2013. áprilisi bejegyzés
Ez az obligát reakció negyedszázada arra, amikor megtudják, hogy nekem három bátyám van. Jaj, de jó, de aranyos. Megvédtek. Elkísértek! Lovagok! A sok helyes fiú, a barátaik! Kis királylány!
Én ötéves koromig voltam cuki. Addig paradicsomi volt az élet. A fiam játszik így, ahogy ők játszottak velem, a lányommal, aki tegnap volt ötéves – épp annyi a korkülönbség köztük, mint a középső bátyám és köztem (négy, hat és kilenc év van a testvéreimmel). És a fiam csattan így rá, mint ők rám – és én is a fiamra.
Csattanás.
Mert aztán ők kamaszok lettek, én pedig gyötrődő és boldogtalan iskolás, tökéletesen észrevétlenül, ingerküszöböt el nem érve kínlódó. Hiába tudtam olvasni, a porosz rendben kudarcos és láthatatlan. A szüleim viszonya pedig ekkorra nagyon durván erodálódott. Onnantól, ha egyáltalán észrevettek, a móka legfőbb forrása lettem, könnyű feszültséglevezetés. Ketten egy ellen, nagyok a kicsi ellen összefogva, fiúk a lány ellen. Valaki, aki még vacsorát is utolsónak kap, mert hazajöttünk mi, a diadalmas éhesek.
Nem szabad, nem szabad, mert “idegesítő”, ezért feltétel nélkül tilos, a következőket:
- önfeledten bohóckodni
- táncolni
- énekelni
- dúdolni
- kakaót kanalazni
- a szőnyeget összegyűrni
- olyan zajokat csapni, ami nekik nem tetszik
– ilyenkor harminc másodpercenként csattan az ingerültség.
A kis lánygyereknek jár a gyengédség, de az én családomnak egyébként nem voltak mintái arra, hogyan legyünk kedvesek és tisztelettudóak a nőneművel (“régen aranyos voltál”). Nő az, akit mint emberi lényt és pláne mint intellektust nem kell figyelembe venni (ha muszáj, mert annyira okos, akkor annyival zavaróbb, úgy már agressziót, leugatást vált ki), és akivel bármit meg lehet csinálni, mindent elvégez rajongásból. Nem fog elárulni, nem veszélyes, viszont vannak szűz barátnői, 13-14 évesek nagy számban. A jóvoltunkból már nem szűz barátnők bátyjai pedig, mihozzánk gyengék lévén, majd a húgunkat fenyegetik, aki ugyanettől a kíméletlen fölénytől szenved nap mint nap, mint amivel a barátnők defloreáltattak. És ha ezt tizenöt évvel később elmeséli aktuális csajunknak, akkor meg milyen – vaj van a fejünkön akkor is.
Mivel őket már nem lehet, engem cipel apám hosszú évekig templomba, kitéve rettegő, bűntudatos, mindent vérkomolyas vevő kicsi énemet ezzel a két szülő közti vallási hidegháború frontjára. Soha, senki nem védett meg, nem hallgatta meg az amúgy is kimondhatatlant, hogy ez nekem rossz, elfogadtuk mindannyian ezt apámtól mint egzisztenciális csapást. Hogy mitől lett vége tizenhárom éves koromban ennek az agymosási kísérletnek, nem is tudom. Éjjel is felriadok a döbbenettől: mondhattam volna nemet. Mit csinál? Megver? Minden vasárnap megver? Elfecsérelt gyerekidő: nyolctól tizenhárom éves koromig az egyébként bántalmazó és pszichotikus apám önigazolási és megúszós szándékának áldozataként töltöttem minden kurva vasárnapot korán kelve, ötvenperces utazás, két átszállás után érthetetlen, felnőtteknek szóló, de nekik is kínosan moralizáló prédikációk hallgatásával, érdeklődésem és szándékom ellenére egy idegenül lelkes közösségben, ahol még azt is nekem mondták megrovóan, hogy szegény anyám nem keresztény. Nekem nem lehettek döntéseim, én nem sírhattam el senkinek, hogy pokolban élek. Engem odadobtak nemcsak a bátyáim gúnyos, toxikus, nőgyűlölő fölényének, hanem az apám beteg vallásosságának is. És aki mindezt fejcsóválva bár, de végignézte, az anyámnak, minden teher cipelőjeként mindeközben olyan nehéz, hogy az az én mai, már irigylendő helyzetemből nézve felfoghatatlan. El is szégyellem magam, ha mesélni kezdem őt, nem akarom bántani, de ővele, a kései haragjával, miszerint én vagyok a hálátlan, a hazug, a rátarti, nem tudok mit kezdeni, s azzal sem, hogy nem lát engem, csak korrigálni akar és kontrollálni, megmagyarázni, miben tévedek és a saját lelkiismeretét megnyugtatni. És mindeközben úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj, hát ugye. Jöttök szombaton?
Én, amikor nem láthatatlan, én lettem a minimum fura, de inkább röhejes, a céltábla, akire mindig rá lehet szólni, akivel gonosz játékokat lehet űzni, amelyeket az ő emlékezetük törölt – az agresszor mindig könnyen felejt –, és nagyobbrészt az enyém is. De a naplóim őrzik mindezt, mindent. Én lettem az a valaki, aki megerősítette őket a szocializációjukban, és akihez képest ők nagyon élvezték, hogy fiúk. Aki rusnya, aki maradjon csöndben, aki miért olvas és szöszmötöl, miért ilyen a ruhája, és aki nem fog kelleni senkinek. Akinek el lehet lopni a naplóját, és titkait röhögve kibeszélni az összes érintettnek. Akinek a fel sem fogott mondatait, visszhangtalan érzékenységét lehet tuskó módra karikírozni, senki nem fog szólni, hogy ezt már nem kéne: a fiaiért olvadtan lelkesedő anyánk, amikor egyszer elmondom az aktuális lelki terrort, annyit felel: ne bosszantsd őket. Ó, most értem meg: anyám maga is eszköztelen volt velük szemben, magára vett egy olyan szerepet, hogy az erőviszonyok realitása miatt jobban járt, ha kritikátlan rajongással viszonyult hozzájuk. Annak legalább van némi ethosza, egyébként csak a reménytelen harc maradt volna a tufaság ellen (ez nevezte apám majomszeretetnek). És nem szeretett ő engem annyira.
Neki sem bocsátok meg.
Ők a jópofák, a vagányak, ők aztán nem görcsölnek a tanuláson, nyerítve röhögnek, masszírozzák és gyömködik a farkukat önfeledten, ugráltatják az anyjukat, húguk rohan a kipattanó focilabdáért, és olyan lányokért vannak oda, amilyen én sosem lehetek. Szorongok és rettegek. Nekem mesélik, ki a jó csaj, undorító részleteket azon túl is, hogy kinek lehet megfogni a mellét, kinek nem. És milyen jóképűek! L. milyen jól tud angolul, Á-nak milyen remek humora van, na és a rajzai! Akkor még nem tudtam, hogy mindenféle (ön)sztárolás nélkül én rajzolni is jobban tudok, meg angolul is, eredetibb is vagyok. De soha senki nem örül nekem, észre sem veszik, én nem létezem. Az, ami én vagyok, nem teljesítmény.
Nem én vagyok a remény.
Ők se remény, és amikor ez végképp kiderül, hogy egyikük se (nem intellektuális, nem nemes, nem sikeres, nem kitartó, nem kedves, “nem nőtt be a fejük lágya”), akkor már ahhoz igazítja anyám a fogalmat, hogy mit jelent a remény. Hirtelen nem ér semmit a tanulás,. a diploma. Engem is majd úgyis eltartanak. Mondta ezt a szikrázóak tehetséges lányáról és -nak. És jönnek a basztatások: miért nincs tévém, autóm (ez bosszantó körülmény, de jellemhiba is), miért biciklizem, miért bölcsészkar, miért színház, és miért vagyok gőgös.
Rendkívül férfias, amit képviselnek a testvéreim. Kíméletlen, az erőhöz, egyértelműséghez törleszkedő. Ebből lesz homo- és xenofóbia, hol lovagiasság (ez szinte soha, csak csajozási, átmeneti technika), hol munkatársnőt megpofozó nőgyűlölet, meztelen nő a tükrön. Sport, izom, napbarnítottság, csajozás, rend, hierarchia, nosztalgia (Horthy Magyarországa!), ép testben ép lélek, parodizálása a mozgássérülteknek, diadalmas divat, metroszexualitás, hónaljborotválás a kilencvenes években, viszolygás mindentől, ami nem ép és erős. De még magyarkultúra-aléltság, meg lájtos kereszténység is, tekintélytisztelet, konzervativizmus, Alföldi pedig, hát ki ez az Alföldi, egy ratyi, nem? Soha színházban nem voltak. Erdélyért odavagyunk, de Erdélybe nem megyünk.
Ebből lettem én finnyás irodalmár, színházőrült, liberális és jogvédő alkat, antinacionalista, de ebből vagyok én külsőségek szerelmese, márkabuzi, sok szempontból sznob is, mert megérdemlem – doktor úr, akkor nincs több kérdése, ugye?
Azt képzelem kényszeresen, évekig, filmszereplő vagyok, soha nem vagyok önfeledten önmagam, mindig megfigyelem magam, nem vagyok-e nevetséges, most odamegyek a mosogatóhoz, most beteszem ezt a poharat, félfordulat. Mit szólna, ha látná. Leszakadtam a lényemről, ki vagyok fordítva, ez a legpontosabb: kívül van a lelkem, bárki átmehet rajta, és belül a testem, a csupa szégyen. Nem fogom fel a világot egy az egyben, nincsenek mámoros élményeim, ott állok a világ és önmagam között én, a kínzó én, a rettegés. Sötétszürke minden tíz- és húszéves korom között, melegszívű alternatív gimnáziumostul, vicces iskolaújságostul, tanulmányi diadalostul is, főleg szégyen a teljes kamaszkor. Mi minden lehettem volna, uramisten. Én még szép is voltam, csak nem volt körülöttem szem és szeretet.
Én lettem az, akit nagylányosodva elárul a saját, kicsit idősebb legjobb barátnője, összeszövetkezve ezzel a középsővel, egy kis tetszés kedvéért, együtt röhögnek rajtam. Akinek oda lehet vágni (a legkisebb), amikor elbeszélget egy kicsit az egyik baráttal: hát mondta a Milkovich, hogy majdnem leszoptad a telefonban! Üzenetet vettem át. Nekik mindent szabad, nekem csevegni sem. Még csak nem is tetszett ez a fiú. Aki aztán nem is köszön már nekem ennek a bátyámnak az esküvőjén. Én vagyok az, akitől a kínzó nőhiányban, célpontot keresve firtatja a legkisebb az unokaöcsénk keresztelője előtt, hogy a még nem látott egyetemi barátnőm jó csaj-e, majd nekem dühösködik, hogy nem is az, mintha megszegtem volna valami ígérewtet. Az ikúd, az a köbgyöke az övének, apukám. Akit nemhogy nem ismernek el, hanem az egyik értelmi fogyatékos ismerőshöz hasonlítanak, amikor már OKTV döntős, és aki erre a középső arcába vág egy teli poharat, és nekiindul a fővárosi éjszakának, a Gellérthegyen alszik, és senkit sem érdekel, merre jár hajnalig. Aki pengével vagdossa magát, és ezt nem tudja róla senki, ma sem.
Aki nagyon sajnálja, hogy erről soha nem lehetett beszélni, hogy úgy maradtunk, kedves testvéreim, tagadva, sehogy, ráadásul elkeserítő világnézeti konfliktusban, torkig az egydimenziós indulataitokkal – és aki most megírja. Én nem tudtam, hogy nem ez a világ rendje, nekem nem mondta senki, hogy az nem úgy van, hogy én egy darab szar vagyok, nekik meg mindent lehet. Én azt hittem, ez az igazság. Ez az öngyűlöletem, furaságom, gőgöm, dühöm és mindenfajta önkárosításom alapja máig. Tele vagyok ezzel az egésszel, alapélményem ez, és ilyen szakemberek, ennyi terápia, pénz, idő a világon nincs.
Az említett barátok leginkább focisták, és hát ott az öltözőben aztán kulminálódik mindaz, amitől én iszonyodom. Nincs köztük egy vasútmodellező, egy leendő fizikus, de ott vannak mégis elérhetetlennek, hogy hatványozódjon a méltatlanság. Két ilyen okoz évekig tartó gyötrelmet, az egyik tizenkettő és tizenhat, a másik tizenhat és tizenkilenc éves korom között.
És milyen érdekes, hogy végül méltó és hiperintellektuális partnereim lettek. És hogy János, az én antibátyám, mennyire meggyógyított belőletek.
És az meg több, mint érdekes, ahogy a kicsi, csodaszép lányomat nézem, mennyivel erősebb és boldogabb lesz nálam, és ahogy szorongva haragszom rá ezért.
És ne feledjétek: én mindezzel együtt, mindenen túl szeretem a testvéreimet, ahogy az ember mindent szeret, amit elemien ismer.
S ti, akik rosszmájúan turkáltok a blogban, hogy mitől vagyok én “férfigyűlölő”, és a diadalmasok barátaiként hajlamosak vagytok azt gondolni: akit trauma ért, az szánandó kis görény, birkózzon meg vele, ahogy tud, de lehetőleg maradjon csöndben, ti most legyintetek erre, az én bűnöm ez is, és még inkább az, hogy most már elmesélem. Azt állítjátok, ez torz, ez kivétel, beteg. Hát nem. Nagyon sok sorstársam van. És köszönöm, jól vagyok.
Csak épp nem rajtuk múlott, és nem is rajtatok.
Persze ti ezt a mondatot sem értitek.
csak az olvassa. én szóltam 
Remélem, olvassák.
Az “Azt képzelem kényszeresen…” kezdetű bekezdés minden szinten esztétikai csúcspont nekem. Nem csak azért, mert az én lelkiállapotomat is leírja – így lesz, ahogy te szoktál fogalmazni, elképesztően pontos -, de magáért a szavak által alkotott szövetért is, a személyes érzelmek nélkül, erős és szép, mint a régi zsákvászon, amit én szeretek. Én nem naplót írok, hanem egy füzetbe feljegyezgetem azokat a mondatokat, amelyeket olvastam és elemi hatással voltak rám. Most már ez is ott van.
KedvelésKedvelés
Ezt en is be akartam linkelni, engem is nagyon megfogott. Vannak dolgok, amiket csak onmagadon kivul kerulve tudsz elviselni. A szegyen es a szeretetlenseg ilyen…
KedvelésKedvelés
Engem is pont ez fogott meg, mert egészen mostanáig néha így látom magam, pedig már 38 vagyok. És ez: “Vannak dolgok, amiket csak onmagadon kivul kerulve tudsz elviselni.” Jaj.
Egyébként sziasztok, első kommentelő vagyok, pár hónapja olvasom a blogot, és rengeteg dolog a helyére került, ami eddig csak feszülésként volt bennem (“gyomortáji nyüszögés”), de nem tudtam megfogalmazni egyáltalán, nemhogy ilyen pontosan.
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon! Örülök, hogy idetaláltál. Mesélj magadról!
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem erre a posztra, ki is teszem a főoldalra.
KedvelésKedvelés
Bennem is ismerős érzéseket pendített meg. Igaz nekem bátyáim hálistennek nem voltak, de az iskolában nyolc éven keresztül hasonló fiúk voltak az osztálytársaim. Sosem próbáltam összeszámolni, hányszor csúfoltak ki és vertek kékre-zöldre, vagy törték el a szemüvegemet, amiért otthon én kaptam büntetést. Ez kevésbé hangzik súlyosnak, de ugyanilyen szürke, nyomorult kamaszkorom volt, ahogy leírtad, beleborzongtam. Tényleg csoda, hogy viszonylag értelmes ember lett belőlem, és megúsztam egy egészen kezelhető középsúlyos depresszióval utóhatásként.
KedvelésKedvelés
Nem, nem teged kell itt sajnalni, szanni, nem a te multadat, elmenyeidet. Ezt bar nehez volt atelni is, olvasni is, de a szanalom inkabb azoke az erzelmi vakoke, akik testkozelbol sem vettek eszre teged, a sebeid, akik maig nem tanultak meg szeretni…
KedvelésKedvelés
Nem kell sajnálni? Bocsáss meg, én nagyon sajnálom, akinek így kell felnőnie. Nem lesajnálom, inkább együtt érzek vele, és sajnálom, sajnálom azt, aki lehetett volna, ha nem így kell élnie. Szokták mondani vigaszul, hogy ezek az élmények tettek azzá, aki vagy, és ilyenformán még hasznodra is váltak. Én nem így gondolom. Azt gondolom, akit nyomorítottak és mégis lett valaki- valami, az vajon mi lehetett volna, ha támogatón ott állnak mellette? Én nagyon sajnálom. Az a kislány, aki ott árnyékként olyan erőszaknak engedelmeskedik robotként, aminek- há’ tényleg- még nemet is mondhatna, de nem mond, mert valami ott belül nem engedi, hogy nemet mondjon, mert nem tudni, mi lenne akkor- no, az a kislány sajnálni és menteni való lett volna. Nyomorúság ez, ami egy életre megbillogoz.
KedvelésKedvelés
A sajnálat az nem segít. Én csodálom, hogy így felül kerekedett és nem akart tovább megfelelősdit játszani. Kár, hogy nem lehettem ott és nem biztathattam, hogy igen É, te jól csinálod. Nem mindig a többségnek van igaza. Ez az én történetem is, nekem csa egy bátyám volt és az apám, akik éppen jól tönkretették a gyerekkoromat. Inkább apám. A bátyámét is. De harcoltam és felülkerekedtem. De most is szenvedek, mint a kutya és próbálom, hogy a lányomnak jobb legyen, mint nekem volt…
KedvelésKedvelés
En sem azt gondolom, hogy jol volt ez igy, sot! En is ateltem hasonlokat, es en is tudom, hogy tobb is lehetnek, csak van az a ha.
A megfogalmazasod valoban pontosabb, lesajnalni soha, sajnalni, haaat, nekem ez nem volt eleg, viszont az oszinte egyutterzes, megertes, szeretet na az igen. Az segitett nekem is.
Sajnalom, ha ralepek a labadra. Ezt nem sajnalom. Ezzel melyen egyutt erzek, nekem is faj.
KedvelésKedvelés
Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt:( Nem a lesajnálós szánalom hangján mondom ezt, hanem az őszinte együttérzés hangján.
KedvelésKedvelés
Gyönyörű. Imádom ezeket a pontos képeket, amikkel megfested az érzéseket és a nyomorultság bugyrait. Remélem, ők is olvassák, tényleg itt turkálnak, és összeszorul most a gyomruk.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, és most már olyan vagyok, hogy jobban esik, ha az elismerés a mondatnak szól, mint ha az együttérzés a történet miatt nekem… Viszont nem hiszem, hogy ők turkálnak, de tudom, hogy sokan turkálnak, nincsenek illúzióim, ennyi érzékeny olvasó a világon nincs, nemhogy magyar anyanyelvű.
KedvelésKedvelés
Jaj, nem tudom, miféle keresőszavakkal szembesülsz, de pár napja pornóra kerestem a blogodon, mert valami jó kis visszavágós bejegyzést akartam linkelni egy férfiismerősömnek 🙂
KedvelésKedvelés
Ezt viszont ne tedd, csak az olvassa, tudod.
KedvelésKedvelés
Jaj, ez a láthatatlan lét nagyon ismerős és nagyon szörnyű. Ha megfeszülsz, akkor sem lehetsz jó, akármit is érsz el, nem számít. Rettenetesen nehéz ebből kimászni és összekaparni valahonnan egy kis önbecsülést. És igen, mindig felmerül, hogy mi lett volna, ha…
Nagyon szeretem olvasni, ahogy írsz. Sorban állok majd a könyvedért 🙂
KedvelésKedvelés
“a fiaiért olvadtan lelkesedő anyánk, amikor egyszer elmondom az aktuális lelki terrort, annyit felel, ne bosszantsd őket.’
Hú, de ismerős. Nekem is mindig ezt mondták. Ja, meg “ne visíts már mindig ok nélkül!”. Mert az én bátyám is, lazán fapofával hitette el vele, hogy “fogalmam sincs miért ordít már megint a kis hülye”. Kizárt dolog, hogy anyám elhitte volna, inkább a kényelmesebb megoldást választotta, mai napig a mottója, hogy “gyerekek ügyeibe nem kell beavatkozni”. Ennek méltó párja “a tanárnak mindig igaza van”, aminek következményeként semmilyen iskolai problémámat nem mondtam el neki. Minek.
Ja, anyuról még annyit, a mai napig állítja, mikor elmesélem a bátyámmal kapcsolatos terrorizálós történeteket, hogy ilyen biztosan nem volt! Mert az ő fiacskája nem ilyen. Ja…
KedvelésKedvelés
Kicsit magamba néztem. Van egy lányom és egy fiam. A lányom 4 és fél évvel nagyobb, mint a fiam. Nagyon sokat civakodnak És sokszor nem tudom, hogy kire szóljak rá, hogy elég legyen. A fiam olyan ártatlanul adja elő, hogy megesik rajta a szívem. A lányom arca mindig dühös, de ha megkérdezem, mi bántja, azt mondja, hogy a fiam piszkálja. Nehéz és nagy tudatosságot igényel, hogy pártatlanul tudjam őket fegyelmezni. Imádom mindkettőjüket és igyekszek egyformán ott lenni mindkettőjüknek. A fiamban érzem a kétszínűséget már most. Tudja, hogy mivel vesz le a lábamról. Nehéz szülőnek lenni. Azt szeretném, ha fel tudnám őket úgy nevelni, hogy közbe ne sérüljenek úgy, ahogy én, ahogy te É., ahogy még sokan mások, akiknek bántalmazó szülő jutott. Ezt tanultam az apámtól, hogy hogy nem szabad gyereket nevelni.
A legnehezebb, amivel naponta szembesülök és a gyerekkoromból hoztam, hogy bizonyos helyzetekben nem tudok viselkedni. Nem bízhatok az ösztöneimben, mert egészen mást programoztak belém, mint a normális reakció. Nem tudom megvédeni magam, ha megaláznak, mert mindig attól félek, hogy nekem nem lehet igazam, nekem nincs jogom megszólalni. Vagy, ha tudom, hogy igazam van, akkor úgy reagálok, ahogy gyerekkoromban apám bántalmazásakor: agresszíven. Ezt már felismertem és gyógyulok. De nagyon nehéz.
É. köszönöm, hogy ezt megosztottad velünk. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül. Amíg a bántalmazás, mint jelenség, tabuként van kezelve, addig nem tudjuk, hogy mitől kell megvédjük gyerekeinket. Azok is, akik nem így nevelkedtek, tudjanak róla, hogy ez is van, legyenek egy kicsit elfogadóbbak azokkal szemben, akiknek nem jutott olyan felhőtlen gyerekkor, mint nekik. És főleg ne alázzanak tovább.
KedvelésKedvelés
“Nem tudom megvédeni magam, ha megaláznak, mert mindig attól félek, hogy nekem nem lehet igazam, nekem nincs jogom megszólalni. “-ez de nagyon ismerős! Bennem is még mindig az az első reakció, hogy igaza van és biztosan én vagyok a hibás, mert annyira belém verték az évek során, hogy csak én lehetek.
KedvelésKedvelés
Ez a “biztos én vagyok a hibás” mennyire nagyon ismerős, sajnos.
KedvelésKedvelés
Bennem is megvan mindez, hogy nincs jogom reagálni. A szüleim mindig bennem keresték a hibát, ha az osztálytársaim bántottak, olyanokat mondtak, hogy hát ők itthon látják, hogy hazudós vagyok kötekedő és lusta, biztos csak ezért, bezzeg ha alkalmazkodóbb lennék és jobban odafigyelnék másokra…
13 éves koromban rámszállt egy fiúkból állóbanda, mert próbáltam megvédeni előlük egy kisebb srácot, mikor bántották, és mikor mondtam otthon, hogy nem merek suliba menni, apám leült velem, és elmesélte, hogy belékötött áltsulis korában egy idősebb fiú, verekedtek és nagyon megverte az idősebb fiú, viszont az erkölcsi győzelem az övé volt, nem az agresszoré. Hát bazdmeg. Az fel se merült benne, hogy szülőként beszéljenek a tanárokkal vagy a fiuk szüleivel ne ezzel a történettel zavarjon vissza a suliba, hogy enyém lesz az erkölcsi győzelem és milyen jó nekem.
Mentségére legyen szólva, hogy később, amikor az egyik srác fején széttörtem egy széket, és bajba kerültem miatta, nem szólt egy rossz szót sem.
Anyám se védett meg soha, se apámmal szemben mikor tudta, hogy igazságtalan velem, se a tanároktól, se mikor előtte szégyenített meg a kórházi személyzet 9 évesen. Mondjuk ennél utólag mondta, hogy meg kellett volna védenie, csak nem mert. Konfliktuskerülő.
Én is konfliktuskerülő vagyok, de sztem majd ha gyerekeim lesznek átharapom a torkát annak aki bántja őket.
KedvelésKedvelés
Basszus, én nem értem ezt! Hát nemcsak az én anyám nézte végig? Mi az istenért asszisztálnak a lányuk nyomorításához? Én ezt nem értem.
KedvelésKedvelés
Én is ezt teszem. Ha a lányom hazajön és az osztálytársára panaszkodik, én hívom a tancit és elmondom, hogy nézzen utána a dolognak, mert az én lányom nem akar suliba menni. Mindig megoldódik a helyzet és a lányom hozzám jön, ha bánata van. Ez remélem később is így marad.
KedvelésKedvelés
Naponta telefonálhatnék, és amikor megteszem, akkor egyrészt kiderül, hogy nem olyan vészes ám a helyzet, ahogy a lányom meséli – mármint a tanárnéni szerint, másrészt nézzük már meg, mi része volt benne a gyereknek, hogy így viselkedtek vele? Mivel provokálta ki? És ő mit csinált?
Miért mindig ezt nézzük? A gyerek már nem mer szólni, alapból hibásnak érzi magát, fél a tanártól. És ezzel nem azt állítom, hogy ő mindig angyal, és sosem emeli fel a hangját, vagy sosem csap oda, de valahogy mégsem jó ez a megközelítés.
Érdekes, hogy mindig mondja a tanár, hogy szóljunk, tisztázzuk, de a tisztázás során aztán kiderül, hogy ez nem olyan komoly, és túlzunk, és valójában mi vagyunk a hibásak.
Faggatom a gyereket, meséltetem, beszéltetem, igen, néha fölényes, és igen, meglök, és rúg – de valahogy az sül ki, hogy ez már válasz, hogy ez már önvédelem, hogy ez már megfelelési és beilleszkedési vágy a vagány kiskamasz környezetbe.
KedvelésKedvelés
Mlyen igaz! Valóban mindig keresik a bűnbakot akár a gyerekben is, mert elismerni azt, hogy tévednek egyenlő lehet azzal, hogy kevesebbek, mint amennyit hisznek magukról…
KedvelésKedvelés
Sajnos Nitta ez nem ilyen egyszerű…én már tudom két gyerekkel,hogy átharapnám én szívesen,de nem megy. Nagyon lassan, nehezen alakul a dolog. Én anyám tíz év után vált el végül a mostoha apámtól, pont mire felnőttem..
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy ezt leírtad, nagyon fontos és remegtetően igaz.
KedvelésKedvelés
Hát ezt gyomorszorító volt olvasni, nekem is bátyáim vannak, de soha, de soha nem viselkedtek így velem, vigyáztak rám, szerettek, dicsértek… Én még így is küzdöttem a kamasz önbizalomhiánnyal, hogy bírtad ezt te évekig????
Jól tetted, hogy leírtad, és ahogy írtad…
KedvelésKedvelés
A játszóházban nyomulnak, és azt mondja Johanna egy másik kislánynak, mert a fiam az abakuszt zörgeti: Bátyám számolgat. És én összerezzenek a szóra, hogy bátyám.
KedvelésKedvelés
erdekes lenne megkerdezni a lanyodat, o mit erez ebbol ami benned van. amikor az en lanyom mesel masoknak, ugy hogy en nem vagyok ott, mindig megdobbenek azokon amiket mesel. Visszamondta nekem a baratnom hogy miket meselt neki a lanyom.
KedvelésKedvelés
Le a kalappal előtted.
Számomra sokkal árnyaltabb lett a kép rólad, és a blogodról a bejegyzés által.
És köszönöm, hogy elolvashattam.
KedvelésKedvelés
Nem találok szavakat… Keresztyénként, lelkészként, férfiként, apaként, lány-apaként lehajtott fejjel állok, és megkövetlek mindenki nevében, aki annyi fájdalmat okozott. Abortusz-túlélőként, súlyosan bántalmazottként, majd parentifikáltként, olyanként, aki tele volt keserűséggel és komplexusokkal szeretnék a szemedbe nézni, és remélni, hogy érzed, mennyire átérzem a fájdalmad és haragod a múltad miatt… és büszke vagyok, hogy megismertelek, mert ebből felállni nem mindennapi mutatvány. Ez volt nekem a mai terápia. Köszönöm, hogy megosztottad.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, Csineva. És tudod, hogy a lelkem mélyén ma is mindenkit, aki nem ilyen, mint ők, egy kicsit röhejesnek tartok?
KedvelésKedvelés
Ez a legszörnyűbb az egészben. De te legyőzöd a sárkányt, sok fejét levágtad már.
KedvelésKedvelés
Sorstársam vagy,nekem is ilyen gyerekkorom volt. Amikor én születtem,hat hét volt a szülési szabadság,ment vissza dolgozni,rám egy asszony vigyázott. De mikor otthon volt,szerintem akkor sem tudott mit kezdeni velem, folyton sírtam. Nagymamával(apám anyja) laktunk egy házban,és a még nem házas három gyerekével. A legkisebb akkor volt tizennégy,elhiszem,hogy a mamának nem volt ereje kisbabát pesztrálni. Belefáradt a sok gyerekbe. Hét éves voltam,mikor külön költöztünk és megszületett az öcsém. Ahogy kipottyant az anyámból,attól a pillanattól kezdve mint a mai napig majomszeretettel csüng rajta. Engem nem szeret,soha nem is szeretett,nem is mondja,nem is mutatja,nem mondta soha,hogy szép vagyok, ügyes vagyok,okos vagyok. Mindig csak az elvárások,és soha nem lehetett átugrani a lécet,mert mindig magasabbra emelték. (mert ehhez apám is asszisztált,ha nem másképp,akkor a hallgatásával. Őt egyébként szerettem,hagyta magát szeretni,és én rá hasonlítok. Mikor kezdtem megfejteni az okát,hogy miért nem szeret az anyám,ezt tartottam az egyik lehetséges oknak,hogy apámra hasonlítok,és anyám őt is utálja.A mái napig fejtegetem az okát,hogy miért nem tudott megszeretni,hisz nem volt velem semmi baj,kis kurta hajú (mindig levágatták “fiúsra” talán hogy ne kelljen fésülni) csacsogós kislány voltam-míg meg nem született az öcsém. Akkor elhallgattam,és nehezen nyíltam meg bárkinek,egészen addig,míg lelki fejlődésemben nem kezdtem ezen is dolgozni.
“A felnőtt életem arról szól,hogy megpróbálom kiheverni a gyerekkorom” mondta egy afroamerikai lány a tévében. Én is,de még mindig érzem magamon,hogy nem úgy reagálok dolgokra, mint azok akik szeretetben, anya, család által óvva és vigyázva nőttek fel,értek felnőtté.
KedvelésKedvelés
Milyen szörnyű ez az egész, és utána is zsákutcák, sehol szellős ösvények. Megölelnélek most.
KedvelésKedvelés
Van nekem egy húgom, akinek két bátyja van, kissé patchwork család, na. És ott a papa egyedül maradt özvegyen, három igen fiatal korúval, és az akkor 2-3 éves lányt a fiúk csak csesztették, DISZNÓNAK hívták, ma Afrikában él, nem mondom, hogy boldog, de odáig kellett mennie, hogy embernek, talán nőnek is érezze magát. Mert ott szőke, és európai, ezért felnéznek a férjére, és ezért a férje vigyáz rá, mert tőle függ (részben) a saját társadalmi helye.
A két öcsém meg… az egyik a szülői házban él, 40 évesen gyerekstátuszban, aki részt vállal a költségekből, de csak hobbiból dolgozik. A másik.. na ő csak gyereket nem akar, és megtagadta a családi kapcsolatokatmeg az apja nevét.
A húgukat mindketten megvetik, mert arabhoz ment. És egyáltalán.
Miért történnek ezek így?
KedvelésKedvelés
Basszus, ez nagyon erős lett.
KedvelésKedvelés
gyönyörűen írtad, sok a hasonlóság, meg a kín, fasza
az én apám köbö ötévenként szerelembe esett, lettem alibi az elköltözéseire. össze lehet veszni a neveletlenségemen, a becsúszott rossz jegyeimen, a megérdemelt pofonokon, vagy az állandó pisifoltos lepedőn.
az öcsém, a gyerek, aki a nevemet viszi tova, az anyámnak is édes fia. a pöcsöske, akinek a dolgai tiszták és kevesek, mert a kisautó meg a katona az nem olyan mint a szalvétagyűjtemény, meg az emlékkönyv, aki eszik, nem étvágytalan, aki nem pisil be, aki nem pösze, aki erősebb és okosabb, aki hatalmasakat üt és dupla a testsúlya, aki karatéra jár, mert ép testében ép a lelke akinek kevés barátja van, aki keveset beszél, és akinek nem kell ágytálazni a haldokló nagymamát…és most folytatásban, akinek nincs félrement élete. akire büszkék lehetünk, aki talicskával tolja haza a fizetését.
KedvelésKedvelés
Milyen szomorú…
KedvelésKedvelés
hat ezen csak bogni birtam. es nem gyozok eleg halas lenni a szuleimnek a gyerekkoromert, hogy nem kellett atmennem azon amin neked. Es szornyu lehet a lanyodra haragudni a te gyerekkorod miatt.
KedvelésKedvelés
Csak jelzem: akik itt kötünk ki szar , vagy épp csak sántító kapcsolatok miatt, nyomorúság, kiszolgáltatottság, elnyomás miatt, nos, mi (majdnem mind) így úgy szomorú, elnyomott, fájó gyerekkorról számolunk be. Nem pont így, de minket is. Ha nem a báty, hát az apa. Vagy az anya- vagy mindkettő együtt. Nem történnek az ilyen folyamatok véletlenül. Nem véletlenül vagyunk ott, ahol. Köszönjük apa, anya, testvérek, családok. Köszönjük szépen. Azt leginkább, ha felnőtt kínjaink miatt még mindig ránk testáljátok a felelősséget és elhitetitek, hogy még most is szarul csináljuk. Nos, miért nem adtatok eszközöket, hogy jól tudjuk csinálni?
KedvelésKedvelés
Nem értek egyet, nagyon sok ép gyerekkorú nő kínlódik az Ugyanazzal, nem kell traumatikus múlt, nem véd meg az erős család, elég a rendszer, a hiedelmek, a hamis remények, a szerepelvárás a szörnyűségekhez.
KedvelésKedvelés
Én azért kipróbáltam volna szívesen azt a verziót. Azért jó lenne tudni, ki lennék most.
KedvelésKedvelés
No, igen, de csak szükséges, nem elégséges feltétel, lebegjen szemünk előtt Demcsák Zsuzsa.
KedvelésKedvelés
basszus! én ehhez képest selyempapírba csomagolva nőttem fel.
nekem utána jutott ki a nyalánkságokból. de talán az egészséges gyerekkorból fakad az erő, amivel küzdök.
KedvelésKedvelés
Éva, ahogy ezt megírtad, hihetetlen!
Egyre inkább azt látom, amúgy hogy mindazok, akik szeretve, biztatva, védve nőnek fel egy meleg családi közegben, soha be nem hozható előnyökre tesznek szert.
A többiek lehet, hogy megerősödve kerülnek ki egy ilyen gyerek-és kamaszkorból, de utána nagyon kemény munka és hosszú idő egészséges önbizalmat, önbecsülést felépíteni.
A másik csoportban ezt nem kell felépíteni, mert magától létrejön.
KedvelésKedvelés
És nem hazudom azt, hogy nem irigyelem őket.
KedvelésKedvelés
Csatlakozom, kissé én is irigylem őket. És közben rettegek attól, hogy én sem tudom ezt megadni a gyerekeimnek, pedig mindennél jobban szeretném.
KedvelésKedvelés
kicsit megszolitva erzem magam, engem irigyeltek. es megsem lettem kulonb semmilyen teren mint ti, pedig nekem aztan minden megadatott. es a gyereknevelesem is tele van ketsegekkel es allandoan fejlodni probalok hogy a legjobbat nyujtsam. de azt nem vonom ketsegbe hogy nekem jobb, mert jobb szulokhoz szulettem. es az teny hogy az onbizalmammal, onertekelesemmel sosem volt gond, tobbek kozott ezert lehettem ontorvenyu is, mert megvolt az osbizalom hogy ertekes vagyok es szeretnek.
KedvelésKedvelés
Semese, pontosan erre gondoltam, köszönöm, hogy ezt így megfogalmaztad.
Persze, tudom én, hogy másnak meg máshogy nehéz.
KedvelésKedvelés
Emese, emlékszel, amikor itt írtam megnyugtatásul valakinek, hogy mindnyájan ordítozunk néha az egyévessel, aki nem akar aludni? És erre írtad, hogy nem, nem mindnyájan. Na, ilyenekben van a különbség. Engem minden az erőszakra, fölényre, bántalmazásra predesztinál, nekem erőből megy csak a nyugodt, ölelő figyelem, nagy levegővel. Szerintem el sem tudod képzelni, nekünk mik a céljaink, mik a dilemmáink.
KedvelésKedvelés
Bizony, aki gyerekkorában nem szivacskén szívta magába a jó modort, a szeretetet, annak kemény energia befektetést igényel, hogy türelmes maradjon a gyerekéhez. Magamon látom, hogy ha harmadszor kell rászóljak valamiért a gyerekeimre, harmadszor már üvöltök. Majd jön a lelkiismeretem, hogy miért, miért, miért. Szerencsére meg tudom tenni, hogy bocsánatot kérek tőlük és elmagyaráztam már nekik, hogy nem mentség, de ez van, én ezt tanultam, tudom, hogy nem így kellene. Egyelőre ez van. Ezt kell elfogadjam és valahogy meg kell próbálnom a rossz alapanyagaimból valami jót főzni. Ez már alkímia 🙂
KedvelésKedvelés
A francba… csak, amikor a manóim a kiabálásom után azzal bújnak be a paplan alá, hogy félnek tőlem, akkor kétségbeesem, és utálom magam, hogy megint egy az egybe lekópiáltam az anyám rikácsoló dühét, és szeretném őket valahogy másként szeretni… s nem megy… nem megy… olyankor nagyon elkeseredem, és reménytelennek látom magam.
KedvelésKedvelés
Egyszer meséltem ezt valakinek, hogy ez a kedvesség, melegség, ez a türelem – ez, ami konfliktushelyzetekben kellene, ez nekem mennyire nem megy. Ez a felülemelkedés. Hogy nem dühösen és ordítva, hanem csendesen és szeretettel, de határozottan mondani azt, hogy de most ezt mész és megcsinálod. Nem értette, sehogy sem értette.
Nyugodt, ölelő figyelem, nagy levegővel. Sok energia, fárasztó. Könnyen elcsúszok. Nem természetes, úgy érzem, szerepelek. Zsigerből más jön, és olyan nagyon nehéz nem olyannak lenni… Olyan rossz látnom már most, hogyan hat ez rá. Rettegek, hogy én fogom végül tönkre tenni, én, aki meg akarom óvni mindentől, amin átmentem, én, aki fel akarom készíteni.
KedvelésKedvelés
Kedves levena, megrendítő, amiket írsz. Írhatok neked? Elkérhetem
a címed É.-tól?
KedvelésKedvelés
Igen, ha neki sem gond…
KedvelésKedvelés
oké!
KedvelésKedvelés
Na és ez az igazi szülői mérgezés. (Bocs, visszafelé olvasom a kommenteket.) (Igazából csineva lentebbi kommentjére írtam volna, de nem találtam gombot.)
(off, nagyon ritkán van időm írni, de próbállak követni. Kiolvastam a Karenyinát, önkényesen válogatok 🙂 Mikor jön a beszélgetés? 🙂 )
KedvelésKedvelés
nem szoktam gyereknevelesi konyvet ajanlani, csak ha kerik, most van a kivetel. Nekem ez a konyv rengetegetet segitett: http://www.libri.hu/konyv/adele_faber.beszelj-ugy-hogy-erdekelje-hallgasd-ugy-hogy-elmeselje.html van masodik resze is ami a testevrkapcsolatokrol ir. segit hogy mit reagalj es hogyan amikor ugy erzed hogy amit zsigerbol reagalnal az rossz. es en is kuzdok ezzel, nekem is elfogy a turelmem, en is elfaradok, nekem is sokszor volt, hogy o.k. zsigerbol ezt reagalnam, de ezt inkabb el sem kezdem es alltam ott hogy akkor most mit is kellene reagalnom, de ertem hogy aki nem az enyemhoz hasonlo csaladbol jon, az egeszen mas alaprol indul es mas problemakkal kuzd mint en. Az en szuleim is kovettek el hibakat a nevelesemben es generacios kulonbsegek is vannak koztunk en sem utanzom le oket egy az egyben, ezert is jutottam el ehhez a konyvhoz. Nagyon sok nevelesi konyvet olvastam mire kialakult bennem hogy en hogy akarok nevelni es ez az egy van elteve a polcomon hogy tovabb adom majd a lanyomnak is ha felno. es a fenti hozzaszolast is csak azert irtam, hogy megmutassam, nem lettem sem jobb sem szebb sem okosabb senkinel de az teny hogy a lelkem egeszseges(ebb) lett hala a szuleimnek.
KedvelésKedvelés
es egy dolog amit meg en irigylek toletek: a kuzdes kepessege. mert akit kiskora ota szerettek es dedelgettek, akinek a feneke ala volt tolva minden, abban nem alalkul ki a kuzdelemre valo vagy/kepesseg, az sokszor ul a langyos vizeben, nem lesz karrierista, varja a sult galambot, megelegszik azzal ami van. nem, nem cserelnek azzal aki rossz csaladban nott fel, de ezt en irigyelhetem toletek.
KedvelésKedvelés
nem vagyok ma toppon es ugy erzem hogy magyarazkodom itt nektek, holott en is ertem a fo kulonbseget akozott ahogy neveltek minket es a hatasai kozott. es jovok itt olyanokkal hogy miert jo az nektek ahogy neveltek titeket, pedig dehogy jo. bar mindenkit minimum ugy neveltek volna mint engem. nevelesbeli gondokkal meg en is kuzdok, nekem is sokszor elso reakciom hogy lekevernek egy pofont szivem szerint, pedig nem vertek minket, de a legkonnyebb reakcio az eroszak lenne. vagy hogy kiuvoltom magambol a frusztraciomat a gyerek fele, de nem eri meg, keresek mas modszereket. azert olvastam el szamtalan konyvet hogy megtanuljam mit es hogyan regalajak ahelyett ami zsigerbol jonne. sokszor erzem azt hogy nem merek osztonosen reagalni, mert abbol jo nem sulne ki. 2 mondtat van az agyamba egetve a gyereknevelessel kapcsolatban: ugy nevelj ahogy szeretned hogy teged neveljenek, es a masik hogy a gyerek azt teszi meg amit megtehet. Ha megtesz valamit, elmelazom hogy miert gondolja hogy azt neki lehet. ha reagalok, megprobalom azt gondolni hogy en allok ott az o a helyeben. engem ez vezerel.
KedvelésKedvelés
es van meg egy modszerem, bar ezt ritkabban alkalmazom, de hatha segit valakinek, az villan be az agyamba mielott reagalnek a gyerekre, hogy ha a fonokom alna ott akkor milyen reakciohoz nyulnek. valoszinuleg nem uvoltenek elvorosodve es nem is vernem meg, hanem….?
KedvelésKedvelés
Éva, és most felnőttként milyen a kapcsolatotok a bátyáiddal?
KedvelésKedvelés
Igen, erre én is kíváncsi lennék, mennyire lehet ezt megbocsátani? Van egy 80 év fölötti ismerősöm aki erre a kérdésemre azt mondta, ő soha nem lesz képes erre, de nem is akar, vele annyira görény volt a bátyja. A legjobb gyerekkori barátnőm is ezt mondja, pedig az ő bátyja ma már igyekszik jó testvér lenni. Mi például (én és a bátyám) jelen pillanatban nem is beszélünk egymással. Csak néha telefonon ha nagyon muszáj.
És nekünk csak egy bátyánk volt, el sem tudom képzelni milyen lehet ebből a fajtából 3db! Gondolom a szemétkedés hatványozottan növekszik ilyen esetben…
KedvelésKedvelés
Nagyon erdekes tema ez, hogy kinek milyen a viszonya a testverevel es hogy meg tud-e bocsatani es hogy meg kell-e bocsatani. Nekem egy hugom van. Mindig rossz viszonyunk volt, amiota az eszemet tudom. Kamaszkorunkban volt a legrosszabb, tettlegessegig menö vitak es üvöltözesek sora volt az. A mai napig vannak mindkettönknek velt es valos serelmei. Nemelyik feldolgozhatatlan. Es mindig azt hallgattuk, hogy egymasnak meg kell mindent bocsatani. Meg a testvered a legfontosabb csaladi kapcsolatod a szüleiden kivül. Erdekes ezt olyan szülöktöl hallani, akik maguk sem beszeltek huszonakarhany evekig a sajat testvereikkel es velük is olyanokat csinaltak meg a testvereik, hogy en szoba nem allnek velük, nem hogy a sajat gyerekeim agyat mossal ezzel a maszlaggal. Szerintem Vacskamati, jobb nem beszelni, mint ezt a felszines kapcsolatot eröltetni. Mi ritkan beszelünk, akkor is a semmiröl, tartalmatlanul. Es utana a szemrehanyast is en kapom anyanktol, amiert nem jobb a viszonyunk. Ja, persze, ö csak az aldozat, akinek a gyerekei marjak egymast – szegeny ö. Nem is gondolja, hogy neki felelössege volna abban, hogy szar a viszonyunk. Ha nem hivom fel öket, akkor nem beszelünk. Ha nagy ritkan talalkozunk sem kerdez tölem senki semmit, mindenki csak meseli a sajat dolgait. Monologok vannak, nem parbeszedek.
Van, amit nem tudok megbocsatani. Nem birom. Es nem is akarom, mert nem csak rajtam mulik. Van itt a csakazolvassa-n egy nagyon es idevago iras, a “meg kellen bocsatanod”. Nekem azt nagyon hasznos volt többször is elolvasni.
KedvelésKedvelés
A legidősebb húszévesen elköltözött, és sosem csajozott agresszíven, őt is gúnyolták sokat. És ha az időt tekintjük, abban leginkább közöny volt, némaság, láthatatlanság, nem bántás. Máskor meg egységfront a nagyon durva apámmal szemben.
KedvelésKedvelés
Távoli, korrekt, néha segítőkész, a férjem halála őket is megrendítette, bizonyos témákat kerülünk, mélyen sose beszélgetünk, anyám szervezi a találkozásainkat, ők, mivel őszintén hálásak lehetnek, furcsán lovagiasak lettek vele, ha ő azt mondja, szállítsanak el hozzá, azonnal begördülnek, amúgy biciklin viszem az ikeás szekrénysort.
KedvelésKedvelés
én majd vonattal hozom lányomnak a piros fiókos görgős szekrényt, pestről kolozsvárra 🙂 ismerem az érzést, de én többnyire mulatok ezeken a szitukon. emlékszem olyan bevásárlásra a férjem balesete után, amikor a lányom kendőben a mellemen, nagy túrazsák kajával megpakolva a hátamon, karácsonyfa a kezemben, s közben gáttornát végeztem a hazafele vezető félórás úton.
KedvelésKedvelés
Szép!
KedvelésKedvelés
Ez nagyon megdöbbentő volt. Az írásodból érzem a mai napig tartó haragot. Hogy tudsz ezek után velük találkozni? A három fiú után mi is szerettünk volna egy kislányt, de biztos, hogy ő lett volna a kedvenc. Azért most kicsit elbizonytalanodtam. Mondd, a bátyáid egymással jól kijöttek? Úgy értem, egymást nem terrorizálták? Nálunk is volt ilyen mentalitás, hogy a gyerekek dolgába ne avatkozzunk be, majd megoldják (a férjem részéről) – persze, kialakul a hierarchia, mint az állatoknál, de hát állatok vagyunk-e? – és hogy ez milyen káros volt, csak később derült ki. Nálunk csak egy terrorista volt, de a két kisebb fiam a mai napig nem akar vele találkozni a gyerekkori dolgai miatt – nem csak őket szekírozta, hanem a mi életünket is pokollá tette. És volt, hogy megkérdezték, hát miért tűrünk el mindent? Mert azt gondoltuk, nincsenek eszközeink. A fiúk összefogása végül oda vezetett, hogy el kellett költöznie, de nem önként.
Örülök, hogy a kislányodnak könnyebb lesz, örüljünk ennek!
KedvelésKedvelés
Villongások voltak, meg irigység, de amúgy a két kisebb összenőtt nagyon. Volt, hogy nekem mesélte a középső a legkisebb szemétkedéseit, amikor lábujjhegyen kellett járni anyám utasítására, mert szegény egész éjjel dolgozott, persze kiütötte magát. A legnagyobbra a legdiadalmasabb középső vicces megjegyzéseket tett. Tőlük jön az iszony mindennel szemben, ami nem ép. Na, ezt beleírom fönt is.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnalom, hogy ilyen hideg es szeretet nelküli környezetben kellett felnönöd. Ahogy Adel irja kicsit feljebb, mindannyiunknak, akik itt vagyunk, megvannak a sajat törteneteink az elnyomasrol, a vallranditasrol, az hidegsegröl, bigott vallasossagrol, az erzelmi nyomorekokrol es nemakrol, akiket csaladnak kell hivni. Mindannyian talalunk hasonlosagokat sajnos.
Nem tudom, hogy olvassak-e a testvereid. Ha ezt olvasva nem kapnak a nadragjuk helyett a szivükhöz, akkor szerintem nincs nekik.
Nagyon erös vagy, hogy ezt leirtad!
KedvelésKedvelés
Köszönöm, Viki. Á, zavar, teljes tagadás, hazudok, amúgy is kezdődik a meccs. Én meg persze Stockholm-szindrómás, hiszen ebbe nőttem bele.
KedvelésKedvelés
Nagyon szomoru 😦
KedvelésKedvelés
Aki ennyit gyötört egy másik embert, az belepusztulna, ha át kellene éreznie teljes mértékben az általa okozott szenvedéseket. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elismerjék, mit tettek.
KedvelésKedvelés
Még több minden eszembe jutott a szaunában, sajnos, ezúttal nem tudtam meditatív módon szaunázni, annyira kattogott az agyam.
Az egyik a bevonzás-hívők kedvéért, hogy persze meghitten ismerős volt nekem ez a viszonyulás, rá is találtam újra meg újra, mint azt egyfelől a fölényes-gőgös-erőszakos, durván szexista és lelkileg elzárkózó élettársam, másfelől az idegen, érthetetlen, csodált művész úr (sokan kérdezitek: nem, ők ketten nem ugyanaz a személy) esete bizonyítja.
Említett élettárs is csupa olyannal basztatott, amin nem lehet változtatni. Családom intellektuális színvonala, nagylábujjam formája, lábméretem, barátnőim (“nincs köztük egy jó csaj sem”) és szavajárásom.
Részletesebben:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/21/de-hat-szeret/
Művész úr részletesebben (jelszavas, nagyon irodalmi, semmi pletyka, csak egy helyzet, ja és csak az eddigieknek, mert mostantól jelszómoratórium van):
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/16/egy-regi-bejegyzes/
A másik, hogy ne rendüljetek meg nagyon, úgy értem, ne gondolja senki, hogy ó, hát szegény, most aztán kiderült ez a különleges traumája, attól ilyen furcsa és haragos — sokan vagyunk, néhányan elmondták itt a komentjükben, mások hallgatnak, megint másoknak a jótékony feledés törölte az olyasmi élményeket, mint amelyeket nekem megőrzött a naplófolyamom.
És ne feledjétek, velem tulajdonképpen semmi, de semmi nem történt, normális családnak tűntünk, a szüleim ma is együtt élnek, budai értelmiség, minden. Én sem iszom, nem vagyok depressziós, pánikbeteg, önpusztító. Hallgatunk, ünnepeken jópofizunk, zoknikat kapok ajándékba, elmondhatatlan ez az egész, csak én vagyok a bántóan elzárkózó, megint egyedül maradva, és kurva nehéz.
KedvelésKedvelés
Nem vagy egyedül! Itt vagyunk, halljuk, értjük, átérezzük. Hátha így egy kicsit kevésbé kurva nehéz 🙂
KedvelésKedvelés
Hát ez az, ez ad erőt a megfogalmazásához is!
KedvelésKedvelés
Nem kezdem el elemezgetni, miben hasonlít a gyerekkorunk, miben nem, nem is reagálnék a tartalomra részletekbe menően, mert akkor itt ülnék estig. De azt szeretném megírni, hogy szerintem ez egy remek, erős, nagyon kifejező, nagyon pontos írás lett. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Nahát! Ritkán szólsz, örülök a kommentednek!
KedvelésKedvelés
Jövök én minden nap, csak akkora pörgés van itt, hogy mire a végére érek már nincs erőm, időm reagálni. Mindig igyekszem elolvasni az összes kommentet, de attól már úgy szerteágazik az egész, mindenki más szálat kap fel, hogy már nem bírom összefogni az agyammal. Nem tudom, hogy bírod, ez teljes munkaidős állásnak tűnik.
KedvelésKedvelés
Optimalizálódott minden, a figyelem, az írási sebesség.
KedvelésKedvelés
Ezen korábban még soha nem gondolkodtam, de most örülök annak, hogy soha nem voltak fiútestvéreim.
A húgommal pedig véd- és dacszövetség van, de azt nagyon sajnálom, hogy jóval később vettem észre, mint ő, hogy mi folyik a családunkban, és így később kezdtem el neki segíteni.
Nem voltam otthon, már Pesten tanultam, ő pedig így egyedül maradt kiskamaszként a családi játszmák közepette, és én elegáns hazalátogatóként nem értettem, mi a franc baja van. Milyen vak voltam! Mennyi Éváéhoz hasonló élményt kellett átélnie! A mai napig borzalmasan fáj, hogy akkor nem védtem meg.
Én is megkaptam a magam részét a családból, de ő sokkal többet szívott, ráadásul egy rosszabb, elmérgesedett helyzetben. 😦
KedvelésKedvelés
elgondolkodtam: nem vagyok eléggé hálás azért, amit kaptam. a “normálishoz” képest rengeteg testvérem van. és van, hogy megkarcoljuk egymást a tüskéinkkel, de ők a legjobb barátaim mai napig is. s valahogy tükörben látom magam bennük. hogy visszataláljak hozzájuk,mindig magamhoz kell előbb.
KedvelésKedvelés
😦 😦
KedvelésKedvelés
Ez tényleg jó lett. (milyen érdekes, hogyan válik valami igaz.. irodalommá, ahogy így, itt.. áhh, hosszú magyarázni). Ritka alkalom, hogy láthatom. Köszönöm. 🙂 Bár van bennem némi kínos feszengés, amikor “szövegként” gondolkodom egy ilyen önvallomásról. Mi a különbség az igaz és a valódi között?
Érdekes élmény, köszönöm. Mondtam már? 🙂
KedvelésKedvelés
Enyém a megtiszteltetés. Minden szöveg. Az igazat mondom, nem csak a valódit. Attól valódi, hogy nem fél önmagától, attól igaz, hogy felismeri magát benne a teljesen másik is. Ne a lelkemet babusgassák, hanem a jelzőimen ámuljanak. Engem a szöveg babusgat. Gyötrődő lendülettel írok, kételyekkel és nárcisztikusan nézem a szülöttemet. Ez az élet értelme. Ma már értek és megbocsátok minden tehetséges hiút, művész urat, Trigorint, még kukorellyt is, a szerénység kurva nagy hazugság, fárasztó póz.
KedvelésKedvelés
Azt nem tudom, mikor múlik el, hogy az ember egy darab izének érezze magát. Hogy ezek a gyerekkori traumák ennyire meghatározzák az ember önértékelését, vagy ez változik…olyan erőltetett, és olyan könnyen visszazuhan az ember… Számba veszi mi az amit elért, de minden napnak sikertörténetnek kéne lennie, hogy ne legyen visszalépés az önértékelésben… Nem a szereplők a lényeg a történetben, hogy az báty volt, vagy anya vagy kortárcsoport, hanem, hogy valamiért nem voltál fontos, és mint olyan sosem lehetsz elég jó.
Vagy ez csak hajlam…és alapvetően a szerotonin szinttel van, vagy a szerotonin szint csökkenése is a krónikus negatív visszajelzések következménye?… És hogy lehet rajta segíteni, gyógyszerrel? mosolyterápiával? kognitív terápiával? lóbalzsammal? fürdősóval? wellnessmasszázzsal? bungee jumpinggal?
Vagy el kell fogadni magunkat, hogy én nem tudok olyan boldog lenni, de megbecsülöm, azt amit elértem, vállon veregetem magam… nem tudom….
KedvelésKedvelés
Szia! Rendkívül pontosan fogalmazol. Mesélj magadról!
KedvelésKedvelés
Legtöbbször nem értek egyet magammal (este pl mindig mélabúsabb vagyok, mint reggel). Többször akarták odaadni a mérgező szülők c könyvet, amit mindannyiszor képtelen voltam elolvasni. Ki se nyitottam. Valahogy úgy voltam vele, eleget tudok így is és ez is sok nekem… Viszont nemrégiben olvastam Aronson önéletrajzi regényét, ami nagyon őszinte könyv, megszerettem, és abban mondta neki a testvére, mikor pókereztek, hogy nem érdemes a szerencsét okolni, ha veszít, azokból a lapokból kell nyerni, amit kaptunk… és akkor ezt próbálta párhuzamba állítani az életesemények alakulásával… ezt érzem én is, hogy abból kell a legtöbbet kihozni, amit az élet adott…
Amúgy egy 29éveskétgyerekes, norm házaságban élő, értelmiségi, dolgozó nő vagyok.. tiszta idill 🙂 (így aztán bizonyíték szüleimnek a neveltetésem tökéletességéről :))
KedvelésKedvelés
olvasd el a mérgező szülőket. nagyon tanulságos könyv, még akkor is, ha semmi tangenciája az életeddel. én ledöbbentem azon, hogy milyen mértékű a családon belüli erőszak, illetve rájöttem, hogy mennyire könnyen félremegy az életünk gyerekkori kényszeres igazodásaink miatt. olvasd kritikusan befogadón, elemezd, gondolkodj el, hogy igen, ilyen ez a világ körülöttünk, ne válaszd a biztonságos burkot, amiből kitekinteni sem akarunk.
meg nagyon hasznos arra, hogy eldöntsd, neked milyen szülőnek kellene (vagy nem!) lenned.
KedvelésKedvelés
Lehet… szülőként lehet érdemes 🙂 Köszi
KedvelésKedvelés
Lóbalzsammal! Bobobe, ez nagyon odavág. Heherészek itt magamban 🙂
KedvelésKedvelés
Hát, csak egy további strigulát szeretnék húzni, az “igen ismerős” oszlopba.
40+ év után is pontosan emlékszem arra a fára, ahol rádöbbentem, hogy mások szeretik az apjukat. Ez annyira elképesztő volt, hogy az én lábam is a földbe gyökerezett.
Aztán még sok minden történt, de semmi sem változott.
KedvelésKedvelés
Nálam meg az volt hasonló élmény, amikor kérdeztem negyedikben a barátnőmet, hogy ki fonta be ilyen szépen a haját és azt mondta, hogy az apukája!
KedvelésKedvelés
Szia!
Milyen fura ezeket olvasni, én apa nélkül nőttem fel, és első osztályban döbbentem meg, mikor egy fiú osztálytársamtól kérdeztem, ki írta rá ilyen szépen a nevét a tolltartójára? Apu. És most, mikor a fiam elsőbe ment, a férjem írta rá minden füzetére a nevét. Utána jöttem csak rá, hogy neki már lehet, hogy jó lesz.
KedvelésKedvelés
De szépen írod ezt.
KedvelésKedvelés
Az egészhez, mivel nagyon viszketne, ha leegyszerűsítenénk, azt fűzném még hozzá, hogy ebből az én intellektuális lázadásomból egyáltalán nem következik az, hogy lobogó hittel kezet nyújtottam a nyomi szemüvegeseknek, a bénán öltözőknek, a gyülekezetbe járó bölcsészeknek, mert lám, ők az én igazi barátaim. A lényege a Stockholm-szindrómának pont ez, hogy nem szabadulhatsz. Hogy olyanná válsz, mint ők, akik bántottak, s ettől elidegenedetté és önpusztítóvá is.
Nem, nekem sok szempontból a külsőségek, a márka, a divat, az erő és épség diadala ma is pont olyan fontos, mint nekik. Mindig megy a fejemben a lenézés-szoftver, hogy ők mit tartanának parodizálhatónak, kiröhöghetőnek, engem is, mást is, és ezt próbálom túlkiabálni, az egész létezésem folyamatos készenlét, kényszeresen olyat akarok írni, úgy élni, hogy az végső érv legyen, felülmúlhatatlanul intellektuális. Hogy elnémuljanak már bennem.
KedvelésKedvelés
Gyönyörű vallomás. Emberivé válsz tőle, hiteles emberré 🙂
KedvelésKedvelés
És ez nem a hittérítő dühe? Csak kérdezem…
KedvelésKedvelés
Én itt nem érzem a hittérítést. Én meggyőződést érzek. A hit és a tapasztalat egészen más. É.-nák tapasztalatai vannak, tudja miről beszél. Egy hittérítő csak olyan dolgokról tud/próbál győzködni, amelyben ő hisz. É. tényekről beszél.
KedvelésKedvelés
Nem, ez trauma és Stockholm-szindróma. Én igyekszem nem bántani senkit, csak tudok róla, hogy ilyesmi mozgat. Nagyon félrevisz, ha eszményítesz.
KedvelésKedvelés
És gondolom, nem könnyíti meg a dolgod, hogy egy egész kortárs társadalom épül az életerős fiatal szép eszményre, “forever young” kultusz meg a férfi mint norma.
Hogy nemcsak otthon, hanem a tévében, a suliban, a popzenében, az utcákon, a plakátokon, az orvosnál, a tanár előtt, az áruló barátnők mellett…
El tud mindez némulni?
Nekem a külsőségek nem voltak fontosak, olyan dacosan voltam alteros tiniként, ahogy csak tudtam. Hosszú és nagyon bő pulcsi, szakadt nadrág, bakancs. Nem gondoltam magam ún. fullos nőnek, tagadtam az ideált, senki sem lehet ideális, tudtam, hogy ez hülyeség. De.
Nem volt fontos a divatos ruha, de nagyon is fontos volt például a szép smink. És szépnek is tartottam magam, ami már az ideálhoz tartozik kicsit, sok volt a feedback, a 90D-t meg a legvastagabb bő pulcsi sem rejti ám el. Így mintha mégiscsak fürödtem volna néha abban, amit tagadtam. Azt hiszem ez valami homályos, “van valódi szépség, és van a mű, a megcsinált és hazudott” jellegű elv volt, de hittem abban, hogy ízlés dolga, ki milyen akar lenni, vagy mi jön be neki. Ízlésekről pedig nem lehet vitatkozni.
Én most munkailag is foglalkozom kicsit ilyesmivel, és nagyon úgy látom, hogy a (sz)épség-eszmény nagyon alap, nagyon emberi.
Nem annak lenni, hanem vágyni rá. És ennek az is foglya, aki szép, és az is, aki a szépet látja és akarja.
A képe változik: korábban a ma kövérnek számító nők, stb. de a lényeg ugyanaz.
A göndör gyerek meg a non plus ultra 🙂
Ütős szöveg ez a bejegyzés megint, megint ideragasztottál, és nekem is az jött rögtön, amit mások is írtak már, hogy “könyvszaga” van, és hogy meg fogom venni, és még másoknak is meg fogom ám venni. 🙂
Nagy hiánypótló lesz!
KedvelésKedvelés
Köszönöm, szokatlanul értesz, rátok gondolok, amikor akadozik a regény. De lesz blogkönyv is.
Nem az általános eszményről írtam. Nekem nem a saját szépségem volt fontos, én magamat nem láttam, nem volt szemem, eszközöm, pénzem hozzá, én nem létezem, nem látszom és nem is érdemlem meg. Ebben benne van anyám puritánsága: a hajfestésen kívül ő nem csinál semmit, elég hökkenet volt a királykék körmöm gimiben. (A sárgát meg hosszan elemezte György Péter az egyik esztétika szakos előadáson.) De voltak azért méregetések, terelgetés, követségbe küldött rokonokat, hátha rájuk hallgatok: “ne fesd ennyire a szemed”, “úszni járnál, lefogynál”. Ma már azt mondanám erre, hogy “a testem nem köztulajdon, így nem áll a közösség ellenőrzése alatt”, milyen pofonegyszerű válasz ez Dézsánál minden nőitest-fitymálásra, és micsoda nyugodt öntudat kell ehhez, de én tényleg nagyon nyomorult voltam.
Szóval, mások teste fontos, az enyém nem, sőt, elég sok csúnyaságot csináltam a testemmel. Hanem úgy létezem a világban, hogy nagyon is reflexből nézem mindenki bőre hibáit, fogsorát, vádlija formáját. Elég magas-e, formás-e, elég szálkás-e. A fül, a kéz, a férfimellbimbó háborúkat dönt el, mint Heléna szépsége. Beszédhiba-para. Sebhely-, tetoválás-, anyajegy-iszony.
Ez nem értékrend, hanem beidegződés. Nem azért megy a fejemben a szoftver, mert a mérlegelő, etikus lényem ezt tartja fontosnak, ez reflex, ezzel küzdök. De az öngyűlölet alapja is ez.
Komolyan szenvedtem attól a megismerkedésünkkor, hogy nem látom szépnek Jánost. Hiába öröm vele lenni.
És akkor van néha, kettő-öt ismerős arc, amiben gyönyörködöm, nagyon szépnek látom, tetszik nekem, mert régi barát, vagy önmaga, vagy valami nagy katarzis forrása. Szóval felül lehet írni ezt. Vagy most voltam színházban, és én mennyire szeretem Kocsis Gergő fejét.
KedvelésKedvelés
Igaz, valószínűleg óhatatlan volt, hogy nekem az kattanjon be, amivel foglalkoztam mostanában, így általánosabb szintre vittem a dolgot.
Az értékrendes részt a személyes példával csak azért írtam, lehet, hogy nem voltam pontos, mert utólag lett számomra világossá, hogy hiába az anti-idealista értékrend, amikor valahol akkor is megvan ez a vágy a szépre. Ezt én is szoftver-szerűnek érzékelem, olyasmire akartam kilyukadni, hogy mikor az értékrend mást diktál, akkor is megvannak reflexek, ezért érteni vélem ezt az ellentmondást. Csodálom a szép embereket, nekem is van pár bűvös arcom, de az én szoftverem vszeg csendesebb. “Mindössze” talán csak a társadalmi rámépülés van, meg pár “kedves” apai és kortársaktól érkező megjegyzés. Apai jelenlét egyébként elenyésző volt, majd megszűnt és húgom van. Hogy folyton jelen legyen egy akármiben is autoriter apa, de még három másik idősebb hímnemű is, tutira nem bírtam volna ki.
Kemény. Jó olvasni azt, hogy mennyire látod az arcát ennek a sok(k)hatásnak.
Igen, az már más tészta, csak felvetődött bennem, hogy talán van egy ilyen univerzális eszmény-hajsza, a szép fiatal lány (balerina,múzsa) vagy a angyalképű gyerekek felé irányuló érzésekre gondolok, amikor már őket mindennek nézik, csak anyagszerű földi halandóknak nem. Ők pedig nem tehetnek róla, és semmi közük hozzá. Szélsőséges esete, mikor épp a papok, akik megszokják azt, hogy a földöntúli dicső örök tökéletességet imádni helyes és követendő, majd meglátják mindezt egy kisgyerekben…Talán ők azok, akik nem tudnak disztingválni a vágyaik között, amire a mezei emberek egy fokkal felkészültebbek.
Heléna-harcok, ez jó 🙂
És Odüsszeusz, aki jogszerűen járt el, amikor egyszerűen lecsapott egy fickót a közgyűlésen, csak mert az csúf volt így nem releváns a szava, és kész. Mindenki éljenzett neki, ha jól emlékszem.
Ó, én is voltam szerelmes olyanba, aki nem volt szép, és zavart addig, míg meg nem hipnotizáltam vele magam…bár pont őt akkor annyiranagyon nem kellett volna 🙂 5 plusz 2 évig nyavalyogtam vele, de legalább kaptam egy rakás tanulságot és infót a saját működésemről. Utána kerültek helyükre a dolgaim.
Meg az én anyum is puritán, csak ő dacos is. Másfajta házassága volt és más neki a hozott anyag, neki és az ő anyukájának is muszáj volt harcolnia, volt, hogy élet-halál kérdése volt ez. Sok mindent, úgy érzem néha, előttem harcoltak meg, ami nekem már természetes.
KedvelésKedvelés
csak a felütéshez és a címhez fűzve hozzá
anyám szomorú (és kínos) mosolya jutott azonnal eszembe, amivel mindig válaszolt a lelkendezőknek: “tényleg asztalos a férjed? de jó neked, biztos van sok szép bútorod!”
azt mégse lehet mondani bájcsevegő félismerősöknek, hogy “nem, annyira nem, hogy kerítésért is évekig kellett könyörögni”
KedvelésKedvelés
Suszter gyerekének, ugyebár.
KedvelésKedvelés
Az a pár hónapos eset jutott most eszembe, amikor a lányomék karácsonyi műsort adtak elő az osztályával, és kamasz módra valami hülye kis viccen elnevették magukat, és aztán nevetésbe fulladt az egész műsor, amit a tanárnő roppant rossz néven vett (a szülők is kuncogtak). A műsor vége után az ofő a lányomat és két másik kislányt “előállította” egy külön teremben. Mi szülők a terem előtt vártunk, és miután vagy 20 perce már bent voltak, bekukucskáltam az ajtórésen. Azt láttam, hogy a tanárnő egy másik kolleginával ül az íróasztalnál, tőlük pár méterre áll a három lány, hátratett kézzel, fejek lehajtva, zokogva. Bementem, és megkérdeztem, hogy mi folyik itt. A lányok menekültek, az enyém egyébként fulladozott a sírástól. Nagyon nagy botrány lett. Mint utólag kiderült, abban a 20 percben a lányok módszeres lealázása és kikészítése ment, gúnyosan, cinikusan, pitiáner hatalmi eszközökkel. Az igazgató elé került a dolog, aki azzal vont kérdőre, hogy mégis mit gondolok, milyen felnőtt lesz a gyerekemből, ha én nem a tanárokat támogatom maximálisan, és hogy majd a lányom akkor a munkahelyén is megengedi magának, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor “csak úgy” szól? Phűű.. micsoda világ lesz ez, nem igaz? Továbbá, hogy igazán tudhatnám, hogy a szülőknek és az iskolának össze kell tartani, és bezzeg az ő gyerekkorában még azt mondták a szülei ha ő panaszkodott otthon, hogy a tanárnak igaza van, és punktum (igazgatóbácsi 60 körüli férfiember), illetve, hogy nem kellene így “felfújni” a dolgot. Annyit reagáltam erre, hogy a csoportjainkban mást se csinálunk, mint ilyen és ehhez hasonló nagyon erőteljes korai traumákat próbálunk korrigálni felnőtt embereknél, akikben szinte egy életre rögzül, hogy nincs lehetőségük megvédeni magukat, teljesen eszköztelenek az autoritással és/vagy agresszióval szemben (legyen az verbális vagy fizikai), és magukat tartják hibásnak még azért is, ha esik az eső, és nem indul a szomszéd autója. Nehéz fel- és visszaépíteni az önbecsülést és hitet, és én biztosan nem fogom hagyni, hogy ezt lerombolják a gyerekemben. Nem tudom mindentől és mindenkitől megmenteni, de amikor ordít egy helyzetről, hogy baj van, nagy baj, akkor odalépek és megteszem, amit tehetek.
KedvelésKedvelés
Hű, milyen megrázó ez, remélem, sokan olvassák!
KedvelésKedvelés
Jó lenne egy ilyen csoport nekem is…
KedvelésKedvelés
Bátor vagy! Minden elismerésem. Én is mentem már rá az óvónénire ilyenért, hogy a 3 és fél éves lányomat télen -20 fokos hidegben szandálban elvitte farmot látogatni, mert nem volt senkiben annyi felelősség, hogy végignézzék, hogy a gyerekek jól fel vannak-e öltözve. Ez kiütötte nálam a biztosítékot, üvöltöttem, erre ők, hogy nem kell ezt ennyire felfújni, tudhatnám, hogy 23 gyerekkel nem könnyű! (segéd óvónő voltam ugyanabban az oviban). Erre én, hogy a lányom lába szinte lefagyott, nem érdekel, hogy könnyű-e vagy sem, ha nem elég kompetensek, akkor változtassanak munkahelyet. Akkor igazgató elé hívtak, és felszolítottak, hogy kérjek elnézést az óvónőtől. Erre én mondtam, hogy elnézést kérek, amikor ő jóváteszi a mulasztását. Hát azt már nem lehet! – mondták. Akkor én sem kérek elnézést. Figyeljenek oda és igyekezzenek a továbbiakban ne éreztetni a gyerekemmel azt, hogy sértettem az önérzetüket. Tegnap mondta a lányom, amíg a férjem fésülte, hogy apuka vigyázz a fülemre! Az óvónéni meghúzta, azóta nagyon érzékeny. A lányom másodikos, tehát két éve minimum érzékeny a füle. Mégsem úszta meg 😦
KedvelésKedvelés
en Angliaban jatszottam el ugyanezt. Marmint hogy ovonenihez elballagtam es szemtol szembe elmondtam neki ezt azt. kicsit meglepodott, ez itt nem szokas.
KedvelésKedvelés
Ez naggyon komoly! Görcsös felnőttek, ártalmasak.
KedvelésKedvelés
naggyon komoly! Görcsös emberek fölényes helyzetben, csak ártani tudnak.
KedvelésKedvelés
Ó! Az ajánlás…
Mi lányok voltunk mind, a legkisebbekből, az ikerpárból az egyik fiú, az is magának való, legalábbis közöttünk, nők között.
Én alig tudok így okolni bármit is – az összkép átlagos és rendben van. Nem úgy tűnik, hogy a világgal lenne bármi baj, én cipelem ezt a valamit magamon mindenhová, amitől nem vagyok … kiteljesedett?
Ahogy rámutatsz dolgokra, úgy döbbenek meg az emlékeim felett, valahol, valamennyire mindig magamra ismerek, de mégis azt látom: semmi nem olyan súlyos. Csak éppen mindenhol és mindig, valami van, vagy éppen, és inkább, nincs.
Család, iskola és más közösségek – nem látom hol romlott el, meddig volt jó és mikortól nem, és igazán miért nem? Valami eredendően hibádzott? (Vagy tényleg csak én nem vagyok képes…)
“Azt képzelem kényszeresen, évekig, filmszereplő vagyok, soha nem vagyok önfeledten önmagam, mindig megfigyelem magam, nem vagyok-e nevetséges, most odamegyek a mosogatóhoz, most beteszem ezt a poharat, félfordulat. Leszakadtam a lényemről, ki vagyok fordítva, ez a legpontosabb: kívül van a lelkem, bárki átmehet rajta, és belül a testem, a csupa szégyen. Nem fogom fel a világot egy az egyben, nincsenek mámoros élményeim, ott állok a világ és önmagam között én, a kínzó én, a rettegés. (…). Mi minden lehettem volna, uramisten. Én még szép is voltam, csak nem volt körülöttem szem és szeretet.”
Ezt érzem, régóta, még ma is. Filmszereplő, örökös önkontroll, milyen lehetek kívülről? Most jó? Egyszer egy ülés során kisgyerek voltam, két éves, felszabadult, boldog és elemi, iszonyúan megrázott az élmény, ez! ez veszett el. Boldog voltam, hogy megvan, és aztán meg is sirattam – elmúlt, már nem leszek többet se gyerek, se fiatal lány. Rettegek, hogy átgázolnak rajtam, rettegve fordítom ki magam, és várom a keselyűket. Bár szétszednének, akkor abba talán belehalnék, meg bizonyosság is lenne, nem ez a ki tudja mi; de csak elfordítja mindenki a fejét, mint egy koldus elől az aluljáróban, de hát mit várok, végül is koldulok.
Pengével, jesszusom! Az egyik húgom csinálta (én sosem mertem fizikailag önmagam ellen fordulni, hacsak az evés néha nem ilyen), rettegtem, és nem értettem, egyáltalán nem értettem, úgy adta elő, hogy brahiból csinálja, kivagyiság, kamaszos vagányság.
“akit trauma ért, az szánandó kis görény, birkózzon meg vele, ahogy tud, de lehetőleg maradjon csöndben, ti most legyintetek erre, az én bűnöm ez is”
Ez iszonyú, ez borzasztó, ez elviselhetetlen. Hogy én érzem magam gusztustalannak, meztelen csigának, eltaposhatónak, és nem akarom, de azt is érzem, hogy igazam van, ilyen nem lehet az ember mint én, az ilyet persze, hogy csak kerülik, mint a pestisest.
Jaj, éjjel is van, éjjelien írok, de nem, nem vagyok még jól, még ha jobban is, de inkább tudatosabban, és úgy szeretném magam egyszer végre valahára embernek érezni, értékesnek, olyannak aki kell, aki hiányzik, akit megtartanának…
KedvelésKedvelés
Ezt majd megbeszéljük, és berúgunk, jó?
Van menekvés. Túl bátyakon, templomon, szeretőkön, pengéken és magányon, túl a bántalmazón, túl a tanárkudarcon, a művész úr szégyenén, túl két év házasságon, végstádiumon, halálon, most jön, ami elemi, most jön a tánc, a bennem rekedt félmaraton, a regény. Most érzem, mi minden van még bennem, micsoda színházak, katarzisok jönnek még.
Értetlenek, ezzel kezdjetek valamit, hogy: ez az erő, hogy innentől van erő. A tagadás, az ó, hát nem történt semmi, az nem erő. Az az erő, hogy meg tudom írni, és mostantól jön az élet.
Pontosan tudtam, melyik két mondatot fogod idézni ám.
Itt is éjjel van.
KedvelésKedvelés
…jönnék én is megbeszélni, ha befogadtok – berúgni nem annyira (már ha a blogtalálkozón lenne aktuális), mert másnap hosszút futok, de akkor ezt megérted, csakazolvassa 🙂 . Ami pedig még eszembe jutott, az erővel kapcsolatban: rengeteg sok belső erőnk van, mindannyiunknak, ez alap. A probléma ott van, ha és amikor nem tudjuk, hogyan tudunk hozzáférni, vagy el sem hisszük, hogy képesek vagyunk hozzáférni. Ami jó hír: megtanulható és elhihető. Beszéljünk erről is – ha szeretnétek. Most pedig indulás futni fel a hegyre 🙂
KedvelésKedvelés
Fussunk, hadd lobogjon a hajunk! Gyerekként mindig ez volt a szavam járása 🙂
KedvelésKedvelés
en max bicegni birok, tegnap betevedtem egy konditermi orara, ahol egy izmos pasi tanarkent nagy lelkesedessel szadizott minket, leegtek a combizmaim meg ugy is hogy 10 perc utan koszonettel elhagytam a termet 😀 majd razom a hajamat inkabb, az er?
KedvelésKedvelés
Ne kell rázni, az fárasztó, elég lesz egy ventilátor! 🙂
KedvelésKedvelés
ok koszi, bar a beigert palinkak utan mar olyan mindegy lesz 😀 fene, hogy nem tudok elmenni a talalkara
KedvelésKedvelés
…”rengeteg sok belső erőnk van mindnyájunknak, ez alap”. Én ezt igazán akkor éreztem át utoljára teljes bizonyossággal, amikor meghalt a férjem. Jó lenne, ha ezt mindig tudnám tudatosítani és ehhez hozzásegít ez a blog is. Olyan jó hogy idetaláltam, Köszönöm Éva és mindenkinek akik írtok ide. És nagyon remélem a következő blog-születésnapon már én is azt érzem, hogy el merek menni. mert köztetek a helyem 🙂
KedvelésKedvelés
Gyere most, nagyon hiányoznál! Miért ne mernél?
Jaj, de várom!
Nagyon jó olvasni, hogy erősödsz, én is erősödöm az írás által és általatok.
KedvelésKedvelés
Ilona, küldenék egy ölelést, ha megengeded.
: ((
KedvelésKedvelés
Tőlem is megy az ölelés és egy kézszorítás neked, Ilona 🙂
KedvelésKedvelés
Már vissza is értél! Várom a találkozást!
KedvelésKedvelés
Sokáig azt gondoltam, hogy panaszra nem lehet okom, a szerető családommal, a jó neveltetésemmel. A kamaszkori lázadások, a centisre nyírt haj, a berúgások, a drogok, a nálam _mindig_ butább, szegényebb, de annál nagyobb szájú haverok csak az én hülyeségem, az én hibám lehetett.
Egy éve előkerültek otthon a régi családi videók, 5-9-12 éves koromból, és mindent megértettem. Ahogy a nevetős, felszabadult, állandóan szereplő kislányt poénkodva lenyomják: Mondj egy verset a kamerába! (vers) Na, belőled se lesz színésznő kislányom. A család szeretettel ugyan, de nagyot nevet a humormester apán.
Ahogy az virtuóz zenész apa első hangszert kiveszi a lámpalázas kilencéves kezéből, mert szerinte fülsértő, és majd ő megmutatja, hogy kell, a kislány meg elkotródik. Még próbálkozik párszor beleszólni, de leintik, hogy ne produkálja magát. (Ez az idők során megismétlődik három hangszerrel is, végül bennrekedt önkifejezéssé kövül.)
Döbbenten néztem a kamaszodó tizenkét éves lányt, ahogy apuka ráközelít a kamerával a körmére, meg a pattanásaira, hogy az utókor is lássa, milyen trehány is ez lány, pedig milyen szép is volt valamikor. Ha mesélni kezd, leintik, hogy ne fecsegj annyit, és szerepel helyette a nagydumás apa.
A legnagyobb döbbenet az volt, hogy egyik felvételen sem mosolyogtam.
Ma már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy miért voltam olyan kamasz, amilyen, és miért csak évekkel az elköltözésem után mertem méltó párt, vagy barátokat választani, aki nem nyom le, vagy akiben egyáltalán megbízhatok, akinek nem az az első zsigeri reakciója bármilyen megnyilvánulásomra, hogy elhajt.
A gyávaságból eredő távolságtartás sok dologban megmaradt: itt sem mertem jelszót kérni, és a készülő találkozóra sem mernék elmenni, mert még mindig féltek, hogy sok tolakszom.
De csak idő kérdése, és meg fogok erősödni, és elmúlik ez a lidércnyomásos gyerekkor, ahol valójában nem volt sem lidérc, sem nyomás, de mégis rossz volt nagyon.
KedvelésKedvelés
Én pedig nagyon szeretnélek látni.
KedvelésKedvelés
Én is…
KedvelésKedvelés
Én is!!
É., kellene mindenkire kis névjegykártya, nem? A nickével, hogy lássuk, kicsoda. Vagy az gáz? : D
KedvelésKedvelés
Hű de jó ötlet!
KedvelésKedvelés
jo otlet, voltam olyan forumos talalkozon ahol a keptelen voltam megjegyezni ki kicsoda es sokkal konnyebb lett volna beszelgetesbe elegyedni ha a kiirt neve alapjan be tudom azonositani a masikat.
KedvelésKedvelés
Csakazolvassa nyomásának engedve (ez de béna kifejezés! :)), meg a kíváncsiságom által legyőzöttem megyek, ott leszek 🙂 Nagyon várom.
KedvelésKedvelés
Eljössz, kész, ha nem jössz, karhatalommal hozatlak, ne hülyéskedj, megtennéd ezt velünk???? Jelszót meg küldök.
KedvelésKedvelés
“Ne produkáld magad, ne légy a központban.”
Nekem valahogy egyszer csak magamtól eszembe jutottak ezek a mondatok és emlékezni kezdtem a szituációkra ahol elhangoztak.
Oly pontosan leírtad a jelenséget. A személyek helyettesíthetőek, a videó is szükségtelen kellék, de a mintázat ott van.
Én se kértem jelszót. Pedig a blog indulásakor idetévedtem és azóta is lekesen olvasok. Komment csak ritkán, valószínűleg szintén távolságtartásból.
KedvelésKedvelés
Ezt olvasva nekem két gondolat indult el:
Láttalak kicsi lányként, s elképzeltem, hogy oda megyek hozzád jelenlegi felnőtt létemben, s megölellek, kézen fogva elviszlek az állatkertbe, meg mindenféle helyekre. Cukrászdában ülve megsimogatom a fejedet, s mondom,hogy “hát, te milyen egy édes kislány vagy.” Aztán elképzeltem azt is, hogy gyerekként a barátnőd vagyok.
A másik gondolat, ami elindult… Nekem van egy bátyám, akivel voltak macsak-egér harcaink, de jó testvérek voltunk gyerekként is, később vitt magával mindenfelé, s a barátaival is úgy alakította ki, hogy én vagyok a “hugi”, s tessék rám vigyázni, kedvesnek lenni. Nem rég megtaláltam egy levelet, amit a testvérem írt apukámnak, amikor apa külföldön dolgozott, én 7 éves, tesóm 9 éves lehetett. Azt írta: “Volt színházi előadás, a Pinocchiót néztük meg. M.-nek (vagyis nekem) is vettem jegyet a húsvéti pénzemből, pedig nem érdemli meg, mert néha nem adja ide a biciklit, amikor megyek a boltba.” Ezen sírtam, s szégyelltem gyerekkori önmagam.
Én mindig próbálom felmenteni a “zsarnokot”, megérteni a nézőpontját, az indokait, s ennek következtében mindig két véglet között cikázom: vagy nagyon mérges vagyok rá, vagy kitalálom a történetét magamban, szöveggé formálom, s akkor – valamennyire/átmenetileg – elmúlik a rossz érzésem. (Ezért is kezdtem el megírni Bridget nővér történetét.)
KedvelésKedvelés
Az nagyon érdekelne!
De szépen írod, köszönöm, gyógyít így is! És jó olvasni a gyerekkorodról.
KedvelésKedvelés
Bridget életrajzának az első részét (gyermekkor) beírtam kommentbe a Magdolna-nővérek – együtt jobb bejegyzésedhez, valahol a végén van az első kommentem alatt. Kicsit elvont, meg talán túlzás is, de muszáj volt megírnom, hogy meg tudjam őt érteni.
KedvelésKedvelés
Semese, itt reagálok erre:
“es egy dolog amit meg en irigylek toletek: a kuzdes kepessege. mert akit kiskora ota szerettek es dedelgettek, akinek a feneke ala volt tolva minden, abban nem alalkul ki a kuzdelemre valo vagy/kepesseg, az sokszor ul a langyos vizeben, nem lesz karrierista, varja a sult galambot, megelegszik azzal ami van. nem, nem cserelnek azzal aki rossz csaladban nott fel, de ezt en irigyelhetem toletek.”
Ebben sok igazság van, a küzdés képessége tényleg nagyon fontos.
Ami nekem eszembe jutott erről még, hogy mennyire nehezen kezdtem bele eddig új dolgokba, a szememet kiverő lehetőségek előtt is agonizáltam eddig, hogy biztos hogy képes vagyok erre, hogy biztos hogy menni fog? Szerintem jó pár dolgot ki is hagytam emiatt. Ma már tudom, hogyha jön egy lehetőség, akkor ott és akkor érett vagyok rá, hogy megpróbáljam, de hiába tudom ezt az agyammal, mégis még mindig van egy meccs, hogy gyerünk csináld, képes vagy rá!
Napok óta dolgozik bennem ez a bejegyzés és a kommentek, hihetetlen ereje van, köszönöm mindenkinek!
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Még mindig függök, falom a posztokat, mert mindegyikhez tudok kapcsolódni. Jé, lehet, hogy nők 35 fölött, ha feldolgozzák magukat, tudnak mélyen beszélgetni? Ez egészen különös nekem, hogy nemcsak a barátnőimmel futunk párhuzamosan…
Nekem nincs tesóm, de mindig vágytam rá. Az alkoholista nevelőapámnak egyetlen jó tulajdonsága volt: előző házasságából született két fia, akik néha átjöttek hozzánk hétvégén. Milyen felüdülés volt, hogy kikerültem a figyelem középpontjából, és kicsit lehettem idétlen, szeleburdi, és végre nem toltak le érte! sajnos megszakadt a kapcsolatuk, meg felnőttként talán nem is tudnék velük mit kezdeni, de nagyon hálás vagyok azért, hogy évekig volt két pótbátyám, akikkel csak a móka részét élhettem meg a tesóságnak. Nekik is jó volt, hogy felvághattak előttem az új Commodore gépükkel, hogy hozták a Star Wars-os figuákat, a Metallica-kazettáikat, a Rubik-lapjaikat, és még biliárdozni is elvittek egyszer, ahol végre nem kellett eminens okostojásnak lennem, és még cigivel is megkínáltak.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mitől volt ennyire iszonyatos? | csak az olvassa
Nagyon elgondolkodtatóak a hozzászólások is, én is hasonlócipőben járok, hasonlóan nőttem fel,bár bátyám nincs,de volt egy mostoha apám,elég volt az bőven. Iszonyú kamaszévek, pedig csúnyácska sem voltam, sőt, de nagyon nem úgy éreztem. Most meg, hogy gyerekeim vannak,nagyon nehéz, hogy úgy kellene nevelni őket, ami én nem tudok lenni,mert a fejemre nőnek,ezzel mit kezdjek??
KedvelésKedvelés
Huh. Mintha csak édesanyám történetét olvasnám, de szó szerint. Három fiútestvérrel, szigorúan vallásos, a családját lelki terror alatt tartó apával, aki még felnőtt korában is megpofozta a lányát, mert az ellenkezni merészelt vele. Sokáig én is szégyelltem magam, mert nem nagyon szerettem a nagyapámat, egyszerűen nem bírtam elfogadni, amit édesanyámmal tett. (A középső fiútestvér egyébként szintén rendes nőgyűlölővé nőtte ki magát, anya sokáig látni se bírta.) Anyám aztán fiatalom belement egy elhamarkodott házasságba, ahol a férje mindig más után futott, majd rájött, hogy ez így tovább nem mehet, lépett a helyzetből, és tizenhárom éven keresztül önállóan (némi nagyanyai segítséggel) nevelte a két gyerekét. Végül összefutott édesapámmal. 🙂
Nem tudok semmi magvasat hozzátenni, csak tényleg megdöbbentő a hasonlóság, és azt mutatja, hogy ez bizony nem egyedi eset.
KedvelésKedvelés
Én olyan anya voltam sok fiútestvér mellett, aki nagyon könnyen vált pótolhatatlanból zavaróvá, és fordítva, akár egy szobán, egy órán belül. Nevetségessé is gyakran, épp amikor nem az ő véresen komoly problémáik vártak megoldásra, mert megoldás az kellett, hisz fiúgyerek.
KedvelésKedvelés
Ezt megkönnyeztem. Elképesztő jó írás. Az, ahogyan az írásaid mindenkiről szólnak…. Döbbenet.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: nem felejtem el | csak az olvassa
csakazolvassa, kár, hogy nem húsz évvel ezelőtt találkoztunk 🙂 lett volna miről mesélnünk egymásnak
a késői Kádár-rendszer vallásossága érdekes műsor, magam sem nagyon szerettem, sokan Krisztus feltámadása helyett a Horthy-rendszer feltámadásában reménykedtek, khm. no meg: a lélek evilági helyzete elsikkadt a túlvilág mellett — biztos tudásunk volt egyes emberek pokolrajutását illetően, de nem tudtunk mit kezdeni azzal, ha valaki a nagy vallásosságban kedélybeteg lett. akkor félrenéztünk. ez egyébként ma is így van
Apád védelmében: nehéz volt a Kádár-rendszert katolikusként józanul megélni
KedvelésKedvelés
Nagyon megható történet, ha szabad ezt a szót használnom. Nekem egy nővérem van, ő volt a szép, az okos, és aki mindent megkapott (bár együtt éheztünk pirítós kenyéren, és így sorstársak is lettünk, ha anyánk éppen semmit se főzött.) Valahol ismerős a te történeted, igaz más szemszögből, más szereplőkkel éltem meg hasonlókat, de veled érzek. És olyan jól esik tudni, hogy téged nem viselt meg különösebben a gyerekkorod. Köszönöm ezt a bejegyzést is (meg a többit).
KedvelésKedvelés
Mint tektonikus mélyből szivárgó gáz, mindig megjelenik, feltör. Apró buborékok, évtizedekkel később. Ahogy egy fogyatékkal élő emberre tekintek, ami magamban zavar, a poéntípusaim, a szorongásaim, a testképem… sok-sok apró, klímát mérgező gázbuborék, lassan veszem észre, színtelen-szagtalan, csak valahogy mindent átjár mégis. (Épp ilyen klímás, metánveszélyre figyelmeztető dolgokat olvastam.)
Üdv a blogon, mesélj, ha van kedved!
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos dolgot értettem meg az elmúlt hetekben: aki nem lát engem, azzal nekem semmi dolgom. Menjen tovább az ő útjain.
A szorongásaim és valós félelmeim után most megint szemembe süt a nap és én újra felemelem a fejem !
Most elöntöttek a gyönyörűen megrajzolt szóképek…de én nem sírok, csak a könnyeimet nyelem. Néha, ha eszembe jut 1-2 dolog, akkor pedig pálinkát.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: de a zsír egészségtelen, nem? | csak az olvassa — én szóltam