt meg kell tennie. Ha az a divat a köreiben, hogy mindenki borkóstolásra jár, X festő műveit veszi, Z helyre megy nyaralni, és Y lakberendező munkáját veszi igénybe, akkor azt fogja csinálni ő is, mert nem maradhat ki a körből (és mert mindenhol üzletelés megy. Ha ő nincs ott, nem lesz benne a további üzletekben). Nincs ideje elolvasni egy könyvet, vagy odafigyelve megnézni egy előadást (ha elmegy, mert megy, akkor azért megy, mert ott van X vagy Z is), viszont meg tud fizetni valakit, aki megteszi helyette és röviden elmondja neki, amit éppen tudnia kell. Nem kezeli a saját mailjeit (nem is nagyon tudja), a saját hifijét, a számítógépét, mert az időigényes, és van rá két asszisztens, akinek szóban elmondja, mi legyen, ők megoldják.
    Barátai nincsenek, csak üzletfelei. Nem bízik senkiben, mert az emberek nagy része akar tőle valamit (ha nem pénzt, akkor állást a gyerekének). A többi gazdag viszont egyben konkurrencia is, bennük azért nem, mert ki tudja, ki happolja el előle a következő üzletet. Rendes párkapcsolata akkor van, ha még a meggazdagodás előtt megtalálta a párját, aki hajlandó volt kitartani mellette (kevés ilyen van). Ha ez nem sikerült, akkor marad a vett kapcsolat (luxus az is, de vett, mert ahogy ő mondta: “most menjek fel az ismerkedős site-okra? ha kiderül ki vagyok, akkor azonnal jönnek a megélhetést kereső csinibabák”). Közben végtelenül magányos, de ugyanakkor a világ szemében ő a winner, mert az üzlet egyre jobban megy, egyre többet keres, egyre több mindent meg tud venni. Ekkora diszkrepanciát a külső és belső világ között nehéz találni.
    Lehet mindezt ép ésszel bírni? Meg lehet tartani egy viszonylag intakt személyiséget, ha így él az ember?
    Szerintem valami ilyesmi lehet nagy művészekkel is…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Őrülten érdekes, amit írsz. Írj még!

      Basszus, dolgoznom kéne.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Reggel 9-től mind megyek a gyerekekkel a könyvtárba. Még be sem ágyaztam. Mi lesz velem így? Na, most tényleg elmegyek 🙂

        KedvelésKedvelés

      • jol erzed magad, max nem lesz beagyazva 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Még egy dolog volt döbbenetes nekem ebben a gazdag létben. Mivel neki konkrétan nincs telefon a zsebében (nem ér rá ilyenekre), még a kizárólag család által ismert számhoz tartozó telefon is az asszisztensnél van (ha a gyereke hívja, akkor ő mérlegeli, mennyire fontos, ill. mi a fontosabb: amit a gyerek mondana, vagy az a meeting, ahol a pasi ül éppen), nem olvassa a saját mailjeit, a költözését egy cég bonyolította a gatyáitól kezdve a távirányítós hifi bekábelezéséig, amit persze az asszisztenssel beszéltek meg. Neki minderre nincsen ideje (nagyon drága minden perce, ezért szigorúan csak az üzleti ügyekre jut, nagyon beosztva).
        Ez egyben azt is jelenti, hogy neki magánélete, mint olyan, nem létezik.
        El tudjátok képzelni, hogy mindent, de MINDENT (a legféltettebb belső ügyeid, a székrekedésed, a gumióvszervásárlást) azzal osztod meg, aki munka miatt foglalkozik ezzel, az asszzisztenseddel, aki mindenben intézkedik (orvost hív, gyógyszert irat, szeretőt időzít, mindent).
        Tehát még csak nem is valakivel, akit szeretsz (akivel együtt élsz, aki a barátod), hanem azzal, akit egy hr-es adott szempontok alapján felvett, és akivel persze kialakul valami bajtársiasság, meghittség (muszáj, ha nem, kirúgod és jöhet a következő). Ilyen szinten kiadni magad idegeneknek, ez szerintem rendkívül kiszolgáltatottá tesz, pedig elméletileg mindent megtehetsz a kezedben levő pénzzel és hatalommal.

        KedvelésKedvelés

      • Én ebbe belepusztulnék (de nem fenyeget a veszély 🙂 ). Mintha egy alternatív valóság lenne.

        KedvelésKedvelés

      • kiszolgáltatottá és nagyon üressé is…és mi a cél? mikor fogja azzal tölteni az idejét, amit és akit szeret?

        KedvelésKedvelés

      • Ezt én is kérdeztem. Erre azt válaszolta, hogy most már, hogy majd’ 5000 embernek ad munkát, úgy érzi, hogy nem hagyhatja az egészet a fenébe. Tartozik azzal az alkalmazottainak, hogy fenntartja az egészet.
        (nekem ez azért nem annyira kielégítő válasz, azért is, mert nagyon nincsen jól az életében egyébként).
        És a másik nagy kérdésem az volt, hogy miért nem adja el az egészet, fogja a pénzt és lazít. Még 40 évig. Azt mondta, hogy ő erre sosem lenne képes. Nem tud tevékenység, üzletelés nélkül élni, Ez az élete (és itt a válasz az első kérdésre, a tevékenység maga cél, a sikerek elérése). Volt ismerőse, aki ezt tette, és fel év világküröli üt után visszajött, bevásárolt (cégeket) és ismét azt csinálta, mint előtte.
        Személyiség, prioritások kérdése??

        KedvelésKedvelés

      • Ez olyan mint az alkohol vagy a szerencsejáték. Tehetetlenül sodródik is, de közben minden nap meghozza azt a döntést, hogy benne marad és nem tesz erőfeszítést a kilépésre, mert valami űrt tölt be az életében.
        Viszonylag új és örvendetes trend az üzleti világban az érzelmi intelligencia tematizálása és az emberi tényezők fejlesztésének igénye, természetesen eredetileg azért, mert rájöttek, hogy üzletileg is kifizetődő, ha az ember aki csinálja rendben van magával és teljes életet él.
        (Szerintem a művészemberek esetében is külön kéne választani azt, hogy ne legyenenk álszerények és pl álljanak bele a tapsba, meg azt, hogy mennyire érett és kiforrott a személyisége, bár a kettő összefügg, igazán csak az szerénykedhet, aki valamit tényleg letett az asztalra, innen ered a mondás “hát te meg mire vagy ilyen szerény”…. 🙂 )

        KedvelésKedvelés

      • Én majdnem beházasodtam egy ilyen családba (na jó, nem első 50, de mondjuk első 120). Annyi a történet, hogy együtt jártunk egyetemre a fiúval, csak azután tudtam meg ezt, miután összejöttünk. Ő egyrészt eléggé titkolta, én meg sosem voltam a pletykákra odafigyelő fajta. Ő nálam hamarabb végzett, és akkor vége lett a jóvilágnak. Ugyanezeket tapasztaltam, a fiú beállt apja mellé/mögé a sorba, nem is ismert más alternatívát. Rajta keresztül megtapasztalhattam egy ilyen család szülő-gyerek kapcsolatait. Borzasztó volt. Nem csak emiatt lett vége, de nagy szerepet játszott az, hogy képtelen lettem volna gyerekeket szülni abba az életbe, így inkább kiléptem. Lehet, hogy van kivétel, de óriási megkönnyebbülés volt magam mögött hagyni az egészet.

        KedvelésKedvelés

      • Nagyon érdekes amit írsz, tényleg nekünk átlag halandóknak ez elképzelhetetlen világ. Ahogy emgergo említi találóan “alternatív valóság”. Én azt hiszem ebbe a létbe belepusztulnék…de azt hiszem egy sima, mezei celeb helyében is bediliznék. Nem tudnék bemenni úgy sehová, hogy ne kezdődjön azonnal a sutyorgás, törleszkedés vagy akár irigy, rosszalló megjegyzés. Hátborzongató!

        KedvelésKedvelés

    • Ez tényleg nagyon érdekes, valahogy pont így képzeltem az újgazdag üzletemberek mindennapjait…
      Hozzád hasonlóan a művészembereket én is kerültem egész életemben – bár nem mindig sikerült, van pár ilyen ismerősöm. Való igaz, hogy nehéz bánni velük, a többségük hihetetlenül hisztis – ellenben érdekesek és nem unatkozol mellettük.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De biztos, hogy aki nem művész, az rögtön unalmas is? Én olyan pasikat kerestem mindig, akik nagyon is érdekesek, van mit mondaniuk, agyalnak, új területekre merészkednek, de azért elmossák az edényt is, meg kiteregetnek (ha nem, arcukba kapják, hogy azt is csinálni kell, kíméletlen vagyok).
        Mert én ilyennek tartom magam (na tessék, azonnal elkezdtem rosszul érezni magam, hogy ezt leírom, a kötelező szerénység ugye, olyan mélyen belénk verve, hogy csak … :), miért ne lenne ilyen férfiben is???
        Tudom, strukturálisan kevesebb az esélye, mert a fiúgyerek anyja egy művészlélekkel még elnézőbb, mint egy sima fiúgyerekkel, míg a lány anyja akkor is megköveteli, hogy pakoljon össze és takarítson, ha egyébként remek alkotói készsége van… Én viszont sem az anyja nem vagyok, de elnéző nem vagyok.

        KedvelésKedvelés

      • Nem, dehogy lenne unalmas! Én se vagyok az, pedig nem is vagyok művész! XD Egyébként párkapcsolati szempontból nincs tapasztalatom művészlelkekkel, csak egy-két barátnőm ilyen.

        KedvelésKedvelés

    • Ne már lányok, ilyen kategorikus kijelentéseket ne már, hogy “hisztis, nekem jár az idő, mosogass te”, most tényleg. Istenadta tehetség a férjem, és pont annyira hisztis, önző, depresszív, házimunkát utáló, mint a teljesen polgári foglalkozású t. neje 🙂
      kapcsolatunk ettöl függetlenül, pèldaértékűen egyenlő. Nem elvárás, hogy én csináljak mindent, ha ő éppen alkot/válságol, ugyanolyan az elbánás ha az én visgaidőszakomról/depressziómról van szó.
      Az tény, hogy egoizmus nélkül ezen a pályán sem lehet érvényesülni. Senki sem fog fietni egy olyan dologért, amit az alkotója is csak egész jónak tart.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Biztos sztereotipia ez is, elfogadom.
        En nem vagyok sem onzo, sem depressziv, es ezert nem akarok ilyen part sem magamnak – nyilvan mindenkinek megvan az, ami meg belefer a masik reszerol, es ami mar nem.
        Ettol meg egyreszt eljenek a muveszek, es a veluk jo kapcsolatban elo parjuk (viragozzek szaz virag, de tenyleg 🙂 Ha mindketten jol erzik magukat, foleg.
        Masreszt szerintem lehet alkotni, ezres minoseget is ugy, hogy nem feledjuk el a napi eletunket is – erdekes lenne pl. felmerni, hogy a nonemu muveszek is igy elnek-e, igy beletemetkeznek a munkajukba, az alkotasba, vagy ez a szerep is a ferfiaknak van fenntartva, es a muvesznonek az alkotas mellett akkor is ket labbal a foldon kell jarnia?? Nem tudom, van errol valakinek valami sajat tapasztalata?
        Masreszt en nem vagyok muvesz, de a munka(i)m annyira be tudnak szippantani, mert jol akarom csinalni, mert ujat akarok kitalalni, mert elvezem. Es az sem lehet kozepszeru, mert akkor nem mukodik, vagy nem hoz katarzist (kepzesi, teruletfejlesztesi projekteket menedzselek alapertelmezetten, foleg nemzetkozi projektek, neha helyi, es van meg ket masik – nagyon kulonbozo – tevekenysegem, vallalkozaskent). En ezt alkoto tevekenysegkent ertelmezem, mert mindig ujat kell kitalalni (forma, tartalom), nem elore kiadott feladatokat vegzunk.
        Letezik-e valoban ez a valasztovonal a muvesz es a mas tevekenyseget vegzo kozott? (Most nem feltetlen a bolti eladora gondolok, aki azert csinalja a munkat, mert anyagilag ra van kenyszerulve es nem talal oromet benne) Vagy csak mi (a tarsadalom) talalta ki ezt a bizonyos szerepet, es abba belehelyezkednek egyes emberek????

        KedvelésKedvelés

      • Nekem vannak művész és egyben nő ismerőseim, meglátásom, aki igazán boldog az alkotó munkájával, annak nincs családja. Akiknek van, szomorú tapasztalat, hogy nem díjazza a férj a háttérbe szorulást, nem egyszer kifejezetten keresztbe próbál tenni de legalább is állandóan a lelkiismeret furdalás keltés, hogy nem foglalkozik eleget a családdal. Olyan ismerősöm is van akinek a férje is művész, ott még rosszabb a helyzet, mert borzasztóan féltékeny a feleség sikerére. Én még bevallom nem hallottam támogató, amolyan háttérből a feleségét segítő férjről, ami pedig nagyon sokszor van fordított esetben. Ráadásul a férjet háttérből segítő, az ügyeit helyette intéző feleség annyira természetes, hogy nem is különösebben becsülik meg érte. Amolyan alap ami egy művésznek JÁR, de csak ha férfi!

        KedvelésKedvelés

      • Hát ez az, hogy én sem látok sok olyan cikket, hogy “X művésznő mögött áll szerető és támogató férje, aki a háttérben mindent megtesz, hogy a feleségének csak alkotnia kelljen.” Míg ugye az ellenkezőjével tele a padlás.
        Meg sok olyat is olvasok, hogy “X művésznő alkotómunkája mellett is gondot visel gyerekeire, jókat főz”. Színésznőként azt szokták tipikusan hozzátenni, hogy “nagyon jó a munkabeosztásom, mert reggel elviszem a gyerekeket oviba, aztán próba. Majd értük megyek, és az esti fektetés előtt pont még el tudok nekik olvasni egy mesét. Nem kell nagyon nélkülözniük engem, bár színésznő vagyok”.
        A férfi színészek szoktak ilyet mondani???

        KedvelésKedvelés

      • Ők elmondják, hogy sajnos nagyon kevés idő jut a családra, de amikor végre van egy kis szabadidejük, akkor muszáj szórakozni, vadászni meg ilyenek, mert nem lehet bírni egyébként a hajtást. Hál’ istennek a feleség mindent elintéz addig, mert áldott jó asszony. Hogyan is mondta Ákos? Igaz, hogy a feleségem lemondott a saját álmai megvalósításáról, de cserébe kapott egy világot, engem! Nem tudom fordítva, hány férfi mondaná ezt el szívesen saját magáról.

        KedvelésKedvelés

      • Nagyon jó példát hoztál, tapasztalataim szerint egy statsztikus pont annyira bele tud csúszni a munkájába, mint egy író például. Ha elmélyülést igény az adott munka, vagy alkotó jellegű mindegy, hogy mi az eredménye, egy szobor, vagy pályàzat.

        KedvelésKedvelés

      • Átgondoltam még egyszer ezt a dolgot, és arra jutottam, hála a hozzászólásodnak, hogy a hangsúly azon van, hogy két hasonló / egyenlő fél találkozzon. Ha nálatok mindkettőtöknek az az igénye, hogy néha lehessen alkotói válsága (azaz kivonulhasson a mindennapokból), akkor az méltányolható, hogy egyik a másiknak ezeket a kivonulásait tiszteletben tartsa.
        Én abból indultam ki (nyilván, mert ez az én napi tapasztatalom), hogy ha én olyan vagyok, hogy a végletekig mindent rendben akarok látni magam körül, akkor muszáj egy hasonló hozzáállással rendelkező társat találnom, mert különben mindig egyenlőtlen lesz a munkamegosztás. Ezért lennék bajban egy “néha kivonulok a mindennapokból” szemléletű emberrel.
        Nem tudok lemondani arról, hogy rend legyen körülöttem, de nem tudok arról sem lemondani, hogy a (szerintem elvégzendő) feladatokat közösen oldjuk meg. (Leszűkíti a kört ugye….)
        Ezért fontos, hogy a párválasztásnál hasonló igényekkel rendelkező valakit válasszunk, nem?

        KedvelésKedvelés

      • Igen- igen. Korábbi kapcsolataimban mindig megkaptam a lusta bélyeget, a rosszallást, szemrehányásokat. Most lehetek önfeledten káoszos

        KedvelésKedvelés

    • és mi van azokkal a híres emberekkel – na jó, leginkább művészekkel, róluk van tapasztalatom – akiket azért kérdeznek újságok/ vagy akik kérdés nélkül azért mesélnek politikáról/gasztronómiáról/gyereknevelésről/tudományokról vagyis bármiről, mert attól, hogy egy területen kimagaslóan tehetségesek, már rögtön minden területen, vagy az indokoltnál jóval többön, kompetensnek érzik magukat? mi a helyzet a valóban nagyképű, önelégült, önhitt, beképzelt hírességekkel? És ehhez kapcsolódva…, láttam néhányat önmagából, sőt, emberi mivoltából is kivetkőzve már…utána már nem tudtam a művészetükért sem rajongani…érdekes, hogy nem várom, hogy szerény legyen, vagy álszerény, aki nagyot alkot, de ha már emberként viszolygok tőle, akkor az elért eredményei sem érintenek meg…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ugyanazért, amiért Józsi bá a kocsmában politizál, vagy amiért Marika a postáról elmonja hogy kellene gyereket nevelni. Rajtuk sem kérjük számon miért teszi.
        Úgy gondolom, hogy ha nem tudnám szétválasztani az embert és a művészetét, akkor viszolyognèk Adytól, József Attilától kiborulnék, hánynék Picasso képei láttán
        Hol húzzuk meg a határt, mit kérünk számon? Önhittség nem fér bele, szeretőtartás sem, drogfüggés, depreszió nem? Hogyan döntjük el, hogy kinek mit nézünk el? Kortársaknál nehezített terep. Ront Faludy megítélésén, hogy sok évtizeddel fiatalabb felesége volt? És Kodály kapcsán emlegetjük-e ezt?

        KedvelésKedvelés

      • Nem, van egyszer a tehetség, vagy a mű jelentőségének megítélése, és attól teljesen függetlenül meg lehet ítélni az ember viselt dolgait. Egy művészen józanul nem kérünk számon semmit, amit magunktól nem várunk el. Viszont amennyiben még az élők sorában van, interakcióban a többi emberrel, akkor számíthat kritikára emberi gyengeségei okán, pláne ha a kirakatba teszi. A halott alkotókra is ráhúzzák a vizes lepedőt és miért ne tenné az életrajzíró? Hozzátartozik az igazsághoz.
        Szerintem arról lehet szó, hogy van akinél rontja a műélvezetet az, hogy nem tud elvonatkoztatni az adott alkotó közismert “görénységénél”, és van akit meg nem zavar.

        KedvelésKedvelés

      • Faludy megítélésén talán nem. De mondjuk ha Heller Ágnes (vagy akárki, aki 70+ éves és nő) hozzámenne egy 25 éves férfihoz, garantáltan rontaná a megítélését.

        KedvelésKedvelés

      • Főleg, ha megjelennének róluk is az aktképek a playboyban. Nem mondanák, nini a fiatal férjecskének de hetyke kis kockás hasa van, meg izmos feneke, pedig az írónő nem túl szexis így 85 évesen, de hát a szerelem ugye mindent legyőz 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Józsi bá és Marika véleménye a szűk környezetében marad, jobb esetben ott is jelzik, h nem érdekes az másnak…és lehet, hogy József Attilához hasonló tehetségeket látok civilként görényként viselkedni,de ez nem zavar abban, hogy azt gondoljam, hogy ezen görények önkifejeződése a továbbiakban nem érdekel (azért az igazsághoz tartozik, hogy többnyire zenészekről van tapasztalatom), arra időt/energiát/pénzt nem szánok, mert igen, van ami “belefér”, más meg nem. És ettől még nem a munkájukat ítélem meg, nem hányok a műveiktől, nem vitatom a tehetségüket, de a “rajongásomat” megvonom tőlük.

        KedvelésKedvelés

      • Mi majdnem belebetegedtünk, amikor a Micimackó újraszinkronizálásakor már nem U. Mátyás volt Ürge. Mert ugyebár akkor ő már menetelt. Ami egyfelől oké, nyilván ha valaki foglalkoztat egy ilyen menetelőt, azt mindenki állásfoglalásnak veszi, ráadásul az ilyenek engem is végletesen taszítanak. Ugyanakkor amit ő Ürgeként művelt, azt képtelenség utánozni, nem lehet. (Ja, tudom, tök hülye példa ez az Ürge, de a családomban a Micimackó rajzfilmet mindenki kívülről tudja, és már azon is kiborultunk, hogy a remake-ben Földessy Margit nem UGYANÚGY mondja Malackaként, hogy “Bagolyé”.) Nehéz ez.

        KedvelésKedvelés

      • Jól be lehet nézni a rajongás tárgyát. Én katedrát nem adnék olyan alkotónak vagy tudósnak, aki azt bizonyította, hogy az emberi minimumot képes alulmúlni. Nem jó üzenet az ifjúságnak. Tudom, ez nem így működik.

        KedvelésKedvelés

      • “Hol húzzuk meg a határt, mit kérünk számon? Önhittség nem fér bele, szeretőtartás sem, drogfüggés, depreszió nem? Hogyan döntjük el, hogy kinek mit nézünk el? Kortársaknál nehezített terep.”
        Én teljesen el tudom választani a művészt, a magánembertől. Caravaggio például szerintem a botrányos élete ellenére is vitathatatlanul nagyszerű festőművész volt. Becsületsértés, verekedések, súlyos testi sértések, sőt gyilkosság is van a számláján, mégsem hinném, hogy a festményei értékéből ez szikrányit is levonna. Nekem legalább is, nem kell szeretnem valakit ahhoz, hogy a művészetét elismerjem.

        KedvelésKedvelés

      • Mire nem jó ez a blog, sosem beszélgettem erről a párommal. Érdekes, hogy ő alkotóként nem gondolja, hogy szétválasztható az alkotó és alkotás, mert az alkotásban is ott van a művész lényének lenyomata, ha nem is észrevehetően, de ott van.

        KedvelésKedvelés

    • Volt valami csoportos online vetélkedő, ahol bíráskodtam, különböző feladatokat kellett hetente megoldani. Az egyik feladat egy adott város szociális igényeinek problémáinak a felmérése, beazonosítása és hozzájuk rendelt megoldások javaslása volt. Az egyik csapat (középiskolások) a nagyon gazdag embereket azonosította be, mint hátrányos helyzetű csoportot, azzal indokolva a döntésüket, hogy a vagyonuk miatt semmi kapcsolatuk nincs az átlag emberrel és az átlag élettel, így számukra kell olyan foglalkozásokat kitalálni, ami közelebb hozza őket a valósághoz. Mosolyogtunk pontozáskor, de lehet, hogy mégsem annyira elszállt ötlet 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaj, ez nagyon elcsúszott. Olaszorszagbajottem gazdagokról szóló gondolataihoz akartam írni ….

        KedvelésKedvelés

      • Nahát, a józan eszüknek hála ebbe beletrafáltak…

        KedvelésKedvelés

26. Tudjátok, mi jutott eszembe erről az egészről? Olga Grushin: Szuhanov álomélete. Ajánlom.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nekem meg ez jutott eszembe:

      Én vagyok a Mindenség királya
      Én vagyok a Messiás, új törvény hozója
      Elnézést szögre léptem.
      Tévedés
      Talán nem vagyok a Menny Kapitalistája.
      Talán portás vagyok, hortyogok az Ég
      Gyöngykapujában
      Nem ez nem igaz, én csakugyan maga vagyok az Isten.
      Nincs emberi vonásom. Ne keverj össze
      azzal a tömeggel.
      Akárhogy is van hihetsz minden
      szavamnak.

      (Allen Ginsberg: Proclamation, Eörsi István fordítása)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • lájk!!

        KedvelésKedvelés

27. Sziasztok! Egy kissé érdekelt vagyok a témában, es igen elgondolkodtatott ezért,úgy döntöttem megosztom veletek.
    Skizofrén állapot egy színésznek, saját magát játszani.. A színész elsőszámú, – megkockáztatom, egyetlen igazi- feladata, hogy a színpadon közvetítsen. Karaktereken keresztül beszéljen , tanítson, rávilágítson, üzenjen. Nagyon szabad es felemelő dolog a nézőkkel így kommunikálni. De már a tapsrendnél tud jönni sokszor egy szégyenérzet hogy ‘jajj hát mit tapsoltok, ez nem is volt annyira jó’….es meg azt is megkockáztatom, hogy -már elnézést- de ez egy magyarszínész tulajdonság. Ő mondjuk elsősorban nem színész, de néztem Robbie Williams koncertet, es azon csodálkoztam, hogy ő milyen magabiztosan áll bele a tapsba. Fürdik, meghatódik es elfogadja, sőt teljes mértékben egyetért azzal, hogy ez csak neki szól. Irigylésre méltó….de itthon nem merném megtenni,-persze ekkora taps egy előadás után nincs- de ha lenne se..valahogy tényleg az a bejáratott metódus, hogy lesütjük a szemünket.
    Meg aztán a postán meg kell felelni azoknak a tekinteteknek. …nem pusztán kíváncsiak, hanem valamiféle ( jó, rossz) előitéletet tartalmaznak…nem lehet teljesen nulláról indulni. Szóval tényleg oda- vissza hat ez a játszma.
    És egyöntetű vélemények nincsenek. És ennek ki van szolgáltatva a művész. Nem beszélhet a szerepéről elfogulatlanul, még ha maradéktalannak tartja is..( bár ilyen szerintem nem létezik)…mert ez egy nagyon sérülékeny terület..az ember lelkében egy kis vékony hártya… A színész szerep-gyerekei… és nem fogja kitenni támadásoknak …ezért inkább elbújik a szerénység pajzsa mögé…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hű, de jó, hogy írtál erről, köszönöm.

      Én, aki úgy vagyok néző, mint te színész, mindig teljes erőből tapsolok, de így véresre, a múltkor a Kazimir és Karoline-on felszakadt egy régi seb a kezemen. Meg darabtemetéskor én állok fel először. Meg a bravúros hibakorrekciónál beletapsolok, erről mondjuk kezdek leszokni. És szeretném a színész arcán látni a mámort, azt a Robbie Williams-eset… Hogy tudja, hogy jár neki, és elfogadja tőlem, és örül, és diadalmas.

      Egykori partnerem, a neves kritikus sose tapsolt. Nagy kontraszt volt.

      Te, van még vastaps? Voltam vagy ezerkétszázszor színházban az elmúlt tizenöt évben. És az egyik krétakörös Liliomon volt egy határeset, meg a szolnoki Amadeuson. Én nem emlékszem vastapsra. Ez miért van?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Van vastaps:) Hétvégén a MüPaban volt, bár az újcirkusz volt, nem színház. Szuper volt, fiatalok voltak, beleálltak a tapsba.

        KedvelésKedvelés

      • Utoljára darabtemetésen volt részünk vastapsban. Az katartikus volt. Na ott nem volt szégyenérzet.

        KedvelésKedvelés

    • Ja, és a tapson kívül én rendszeresen írtam a színészeknek. A művész úrnak, de egyébként esetleges, hogy kiknek, mert többen voltak olyanok, akiknek ugyanúgy írhattam volna nagyon eredetien elismerőt, írtam Láng Annamáriának, Lengyel Ferencnek, Érsek-Obádovics Mercédesznek, Schneider Zoltánnak (ez vicces volt, mert a Kosztolányin előttem állt az újságosnál, és feltöltötte a mobilját, én meg megjegyeztem a számát, amikor mondta az újságosnak, és arra megírtam, hogy egyszer írok, de meg kell mondanom, hogy az a Lopahin, az beszarás volt, és aláírtam)(és a következő estén, amikor láttam, kinézett rám)(ki érti ezt)… és nem tudtam, ez milyen nekik, és ifjúság-bolondság, ma már nem csinálok ilyet, pedig biztos van olyan képeslap, levél, rajz, ami épp kirángat, megóv, sokat jelent.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • És kérdezhetlek?

      Vannak ilyen ósdi mítoszok a fejemben. Meg megfigyelések. (A premier kivétel nélkül hét tizenegykor kezdődik, az első öt előadás körül ez stabilan hét óra hét lesz, aztán úgy az ötvenediktől hét óra tíz.)

      Van egy csomó, nem is tudom, honnan veszem, most kettő jut eszembe, és úgy látom, lábbal tiporják:
      1. Amíg színész van a színpadon, addig tapsolni illik, nagy sértés, ha nem.
      2. A színész civilben előadás előtt LÁTHATATLAN legyen, menjen ötre, de fél hétkor felszab aluljáróban hagymás-májas fornettit már semmiképpen ne vegyen, nem találkozhat nézővel, különösen, ha a művészbejáró látszik a nézői bejáratától, vagy érinti az útvonala. Alter, büfében kezdődő, néző közé ülős előadásokat kivéve persze.

      Én mindenesetre megrökönyödöm, hogy ez egyre kevésbé van. Az is lehet, hogy én találtam ki mind. Hja, ma már csokrot sem hajigálunk a színpadra, nem bravózunk…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezt annyira nagyon így gondolom én is! És akárkivel megosztom, mind azt mondja, hogy közelebb hozza a közönséghez a színészt, ha belebüfizi előadás előtt a hagymás-májas fornettit az arcomba. Én meg szeretném átélni azt a dionüszoszi élményt, hogy valami szent dolognak vagyok a részese, akkor is, ha csúnyán beszélnek, vagy mai ruhában vannak a színpadon.

        KedvelésKedvelés

      • Bár senkinek a negyvenötös edzőcipőjéből nem szeretnék pezsgőt inni, de pusztán csak mert nem szeretem a pezsgőt.

        KedvelésKedvelés

      • 😀 Felderíted az éjfelemet.

        KedvelésKedvelés

      • Nem tudom, van-e kulturális háttere a dolognak, van egy ismerősünk, Budapesten színésznő, és van ugye a férjem, erdélyi kisvárosban színész. A férjem 5-re bemegy és az előadás végéig nincs sem ember, sem isten. A színésznővel közös barátnőnk meséli, hogy a múltkor két felvonás között kávézott a nővel, csak aztán annak mennie kellett, mert mindjárt jelenet. Mesélem a férjemnek, kérdem, muszáj ez az 5? Régebb még kimerítően válaszolt, most már csak felhúzza szemöldökét :). Lehet, bedarálódnak, nem tudom. Ismerek olyan színházat is, szintén Erdély, kisváros, (fél) órás késésekkel esnek be próbára, nincs próbaruhájuk. A férjem szerint az nem színház (mondjuk, ő egy ritka szigorú, pontos példánya a fajtájának).

        KedvelésKedvelés

      • 1: én erről annyit tudok, hogy húzunk kifelé, nehogy hátba kapjuk a csendet… 🙂
        2: igen ez egy íratlan szabály. De szerintem ez előadás utánra is vonatkozik. Egyfajta szemérem lehet, hogy nem szívesen találkozunk a nézőkkel közvetlenül előadás után.. Az illúzió még maradjon meg egy kicsit mindkettőnkben…( a néző, meg én) vagy ezt csak én gondolom? Hogy rögtön előadás után lehangoló látni a színészt a buszmegállóban egy sparos szatyorral a kezében?
        Hogy mikor kezdődik a premier, foggalmam sincs… Nem szeretnék olyan partnert, aki ilyenkor az óráját nézegeti

        KedvelésKedvelés

      • …aztán néha mégis a sarki közértben találkozik művész és néző.

        2. Kivételek persze a közönségtalálkozók, ahol a színész bejön farmerben, és elmagyarázza a nézőnek, mennyire nem úgy van, ahogy ő hiszi (ez a Radnótiban volt).

        Ó, én nézőként kések el, és nézem az órát.

        KedvelésKedvelés

28. Kettős lét. Itt is egy nagy májer árulja el legféltettebb titkát:
    
    (de iszonyú jó ez, megyek koncertre)

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

29. Élveztem nagyon az írásodat, meg a hozzászólásokat is.. Újraolvasva Nyina és Trigorin párbeszédét megütköztem Nyina szinte bugyuta ellenpontozásain, idegesített, nem tűnt hitelesnek. (El kell olvasnom az egész Sirályt megint, színházba már jó ideje nem járok.) Én különbséget tennék színész és minden más alkotó életforma között. Nem tudom, a színész nevezhető-e abban az értelemben alkotónak, mint egy festő vagy író. Nem várnám el egy színésztől, hogy “normális” ember legyen, hiszen ha nem exibicionista és a világra szuperérzékeny, gátlástalan és satöbbi, akkor nem is lenne színész.. bármilyen művészi létezésnek alapja szerintem a MÁS módon való látása, megélése a világnak, aminek lehetnek magatartásbeli, vagy akár morális, számunkra gyakran pejoratív megnyilvánulásai, ráadásul szem előtt. A franc se várja el tőlük, hogy szerények legyenek, meg “hétköznapiak”. Tény, hogy a hírnév “kötelez” (de mire??), a mi hibánk, ha a saját, nem művészi rendünkbe akarjuk besuvasztani őket. Az meg az ő hibájuk, ha szimpátia nyerészkedésből szerénykednek. Tény, hogy az őket “értékesítők” követelnek, a média számára megszerkesztik őket, hogy eladhatóbbak legyenek, és ragozhatnám. Eszembe jutott Sting, aki középiskolai tanárként kiteljesedő karrierben egy reggel arra ébredt, hogy nem akarja, hogy ennyire kiszámítható legyen az élete és rúgott fel mindent… vagy Latinovits, amikor hallgatjuk, kit érdekel, milyen ember volt.. Mások. A művészi létben van valami fájdalmas kiszolgáltatottság, kényszer és másság, és ebben a világban élnek, előttünk… ritkán hallani boldog, kiegyensúlyozott művészekről, bár bizonyára vannak. Bonyolult téma.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egyébként nagy volt a kísértés, hogy idézzek a Tonio Krögerből, vagy akár az Utas és holdvilágból… Kiragadott okos mondatoknak nem sok értelme van, oldalakat meg mégsem.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

30. Sok hozzászólásból nekem az jön le, hogy nem is nagy művész, aki egy kicsit legalább nem deviáns, de legalábbis feltűnően egocentrikus, mert az kell ahhoz, hogy másképp lássa a világot, és igazi nagy műveket alkosson. Én ezzel sem oda sem vissza nem értek egyet.
    Az egyik irány mondjuk nem kétséges: nem minden deviáns ember művész.
    De a másik iránnyal is vitába szállnék (persze helyre lehet engem rakni, mert irodalmár, irodalomtörténész nem vagyok): vegyük például Weöres Sándort. Zseniálisan tudott bánni a nyelvvel, ha ő nem művész, akkor ki az? Semmi különös nincs az életútjában, úgy tudom, nem adott pletykálnivalót sem a kortársaknak, sem nekünk. Még csak skizofrén sem volt.
    Nyilvánvalóan “más volt”, “az átlagtól eltérő”, ezt onnan tudom, hogy én egy “átlagos” ember vagyok, és nem tudok úgy írni, ahogy ő 😀
    Nem ismerem, hogy ő hogy élte meg a nagy költőségét, de hiszem azt, hogy nem voltak “számunkra gyakran pejoratív megnyilvánulásai” (idézet az előző hozzászólásból).
    Most akkor minden nagy művész egzaltált, egocentrikus, stb., vagy nem feltétlenül? Vagy Weöres az üdítő kivételek közé tartozik, vagy ő sem kivétel, csak nem tudom róla?

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az egzaltáltság, deviancia nem általános, és nem is feltétele, inkább gyakori velejárója, következménye a művészi magas hőfoknak. Jellemző művészmagatartás. Hihetetlen lelki teher ám az alkotás. Ha csak olyan polgári szorongásokkal is, mint Trigorin. És a meg nem értéstől való félelem, a kudarcok, megélhetési nehézségek még ezen felül vannak.

      WS egyetlen példa. Gondoljunk az életet fenékig ürítő, elérő Adyra (és az ő egójára), a zaklatottan irritáló József Attilára, a kiállhatatlan Szabó Lőrince meg a rengeteg alkoholistára. Ne legyen illúziónk: a jólfésült Kosztolányival sem lehetett könnyű együtt élni. Azzal, hogy “semmi különös nincs az életútjában”, vigyázzunk, nem tudhatjuk. Ez nagyon gyakran jól táplált mítosz. Meg nem is mindig látszik, belül történik, elhúzódás, elkülönülés aBartókól is később derültek ki a döbbenetek.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • …és nem is példa WS se, nem volt polgárpukkasztó, de súlyos szexuális meg lelki dolgok voltak a mélyben.

        KedvelésKedvelés

    • A művészettel való foglalkozás, az alkotás hihetetlenül megterheli az idegrendszert, muszáj érzékenynek lenni a külső ingerekre, a saját belső világod elemzésére,
      Nem akarom nagyon kiadni a férjemet, ezért csak röviden írok róla: sokszor emlegeti, hogy horrorfilm megy a fejében, minden ingert átgondol, túlgondol, elemez, túlpörget. Ennek egyrészt eredménye egy olyan kép, ami teljesen különböző emberekből nagyon hasonló reakciókat vált ki, másrészt meg egy végletekig lefárasztott idegrendszer, annak minden velejárójával.

      Főleg képzőművészeket ismerek, de látom, hogy mekkora cápázás, micsoda taposás megy, komolyan, rosszabb mint az üzleti szférában. Nagy ego nélkül lehetetlen megélni belőle.
      (Szegény Van Gogh nem most született, de az ő korában is így volt. Visszahúzódó, szerény ember volt és megfogalmazhatatlanul nagyszerű festő, de az öccse anyagi támogatása nélkül nem lett volna ilyen életműve, valószínűleg nem is lenne. Picasso a maga végtelenül arrogáns lényével pedig igen jól boldogul, pedig az ő festészete aztán nem felelt meg a mainstreamnek)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • 

        KedvelésKedvelés

      • ez mekkora

        KedvelésKedvelés

      • Sajnos, kétdecis csak.

        KedvelésKedvelés

      • fületlen csésze fületlen pasival 🙂

        s a párbeszéd:
        — ez mekkora (poén!)
        — sajnos, kétdecis csak.
        kétdecis poén.

        ezért (is) szeretem ezt a blogot.

        KedvelésKedvelés

      • :)) Potyognak a könnyeim:)

        KedvelésKedvelés

      • sírok 😀

        KedvelésKedvelés

      • Sírjak-é, nevessek-é? Van Gogh nincs Gogh füle:)

        KedvelésKedvelés

      • 😀

        KedvelésKedvelés

      • Én is úgy érzem, ijesztő és értelmezhetetlen lehet másoknak, ami a fejemben megy, túl sok, és bár nagy művész nem lettem, jobban jár mindneki, hogy írok.

        KedvelésKedvelés

31. Ez a poszt most kicsit kaotikus a kocka fejemnek. Talán túl sok mindenről szól és összecsúsznak benne a fogalmak és a jelenségek. Vagy csak én nem értem jól.

    Mert egyrészt beszélsz az álszerénységről (vs. szerénység). Az álszerénységet, általában minden olyat, ami “ál” rosszul fogadunk, átverésnek tartunk, az tehát világos, hogy aki álszerény, azt nem szeretjük. (Báááár, vannak olyan iskolák, akik azt javasolják az önbizalom hiányos embereknek, hogy játsszák meg, hogy van önbizalmuk és akkor egy idő után lesz is. De ez itt most mellékszál.)
    Viszont, a szerénység a mi kultúrkörünkben általános elvárás, nemcsak a művészek felé. Hogy miért, azon persze el lehetne gondolkodni, talán benne van az is, amit írsz, hogy pl. a nagy művészek jelentős része, amúgy görény a “való életben”, vagy az is, hogy a kiemelkedő alkotó és alkotása lehet teljesen ismeretlen és/vagy közömbös a többség számára (pl. a színház a magyarok nagy többségének), stb.
    Szóval, sok oka lehet ennek.

    De lehetne azon is elmélkedni (és messzire vezetne), hogy vajon a pozitív (és stabil) önértékelés (azaz az önbizalom) és a szerénység van-e bármilyen kapcsolatban.
    [Szerintem, az önértékelés egy belső dolog, a saját belső értékrended összevetése a teljesítményed belső értékelésével (persze, persze, mindezekre nagy hatással van a külvilág), a szerénység meg egy kommunikációs mód, ahogy ezt a belső értékelést, hogyan veted össze az adott kommunikációs helyzetben, az adott szereplőkkel, az ő értékelésükkel (magukról, rólad). Szerény ember egy üres szobában értelmezhetetlen.
    Arról nem is beszélve, hogy a szilárd önértékelés is alapulhat teljes félreértésen (lást Kiszely Tünde és társai).]

    Aztán van még az is, hogy az alkotókra a nem alkotók rákényszerítik a szerénységet. Nem tudom. Szerintem, a (valódi és nem az ál) szerénység már jóval azelőtt kialakul, hogy a teljesítmény megjöhetne, sok esetben azért, mert a szerénység, (mint kommunikációs mód) valahol önvédelem is, a versenyző igyekszik elkerülni, hogy céltáblává váljon.
    Szervétet nem ismerem, de elgondolkodtató, hogy a tehetségével és elhivatottságával mit keresett öt évig a jogon? Volt-e ebben a választásban menekülés a szubjektíven megítélhető, a mások által könnyen támadható teljesítménytől, a kitárulkozásból adódó kiszolgáltatottságtól (lásd még Cyrano)? Az ő szerénysége nem ennek a hozzáállásnak a mellékes következménye?

    És, hogy az alkotók szükségszerűen elviselhetetlenek a környezetük számára.
    Amit az alkotói válságról, töltődésről, minden más háttérbe szorításáról írsz, az sem a művészek sajátja, mindenki megéli, aki a flow élményét keresi és néha megtalálja. A flow-hoz, függetlenül a tárgyától (akár bizony a horgolás is lehet ilyen), kell a felkészülés sok-sok órája, az akadályok, a leküzdésükkel járó macera, kudarcok, elzárkózás/elmélyülés, amiért a flow néhány perce, órája, napja kárpótolja a szerencsés nyertest.
    Viszont nagy kérdés, hogy ez vajon kárpótolja-e a társas együttélésben a többieket, a családot, a barátokat, a szomszédokat, munkatársakat, stb., illetve ezt hogyan lehet jól lejátszani, a mindennapi üzem fenntartása mellett. De ezt is hosszú lenne…

    Meg már így is elszaladt velem a klaviatúrám…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Pedig jókat írsz!

      Azt mondja, ő utána lett mégis-színész.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ja, igen, azért kaotikus, mint azt írom is, mert nagyon nehezen írtam meg, ide-oda raktam a bekezdéseket.

      A gondolatmenete:
      önimádat — inkább ne leplezd, szükségszerű
      ők tök mások tényleg: eleve: tehetséges lélek, közben: alkotási folyamat, reakcióra reakcióul: a közönség visszajelzése miatt
      nem vagyok meglepve, hogy mások
      és többet engednek meg maguknak
      nem szimpatikus, de nem lehet másképp

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Érdekes, hogy a hírneves művészek esetben megérted, elfogadod az aszimmetriát. Pedig szépen fel lehetne rajzolni a párhuzamot.

        Mondjuk, van két csoport, amelyek tagjait az határozza meg, hogy a sok-sok dimenzióból egyben rendelkeznek egy bizonyos adottsággal (az alkotó tevékenységek közül ismertséggel járó szakmák egy bizonyos körében tehetséggel vs. Y kromoszómával), mely csoportokkal szemben a köz bizonyos elvárásokat támaszt (keressenek új utakat, varázsoljanak vs. legyenek mindig erősek, bátrak, okosak, győztesek), amelynek megfelelni sok esetben a csoport tagjaiban frusztrációt okoz (minek következménye gyakran alkoholizmus, agresszió, szexuális kicsapongás vs. alkoholizmus, agresszió, szexuális kicsapongás), miközben mindezt ugyanaz a köz kiváltságokkal (extra buksisimogatással, a tüsszentést is megtapsoló rajongótáborral vs. az otthoni harmadik műszak alóli felmentéssel, kiszolgálással), a komplementer csoportok esetében súlyos hibáknak/bűnöknek tekintett esetek elnézésével jutalmazza.

        KedvelésKedvelés

      • Bocsánat, de én hírneves művészekkel nem párkapcsolatban vagyok, hanem nézőjük, közönségük vagyok, egy a tízezerből. Ő nem lát engem, társadalmi értelemben is eredendően aszimmetrikus a viszony, nem is feltétlenül van viszony.

        És nem mondom, hogy ez a monománia, hiszti, sértődékenység, paranoia, jogosultságérzet stb. (“elviselhetetlen görény”) kellemes, vidám, csak azt, hogy ne csodálkozzunk, nem lehet másképp, mert ekkora az a valami, amire reagál a művész.

        Az Y kromoszóma rossz példa, mesterkélt, ezért kell így csavarnod a szót, mert nekem meg X van: eltérés, de nem extra. Aki alkot, azt én nem életem társául választom, hanem épp emiatt az extrája miatt megyek a közelébe, ha érdekel, de alapvetően kizárólag a produktuma miatt, és akkor esetleg megszeretem a személyét is, érdekelni kezd, köszönök neki a postán stb. (én eléggé ájult vagyok színészekkel, zenészekkel és egyes írókkal). De nem vagyok köteles nézni, hallgatni, ő nem vár el tőlem (pont tőlem, személyesen) semmit, és nem tesz rajtam erőszakot, nem vesz el tőlem azzal, hogy olyan (zaklatott, nehéz eset, alkotás lázában égő, sőt, mindennek tanúja sem vagyok, mert ez az alkotás előtt-után van, nekem csak a produktum jut). Ez a nagy különbség a harmadik műszak alól felmentett férjjel.

        Egyébként nem egyetlen adottsággal rendelkezik, nem csak a tehetsége az egyetlen változó, hanem sokrétű ez, és mindenestül más az élete:
        eleve: tehetséges, érzékeny idegrendszerű, más érdekli, mint a kortársait
        közben: épp alkot, túlterhelt, elvonul, nem lehet hozzá szólni (családnak stb.)
        utána: a flowra, a közönség rajongására vannak neki is válaszai, napszemüveg, egy kicsit elege van, nem akar a nászútjára paparazzót, de azért kell az elismerés stb.

        Én azt mondom, mindenestül más tudatállapot és életforma az övék. Nem egy kis különbség van. De nem állítom, hogy ez szimpatikus (a bejegyzésben: “híresek leányai”).

        A férfi sem kromoszómájában különbözik, hanem a társadalmi nemi, illetve a házasságban betöltött teljes, szintén társadalmi szerepcsomagja alapján. És nem hiszem, hogy ugyanannyira adekvát válasz a felé irányuló elvárásokra az alkohol, agresszió stb. (mert a nők a még durvább és ellentmondásosabb szerepelvárásaik közepette valahogy mégsem így reagálnak), mint a túlfeszített, nagyon intenzív, állandó dilemmák és ismertség között való művészi létezésre ugyanez.

        És én nem bocsátom meg a hibákat, bűnöket, de ez sem ilyen egyszerű: erre írtam, hogy egyrészt a nemművész is ugyanúgy megcsalja, tilosban parkol, ingerült a gyerekével, mint a művész, csak a művésztől eszményi (etikus, értékteremtő) létezést várnak el, másrészt meg a többire ott a ptk. meg a btk., ugyanúgy, mint a halandóknak, legyen is ugyanúgy, csak még plusz médiafigyelem, mert ólam senki nem tudja, hogy, teszem azt, adócsalásért ültem, de Ciniről mindenki.

        A nézők a művészek komplementer csoportja, a feleség azonban nem a férj komplementer csoportja (nem csoport, mert one-one relation).

        KedvelésKedvelés

      • Én úgy látom, hogy a híres művészekkel is pontosan akkor, amikor kiderül a görénységük, olyan (más értelemben pár-)kapcsolatban vagyok, ami szimmetrikus kellene legyen. Példa: a híres művész úgy gondolja, hogy az óvodában az ő gyerekének több figyelem jár, mint az enyémnek. Én nem gondolom úgy, pedig ez még a ptk.-ba sem igen ütközik. _Amikor_ ő a színpadon (vagy akárhol alkotás közben) van, akkor valóban nem kell szimmetrikus legyen a kapcsolatunk, de nem is olyankor “elviselhetetlen görény”. És teeveevel egyetemben én is úgy látom, hogy velük szemben indokolatlanul sokkal elnézőbb vagy, mint a férfiakkal szemben. És én nem hiszek abban, hogy nekik annyira más terheket kell kiállniuk, hogy ez megérthető és elfogadható lenne (tényleg ájult vagy velük szemben, ez nagyon pontos megfogalmazás volt).

        KedvelésKedvelés

      • Én ájult vagyok, de az írás nem az én ájultságomról szól (arról más írások szólnak), nem arról szól, hogy én megértek, AZAZ kívánatosnak tartok és dédelgetek egyes allűröket, hanem arról, hogy ráébredtem, mivel jár tudatállapotban, közérzetben és életformában, ha valaki következetesen és sokat dolgozik művészi produktumokon, és kapcsolatba kerül a közönséggel is ennek révén, elkezdenek figyelni rá stb.

        KedvelésKedvelés

      • Ja és de, a férj és a feleség egymás komplementerei. És a komplementer szó szimmetrikus viszonyt jelöl.

        KedvelésKedvelés

      • Nem, a komplementer azt jelenti, hogy egymást kiegészítő, az egyik az, aki a másik nem, egymást feltételező viszony, aszimmetrikus, és a kettő együtt alkot egy egészt, pl. fémek-nemfémek.

        KedvelésKedvelés

      • A komplementer szó jelentésében nincs vita, én is arra gondoltam, amit Te írtál. De ez a viszony bizony szimmetrikus. (A “jelöl” szót nem arra használtam, hogy az a jelentése, hanem azt írtam (ezek szerint túl) röviden, hogy “a komplementer szó egy olyan viszonyt jelöl két entitás között, ami a két entitásra nézve szimmetrikus”.)

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem, félreértetted a párhuzamot, annak semmi köze a párkapcsolathoz.

        A két halmaz:
        – a hírneves művészek (komplementer halmaz: a nem közismert művészek, a fel sem ismert zsenik, a küszködő, vívódó nem művésznek címkézett alkotók, a nagyot akaró tehetségtelenek, a hírneves, de hámozott lufi celebek, a közönség, és a közömbösek), illetve
        – a férfiak (komplementer halmaz: nők).

        A párhuzam arról szólt, hogy a(z egyébként nagyon esetleges kritériumok alapján meghatározott) különböző halmazok működése nagyon hasonló, a halmazok tagjainak előjogokat biztosít, illetve elnézőbben büntet, a komplementer halmazokkal összehasonlítva, adott esetben az elvárások teljesülésétől függetlenül.

        És érdekesnek találtam, hogy az egyik esetben elfogadod a működést, a másik esetben nem.
        Ennyi, semmi több.

        KedvelésKedvelés

      • Én erre részletesen válaszoltam, de akkor még egyszer:
        a férfiak és a nők több szempontból nem komplementer halmaz, ellentétben a művész-közönség viszonnyal
        a művészekkel MINT MAGÁNEMBEREKKEL nem kell kapcsolatba kerülnöm, ha nem akarok (nőként férfival sem, de mégis túlnyomórészt szoktunk, társadalmilag “kötelező” a párkapcsolat)
        a művésznek az alkotásával kerülök kapcsolatba, ha akarok, abban nincsen semmi előjog, visszaélés
        neki nem joga vagy előjoga tehetségesnek lenni, hanem adottsága, olyasmi, amit én, ha botfülem van, nem követelhetek az Egyenlő Bánásmód Hatóságtól
        egész más a társadalmi színtereken a férfi-nő viszony, mint a párkapcsolatban
        ha egy nő nem létesít párkapcsolatot, a társadalmi diszkriminációt akkor sem úszhatja meg, legfeljebb dúsgazdag örökösként, remetelétben
        a művészek nem előjogok miatt mások, hanem lelkialkat, életmód miatt
        ha előjog miatt más, akkor közutálat, btk, ptk, mint másra
        “görények, elviselhetetlenek”, írtam is, nem szimpi, de következik az alkotás jellegéből, hogy ilyen (nehéz, hisztis, nemlehethozzászólni) lesz magánemberként, VISZONT EZZEL NEM KELL KAPCSOLATBA KERÜLNÖM (én néhány írót, színészt ismerek, érdekelnek, műsorokat nézek, ahol pont álszerénykednek, játsszák a hétköznapi embert, tehát semmilyen előjog nem nyilvánul meg)
        az, hogy kivételes, az nem előjog, hanem annak elismerése már aki erre fogékony), hogy ő tehetséges
        én a művészi öntudatról írtam, amikor valaki érzi, hogy nagy, de ezt nem szabad kimondania
        ez nem előjog meg hatalom dolga, hanem alapvető művészetpszichológiai kérdés

        És természetesen Bovaryné én vagyok, tehát az egész bejegyzés a lehagyott harmadik rész nélkül is arról szól, hogy én egy év következetes blogírással elég nagy figyelem középpontjába kerültem, sok barátság, megkeresés lett ebből, interjú, rádió, pénz, és most, hogy felrémlik előttem a független író(?)lét, értem azokat a visszásságokat, amelyek olyan furcsává tették a viselkedésüket, megjátszóssá, nem természetessé, illetve értem magamban, miért kerestem a közelüket, mit akartam megfejteni bennük, miért vagyok ennyire irodalom- és színházőrült (bennem van egy nagy, dramaturg alakú lyuk). Döbbenet szembesülni a korábbi vádjaimmal a magam viselkedésében, hogy egy kicsit megjátssza magát, hogy nem akarja megbántani a rajongót, de védekezik, hogy éhes a visszajelzésre, utálja, ha csúnyát írnak róla vagy élete irreleváns részleteit firtatják, és mert a művész úr pont úgy viselkedett velem, mint én a trollokkal. Mindebben semmi előjog nincs, ez egy élethelyzet következménye, foglalkozási ártalom, és már értem, mert nem a jelenség mérete számít, hanem a jellege.

        Egy kicsit zavar ez a technkai-logikai nyelvezet, ahogy hozzám szólsz.

        KedvelésKedvelés

      • És a párkapcsolat:
        férfiakkal elsősorban és az életet leginkább meghatározó módon párkapcsolat révén kerülünk viszonyba, amelyekben koncentrálódik és éjjeli-nappali valósággá válik az egyenlőtlenség. Érdemes az one-to-one viszonyokat összehasonlítani egymással, és nem a csoportok viszonyával. A művész és a néző egymással mint csoport legfeljebb elméletileg van viszonyban, inkább egyénileg szokott. És ha ekként, csoportként él vissza, akkor rá is btk, ptk, megvetés sújtson, de én nem erről írtam, én a one-to-one művész-közönség viszonyról írtam, hogy bennem, egy fő nézőben mit vált ki a szintén egy fő szervétinterjú.

        KedvelésKedvelés

    • a szerénység nagyon kevés embernél valódi.
      én alázattal helyettesítettem, mert szerénységem álszerénység volna. de ápolom magamban az alázatot (nem a megalkuvót, hanem a meghallgatót) szakma, számomra értékes emberek, környezet stb. iránt. jól megfér önbizalmammal is.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem világos, hogy ebben a szövegösszefüggésben pontosan mit értesz szerénység és alázat alatt.
        Gyanítom, ugyanazt mondjuk..

        KedvelésKedvelés

      • Szerénység alatt én azt értem, hogy valaki vélt vagy valós jó tulajdonságait letagadja ilyen ” á szóra sem érdemes” mondatokkal. Az alázat szintén az én értelmezésemben azt jelenti, hogy én, mint orvos elismerem, hogy keveset tudok a műépítészetről és nem próbálok csak azért a műépítész fölé kerekedni, mert én ORVOS vagyok, az emberiség nagy gyógyítója.

        Ezt az én kedvenc magyar tanárnőm 5-ikben úgy magyarázta, hogy Józsi bácsi horgász és lehet, hogy soha életében nem fog tudni olyan verset írni, mint Petőfi, de tutti, hogy Petőfi sem tud úgy horgászni, ahogy Józsi bá 🙂

        KedvelésKedvelés

    • “Amit az alkotói válságról, töltődésről, minden más háttérbe szorításáról írsz, az sem a művészek sajátja, mindenki megéli, aki a flow élményét keresi és néha megtalálja. A flow-hoz, függetlenül a tárgyától (akár bizony a horgolás is lehet ilyen), kell a felkészülés sok-sok órája, az akadályok, a leküzdésükkel járó macera, kudarcok, elzárkózás/elmélyülés, amiért a flow néhány perce, órája, napja kárpótolja a szerencsés nyertest.”

      Most csak erre:

      Igen, igazad van: az, hogy mindez a művészek sajátja, nem jelenti azt, hogy más nem éli át. Ezt nem is állítottam, csak most nem erről írtam. Akár az ehhez kapcsolódó öntudatot is átélhetik, de ez magánügy: ha nincs közönsége, nem kérnek tőle interjút, akkor erről az élményéről mások nem értesülnek, és a művészete sem közügy. Amiről én írtam, az elsősorban a művésznek a közönséggel való viszonyában alakul ki, ezért kell elzárkóznia, menekülnie, néha kíméletlennek lennie (pl. mert nem hagyják békén). Meg még arról írtam, hogy mondjuk tízezer színházjáró és kétszázezer filmnéző pontosan tudja, hogy Sz. nagy színész, és akkor ő azok kedvéért, akik csak azt tudják róla, hogy ő valami híresember, miután elszólja magát, hogy ő Cyrano, azt mondja: á, nem. Hogy nem mer egyetérteni azokkal, akik őt értik.

      És én a magam teljesen más műfajában, módján abszolút egyetértek az én értőimmel, sőt, ez az identitásom alapja, és nem felek bevallani, mert nem akarok okvetlen szimpatikus lenni, és ugyan, MI MÁS LENNE AZ (ÍRÓI) IDENTITÁSOM ALAPJA?

      Valószínűleg amit én alternatívaként sugallok, annak a megvalósítása lehetetlen, és mégis kedvvel mutatok rá a visszásságra. (Az egész blog ilyen, nincs megoldás, és mégsem lehet hallgatni.)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem, nincs olyan, hogy művészi öntudat, meg egy másik öntudat a resztlinek.

        A művészi produktum a színházban (kiállításon, koncerten, stb.) tapasztalható meg, a média beszélgetős műsoraiban meg a művész urak és úrasszonyok magánemberi epizódjai. Aki odamegy, az mind számol is ezzel. Persze van feszültség, a közönség hízelgő érdeklődése és terhes rajongása között, de ezek összetartoznak, mint szamár és a füle. Ha most ezt te is megtapasztaltad, akkor jó, általában öröm, ha az ember árnyaltabban látja a világot.

        Ami a posztot kiváltó interjút illeti, egyetlen félmondatból vezetted le, hogy Szervét álszerénykedik, amikor érzi, hogy nagy, de ezt nem szabad kimondania. Szerintem, ez félreértés.
        Szervét egy _szerepéről_ beszélt, azt mondta Cyrano-t nagy Személynek tartja, közelállónak érzi magához, nagyban hasonlítanak. Utána ezt az utolsót nyelte vissza azzal, hogy ez biztosan nagyképűen hangzott. Szerintem, nem álszerénység érezni és éreztetni azt a különbséget, amit nagy Személynek _lenni_ vagy nagy Személyt _eljátszani_ jelent. Az utóbbit csak nagy formátumú Színész tudja megtenni, de ettől még nem lesz nagy Személy (illetve nem ettől lesz/lehet az.) Mindenesetre, én nem rovom fel neki ezt a distinkciótól. Sőt.

        KedvelésKedvelés

      • A produktum és a magánemberi epizód között ott van a művésznek a közönségnek szánt kommunikációja, magamenedzselése, imidzsalkotás, igen széles terep.

        Nem is csak azért, mert most megtapasztalom a figyelmet, meg hogy meg akarnak fejteni, milyen lehetek, hanem inkább azért írom ilyen döbbenten ezeket, mert mennyire nem értettem korábban a viselkedésüket. Szamár és a füle: igen, és? Nincs semmilyen hírértéke ennek a megállapításodnak, csak valami olyasmit érzek benne, hogy aki át mond…, meg ezt is vállalni kell, ne rinyáljanak, nem téma — jól értem?

        Annak a példaként említett nem fél-, hanem négy mondatnak igen tág és erős kontextusa van. A Szervét-Záróra négyrészes, egyórás, meglehetősen mélyre menős műsor, egy részletét emeltem ki gondolatindítónak. Egyébként egyetlen színészt nem ismerek ennyire; a vidékieket és a madáchbelieket kivéve minden szerepében láttam. És igenis, azt mondja, hogy ő maga Cyrano, vagyis sok van belőle benne. És ugyanez a vonása tette őt feledhetetlen negyedikhenrikké. Én nem tudom, ő a személyiségére értette-e, hogy nagy, akár Cyrano, vagy hogy ő színészként nagy formátum (szerintem inkább az előző), de furcsának találom, ahogy mindent megmagyarázol, mindenkit felülbírálsz, fölényesen, meg a meglehetősen száraz és rideg érveidet, és szeretnélek megkérni, hogy ezt így hagyd abba, már sokszor megtapasztaltuk, nem jó.

        Egyébként mindegy, mit mond, én őt nem vádolom semmivel, csak annyit mondok, hogy nem kell a rizsa, és a hirtelen önkorrekciója a figyelemreméltó, maníros, de az is csak mint ürügy e bejegyzésemhez.

        KedvelésKedvelés

32. Nos, én tavaly konkrétan a nagy- és a kisfőnöknek címeztem hosszú és csípős levelemet, amelyben kifejtem, miért hülyeség a céges teljesítményértékelés. Röviden és kevésbé csípősen konkrétan azért, mert míg az amerikai corporate kultúrában, ahonnan ez a szép szokás származik, elvárt képesség, hogy tudatosítsd és kiemeld az értékeidet, addig nálunk ez számos stigmával jár (leginkább azzal, hogy “nagyképű, egomán köcsög vagy”, holott tény, hogy pl. én négy óra alatt megcsinálom azt, amihez a nagy többségnek hat-hét óra kell). Nyíltan leírtam, hogy én három pontnál A-t adnék magamnak, de nem tehetem meg, mert egész egyszerűen az nem elfogadott a céges kultúránkban, tehát úgyis mindenhová B-t fogok beírni, egy-egy helyre meg C-t, tehát fölöslegesen vesz el a szarózás egy órát az életemből. Ennyi.

    Persze, azt nekem is nehéz volt megszokni Amerikában, hogy amikor megdicsérik a rajzomat, akkor ne azt mondjam, hogy “á nem is, ócska vacak, elrontottam/nincs kész”, hanem szimplán azt, hogy “köszönöm”. Még most is tanulom!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

33. A szerénység témaköréhez szólnék még hozzá. Néha azt gondolom, hogy nálunk genetikusan van jelen ez az egész (ál)szerénység, s itt most a szimpla hétköznapokra gondolok. Mindennapi esetünk: kolléganő egy új ruhában érkezik meg reggel, olyan szuperül áll rajta, csinos, helyes, sugárzik. Megdicsérem: de csinos vagy! A válasz a legritkább esetben a “köszönöm”, a “köszönöm, igen, tudom” talán soha sem fordul elő. Helyette jön a “oh, hát ez egy régi ruha/most vettem a leértékelésen”, néha pedig egész hosszú monológ következik arról, hogy ez a ruha egy semmi. Sajnos a baj az, hogy ez sokszor nem is szerénység, nem is álszerénység, hanem az önbizalom, önbecsülés hiánya.
    Személyes történetem, hogy én már őszintén tudom azt válaszolni, hogy “köszönöm”, s többnyire ki tudom mondani, hogy miben vagyok jó. (Nem kis munka volt ide eljutni.)

    Viszont tavaly kaptam egy díjat a munkahelyemen, amellyel kiemeltek, megjutalmaztak a munkámért. Nagyon örültem, el is mondták, miért kapom ezt. Aztán meg nyilatkozni kellett az újságunknak, s megkérdezték, szerintem miért kaptam? Miért nekem adták? S erre mit válaszoltam? “Nem tisztem megítélni a döntést…” Mondhattam volna diplomatikusan azt, hogy “ahogyan a díj átadásakor is mondták én ezt és ezt, így és így csinálom, s ez jó..”. Mi lett volna, ha azt mondom, hogy azért kaptam mert nagyon szuper vagyok, jó szakember vagyok, igyekszem is, ügyes is vagyok, stb. Nem vagyok protekciós a munkahelyemen, nem bratyizok a vezetőkkel, így tényleg a munkámért kaptam, még sem tudtam előadni, hogy azért adták, mert jól csinálom a dolgokat, s ezt ők is tudják, felismerték. Bennem volt egy olyan érzés, hogy nem akartam, hogy nagyképűnek tartsanak. Vagy lehet az is az oka, hogy ez a gyerekkoromból jön, mivel soha semmit nem nyertem, nem voltam kiemelve. Jól tanultam, de nem voltam soha kitűnő. Nem tudtam rajzolni, hamisan énekeltem, a sportban meg nagyon ügyetlen voltam. Szerepeltem az iskolai ünnepségeken, de hadartam, így mindig egy külön műsor volt a felkészítésünkben, hogy elérjek a próbákon, hogy normál tempóban szavaljak. Jópofa kislány voltam, cserfes voltam, nyitott voltam, talpraesett voltam, de az kimaradt, hogy valamiben én legyek a legjobb.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

34. egyszer láttam a Stohl Andrást meg a Bodrogit egy közös főzős műsorban. lehetne röhögni, de nem érdemes, mert nagyon tanulságos volt. én ott jöttem rá, milyen pokoli nehéz lehet színésszel együtt élni. pont ahogy írod, feszülés a hétköznapi létezés, minden pillanatban szerep a természetesség, és ez muszáj, ez szükséglet, villámgyors oldalpillantásokkal felmérni, hogy figyel-e, ott van-e a közönség.
    oda hordom játszótérre a gyerekeimet, ahova a Nagy Ervin. ő sem tud úgy fogócskázni a sajátjával, hogy közben fél szemmel ne nézné a közönséget is, és emiatt a természetestől mindig egy árnyalattal harsányabb.
    kívülről nézve valahol azért ez nagyon szomorúnak tűnik.

    ugyanakkor az is szöget ütött a fejembe, hogy egy családos nő átadhatja-e magát, képes-e átadni magát ennyire az alkotásnak, vagy mindig görcsbe csavarodik-e a gyomra, hogy közben a gyerekeitől mit vesz el. a Nők lapjában azt nyilatkozza Lukács Sándor neje, mennyire büszke rá, hogy mindent megold, hogy a férje nyugodtan lehessen nagy formátumú művész. Horgas Eszter férjétől ellenben azt kérdezik, hogy zavarja-e ha Eszter Al di Meolával próbál és közben nem vesz kenyeret a maga főzte pörkölthöz.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egy másik bejegyzéshez egyszer már linkeltem Lubics Szilvia ultrafutó egyik bejegyzését, s úgy érzem, hogy most megint kapcsolódik a “családos nő átadhatja-e magát” kérdésedhez. Ő nem művész, de az ultrafutás is hasonló idő/energia tekintetében. http://lubicsszilvi.webnode.hu/news/konnyu-nekem/

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egyszer egy horgászversenyen (ez egy kis falu melletti, 50 tagból álló horgászegyesület, aminek tagja voltam, és évente rendez színészek bevonásával egy nyitott versenyt), Bodrogi csinálta a halászlét, és az emberek többsége ki volt akadva, hogy a Bodrogi milyen “finnyás” a hozzávalókra.. (nem csak pontyot és keszeget tett bele). Ha Mariska néni okoskodott volna, hogy az igazi halászléhez mi kell, akkor azt elfogadták volna. De a Bodrogitól nem, mert ő azért pampog, mert a “nagy jó dógában”, a “sok pénzével” mit “különcködik”.. szóval Bodrogi nem tanúsított az emberek többsége által elvárt szerénységet és alázatot, mivel “flancoskodott”.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

35. Az említett nagyonnagymonológ a Sirájból, Trepljov-Nyina:
    
    Még a Fészekben. Ez színháztörténet.
    “hogy a mi szakmánkban — és mindegy, hogy írunk vagy játszunk, nem a dicsőség a fontos, nem a hírnév, nem az, ami az én álmom volt, hanem hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy. És én hiszek. És már nem fáj annyira. és amikor a hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől.”

    Nagyon hasonlít Szonya darabzáró szavaira, nem?

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És én minden Siráj után elhoztam egy darabot a ripityom-hegedűből.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

36. Vacskamati, nem volt hozzászólás gomb az alatt, amit írtál:
    Nem, nem veszem ugyanolyannak a tényleges, durva rasszizmust és egyes foglalkozásokhoz tartozó emberek utálatát, arra akartam felhívni a figyelmet, hogy minden kategorizált gyűlölködés ugyanazzal az általánosítással indul. A cigányság pedig egy könnyen érthető példa erre.
    A túljelentkezés manapság inkább a külföldi karrier és a pénz miatt van szerintem. Tény, hogy vannak, akik megbecsülik ezt a foglalkozást is, de ettől egyre távolodunk.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

37. Visszajelzés: az eltékozolt tehetség | csak az olvassa

38. A rajongásról: egyik barátnőm imádja az operát és a komolyzenét – ebben egyezünk is. Ő azonban gyakran az előadóművészeket is imádja – és ebben már nem lehetnénk különbözőbbek. Sem a zene, sem az irodalom, a színészet stb. területén nem bírnak lázba hozni az alkotók maguk. Nem azt mondom, hogy nem érdekelnek mint személyek, de csak akkor, ha valóban érdekesek, és szívesen szerepelnek, ami nem mindegyikükről mondható el. Egyszerűen nincs motivációm pl. előadás után odamenni és autogramot kérni, mert megkaptam, ami nekem volt szánva, a többi meg nem érdekel. A barátnőm meg nem érti – szerinte ha egy emberért mint művészért rajongok, akkor mint emberért is rajonganom kéne érte. Éppen ezért a pletykák sem érdekelnek, hogy ki feküdt le kivel – a nagy művészek magánélete rendszerint éppen olyan dögunalmas, mint a kérészcelebeké.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

39. Érdekes egyébként, hogy szerintem egy ideje már megjelent az ellenhatás is. Számos irodalmi / filmes alkotás teszi meg főhőssé a zsenit, aki egy adott területen félisten, egyébként pedig egy végtelenül problémás valaki – így születnek az antihősök. Gondoljunk Dr. House-ra, Dr. Csontra (aki, ha jól tudom, autista is), a Vasemberre (aki többek közt iszik) vagy a Sherlock Holmes-reneszánszra. Mindegyikben deviáns, küszködő, gyakran kifejezetten kellemetlen emberek a főszereplők. Nem tudom, ez a jelenség minek tudható be, mindenesetre érdekes.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

40. Régóta olvasom a blogot, figyelemmel és többnyire egyetértéssel, ez a tehetségről (meg sok másról, pl. álszerénységről) szóló viszont olyan volt, mintha valahol máshol járnék. Számomra ellentmondó a társadalmilag kritikus bejegyzések sodra, és az elviselhetetlenül görény művészfigura elfogadó, megértő leírása. Nem az elfogadás és a megértés a problémám az átmenetileg elgörényesedő, vagy netán végleg elgörényült nagy emberekkel kapcsolatban (ezt én személyfüggőnek látom), hanem a nők helye ebben a kissé romantikus, szerintem azonban sztereotíp művészetfelfogásban. Van-e helyük egyáltalán?
    Mert szerintem a képben, amit Éva ebben a bejegyzésben a művészetről és a művészekről festett, nem nagyon van. Legalábbis a képzőművészet területén semmiképp nem látom, hogy Éva rendszere szerint létezhet egyáltalán jó képzőművésznő. Vagy nagy (egyúttal többnyire görény?) művésznő definíciószerűen csak az előadóművészet oldalon keletkezhet? Színésznő, énekesnő, táncosnő stb? Vagy a verbális kommunikáció oldalon? Írónő, stb?

    Én elszántan hiszek abban, hogy a nők és férfiak között képességekben, születéskor nincs különbség. A különbség menet közben keletkezik, ugyanolyan mechanizmusok révén, mint amilyenek a mindennapi életben működnek a nők hátrányára. Szerintem az elfogadó rajongás a görény művész iránt, aki mit ad isten, többnyire férfi, éppen hogy megerősíti azt a patriarchális hagyományt, ami ellen a blog egyébként dolgozik és kiáll.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szia! Értem, amit írsz, de nem arról van szó a kissé túlírt bejegyzésben, hogy elvtelenül bocsássuk meg a gyarlóságaikat, csak azt mondom, hogy ne higgyük, hogy aki nagy művész, az ettől egyben erkölcsi etalon, hűséges, nemes lelkű vagy akár okos. Ez gyerekség. Sőt, bizonyos mértékig az alkotás poklával jár a művészlét görénysége. Hogy nők lehetnek-e képzőművészek? Miért pont azok ne lehetnének? Bármik lehetnek. Már hogyne, én nem írtam erről. Nagy kedvencem Gazdag Ágnes festőművész például.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “ne higgyük, hogy aki nagy művész, az ettől egyben erkölcsi etalon, hűséges, nemes lelkű vagy akár okos” Igazad van, ne higgyük, sok nagy művész görény, valóban.
        “bizonyos mértékig az alkotás poklával jár a művészlét görénysége.” Én is értem, amit írsz, de nem látom az összefüggést, és ezért ezzel már nem értek egyet. Az alkotás pokol, a művészlét nem kötelező görénység.
        De számomra az egyet nem értés nem okoz problémát. Az én bejegyzésem lényege inkább az, hogy szerintem több kiváló női művész rejtőzik közöttünk, mint ahány már sikeresen előbújt, és ennek szerintem ugyanaz van a hátterében, mint a hétköznapi szenvedéseinknek. A patriarchális rendszer lassan, de biztosan felőrlő ereje igazi tehetségnek is útjába állhat.

        KedvelésKedvelés

      • Jaj, hát ő földim!!! Már a festőművész 🙂

        KedvelésKedvelés

41. The real damage is done when Boris Johnson jokes that women only go to university to find husbands. Or when the conductor Vasily Petrenko claimed men will always be superior conductors – because orchestras are distracted by a “cute girl on a podium” – and when eminent artist Georg Baselitz declared “Women don’t paint very well. It’s a fact”, the real damage is done to the young aspiring female authors or academics, musicians or artists, looking to their heroes for inspiration and seeing the door clearly and unequivocally slammed in their faces.
    http://www.theguardian.com/lifeandstyle/the-womens-blog-with-jane-martinson/2013/sep/27/women-writer-artist-academic-david-gilmour

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Amikor az első egyetemi képzésem kezdtem, az első oktatási héten hétfőn reggel nyolc tizenötkor bejött a terembe az előadó, körbenézett, majd azt mondta: “Nahát, itt milyen sok lány van! Na, jövőre nem lesz egy sem.” Én ilyen egyetemre jártam (és végeztem el), a kilencvenes években, Budapesten.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

42. Most árnyalnám egy kicsit ezt a gondolatmenetet, amelyet áprilisban oly komolyan gondoltam.

    Én egy olyan példát választottam, aki szerintem is nagy színész. Így persze hogy nem zavarna, ha kimondaná magáról, hogy istenkirály, és persze hogy zavar ezügyben a rizsa.

    De bizonygatná csak Oberfrank Pál vagy Kökényessy Ági, hogy ő milyen egy isteni valaki…!
    Az alkotó emberek nem lehetnek biztosak abban, hogy mindenki úgy odavan értük, mint a rajongóik. És jobban járnak, ha őket van mód megfigyelni, hozzájuk kapcsolódni valahogy, és nem azt figyelni, ahogy önmagukhoz kapcsolódnak. Mert akkor nem látjuk, mit csinálnak valójában. És akkor nem néznek ránk sem. Másra, művészetük tárgyára, a világra kell figyelniük, mert ha önmagukra figyelnek, akkor a néző/olvasó csak vakarja a fejét, hogy ez mit is csinál itten.

    Erre a wifelifestyle blog tanulmányozása után ébredtem rá.

    De persze nem is amellett érvel a bejegyzés, hogy folyton ajnározzák magukata művészek, csak hogy legyenek a tudatában, hogy jók, és éles helyzetben ne tagadják le, mert akkor ragacsos.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Két dolog.
      Egy offenzív: és akkor te is – mint alkotó ember – elviselhetetlen görény?
      Egy nem offenzív: az alázat fogalma C.S. Lewisnál. Nem arról lenne itt szó, hogy okos emberek butának, szépek pedig csúnyának igyekezzenek gondolni magukat. Hanem arról, hogy ha valaki nagy építész, akkor igenis tartsa annak magát és aztán meg nem gondolkozzon ezen többet. És ha Nagy Építész tervez egy remek katedrálist, akkor efölött ugyanolyan örömöt érezzen, mintha a katedrálist másvalaki tervezte volna. Ne nagyobbat, ne kisebbet, és ne is másmilyet.
      A “ragacsos” nagyon jó szó itt fentebb. Az illendőséggel nagyon sok baj van… 🙂

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

43. Visszajelzés: a pillanat, amikor megszerettem lifetiltet | csak az olvassa — én szóltam

44. Visszajelzés: leleplezett celebek | csak az olvassa — én szóltam

45. Itt (a kommentekben, első és rá a reakciók) felmerül, hogy legyen a művész tökéletes jellem, a miénk, ne szálljon el magától, hiába a legnagyobb. Ha meg elszáll, jön a büntetés:

    https://lassabbanbaby.blog.hu/2018/12/25/uj_oszinteseg_kulka_grecso_292

    Grecsóval egy napon születtünk, döbbenet.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

46. Visszajelzés: elemien tehetséges | csak az olvassa — én szóltam

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .