A mondatot mindenki be tudja fejezni. Rohanó világunkban, összezilálódott értékek, a nők ma már nem csak a konyhában, a nagy egyenlősdiben, elbizonytalanodott férfiak, csonka családok, fogy a magyar. Hát sajnos! Bezzeg mink, mink nem váltunk el, van gyerekünk is, sütök-főzök, de azért karrierem is van… Önigazolásszagot érzek. Az elégedett középosztálybeli tespedt gőgöt. Azok gőgjét, akik nem álltak soha egy szál bugyiban, lesírt szemfestékkel a gangon, kizárva, a novemberi hidegben.
Hiszem, hogy a házasság érték! Tudom, hogy kemény munka áll egy jó házasság mögött. Őszintén hiszem, hogy ha a felek azt a pénzt és energiát, amit a válásba 3-4 éven keresztül belefeccölnek, inkább párterápiára és egymásra költenék, akkor sokkal kevesebben döntenének a válás mellett.
Magyarországon a válások száma évi 23.000.-24.000., a válással megszűnt házasságok aránya 45%, és az élettársi kapcsolatok 68%-a is felbomlik 5 éven belül.
Ilyen számok mellett van létjogosultsága amellett kampányolni, hogy a házasság érték? Igen. Lehet elméleti vitákba bonyolódni, de a számok egyértelműen kimutatták számos nemzetközi szociológiai tanulmányban, hogy a házasság nemcsak a gyermekeink pszichológiai fejlődése miatt fontos, hanem fennállása az egészségügyi, gazdasági, kriminalisztikai mutatókra is pozitív hatással van. Nem tudom hányan gondoltak bele, hogy a felbomló kapcsolatok mintegy 60 százalékában több gyermek van, így a jövő generációjának nagy része csonka családban nő fel. Belegondolt bárki is, hogy milyen lesz az a társadalom? Aki már elvált, nyilván lerázza magáról ennek a felelősségét bagatellizálva a következményeket. Akinek pedig érték a házasság, az csak szörnyülködik. Többek között azért, hogy milyen esélye lesz a gyermekének olyan párt találni ha felnő, aki tudja, hogy működik egy egészséges férfi-nő kapcsolat, és milyen kitartani a másik mellett jóban rosszban?
http://seveled.cafeblog.hu/2013/02/11/hazassag-hete-2013/
Az egyben maradt házasság mint okvetlenül, definíció szerint egészséges képződmény, meleg otthon, óvó burok. Kitartás egymás mellett. Én azért azt látom, hogy az egyik fél kitart, de hiába tart ki, nincs ki mellett: a másik fél nincs ott, és ettől az egyik fél is igen kedvetlen, energiadeficites lesz.
Ügyvéd asszony (válóperes ügyvéd!), ki rázza le magáról a felelősséget, és milyen felelősséget a válás után? Hát előtte?
Olyan könnyű így általában buzogni a házasságon, hangoztatni, hogy az intézmény mennyire óv, értékes, így meg úgy, de bezzeg a sok felelőtlen ember, ha kicsit is unalmas, eldobja, ahelyett, hogy megjavítaná… Olyan nehéz igazából jól lenni házastársnak, a másiknak, és magunknak. És olyan nehéz elválni is. Nem szoktam statisztikákat citálni a szubjektív érveléseimbe, az intuícióm súgja, hogy a leggyakoribb az, hogy a házasság mégis kényszerűen egyben marad. Nem kellene. Nem éri meg.
Ez a sokat hangoztatott aggodalom is arra szolgál — szándéka szerint talán nem, de eredményében bizonyosan –, hogy a nőket a helyükön tartsa, elzárja az alternatívát előlük, bűntudatot keltsen bennük, és újabb feladatokat mérjen rájuk. Mert megint a nők fognak igazodni, félni a jövő és a gyerekek megélhetése miatt, magukat marcangolni, párterapeutát keresni, új módszereket bevezetni. Válni pedig nem bohóságból akarnak, ó, nem. Jó lenne, ha nem állítanák be ilyen rettenetes traumának az egészet, ha nem szegeznének ennyire revolvert a válást fontolgatók fejéhez, ha megfosztanánk a polgárjogi szerződés felbontását a tabujellegétől. Akkor előbb elkezdenék az elkerülhetetlent, még el nem mérgesedett állapotban, kevésbé kifosztott lélekkel. Üres a kassza már, nem marad idegszál, mire odáig jutnak. Kinek jó ez?
Én azt mondom: hulljon a férgese. Maradjon meg az a házasság, amelyik lüktet. Engem a szomorú együttmaradási statisztikák aggasztanak, de nagyon. Azt mondja az igazgatóhelyettes a szülői közösség ülésén: sok a válás, hát már minden második gyerek szülei válnak, és azok a szegény gyerekek, hogy megviseli őket! Elismerem, hogy a válás, ez az osztozkodás identitáson, emlékeken, gyereken és vagyonon kiélezi a helyzetet, de ugyan, mi volt előtte? Mi van ezer meg ezer békés családban, a gyorsan tönkremenő nők szemében, dereka ívében? Van képetek az egyedülálló anyák által nevelt, torz lelkű, férfiminta nélkül felnőtt gyerekek fölött csóválni a fejeteket? Hát a családokban, ott mi van?
Szeretném, ha nem stigmatizálnák az elváltakat, ha gondolnának az egyszülős családok szempontjaira, ha nem lenne ez az agyonfotosoppolt képzet a családról, hogy apa, anya, nagyi, gyerekek, közös nyaralás, és akkor bizonyára minden rendben. Olyan könnyű azt mondani, hogy éljen a házasság, mert az érték, és különben is, ha nem megy, akkor irány a párterápia. Azt hiszitek, viccből válnak az emberek? Én legalábbis esztelenül ragaszkodó vagyok, a végsőkig. Na, a fiam apja azon ment túl. És nem hisznek nekem. Közös ismerőseink úgy tesznek, mintha minden oké volna vele.
És a párterápia. Az a rengeteg alakoskodó, álegyüttműködő férj, aki aztán már a liftben pajzsként tartja maga előtt a pszichológus szavait, és a szakember szavaival igazolja, hogy az asszony mennyire rémes. Régóta közismert szakmai ajánlás, hogy bántalmazó kapcsolatokban nemhogy nem segít: romboló a párterápia.
A házasság fontos érték? Ha valóban az a cél, hogy tartósak legyenek a párkapcsolatok — most már nem is házasságot írok –, akkor nagyon másképp kellene az egészre gondolnunk. Alapvetően átalakítani, amit a szocializációról gondolunk, a reflexeinket, a szerepfelfogásunkat. Abba kellene hagyni végre a nőkre lövöldözést a különféle ellentmondásos elvárásokkal és vádakkal. Az egész kiszolgálószemély-képzetet, a külsejükkel (elég jó nő vagy?) való manipulációt be kellene már fejezni végre, és a háziasságra és az odaadó szexre, valamint a gondos anyaságra figyelmeztető táblákat ledönteni. Meghallgatni, túl a szerepeiken, nekik mi a valóságuk, ők mit szeretnének, anyós a menyét, férj a feleségét, lelkipásztor a gyülekezeti tagot, munkaügyi bíróság a kolléganőt. Nagyon határozottan fellépni az aktív és passzív bántalmazási formák ellen, a tespedés és a felelősség alóli kibújás ellen. Nem relativizálni a megalázó promiszkuitást, amelyben annyi férfi él, sem a jellemző szenvedélybetegségeiket. És szólni, ha lelki az erőszak, akkor is, egy-egy munkahelyi, baráti közösségben is jelezni, nem hagyni, hogy tönkretegyék a valaha csillogó szeműeket. Már ha tényleg fontos a házasság és a gyerekek felnövekedése. De pont ezekben a családokban, amelyek kényszerűen maradnak együtt, mintha nem számítanának a gyerekek érdekei.
Amíg nem történik igazi szemléletváltozás, addig az egész házasságért való aggódás szemforgatás, a valóság tudomásul nem vétele és a kínlódók elhallgattatása. Mert, igen, nagyon durva, ami egy-egy váláskor történik, tönkremennek bele anyagilag, érzelmileg, és még a gyermekeik is hetedíziglen, és (most figyeljetek:) ezek az emberek tudván tudják ezt, és mégis belevágnak, és két hónappal később a szomszéd is, meg a lelkész asszony is beadja a keresetet. Nem durcás tévedés az. Valami lesz ott, valami alapvető gond, ha így is vállalják.
Ez a blog, amely Illés Blanka ügyvédé, rengeteg hiánypótlóan hasznos információt is ad, mint egy kis olvasgatással kiderítettem. Például a válás beadásától nyolcvanhétezres bérből tengődő, amúgy audis exférj és hasonlók.
http://seveled.cafeblog.hu/2012/05/18/het_into_jel/
Azonnal meg is találták őt a vicces honlap, a férfihang pont hu végtelen szabadidővel rendelkező törzskommentelői (se karrier, se család, se örömteli hobbi nincs, értjük), hogy azt mondja: Egy férfigyűlölő feministának nem szabadna jogi diplomát adni.
Mondjuk ez szép darab, és ezt az ügyvédnő írta:
Az első feladat annak megértése, hogy akik válnak, azok mérhetetlenül haragszanak a másikra, vagy lelkiismeretfurdalásuk van, vagy depressziósak… tehát a lelki állapotuk távol áll a normálistól.
Kedves Blanka, akik ilyeneket éreznek, azok teljesen normálisan reagálnak.
Kapcsolódó bejegyzés:
csak az olvassa. én szóltam 
Most nincs kávé… de ez is felébresztett
KedvelésKedvelés
30+ év házasság után, mint még házas: nem hiszem, hogy a legnagyobb trauma a válás lenne. Nekem sokkal traumatikusabbnak tűnik, hogy szeretetlenül, “társtalanul” (társas magány) élsz. Főleg úgy, ha az egész (húszévesen) valami kozmikus, és sosem-volt dolognak indult. Mi maradt? A három (mára felnőtt, bár kettő még tanul) gyerek, közös lakás (közös lakáskölcsön), egyedüllét. Külön szoba, külön ágy.
És igen, azok a kimondatlan elvárások, amivel észre sem veszed, de azonosultál: egy baleset, elhúzódó bírósági ügy: bajban nem hagyhatod el a másikat. Egy héttel a második tárgyalás előtt beüt a krach: a diagnózis, férjed rákos, válás helyett műtétek, kórház, kezelések. (hosszú, de sikersztori)
De hideglelős: azt már megszoktad, hogy mindenhová egyedül jársz (színházba, moziba), különböző “pótcselekvésekbe” menekülsz, nyelvet tanulsz, és próbálsz nem gondolni arra, mi lenne, ha te lennél beteg. Szeretnéd-e (elviselnéd-e?) hogy arra szorulsz, akihez érzelmileg már nem kötődsz.
És évek óta a kétség, a gyötrődés: jól teszed-e? Milyen példát mutatsz a gyerekeidnek? Mikor tudsz, mersz kilépni ebből?
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy ezt leírtad.
KedvelésKedvelés
De megölelnélek ezért a hozzászólásért. Az őszinteségéért, a tisztánlátásáért. Remélem egyszer sikerül.
KedvelésKedvelés
Nagyon bátor, fájdalmas és fontos ez a hozzászólás. Hányan, de hányan élnek így vajon? És mit érezhetnek, amikor a házasságpáti intelmeket hallják?
KedvelésKedvelés
Hányan? Így?
Sokan.
Tanúsíthatom…
KedvelésKedvelés
Szíven ütött az elviselnéd-e, hogy arra szorulsz, akihez már nem kötődsz érzelmileg. Ha nem is a rászorulás, de valami hasonlóan sötét gondolat volt a lényege annak az érzésnek, ami elindított, hogy újragondoljam az életem.
A ti kapcsolatotok kontextusában én voltam a “rákbeteg”, aki mellett illik kitartani. Idézőjelben, mert semmi bajom, azon kívül, hogy negyvenhárom, meg nő, és a tíz év alatt nem sikerült gyereket csinálnunk.
Úgy indult, hogy kezded felismerni a tüneteket. Folyton bajod van vele, kekec vagy, keserű, csalódott, hiányzik a vonzalom. Belőle is. Plüssmacinak érzed magad. Szórakozottan megsimogatja a kezed, bólogat, fogalma sincs, miről beszélek. Másfele bambultok, együtt vagytok, de a lényegetek másfelé néz. Nincs kedved megosztani vele, hogyan haldoklik az apád. Gyanítod, ő is néma. Vagy másnak magyaráz odabent. Nincs honnan erőt meríteni, hogy változtass. Pedig olyan rendes, kedves, szellemes. (Bár annyira nem, de ezt csak én tudom.) Régóta sejted: ez a kapcsolat nem egy parabola, nem ível már fel, de lehet benne élni. Csak minek? Olyan hosszú még az élet. Még előtted akár negyven év.
Namármost, ott állsz a tükör előtt, negyvenhárom vagy, felismerted magad, nem ment könnyen, de végre magad látod. Tudod, hogy számára a legszebb jelzők úgy hangoznak, hogy állhatatos, hűséges, kitartó. Melletted. (Akinek már nem lehet… talán miatta.) Felismered, hogy rákbetegnek lát. Így tisztességes. Provokálod. Sokszor kell. Megfulladsz a hazugságtól. Lelkiismeretes, nincs szíve a szemedbe nézni, tagad. Soha senki nem állt hozzá annyira közel… Aztán azt mondod neki, ami abban a félórában igaz is, talán még másnap is érvényes, hogy szembe jött veled valaki, most el tudsz menni, engedjen. Enged.
Számba veszed, mit terveztél tíz éve. Mit gondoltál, hogy fogsz élni. Fáj a különbség. Most aztán bőghetsz. (Szerencséd van, lesz kivel megosztani.) Megkönnyebbülsz.
Epilógus
Telik-múlik az idő. Megismersz valakit. Beleszeretsz. A kihűlt házassága és közted lavíroz. Benne vagy a buliban. Értetlen vagy – legfőképp magadat nem érted.
KedvelésKedvelés
Hű, de komoly összegzés. Nagyon, nagyon elgondolkodtató.
KedvelésKedvelés
Szervusztok! Először szólalok meg, mert ez szíven talált.
Igen, állsz a tükör előtt. De 46 vagy. Fogyni kezdesz. Nem érted, miért egy örömtelen és boldogtalan nő néz vissza. Akiből elveszett volna minden játékosság és kreativitás, ha véletlenül nem tanár….
A férjedre gondolsz: kedves, okos, intelligens. És szeret téged. Soha nem volt kísértés, mert senki nem ért fel hozzá. De valami mindig hiányzott
20 éve működik a házasságotok, csodás a lányotok is, 15 éves. A világ pedig álompárként tekint a tanárházaspárra.
De te valahol elveszítetted önmagad. Nincs vágy, nem akarsz beszélgetni. Működteted a családot, de a tested mindenféle betegséggel jelez.
A kérdés: van-e jogod ezért a kis semmiségért felborítani a család nyugalmát? Mindenki kényelmét, megszokását, életét…
És még egy “normális” okot sem tudsz felmutatni.
Aztán jön egy osztálytalálkozó. És szembetalálkozol a régi szerelemmel. Megdobban a szíved. Pedig nem lehet semmi.
És érzed, hogy mégis élsz. Vagy tudnál élni.
Tudnál élni???
KedvelésKedvelés
Milyen szépen írod ezt. Üdv a blogon, maradj köztünk, keress rá a párkapcsolat, válás és a házasság címkékre a főoldalon a bal oldalsáv alján!
Én, ha tehetném, ha afféle mindenható aktor volnék, nem az egyes házasságokat borítanám fel, nem akarom én, hogy felboruljanak. Hanem azt a szereposztást, sok kényszert, elvárást, ami a nők efféle életközépi kiégéséhez, megtorpanásához vezet rendszerszinten. Miért ijedünk meg ennyire a fellángolásoktól, mit hittünk, majd mindig a másikért lobogunk? Egy repülős szerelem fejben, szívben, telefonban vagy akár ágyban fontos tanulság, megértés lehet a házasságod számára is. Olvasd el ezt, nagyon sok minden kiderül belőle:
http://pszichologia.com/konyvismertetok/hatter-kiado/dalma-heyn-a-vagy-csendje.html
KedvelésKedvelés
Köszönöm. A blogodon pár napja bolyongok, már sok érdekességet találtam. És ez a könyv is felkeltette a figyelmemet.
Maradok!
KedvelésKedvelés
Kávé is van. Könyv, újság, est, pályázat, tábor kavarog a fejemben…
KedvelésKedvelés
Szia itt!
Sok a közös. Korunk, érzések, válságok, testi tünetek.
Csak az olvassa által ajánlott könyv nekem sokat segített. Ajánlom én is szeretettel.a blog pedi g pótolhatatlan kincs a továbblépéshez, vagy a maradáshoz is.
Üdv
KedvelésKedvelés
Úristen, de nagyot szólt! Fájt minden sora! Sokan vagyunk így. De miért kell ennek így lennie? Miért, miért?
KedvelésKedvelés
Előfordulhat, hogy egy apró lökés elég…
Nálam pl. az borított, hogy kértem, szervezzen valami szilveszteri bulizós-elmenős estét. Ennek oka, hogy minden otthon töltött szilveszterünk min. két külön szobában lefekvésbe fulladt, de előfordult, hogy a behűtött pezsgőt az udvaron a kúthoz vágtam mérgemben. Aztán reggel rohantam felszedni a szétrobbant üveg maradványait, nehogy a kutyák lábába álljanak a szilánkok.
A válasz az volt, menjek egyedül. Na igen, tudhatta, hogy erre nem vagyok képes máskor sem, nemhogy szilveszterkor (amikor mindenki bandázik, mégis hogyan kóborolhattam volna egyedül, nem is biztonságos, a barátnőimre sem akaszkodtam volna rá semmi pénzért, minek rontsam a hangulatot?).
Mi egyszerűen nem tudtunk együtt ünnepelni, semmit. A hétköznapok mókuskereke még működött úgy-ahogy, főleg, mert már ügyet sem vetettem a morgásokra meg rosszkedvre, azt és annyit csináltam meg a házimunkából, amennyit akartam, ha megelégeltem, leültem olvasni meg tanfolyamokra jártam (pótcselekvés…).
Ezt követően kértem meg, hogy költözzön el. Csak eltartott egy ideig, amíg anyám bérbe adott lakása felszabadult.
KedvelésKedvelés
jajjjj-jajjajajjjaj, csak jajgatni tudok ennyi öszinteség és türelem olvastán.
köszi, hogy tartod a tükröt….
KedvelésKedvelés
…hozzászólásom BEA-nak szólt..
KedvelésKedvelés
Beleszaladtam én is tegnap ebbe a borzalomba. Házasság hete alkalmából íródott, de nem tud megfogalmazni egy értelmes dolgot, ami a házasság mellett szól.
Nem nagyon értem a Házasság hete dolgot sem, ha a házasság társadalom alapköve, miért kell neki reklám?
KedvelésKedvelés
Hát azért, mert a fiatalok nem házasodnak, nem születnek gyerekek, nem lesz adófizető.
És ők nem tudják, hogy nem reklámozni kéne a házasságot, hanem pl. eltüntetni az olyan sörreklámokat, bankreklámokat, stb., amik kifejezetten nő- és ezen keresztül házasságellenesek.
Nevezetesen azt sulykolják, hogy a férfi számára a házasság lemondás, nyűg, “eltartás”.
A nőknek meg nem is kell sulykolni, mert ők meg érzik is, ilyenné szocializált férfiak mellett mekkora lemondás és nyűg számukra a házasság.
KedvelésKedvelés
Meg ahelyett, hogy dagályos körmondatokban ajnározzuk a házasságot, mi lenne, ha azt néznénk meg, mitől van egyre kevesebb belőlük?
Nem gyanús egy kicsit ez a felhajtás egy olyan intézménnyel kapcsolatban, amely két ember önálló, szabad döntésén alapul? Hogy lehet ezt erőltetni (még mindig, a 21. században), rávenni valakit a házasságra? És miért kell egyáltalán házasodni, miért muszáj, ildomos, “az élet rendje”?
Megint csak a “should”, ahogy Éva szokta mondani, és nem csodálnám, ha emiatt az erőltetés miatt még annak is elmenne a kedve, aki egyébként elgondolkodott rajta.
Bűzlik az ilyen nagyon.
Ja, a másik: aki annyira aggódik a népszaporulatért, az szüljön hat gyereket, egészségére, de én nem érzem felelősségemnek emiatt vállalni gyereket.
Ami még eszembe jutott: akik annnnnyira aggódnak a széteső (?) családok miatt, meg az abban élő gyerekekért, azokat miért nem zavarja, hogy itthon az örökbefogadás rettentő nehézkes, hosszú ideig tartó és fárasztó folyamat: a gyermekotthonokban élő gyerekek sorsa miatt miért nem aggódnak ezek az emberek? Kicsit sem képmutatás ez, mi? Ha már gyerekek… Vagy azok nem számítanak, nem érnek annyit, nem érdemelnek szerető családot? (Abba nem is megyek bele, hogy az otthonokban felnőtt gyerekek később hogyan élnek felnőttként, és hogy mennyivel nagyobb veszélyben vannak ők, mint azok, akiknek éppen “csak” elváltak a szülei.)
KedvelésKedvelés
Az még hagyján, de gyermekvédelem mintha gyakorlatilag nem is létezne.
Ami meg az örökbefogadást illeti, az átlag magyar házaspár (ki más) nem nagyon akar gyermekotthonból örökbe fogadni, nekik általában egészséges fehér kisbaba kell. (vö: szüld meg és add örökbe kampány, de egész biztos csak véletlen egybeesés) Legalábbis pár éve még ez volt. Úgyhogy a rendszer nehézkessége szempontjából kereslet és kínálat azért valahol találkozik….
KedvelésKedvelés
Az örökbefogadást propagáló óriás plakátokon nagyon felhúztam magam. Viszont azt láttam, hogy a környezetemben levő tanult embertársaim értetlenül néztek, hogy miért dühöngök.
Aztán amikor felvázoltam, hogy az abortuszra jelentkezők nem akarjak kihordani és megszülni a gyermeket. Az örökbefogadás ezen az alap hozzáálláson nem valtoztat.
Attól teljességgel független kérdés. A kettőt
egybe mosni súlyos hiba, ráadásul erősen bűntudat keltő.
Ezt így végig vezettem és akkor derengett mar némiképp mi is a baj a plakátokkal. Előtte ez automatikusan úgymond nem ment.
KedvelésKedvelés
“Ja, a másik: aki annyira aggódik a népszaporulatért, az szüljön hat gyereket, egészségére, de én nem érzem felelősségemnek emiatt vállalni gyereket.”
A probléma az, hogy jobbára a férfiak aggódnak az egy életen át tartó, töretlen és jól fizetett munkaviszonyuk jussaként “jogosan” leeső majdani magas nyugdíjukért – amit így nem lesz ki fizessen.
Merthogy ezeket a gyerekeket a nőknek kéne kihordaniuk, megszülniük és felnevelniük grátiszként, sőt mindeközben folyamatos büntetésekkel sújtva a munkaerőpiacon – hiszen csak a tipikusan férfi életút van díjazva és megfizetve, így már egy gyermek vállalása is hátrányba sodorja a nőt, nemhogy 2-3-6 gyermeké, ami egyenlő a folyamatos testi és lelki amortizációval, munkával és konstans nyomorral, a minimálnyugdíjjal bezárólag.
Őszintén szólva nagyon örülök, hogy ezek után végre már szarban vannak az urak.
De persze ilyenkor sem az jut az eszükbe, hogy hoppá, milyen igaztalan is az a rendszer, ami a gyermekszülést egy magömléssel teszi egy lapra, és ezt kell átgondolni – hanem hogy majd miután megszülted a magad 1-2-3 gyermekét, s a nevelése mellett jut rá időd, akkor mehetsz te csak önmegvalósítani, és ha jó leszel és egy csomó pluszmunkával megteremted a mi fasza nyugdíjunkat, mialatt jól megnyírbálódik a tied, na akkor nem verünk majd téged annyira…
Nagyon is jellemző ez az erőszakos logika.
KedvelésKedvelés
Egyébként a férfiakra is céloztam az imént, nekem is feltűnt, hogy főleg ők hőbörögnek a népfogyás miatt: szüljenek ők, neveljék fel a gyerekeket egyedül, olyan feltételekkel, ahogy a nők, és akkor minden oké lesz, megnyugodhat a lelkük.
KedvelésKedvelés
Pontosan.
Ha annyira félnek, hogy nem lesz adófizető és nyugdíjjárulék-fizető állampolgár, akkor hordják ki, szüljék meg, oszt adják örökbe ők !
Hogy a marhaállat héccencségit annak, aki ilyet kitalált, kimondott, és még ki is plakátolt !
Horribile dictu, tették mindezt a NŐK ESÉLYEGYENLŐSÉGÉNEK NÖVELÉSÉRE KAPOTT UNIÓS PÉNZBŐL ! Le is szedette az unió feszt…
Hát ekkora balfaszok a mi politikusaink, ennyi eszük és érzékük nincsen, ennyire el vannak szállva…
És ennyire képesek a nagy rátermettségükkel a nőket képviselni. .
KedvelésKedvelés
És ez?
http://aboldoghazassagtitkai.hu/blog/eredmenyhirdetes
KedvelésKedvelés
Ó, jaj. Olvastam. Tényleg, van itt valaki, aki hisz abban, hogy egy megromlott kapcsolatot meg lehet javítani? Házi praktikákkal vagy párterápiával, mindegy, de meg lehet? Az a benyomásom, hogy talán elviselhetőbbé lehet tenni, de hogy boldog legyen egy elromlott kapcsolat?
Egzisztenciális okokból vagy a gyerekekre tekintettel sokan döntenek az együtt maradás mellett. Hajlandó vagyok elhinni, hogy bizonyos dolgokat jól tudnak csinálni együtt (mindennapok működtetése, programok, nyaralás, baráti kör, stb.), de hogy a felek közt meghitt, intim, őszinte (boldog) viszony volna, azt kétlem. És a tünetek. Az elhízás. A magas vérnyomás. A ritmuszavarok. Az aranyér. A makacs fertőzés, ami nem múlik. Vagy a migrén.
Ki ismer példát, ami rám cáfol?
KedvelésKedvelés
Szerintem nagyon sok munkával, őszinteséggel, alapkövek bontogatásával lehet javítani egy-egy (ki tudja, melyik) kapcsolaton, de kölcsönös, erős szándék kell hozzá, idő, nyitottság.
KedvelésKedvelés
szerintem a romlás mértékétől és idejétől függ. ha nagyon rossz, vagy csak kicsit, de már régóta, akkor veszett fejsze nyele. ha még mindig több a jó, mint a rossz, vagy még az elején vannak a lejtőnek, akkor talán lehet megoldás – és akkor is csak akkor, ha mindkét fél benne van. az exemmel nálam volt egy átmenet a “gáz, de mégis vele akarok maradni” állapotból a megalkuvásos megszokásba. eleinte folyamatosan próbálkoztam helyrerakni a dolgokat, aztán már nem is próbáltam, de csak évekkel később döbbentem rá, hogy ha az ember már nem is akarja helyrehozni a kapcsolatát, akkor aztán már tényleg kár benne maradni.
KedvelésKedvelés
Szerintem ha alapköveket kell bontogatni, akkor tiszteletreméltó az erőfeszítés, meg a jószándék mindkét oldalon, de a kőfejtésben szinte biztos, hogy elvérzik a dolog, abból már sose lesz boldogság. Ahhoz az kell talán, hogy szégyentelenül örömet leljünk egymásban.
KedvelésKedvelés
Ez bizony elég valószínűnek tűnik.
KedvelésKedvelés
Van a szégyentelenségen kívül is megmentésre érdemes, halkabb, kicsit megkeseredett ragaszkodás, azzal lehet valamit kezdeni.
Én hiszek a párkapcsolatok fejlődésében, munkájában, ez történik házaspár-olvasóimmal is, a blogból merítenek sokan inspirációt. Sok más rendbejövős történetet is hallottam. Ettől még persze a házasság mint intézmény, úgy, ahogy ma értődik, válságban van, az egyenlőtlenség miatt.
A mosolygós, cédés, aranyszínű “sajnos, manapság”, meg “tudom, hogy nem divat, de én hiszek a hagyományos értékekben”-féle, amerikai televíziós evangélizátorokra emlékeztető, gyakran üzleti indíttatású álságos mosolygásban nem hiszek.
KedvelésKedvelés
Ebben, mármint az utolsó bekezdésben, egész biztosan minden olvasód egyetért.
A blogodból sokan jutnak el felismerésekig, akár házastársak is közösen, de nem vagyok benne biztos, hogy a kapcsolatban kevésbé kiszolgáltatott fél, még ha be is látja, hogy úgy lehet, az a dinamika, ahogy írod, szívesen mondana le bizonyos előjogokról. Talán egy következő kapcsolatban, ahol tiszta lappal kezdhet.
De persze, én is hiszek a változás lehetőségében, hiszek a tudatosságban. Ugyanakkor a boldogsághoz önfeledtség is kell, szerintem.
Ha egy boldog kapcsolatra gondolok, úgy képzelem, nincs feszengés, sem keserűség, ha az Igazából szerelmet együtt nézik meg a felek. Mármint azoknál a jeleneteknél… ááááá, úgyis tudjátok.
KedvelésKedvelés
S ha már itt vagyok, kikérem magamnak, hogy “normális” kapcsolatra képtelen felnőtté váltam volna a szüleim válása mián: úgy gondolom, akkor lett volna hatalmas gáz, ha anyám és apám együtt marad anno, én pedig hallgathatom tovább a veszekedéseiket, a fojtogatás után talán mást is láthattam volna tőlük, s felnőtt kapcsolataimra vihettem volna tovább, amit ezekből megtanultam volna: hogy a házasságot (kapcsolatot) akkor is egyben kell tartani, ha már ultraszar: nincs választás, nincs alternatíva, maradjunk a langyi szarban, mert az milyen értékes (!), vagy ha már ütjük-verjük egymást, akkor is, és akkor jól csináljuk, meg van veregetve a vállunk.
(Nekem ilyen vállveregetés nem kell, köszi. Ilyen sem…)
KedvelésKedvelés
Egyetértek. Kisgyerek voltam, amikor elváltak a szüleim, és csak jót tett, nekik, nekünk, mindenkinek. Nem tartom magam normális kapcsolatra képtelennek, bár való igaz, elég soká jöttem rá, kit is keresek, milyen társat, stb. (Azt megtanultam egy életre, milyet NEM.) De aztán sikerült, majd’ 30 évesen, és lassan 8 éve együtt vagyunk.
KedvelésKedvelés
Dettó. Ha nem váltak volna el időben, engem csesztetett volna apám mindenért. Most a húgomat (nevelt lányát) cseszteti, az ő anyja elnézi. Az enyém nem nézte el, hogy az apám azért ordít, mert a cipők nincsenek sorba (!!!) rakva az előszobában.:S
KedvelésKedvelés
Sajnos a szüleim csak 21 éves koromban váltak el. Addigra megtanultam, miként kell LÁTSZAT függetlenségben élni, ahol a víz ugyan langyos és áll, de elviselhetetlen. Mert sokszor felteszem a kérdést, miért vagyok még itt? Hiszen már nem kicsik a gyerekek, nem lehetne zsarolni velük (korábban úgy gondoltam, ezért maradok), viszonylag biztos munkahelyem, és tűrhető – de sokak által bizonyosan nagyon vágyott – jövedelmem van. Igaz, ha válás esetén ebből kellene megélnem, nem futná a külföldi utazásokra, skandináv ruhákra, könyvekre, jó helyre az operában – mégis azt hiszem, nem ez a valódi ok. Hanem a gyávaság, vagy nem is tudom mi, amit megtanultam anyámtól, sőt nagyanyámtól is. (Na utóbbi htb volt, az ő szemére igazán nem vetnék semmit.) Aztán jön valaki, aki felkavarja a langyos vizet – most nagyon őrlődöm. A férjem nekem is un. rendes ember. Mi a bajom? Pl. elegem van abból, hogy minimum egy lépéssel előttem megy, hogy anyósnál töltjük a ki tudja hányadik szilveszterünket, hogy sajnálja új csapra pénzt, hogy megtiltja, hogy saját jövedelmemből heti egy alkalomra takarítónőt fogadjak. És semennyire nem vigasztal, hogy számos nő szív így. Mire jó már ez a házasság. A lányom már most mondja, hogy nem megy férjhez.
KedvelésKedvelés
Ő takarít, vagy te ?
Mi az, hogy megtiltja ???
Én megcsináltam: amióta a férjem nyugdíjba vonult, én nem takarítok. Na ő se, mint mindig.
Fél év alatt akkora lett a káosz, hogy alagutakon járunk a lakásban.
De nincs vita ebből, röhögünk rajta.
Mindenesetre most felvetette, hogy inkább elfogad egy mérnöki tervezést és felvesz egy takarítót.
Mondom neki, okés, csak férfi legyen:)
KedvelésKedvelés
Hát ja, a héten én is hallgattam rádiót, bele-belefutva a vallási műsorokba is.
A házasság érték, fontos, társadalomevolúciós előny (volt), hatalmas és megnyugtató lehetőség két embernek. És minden bizonnyal valahol érezhetően megnyugtató a gyereküknek is (jelenleg még). Nagyon jó, megfontolt és szép házasságokat látok magam körül (említettem már, hogy alapvetően mázlista vagyok a környezetemet illetőleg? 🙂 ).
És hülyét kapok, mikor keseregnek a (köz)médiában a válásokon. Meg a szószékekről (jó, mostanság olyat nem hallok). Meg a vasárnapi asztalnál a nagyim. Hogy mennyivel egyszerűbb abbahagyni, mint kitartani.
Könyörgöm, aki egyszer is közelébe került válásnak akár csak szemlélőként, hogy mondhat már ilyet?! Milyen hosszú gyötrődés, próbálkozás vagy álpróbálkozás előzi meg a döntést?! És még utána is, mire szétszedik, mit ki vigyen, hány, a tárgyakhoz fűződő emlék idéződik fel. És hány emlékről derül ki, hogy szétoszthatatlan, örökre közös…
És mindez még csak akkor, ha csak emlékek és apró tárgyak kötnek össze.
Két baráti házasság végét volt módom közelről, helyenként túl közelről végignézni. Nem, nem könnyű elválni, nagyon nehéz belátni azt, amikor ez a jobb lehetőség.
Egyik sem volt nagyon rossz, bántalmazós házasság, csak éppen boldogtalan, sehova vivő, hibás döntéseken végleg elcsúszott. Csak épp annyira elcsúszott, hogy az egyszeri élet ne legyen boldog. Ehhez viszont az élet túl egyszeri.
Azóta a barátok fele azóta révben, a vágyott gyermekek új, megfelelőbb társsal megszülettek. Ők voltak korábban.
A másik házasság? Nem tudom. Révnek látszó helyen vannak. De nem látom, hogy tanultak volna az előző hibákból, és hogy majd az új kapcsolatok jobban sikerülnek.
Tisztelem a házasságot (bár nekem mint a zsiráf: szép, de otthonra nem), és egyik legjobb védelmének a válás lehetőségét tartom.Csak az lehet otthon, óvó fészek, aminek van kijárata. Ha nincs ajtó, az börtön. (G*. megfogalmazása)
A válás lehet jó, előre vivő, nem azzal van a baj. Az a baj, mikor semmit sem ér, mikor nem fejlődik az ember, és másodjára, harmadjára is ugyanabba a szarba lép. Vagy csak az egyiket – mondjuk a meghatározó elsőt – nem képest lezárni, és ahhoz képest viszonyít, ahhoz képest próbál megfelelősen élni, még húsz-harminc év múlva is visszaüzen a “voltnak”, hogy nédd, van ám pasim! (Anyám apámnak – röhejes.)
És ez utóbbiakban – lássuk be – nagyon nem segít (igen, eufemizmus, konkrétan: ront, nagyon ront) a válás stigmatizálása. A sok okos, lelkes lélekvédő, családoltalmazó abba is fektethetne energiát, hogy azokat a családokat is óvja, amelyek az első házasságba, együttélésbe belebuktak. Tanáccsal, segítő terápiákkal – vagy csak szimplán a köpdösés abbahagyásával. Hogy ne örökre kudarc legyen, hanem egy lépcső. Mint az első elbukott forgalmi vizsga (épp erre készülök).
Ja, ott is vannak ám gyerekek, érdekekkel… Komolyan, ezek a jótét lelkek egy mondattal lerázzák több százezer gyerek sorsát? Baj ha felháborodom? Hogy ők (én is anno) rendre csak azt hallják, nekik már mindegy, ők elvesztek, sosem lesz majd rendes párkapcsolatuk, hogyan is lenne, hisz “otthon nem ezt látták”.
Rendes ember én már nem leszek…
Na ja, én persze igazolni vélem a statisztikájukat. Nem lettem házas. Az, hogy generációkra visszamenőleg a legegyenlőbb és egy generációra nézve a leghosszabb párkapcsolatban élek, nem számít a statisztikába. 🙂
No, mai csapongás vége, még vár egy poszt a “devianciakultusz terjedése”, avagy a melegházasságok kérdésében, máshol. 🙂
*G. = párom. Nem férjem, nem gyermekeim apja (olyanok nincsenek), nem társam (nincs igazán közös projekt, amiben a társ lenne). Szó szerint pár. Nem úgy, mint a zokninál, nem egyformák vagyunk, inkább úgy, mint a puzzle: kiegészítősen. Viszont azért maradnék a továbbiakban a G. megnevezésnél, mert tudom, hogy sokak számára a “pár” nyálas, elkoptatott szó, és még akaratlanul sem szeretnék rossz érzéseket kelteni senkiben, még elvonná a figyelmet a valódi mondandóról.
KedvelésKedvelés
De jól mondod!
KedvelésKedvelés
szívemből szóltál nagyon. én jó házasság párti vagyok. az nekem szebb, mint a jó kapcsolat, de mindennél fontosabb a jó élet. egyébként, nekem a házasság hete kimondottan tetszene, ha jó házasság hetének hívnák.
KedvelésKedvelés
Tényleg, én is hogy aggódtam, hogy nekem szinte törvényszerű lesz elválnom, hiszen elvált szülők gyerekei vagyunk férjjel mindketten… Mondjuk jó sokára, több, mint tízévi együttjárás-élés, egy gyerek után házasodtunk össze…. Már nem aggódom a válás miatt, bár nem szeretnék, de inkább az, mint a mérgezés…
KedvelésKedvelés
Épp tegnap gondoltam arra, hogy miért is nem gyanús ez senkinek, hogy tképp mi is derül ki abból, hogy bár “ma már szabad” a választás (férjhez mész-e vagy sem), mégis lépten-nyomon győzködések, harcos kiállások, értékközpontú életvezetési tanácsok stb. zakatolnak ezerrel arról, hogy a házasság jó. Ha nem is zakatolnak mindenütt, de azért csendesen elvárva ott van az az “Így helyes, így szép, így kerek” … akármiért is.
Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a nő szabad akaratában
a) nem bíznak (megteheti, hogy ne akarja, és ez félelmetes, nem kiszámítható), és/vagy
b) nem tartják jó ötletnek (esetleg nem akarja = hülye, nem érti vagy deviáns). — jobb lenne megmondani neki, mit tegyen.
Egy jó kapcsolat, ami méltó is – hogy ismételjelek, nagy valószínűséggel házassággal és gyerekekkel fog együtt járni. Ha meg nem ilyen, akkor kinek is jó, ha az igazodás miatt mégis az lesz belőle? Nem a nőknek és a gyerekeknek, nekem úgy tűnik.
KedvelésKedvelés
Telefonrol irok, ekezetek nelkul, elnezest erte. En most valok masodszor. Az elso diakszerelem, eskuvo 23 evesen, a legnagyobb hiba itt volt, de akkor vhogy ez tunt kereknek. Enelkul egy szep kapcsolat lett volna sok szep kozos emlekkel, aztan, miutan kiderult, hogy nagyon masok a celjaink, egymas elengedesevel. Egyebkent szep valas utan, a targyalas utan egyutt ebedeltunk, es ma is szeretettel gondolok Ra, tenyleg. Fontos teny, hogy nem volt gyermek. A 2. hazassag: nagy szenvedely, langolas. Meg ma sem tudom buntudat nelkul kimondani, hogy bantalmazo kapcsolatban eltem. Es a mai napig vannak pillanatok, amikor azt erzem, hogy az en hibam. Nekem kellett volna szulnom meg egy babat, otthon maradni, vacsorat fozni. Volt nehany falhoz kenes, de a verbalis agresszio es a megalazasok keszitettek ki. Nalam az segitette megtennem az elso lepest, amikor a 7 eves lanyom egy veszekedes utan azt mondta: “Anya, ha Apa kiabal, mondd, hogy igen Szivem, jol van Szivem es ne szolj vissza. Es akkor nem lesz veszekedes. Es kerj bocsanatot. ” Na nem. Ezt nem. Hogy az en okos, talpraesett, ontudatos lanyom ezt tanulja a noi szerepekrol, ekkora hibat nem kovethetek el.
KedvelésKedvelés
nem vagyok érzelgős,de ezen most majdnem elsírtam magam (már a tündéri kicsilányodon, nem a döntéseden persze)
KedvelésKedvelés
Elromlott a mosógép. Úgy tűnt, a pompa adta fel a szolgálatot. Férjem szerint javíttatni kell. Szerintem új gép kell, mert naponta használom. Nem tudtunk zöld ágra vergődni amikor kiderült, hogy egy csat miatt akadt el a gép Kivettük a csatot, most működik. Bennem azonban maradt egy tüske.
KedvelésKedvelés
Mámér ?
KedvelésKedvelés
Hát hogy lehetett volna már egy új mosógép? Meg az érvek, amelyek akkor elhangoztak?
KedvelésKedvelés
A fő érv, hogy nincs rá pénz. Mindkettőnkké. Nincs pénz újra, csak javítóra, szerinte. Nincs pénz javítóra és új gépre is, szólt az én érvelésem. Milyen jó, hogy abban egyet értünk, hogy nincs pénz.
Ne de a gép rendes, nemhiába hívják Pólinak. Van benne szolidaritás. Úgy egyeztünk, hogy kibírja míg bejön egy nagyobb fordítás. Most várunk mindketten.
KedvelésKedvelés
Mer én mindig duzzogok, ha valami nem tetszik. Gyere alapítsunk pártot mi ketten. Anyának én is anya vagyok, duzzogni is tudok 🙂 Ez már egy jó alap.
KedvelésKedvelés
most olvastam a fészbúkon, hogy a Singer Magdolna által vezetett válási krízist feldolgozó csoportba nem jelentkezett egyetlen férfi sem. azért ez is elmond valamit.
KedvelésKedvelés
Házasság Hete?
“be grateful, that it doesn’t last all year!”
KedvelésKedvelés
Gyönyörű darab, köszönöm!
KedvelésKedvelés
Ez még őszintébb:
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Élni és válni hagyni | Virezma
Válás? Igen, 20 éve ismerem ezt a szót. Gyerek voltam, amikor elváltak a szüleim. Mi voltunk az elsők az osztályban, talán az iskolában is, és rettentő hülyén kezelték ezt a felnőttek – többi szülő és a tanárok. Milyen ember (pedagógus) az, aki megkérdezi egy elsős gyerektől, hogy “Milyen érzés, hogy elváltak a szüleid?” A végzésben ez áll “alperes és felperes fokozatosan elhidegültek egymástól”. Anyám azt mondja, a rendszerváltás tette tönkre őket, meg az építkezés, a gyesen töltött évek. Aztán azt is mondta, nem is akart férjhez menni, csak szeretett volna kikerülni abból a közegből, ahol élt, meg már idősnek is számított (egyetem után esküdtek). Az ember nem akar ilyeneket hallani az apjáról. Meg hogy ő egy ilyen utólag elhibázottnak mondott döntésből származik. Felnőttként azt mondom, egyáltalán nem illettek össze. De a testvérem és én itt vagyunk annak nyomaként, hogy egyszer ők valami boldogat és szépet alkottak közösen.
Nekem akkor az fájt legjobban, hogy el kellett adni a kertes házunkat. Azóta is néhány évente költöztünk, amit nagyon nem szeretek. Nem tudom, milyen lenne a kapcsolatom apámmal, ha nem váltunk volna el (én így mondom, T/1-ben). Nagyon rendes ember, tényleg nem erről volt szó, de jobb ez így nekik, hogy nem egy hazugságban éltek tovább. Aki azt mondja, hogy jobb a gyereknek, ha együtt maradnak, az hülyének nézi a gyereket. Minden gyereknek van szeme és füle, még ha a felnőttek rózsaszín lufit is fújnak a párkapcsolatból és a családi életből.
A válás miatt hamar fel kellett nőnünk. Gyerekből anyám bizalmasa lettem. Nekem mondta el szerelmi élményeit és az élete minden nehézségét. Sok szánalmas alakot el kellett viselnem az évek során, és nem értem, miért volt velük. Az egyik olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy azóta sem mondjuk ki a nevét. Megjegyzem, önkormányzati képviselő volt. Az egész város a cimborája volt, a családsegítő és senki nem segített. Akkor elköltöztünk a fővárosba.
Visszatérve a párkapcsolataira, végig kellett néznem, hogy anyámat lábtörlőnek használják, és a lelkét is kitette az arra érdemtelen férfiakért. Amikor pedig szakított valakivel, égre-földre esküdöztek, hogy megváltoznak, feleségül kérték stb. Ennyire saccolom a párterápia eredményességét is.
Azt mondják, egy gyerek soha nem fogja úgy szeretni a nevelőszülőjét, mint az igazit. Ez rám mindenképpen igaz. Apámnak egyetlen párja volt/van azóta, össze is házasodtak. Ő sem a szívem csücske, de tudom, hogy boldogok, a kishúgomat imádom, és innentől én nem szólok bele.
Amit anyám egyedül elért, arról bárki példát vehetne. Minden helyzetből fel tudott állni, és tovább küzdött. Vezető beosztásban dolgozik, fenntart egy házat, közben vakolt, fúrt, tapétázott. Ha volt mellette férfi (mostanra újra férjhez ment), akkor is mindent intézett, döntést hozott, szerelővel tárgyalt. Én azt tanultam meg, hogy egy nő ugyanolyan jól boldogul az életben. Küzdeni kell, nem mondom, de mi itt matriarchális kis szigetet alkotunk. Nekem csak a “kinti” világban tűnt fel, hogy a férfiak belevágnak a szavamba, mert azt hiszik, az ő mondanivalójuk fontosabb.
Öt éve kapcsolatban élek, bár még nem lakunk együtt. Az ő szülei is elváltak, mindhárom fiú komoly kapcsolatban él. Nem mondom, sokszor eszembe jut, hogy elvált szülők gyerekeiként mennyi esélyünk van jól csinálni. Egy biztos, van egy belső listánk, hogy hogyan ne csináljuk.
Ui.: Elnézést a hosszas kifejtésért. Feltettem a saját blogomba önálló bejegyzésként, úgyhogy nyugodtan vághatsz belőle. Itt a link: http://virezma.wordpress.com/2013/02/17/elni-es-valni-hagyni/.
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök, hogy itt is olvasható! Olvastam egy kicsit a blogodon, jó volt!
KedvelésKedvelés
Nem tudom, ez mennyire kapcsolódik a témához, de nagyon felhúztam magam, amikor a bizonyos Frizbi című műsor reklámjában Delhusa Djon azt meséli el, hogy a párja az ő tudta nélkül elvetette a gyerekét. Ehhez nincs joga, hogy ezt nyilvánosan bejelentse. Ez a nő (vagy a kettejük) magánügye, nem ezzel kell növelni a nézettséget. Eddig sem ismertem őt, de ezek után nem is szeretném.
KedvelésKedvelés
Az előbbi kommentet árnikához kapcsolódóan gondoltam, de valamiért nem oda csatolta a rendszer.
Ide pedig a válaszom:
Köszönöm, bár elég kiforratlan, és ritkán is kerül föl valami. Először ide írtam meg kommentként, csak aztán úgy gondoltam, ez külön is mehetne. Nagyon jó, amikor az itteni bejegyzések és kommentek beindítják az ember agyát, áttörnek egy gátat. Én még fiatal vagyok, megdöbbentőek számomra, milyen történetek kerülnek itt felszínre, és hogy sok ember hogyan él. Úgy gondolom, ezt még most arról az oldalról nézem, hogy előre odafigyelhetek rá, hogy kikerüljek/megelőzzek bizonyos helyzeteket. És nagyon jót tesz ez az ősi asszonyi közösség.
KedvelésKedvelés
20 éve te voltál az első az osztályban? De fura. A rendszerváltás idejére anyám a harmadik válására készült (szintén vidék).
De nem is ez a lényeg, csak rácsodálkoztam.
Amiben ellent mondok, vagy csak másik példát: a gyerek nagyon tudja szeretni a nevelőszülőjét, ha az épp jó. Anyám második férje “apu” volt nekem, és joggal.
Tehát bárki, aki azért ódzkodik új kapcsolattól, mert nagyi/barátnő/akárki azt jósolja, hogy nem lesz jó a “mostoha” a kicsinek, felejtse el! Lehet az jó.
De hát erre azért itt vannak példák, ugye? 🙂
KedvelésKedvelés
Az én szememben alaptalan és olykor pánikkeltő téveszme az, hogy egy gyerek már fel sem nőhet normálisan (szeretve) a biológiai szülei nélkül… Hagyjuk már ezt, a biológiai szülő sem garancia a szeretetre, jó gyerekkorra, és ugyanígy nem feltétlen szemét mostoha a gyerek szemében a nevelőszülő…
Nagyon irritál engem, mikor párás szemekkel azt hajtogatják egyesek, hogy ahh, mi lesz azzal a gyerekkel, akiről nevelőszülő gondoskodik – mintha a szeretet, a gondoskodás, az odafigyelés éppen (csak) a biológián múlna…
KedvelésKedvelés
Persze, nem kötelező érvényű, hogy a nevelőszülőt majd nem szeretik. Bár egy anyának azt is figyelembe kell vennie, hogy akkor az új társa a családba hogy illik, és elfogadja-e, hogy neki ez is az életéhez tartozik. És ezt nem elvárásként mondom, hanem mint az anya által reálisan felismert dologról. Bár azt még tegyük hozzá, hogy sok férfi nem bírja elviselni, hogy a nő gyereke arra emlékezteti, hogy egyszer más is volt az “ő tehenével”. Ilyenkor ők vagy lelépnek, vagy látszólag beilleszkednek a családba, de valójában csak a nő érdekli őket, a gyereket meg vagy üldözik, vagy kikerülik, megtűrik.
Tudom, milyen az, amikor valaki a gyerekei és az új férfi között őrlődik, folyamatosan békítő szerepben van, és közben egyiket sem akarja elveszíteni. Bár én sokszor úgy éreztem, hogy be lettünk áldozva azért, hogy az új férfi mindennel elégedett legyen. Azt meg külön utáltam, amikor az első “bemutatós” vacsorán úgy tettünk, mintha de boldogak és takarosak lennénk.
Ismerek én is olyat, aki nem is ismeri az igazi apját, és az anyja férjét tekinti annak. Az igazi apa házas ember volt, magára hagyta a nőt, a nő utána, mikor a gyerek 2-3 éves volt, férjhez ment, és a gyereknek az lett az “apja”. Tudta, hogy nem a vér szerinti apja, de “apu”-nak hívta, hívja most is. Sőt nem is ismerte az “igazi” apját.
Megjegyzem, olyan is volt, hogy a válás után apai nagymamám magához hívott, és azt mondta, jól jegyezzem meg, hogy soha senki más nem léphet az igazi apám helyébe. Ami hülyeség volt, mert egyrészt senki nem akart elválasztani tőle, másrészt meg akkor éppen olyan élettársa volt anyukámnak, hogy maximum elviselni tudtam volna, de szeretni nem. És ezt ne kényeskedésnek értsétek, hanem egy igazi szaralakról van szó. Talán egyszer adandó alkalommal kifejtem.
Ui.: Elsős voltam, amikor elváltak, tehát az osztály is friss képződmény volt, meg elit(ista) is volt a suli. Kecskemét kertvárosi (újgazdag) részén.
KedvelésKedvelés
A “beáldozott” szerep élménye nekem is megvolt, egy következő férjjel. De hát tini voltam, nem igazán lehetett volna a kedvemre tenni.
Ha az a kapcsolat “máig boldogan, míg meg nem halnak…”, azt mondom, megérte volna, én úgyis hamarosan kirepültem. De hát még csak meg sem érte.
Tekintve, hogy anyám később is beáldozta a viszonyunkat pillanatnyi elfogadásért, nem csak férfiakkal kapcsolatban – bár de: az apja -, hát azt kell mondanom, még csak nem is az új férjen múlott a dolog.
A nagyszülők meg nagy manipulátorok bírnak lenni…
KedvelésKedvelés
Mi ez az igény, amire célzol, hogy akkor megérte volna, ha tovább tart? Honnan lehet azt tudni? Egy negyvenes nő egy kis társaságért, boldogságért elég sok mindenbe hajlandó, önátverés, mások boldogsága árán is, annyira nehéz egyedül, és olyan sivár a kínálat. Annak a férfinak is lehetett volna méltónak, jobb fejnek lenni, nem? Meg aztán csak ő tudja, miért szerette, nem nekünk kell szeretni a mások partnerét, legfeljebb elviselni hasznos.
KedvelésKedvelés
Akkor érte volna meg, ha az valóban egy sikeres, harmonikus, fejlődő kapcsolat lett volna. Ha boldoggá teszik egymást. Az simán megérte volna KisKató tinikori durcáját. Tekintve, hogy KisKató pár évre rá amúgy is elhagyta a várost. És addigra talán még azt a férjet is megkedvelte volna, akit egyébként NagyKató innen nézve már teljesen máshogy ítél meg. És kissé sajnál is.
Már az is sokat segített volna, ha magát a problémát máshogy kezeli mindenki: anyám, férj, nagyszülők. Pl. ha utóbbiak nem fújják fel, hogy aduként használják a házasság ellen. Ha anyám nem fújja fel, és próbál a maga hülye módján békíteni. Ha KisKató nem annyira kamasz és önmaga. 🙂 Most visszanézve talán még a férj volt a legtermészetesebb az adott helyzetben.
A dologból viszonylag gyors válás lett, és így nem lett a húgomnak sem apja. Még csak annyi sem, ami nekem a második férjjel, apuval (nem vér-apám) jutott.
KedvelésKedvelés
És nem, nem volt ő rossz hozzám, csak nem stimmeltünk. És nem tudtunk kommunikálni. És egyébként meg még próbálkozott is, egy csomószor jó fej volt. De én meg még tán akkor is túl büszke, sértett dög. És mindenki más is ellenséges vele. És ezért sajnálom utólag.
Az akkori kamaszt nem hibáztatom ezért, ezt a viselkedést tanulta, érnie kellett mostanra. De ettől még része volt a helyzet kialakulásában.
KedvelésKedvelés
Íme a házasság, ami nincs. Nem, nem vagyok cinikus.
KedvelésKedvelés
Az én helyzetem nagyon hasonló Virezmáéhoz, nekem is gyerekkoromban váltak ez a szüleim, elsősorban azért, mert nem illettek össze, de ez akkor. amikor nagyon fiatalon összeházasodtak, még nem derült ki. Csak annyiban volt más a dolog, hogy az én anyámnak 15 éven át nem voltak pasijai és szerelmi élete, de szerencsére most már jó ideje boldogan él egy özvegyemberrel, aki hozzávaló. Anno anyuval és a húgommal mi is kis matriarchális szigetet alkottunk, és a falusi házunk körül és gazdaságban elvégeztünk minden férfimunkát, amit kellett a trágyahordástól a bojlerszerelésen át a fafűrészelésig. Tehát én is azt láttam, hogy egy nő egyedül is tud boldogulni, mégis azt vontam le tanulságként, hogy ezért nagyon-nagy árat kell fizetni, megszakadni, lemondani, agyondolgozni magadat, rámenni idegileg az állandó anyagi problémákra, közben szeretetlenül, magányosan élni – bevallom, én ezt nem akartam. Anyunak nem voltak barátnői, az anyja meghalt, a nagyapám újranősült és minket nem igazán támogatott, apám minimál gyerektartást fizetett, és ha kellett volna segítség fizikai munkában, soha nem jött el, inkább hagyta, hogy a 13 éves lánya talicskázza a trágyát két napon keresztül fel a szőlőbe. Tény, hogy egy rossz kapcsolat-házasság rosszabb, mint egyedül, de én nem ilyen életet szántam magamnak, és mindig is arra vágytam, hogy jó párkapcsolatban élhessek, valakivel aki szeret és akit szeretek. Közben viszont a válás és az utána látottak miatt nem bíztam a férfiakban, így tényleg áll az a dolog, hogy az elvált emberek gyerekeinek nehezebb dolguk van, de azt hiszem, elmondhatom, hogy nekem sikerült. A párommal már 13 éve vagyunk együtt, de érdekes módon nem házasodtunk össze – olyan feleslegesnek tartom, meg aztán családon belül is csak a konfliktus van belőle, pénzbe is kerül, ráadásul utálom a felhajtást, főleg, ha körülöttem csinálják, így bár sokat emlegettük, nem lett papír. Nekem nem is hiányzik és a páromnak se, vettünk magunknak gyűrűt, hordjuk is, és azt szoktuk egymásra mondani, hogy a férjem-feleségem – az elkötelezettség és a szerelem megvan, a többi nem igazán izgat.
KedvelésKedvelés
É, föntebb ezt írod: https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/02/16/manapsag-minden-masodik-hazassag/#comment-10977 “Van a szégyentelenségen kívül is megmentésre érdemes, halkabb, kicsit megkeseredett ragaszkodás, azzal lehet valamit kezdeni.”
Mit gondoltok arról, hogy ha (mondjuk én) nagyot akarok harapni a világból, nem érem be toldozott-foldozott kapcsolattal, kicsit megkeseredett boldogsággal; telhetetlen vagyok-e akkor? Van még ilyen más is???? Éretlen, túl fiatal, nem elég törődött még 37 évesen sem? Nem mintha lennének illúzióim: 20 év férfiai voltak számosan. Az óra ketyegése sem nyomja el a vágyamat az intenzív boldogságra. Nem akarok gyereket nagy szerelem nélkül. Próbálgatom a pasikat. Mezítlábas, csóró harcos vagyok, biztonsági öv nélkül rallizok. Szívok is rendesen, de még mindig úgy érzem, belehalnék a megalkuvásba. Csak kényszerből veszteglek, de már ácsolom a tutajt. Gátlástalan vagyok a lelkem mélyén. (És közben szégyellem magam, hogy nekem semmi sem elég, és nem vagyok normális.)
KedvelésKedvelés
Jaj ne, ne szégyelld már magad!! Mégis milyen alapon tennéd?!
KedvelésKedvelés
nem tudom, én azt sem értem, hogy koromhoz illő józanság és igazságosság helyett egyre mohóbb vagyok, és egyre kritikusabb, valamint pimasz is. Mint egy idealista kamaszlány.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez baromi jól hangzik!
KedvelésKedvelés
Szerintem is inkább bájos, hogy nem kopott meg ez a vágy. Makacs önazonosság.
KedvelésKedvelés
(azért tartozik ez ide, a házasságmentés problematikájához, mert az együttéléseket, kvázi házasságaimat nem mentettem meg, vagyok ily módon többszörösen elvált asszony.)
Vagy az a házasság definíciója, amely kapcsolatnak nincs vége soha??
Vagy az, amiből gyerek köti össze a feleket?
Mi az, hogy házasság? Más, mint a szerelem?
KedvelésKedvelés
a házasság kapcsolati forma, nem más mint a szerelem és nem más mint a barátság, hanem más,mint az együttélés és más mint az együttjárás (imádom ezt a kifejezést mióta van az a szám -bocs, fogalmam sincs ki énekli- aminek egyik sora,h “nem volt az járás, csak néhány lépés”, nagyon fiatalosan érzem magam tőle), randizgatás….azoktól viszont különbözik szerintem sokkal többel, mint csak adminisztráció
olyan pedig nics semmi, aminek ne lenne vége soha…formától, tartalomtól függetlenül…sajnos
KedvelésKedvelés
tapasztalatom szerint a toldozott-foldozott nem mindig megkeseredett, van amikor tényleg a fejlődésről szól, amikor erősebbé, érdemesebbé, “méltóbbá” válik tőle a kapcsolat, boldogabbá az együttélés, nagyobbá a harapás a világból… és nem tudom, de úgy képzelem szerelem nélkül nehéz lehet változni-akarni. megértem, a nagy szerelem nekem is fontos, vagy még inkább alap volt, de ha még mindig várnám, akkor sem szégyelleném magam, sőt, én azt hiszem már semmiért sem tudom szégyelni magam.
KedvelésKedvelés
Olyan jó ilyet olvasni, árad az erő!!!
KedvelésKedvelés
Azta, de jól írod ezt. Bárcsak én tudtam volna így leírni a végét. De leírtad helyettem is.
KedvelésKedvelés
Huh, amikor a volt (akkor még nem ex) férjem elcipelt párterápiára (miután én beadtam a váló keresetet), nekem is azt mondta az elvileg _szakember_ (és ráadásul nő), hogy hát “időnként bántalmaz, ugyan miért probléma az, lépjen túl rajta”. Na ez volt az a pont, ahol felálltam és elköszöntem. Elég híres (újságokban gyakran citált, keresett) mediátornál is voltunk, szakmailag ő is hihetetlen butaságokat mondott. Szerintem ahhoz, hogy szakember segítségével tegyen bárki is rendbe egy működő, de nem elég jó házasságot, épkézláb szakemberek kellenének, és én Magyarországon ilyeneket nem láttam.
És még egy: az együttélés és a házasság között egy óriási különbség van, ami sajnos egyáltalán nem elhanyagolandó: ha vége van, a gazdasági/öröklési viszonyok totál mások. Ezért nem mindegy, és ezért nem mindegy a gyereknek sem, hogy ha neadjisten apuci vagy anyuci meghal, marad-e tető a feje fölött. És ez az, ami miatt a házasságban élő gyerekek sokkal védettebbek. (Legalábbis statisztikailag, speciel engem két gyerekkel is utcára raktak a közös tulajdonú lakásból, de azért nem ez az általános.)
(Elnézést, hogy nem mutatkoztam be, nyilvánosan nem is fogok (a házigazdának majd igen, csak rá kéne szánnom az időt), én nem az interneten, hanem a bírósági tárgyalásokon és rendőrségi meghallgatásokon nem szeretném viszontlátni egyik bejegyzésem sem, ezért nem akarok információt megosztani – lassanként úgysem állom meg, hogy ne írjak a részletekről, de legalább ne legyen annyira egyértelmű a másik félnek…)
KedvelésKedvelés
Szia, örülünk neked, vigyázz magadra, tiszteletben tartjuk!
KedvelésKedvelés
Válasz a Se veled blogról:
http://seveled.cafeblog.hu/2013/02/18/hulljon-a-fergese/
Vitatkozzunk, ennek van értelme, ez nívó, ez kulturált!
KedvelésKedvelés
érdeklődve figyeltem, hogyan alakul a reagálás. nagyon tetszik, építő.
KedvelésKedvelés
Nekem tetszett, amit írt, és sok tekintetben egyet is értek vele. Végül is nem azt mondja, hogy együtt kell maradni, akkor is ha nagyon szar és a felek már utálják egymást, hanem, hogy ha már megkötötték a házasságot, és van gyerek, akkor mindent el kell követni – mindkét félnek – hogy a kapcsolat a lehető legjobban működjön. Amúgy a házasságot – a jó házasságot – én valahol mindig is magától értetődően értéknek tekintettem, mint ahogy a barátságot is annak tekintem, vagy a szeretetet is – nem a keret, hanem a tartalom miatt. Ettől függetlenül mi sem vagyunk házasok a “férjemmel, “különböző okok miatt, amiket fentebb leírtam, de az én szememben kép nem kevésbé értéktelen a kerete nélkül. Azt egyébként nem értem, és ne haragudj, ha megkérdezem, hogy egy özvegynek miért esik rosszul, ha azt mondják, hogy a házasság érték? Az oké, hogy egy rossz házasságban élő azt mondja, hogy “ez az intézmény úgy szar, ahogy van”, de aki özvegy az miért? Talán ez azt közvetíti feléd a társadalom részéről, hogy aki nem él házasságban, az kevésbé értékes?
KedvelésKedvelés
Csak az olvassa azt keri szamon, hogy rendszerszinten minden azt uzeni:csak akkor lehetsz csaladkent, nokent teljes ember, akkor tettel meg mindent a tarsdalmilag elvart nokepert, ha hazassagparti vagy.
Innen nezve nem tetszik csak az olvassanak a hazassag. Innen nezve tenyleg kenyelmetlen pl ozvegynek, vagy akar szinglinek lenni.
Abban nincs vita, ilyet csak az olvassa sehol nem is mondott, hogy a hazassagban elok javitsanak a kapcsolatukon.
Sot!
Ez a blog rengeteg hazassagot felrazott. Sokan vagyunk, akik az itt felvetett gondolatokbol kiindult beszelgeteseken keresztul kerultunk kozelebb ferjunkhoz. Nem, nem a mukodo kapcsolatokat kerdojelezi meg,hanem a hazassag, mint mindenhato jo, mindenre gyogyir, mindenek felett allo, mindenkeppen megmentenivalo intezmeny ellen szolt.
KedvelésKedvelés
Ez részben így van, hiszen sok helyen csak azt veszik komolyan, aki házas. Ha nem vagy az, vagy nincsen komoly kapcsolatod, akkor könnyen rádragasztják, hogy nem vagy elég érett felnőtt egy kapcsolathoz, vagy túl önző vagy, esetleg megbízhatatlan stb. Sőt, nők esetében az is gyanús, ha nincs gyereked, vagy nem is tervezel – akkor aztán tényleg mindennek a legalja vagy sokak szemében. Ugyanakkor rengetegszer tapasztaltam azt is, hogy az emberek mennyire kiábrándultak a házasság intézményéből. Meg se tudnám számolni, hányszor hallottam – nőktől és férfiaktól vegyesen – hogy a házasság rossz, hogy nem szabad megházasodni, hogy a házasság minden jónak az elrontója.
KedvelésKedvelés
Viszont a nálunk hivatalos, hagyományos értékrenddel szemben a 2000-es években készült filmek, szerelmi komédiák vagy drámák többsége- amelyik nem cukros nyál- válásról, szakításról, egyedülálló szülőkről, vicces felállásban működő családokról szól. Nézek magyar, amerikai, francia, olasz filmeket. Az elköteleződés, a kapcsolati kötelékek ereje, tartalma, értelme mindig felmerül a történetekben. A szereplők akár huszon-, akár ötvenévesek, gyakran nem akarnak nagyon szeretni, vagy nem pont azt az embert, akit “kellene”. Valahogy nem kompatibilis a való élet lehetőségeivel az az önfeláldozás, amit régebben- ma is?? – a házasság vagy a családdá válás jelentett. Sokszor a melankolikus végszó a filmekben, hogy talán nincs is egy igazi szerelem, vagy ha van is, az a hajó már elment, innentől az élet kompromisszumokra épül, ami nem valami sziklaszilárd alap. Gyakran a sokadik házasság lesz a legjobb.
A cukros nyálhoz képest valóban szomorúbb képet festenek ezek a filmek, nem is tagadják, hogy a szabadságnak ez az ára. Nekem úgy tűnik, hogy a nyugati társadalmak meg tudtak békélni ezzel és nem nyomja a média képmutató módon a családi szentség illúzióját.
KedvelésKedvelés
Én is kiléptem, és bár azóta is nagyon nehéz, főleg anyagilag, nem bántam meg egy percig sem. Hozzáteszem, nem vagyok “váláspárti”, sem “házasságpárti”. A saját magam és a gyerekem párján állok. “Ez volt életem legnehezebb döntése, hisz Bandita még csak 2 és fél éves volt, de minden zsigeremben azt éreztem, hogy neki is ezzel teszek jót, mert nem nézheti végig, ahogy a szülei meggyűlölik egymást és nem nőhet fel azzal az érzéssel szívében, hogy a szülei miatta maradtak együtt, és nem viheti magával azt a mintát, hogy egy párnak bármi áron együtt kell maradni, mert akkor megúszós lesz és szeretőzni fog. Mert hát aki azt hiszi, hogy egy gyerek ezt nem tudja, mi történik körülötte, az nagyon nagyot téved, mert bizony tudja, megsúgják nekik a szenzoraik. Tudtam, hogy nekem is így lesz jobb, mert én már nem akartam többet mellette magányosan elaludni és tudtam, hogy neki is így lesz jobb, mert joga van egy olyan társhoz, aki nem csinál úgy este, mintha aludna, mikor mellébújik.” Az idézet abból a bejegyzésemből van, ahol a mi különválásunk történetét megírtam. (Akit érdekelne, esetleg erőt merítene belőle, az elolvashatja itt: http://fiamma.blog.hu/2012/11/18/amirol_meg_nem_irtam)
KedvelésKedvelés
Köszönöm, olvasom!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a boldog szülők hiányának vesztese | csak az olvassa
Én most éppen kissé keserű szájízzel, az alapvetően jó(nak mondható) házasságomban épp délelőtt sikerült balhézni a takarításon. Mert ugyan ésszel belátja, hogy neki is kell, de a feladatokat ki kell osztanom (és akkor én parancsolgatok, meg ugráltatom) és morogva csinálja. Valami egész szar reménytelenségérzésem van. Nem rossz, de.
Hónapok óta olvaslak, azt hiszem mostanára jutottam oda, hogy írni is szeretnék, ha befogadtok.
KedvelésKedvelés
Szia, örülünk neked, mesélj!
KedvelésKedvelés
Hú, ez a kép. Gyönyörű ez a kislány.
KedvelésKedvelés
Kedves Éva!
Ma találtam rá a blogodra de nem bírom abbahagyni az olvasását, komolyan. Olyan, mintha a szívemből szólnál. Annyira reálisan látod a nőket, a helyzetüket bizonyos szituációkban és annyira jó, hogy van valaki, egy NŐ, ebben a világban, ahol még mindig kuss a nevünk és ahol férfiak még mindig lenyomhatnak minket és ránk terhelhetik a felelősséget, aki kiáll és elmondja a véleményét úgy ahogy van brutálisan őszintén.
21 éves vagyok, tehát fiatal ahhoz, hogy igazán érdemben hozzászólhassak a házasság témaköréhez, de van pár dolog, ami már gyerekkorom óta zavar. Az édesanyám rugalmasnak tartja magát, már ami a párkapcsolatokat illeti, “tőle férjhez menni se muszáj” (ez már eleve érdekesen hangzik), de mást sugall, mint amit állít. Talán ez a legrosszabb, hogy sugallja és nem mondja, mert így védekezni is nehezebb. Három éve élek párkapcsolatban, együtt is lakom a barátommal. Ez egy nagyon összetett, szinte túl mély kapcsolat, kívülről mások tökéletesnek látják és titulálják, főleg az anyám és ez nagyon zavar. Kiskoromban mindig úgy képzeltem, ha felnövök lesz egy férjem és sok gyerekem, de amióta komoly kapcsolatba kerültem egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy ez a nekem való. Mármint a házasság. Nem az együttlétről beszélek, szeretnék együtt maradni Vele, akivel most vagyok de házasság? Úgy érzem átvertek. Úgy érzem hazudtak arról, hogy milyen csodálatos a szerelem, az együtt élés blabla. Miért van az, hogy arról sosem beszél senki, hogy milyen kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetsz, amikor leteszed valaki mellett a voksod? És most nem megcsalásról vagy hasonlókról van szó, hanem mondjuk lelki terhekről, amik a tieiddé is válnak, amikor megosztják veled őket. Vagy csak a másik ember lényének a bonyolultságáról. Persze nem az az igazán nagy baj, hogy csalódtam ebben a naiv, idealizált képben, hanem az, hogy azért alakulhatott ki bennem, mert ez a “normális”. Ha egy férfi ódzkodik a házasságtól, az normális, ha egy nő, akkor vele nagy baj van. Gyűlölöm az érzést, hogy az anyám és mások veszik maguknak a bátorságot és fogják a kapcsolatomat, piedesztálra emelik, mint követendő példa (pedig semmit nem tudnak róla), aztán ha valami olyat mersz mondani, ami nem illik a képletbe (mondjuk hogy időnként nem vagy valami boldog a férfival akivel élsz) akkor úgy tesznek mintha nem hallottak volna semmit, vagy lelkiismeret furdalást keltenek benned, hogy hálátlan vagy. Vagy közlik, hogy lehetne sokkal rosszabb is.
Szerintem beszélni kéne arról is, hogy a családnak, vagy a szülőknek mekkora felelősségük van abban, hogy képesek a gyerekeiket belemanipulálni, kergetni egy olyan helyzetbe, amikben mondjuk ők sosem voltak boldogok, mindezt a társadalmi elvárások miatt (hahóóó 21. század???). Tisztelet a kivételnek.
Maradok hűséges olvasód!
E
KedvelésKedvelés
Szia, E., üdv a blogon!
Tekintettel arra, hogy a lányom lehetnél, mindenképpen tudnod kell, hogy a házasság
ne hamarkodd el ezt a gyönyörű
ezek a legszebb éveid
…
😀 Na jó. Szóval van jó néhány huszonéves törzskommentelő is, lassan lehet ifitagozat.
Sosem kaptam még ilyen kommentet, elgondolkodtat. Nagyon fontos, amit felvetsz, innen nem néztem meg még. Talán kéne írnom egy anyám már táncolna az esküvőmön című posztot, de ahhoz is segít, amit írsz, hogy épp egy szubjektív tanulmányszerűségre van megbízatásom egy feminista kötetbe a mai nők helyzetéről.
Én éltem házasságban, de mostanában amit látok, hallok, megdöbbent. Ahogy okos és jólelkű emberek definiálják magukat, és ahogy igazán viselkednek. Apák a szülői értekezleten, megúszós játszmák, meghatott, nulla terhű apaság, rutinszerű seggnézés, pontozása mindenkinek dughatóság szempontjából. A barátaim házassága és válása, az, akiét a pornó, az, akiét a mindkét részről kihűlt vágy, akiét a nő negyven kilós elhízása és akiét az impotencia végezte ki. Amiről a nők beszámolnak, amit a túlzott kedvességük, szelídségük, kompromisszumaik, nyilvánvaló öncsalásaik, vagy a részletekbe beleragadó, önbizalomhiányos aggályoskodásaik, hobbijaik, beszédtémáik és mondatkezdeteik elárulnak az életükről. Az anyaságuk, a munkájuk, a magazinjaik, a megcsalásról, szexről való beszédmód, a kulturális programjaik és ízlésük, fórumokon való civakodásuk, gyerek iránti vak rajongásuk. Meg ahogy néhányan azt hajtják, hogy jó nők legyenek, de ilyen képregényszerűen, negyven fölött is, és ahogy másoknak szétmegy a testük, és ez nem számít, amíg üzemszerűen működnek, csak nekik örök bánat. Meg ahogy nem mernek venni maguknak egy csomag új hajgumit, elmenni jógáni, barátnőzni — elkeserít, elgondolkodtat.
Hogy lehetne méltón élni? Ki itt a példakép? Mi a boldogság? Mit mondjak a lányomnak, mi az én sorosm tanulsága, mitől nem lesz eszköz, kellék, jószág? Minek örüljek, ha az életét nézem? Milyen lesz őt szépnek, szexisnek látnom, és milyen, ha elhízik? Ha leszbikus? Ha lesz gyereke, ha nem? Akarok-e unokát? És a fiaim hogy bánnak majd a barátnőjükkel, lesz-e, ha nem, frusztráltak lesznek-e?
Maradj itt, írj magadról, és a címkék (házasság, egyenlőtlenség, párkapcsolat, szeret a férjem, de…) segítségével is sok érdekes írást találsz!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: elveszíti az apját | csak az olvassa — én szóltam
Azta, jó cikk! De ritka a témában.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: szomorú együttmaradási statisztikák | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: nyomok egy kis píárt | csak az olvassa — én szóltam