gyomorgörcsös gyermekeink

Közzétéve Szerző:

Iskolakritika: népszerű bejegyzés a blog elemző, rendszerkritikus vonalából, 2013. február.

Szülői értekezletre mentem tegnap, biciklivel tizenhét perc, és mindig csak lefelé, és lassan megyek, mert azt képzelem, csúszik (nem csúszik, de már csak én vagyok nekik). Irhakesztyűm narancssárga, még János vette nekem, most a biciklim is narancssárga (a bambuszt javítják), elöl zseblámpa szigszalaggal és ötkilós fémlánc, amilyennel Kevin lezárta a tornatermet. A nadrágra, amelyet úgy szeretek (volt egy korszakom, amikor dacosan csak leárazott férfinadrágokat vettem az ESPRIT-ben) röpke két gombot felvarrok, emiatt kések. Bélelt a cipő, de a zokni kevés (szép, rövid — így jár, aki gyerekzoknit kíván meg a ZARÁból), viszont a kabátom tényleg szélálló és meglepően meleg. Még alapozó is kerül, rúzs és szemhéjárnyalat (barna); illat: pipacsos Kenzo. (Úgy értem, elég ritkán megyek el itthonról, felnőttek közé.) Sztájliszt rovatunk után csapjunk a menzafőzelékbe.

Ja, annyira elfelejtettem, hogy ma van, hogy csak fél ötkor eszméltem, és rögtönöznöm kellett, ami azt jelenti, hogy vettem egy nagy levegőt, és végül az alacsony lények itthon jól elvoltak az ő nagy és okos bátyjukkal. Még lególabirintus is épült, nem csak dizninézés volt. Én meg nagy élelmiszer-kontingensekkel tértem haza, de még marcipán is lett a frankfurti virsli meg a mélyhűtött nudli mellett, és a fogason hazafelé olvastam Szvoren Edinát is, akit már emlegettem az interjúban, ezúttal a Pertut, olvassátok ti is. Végül is két évvel idősebb nálam, azért van neki már két könyve is.

Annyira elkedvetlenít, ahogy a gyerekekről beszélnek. Miközben leborulok a helytállásuk előtt: én nem tudnék ennyit dolgozni. Nagy odafigyelés, gondosság, elit iskola, e-napló. De állandóan a fegyelem, a szorgalom, az osztályzatok, a versenyek a téma. Tudom, tudom, miért nem megyünk Waldorfba. Dőlnek ránk a statisztikák, leginkább a törtszázadok. A számok bűvöletében élünk. A szülő identitásának alapköve, hogy az ő gyereke 4,01 és 4,50 avagy 4,51 és 5,0 közötti sávba esik-e a félévi bizonyítványa alapján. Ezt halál komolyan sorolják, és én — tanítottam néhány évet gimnáziumokban — csak nézek: de hiszen a jegyet a tanár adja, a maga módszereivel közvetített tanulnivalónak a szintén rá jellemző stílusú és színvonalú beszámoltatása és az ugyancsak egyénileg kialakított értékelése alapján, meg még rosszkedvből meg irgalomból, és a gyerekek teljesítményét ezer apró esetleges tényező is befolyásolja (Klári néni nem nagyon csípi; ráhibázott, hogy a cé válasz a helyes; berepül a légy; korog a gyomra; a  nagy betűkkel író padtárs minden választ tudott; beteg volt előző héten; nem hozott kedden munkafüzetet). Ezen, hogy mondjuk tizenhét gyerek lett ötös fizikából — fiktív példa, még nem tanulják — , szemben azzal a másik osztállyal, ahol csak tizenkettő, mindig megdöbbenek. Én is tudok tizenhét gyereknek ötöst adni, meg akár huszonhétnek is, de mondjuk kettest is tudnék harmincnak, és valami döbbenetes mértékben az én egyéni döntésemen múlik mindez, még igazságos is volnék — nem az múlik rajtam, hogy mit tanul meg a gyerek, hanem hogy én mit kérdezek abból a feleltetés, dolgozatírás szimbolikus, sőt, rituális eseményekor, és azt hogyan osztályozom. Ha azt kérem — kérhetem nyugodtan –, az aszklepiadészi strófa ritmusképletét végig rajzolja le nekem, bizonnyal kevesebb ötös lesz az osztályban, mint ha a Horácot kell megtanulni. És egészen biztos, ma már tudom, hogy a gyereknek jólléte, motivációja, későbbi boldogulása, de még a műveltsége szempontjából is szinte mindegy, hogyan döntök: csak annak a napnak, órának a gyomorgörcse függ ettől, hogy merev butaságot kérdezek-e, vagy a vershallásukat fejlesztem. Ezeket le kell tudni, mert előkerülhet Berzsenyi az érettségin, de ennek, hogy épp melyiket kérdezem, semmi köze az igazi Berzsenyihez, a költészethez, és különösen nincs a nagy célhoz: a nyitott gondolkodású, érdeklődő meg — tantárgyam szerint — életvitelszerűen olvasó, nyelvét magabiztos árnyaltsággal használó ifjú kineveléséhez.

Vagy hogy hány kitűnő van. Ezek mind lelkes, igyekvő és kivételesen jó képességű gyerekek: annyi kitűnő lesz, ahánynak megadják minden tantárgyból az ötöst. Ami lehet, hogy máshol hatos lenne, de az is lehet, hogy hármas. Kivagyok ezektől a külsőségektől. A PISA-felmérés, vagy a kompetenciamérés, az igen, az egységes, az mér. De attól sem ájulnék el nagyon, hogy hej, de jó képességű, hiszen tudom, mennyire privilegizált a helyzetünk, és milyen sok összetevője van az eredménynek, ami ugyanúgy csak darabka a nagy mozaikban, ami az emberi teljesítmény.

Most elárulom, hogy én a fiamnak azt mondom mindig: ne vedd túl komolyan. Biztos van ennek olyan olvasata, hogy lusta vagyok, lázítom, meg az iskolával ellentétes etikát képviselek. De a fiam szenvedélyesen rajzolta négyéves korától a labirintusok százait, összeszereli az IKEA-bútort, ezer oldalakat olvas egy-egy álmosabb hétvégi napon, évek óta egyedül süt palacsintát, a Fejszámolás című könyvet olvassa és próbálgat háromjegyű számokat az egyszerűsített módon összeszorozni. Az én fiam egészen érett humorral figyeli meg és parodizálja a környezete jelenségeit. Ősz óta egyedül biciklizik iskolába. Lecsúszik az óriáscsúszdán, megtalálja a hátsó liftet, észreveszi a szállodában az apró, érdekes részletet, amit én nem; kiviszi a komposztot, felmossa a konyhát, megpisilteti az öccsét és vicceseket mond. Az én fiam bevált a jelenlegi életében, és öt év múlva be fog válni az öt év múlva-életében, és annak lényege nem a felvételi meg a pontszám lesz.

IMG_6727b

Ehhez képest annyira értelmetlennek tűnnek az iskolai elvárások és dorgálások. Az én fiam elegánsan kívül is áll sok mindenen, amit olyan komolyan ismételgetnek. Átlát a tanár hamisságán. Megy matekversenyre, de hogy ő szorgalmas gyereknek tűnjék, hogy mit szól a tanár, és hogy neki ötöse legyen feltétlenül, az nem nagyon érdekli. Nagyon helyes: szabad belül, miközben jóindulatú és motivált. Viszont pontosan reagál arra, ha eszetlenül hajtja a tanár, ami unalmas; ha valami önkényes vagy lényegtelen.

Az én fiam nem valami tehetséges tájfutó. Az én fiamnak volt két hármasa. Mit akarjak? Hogy többet foglalkozzon olyasmivel, ami nem érdekli? Nyomasszam, hogy de nehogy itthon hagyd megint a munkafüzetet? Biztassam, hogy jelentkezzen, vállaljon szorgalmit, javítson töriből? Kapjon ötezer forintot ötösönként? Volt egy ilyen szónoklatom a félévi bizonyítvány fölött, hogy csak egy kicsit kéne jobban odafigyelni. Vágta is a pofákat, és én nem akarok ilyeneket mondogatni. Van abban valami elkeserítő, hogy az iskolás gyerekeinkkel való párbeszédeket nyolcvan százalékban az teszi ki, hogy baszogatjuk, hogy mit felejtett el, megírta-e már a nyelvtanleckét, és javítania kell év végére, mert csak akkor kap Nintendót (az van még?). A szülő, aki komolyan veszi az iskola elvárásait, folyton görcsöl, aggódik. A szülő akar megfelelni, nem akarja, hogy az ő gyereke lemaradjon, nem akarja, hogy stigma kerüljön a gyerekére, és nem akar konfliktust a tanárokkal. A szülő nem bízik a gyerekében, a gyereke beválásában, fél, és a gyerek ezt megérzi és belsővé teszi.

Emlékszem még a diákkoromra. Hogy a hivatalos iskolai lét, a földrajzdolgozat, az osztályfarsang, a tanulmányi verseny alatt van az igazi élet, az álmosság, a haragok, a szerelmek, az unalom, a vágyak. A szeretet a tanár iránt és a tartózkodó undor a tantárgya iránt. Hogy az ötös meg az egyes nem számít, hogy nem érdekel az egész, az érdeklődés, a tehetség, a teljesítmény nem itt dől el, hogy az úgynevezett szigor és következetesség mennyire kényszer és fafejűség, és hogy a váratlan amnesztia mennyire megemel.

Igazodunk folyton, az egységes követelményekhez. Tele vannak a napjaink KELLekkel. Kit érdekel eközben a sok robotszerű, nyolcra érkező, feladatlapokat kitöltő, osztályátlagot felhúzó gyerek valódi közérzete? Kit érdekel, hogy őt mi érdekli? Hogy ki utálja, kit irigyel, min jár az esze, míg a tanár magyaráz? Vagy a hasfájása, a fejfájása, amelyek iskolás korban járványszerűen elterjedt pszichoszomatikus tünetek, az egészséges lélek tiltakozásai? És milyen lehet évekig teljesíteni egy utált, igazságtalan tanár követelményeit, eljátszani, hogy érdekel, amit mond? Félelemnél fogva rángatva lenni? Megszégyenülni? Figyelni a minden órán csillogó szemmel jelentkezőket? Őhozzájuk viszonyítva lenni?

Nem rossz az, amikor kész házi feladattal, kihegyezett ceruzával, néma csöndben ott ül harminc gyerek, és fél, hogy nem lesz ötös a dolgozata. Úgy értem, a tanárnak kényelmes. De ugyan, ez a cél? És mert én ezen túl akartam valamit, és a nagyívű vízióimhoz választott módszereimbe rendre belebuktam, nem leszek többé tanár.

Én örülök, hogy a fiam motivált abban, amiben az. Hagyok neki időt minderre, hozok neki könyveket és legót, elviszem Londonba, adok neki havi zsebpénzt, jégsalátát teszek a szendvicsébe, megkérem, hogy akassza fel a kabátját és törölje fel a kiömlött teát (mézes), és jókedvűen hirtelenül ráveszem, hogy menjünk ki a hóba. És hogy ne szúrjak ki a tanárral, igyekszem időben küldeni az igazolást meg a kiránduláspénzt. Nem lázadunk mi. De hogy hány pont híján ötös, és jelentkezik-e, meg ott van-e az a munkafüzet…? Kötelesség, pontosság? Próbálj egy kicsit nem tudom, milyen lenni, amilyen nem lennél hajlamod szerint? Az életben sem csak azt kell majd megcsinálnod, ami érdekel, fiam…? (Dehogynem.)

Nem, a gyerekeink nem fognak lemaradni. Túl van ez biztosítva. A külső kontrollos vezérlés rombol. Nem, nem vagyok szélsőséges. Nekem ez van középen.

Kapcsolódó bejegyzések:

évzáró

elnőiesedett szakma

jó képességű, fehér bőrű gyermekeink

mi lesz a jó kislányokkal?

a gyík és az anarchista

ősz van már

369 thoughts on “gyomorgörcsös gyermekeink”

  1. Mi soha nem “foglalkoztunk” a gyerekkel. Itthon soha nem tanultunk, na jó egyszer általános iskolai angol pótvizsgára (nóórmális). Soha nem érdekelt milyen jegyet kapnak. Gyakran rosszabbat, mint amit érdemeltek volna. Tudtam, ha kavarok, a gyereken bosszulják meg. Egyszer csaptam szét, amikor az egyébként totál laza, legkisebb, napokig hányt reggel iskolába menet, mert egy ostoba tyúk frusztrálta. A másodikos gyereket antiszemitának titulálta a hitgyülis ostobája, mert amikor pászkát zabált a tanítónő, a gyerek mondta, hogy ő tudja, hogy az zsidókenyér.

    Szóval, amikor a tanárnénik a saját önértékelési problémájuk miatt jönnek az ötleteikkel, hogy nekem még abban a kevés órában hogyan kéne pótolnom azt, amit ők napi majd nyolc órában nem csinálnak meg, akkor közöltem: az otthon azért van, hogy a gyerek jól érezze magát. Itthon lazaság, “bújás” ahogy mondani szoktuk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. De jó, hogy ezt megírtad, köszi!

    Elkeserít a jelenség, és bízom benne, hogy képesek leszünk tudatosak lenni, kiküszöbölni amennyit lehet (és örömmel látom, lehet). Nagycsoportos a fiam az oviban, és sokszor már az is gáz, amit elvárnak, illetve ahogy bizonyos teljesítmény várnak el már az oviban: mit KELL tudni a középsősnek, mit a nagynak. Rajzoljon már öt ujjat, és az ég kék legyen – nem, Kisfiam, nem KELL, ha most nincs kedved, és igen, bármilyen színű lehet a háztető.
    És visszatartjuk a gyereket, legyen csak egy évvel később iskolás, ráér ez az egész. Őszintén szólva nekem is ráér, és igen, tartok tőle. De hát nem fogják fejleszteni, lemarad – nem baj, ne fejlesszék, szerintem nem marad le semmiről. Oda akarjátok járatni???? oda a viselkedészavarosok mennek – igen, mi majd ide szeretnénk, úgy látjuk, itt kevesebb a stressz, és személyiséközpontú a nevelés (vidéki város, Rogers osztály a hagyományos iskolán belül, sajnos csak negyedikig).

    Nagyon emlékszem a nyomásra, amikor ötöst kellett hozni, mindig a legjobbak között lenni (abban a budai nagy sárgában), és tízévesen kivizsgálásra menni, hogy vajon miért fáj mindig a fejem és a hasam – vajon miért?! na nem mintha rájöttek volna…
    Egyelőre a fiam kitartóan tud tojni sok mindenre, ami más gyerekeket megvisel, igaz, képes lenne zokniban elindulni zimankóban, mert arra is:-)

    Hogy éljük majd túl az iskolát?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De jó, hogy felvetetted ezeket. Azt hiszem, azért fontos, hogy kék legyen az ég, mert néhány gyereknél ha piros, az azt jelzi, hogy nincs színlátása. Az egész óvodás, iskolai nevelés elkezdte vadászni a részképességzavarokat, hiperaktivitást, Aspergert, mindenféle kórokat. Ez segít annak, aki “más”, meg tök jó, hogy nem hülyegyereknek számít többé az, akinek segítség kell, de mint általános szemlélet és para eléggé romboló, és azért ugyanúgy uniformizál (mindenkinek egyformán épnek kell lenni, nem raccsolhat a hétéves).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • IGEN! A beszéd is jó példa a skatulyázásra. Persze, optimális esetben az óvónő “jó diagnoszta” (és felismeri, hogy Petike azért rajzol mindig valótlan színekkel, mert nem is látja/színtévesztő és/vagy amikor valóban kell a segítség… ez fontos). Az ezt-már-egy-4/5/6 évesnek tudnai KELL és az átléphetetlen skatulyák tudnak zavarni….

        Kedvelés

      • Az nagyon gáz, ha egy óvónő azt mondja, hogy a gyereknek olyat KELL rajzolnia – egyébként az óvodapedagógusnak azt is megtanítják az oskolában, hogy ha a gyerek életszerűtlen színeket használ, az teljesen normális. Sajnálom, ha ilyeneket hallottatok, mert az tényleg nagy gáz, de én azért bízom benne, nem ilyenek általában véve az óvók (én annak tanulok, azért is érint érzékenyen a dolog). Arról meg egyáltalán nem ők tehetnek, hogy feladatuk a gyerekeket az iskolára felkészíteni (nem ők találták ki), persze lehet ezt többféleképpen is csinálni, önmagában a fejlesztés nem egy rossz dolog, az akkor jó, ha a gyerek élvezi a tevékenységet. Ha nem lenne olyan óriási és drasztikus változás a gyerek életében oviból iskolába menni, nem lenne ekkora szükség az óvodában való felkészülésre.

        Kedvelés

      • Valamelyik nap mondja a dajka néni, amikor mentem a négy éves fiamért az óvodába, hogy képzeljem el, ma M. fekete ceruzával rajzolt. Konkrétan beszínezett egy fél A/4-es lapot. Mondjuk, szerintem grafit ceruza volt, tehát szürke inkább, mint fekete. A kisördög már kezdett motoszkálni az agyamban, hogy ajaj, biztos depressziós a gyerek, vagy bárakármi. Kérdezem, hogy van-e jelentősége ennek az eseménynek. Nagy levegőt vesz az óvónő és azt mondja, hogy nincs. Na, akkor most örüljek, hogy így odafigyelnek a gyerekemre az óvodában vagy mi? Különben hazahoztuk a szóban forgó rajzot. A “Mit rajzoltál?” kérdésemre M. azt mondta, hogy ködöt.

        Kedvelés

      • Velünk is megesett hasonló. Fekete, tüzet okadó hegyeket rajzolt a gyerek egész ősszel az oviban. Behívtak az irodába, fontoskodó arccal kiterítették elém a rajzokat az íróasztalra, aztán karba font kézzel, kissé felvetett állal megkérdezték, hogy mit gondolok. Mit gondolnék, nem vagyok én a Kieselbach Tamás, fogalmam sincs, mennyit érnek. Na ne hülyéskedjen anyuka. Itt valami gond van, a laikus is látja, csupa fekete meg piros. El kéne vinni a gyereket szakemberhez. Dehát a nyarat egy működő vulkánon töltöttük, esténként felmásztunk, néztük a kitöréseket, élvezte a gyerek. Mi a fenét rajzoljon, tornatermet bordásfallal? Gyakorló elmebetegnek néztek, tuti nem hitték el, pedig tényleg a Strombolin voltunk.

        Kedvelés

      • Ja, még annyit, hogy minél több okos könyvet olvastam a gyereknevelésről, annál biztosabban éreztem, hogy belőlünk aztán már semmi nem lesz. Pedig állati penge voltam már gyermekpszichológiából meg nevelési-tanítási módszertanból. Kentem-vágtam a szakkifejezéseket, mint Sallai a szappant. Sokkal jobb lett volna, ha egyszerűen csak szeretem, elfogadom meg még megsütök neki két tepsi buktát.

        Kedvelés

    • “vidéki város, Rogers osztály a hagyományos iskolán belül, sajnos csak negyedikig”- szombathelyi vagy?

      egyébként nézz utána, mert sajnos a jelenlegi kormány szigorította a gyerekek visszatartását. szerintük a 6 éves gyereknek az iskolában a helye!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • igen, szombathely:-) már aláírtuk a papírt, hogy visszatartjuk, egyébként tényleg hatalmas zavar volt a jogszabálymódosítás értelmezésében. meg para is volt, amikor egy darabig úgy tűnt, muszáj most suliba küldeni. kerestem is tanítónénit hirtelen – ez lett (volna) a rogersosztály. de végül nagyobb volt a füstje…. és köszi, hogy szólsz, szerencsére most megoldódott a kérdés.

        Kedvelés

    • De ki várja el az ötöst a gyerekektől? Nem nekünk, szülőknek fontos, hogy hányast kapott a gyerek? Vagy talán még ennél is fontosabb, hogy XY, meg ZR hányast kapott? Nehogy már az én gyerekem butább legyen a többinél?! És kezdjük járatni különórákra, és még több különórára – akkor is, ha az érintett tiltakozik ellene.
      És ki szenved legjobban attól, hogy vannak szabályokat be nem tartó gyerekek, akikre a szüleik rettentő büszkék a vagányságuk miatt? Hát nem a tanító, hanem a többi gyerek, akik azért nem tudnak kimenni télen az udvarra, mert néhányan, akiket autóval visznek iskolába, nem vesznek meleg kabátot (a fűtött kocsiba minek?), és a tanító nem tud kétfele szakadni, a kabátnélkülieket pedig nem kényszerítheti arra, hogy kabát nélkül kimenjenek, így marad el a nap legfontosabb pontja: a korlátok nélküli rohangálás a friss levegőn. Valljuk be, ez is hozzátartozik az igazsághoz.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nagyon is! Köszönjük a kiegészítést. Szülő vagyok, tanár is vagyok, és egykori diák. Jelzem, nekem nem fontos a gyerek jegye, annál fontosabb a közérzete. És hóban-fagyban gyalog jár, meg busszal, amúgy meg biciklivel. Tanárként szenvedtem eleget, hogy mennyire fontos a szülőknek a puszta szám, és mennyire nem a valódi tudás, a jellem, de a közérzet sem. Mintha a stressz szükségszerű volna, nem számítana, a puskázás, tanárpresszionálás hozzátartozna az élethez.

        Kedvelés

      • Az a durva, hogy nem is tudtam, hogy ír.
        Nekem ő mindig egy tökjó fej tanár marad, aki nem átall felnőttes hangnemben kommunikálni a tizenöt éves diákokkal sem. 🙂
        Írom a mailt, köszönöm!

        Kedvelés

      • Én már az egy napos gyerekemmel – nem „felnőttes”, hanem felnőtt hangnemben kommunikáltam. A gyerek nem bonyolult ‘dolog’ – programozva van a felnőtté válásra; csak jó példa és 100% bizalom, és lankadatlan figyelem! Tükröződni fog!
        Avval van elszúrva minden (az ország is!), hogy az első naptól kezdve elvárások mentén »idomítanak« a szülők kizárva a gyereket (persze változó mértékben) a döntési folyamatok komplexitásának és felelősségének megtanulásának lehetőségéből. A következménye az infantilizálódás => szervilizálódás. Ebből alakulnak a konfliktus helyzetek is és akkor a konfrontációra jön hibás kompenzálás.
        Ez persze így túl sommás és általános és ki hiszi el, hogy két fiút „neveltünk” fel úgy, hogy egyszer sem büntettük (a.m. soha!) meg egyiket sem! Ráadásul középszintű zenei tanulmányokkal, érettségire 3 középfokú, ill. 1 közép- és 1 felsőfokú nyelvvizsgával, max. pontszámú felvételikkel (ELTE, Corvinus), — kiegyensúlyozott lelkülettel, stressz mentesen. (Az utóbbi bekezdés csak a teljesítményről szólt, és műveltségről, lelkületről nem esett szó, pedig etekintetben sincsen panaszra okom. A leírtakat nem dicsekvésnek szántam és büszkeséget sem érzek, viszont elégedettséget igen, és talán hálát, vagy ahhoz nagyon hasonlót, a szerencse okán, hogy bebizonyíthattuk, hogy mindez valóban lehetséges)
        •
        Csak még egy: a tanévet nem úgy kellene kezdeni, hogy tanár, pszichológus, szülő + műsorvezető a médiában jajgat, sóhajtozik, hogy „jaj, vége a nyárnak – szegény gyerek”! – miközben a keservet éppen ők szervírozzák!

        Kedvelés

  4. Üdv!
    Mivel először szólok hozzá, rövid bemutatkozással kezdem.
    Krisztának hívnak, szociális munkás vagyok és nőjogokkal foglalkozom.
    Egy ideje olvasom a blogot, ajánlom a hozzám forduló bántalmazott nőknek, barátoknak, ismerősöknek. Hálás vagyok, mert sokszor olyasmiket fogalmazol meg, amiket én is gondolok, érzek és tudok, de a gyakori felindultságom miatt nem tudom olyan érzékletesen megfogalmazni, mint ahogy itt le van írva.
    A reggeleim a bloggal indulnak, várom az új bejegyzést, és nagy AHA-élményeim vannak.
    Eddig nem éreztem kényszert, hogy hozzászóljak, de ez a poszt átszakította a gátat.
    Felidéződött bennem egy csomó minden, amire én emlékszem, és egy csomó minden, amit az anyám és az apám mesélt rólam már a bölcsödétől kezdve.
    A megfelelési kényszerem, a rettegésem, a pszichoszomatikus tüneteim, a mindig kitűnő bizonyítványaim, az apám hozzáállása („Ötös, nagy szám, majd, ha hatost hozol!”).
    Az iskolában lexikálisan mindig mindent tudtam, amikor kellett, és a tananyagból ma már alig emlékszem valamire (a traumás emlékezetem hiányos és töredezett). Az érzéseimet, a bénultságomat viszont élesen fel tudom idézni. Most azon (is) dolgozom, hogy megengedőbb tudjak lenni magammal, és azáltal másokkal. Ehhez jókor jött ez a poszt (is). Köszönöm!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Most(anában) tudatosul, hogy milyen kettősségben nőttem fel. A szüleim vidéki földműves, illetve csepeli gyári munkás családból kerültek a budai hegyvidéki közegbe, mert ott ugrottak bele egy társasházi építkezésbe a hetvenes évek legelején. Így lettünk budai polgárok és a tesóimmal első generációs értelmiségiek (és ezt szeretem is, önmagában ezzel nincsen semmi gond, én bizony budai lány vagyok;-)….). A szüleim támogattak abban, hogy tanuljunk (mert akkor jutunk többre, ez nyilván társadalmi-szociológiai kérdés, messze vezetne…), egyben elvárták, hogy ötöst hozzunk, négyes nem elég (mert a tanárnéni megmondta, hogy mi okosak vagyunk, nekünk az ötös a szint), és a tanárnak egyébként mindig igaza van. Az iskolai közeg meg hozzájárult az elvárások felépítéséhez, érettségiig nyelvvizsga, egyetemre kell menni, és a tekintély az tekintély!….Viszont a szüleim sose ellenőriztek leckét, nem ültek le velünk tanulni, nem mondták meg, melyik egyetemre menjünk, úgyhogy némi szabadságfoka és felelősségvállalásra ösztönzése mégis volt a dolognak…
        A gimiből csak a sok nulladik órára, a faktra, meg a stresszre emlékszem, a buli-mozi-szórakozás valahogy kimaradt, és persze a tárgyi tudás nincs sehol…
        És most azon igyekszem, hogy a gyerekeimnek legyen gyerekkora, és keresem a gyakorlati példákat, hogy mivel segítsük majd az iskola “túlélését”, de megadva az alapot a boldogulás és saját út megtalálásra… jajj, de nehéz!

        Kedvelés

      • “egyetemre kell menni, és a tekintély az tekintély!” Ez megvan nekem is … apám ragaszkodott hozzá, hogy valami lógus legyek (szociológus, etimológus, ilyesmik). Soha nem bocsátja meg a szoc. munkát 😀 Sőt az egyik nagymamám a mai napig azt mondja mindenkinek, hogy szociológus vagyok, mert a ‘munkást’ nagyon szégyenli …

        Kedvelés

      • Én például nagyon sok mindenre emlékszem a gimnáziumi tananyagból! Nagyon jól jön keresztrejtvényfejtés közben. 🙂

        Kedvelés

    • :O Ó, te jó ég! Most úgy ülök itt, mint akit arcul csaptak. Már a cikk is ráébresztett sok dologra, és kiderült, teljesen egyetértünk, két kis lurkómat nevelési tanácsadóra kötelezik, hasonló indokok miatt, amit zokon veszek, mert ők nem rosszak! Jól tanulnak, elevenek, udvariasak, barátkoznak is, csak épp nem veszik fel a szinte kötelező elvárásokat értitek, mini társadalmilag (iskola). Pedig tehetségesek abban, amit szeretnek, borotvaéles elméjük és hihetetlen fantáziájuk van. Csak nem bólogatnak birkaként. A pofon Krizsi miatt jött. Mert magamra ismertem. Megfelelési kényszer, ami mára görcsös maximalizmussá fejlődött, és bizony a körülöttem élőktől is követelnék a saját mércém szerint (a gyerekek kivételével, őket ennek nem tettem ki, szerintem ösztönből, de most már tudatos lesz), a jeles bizik, apám híján nagyapám iszonyú követelései, precíz, órához igazított, milliméterre kimért dolgai, és azok mostani lecsapódása. Valamint a traumás emlékezet. Nem tudom pontosan, mi az, de érzem, érteni vélem. Gyerekkorom szilánkokban van jelen, és csak igen erős érzelmi kötődéssel bíró képek, jelenetek maradtak meg, amelyek főleg negatívak. Szivacsként most is igyekszem mindent elolvasni, és tényleg sok dolog érdekel, halmozom az infókat, hogy “bármikor bármihez érdemben hozzá tudj szólni!”, dübörög bennem a tanítás. Félelmetes! De jó, hogy idetaláltam! De jó, hogy leírtad, és köszönöm Krizsi, hogy hozzájárultál az ébredéshez! Köszönöm!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  6. szívemből. ugyanakkor az ember tudja, sajnos, hogy nem veszik fel a gyermeket ha szarok az osztályzatai, a kutyát sem érdekli milyen jó a humora, milyen intelligens, vagy szociálisan érzékeny, mélyen érző, mennyire segítőkész, mennyi pluszt vihet a saját motiváltságával abba amibe. alig látszik, akkora az osztálylétszám. hogy muszáj plusz leülni vele minden délután, mert akkor is frusztrált ha valamiből folyton hármas.
    a melyik kezembe is harapjak? mivel teszek jót vele? fogalmam sincs, csak reménykedem hogy megkapom a kettest. anyaságból. nem mástól, hanem tőle kapok majd jegyet. és nagyon izgulok, mert viszont szeretem, nagyon(tessék mondani, a jó szándék az beleszámít a jegybe?)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez tényleg kérdés, hogy mitől vagyok jó anya, mennyre kell segítenem, bábáskodnom a leckék fölött, és nem akarok én se öngerjesztő kudarcot, amikor egy kis figyelmetlenségből, meg hogy a többiek komolyabban veszik a dolgot, elindul a kudarclavina, az inkompetencia gyilkos érzése, és már attól szorong, azért utál órára járni. De inkább arról van szó, hogy a gyerek leveszi, hogy a tanár nem hiteles, hogy mereven darálja a szabályokat, és nem motivál valóban, csak az ún. szigorúsággal, terrorral tartja sakkban a gyerekeket, ami neki kényelmes, a gyereknek romboló. Na, ezekből a tantárgyakból nem kell ötösnek lenni, és ez ellen lázadni nemhogy érthető, de szükségszerű is, afféle etikai, önbecsülési minimum. Egy életre elbasszák ezeknek a gyerekeknek a tantárgy iránti érdeklődését. Hányan utálják felnőttként a matekot, kémiát, történelmet, fizikát, hányan nincsenek tisztában az alapműveltség legelemibb információival sem ezeken a területeken, mert annak idején, tizenkét évesen lehúzták a rolót, és áthatolhatatlanul álmosan, süketen ültek az órákon? Ez az iskolarendszer és az adott pedagógus bűne. A waldorfos gyerek igenis kíváncsi marad.

      Tegnap elhangzott, hogy egy gyereknek két éven át volt mindig, minden dolgozata egy pont híján ötös. És ránéztem: nem adta meg? Az igyekezetért? Hiszen ő húzza a ponthatárokat. Nem. Mert ezt a gyereket ez motiválta. És egyszer csak megírta az ötöst! Én tíz- meg tizenkét évesen ebbe belegolyóznék. Ennyire kívülről rángatni valakit, szerintem kínos. Mi a cél? Az ötös dolgozat, a ponthatár megugrása? És tényleg többet tud, aki egy ponttal jobbat ír? Akinek ettől jeles az identitása? Nem kompetenciáról van szó. Nem arról, hogy fel tudja-e boncolni a békát. Hanem egy nyomorult pontról. Ez a gyerek történetesen kibírta a külsőségek efféle imádatát, az eszköz céllá avatását, de van gyerek, aki különösebb jelzés nélkül tönkremegy ebben, szorongó lesz, bezárkózik, elveszíti a valódi motivációját, és már csak az ötös a cél. Bár szerintem ez a gyerek is így járt. És ciki, ha erre, ennek a visszásságára vak a pedagógus.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ez a teszteles amugy is egy eleg fura dolgo. elvileg megvan ennek a megfelelo modszertana, ezt persze most nem reszletezem, minden tanar tanulja. valoban lehetne olyan teszteket letrehozni, amik nem annyira szubjektivan mernek, es megfelelo nehezseguek. ilyenkora tesztek utan persze valahogy nem lesz tizenvalahany otos. ilyen szempontbol nem baj, ha nem faradozik a tanar azon, hogy evek alatt a tananyagahoz megfelelo teszteket fejlesszen ki. de ha igy nem lehet merni, vagy nem akar, vagy nem tud, akkor pedig minek jegyet adni egyaltalan? ilyen alapon teljesen ertelmetlen es funkciojat vesztett a teszteles.

        Kedvelés

      • Olyan helyen tanítok, ahol nagy a szigor, de nem ilyen helyen kezdtem a pályát, a vaskezű számonkérés idegen tőlem. A diákok viszont maguk kérik, hogy legyen. Versenyeznem kell a kollegákkal a diákok tanulásra fordított idejéért és energiájáért. Mindegy, mennyire érdekes vagy motiváló valami, ha a másik tanárnál a kevésbé érdekes, vagy akár az adott diák jövője szempontjából kevésbé fontos tárgyból vérengzés van, akkor azzal fogja tölteni a kevéske idejét délután, nem az én mégoly érdekes vagy hasznos házimmal (hát még, ha kevésbé érdekes, csak, teszem azt, kell a gyakorlás, mert a végén mégis csak el kell jutni oda időre, ahová megmondják, hogy el kell jutni).
        Már megint az egész rendszer beteg, kényszerpályán mindenki. Sajnálom a gyomorgörcsös gyerekeket, nem akarom, hogy féljenek tőlem, vagy az órámtól, a tantárgyamtól, de valahogy nem jön az amerikai filmes, született szupertanáros, diákmegváltós, mindenki szemét felnyitós sztori. Nem vagyok akkora egyéniség biztosan, de attól még szeretném jól csinálni. Lehet? Hogy lehet? Kövezzetek. Vagy adjatok ötleteket.

        Kedvelés

      • Én nem tudok neked ötleteket adni, mert éppen azért nem mentem közoktatásba dolgozni, mert tudtam, hogy én ebben így nem találnám a helyem. De azt is látom, hogy a waldorfos tanároknak olyan mértékben erről kell szólnia az életüknek, hogy azt sem tudnám vállalni. Persze, beteg a rendszer is, de a tanárok úgy általánosságban sincsenek a helyzet magaslatán, ha önkritikáról lenne szó. Tipikus tanármagatartás (és bármennyire kézenfekvőnek túnne, nem rád gondolok, nem is ismerlek, hanem általánosan írom), hogy mindenki más viselkedésében látja meg a hiányosságokat, de a saját magáét nem kérdőjelezi meg. Könnyen elhittem, hogy én vagyok az okos, ha naponta nyolc órát töltöttem olyan helyzetben, amikor tényleg én voltam.

        Kedvelés

      • Igen, ezt is értem, de mi van akkor, ha valaki mégis ezt szeretné csinálni, és jól szeretné csinálni? Ezek költői kérdések (sajnos), csak hangosan gondolkodom. A friss, ambíciózus tanár is a rendszer áldozata lesz hamar, ha nem változik valami, és rántja magával a gyereket és az utána jövő tanárokat is. Ha a pályaelhagyást választja, mert ebben a rendszerben nem lehet olyan tanár, amilyennek szerintem és talán mások szerint is lennie kellene, vagy másik lehetőségként benne marad, de hozzáidomul, akkor a szakadék csak nőni fog a gyerek érdekei, a szülők elvárásai (ezek jó esetben egybeesnek) és az iskola elvárásai és módszerei között.
        Nincs honnan tanulni, hogy hogyan lehet másképp, mint az eddigiek, aki pedig próbálkozik, abba a legtöbb helyen belefojtják, vagy az erősebb sodrás, ill. az egymásnak ellentmondó igények és érdekek miatt kudarcot vall. A gyerek meg szív. És mindenki sajnálja.
        És igen, lehet mondani, hogy a tanárnak ez a szakmája, és értenie kellene hozzá, de ő is a régiektől tanul, azok elvárásainak kell megfelelnie, hogy legyen (kezdőként) ötjegyű nettó keresete. Vagy az, amit mondasz, alternatív suli, teljes önfeláldozással.
        Szeretem, hogy tanítok, szeretem, akiket tanítok, szeretem, amit tanítok, szeretném szeretni évek múlva is, és szeretném, ha a diákok is szeretnék. Szeretnék olyan rendszert, amiben ez lehetséges, és nem tudom, lesz-e valamikor is olyan. Remélem, nem félreérthető: nem panaszkodok, főleg nem a tanárok nevében, hanem azt szeretném láttatni, hogy sok esetben nem feltétlenül az ostoba, inkompetens vagy motiválatlan tanár vs. gyerek felállással van dolgunk (bár véletlenül sem vitatom, hogy sajnos gyakran igen, nekem is égnek áll a hajam sokszor, olyanokat hallok-látok), vagy legalább is sok-sok tanár nem így kezdi (nekem kicsit olyan ez, mint az elsárkányosodás, félek is tőle). Viszont könnyen kizárólagossá válhat, ha nem történik valami.
        Ne haragudjatok, hosszú voltam, már megint.

        Kedvelés

      • jah, az előbb pszilvnek írtam erre: Tipikus tanármagatartás (…), hogy mindenki más viselkedésében látja meg a hiányosságokat, de a saját magáét nem kérdőjelezi meg. Könnyen elhittem, hogy én vagyok az okos, ha naponta nyolc órát töltöttem olyan helyzetben, amikor tényleg én voltam.

        Kedvelés

      • Persze, nyugodtan, külön kérés nélkül is, hiszen ez csak olyan, mintha csak beszélgetnénk.

        Kedvelés

      • persze csak nem mindenki örülne az ilyesminek az engedélye nélkül, ezért. köszönơm 🙂

        Kedvelés

      • Fiam harmadikos, és második éve küzdök a jegyekkel és a teljesítmény kényszerrel. Az átlaga minden tantárgyból 4.20 felletti volt, de csak matekból és magyarból elég volt az 5-ös félévi jegyhez. Tesiból is 4-es, úgyhogy közben profi foci egyesületben játszik 3x hetente. Életemben senki nem kérdezte soha, milyen jegyeim voltak 2.-ikban 3.-ikban, bár végig jeles voltam – megadtak tesiből, énekből, hogy ne rontsák az átlagomat és elhittem, hogy képes vagyok kitűnőmek lenni. Azóta is hiszek, hogy képes vagyok jól teljesíteni, és ma 42 évesen sikeres vagyok a munkámban és igyekszem mindig egyre többre. Fiamnak és társainak nem akarják ezt a hitet megadni, hogy képes rá. És ő nem fog hinni, hogy nem csak a matek, hanem a környezet is lehet 5. Azt mondja hogy eselye nincs jobb lenni nálam, pedig okosabb az akkori énemnél. Nem hogy annyira fontos 5-t kapni környezetből, de fontos hinni magában. és hogyha egy dolgozat 2 vagy 3-ra sikerül, de a többi 10 4-5-re, akkor is ha az átlag 4.20 talán nem tragédia megadni ezt az 5-t, mert valójában a tudása inkább 5 -ös mint 4-es. Probáltam megosztani a tanárral a meglátásom a motiváció hosszú távú előnyire, ha nem számtani átlag szerint osztályoz, de mondta nekik nincs idejük kedvük ily módon igyekezni teljesítményt javítani és motiválni. úgy tűnik csak megkérdőjelezhetetlen módon adminisztrálni akarnak, így marad a 92%-os ponthatár az 5-hez és, ha becsúszik egyszer egy 2-es, 3-as pech. Én rám meg további 9 év iskolai stressz vár és tudom, hogy ennek egy eredménye lesz – utálja az iskolát és nem lesz ambiciója kiválónak lenni, mert nem fogja hinni, hogy menni fog.

        Kedvelés

      • az a jó, hogy matek és magyar 5-ös, ez két fő tárgy. Ebből kell építkeznetek, Anna. Azt kell sugallnod a gyereknek, hogy nem kell most minden áron a kitűnő. Legyen a két fő tantárgy jeles. Egyébként 5. osztálytól változni fog a helyzet, az ilyen jó képességű gyerekek ott megtáltosodhatnak. Én alsóban ugyanilyen voltam mint a Te kisfiad, 5. osztálytól pedig jeles voltam, szinte mindenből.
        Fontos, hogy nagyon sokat dicsérd a gyereket, és az is nagyon fontos, hogy Te se csak az 5-ös jegyre mondd, hogy elfogadható. Olykor egy négyes dolgozatért is sokat kell tanulni és teljesíteni. Ha Te csak az 5-öst tartod elfogadhatónak és jónak, akkor a gyerek is csak annak fog tudni örülni. Dicsérd meg a 4-esért is abból a tárgyból, ahol nehezebben teljesít. Ha nem lesz rajta akkora teljesítménykényszer, akkor hamarabb bejön majd az 5-ös is! Önbizalmat építs a gyermeknél, legyen elégedett magával, utána nem marad el a siker sem.
        És persze azért tanulni is kell, főként a lexikális részt, mert azt érteni nem mindig lehet, azt meg kell tanulni. A környezetismereten sok olyan rész van: szavak, kifejezések, amiket egyszerűen meg kell tanulni, mert e nélkül nem lehet 5-ös dolgozatot írni.
        A 4,2 átlag nagyon jó, Te is hidd el, hogy innen lehet építkezni, sok-sok dicsérettel. Ha Te elhiszed, a gyerek is el fogja hinni. Minden nap dicsérd meg többször, ne csak a tanulmányaiért, hanem mindenért, apró, pici dolgokért is. Így tudsz önbizalmat növelni nála.
        Remélem tudtam segíteni, legalábbis szerettem volna. Üdv.: Aniko (dolgoztunk együtt egy vidéki cégnél)

        Kedvelés

      • Én sokat gondolkodtam a waldorfon, de két dolog tántorított el. Az egyik, hogy még fiatal koromban láttam waldorfos gyerekeket, de azok nem szabadok voltak, nem gyerekesen elevenek, hanem tahók, parasztok, bunkók. A nagymama pedig, aki a hazai waldorfnak valami nagyasszonya volt, rém büszke volt rájuk. A másik, pedig, hogy valahányszor átnézem az oktatási anyagaikat, az a benyomásom támad, hogy az okkult. legalábbis az én ízlésem szerint az. Én otthonoktatás párti lennék, de ahhoz is megfelelő lelki alkat kell. Én meg szeretem azokat a csendes délelőttöket, amikor a gyerek nincs itthon.

        Kedvelés

      • Teljesen egyet értek minden mondatoddal! Én már elmúltam negyven éves de ha ma találkoznék a középiskolai történelem “tanárnőmmel” a ki már akkor is nyugdíjasként tanított (milyen lehetett aktív korában?) simán “leköpném” az utcán. Nem is szeretem a történelmet egyáltalán…

        Kedvelés

    • nem veszik fel, de hova? hova kellene bejutnia?
      en abban bizom, hogy ha nem veszik el belole az erdeklodes, felnottkorara kepes lesz azzal foglalkozni, ami valoban erdekli, amiben otletei vannak, ami elobbre tudja vinni szerinte. szinte mindegy, mi az, lehet, hgoy egyaltalan nem kell hozza diploma. de egyebkent, lehet, hgoy valami par evig meg szamit, miylen jegyeket kapott az ember az iskolaban, de aztan kesobb az eletben egyaltalan nem. hogy az eletben bevalik-e, abban az fog szamitani, hogy milyen jo a humora, stb, amit felsoroltal.
      az enyemek ugyan w-ba jarnak, de ezert jarnak w-ba. ha nem tehetnenk meg, hogy fizessunk az iskolaert, akkor pedig egy maradek lehetosegem lenne: tojni az iskolara. mert a jegyek nem fontosak.
      (hat basszus, megint rondan irtam, na majd torekszem!)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • de fölveszik. mert egy nem frusztrált, nem széttúrt önbizalmú, hanem talpraesett és humoros gyerek fel fog tudni készülni a felvételire, érettségire, akármire, ha akar (mert érdekli vagy ez kell a célja eléréséhez). fölveszik, mert aki kuonnyed, szórakoztató (ees releváns) kiselőadást tart az érettségi elnöknek meg a háeres néninek, azt fölveszik meg megadják neki a hatost. nagyon kis mértékben számít, hogy a papírokon mi van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen. En is ezt tapasztaltam. A fiam nagyoneszes, de nagyon eleven gyerek. A felvetelire nagyonkeszult es akarta hogy felvegyek. A szobelije maximum lett, igy viszonylag gyenge alt. sulis bizonyitvannyal is be tudott kerulni egy szinvonalas gimibe.

        Kedvelés

      • Ha extrovertált. Ha nem ölte ki a folyamatos meg nem felelés az önbizalmat és a kedvet a gyerekből. Mert jó a lazaság, de van ára. Mi vagyunk a hanyag család.

        Kedvelés

      • Istenem, a hanyag család… soha nem fizetünk be/adunk le semmit időben, (legfeljebb csak az utolsó pillanatban) elfelejtem, nem is az én dolgom, a gyereknek kéne megjegyeznie, de a gyerek meg nem jegyzi meg, mert gyerek, és ezer más fontosabb dolga van, mint az iskola, (akárcsak az anyjának…)
        Az a baj, hogy amióta rátok találtam, vagy olvasok, vagy dolgozom, a kettő együtt még nem megy. Folyamatos időzavarban vagyok, és néha aludni is kéne. Ez már megint nem lesz egy összeszedett szöveg. De legalább bemutatkozom. Szétesve, örök időhiányban… ti hogy csináljátok, hogy ti nem? Úgy irigylem, amikor olyanokat írtok, hogy kézzel gyúrt tészta meg felvert tojáshab. A robotgép, a mosogatógép az egyik legjobb barátom a házban. Mire is mennék nélkülük?
        Visszatérve: az a munkám, hogy hibákat keresek mások munkájában, és javítom őket. Rosszabbul hangzik, mint amilyen valójában. Nem ordítok, nem ütök, ismerem a kérem és a köszönöm szót, használom is őket. A munkatársaim nem utálnak (legalábbis nem adják jelét). És talán éppen ezért… nem vagyok hajlandó a gyerekeimben is hibát keresni. Eltolta a felvételijét? Megbukott? Nem vált be a suli, rossz döntés volt? Csak egy megoldandó feladat. Igen, sírunk egy kicsit összeborulva, hogy hülye volt szegény, de aztán megrázzuk magunkat és talpra állunk. Azt szeretném elérni náluk, hogy tudják, nem ezek a tragédiák. Újratervezés kell, és kész. Ahogy a mai iskolarendszert elnézem, az egyetlen, amit tehetek, ha megvédem tőle a gyerekeimet.

        Kedvelés

      • Nagyon hasonlóan látjuk. Holnap kezdődik. Üdv a blogon, írj még! A blog megvár. Kitűzheted, hogy napi négy bejegyzés, mondjuk.
        A munka is megvár. Egyél valamit, aztán aludj.
        Csak most vettem észre a kommentedet, ne haragudj.

        Kedvelés

    • elolvastam.
      minden helyzetet amit leírtál már átéltem.
      nálunk a félévi magatartás jegy lett kettes. én is hasonló kérdéseket tettem fel: hogy mit kellett ehhez tennie a gyereknek? ezek szerint az én gyerekem az alsó tagozat (lehet az egész iskola?) legrosszabb gyereke.
      miközben a szorgalma 5-ös!

      nem, nem nem bosszankodom.

      bosszankodjon az, aki kettest adott egy kifejezetten tehetséges, jó humorú, társai körében kedvelt gyereknek (ezt most elfogultság nélkül írtam, közben közvéleményt kutattam a többi szülő körében, mert gondoltam, ha a fiam kettes magatartású akkor az annyira zavaró, hogy már értesültek róla, de nem, senki nem tudott a dologról hmmm érdekes, érdekes eset….)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is bementem az iskolába amikor a lányom kettest kapott magatartásból, hogy úristen mit követett el a gyerek (mivel a társát székkel hátbab@szó gyerek is hármast, azaz jobbat kapott). Kérdezem, hogy ennyire rossz a lányom? A válasz: dehogy rossz, sőt kifejezetten csendes, jó gyerek. Akkor miért kettes? Mert folyton elkésik (hozzáteszem nem az óráról, csak aki nem ér be 7,45-re ezért beírást kap). Ebből neki összegyűlt fél év alatt 4 (hűha, ez tényleg folyton folyvást jelent), ezért lett félévkor kettes! Mit ne mondjak kitűnő korrajz: fizikai bántalmazásért hármas dukál, 4 db késésért kettes. Tényleg az utóbbi sokkal veszélyesebb magatartás. Fiaméknál ugyanez a helyzet. Folyosón szaladgálásért ugyan úgy hármas jár, mint az osztálytársak rendszeres kékre zöldre rugdosásáért…

        Kedvelés

  8. 13 éves kamaszlány. Tízévesen sírt reggel suliba menet, váltottunk, ne sírjon a gyerek az iskolától, nem való, és nem ő tehet róla! 11 évesen hallottam először, hogy jó ez az iskola, csak tanulni ne kéne. Örültem. Néha kincs ez a mondat. Romlott, aztán javult, igénye szerint, mert igénye volt.
    Most kamasz. Motiválatlan, szekálom, nehéz vele. Fél évet kínlódtunk, mire rájöttem, hogy itt van állj, és nem neki, hanem nekem. Nem ér annyit a 4,5, de a 3,5 se, hogy elveszítsem azt a kort, amikor felnőtt korra való bizalmat, támaszt építhetünk. És ha nem veszik fel? És ha szakmunkás lesz? Ha estin érettségizik? Vagy egyáltalán nem?
    Baromi nehéz döntés árral szemben, árgus szemekkel egyedülálló szülőt figyelő iskola, gyámhatóság, ex és családja között, hogy magát helyesen értékelő, magabiztos, belülről irányított gyereket neveljek-e, vagy olyat, aki jól úszik az árral, önmaga ellen is. És nem a szándék kérdéses, hanem a döntés nehéz, amit minden apróságban a szándék mentén kell meghozni. Következetesen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • es 18 evesen ki a fene tudja hogy mi akar lenni ha nagy lesz. pontosabban 16 evesen, mert 18evesen mar felveteli van. Ha tehetnem en kozmetikus lennek. de 2 gyerek mellett most ez mar nem megvalosithato. es a guta ut meg ha belegondolok mennyivel jobb lett volna az 5 ev egyetem helyett egy kozmetikus suli. es az mar 16 evesen is latszott hogy na karrierista az nem vagyok es az eredmenyeket is hozom ha kell, de alapvetoen ontorvenyu vagyok es szolgalelku alkalmazott sohasem leszek. es most en vagyok a szulo es nekem kellene majd latni a 16 evesen hogy egyetemre iranyitsam vagy kozmetikusnak netan egesz masnak. nem is tudom hogy ez az egesz palyavalasztas dolog hogy kellene hogy mukodjon. csak hangosan gondolkozom. mennyire kell es lehet beleszolni a gyerek tanulmanyaiba, palyavalasztasaba. ezert tetszik az angol rendszer, mert itt 30 evesen is kitalalhatod hogy bocs, megsem ezt szeretnem es akkor valthatsz. Pincer ismeros es konyvelove kepezte magat mostansag.

        Kedvelés

      • en abban bizom, hogy ha sikerul megovni a gyereket az iskola artalmaitol, akkor jobb eselye van ra, hgoy addigra rajojjon, mi erdekli. es valahogy meg kene szabadulni attol is, hgoy csak a mi itthoni rendszerunkben gondolkodjunk, mert a vilag ugye nem ilyen, meg ha eppen ez is kozepe.

        Kedvelés

      • nem fogom 🙂 hive vagyok az elethosszig tarto tanulasnak es szeretek uj szakmakat tanulni. kb 3 evente megunom amit csinalok es akkor valmin valtoztatnom kell. vagy a munkahelyen vagy a munkakoron vagy a szakman vagy csak melle tanulok kiegeszitest.

        Kedvelés

      • Volt, hogy elgondolkodtam azon, mi lenne, ha az alapoktatás mondjuk 18 éves korig tartana, s megpróbálnánk minden gyereknek valamiféle érettségit adni. Aztán egy 18-23 évesnek bőven beleférne az idejébe, energiájába ha akarná, hogy kozmetikus-bölcsész legyen. Vagy csak kozmetikus. Mondjuk ha diplomával szeretnék levelezőn asztalos szakmát, akkor ne nézzenek rám, mint borjú az újkapura.

        Szerény véleményem egyébként, hogy a felnőttkori szakoktatás arról szól, hogy hogyan húzzunk le még egy bőrt a szerencsétlen emberekről.

        Nemsokára indul a közmunka (start munkaprogram) ahogy igértem lesz poszt.

        Kedvelés

      • Én is hiszek a holtig tartó tanulásban. Én például 40-en túl kitaláltam, hogy nem leszek tovább tehetségtelen mérnök, kitanulom inkább a pszichológiát. Fel is vettek, jártam előadásokra, értettem, hogy miről van szó, vannak kérdéseim és tudok gondolkodni azon, hogy a kérdéseket hogyan lehet megválaszolni, milyen kérdések várhatóak. Az órákon olyan, mintha otthon lennék. Mintha végre tudnék lélegezni. Ez a saját szakmámban még soha nem fordult elő. Igen ám, de ez nem elég. A tandíjat is fizetni kellene, szponzor pedig nem akadt. (Van már egy egyetemi diplomám, azaz kettő, ezért nem lehetek államilag finanszírozott.) Ha legalább egy vagy két félévet járhattam volna, hogy a vizsgákon a szemináriumokon, szóval személyes kapcsolatokon bebizonyíthattam volna a rátermettségemet … Sebaj, van szomszédos ország, ahol harmad annyi a tandíj. Remélem oda is felvesznek.

        Kedvelés

    • Üdv a blogon! És hogy megy az otthonoktatás, hogy sikerült ezt adminisztratíve meg a te életritmusod, munkád mellett megoldani, egyedülűállóként (jól értem?)? Hogy érzi magát most a lányod?

      Olvasd el a többi, iskolával kapcsolatos bejegyzést is!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hát egyedülálló nem vagyok 🙂 Van hat gyerekünk, meg ugye van a férjem.
        A hatból a két legkisebb maradt itthon tanulni, a nagyobbak már gimibe járnak, az azért más tészta.
        Mind a két gyerek nagyot változott, mióta nem járnak suliba, és mondanom sem kell, előnyösen hatott rájuk az, hogy itthon tanulnak.
        A többi erősen szervezés-és szándék kérdése, Az az igazság, hogy nem ígéretem, hogy sok iskolával kapcsolatos bejegyzést fogok olvasni. :):):)
        Minek húzzam fel magam? 🙂

        Kedvelés

      • megírnád nekem az emailcímed? kérdezni szeretnélek az otthonoktatásról, mi is ezt tervezzük, ide írd kérlek: kkattre kukac gmail pont kom. Nagyon hálás lennék érte!

        Kedvelés

  10. Köszönöm, ez nagyon érdekes volt. Elgondolkodtam rendesen, mit is
    kellene elvárni? Mi a fontos? Mire megy ki ez az egész?
    Tényleg baromi nehéz ebben a droidképző rendszerben önálló és öntudatos, lelkes és kíváncsi gyerekeket nevelni.
    Egyáltalán felismerni, mennyire rossz ez az egész, amit intézményes szinten erőltetnek.
    Jó a ti példátokat olvasni nagyon. Kedvelem ezt a nagyfiút! 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Tökéletesen egyetértek azzal, amit írsz. Lenne egy nagy kérésem. Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete honlapján (www.osztalyfonok.hu) Indítottunk egy sorozatot Virtuális szülői értekezlet címmel. Eddig három írás jelent meg ebben a keretben, és úgy véljük, hogy a Te gondolataid nagyon is jól illenének ide. Ugyano
    tt bemutathatnád ezt a blogot is. (Persze, csak ha kedved van.) Várom a válaszodat, üdvözlettel Szekszárdi Júlia az OFOE elnöke
    Ui.: Erre a blogbejegyzésre felhívtam a figyelmet az OFOE facebook oldalán.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szia, köszönöm a megkeresést és hogy ennyire értékeled, amit írok, megtisztelő, és igencsak meglátszik az olvasottságon. Ezt a bejegyzést gondoltad? Én A gyík és az anarchistát ajánlom ottani tartalomnak, meg az Elnőiesedett szakmát (az meg talán sértő), a többi személyes, ezért szerkesztendő. Meg egy kicsit félek is, hogy ez az iskola fúrásának hat, mert nyilván olvassák ezek a tanárok is. Szóval nem akarok nagy leleplezést. Nagyon sokat számít a kontextus is, ott nyilván nem írhatok a rúzsomról. Írok e-mailt (este tudok)!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A “gyomorgörcsös” gyerekek közzétételére gondolok. A szülők jelentős része hajtja a gyerekét a teljesítményre, tehát a Te nagyon normális szülői hozzáállásod sajnos nem általános. Ha megnézed a honlapunkon Tőkés Hédi (szintén pedagógus) nagyanyai aggodalmait, meg fogod látni, hogy mennyire szinkronban vannak a Te gondolataiddal. Íme a link: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1176. Különben a facebookon sokan nézik, és meg is osztják a bejegyzésedet. Izgalmas, amit írsz, és nem csoda, hogy itt is ilyen sok komment jön.

        Kedvelés

  12. na ez az. en abban nottel fel hogy otost kell hozni, egyetemet vegezni, letenni legalabb a kozepfoku nyelvvizsgat es a jogsit. mert ez a minimum. ez nem is lehet kerdes vagy vita targya.
    en meg pont nem ezt szeretnem az enyemeknek. Mert rajottem hogy hiaba van diplomam ha nem abbol van amibol szeretnem hogy legyen, 18 evesen meg valahogy nem kristalyosodott ki mit is szeretnek eletem soarn csinalni. Vagy abbol van csak eppen a kozepfokuval edeskeves egy angliai munkahoz, vagy nem fogadjak el mert honositani kell amihez ismet csak a felsofoku angol kell. a jogsi az mondjuk jo dolog, en azt szeretnem ha kiderulne hogy a gyereket mi erdekli, es mihez lenne kedve es akkor valasztana szakmat amikor ez mar kiderult. ha nem derul ki 18 evesen, akkor menjen el pincerkedni es probalja ki jo-e az neki vagy inkabb tanulna meg. jo pelda, a 4 evesem furulyat kert szulinapjara. kapott. egy baratnom tanitja is skypen. en meg ultem mellette es allandoan magyaraztam hogy ne ide az ujjad hanem oda, hogy ne igy fujd hanem ugy, es az egesztol elment a kedve. en meg ott ultem es furulyazhattam egyedul. es megint elgondolkoztam hogy akkor hogyan is kellene? mert eroszakkal, kulso kenyszerrel nem mukodik, az egyertelmu. lassan tanulom a lecket, nem ebbol jovok ugye. a ferjem meg az ellentet, tole soha semmit nem koveteltek meg, van egy szakmaja amit szeret, igaz diplomaja nincs, de total felesleges is lenne, az csak egy papir. es emlegeti hogy bezzeg ha a szulei tobbet torodtek volna vele es ravettek volna valahogy hogy allatorvos legyen. es mondanom sem kell hogy tobbszoroset keresi mint en a diplomammal valaha is. azon elmelaztatok mar hogy autoszerelokent, fodraszkent tobbszoreset lehet keresni mint human eroforras managerkent? kiveve ha fonok vagy egy multinal. es pont azt lattam eddig ismerosi korben angliaban, hogy itt a gyerekek szeretek iskolaba jarni. itt ez szempont. ha nem szeretnek egy tanarhoz jarni akkor a szulok mennek az igazgatohoz es jelzik hogy a tanarnak valamin valtoztatni kellene. en orulok hogy a gyerekem nem magyar iskolaba jar majd. a versenyistalloktol a hideg raz. jartam en eleget olyanba, neki nem kivanom. es nagyon tetszett az iras, jo latni hogy te hogyan gondolkozol.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. es angliaban az is nagyon tetszik, hogy eddig azt lattam hogy nem a vegzettseg az elso amit kernek amikor munkara jelentkezel. itt lehet olyat is hogy elindulsz alulrol es munka kozben kepzed magad. pl en elmentem onkentesnek egy oregotthonba, majd kinaltak egy allast amihez elvegeztem egy alap tanfolyamot (2napos), majd par honap mulva elvegeztem a kettes szintet, majd megint kesobb a harmast, es most assessor vagyok es eppen ebben kezdek dolgozni (human eroforras manager es mernoktanar diplomam van Mo-rol). itt van ilyen ut is, nem kell mindenhez sok eves diploma. baratnom pizzeriaban kezdett, most o a store manager (amugy programozo diplomaja van Mo-rol). harmadik baratno recepcion kezdett, bejart segiteni a human osztalyra es most human eroforras assistens, kozben elvegzett ehhez egy tanfolyamot. (amugy informatika tanar volt Mo-n) szoval itt diploma nelkul is van eselye az embernek. nem kell 18 evesen egy eletre meghatarozni mi leszel ha nagy leszel. nem kell egy 5 eves egyetemet elvegezni aminek a 90%-t sohasem fogod hasznalni. eltartott par evig amig felismerem az angol rendszernek az elonyeit, de most mar melysegesen egyetertek vele.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. es azt gondolom a nyari gyakorlat/munka nagyon jo dolog. mert csak akkor derul ki hogy szeretsz-e irodaban dolgozni ha mar dolgoztal irodaban. vagy hogy kell-e hogy ablak legyen az irodan vagy jo neked a lampa is, vagy hogy alkalmas vagy-e fonoknek, tudsz-e csapatban dolgozni, mi motival jobban a penz vagy a sikerelmeny, fel tudsz-e kelni reggel 6kor vagy egesz eletedben utalni fogod, tudsz-e otthonrol,egyedul dolgozni, stb

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. nagyon köszi!
    azt szoktam magamban mondani – no jó, néha néha kihangosítom – hogy
    a tanár értékelési szempontjai nagyon ritkán, szinte soha nem találkoznak az én értékelési szempontjaimmal.
    ezért a bizonyítványba kerülő jegyek nálunk csak puszta számok. semmit nem közölnek, nincs információtartalmuk.
    miután csak a félévi bizot kell aláírni (milyen érdekes, ti felfigyeltetek már erre?), az év végit nem, ezért az év végit mindig kérem, hogy ne hozzák haza, mert akkor szeptemberben elfelejtik visszavinni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. ma kisse sok lesz belolem, erzekenyen erint a tema. Mo-n valoban azt latom hogy jo, elismert munkad diplomval lehet. legalabbis nekem egesz eletemben ezt modtak. ezert kell otosnek es osztaly elosnek lenni, hogy berekuljek jo iskolaba, jo egyetemre, jo munkahelyre. angliaban nem kell mindenhez diploma. itt eleg egy tanfolyam meg a munkatapasztalat. merthogy tanfolyammal is felvesznek es indulhatsz a szamarletra aljarol. es azt sem ertem miert 5 ev az egyetem. szerintem amit nem lehet megtanulni 2 max 3 ev alatt, az nagyon keves dolog. mondjuk talan az orvosi. de hogy nem kell 5 ev egy konyvelonek, hr managernek, agrar mernoknek, miegyebnek az is tuti. es kijossz az egyetemrol 5 ev utan egy diplomaval a kezedben, bekerulsz a munkahelyre es gozod sincs semmirol mert az elmelet es a gyakorlat koszono viszonyban sincs egymassal. jo kis rendszer.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ebben azert az a nagyon teves elvarasi is belejatszik a munkaadok reszerol, hgoy a friss diplomas mar legyen “kesz”, es alljon neki melozni ezerrel. ha tudnanak ra forrast szanni, akkor a friss elmeleti szakemberbol kivalo, cegreillo, mondhatni tesreszabott embert kaphatnanak. csakhat mindenki minel kevesebbel akarja meguszni…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • nekem is ezt mondták vagy inkább ráutaló magatartással ezért nyomtak elvárásokat (pár bejegyzéssel feljebb is írtam hasonlót, ma én is jövök százzal…)És azt látom, hogy ebben a szüleink iskolázottsága NEM számított, tehát ez szociológiai korjelenség volt. Pár nappal ezelőtt egy riport segített “megvilágosodni”, amiben elhangzott, h az a korosztály, aki a szocializmusban dolgozta végig az aktív korát, olyan mintát adott a gyerkekinek (=nekünk), hogy tanulj, dolgozz rendesen, akkor boldogulsz. És tényleg, akkor a rendszer mindenkinek a maga szintjén meg is teremtette a munkalehetőséget, nem volt munkanélküliség (merthogy bújtatott munkanélküliség volt, de ezt a szociológusok jobban meg tudják magyarázni). Viszont ez a minta nekünk már nem lett elég, és ha mást, ha a mai kornak megfelelőt akarunk adni a gyerekekinknek, akkor bizony ébernek kell lennünk, alkalmazkodónak, és másféle mintákat kell megteremtenünk a saját erőnkből…. uff

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  18. Teljesen egyetértek veled. Ugyanakkor hiába akarom én amolyan Vekerdyt olvasó anyukaként lazábban venni az iskolát, ha az iskola ezt nem hagyja. Az ellenőrzőbe beírás mint olyan, sem a gyerek figyelmeztetésére van, hanem a szülő helyrerakására (tudtátok, hogy Japánban például nem ismerik?). Gondoljunk bele a “Pistike már megint nem figyelt az órán!” szerű bejegyzésekkel mit tud tenni a szülő? Nem tud bemenni és érdekes órát leadni a tanár helyett, hogy figyeljen már végre Pistike. Tudom nem is ez a tanárnő célja, hanem, hogy így bemószerolva Pistikét, a szülő majd otthon jól megbünteti helyette (mert tőle minden eszköz el van véve ugye) és Pistike a szülőtől való félelmében majd összeszedi végre magát és figyelni fog (nem fog, én felnőtt létemre sem tudok 10 percnél tovább figyelni arra ami nem érdekel, igaz meg tudom játszani). Szóval elmondhatatlan megkönnyebbülést éltem át a nagyobb gyerekeimnél, amikor egyetemre mentek és először döbbentem rá, hogy itt nincs se szülői, se fogadó óra, se árulkodófüzet 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • azt már én is nagyon várom, hogy ne kelljen fogadó/szülői/egyéb okból jöjjön be anyukára szaladgálnom.
      a beírások az üzenőbe, ellenőrzőbe: roppant fárasztóak. ékes bizonyítéka annak, hogy az adott tanár nincs a foglalkozásának/szakmájának azon a kompetencia szintjén, ami szükséges lenne a korrekt munkavégzéshez.

      erről én kapok egy értesítést. lényegében az adott felnőtt embernek, az adott szakma szabályainak való meg nem feleléséről, alkalmatlanságáról értesülök.

      nem tudok ezzel mit kezdeni, hiszen
      – nem én vagyok a főnöke (illetve indirekt módon igazából én vagyok a főnök, hiszen az oktatás egy szolgáltatás, amit én igénybe veszek és meg is fizetem az árát – speciel én elég rendesen, mert egy fillér adózatlan jövedelmem sem volt még soha, ez más téma, bocsánat…)
      – nem tudom őt felelősségre vonni, azért mert alkalmatlan: nincs eszközöm hozzá. hiába is írnék az önkormányzatnak, az ombudsmannak (már próbáltam!) nem érek el vele semmit.

      következésképpen amikor a gyerekek közül valamelyik (vagy esetleg mindegyik, volt már ilyen is) beírást hoz, akkor a család minden tagja elolvassa, az érintett személy elmondja az ő verzióját, kicsit vidulunk a dolgon, meg alá írjuk. (ezt azért hozzák oda nekünk szegény gyerekeink, hogy aláírjuk, mert ezzel basztatják őket az iskolában, hogy írasd alá! a szüleiddel – ebben talán valami olyasmi van, hogy legalább a hülye szüleid is láthatják, hogy milyen hülye vagy te is fiam és legyenek nagyon hálásak, hogy mégis foglalkozom a hülye kölykükkel.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nézd, az ellenőrzőt lehetne jó célokra is használni. Például azzal tudnék mit kezdeni, hogy “Kedves Anyuka -ez is érdekes miért is Anyuka? 🙂 – Pistikének úgy látom gondjai vannak a törtek összeszorzásával, sajnos nem tudom külön elmagyarázni, mert tovább kell haladnunk az anyaggal” Na, akkor én leülnék vele és elmagyaráznám neki. Megjegyzem, ilyen típusú értesítést sohasem kaptunk, pedig 4 gyerekünk jár iskolába, ellenben Dunát lehetne rekeszteni, a “Pistike nem figyelt” meg “Pistike ma otthon felejtette a munkafüzetét” továbbá “Pistike a padtársával óra alatt hangosan nevetgélt, ezért megintem” típusú beírásokkal.

        Kedvelés

      • nem. ilyen jellegű szerepet nem kapott és nem is kap soha az ellenőrző. hiszen akkor konstruktív lenne.
        ha pedig konstruktív a kapcsolatunk: a szülőnek a tanárral, akkor nem kezdünk levelezésbe. lehet például beszélgetni. esetleg megbeszélni. időnként, rendszeresen, visszatérő jelleggel.

        akkor értesülhetnék – nem arról, hogy mit nem oldottak meg aznap az iskolában, mert az én büdös kölyköm nem bírt magával – a valódi információkról:

        de ez nem célja a rendszernek, hogy a szülő értesüljön. a rendszer lényege, hogy le legyünk nyomva.

        Kedvelés

      • Az ellenőrzőről mindig ez jut eszembe, ha valami baromságot írnak haza, (noha találkozunk a kapuban is a tanárnővel, el is mondhatná)
        “Weöres Sándor: Kisfiúk témáira
        (Részlet)

        Pityu és Pöszi
        az óvodakertben mindenfélét sinálnak
        ni mijen dicnók
        a többi óvodások körülöttük álnak
        nézi a Paidagógosz néni
        pfuj meekkora dizsnók
        űrlapot és hegyes tollat ragad
        dühtől hullámozva ír:
        Tüzdelt Zülők!
        Máskor scináljanak jobb jerekeket.
        És felelnek a zülők:
        Kedves Paidagágász Néni!
        Hun házasodunk hun meg elválunk
        különb féle jerekekkel kísérletezünk”

        Kedvelés

      • Jaj, ez nagyon vicces! Mennyit hallgattam ezt a Weöres-sziporkát gyerekkoromban pedagógus szüleimtől – ez körülbelül le is fedte a véleményüket arról, ami az iskolában folyik.

        Kedvelés

      • ja az elnevezéseink!
        nagyon gáz, hogy a magyar nyelvnek milyen mikro jelenségei vannak.

        a kórházban kismama, anyuka.
        az iskolában anya, anyuka.

        basszátok meg, van nevem!

        Kedvelés

      • Hú, engem is nagyon zavar, már-már irritál az “anyukázás”. Ha egyszer anya leszek, szeretném, ha nem anyukáznának le folyton, és nem “anyuka”-ként definiálnának.

        Kedvelés

      • Ami még hasonlóan irritál, az a “szopizik a baba”, pláne, ha amúgy kedves barátnőimtől hallom. Gondolom, a “szopik”-ról ma már inkább másra szokás asszociálni, és vmi szemlesütő prüdéria honosította meg ezt a “szopizik”-ot. Na de ezzel túlzottan elkanyarodom már az eredeti témától.

        Kedvelés

      • Pedig a kórházi nevünk hivatalosan “ketteske, ötöske” nem? Egyszer egy hatvanvalahány éves nőnek azt találta mondani az orvos, hogy “jöjjön néni”. Ezen ő úgy felhúzta magát, hozzáteszem tök jogosan, hogy visszaszólt “megyek már öcsi!” Képzelem az orvos képét, hehe!

        Kedvelés

    • Egyszer azt olvastam, azt hiszem Ranschburg Jenő kapott hasonló bejegyzést a gyereke ellenőrzőjébe, amire azt válaszolta: Itthon meg nem ette meg a spenótot! Kb. ennyi köze van neki ahhoz, hogy vívja ki az a tanár az adott órán a gyerekek érdeklődését!
      Nálunk még csak ovis a nagyobb, de már előre félek én is, mi lesz a suliban. De leginkább attól, hogy én hogy fogom magam függetleníteni ettől a megfelelés kényszertől, mert sajnos ez nálam zsigeri 😦 és már most látom, mennyit átadok ebből a kislányomnak, pedig baromira nem kéne! (még jó, hogy van egy lazább apja is…)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem jó emlék, egyáltalán nem gyomorgörcs… na jó, talán a biosz/föci röpdogák minden óra elején MMCS-nél (mindig azt hangoztatta szigorú vagyok de igazságtalan… és tényleg!).
        De egyébként én úgy éltem meg, hogy tök szabad, békés éveink voltak ott! És nekem sokkal több maradt meg azokból a tárgyakból, ahol kreatívabban próbált a tanár átadni nekünk valamit! (töri, magyar, nyelv órák) Vagy ha jó volt a humora, az nagyon sokat tud dobni szerintem a motiváción, lelkesedésen! (matek, kémia) De azóta látom, hogy az egy burok volt, otthonosan mozogtam a szabályok között, könnyedén teljesítettem a legtöbb dolgot… viszont ez egyáltalán nem egyenes út a későbbi érvényesüléshez, vagy nem is tudom, hogy fejezzem ki magam. Most már azért nem olyan egyszerű eligazodni…

        Kedvelés

    • erről eszembe jutott, hogy a napköziben fiam és pár kishaverje spontán ötlettől vezérelve levetkőztek és lógatták ott egy kört magukat, félmeztelenül. hatalmas hűhó kerekedett ebből. a napközi minden óvó nénije hatfele dőlt a szörnyülködéstől. megbüntették, külön csoportba zárták a gyerekeket. majd hazajövetelkor a szülők fölé tornyosulva, levegő után kapkodva mesélték el a megszeppent gyerekek rémtettét és sugallták, hogy bizony jó lenne, ha otthon is elnyerné méltó büntetését a sok aljas fráter gazsága. hazafele semmit nem tudtam mondani a gyereknek, mert biz’sten térden csúsztam a röhögéstől; négy évesek voltak, for god’s sake. viszont az óvó néniknek azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó otthon is megbüntetni a gyereket. miért kapjon két büntetést egy olyan tettért, amiért szerintem egy büntetés sem járna. ráadásul egy ilyen esetet ott, a helyszínen kellene talán megoldani. megértetni a gyerekekkel, hogy ez az intézet nem az az intézet, ahol támogatjuk a pucéron futkározást, stb.
      sok helyen dívik a dupla büntetés. az iskolában, majd otthon is jól megkapja a gyerek a magáét, ugyanazért. bár azt hiszem az ritkábban fordul elő, hogy a szülő arra kérné a pedagógust, tolja már le azt a gyereket, hát nézze meg milyen szemtelenül viselkedett tegnap este az apjával!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Erről a pucéron rohangálósról eszembe jutott egy törölt jelenet az Igazából szerelem című filmből, amikor Emma Thompsont behívatják a fia dolgozata miatt. Nem tudom, hogy illik-e ide linkelni bármit is, a youtubon megvan Love Actually Deleted Scene Bernie’s Christmas Wish címmel.

        Kedvelés

    • Csak halkan jegyezném meg a másik oldal szempontjait, nem védekezni szeretnék a tanárok nevében, inkább kérdésként vetném fel az észrevételeimet. Csak a magam nevében: nem szoktam szólongatni minden elgondolkodó, elkalandozó gyereket, nem érdekelhet mindenkit minden ugyanúgy, és nem hiszem, hogy száz százalékban a tanáron múlik, hogy minden gyerek egyként csüngjön minden szaván. A lehetőségekhez mérten persze legyen érdekes, motiváló, de még a showmaneket is megunják néha, meg nem is mindenki találja őket ugyanolyan szórakoztatónak, és őket még tanmenet sem köti, meg azt kell szórakoztatniuk, aki eleve bizalmat szavaz nekik. Ha viszont a nem figyelő gyerektől nem lehet hallani egymás szavát, mit tegyen a tanár? Küldje ki? Nem lehet. Adjon más feladatot? Többnek is, egyszerre, zsebből? Mindig anyaghoz kapcsolódót? Személyre szabottat? Mi van, ha nem azért zajol, mert már mindent tud, amit a többinek még gyakorolni kell? Ha nem tudom motiválni, az feltétlenül az én hibám? Ha harmincból kettőt, ha százból tízet, akkor inkompetens vagyok? Adjak egyest? Nem tehetem, nem is lenne fair. Feleltessem? Írassak dolgozatot? Legyen büntetés a tantárgyam? És akkor mikor tanítsak? Ne legyen semmi következménye?
      Szerintem rengeteg pedagógus kezdi a pályát úgy, hogy évekig lelkes, akarja, hogy ezekre a kérdésekre legyenek mindenki számára megfelelő, építő válaszok. Nálam is tartanak még ezek az évek. Aztán ha az ember nem talál válaszokat, akkor vagy elfogadja jobb híján az öreg rókák válaszait, amik vagy helytállók, vagy sem, vagy érvényesek még, vagy már nem, ha valaha is azok voltak. Ja, és persze az is lehet, hogy otthagyja az egészet. Szerintem tanárként is, és szülőként is nehéz jó döntéseket hozni, és szerintem több együttműködés és párbeszéd segíthetne. Az eddigi kevéske tapasztalatom alapján. De nem mondom, kérdezem a tutit. Nagyon szeretném tudni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Örülök, hogy leírtad ezt és már az elején akartam szólni, hogy nem kéne ezt a bejegyzést egy virtuális tanárpogromra felhasználni. Jelenleg az a helyzet Magyarországon, hogy az oktatás és a szülők egyaránt úgy tesznek, mint ha a közoktatás egy létező szolgáltatás lenne, közben mindketten titokban tudják, hogy ez nem igaz, a rendszer már régesrég nem működik, de persze sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy az éhbérérért dolgozó, kizsigerelt, lépten nyomon megalázott, szanaszét kontraszalektált pedagógus lehet mindenről, vagy ha mégsem, akkor a főnöke stb stb, elnézést kérek, lehet tiltakozni a megfelelő helyeken, oktatási reformot, tanári béremelést, hatékony minőségbiztosítást stb követelve, iskolákat alapítva stb. Jelenleg a társadalom pont leszarja az oktatást, ezzel közvetve a saját gyerekeit, jobban mondva ölbe tett kézzel elvárja egy nyilvánvalóan nem működő rendszertől, hogy működjön, ami lényegében ugyanaz Ez meg is látszik, és úgy látszik, nem elég az, ha pontosan befizetjük az adónkat, mást is kell tenni az ujjal mutogatáson kívül. Elnézést a kemény szavakért, ez a véleményem, egyébként tanár (is) vagyok, eddig 7 évet húztam le a közoktatásban és 10-et a felsőoktatásban, valamennyire képben vagyok. Saját iskolás korú gyerekem nincs, de az ismerősökön keresztül látom azt az oldalt is. (Meg persze a tanári oldalról is a szülőket.)

        Kedvelés

      • Teljesen igazad van.
        Teljesen tehetelenek vagyunk.
        Mi szulok.
        Mi tanarok.
        Mi adofizetok.
        Mi magyar allampolgarok.
        Mi anyak.
        Mi apak.
        Mind tehetetlen tomeg vagyunk.
        Rohad az orszag, mar csak a szel fujja a szemetet az utcakon….

        Kedvelés

      • Ezt kepviselone hozzaszolasahoz szantam.
        Bocsanat, valahogy ide kerult.

        Egyebirant nem gondolom tanarpogromnak az itteni velemenyeket.
        Az hogy nincs informacio, csak beiras, hogy egyes ha a furulya a msik teremben marad(nem lehet erte visszamenni), hogy egy hazi feladat hiany egy teljes erteku egyesseljar, hogy nem szavalsz fiam, hanem viccet meselsz stb stb.
        Ezek mind olyasmik amik egyszeru emberi gYarlosagok. Az adott tanar emberi gyengesege. Es ez total fuggetlen attol, hogy adott esetben mennyit penzt kap havonta.
        Megjegyzem en is tanitottam. Ott hagytam egy nem teljes tanev utan.
        Az igazan emberi magassagokba ero tanari hozzaallast nagyon is tisztelem . Van ilyen tanar. Mar nem eggyel talalkoztunk.

        Kedvelés

      • Ez igaz, de én nem erről beszéltem. Hanem arról, hogy míg hegyekben állnak az iskolák pincéiben a ki sem csomagolt interaktív táblák meg az egyéb kütyük, amiket senki nem tud használni (csendben megjegyzem, minek is), miközben arról még sohasem hallott senki, hogy a tanároknak esetleg szupervíziót és/vagy coachingot lehetne biztosítani, lehetőleg nem a saját szabadidejükből és pénzükből (mert kötelező továbbképzésre is többnyire ebből járnak). És vajon hogyan kerülnek be a rendszerbe (és maradnak is ott) a szakmailag és emberileg alkalmatlan tanárok és egyéb “szakemberek”, és aki pedig mégsem alkalmatlan, netán kiemelkedő teljesítményt nyújt, azt miért nem lehet honorálni és előmeneteli lehetőséget biztosítani a számára, és miért kell mindenkinek ugyanabban a szószban megrohadni? Van ennek a jelenségnek neve is, kontraszelekció, rendszerhiba, és mint ilyen, nagyon is összefügg azzal, hogy az átlagpedagógus mennyi pénzt kap havonta. Minden mindennel összefügg. Tudom a problémákat és a szülői panaszokat jogosnak tartom, viszont szeretném, ha rendszerben gondolkodnánk, és mindenki meglátná a saját maga felelősségét abban, hogy ez így alakulhatott, és hogy hogyan alakulhatna másképp, mert nagyon úgy néz ki, a sült galamb senkinek nem fog a szájába repülni, sőt.

        Kedvelés

      • árnikáé alá szántam és meg mernék esküdni, hogy megnyomtam az a fránya gombot 😮

        Kedvelés

      • Sok igazság, de vannak kérdések, amelyeket kissé árnyaltabban látok. Igen, sajnos van olyan felnőttként is, bőven sorolhatnám, amit kedv és komolyabb belső indíttatás nélkül kell megtenni (Ha más nem, pl. csekkbefizetés ) Az iskolában, a gyermekeimnek is! De fontos, hogy közben engem ne egy közbeiktatott ostornak lásson a pedagógia kezében, hanem annak a társnak, aki mellette van, segíti, vele együtt viszi a muszáj dög nehéz terheit. És talán végül még egy kis örömöt, kedvet is sikerül belecsöppenteni. Hisz én is azt keresem a saját muszáj-terheim cipelése közben, hogyan tudok magamnak kedvet csinálni hozzá. Na ez a felelőssége, pedagógusnak és szülőnek egyaránt! Mert igenis, mindenre képesek vagyunk, hát még inkább gyermekeink, amihez úgy igazából kedvünk van!

        ‎”Goethe Villikirályról szóló balladájában az apa karjában viszi beteg gyermekét az éjszakában, aki közben rettenetesen fél, nyöszörög, mert rémeket lát. Az apa a lidérces látomásokra reális, tényszerű magyarázatokat ad – ugyan, az csak a köd, az csak a fűzfa… –, és nyugtatgatja fiát, hogy nincs mitől tartania. A gyerek így magára marad félelmeivel – a felnőtt nem érti az ő nyelvét, nem látja az ő világát –, és a ballada végére meghal az apja karjaiban. Ha a gyerek irracionális, szorongásos félelmekkel küzd, a felnőttnek nem azt kellene bizonygatnia, hogy ugyan már, amitől rettegsz, az nem létezik – sokkal jobb volna megérteni a félelmeit, és társául, cinkosául kínálkozni abban a világban, amiben éppen él. Thomas Mann gyerekei például egy időben attól kezdtek félni, hogy egy láthatatlan lény időnként bejön a szobájukba. Thomas Mann erre nem azt mondta a gyerekeinek, hogy ugyan, ez hülyeség, hanem azt, hogy ne aggódjatok, én varázsló vagyok, és most ki fogom innen tiltani azt, aki bejött. Tehát belépett a gyerekek képzetkörébe, és így hárította el a vészt. Attól kezdve őt varázslónak hívták a gyerekei, és ez így maradt felnőttkorukban is. Hogy van a varázsló? – kérdezték anyjukat levélben, amikor már távolabb éltek. Nyilván ehhez az kell, hogy a szülői személyiségnek legyen valamiféle súlya, tekintélye; mindenesetre: jó megoldásnak tartom.” Dr. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

        Kedvelés

      • Fontos, amit írsz! Üdv a blogon. A kedvvel végzett fő tevékenység akkora svungot ad a mindennapokban, hogy a csekkbefizetés meg a mosogatás is öröm, de legalábbis mindegy, nem számít. Amit általános műveltség címén leerőltetnek a gyermeki torkokon, az elég rémisztő. Sok a megnyomorodott lélek nagyon.

        Kedvelés

      • Azért a Waldorfban is látszik, meg gondolom mindenhol, hogy mekkora százalék a családi háttér. Én annak idején háromévesen már olvastam, és a lakás tele volt könyvekkel, ezért a gyerekek is olvastak még hétéves koruk előtt. Egyszerűen mert azt látták, hogy ott van háromezer könyv, és anya meg apa a maunika helyett inkább könyvet bámul. Sok olyan osztálytársuk van, aki másban nagyon jó, de pl. olvasni tizenhat évesen még nem tud. És mondhatják, hogy azért, mert disz-ilyenolyan, de nem, hanem mert nincs otthon könyv.
        A kötelezően megtanulandó versek meg érdekes dolog, amióta megéltem, hogy a nyolcvansok éves nagypapám arra ugyan nem emlékezett, hogy mi volt tegnap ebédre, viszont az Iliász első pár énekét elmondta ógörögül. És a hosszú sokbetűs vízszintes szavak se okoztak gondot a keresztrejtvényben.

        Kedvelés

      • Azért a “disz-ilyenolyan” létezik ám, igaz az iskola vagy család sokszor biztosan csak ront a dolgon. Barátnőm kisfiára mondták az oviban, hogy diszlexia gyanús ezért felzárkóztató foglalkozásra kell járnia. Szülei elképedve néztek, mivel a gyerek már régóta tud olvasni. Kérdezték is tőle:
        – Miért nem mondtad az óvó néniknek?
        – Mert nem kérdezték! 🙂

        Kedvelés

      • Nagyon érdekes amit a Waldorfról írsz. Annyira tetszik ez a szemlélet. Valahogy tényleg az lenne a lényeg, hogy a tudás, amit a gyerekek megszereznek, a vérükké váljon, használni tudják, szeressék. Amikor a lányom kicsi volt, akkor a szívem legmélyén azt szerettem volna a legjobban, hogy szeresse meg az olvasást. Értse, mert nagyon sokat meríthet a könyvekből, szinte mindent ami igazán fontos. Egész pici volt még, talán beszélni sem tudott, amikor Weöres Sándor verseket olvastam neki, hogy érezze a ritmikáját. Most 8 és fél éves, és annyira jó, hogy ez sikerült, saját magától olvas, ajándékba könyvet választ, szinonima szótárat nézeget és minden kényszer, ráhatás nélkül. Komolyan, ez annyira jó. Ha semmi másban nem leszek sikeres nála, mint szülő, de már ez megérte. Persze azért ez alkati kérdés is. Mondjuk rátapintottam a lényegre, ez szerencse.

        Kedvelés

      • Igen! Ebben teljesen igazad van! Sok a sérült megnyomorodott lélek. Én gonosz emberrel még sosem találkoztam, csak sérült lelkűekkel. De ha igazán akarunk, tudunk gyógyítani. Ahogy fr. Böjthe Csaba fogalmazott: “jóvá szidni senkit sem lehet, csak jóvá szeretni!” Az a gyanúm, hogy a tananyag is éppen ettől vált ilyen borzasztóvá és embertelenné, mert akik összeállították súlyos szeretethiánnyal küzdenek,és azt hiszik, ha rátesznek még egy lapáttal a már amúgy is sokra, jobban fogják tisztelni szeretni őket.
        Sajnos a “szent” racionalitás nevében tesszük ilyen embertelenné és szerethetetlenné a világunk. Elfelejtjük, hogy még a legracionalistább ember is legalább 70 százalékban emocionális lény! Állítom: Móra Ferenc egy derék varga, vagy csizmadia lett volna, és nem írófejedelem, ha nem a mamája ölében ülve, az ablak páráján tanulja a betűvetést…. És a mi gyermekeink hol? kitől kaphatnak ilyen életre szóló érzelmi elköteleződést?

        Kedvelés

      • valamiért nem engedi a rendszer 🙂 mármint a gombnyomást.

        nos igen. teljesen igazad van.
        minden mindennel összefügg. és pontosan ez az oka annak, hogy a felelősséget saját magában senki nem keresi, illetve ha keresi és megtalálja egy jó nagy és hatalmas falba ütközik és közben még kap egy pár laskást is az arcába.

        Kedvelés

      • Abban szerintem mindenki egyetért, hogy vannak kiemelkedően jó tanárok, még azt is megkockáztatom, hogy mindenki ismer talán legalább egyet. A kérdés az, hogy kell-e mindenkinek olyannak lenni, mint a kiemelkedő egyéniségek, és ha nem, akkor hogyan lehetnénk elég jók. Mindig lesz, kell, hogy legyen hétköznapi tanár, csak olyan jó lenne, ha a hétköznapi tanár mind jó tanár lehetne.

        Kedvelés

      • De érdekes, ez a hsz úgy érkezett a postaládámba, hogy az én hozzászólásomra írtad válaszul. Oda szántad?

        Kedvelés

      • Igen, valószínűleg valami ilyesmi lehet az elég jó, és szomorú, hogy merész ilyet álmodni. Felvetődött ma kollégákkal a téma, és meglepett, mennyien értenek egyet velem azok közül, akik egyébként totál beálltak a sorba. Az volt meglepő, hogy az idomulás ellenére a véleményük olyan maradt, mint amilyen az enyém most, csak azt mondják, nem tehetnek semmit, vagy nem az ő dolguk tenni bármit is. (Még fel kell dolgoznom az élményt, ez sok mindent más megvilágításba helyez.)

        Kedvelés

      • A napokban azon gondolkodtam – meg is írtam egy több mint 1000-es levelezőlistára -, hogy mikor éri el az “anyák forradalma” (helyesbítek: a szülőké) a szülészet után végre az iskolát is?! Hogy a szülők pénzén fenntartott iskolákat az ő igényeikhez is szabják…?
        Illetve hogy azok, akik megelégelték, és tényleg iskolát alapítanak, több állami támogatást kapjanak… én egy ilyen iskolában tanítok. Itt azt kell újra meg újra elmagyarázni egyes szülőknek, hogy ne féljenek, azért még halad a gyermek, amiért szívesen jár iskolába, és nem, nem kell különóra. Azért még így is elszomorít, hogy nem lehet heti 8 angolórája és 10 német valakinek, ha azt szeretné. Pedig abból a heti 30-40-ből kitelne.

        Kedvelés

      • Igazad van, én is akartam egy kicsit jelezni, hogy összetett a dolog. De igenis, ez az átlagszámolgatás rengeteg meló, több, mint beszélgetni, belső munkát végezni, mérlegelni. És mindez szemlélet, egyfajta agyi kapcsoló kérdése: aki rendpárti, szorgalmas, fegyelmezős (erről írok az elnőiesedett szakma című bejegyzésben), annak ilyen szempontjai lesznek. Aki meg a belső motivációra figyel, egyéni módszereket alkalmaz, az máshogy dolgozik sokat. Ezeknek a tanároknak nagyon komoly tartásuk van, ennyi erővel lehetnének korszerűek, vagányabbak, együttműködő módszerekre törekvőek, mert most leginkább az van, hogy iszonyú energiával tartanak rendet, csikarják ki a teljesítményt, és annak van tekintélye, aki “szigorú”, ez lájtos megfélemlítést, osztályzatokkal való sakkban tartást és megalázást is jelent: az igazgatóhelyettes új tanárként a kis ötödikesekkel második órán széttépette a névtábláját, mert nem kartonpapírra készítette. A rendszer és a szülők igénye azt kéri, nem csak itt, hanem általában (az számít jó iskolának), hogy külső kontrollt használjanak. A pontszám a lényeg, a bizonyítvány, akkor is, ha azt tanárokhoz törleszkedéssel, puskázással érte el a gyerek. Ez persze a társadalmi viszonyok, fogalmak, normák tükre: elképesztően elterjedt a fekete pedagógia még mindig az oktatási intézményekben. Mint a feminizmus: azt hiszik, ha engednék a gyerekeket kicsit szabadabban létezni, olyannak, amilyenek a belső indíttatásuk szerint lennének, akkor elszabadulna a pokol, kitörne a káosz, mert a gyerekek eredendően ilyen fékezendő, kontrollt igénylő lények. Ez a lényeg, ez van a legmélyén mindennek. Így van ez mindenhol, csak itt nincsenek aljasságok, túlkapások, mint az előző suliban, nagyon aktívak a szülők, nagyon odafigyel mindenki mindenre, és nagyon tartják az identitást, hogy itt lelkesen tanulnak és versenyeznek meg mindenféle programokra járnak a jó képességű gyerekek. Szóval a szemlélettel van baj, amelyet ők rendkívül jóindulatúan képviselnek. Mindenkinek csillog a szeme, eszméletlen sokat dolgoznak, és nagyon komolyan veszik a szülőt, ami nem kis részben a szülők társadalmi presztízsének is szól. Szóval elképesztően elkötelezetten sorolják ezeket a statisztikákat. Tényleg hiszik, hogy ez fontos. És tulajdonképpen működik. Csak az a tulajdonképpen ne volna. Mert a gyomorgörcs állandó, és ez a modell nem tud vele mit kezdeni.

        Kedvelés

      • Igen, mind igaz. (Csak ne kellene a tanárnak attól félnie, hogy nem lesz miből élnie, és ezért próbálni megfelelni az igazgatónak, a többi kollegának, az osztályfőnököknek.)
        Nekem meg közben attól rándul össze a gyomrom, hogy a teljesítménykényszeres kicsi lányok (mind lány!) rettegve kérdezik, hogy ugye a két hiba még ötös. És nem mernek gondolkodni, bifláznak viszont hűségesen, és mérhetetlenül csalódottak, ha aznap épp nem őket feleltetem, mert ők megtanulták, és most nem kaptak rá ötöst. Aztán ha elmondom, hogy a cél az, hogy tudják ezt a sok mindent, és még inkább, hogy használni tudják, és nem az, hogy hány ötös van a naplóban, a valódi célt pedig elérték, és én ezt látom, és örüljünk neki, mert ez milyen jó, akkor teljesen összezavarodnak. Meg attól is, ha nem dorgálom őket egy négyesért, neadjisten hármasért. (Nevelhetem én őket a szülők teljesítményt hajszoló elvei ellenében? És nevelhetem az osztály minden egyes tagját az illetékes szülők elvei szerint? Legyen kettős mérce? Hajtsuk a teljesítményt azokkal, akiktől ezt várják, és tegyünk rá azoknál, akiknél a tudás, a tanulás öröme, a kompetencia érzése számít? Az előbbi legmarkánsabb képviselői szinte mind lányok, utóbbiéi szinte mind fiúk… pedig mind a huszonegyedik században születtek…)

        Kedvelés

      • Ez nagyon érdekes, és egyet is értek vele nagyjából 🙂 Szinte kivétel nélkül az összes szülő értekezlet arról szól, hogy a szülők panaszkodnak, hogy nem megy a román, a matematika stb. stb. , hogy egész délután ott ülnek a gyermekek mellett és tanulnak. Hát én észre sem vettem, hogy a lányom iskolába jár (na értsétek jól:)), mert megbeszéltük, hogy amíg a tancira odafigyel és átmenő osztályzatot kap, én otthon nem stresszelem a tanulással. Anyósom szerint én egy hanyag anya (még rímmel is:)) vagyok. Azt is elkövette pedagógus létére, hogy a tízes röpke felmérőket pénzzel kezdte jutalmazni. Szerencsére csírájában elfojtottuk a kezdeményezést (első alkalom volt, amikor a férjem kiállt mellettem anyósommal szemben, tehát felejthetetlen nap!). Én mégis azt gondolom, hogy amíg a lányom várja a sulit, a tanítónéni elégedett vele és szereti, addig bízom a józan ítélő képességemben. Ha a lányom hozzám hasonlít, márpedig hozzám hasonlít, akkor fontosabb neki a szabadidős tevékenység, mint a kötött iskolai feladat. A lányom Step by Step alternatív oktatási módszerrel tanul. Nekem nagyon tetszik. A szülők aktívan részt vesznek a tanulásban, vannak családi programok, erdei iskola. Egészen más, mint amilyen tapasztalataim voltak nekem az iskolában. (É. szerint fekete pedagógia) Én azt gondolom, hogy szülőként mi a gyerek bajtársai kellene legyünk, nem a tantervé. Ezt különben Vekerdy bácsi is így gondolja 🙂

        Kedvelés

      • Örülök, hogy megírtad a másik oldal szempontjait. Én megértem, ha kiakad a tanár a nemfigyelő gyerekre és semmi kifogásom, ha ott helyben leteremti, fekete pontot ad, ami nála a szokás. Viszont a szülő bármennyire is szeretne, semmit nem tud segíteni a helyzeten otthonról, ebben is biztos vagyok. Én mondjuk végső elkeseredésemben már azt találtam mondani, hogy nem érdekel, hogy unatkozik, legalább csináljon úgy mintha figyelne. Erre megkaptam anyámtól, hogy alakoskodásra nevelem a gyereket. Mondjuk iskolaváltásnál megoldódott a problémánk, mert ebben az iskolában érdekesen magyarázza az adott tantárgyat a tanár, így nem kell úgy tennie mintha…

        Kedvelés

      • Nem értek egyet azzal, hogy az ellenőrzőbe írás a tanár inkompetenciájának a jele lenne. Én úgy tekintettem erre, mint a büntetés egy formája, amely eszköz a tanár kezében a fegyelmezésre és nevelésre. Ehhez persze együttműködő szülők és viszonylag jól funkcionáló család kell, ahol a gyerek ismeri a szabályokat és a határokat és tudja, hogy egy figyelmeztetésnek, intőnek, rovónak súlya van. Ekkor működik a dolog.

        Ha a család nem partner ebben, ha kiröhögik a tanárt, akkor ezzel tulajdonképpen a tanár kezéből vettek ki még egy eszközt a nevelésre.

        Én azzal egyetértek, hogy a görcsös megfelelni akarás pusztán a megfelelés céljából nem jó és nem is célom a saját gyerekeim majd ha oda jutnak így nevelni. Viszont a ló másik oldalára sem akarok átesni, nem akarom hogy egy olyan elkényeztetett kiskirályt neveljek, aki csak azt csinálja, amihez kedve van. Persze itt is a mérték a lényeg, kell a szabadidő, a kötetlen feltöltődés, de kellenek a feladatok is, amiket tanuljon meg megcsinálni, mert az életben is ez fog rá várni.

        Kedvelés

      • Én akkor röhögöm ki a tanárt, ha az intőt külsődleges, megszégyenítő, példát statuáló, keménykedő céllal adja, a maga kényelméért, a gyerek ellen. Mint például: bement a parkoló autók közé! Egy követ rugdosott! Biztos össze akarta vele karcolni a tanárok autóit! De akkor még botrányt is csinálok. A levelemet az igazgató úr kijavítgatja, mint valami dolgozatot, szóvá tesz valamit, amit vesszőhibának néz, mert nem figyel (én ekkor robbanok), és olyanokat hallok magunkról, a családunkról, olyan szánalmasan védi magát, a mundér becsületét az iskola és hárítja a felelősséget, hogy váltunk. (az évzáró című bejegyzésben írok erről)

        Tehát mindez a régi sulijában történt.

        Igényes embernek tartom magamat, nem hiszem, hogy motivációban, beválásban, kultúrához való viszonyban stb. szégyenkeznem kellene (talán csak jövedelemben, igen), de a lelkek kerékbetörését, a megszégyenítős módszert sem szülőként, sem tanárként nem állhatom.

        Ja és hidd el, hogy a gyerek kedve az a legfontosabb hajtóerő, a flow feltétele, nem valami lustaságra, rosszra csábító valami (ezért sorolom, mit csinál magától a fiam). Hanem az, ami végső soron számít, és a gyerekben a lényeg. És amit ez az iskolarendszer hatékonyan öl ki.

        Kedvelés

      • Mosonyi Aliz: Pesten van egy iskola

        iskoláskorába
        petőfi sándor járt oda
        petőfi ne mozogjon
        a padban
        petőfi zavarja az órát
        petőfi nem hozta el a tornaruháját
        petőfi eszik a pad alatt
        ARANYBETŰKKEL írták be az intőt
        Petőfi Sándornak

        Kedvelés

      • Ez is elég összetett dolog, tanítottam olyan osztályfőnök osztályában, aki azt mondta nekem, hogy mindenképp írjam a gyerek üzenőjébe az ilyesmit, mert a szülő tudni akar róla, és meg is várta, míg beírom. Mindegy volt, mondom-e neki, hogy mi minden történt az órán, vagy elhallgatom kérdésre is, a gyerekektől úgyis megtudott mindent. Aztán meg érezhettem én hülyén magam, de ő volt az osztályfőnök, és nekem alkalmazkodnom kellett az osztályában dívó szokásokhoz, meg a szülők kéréseihez, akikkel ugye ő tartott kapcsolatot, én pedig nem rángathattam fel őket egyesével, hogy az ofő közvetítése nélkül is tudjak kommunikálni velük, el kellett hinnünk – mindkét félnek – mindent, amit az ofő mondott oda-vissza. Ugyanitt volt az is, hogy állítólag a többi szülő is elvárta az ilyesféle szankciókat, a jól idomított jó tanuló jó gyerekek szülei. Ismét csak nem magyarázom a bizonyítványom, csak próbálok árnyalni, mutatok egy helyzetet, egy lehetséges kényszert, amit lehet, hogy nem is képzel a kívülálló. (Én nem képzeltem, míg bele nem kerültem.)

        Kedvelés

      • Ez nagyon meredek. Nagyfiam osztályában is így működött, csak ott az igazgató követelte ki az egyébként nagyon rendes és aranyos osztályfőnöktől, hogy mindenféle piszlicsáré ügyért osztályfőnöki intőt adjon és ott állt mellette amíg be nem írta (talán mert nem bírta, hogy a szülők és a gyerekek is szeretik) . Szegény emlékszem volt, hogy én mint szülő vigasztaltam, mert annyira szégyenkezett és szabadkozott szegény, hogy dehogy adott volna ő ilyen kis marhaságért intőt a kölyköknek, de higgyük el nem tehetett mást. Eszméletlen különben, hogy ilyesmi előfordulhat…

        Kedvelés

  19. Sziasztok,

    azzal nem feltétlenül értek egyet, hogy jó munkához diploma kell. Vannak szakmák, amiket szakiskolában lehet megtanulni a legjobban, bár ez manapság nem népszerű. Vannak olyanok is, akiknek nincsenek nagyratörő ambícióik, hanem pl. alkotó munkát végeznek és ettől boldogok. Egyébként én már annyira unom azt, hogy itthon tényleg ez a fokmérő. Akinek nincs diplomája, fel is kötheti magát kb. Ilyen a közgondolkodás.
    Én próbálom arra ösztönözni a gyerekemet, hogy tanuljon jól amennyire lehet, mert majd később több lehetősége lesz választani. Abban nem szeretném befolyásolni, hogy az élet melyik területén helyezkedjen el, úgymond legyen “normális” szakmája, de valahogy neki is meg kell értenie, hogy ahhoz, hogy választani tudjon, a jó bizonyítvány a belépő. Ahhoz, hogy a kukás és a tengerbiológus közötti spektrumon valahol elhelyezze magát, ez fontos. Ez a keserű valóság. De lehet, hogy csak az én valóságom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Így gondolkodtam én is, aztán nem lett igazam. A fiam nem volt hajlandó megtanulni semmit, ami nem érdekelte, nem is lett jó bizonyítványa, ezért nem vették fel igazán jó középiskolába. Aztán mikor eldöntötte, hogy mit akar csinálni, mégis felvették jó egyetemre. Igaz két tárgyból kellett a 90 %-os érettségi. Most meg az egyetemen megtanulja azokat a tárgyakat, amiket középiskolában nem, de lényegesen hamarabb, és azzal a tudattal, hogy maga választotta.
      Ebből a lányom profitált a legtöbbet, mert vele már jóval lazább vagyok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezt nagyon jó hallani. Most hirtelen ef. Zámbó István jutott eszembe, akivel a szülei aláírattak egy papírt, hogy ha nem lesz belőle semmi az életben, akkor nem fogja a szemükre hányni, hogy nem kényszerítették a tanulásra. (Sok próbálkozás és tehetetlenség után.) :)))

        Kedvelés

      • Nem sok választott el tőle! 🙂 mármint a nyilatkozat írástól. Mert az a baj, hogy az ember látja az okos, tehetséges gyerekeit, és nem tudja elképzelni, hogy mi lesz velük megfelelő iskolai végzettség nélkül. Aztán beletörődtem, és kiderült, hogy kár volt az aggodalom. Egyedül a nyelvtanulást erőltettem, de megtaláltuk a megfelelő tanárt és módszert, ami a fiamnál hasznos volt. A lányom már arra készül, hogy ő is csinál két tantárgyból jó érettségit, és nem szenved az érdektelen tantárgyakkal.

        Kedvelés

      • Meg is értem 🙂 Egy ismerősömet agyon szekálta a fia, hogy miattuk nem lett belőle zenész. Ugyanis hiába volt annak idején minden igyekezet, ő zongorázás helyett inkább focizni akart. Szülei végül feladták a harcot és engedtek neki. Na, ezért kapják a szemrehányást most, mondván egy 14 éves gyerek nem tudhatja, hogy most cseszi el az életét, nekik mint szülőknek keményebbnek kellett volna lenni és igenis erőltetni a dolgot. Szóval ilyen is van. Most jut eszembe az én lányom is a szemünkre veti a gyerekkori képeit nézegetve, hogy engedhettük meg, hogy a családi összejöveteleken ő szedett-vedett ruhákban legyen. Nem hiszi el, hogy volt egy olyan korszaka, amikor semmilyen rábeszélés nem hatott, direkt nem volt hajlandó szép ruhába öltözni. Szerinte azért egy szülőnek ezt meg kellett volna tudni oldani, mert milyen ciki már…az volt egyébként 🙂

        Kedvelés

      • Na igen.Egyébként valóban az éremnek két oldala van és szülőként nagyon nehéz eldönteni, mi a jó igazán. Szóval én speciel olyan nagy ívben …a tanulást, hogy anyám kb. harmadikos koromban feladta és azt mondta, nem érdekli, mi lesz. Vért izzadt velem, mert csak azt voltam hajlandó megtanulni, ami érdekelt. A reál tantárgyakhoz sík hülye voltam, nem is érdekelt, órákat ültem a matek könyv felett úgy, hogy valahol teljesen máshol jártam gondolatban, és a könyveim között egy kisautó-hegyezővel lavíroztam az asztalomon lévő kupiban. Szóval nem volt egyszerű, viszont a humán tantárgyakat nagyon szerettem és szépen is rajzoltam. De hát, mivel nem voltam túl motivált és nem is értettem, hogy milyen jelentőséggel bír az év végi bizonyítvány eredménye hosszútávon, amikor eljött az idő, hogy választani kellett, már késő volt. Igazán így, nem választhattam azt a pályát, ahol igazán megtaláltam volna magam, a munkámhoz jelenleg semmi közöm. Az én hibám is volt, hogy így alakult, de egy kicsit szerintem anyámé is. Agyilag tényleg nem fogtam fel, azt, hogy ez azért nagyon fontos, hogy később azt csinálhassam,amiben kiteljesedhet a személyiségem és az életem.

        Kedvelés

      • Mit kellett volna csinálnia anyukádnak? Hisz azt írod, hogy próbálkozott, vért izzadt. Ezt a próbálkozást kellett volna folytatnia?

        Kedvelés

  21. epp oravazlatot irok, eletem elso orajat fogom megtartani nemsokara ( jo leszamitva az egyetemi gyakorlatot kb 15 evvel ezelott)es vert izzadok vele. mert persze van az anyag amit le kell adnom, de folyamatosan az motoszkal bennem hogy hogy tartsak olyan orat amit elveznek a diakok es kedvuk lesz visszajonni a kovetkezore. nagyon erdekes dolgok jonnenek ki ha a gyerekek valaszthatnanak hogy melyik orara es milyen tanarhoz jarnak be.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. érdekes olvasni, hogy angliában mindenhez az adott hely tanfolyama kell. az én cégem amerikai, és ugyanez megy, engem érettségivel, nyelvtudással és rátermettséggel vettek fel. ost már van szakmám, kérem szépen, akkreditált magyarországon, stb stb. nálunk otthon is nagyon ment a miből hányas, igaz nem kellett kitűnőnek lennem, reál tárgyakból minimum hármas, és azokból kellett ötösnek lennem, amiből állítólag jó vagyok, vagyis amik a családunk hagyományos értékei: magyar, angol, töri. na ez nem mindig sikerült, akkor volt nagy lebaszás meg tilos tévézni x ideig, meg iskola után tilos barátokhoz menni y ideig. nyilván lehazudtam a csillagot is az égről, aztán mentem majdnem ahova akartam, csak örökké fostam. anyám, ha ezt most olvassa, bizonyos értelemben biztos joggal mondaná, hogy de engem senki sem kényszerített rá, hogy kitűnő legyek, ne álszenteskedjek, de hát ambíciótlan voltam, hogy még abból se szereztem jó jegyeket, amiben pedig jó voltam. okés, az iskolai szinten jó voltam, csak nem érdekelt különösen. hányszor hallottam, hogy tőled senki sem követel kitűnőt, de hát téged nem érdekel semmi. szerettem olvasni, jó, meg moziba, színházba járni, meg a fiúk, meg a bulik. tényleg nem mondhatom, hogy bármi szenvedélyesen érdekelt volna. német szakra mentem, mert jól tudtam németül, és speciel azért, mert a szüleim azt mondták, hogy ötödiktől választanom kell egy nyelvet, és azt akkor én jól fogom tudni. és ez később mindig előnyömre vált, sokszor ezért kaptam munkát, és bizony igaz, hogy ha nem rúgnak valagba, akkor nem tanultam volna rendesen azt sem. csak akkortól kezdett magamtól érdekelni, amikor már elég jó voltam belőle ahholz, hogy igazán sikerélmény legyen, és magamtól is érdekeljen, hajhásszam a sikert, de odáig el kellett rúgni. ez a paradoxon, így nem tudom, hogy csinálnám a saját gyerekemmel. és ha nem lett volna alapvetés, és egyértelmű, akkor lehet hogy még az érettségizést is telibe leszartam volna, és akkor most elég nagy bajban lennék.
    a német szakot nem jártam végig, mert rohadtul nem érdekelt, és nem voltam képes rávenni magam egy idő után, hogy egy percet is eltöltsek ott, ráadásul a nyelvből is sokat felejtettem közben /nem vicc!/. pincér voltam. meg pultos. meg ügyfélszolgálatos a reptéren. aztán kerültem oda ahol most vagyok, és lett a szakmám, amit szeretek, és amiben jó vagyok, és láss csodát, ambíciózus. de honnan a vérből tudhattam volna a suliban, hogy egyáltalán van ilyen? ezért nekem az egyik mániám, hogy igazi pályaválasztási tanácsadás kellene a suliba, nem ilyen odakent semmi. mert nálunk pl abból választhattál, ami tantárgy volt: aki jó magyarból, magyar szakra, aki jó matekból, matek szakra. voltak akik mentek pl a műegyetemre, de fingjuk nem volt róla, mit csinál pl egy villamosmérnök, csak egész jól vágták a fizikát. de hány ezer szakma van még, akár középfokú, akár felsőfokú, amit örömmel lehet végezni? és az iskolások azt se tudják, hogy van ilyen, és kínkeservvel sínylődnek valami olyan egyetemen, ami nagyjából megfelelt, mert nem tudják, hogy még mik vannak. a kiskorom óta legjobb barátnőm mindig kiemelkedő volt kémiából és bioszból, és majdnem a végzős évünkben jött rá, hogy nem megy az orvosira, ami ebből a két tantárgyból következik, mert nem akar embereket gyógyítani, mert nem érdeklik az emberek nyavalyái. most már majdnem phd-s genetikus /noi, ha olvasol, bocsi, lehet hogy nem pontosan mondom/ halálosan ambíciózus, és rohadtul érdekli amit csinál.
    de ami meg a tanárokat illeti, az is igaz, hogy százezer forintért elvárni, hogy minden gyerekre egyenként figyeljen, és beleadja a szívét, most gondoljátok el, azért ez nagyon durva. elvileg el lehet várni, mert végülis ez lenne a dolga, de közben a magyar valóság, hogy az ember pont éhenhal egy olyan foglalkozásból, amit szívvel-lélekkel lehet csak csinálni, hát bazmeg. valahol megértem, hogy az ember így elég könnyen elfásul.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Ez a bejegyzés most nagyon jókor jött. Eddig én is csak olvastalak, sokszor éreztem, hogy óóó, de elmondanám… Én is bemutatkozom- Eszter, válófélben, költözőben vidéki városból Budapestre, lassan 8 éves leánygyermek- innen az aktualitás. Bölcsész vagyok, voltam újságíró, PR-os, most tréner és saját cég. Költözés nyáron, iskola szeptembertől. De hova? És 5 év waldorf után- 3 év ovi 2 év suli. Persze kézenfekvő lenne a waldorf, de… Én nemhogy nem vagyok kesztyűbábozós típus, de… Identitásom fontos része, hogy anya vagyok, lányos anya, de… 5 éve küzdök magammal és környezetemmel mert waldorf szülőnek lenni szintén identitásformáló. És a lelkiismeretfurdalás, hogy nem, nekem baromira késő, ha 1 héttel korábban derül ki az euritmia nyitott óra, mert tele van a naptáram. És igen, ne legyen napközis értem én, és igaz is és jó is lenne, de… És a vidéki városban nagyszülői támogatással működött, működik a waldorfos lét, én két nap Bp, akkor napközi és apa vagy mami, papi, aztán három nap nincs napközi. De szeptembertől nem lesznek nagyszülők, és irreálisnak tűnik a déli hazamenetel. Viszont minden más ijesztő. A házi feladat tömeg és elvárásmennyiség. És ha váltunk, akkor vissza másodikba (anya, én butább vagyok, mint a többi gyerek?) és a140cm-es csajszi égimeszelő lesz a picik között? Vagy egy nyár és felzárkózik? (előre utálom magam emiatt). Miközben pontosan tudom, Vekerdy után szabadon, hogy az életben való beválás nem az iskolai érdemjegyektől függ. A boldogság pedig pláne nem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Eszter! Mi 3 év w. ovi után most vágunk majd a w. suliba (Bp) 2 gyerekkel (ikrek). Nagyon jó volt olvasni a Te tapasztalataid is. A fele kb. nekem is előre probléma. (plusz nekem még a vallás részt is nehéz megemésztenem, mi aktívan gyakorlunk egy nem keresztény vallást, de lehet ettől fölöslegesen félek előre, nem látom még át mennyire lesz nyomasztóan sok benne) De pont ezért mentünk már oviba is w-ba, mert már mikor 2 évesek voltak azt láttam, hogy ezt az eszement fejlesztés- és teljesítménykényszert, ami van általában mindenhol, ráadásul legtöbbször értelmetlen dolgokból, amivel csak megutáltatják az egészet (tanuld meg a János Vitéz első 10 versszakát keddre), én nem akarom nekik. Most tartunk az esti iskolabemutató előadások vége felé és egyre inkább úgy látom, hogy a helyzet az, hogy ha szeretnék egy teljesen szám íze szerinti iskolát, akkor alapítsak egyet… Nagyon kíváncsi lennék mi lesz veletek!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Bevallom, én nem ismerem a waldorf sulit közelebbről. Viszont azt mondta a fiam, hogy az egyetemen nem egy waldorfossal beszélgetve ő döbbenten szűrte le, hogy “jé mama, ezek szerettek suliba járni 🙂 ” Azért ez jól hangzik! Az érem másik oldala viszont, hogy egy volt osztálytársam két gyerekét hozta el onnan, mondván, hogy a waldorf biztos nagyon jó problémás gyerekeknek, viszont a többit “hazavágja”. Lehet rá kellett volna kérdeznem miért…

        Kedvelés

    • Azért a Waldorf iskolák közt is elég nagy különbségek vannak, ami meglepő. Nálunk simán van napközi kettőig, és így háromra érnek haza a gyerekek. Persze nincs minden gyerek el pár órát egyedül… Napköziben felügyelet mellett kint játszanak, nem hiszem, hogy ebben bármi lélekromboló lenne, de tény, hogy néhány óvoda és iskola hivatkozik mindenfélére, és alapból nem szervez dél után felügyeletet.
      Engem az az egy kicsit zavar a Waldorf iskolákban, hogy nagyon fontossá teszi így magát az iskola az életünkben, és ez kicsit ellentmondásos nekem. Persze megértem, hogy a működés körülményei ezt szükségessé teszik, de ez akkor is furcsa. A gyerek ne legyen délután napköziben, mert legyen inkább otthon, ugyanakkor a család élete meg szinte szerveződjön az iskola köré – nehéz ügy.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nálunk meg négyig van napközi, bibibí 🙂 De ahova annak idején a két nagyobb oviba járt, és alapító szülők voltunk, ott a mai napig nincs délutáni ovi, mert az óvodás gyerek helye otthon van délután az anyukával… És a mostani oviban/suliban is évek munkája volt kialakítani. Ja, hogy akkor anyuka otthon marad, viszont apuka nem keres annyit, hogy még az ovit is fenn tudja tartani belőle… Rudolf bátyánk annak idején annyira gyakorlatiasan, az akkori életnek megfelelően alakította ki az alapelveket. Nem hiszem, hogy lenne kifogása a délutáni napközi ellen, ha tudna beszélni a mostaniakkal. (Persze tudna, csak nemigen hallgatják meg…)

        Kedvelés

    • A posztban leírtak miatt váltottunk 1 éve waldorf sulira. Nálunk (és az általam ismert w sulikban) van napközi, nem ciki, hogy odajár. És nem megyek minden bemutatóra, még nem szórtak eddig hamut a fejemre 🙂 Sőt, most lesz a farsang, nem tudok segíteni, ezt-azt küldök be, ennyi. Amikor időm engedi (előre tudott ünnepeknél), segítek. Egy pillanatig nem bántuk meg, hogy váltottunk, sőt, szinte kicserélték a gyerekeimet, pozitív értelemben.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • olyan régóta nagyon nem értem, miért hisznek olyan sokan abban, hogy a wadorf a varázsbab, amin fel lehet kapaszkodni a gondtalan felnőttkorba. én elég sok waldorf-ost ismerek, akik tizenkétévfolyamosban nyomták végig, sok évvel ezelőtt. szépen kötnek, rendkívül választékosan beszélnek, de az életben való megfelelés azért messze nem igazolja vissza azt a tizenkét évet. itt lelki dolgokra gondolok, ugyanígy nincs magabiztosság, belső szabadság, énerő, nyitottság (még gárdista is van köztük.). van sokféle szorongás és állandó vágy a totális külső kontrollra.

      sokszor gondolkodom azon, vajon rosszul csinálták-e ott a waldorfot, ahova ők jártak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A waldorfról, moint minden alternatív módszerről megoszlanak a vélemények. Amiket én láttam azok elég tekintélyelvűek voltak, persze másképp mint egy hanyományos iskola, de akkor is. Van egy erős ideológiai háttere és ez sok félreértéshez vezet.

        Kedvelés

      • az én tapasztalatom is az, hogy egyfajta külső kontroll utáni vágyakozást okozhat egy-egy alternatív iskola.
        persze nem lehet általános igazságokat leszögezni. jó, hogy vannak ezek a sulik, hiszen színesítik az iskolák által kínált tanulási módszereket. ez önmagában jó.
        nekem a négyből egy járt montessoriba és 14 évesen hihetetlen mértékben vágyott arra, hogy kikérdezem, számon kérjem, hogy osztályozzam, hogy sokat és sok mindent kelljen tanulnia.

        én meg csak néztem: hoppá! egy gyerek akit nem kell noszogatni.
        ne de lássuk be, ez a viselkedés valaminek a következménye volt. és megint csak szélsőséges formában mutatta azt, hogy a gyerek teljes magára hagyása (sajnos ez a montessori nem egy alternatív iskola volt, hanem egy a gyerekek szabadságfokát végtelennek tekintő valami, amit nagyon iskolának sem neveznék – sajnos) mit okozhat.

        jelenleg egyébként átlagos gimiben, átlagos eredménnyel, de nagy kedvvel és szorgalommal tanul.

        Kedvelés

      • A Waldorf módszer kifejezetten tekintélyelvű, és nagyon határozott belső és külső fegyelemre/önfegyelemre épül, mondjuk ez akkor működik csak, ha a szülő tudja, hova suvasztja be a gyerekét. Hozzánk jaj, de sokan jöttek olyanok, akiket mintha csak a szél fújt volna be a küszöb alatt, fogalmuk se volt, hova jönnek, aztán jött pár hónap múlva a döbbenet és felháborodás. Valódi párbeszéd (sőt, sok valódi párbeszéd esszenciája): “Hát azt mondták a nevelési tanácsadóban, hogy Pistikének milyen jó lenne a Waldorf, mert kicsit lassú meg verekedős, és kis létszámú osztály a javaslat…” “Hát, anyuka, meg lehet próbálni, ha a harminckettő kis létszámnak számít, és ha a negyedikes gyerek be tudja pótolni egy nyár alatt, amit a többiek németből, angolból, furulyából, kötésből, euritmiából stb. négy év alatt megtanultak…” “Jaaaa…..”

        Kedvelés

  24. ugy tunik, egy iskolaba jarnak a gyerekeink, es en is majdnem elfelejtettem ezt a tegnapi szuloit, de hogy oszinte legyek, igy utobb, jobb lett volna, ha elfelejtem, amekkora vihart kavartam, mikor fel mertem vetni vmit, ami jogos, ami nem ez a tema, hanem hogy talan kellene erdemben tenni vmit azert, h a gyerekek megertsek, h nem egyformak ok az osztalyban (ezt most ilyen nagyon elvontam fogalmaztam meg), es persze el kellett jojjek a kisebbik okan, szoval nem tudom, mi lett a vege, de ami eljutott hozzam, az alapjan semmi jo (es ezt a mennyi az atlagot en se ertem, valszeg ebben az iskolaban ez fontos, ez alapjan ertekelik a tanarok egymast, de hat ok adjak a jegyet, fel is huzhatjak, ha akarjak, mit mond ez, semmit)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Janikovszky Éva is elmondta a véleményét ez ügyben. 🙂 Azt hiszem, ez a Marika kicsit a Te fiad is. 🙂

    “Előadja Maradi anyuka otthon a férjének, gondosan behúzva maga után az ajtót, hogy a kislány a szomszéd szobában meg ne hallja:
    — Képzeld, fiam, mi történt ma, hát én egészen magamon kívül vagyok, nem is találok szavakat, azt se tudom, komolyan mondom, hogy élő vagyok-e vagy holt.
    Szóval tanulja Marika az élővilágot, és egyszerre csak azt kérdezi tőlem, hogy édesanya, miért mondják a felnőttek a gyerekeknek azt a hülyeséget, hogy a kisbabákat a gólya hozza? Így kérdezte! Hát gondolhatod, hogy fordult egyet velem a világ!
    Mondom neki, már hogy lenne az hülyeség, Marikám, én is így hallottam kislány koromban, hogy a kisbabát a gólya hozza. Azt mondja nekem, hogy akkor engem is átvertek, mert ő már rég tudja, hogy ez hülyeség, hiszen ő decemberben született, a gólya meg ősztől tavaszig Afrikában van, mert költöző madár, és az ide tízezer vagy mennyi kilométer, hát nem röpdöshet minden kisbabával annyit, különösen, mióta annyi gyerek születik, mert gyes van, és tudom-e, hogy egy gólya óránként legföljebb száz kilométert vagy mennyit tesz meg? Hát mit mondjak erre a kislánynak? Te mit mondtál volna? Mondom neki, Marikám, hát te nem hiszel az édesanyádnak? Hát hazudtam én neked valaha is? Azt mondja erre, hogy nem, illetve hogy nem jött még rá, de ez akkor is hazugság, mert ha a gólya ide is repülne a kisbabákkal, akkor se érti, hogyan kerül a gyerek a gólya csőréből az anyja hasába! Így mondta! Ha legalább azt mondta volna, hogy az anyja szíve alá! De a hasába! Hát hol hall ez a gyerek ilyesmit? Gondolhatod, hogy kapott egy pofont! Velem nem fog így beszélni! De hát én már nem bírok vele, csak azt tudnám, hogy ott az iskolában az a sok diplomás tanárnő miért nem tudja valahogy a gyerekeknek megmagyarázni, hogy is van ez! Persze, a legegyszerűbb, hogy megtanítják nekik a gólyát, a többit meg a szülőkre hagyják.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Gyerek- és kamaszkoromat az határozta meg tán a leginkább, hogy Szent Dolgomnak a tanulás lett előírva. Ha ötöst hoztam, az természetes volt, ha négyest, az már picit szájhúzós. Annyira természetes volt, h a tesóimmal együtt mindig legalább majdnem-kitűnők voltunk meg versenyeken remekeltünk, h még azért is leszidtak otthon, amiért negyedikben – egy nyüves pont miatt – csak 11. lettem az OKTV-n, emiatt felvételiznem kellett a kívánt szakra (elsőre felvettek, csak hát harmadikban már 2. lettem egy másik tárgyból a nevezett versenyen, és úgy tűnik, negyedikben nem tudtam ugyanezt a szintet hozni). Egyetem után, amikor bekerültem életem első vérbeli munkahelyére, összezuhantam; durva volt megélni azt, hogy tényleg mennyire távol eshet egymástól a munka meg a tanulás világa, és az iskolai sikereimből egyáltalán nem feltétlenül következik az, hogy én majd dolgozó emberként is boldog meg sikeres leszek. Azóta folyamatosan építem újra magam, már biztató a helyzet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Én olasz nyelvből lettem 2. harmadikban, franciából 11. negyedikben, így lettem olasz-francia szakos (később még finnugor szakos is, mert nem bírtam magammal), oszt kis naivan aszittem, a nyelvtanuláshoz hasonlóan megy majd minden az életben, mint a karikacsapás, de nem egészen :).

        Kedvelés

  27. narcisz1- Mi nem vagyunk vallásgyakorlók, a hit kérdését pedig most nem, vagy legalábbis nem most boncolgatnám, szóval emiatt nekem is volt félelmem. A kérdés az, hogy a zsidó-keresztény kulturkör, a maga hagyományaival mennyire áll tőletek messze, mert van Márton nap, és nálunk elsőben Mária kis szamarát olvasták.. De gondolom ezzel volt módotok az oviban is megismerkedni. Egyébként vallási, hitrendszeri dogokban nem éreztem, hogy belénk mászik a waldorf.
    Zizi- a szociológiai korjelenséggel (is) teljesen egyetértek.
    Csak az olvassa – ahhoz, hogy képes legyél megengedni magadnak és a környezetednek a sémáktól való eltérést, a lazaságot igazából nem lazaság, hanem nagyon is erős szilárdság, belső tartás, mély belső meggyőződés kell, hogy jól csinálom. Szóval ezért riszpekt 🙂 És igen, fel kell nőni belülről is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  28. nekem is mondta az ovoneni, hogy tanuljam a gyerekkel a betuket, az oviban is tanitjak. merthogy mindjart 4 lesz es itt 4 evesen kezdodik a pre-school. hat nem tanulom vele, inkabb jatszunk. es varom a jo idot hogy mehessunk a parkba, pl azt nem nagyon ertem hogy heti 2szer 45 perces tesioraval akarjak kielegiteni a gyerekek mozgasigenyet egesz iskolai eletuk alatt. mert suli utan ugye lecke van, nem parkozas. a lanyom elfarad 5 perc szaladgalas utan. (ez az en saram is, mert ilyen idoben nem viszem parkba, de attol pl jatszohazba vihetnem, de ezen hamarosan valtoztatni fogok). az miert nem szempont hogy a gyerek mozogjon, erosodjon fizikailag is? miert nem lehet minden nap az utolso ora tesi vagy jatek az udvaron?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Semese, lecke nem lesz. Valószínű. MI Írországban lakunk, itt 4,5 évesen kezdődik a suli. Az első két évben nincs lecke, Utána 2 évig kb. 10 perc alatt csinálta meg a fiam. Most 4-be jár, max. 25 perc. Ez nem általános, de jó suliba jár. 9-től fél 3ig mindent megtanul, amit kell. Nem itthon kell bepótolni azt, amit a suliba nem tudtak megcsinálni az órán. 🙂
      Nyugi, jó helyen vagytok! 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • en azt latom a lecke adas elegge suli fuggo. meg nem tudom a lanyomat melyik suliba vettek fel, aprilisban derul ki. de az mar onmagaban is megnyugtat hogy azt latom itt szeretnek iskolaba jarni a gyerekek. Magammal kell meg kezdenem valamit hogy ne ultessem le tanulni delutan, elengedjem a kontrollt hogy tudni akarom mit tanul a gyerek, hogyan es miert, nem angol rendszerben nottem fel es a szuleim is szigoruak voltak, ugyhogy nekem is kihivas egy teljesen maskepp gondolkodo oktatasi rendszerbe belelatni, beleszokni majd. de allok elebe 🙂 es ami meg erdekes, azt latom hogy ha az ember anyanyelvi szinten beszel angolul, az mar ongamaban egy szakma, (max mellecsap meg egy tanfolyamot valamibol ami erdekli). es remelem mellette lesz meg az anyanyelvi magyar, es ki tudja melyik nyelvet tanulja meg majd a suliban.

        Kedvelés

  29. “Az életben sem csak azt kell majd megcsinálnod, ami érdekel, fiam…? (Dehogynem.)”

    Ez biztosan így van? Én nem ezt tapasztalom. Rosszak az érzékelőim?

    Az életem jelentős része olyan kényszerfeladatok végrehajtásából áll, amit soha nem is akartam csinálni, soha nem szerettem, mégis mindennap szükséges megtennem a túléléshez. Pl. akart a franc románul megtanulni, és tudni, és beszélni mindennap. Mégis muszáj. Vagy ez a szó nem is létezik? Tényleg csak meghalni muszáj?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Hát… erre most mit mondjak? Hol van az a szoftvercég, amelyik ezt elvégezhetné? Én még nem leltem meg. És tényleg azt kérdem, mit mondjak a nyolcéves fiamnak, aki nem akar románul megtanulni? Hogy nem baj fiam, majd derék “román” leszel a határon túl, legalább ott majd nem kell tudnod románul? És mindezt úgy, hogy tényleg sok mindennel egyetértek abból amit mondasz. És az is lehet, hogy igaz, hogy nem kell azt megcsinálni, amit nem akarsz. Lehet, hogy csak engem neveltek így. Hogy “ezt nekünk bírni kell”. De tényleg azt látom, hogy lehetőségeim beszűkültek, kényszerpályán vagyok, kényszerhelyzetben, ahol tetszik-nem-tetszik, összeszorított foggal csinálni és tűrni kell. És olyankor arra gondolok, mi a franc lenne velem, ha annak idején nem tanultam volna.

        Kedvelés

      • (Csak egy ötlet: kényszerpályán, gödörben, krízisben sokak számára hoz megváltást az, hogy elmennek egy időre külföldre. Mint az egyszeri vándorlegény. Idegenben dolgozni, másképp élni, átmosódni új élményekkel. Tudom, hogy neked gyerekeid vannak. Bizonyára hiányoznának. és te is nekik, de van ma már Skype, van olcsó repülőjegy, ki lehet így bírni egy évet, miközben alakul az ember. Az újjászületés megéri az áldozatot…)

        Kedvelés

      • Valóban elég sajátos helyzet, hogy ha jól tudom, kétezer-néhányig úgy kellett létezni, hogy legfeljebb Magyarba lehetett jönni. Annyira megdöbbentő élmény volt, hogy amikor egy barátnőm szüleit látogattuk meg Romániában közel tíz éve, az ottani barátai “nagy áttörésnek” nevezték, hogy akkortól kezdve utazhattak, és az egyik pár Tunéziába ment nyaralni. Nagy áttörés! Remélem, sikerült a földrajzi határok után aztán ezeket a külső-belső kényszereket is áttörniük, mert amúgy nagyon kilátástalannak írták le a helyzetüket. Nem hiszem, hogy ebben az segített volna nekik, ha a szüleik az általuk megszokott keretek közé akarták volna szorítani őket vissza. Ez a barátnőm egyébként alig pötyögött románul, de mondjuk ők magyarul beszélő területen laktak.

        Kedvelés

      • Erről a szörnyűséges romántanulásról 2-3 héten belül lesz előadás, beszélgetés az Életfánál, hogy mit is lehetne tenni, mert vannak működő módszerek, csak valahogy kívül maradnak az iskolákon. Az okokat képviselőné alább tanulságosan summázta.

        Kedvelés

  30. Bazi jó cikk. Sajnos a komment áradatot nincs időm végigolvasni, de totál egyetértek. Mi is hasonlóan neveljük a gyereket, nem csesztetjük, lazák vagyunk, és mindent megcsinál, érdeklődik, motivált. Mi káromkodunk is előtte, ő mégsem teszi, mert tudja (elhiszi nekünk), hogy csúnya szavakat csak felnőttek tudják, mikor szabad mondani. Szóval jó látni, hogy vannak még értelmes szülők, akik nem felejtették el, milyen volt iskolába járni. És a záró gondolat jön be a legjobban (tudom, éssel nem lehet mondatot kezdeni): “Nem, nem vagyok szélsőséges. Nekem ez van középen.” Nekünk is ez van központban, a gyerek, és nem a jegy. Egyébként egy kb 50 fős IT cégem van, és még egyszer sem néztem meg a hozzánk jelentkezők bizonyítványát, de még a diplomáját se nagyon. A legjobb műszaki igazgatónk pedig erdész (!!!) volt, nem volt diplomája, csak érettségije, meg magas IQ-ja és jól beszélt angolul, és IMÁDTA a számítástechnikát. Motivált volt, és ez a lényeg. Ja, és akit érdekel, kettes voltam töriből, mert nem érdekelt. De egyszer írtam egy esszét a vikingekről, amit beraktak a suli könyvtárába is, olyan jó lett. A tanár kérdezte: máskor miért nem vagyok ilyen jó? Nem volt érdemes a válaszra: Azé ‘bmeg, mert a vikingek érdekelnek, a többi **** meg nem. További jó írást. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nem háttal nem lehet mondatot kezdeni? Az amúgy tényleg nagy parasztság, az ember tisztelje meg azt, akihez beszél, hogy legalább szembefordul vele.

        Kedvelés

      • Háttal is lehet, csak a bizonytalankodó, időnyerő töltelékszóként, rossz szokásként idétlen.
        Hát még a nagybátyám!
        Hát miért nem viszi vissza a boltba?

        Kedvelés

  31. Néhány napja egy még Mo-n élő édesanyával és édesapával találkoztam itt Európa szélén, akik szinte szó szerint ezeket mesélték. Pedagógusként már akkor is nagyon elszomorodtam és most sem volt ez másképp. Már, ami az iskolát illeti…
    Ha az életre való nevelés és a gyermek lenne fontos, lehetne ezt másképp csinálni. (Most nem ez a prioritás az oktatásban, remélem, azért eljön az az idő is majd.)
    Ebből az országból kb. 2-3 éve nagyon sokan költöznek Új – Zélandra. Miről tanult a fiam a suliban az elmúlt 1 hónapban? Igen, Új-Zélandról. A tankönyvben csak egy kevéske van, de nem is ez volt a lényeg. Csoportmunkában infokat gyűjtöttek az állatvilágról, maszkokat készítettek, és az ősi harci táncról néztek filmet, majd megtanulták azt. 🙂 stb. Életszagú? Bizony az.
    A középiskola itt 13 évesen kezdődik, érettségivel 18 évesen fejezik be. A 3. vagy 4. évben pontosan ezt nem tudom, kevesebb lesz a tantárgyuk a gyerekeknek, kevesebb időt töltenek az iskolában, DE így időt kapnak arra, hogy önkéntes munkájukkal jobban megismerjék azt a területet, ami érdekli őket. Mehetnek iskolába tanár mellé segítőnek vagy akár fókatelepre (ha épp a tengerbiológia érdekelné őket). Tudom, nem a legszenzációsabb az ír oktatás, és ennél sokkal jobbak vannak Európában, de érdemes lenne néha körbenézni az illetékeseknek, hogy csinálják mások…
    És igen, iszonyat nevetséges a 105 ezer bruttó, 20 év vagy (még több) után…
    Remélem, megérjük még a változást…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  32. Más oldalról látom a helyzetet, gimnazistaként.
    Nem várják el, hogy kitűnő legyek. Nem is vagyok képes rá. A tanárok az értelmi képességekről beszélnek és eszükbe nem jut azon gondolkozni, hogy motivációra is szükség van.
    És hallgatjuk, hogy a legutolsó lista szerint az iskola már csak huszonhatodik, tavaly nyolc hellyel előrébb voltunk, az osztályátlag félévkor csak 4.56, tavalyhoz képest egy tizedet rontottunk, pedig beleszámít a felvételibe, és az igazolatlan órák. És félévi kiosztása.
    Ahol én megkapom, hogy a tanárok rossz véleménnyel vannak rólam, lógósnak tartanak, az első félévben hat igazolatlanom is volt. Már majdnem egy nap. Hogy rossz a bizonyítványom? Hogy kettes vagyok fizikából? Hogy hármas bioszból? De akkor miért érdekel a kémia? És miért nem vagyok képes németet tanulni, az beleszámít a felvételibe! És a tesi? Tesiből mindenki ötös! Miért nem jövök ki a tanárnővel? Miért nem jövök ki ennyi tanárral? Miért nem látom értelmét az életrajzok tanulásának a verselemzéshez? És annak, hogy ennyi verset kell megtanulnom kívülről? És ha a tanárnő is így látja, mégis, miért vitatkozom magyarórán? És miből gondolom, hogy nem kérdezhetik Wordsworth-öt a középszintű érettségin? Hogy nem tétel? És akkor már nem tehetik bele az írásbelibe sem? Miért látok mindent jobban, mint a tapasztalt felnőttek? Mindenki egyetért azzal, hogy így csak az viselkedhet, aki nem hagyja el a nyelvvizsgás feladatsorait és óráról órára nála vannak, ugye? És mindig bent van 7:45-ig reggel, ugye? Hogy HÉV? Ellopták a felsővezetéket? Korábban nem jár? Hogy nincs ellenőrző? De abban értesíti az iskola a szülőt. Hogy nem vagy biztos benne, hogy a hat igazolatlanért megérdemled az igazgatói intőt, a nyolcért a rovót? Hogy az igazgató úr sem ért vele egyet, de nem tud rajta változtatni, mert a törvény az törvény?
    És a tanároknál is ott a “másik oldal” (jaj, de modorosnak érzem magam az idézőjellel). A föcitanár, aki nem írja be a lógásaimat, pedig motiválna, mert szeretem a tantárgyát, de van egy középszintű érettségim, 90% felett, azelőtt se jártam be órára, nekem ez megy, nem szorít rá, hogy betartsam a szabályokat. Vagy a matek, ott is tolerálják, ha te nem ezzel akarsz továbbtanulni és a középszintűt is csak muszájból csinálod meg.
    Bocsánat, hogy ennyit írtam. Nem tudom, hogy viszonyul a többi kommentelő és blogolvasó a korosztályhoz, a véleményhez, a nagyszájúsághoz, ahhoz, hogy vannak, akik ott vannak, azt olvasnak, azt néznek, ahol, amit nem kellene.
    És végül: tudom, hogy rendesnek kell lenni, az kellene, de a bejegyzés valahogy csak megerősítette bennem, hogy leszek még valaki attól, hogy fizikából kettes vagyok, hogy nem tud érdekelni, hogy az iskolám a listán a tizennyolcadik vagy a huszonkettedik helyen áll, hogy kettes a magatartásom és hármas a szorgalmam, hogy nem vagyok csendes, rendes, figyelmes. És kicsit még szégyellem is magam miatta, és kezdem elhinni, hogy én vagyok a lázadó, meg az a maradék három ember, akinek így megmosták a fejét, a többi 28 pedig képes beilleszkedni a társadalomba és betartani a szabályokat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jó volt olvasni a soraidat. Csak így tovább! 🙂
      “Az iskola az életre nevel”, ahogyan még nekem/nekünk tanították. :O Inkább az a döbbenet, hogy ennyi embert meg lehet vezetni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És, Istenem, hogy még mindig osztályozzák a testnevelést, az éneket, a rajzot, a magatartást és a szorgalmat! Már az én általános iskolás koromban sem értettem, hogy mire jó ez, de valahogy úgy gondoltam, hogy majd, ha már én felnőtt leszek, másképp lesz…

        Kedvelés

  33. Nem tudom, hol van az igazság, de ha van valami, amitől feláll a szőr a hátamon, akkor az az, amikor a szülők állnak az iskola kapujában, és szép hangosan sorolják, hogy micsoda szemét ez az iskola, mert Pistike kettest kapott, micsoda köcsög a Béla bácsi, mert másfél órányi leckét ad fel, a gyerekek meg boldogan hallgatják. Olyat még nem hallottam, hogy “micsoda hülye vagyok én, ahelyett, hog elültem volna a gyerekkel tanulni, bámultam a tévét”. Mind a két gyerekem kitűnő tanuló (általános iskola, 1. és 3. osztály), iskola mellett sportolnak, a nagyobbik zongorázni is jár. Azt mondtam nekik, hogy felőlem annyi mindent csinálnak, amennyit csak akarnak, amíg a lehető legjobban csinálják, és nem váltogatják kétnaponta a szabadidős elfoglaltságaikat. Presszionálom őket, csesztetem őket, hajtom őket, mert azt látom, hogy Magyarországon csak két féle képpen lehet boldogulni: ha lopok-csalok-hazudok, vagy ha nagyon-nagyon jól csinálom, amit csinálok. ESélyt adok nekik, hogy mire eljön a választás idehe, legyen miből választaniuk. Mindehhez képest a kölkök nem frusztráltak, mert tudják, hogy nyugodtan lazulhatnak velem – ha minden készen van, aminek készen kell lennie -és azt is tudják hogy ha kell, akkor küzdősportokat fogok velük gyakorolni, ha kell, akkor megtanulok velük zongorázni, ha kell, akkor másfél óráig fogjuk együtt gyakorolni a matekot – és ez mind olyan dolog, ami játéknak sem utolsó. Szülőire viszont nem járok, mert ha van totálisan felesleges dolog a világon, akkor az ez (:

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, ez gyűlöletes. Azt hiszem, az én kritikám kicsit korrektebb és cizelláltabb, mint az iskolakapuban való köcsögözés. Nekem önmagában a kettessel nincs bajom, van megérdemelt kettes. Mindazt, amit ide leírtam, elmondtam az osztályfőnöknek is.

      De: ahelyett, hogy leültem volna tanulni? Nincs ott valami bibi, ha a gyerek nem tudja önállóan megírni a leckéjét? Így a szülők leckeírási versenye lesz. Gyűjtőmunkánál, szorgalminál ez nyilván így van (elég baj az is), de hétköznap? Milyen módszer, miféle tanár az ilyen? Énnekem erre mint napi rutinra nincs időm és kedvem, tényleg, ez nagyon durva, hogy a ráérő, a tanulást elsődleges célnak tartó szülők gyerekei ezzel a kibélelt biztonsággal járnak suliba, az egyedülálló szülő gyereke meg az állami gondozott meg ennyire hátrányban vannak. Én nem akarok kisötöst kapni, kapjon a fiam, ha érdekli, és ne azért érdekelje, mert én hajtom és mondogatom neki, hogy ez fontos.

      Majd figyeld meg a gyomorgörcs és a psziché alakulását. Biztos felveszik őket akárhova. De ha nagy a nyomás, lesz valami reakció. Az egészséges lélek válasza. Olvasd el a mi lesz a jó kislányokkal cmű bejegyzést, meg alatta a megrázó kommenteket!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Négy dolgot akartam még hozzátenni.
        Az egyik az, hogy attól, hogy a gyerek jó tanuló, még egyáltalán nem biztos, hogy jó gyerek, a szónak abban a klasszikus “tisztaruhás- csendbenülő- szavátselehethallni” értelmében (: Mint saját ivadékaimat felvilágosítottam, a jó gyerek nem attól jó, hogy nem látszik, hogy ott van, hanem attól, hogy segít, ha baj van, és nem csinál olyat, amivel kárt vagy fájdalmat okoz. Óriási különbség. Futkosson ahogy tud, ugorjon fejest a medencébe, ordítson, ahogy a torkán kifér – amíg másokat nem zavar vele. Másszon fára. Jöjjön le a térdéről a glazúr. Elhiszem, hogy lelki rokkant lesz abból, akit tündérkirálynőnek nevelnek. Másik nagy előnye a jó tanuló gyereknek, hogy ő lesz az, aki teljes joggal formálhat a későbbiekben véleményt a tananyagról, vagy a pedagógus munkájáról, valamint ő lesz az, aki ezt a véleményt képes lesz kulturált formában, megfelelő szókinccsel megfogalmazni. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a rosszul tanuló gyereknek adott esetben nem lehet igaza, csak nagyon nehéz dolga lesz, amikor az igazát elő kéne adnia.
        A másik az, hogy a szülő arra ér rá, amire rá szeretne érni (ha viszont annyira, de annyira nem ér rá, akkor teljesen felesegesen van gyereke, mert az a gyerek nem az övé, hanem az iskoláé meg a haveroké). A gyerekkel együtt tanulni nem csak azért érdemes, mert úgy nyomon lehet követni, mégis mi a jó búbánattal foglalkoznak az iskolában, hanem azért is, mert így a gyerek azt látja, hogy a szülő érdeklődik az ő “munkája” után, ráadásul (jobb esetben) a szülő akár bölcsességpontokat is kaphat a kölöktől, hogy “Jéééé, anya, te tudod, mit eszik a fülesbagoly…” (:
        A harmadik az, hogy a gyereket nem hagyni felnői szerintem legalább akkora hiba, mint erőnek erejével koravén szerencsétlen roncsot kreálni belőle. A felnövéshez pedig hozzátartozik a felelősség, a munkavégzés, az időbeosztás és annak belátása, hogy az életben van egy csomó kellemetlen dolog, amit akkor is muszáj megcsinálni, ha a hátunk közepére kívánjuk. Ráadásul (továbbra is magánvélemény!) a gyereknek szerintem kell egy ütközési pont, ami ellen feszülhet, aminek ellenében bizonyíthat. Nem egy áthatolhatatlan betonfal, hanem egy olyan akadály, aminek a legyőzése még éppen szórakoztató kihívást jelent. Inkább legyek ez a fal én, a szigorú szülő, a sokat elváró iskola, a kemény edzés, vagy a zene, mint ezek híján mondjuk az “egész rohadt világ”.
        A negyedik (ez már kissé off) az, hogy a nyugati játékos- interaktív-beöltözős tanítás nagyon kedves meg szép, gyerekek is állatira élvezik, de annyi veszélye azért van, hogy egyesek ennek kapcsán az adott idegen kultúrára azt hiszik, hogy az csak egy vicces jelmezbál, nem fogják fel, hogy itt nem ruhákról és maszkokról van szó, hanem kőkemény világnézeti különbségekről. (Miközben nem mondom azt, hogy a magyar oktatás ebből a szempontból bármivel jobb lenne)

        Kedvelés

      • “A harmadik az, hogy a gyereket nem hagyni felnői szerintem legalább akkora hiba, mint erőnek erejével koravén szerencsétlen roncsot kreálni belőle. A felnövéshez pedig hozzátartozik a felelősség, a munkavégzés, az időbeosztás és annak belátása, hogy az életben van egy csomó kellemetlen dolog, amit akkor is muszáj megcsinálni, ha a hátunk közepére kívánjuk. Ráadásul (továbbra is magánvélemény!) a gyereknek szerintem kell egy ütközési pont, ami ellen feszülhet, aminek ellenében bizonyíthat. Nem egy áthatolhatatlan betonfal, hanem egy olyan akadály, aminek a legyőzése még éppen szórakoztató kihívást jelent. Inkább legyek ez a fal én, a szigorú szülő, a sokat elváró iskola, a kemény edzés, vagy a zene, mint ezek híján mondjuk az “egész rohadt világ”.”

        Így, egy az egyben bekeretezném és kitenném a falra! Kösz!

        Kedvelés

      • Egy kis konzervatív rendpártiságot, hiererchiaigényt érzek ebből, egy morzsányi fekete pedagógiával.

        Hogy mi az?

        http://bookline.hu/product/home.action?id=100885&type=22&_v=Alice_Miller_Kezdetben_volt_a_neveles
        http://www.libri.hu/konyv/a-tehetseges-gyermek-dramaja-es-az-igazi-en-felkutatasa.html

        Nem hiszem, hogy a gyerek feszülne mindenképpen valaminek. Nagyon sok energiát leköt, elvesz a feszülés, az értelmetlen akadályok leküzdése. Annyira színes a világ, és a jóféle útravalóval ellátott, de nem agyonterhelt gyerek mohón fog érdeklődni, keresni az értelmes tevékenység lehetőségét, magától akar majd bizonyítani, teremteni. Vagy csak nézelődni és jól érezni magát. Az élet nem állhat csak sikerből meg felmutatható teljesítményből! Nem kell semmilyen fal, nem valami ellen kell bizonyítani, sőt, nem kell bizonyítani sem mindenáron, nem csak extrovertált és teljesítménycentrikus gyerekek vannak, ez a szülők akarata inkább. Olyan dresszúra tud lenni ennek a felfogásnak az árnyékában némelyik családban. Azért jelzem, mert ez sok gyermekbántalmazás mentegető szövege is: a szigor, a fal, a korlát, meg az, hogy a felnőtt tudja, mi a jó a gyereknek, mindig, mindenképpen.

        Kedvelés

      • Szerintem kicsit messzire szaladtál 🙂 Igazad van, színes a világ. De éppen ezek a gondolkodási mintázatok (mármint a kitartás, az akaraterő és hasonlók) kellenek ahhoz, hogy ne csak a felszín színeit lássuk, hanem mélyebbre is hatoljunk.
        A személyiségfejlődésben mindennek megvan a helye. Megvan a helye a játéknak, a szabadon engedésnek, de megvan a helye a “mesternek” (apafigurának, tekintélyszemélynek, értelmezzük bárhogyan is), a mesterrel szembeni ellenállásnak és a mester elfogadásának, majd meghaladásának is, ami aztán a valódi szabadságot adja.
        Innen a bántalmazásig eljutni… nem gondolnám.

        Kedvelés

      • Én se voltam mintagyerek, és nehezen viseltem a tekintélyt. Ugyanakkor a matektanárom példáját meghatározónak tartom. Az ő tanítási módszere és személyisége mellett ugyanis azért alakulhatott át a külső kényszer belső motivációvá, mert megértettük, hogy nem vele küzdünk, hanem egy időtlenül jelen levő, örök “ellenféllel”, a matematikával.
        Én ilyennek tartom a jó mestert. És mindenkinek azt kívánom, hogy hozza össze a sors egy ilyen emberrel.

        Kedvelés

      • Azt hiszem, félre vagyok értve, próbálom magyarázni (: Egyrészt minden gyerekben benne van a küzdeni akarás. Genetikailag van benne, az ember, akárcsak az összes főemlős rokona, bonyolult társadalmi kapcsolatok mentén szerveződő csoportokban él, ahol a napi súrlódások, maradkodások, előre és hátralépések az élet szerves részét képezik, nem pedig magában jár, mint a medve. Hogy ez a küzdeni vágyás mekkora, azt már gyereke válogatja (az alap adottságoktól eltekintve ez igen sok dolog függvénye, mint pl hogy hanyadik gyerek a sorban, milyenek a családi és társadalmi viszonyok, stb.). Szerintem a szülő legnagyobb felelőssége abban rejlik, hogy a gyereknek ezt a kapacitását felmérje. “Gyenge” gyereket agyonterhelni nagy hiba (az idézőjel itt nagyon fontos, a “gyenge” nem minősít, csak egyszerűen nem találok jobb szót), “erős” gyereknek nem biztosítani megfelelő teret a száguldásra és a küzdelemre, ugyanakkora.
        Meg kell találni az egyensúlyt, ahol az egészséges nézelődés, a humorérzék, a kötetlen játék és bohóckodás ugyanúgy megvan, mint a megfelelés az elvárásoknak. Ezek az elvárások egyelőre nyilván az enyémek, de ezeket a gyerekek érdeklődédének, képességeinek figyelembe vételével alakítom ki, nem csak úgy hasraütésre. A nagyobbikom pl. cukrász és kaszkadőr akar lenni. Nekem ez ellen semmi kifogásom nincs (bár igen furcsa párosítás, de nem lehetetlen), viszont innentől megkövetelem, hogy vegye komolyan a judot és az idegen nyelvet (jelen életkorban kb. ennyi releváns dolgot tanulnak) – és tanuljon meg minden mást is, olyan jól, ahogyan csak tud. Ha az elképzelése megmarad, akkor meg fogjuk neki keresni a megfelelő iskolát, ahol megint csak meg fogjuk tőle követelni, hogy a vonatkozó követelményeknek maximálisan tegyen eleget (a rossz munkát végző cukrász mondjuk csak csóró marad, viszont a rossz munkát végző kaszkadőr esetleg meghal). Ha meg az elképzelés változik, akkor nem kettesről kell majd indulnia az új irányba. Mondom, nekem mindegy, mit akar kezdeni az életével , felőlem lehet műkörmös, vasutas, fizikus, vadászpilóta – csak csinálja jól. A “jól csinálás” viszont sajnos egy csomó olyan jellegű gyakorlást feltételez, amely nélkül a szakma (bármelyik szakma) reflexei nem alakulnak ki. Tízmillió emberből egy zseni van, akinek erre nincs szüksége, nem tudom, miért kéne azt feltételeznem, hogy pont az én gyerekem ez a zseni (akár lehet is, de eddig nem vettük észre). Az összes többi úgy tanulja meg a szakmáját, hogy megcsinálja az alapokat, és ha van benne plusztehetség, akkor az alapokon kibontakozik, ha meg nincs, akkor ún. tisztességes iparos lesz, ami szintén nem szégyen.
        A kisebbiken egyelőre annyi látszik, hogy a matek nem nagyon lesz az erőssége (nekem se volt… (: ). Nem várom el tőle, hogy csillagos ötös legyen matekból, de azt igen, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a dologból, amit normális mértékű tanulás és odafigyelés mellett lehetséges. Alsó tagozatos szinten ez egyelőre bőven elég az ötöshöz, később lehet, hogy csak a négyest fogja hozni, de ez nem baj, ha azt látom, hogy megpróbálta, sőt, ha gimiben (már ha oda megy) csak kettesre futja, de mittudomén miből meg hihetetlenül tehetséges, és az a valami az élete álma, hát legyen úgy. De addig is, míg az álom megfogalmazódik és realizálhatóvá válik, tanuljon türelmet és kitartást, hogy ne az utolsó pillanatban essen majd hasra.

        Kedvelés

      • Nekem nem tetszik egyrészt ez a harc- és versenyképzet, másrészt kivagyok az evolúciós pszi harmadrészt ez a “megkövetelem” meg az ennyire határozott célok nagyon idegenek tőlem. A gyerek nem arra való, hogy a szülő ambícióit valóra váltsa. Nem ennyire fontos a siker, nem az élet közepe. Úgy fogalmazol, mintha a teljesítmény lenne a fő cél, amelynek ára a teljesítményeknek való megfelelés. Mintha a jól teljesítő emberek egyben boldogok is lennének. Megkérdezted már, hogy boldog-e? Meg merné mondani, hogy nem, vagy jönne egy hosszú válasz, hogy de hát, fiam, az élet?

        Meg vagyok győződve róla, hogy jó körülményeket, értelmes szempontokat adhatok, bevonhatpom érdekes tevékenységekbe, kínálhatok lehetőségeket, hagyhatom rohangálni meg pihenni, választhatok neki jó iskolát, de hogy hosszú távon mi történik vele, az az ő sorsa, választása, szerencséje, és tele lesz az élete “mégiscsak” fordulatokkal, meglepetésekkel. Hála az égnek: utálnám, ha ilyen egyszerű volna az élet: jó szándékú, jól szituált szülők plusz megfelelően noszogatott gyerek egyenlő sikeres, boldog élet. Nagyon, nagyon gőgös ez a hozzáállás. És azt jelentené, hogy az a sikeres, annak lesz jó sora, aki konformista és igazodik. Nem csak a legnagyobb zsenik körében látjuk, hogy a nonkonformizmus adott erőt a kiemelkedő teljesítményre, ettől figyeltek fel rájuk, hogy végre valami más, az igazodás pedig megbetegítette volna őket, és meg is betegít másokat. Bőven van mit megkérdőjelezni a világon.

        Biztos engem követ: én is nemet mondok a világra sok szempontból, nem a dolgok szokásos rendje igazgatja a döntéseimet, és mintha áldás lenne rajtam mégis. Nagyon nagy felismerésem ez, hogy lehetek, aki vagyok, és nem baj, sőt.

        Kedvelés

      • Ja és miért mindig valami álom van középen? A jövő, a felnőttkori szakma? Miért nem a jelen? Amit Ildi kiemelt, hogy az én fiam bevált a jelenlegi életében, és öt év múlva be fog válni az öt év múlva-életében, az erre vonatkozik. Oké, sikeres akármi lesz, küzd, tanul, de addig, közben vajon hogy érzi magát? Most?

        Kedvelés

      • Nagyon köszönöm az árnyalt kiegészítéseket, elgondolkodtatóak. De amit a második pontban írsz, az nagyon bűntudatkeltő: ugye kiderült, hogy az, hogy “nem érek rá” a gyerekkel tanulni (avagy: elvileg ellenzem, hogy annyi és olyan leckét adjanak fel, amit a gyerek egyedül nem motivált, nem képes megcsinálni, vagy ha nem akarom, hogy feladatgyűjtemények és — magyartanárként sem akarom! — megtanulandó versek töltsék ki a közös időt), az nem jelenti azt, hogy a gyerekre nem érek rá, meg hogy minek van akkor (egyébként három)? Ugye a gyerekkel való együttlét lehet hegyi kóborlás, szelektívszemét-kukábadobás, közös kutyás futás, múzeum, ágyonheverészés? Ugye az iskola lehet főfoglalkozása, de alapvetően az ő ügye, amit hétköznap délelőttönként letud (remélem, sokat profitál belőle, de ismerjük el, hogy az iskolai lét minden öröme, izgalma mellett baromi fárasztó, rengeteg frusztrációval), és délután és hétvégén meg nyugodtan művelheti, regenerálhatja, szórakoztathatja magát máshogy? Ugye nem kell naponta órákat néznem, hogyan színezi ki a falevelet, vagy színezni helyette, meg javítgatni az ly-os szavait? Kiknek a versenye ez akkor, ha már verseny? A ráérős szülőké? Ők a zálogai a jó tanulók jó tanulásának? Nem a gyerek adottságai, motivációja, a téma érdekessége (minden érdekes!), az osztályközösség és a tanár eszközei meg személyisége? Miért tekintünk úgy a gyerekeinkre, mint ha állandó szülői noszogatás nélkül nem akarnának teljesíteni, és biztos csak az orrukat túrnák meg videojátékot játszanának? (Ahogy egyébként a gyerekek manapság szórakoztatni igyekszik a profitorientált játékgyártás, médiagépezet és gyerekszórakoztató-ipar, amennyi idióta kísértés vár rájuk, lassan itt tartunk.)

        Azért is fáj, amit írsz, mert friss özvegy vagyok.

        Vekerdy tanár úr, járjon erre, mondjon valamit!

        Kedvelés

      • Jaj, ne haragudj, így visszaolvasva elképesztően bunkó módon fogalmaztam. Elnézést, nem állt szándékomban! A “minek a gyerek” amúgy is még a “köcsög Béla bácsizós” szülőtípusnak szólt volna (de még oda is erős). Nyilvánvaló, hogy az iskola abnormálisan jár el, ha annyi leckét ad fel, ami agyonüti a családi életet, vagy ha engedi, hogy egy pszichopata tanítsa a gyerekeket (unokahugoméknál öt gyereket kellett pszichológushoz vinni, mire az osztályfőnök nénit egyszer kirúgták, és ez egyszer maximálisan egyetértettem a szülői felháborodással – csak azt nem értettem, miért nem bukott ki előbb a dolog). De ugyanakkor az is igaz, hogy a gyerek – teljesen természetes módon – azért a dolgok könnyebbik végét igyekszik megfogni, ha tehát megkérdezem, hogy “na most akkor focizunk vagy mateklecke” akkor hülye lesz azt mondani, hogy mateklecke (: Éppen ezért az én felelősségem az, hogy azt mondjam, hogy “most megírjuk a matekleckét, és utána elkenhetitek a számat fociban” (: (: (: illetve ha azt látom, hogy harmincnegyedik alkalommal hoz haza a gyerek negyven oldalnyi b-szott unalmas, totál repetitív matekleckét, akkor bemegyek, és megérdeklődöm Béla bácsitól, hogy nahátakkor (:

        Kedvelés

      • És hogy a focit mondja, azt bizonyítja, hogy a matektól elvették a kedvét már, a focihoz meghozták. Az én fiam a matekleckét választaná, mert való neki a matek, és belülről motivált, fociélménye meg alig van. Nem kell félni, hogy a gyerek rögtön henye és kártékony lesz, ha egy kicsit békén hagyjuk (a szigorú rend “most pedig a pihenés jön, gyermekem” részletén túl is, általában!).

        De köszönjük, hogy árnyaltad. Én mondjuk nem gondolom azt sem, hogy a Béla bácsik jókedvükben vannak azon a mentális és erkölcsi színvonalon, kezelik úgy a konfliktust, és hogy nekik öröm a kettes.

        Kedvelés

      • igen ez a foci/matek példa is jól mutatja azt az alapvető hozzáállásbeli különbséget, ami miatt egy kicsit most állápont-ütköztetés történik (ez nem baj, nem harcolunk, peace and love by szaranyák)
        hogy ugyanis van ott a Kovács családban egy döntő erő. aki eldönti, hogy mi az amit most kell csinálni.
        nincs választás szabadsága. nincs felismerés öröme. nincs sok-sok aha élmény, ami a saját ötletből táplálkozik.
        van viszont egy jó nagy adag külső kontroll és megfelelési kényszer.

        nekem a legszebb pillanatokat az okozza a gyerekeimből, amikor örömmel és lelkesedéssel teszik amit tesznek és az amit tesznek az éppen a külső kontroll által vezérelt ún. “dolguk”, akkor belül nagyon örül a szívem.

        a gyerek életkora és az , hogy ő a mi gyerekünk: ez nem jogosít minket arra, hogy eldöntsük a sorsát érintő kérdéseket. helyette: segítség, támogatás, szeretet.

        ez a szülőnek a felelőssége maszlag: jaj pont olyan gyomorgörcsöm lett, amikor ezt olvastam, mint kémia órák előtt a szünetben.

        Kedvelés

      • Nálunk a lecke-foci:
        -anya megyek focizni.
        -ok, lecke?
        -megcsinálom, ha megjöttem.
        -jó, de ha lehet ne felejtsd el!
        -jajj anya! tudod, hogy mindig megcsinálom!

        a házi feladat megvár, a fiúk meg akkor fociznak, nem később. A kötelességtudatot ki lehet alakítani követelmények nélkül is. Leginkább személyes példával, de az sem tragédia, ha néha elmarad valami, és neki magának kell szembenézni a következményekkel. Mármint az iskolában. Gondolom nem kell mondanom, hogy mi soha nem bűntettük meg őket.

        Kedvelés

      • “. Másik nagy előnye a jó tanuló gyereknek, hogy ő lesz az, aki teljes joggal formálhat a későbbiekben véleményt a tananyagról,”

        és később is mindenkinek megmondhatja a véleményét. a jó tanulóság egy általános érvényű belépő mindenhova.
        értem én.

        Kedvelés

      • Ráadásul nem is igaz. Az mondhat véleményt, akinek van. Már amennyiben a tanárt érdekli a gyerek véleménye. Nálunk a magyar volt az ellenség tantárgy, mert kicsiként nem írtak szépen, nagyként meg mindig más volt a véleményük a versekről, és ezt ki is fejtették. 😀

        Kedvelés

      • a ráér a gyerekére szülő/nem ér rá a gyerekére szülő.
        ez kemény.

        milyen erkölcsi alap, milyen értékítélet dönti azt el, hogy mire érjen rá a szülő – általában?
        és a sok sok érték, tan közül kinek van joga kiválasztani az egyedüli üdvözítőt?

        azt biztos, hogy nem az iskolának és nem is Kovácsnénak kell ebben döntenie.

        az, hogy szerinted egyes szülők nem érnek rá tanulni a gyerekeikkel, akkor minek nekik gyerek: ez egy nagyon durva támadás a felnőtt társadalom azon része ellen, akiknek van gyerekük és mondjuk olyan élethelyzetbe kerülnek, hogy nem érnek rá tanulni a gyerekkel (átmenetileg, időszakosan, folyton, visszatérően).
        durva kirekesztés és ítélethozatal.
        nem tetszik.
        ne haragudj.

        Kedvelés

      • “A másik az, hogy a szülő arra ér rá, amire rá szeretne érni (ha viszont annyira, de annyira nem ér rá, akkor teljesen feleslegesen van gyereke, mert az a gyerek nem az övé, hanem az iskoláé meg a haveroké).”
        Sok szülő egyedül neveli a gyerekeit, miközben éhbérért robotol valamelyik multinál (vagy feketén dolgozik konyhalányként egy vendéglőben), majd a “szabadidejében” takarít olyan családoknál ahol anyukának van ideje leülni a gyerekekkel együtt tanulni, miközben neki nem, hogy erre nincs ideje, hanem egy tisztességes alvásra sem. Nem elég, hogy az egész élete állandó lótásfutásból áll, de még meg is kapja a társadalom jobb sorsú tagjaitól, hogy “neki teljesen feleslegesen van gyereke.” Tudom ez most nagyon sarkosra sikeredett, de igazságtalannak érzem a fentieket és nem kicsit.

        Kedvelés

      • köszi, Vacskamati!
        a megerősítést, és azt, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.

        ide még szorosan tartozik: ki és milyen formában adhat arra garanciát, hogy amikor a gyermeket vállalunk ugyanolyan élethelyzetben leszünk 2-4-10 év múlva is?

        Kedvelés

      • És mi van a nem rendezett körülmények között születő, véletlen gyerekekkel? Jobb dolguk lenne állami gondozásban, mint azzal a szülővel, akinek zűrös az élete, de igyekszik?

        Kedvelés

      • Hát én nagyon rossz anya voltam. 😀 Nem tanultam a gyerekeimmel soha, sőt azt sem tudtam, hogy milyen tankönyveik vannak. Bevallom, volt olyan szülői, amire elfelejtettem elmenni. Nem is értem mitől lettek a gyerekeim szabad, szorongásmentes, bátor emberek. 🙂

        Kedvelés

      • Ti nem vagytok szaranyák, én meg nem vagyok elitista. Csak mindenki másképp csinálja. Nem hiszem, hogy egyetlen helyes út lenne. Az én gyerekeimet ugyanolyan nyugodtan meg lehet kérdezni arról, hogy jól érzik-e a magukat, mint gondolom a tieiteket. Szerintem amíg az ember maximálisan odafigyel arra, amit a gyerek mond és egyéb módon jelez, addig nagy baj nincsen, mert épp ez az odafigyelés mindennek a titka. Én csak az ellen küzdök – itt is, máshol is – amikor a szülők grandiőz általánosításokat téve nekimennek a tanároknak és az iskoláknak. Teljesen nyilvánvaló, hogy az oktatási rendszerünk rugalmatlan, magoltatós, alig inspirál gondolkodásra, egészen biztosan van olyan is, amikor konkrétan az iskola a hibás, és az is nyilvánvaló, hogy van olyan, amikor az élet hibás. De miért ne lehetne a szülő is hibás néhanap? Belefér, és is csesztem már el csúnyán dolgokat, más is. Nekem is van olyan ismerősöm, aki külön él a férjétől, a válás hiánya miatt “odaátról” egyetlen fillért nem kap, hatvan műszakban negyven dolgot csinál, hogy legyen hol lakniuk. Hétvégén mégis együtt tanul a gyerekkel, és a gyerek ezt valahogy mintha nem bánná. Ilyen is van, meg nem ilyen is van, az egyik is működhet, meg a másik is, a lényeg az, hogy rengeteg nézőpont van, és nem árt, ha mindet ismerjük és megvitatjuk (pl. itt), mint ahogy azt se árt tudni, hogy nincs az a vélemény, ami önmagában 100%-ban igaz, hiszen rengeteg féle gyerekről, rengeteg féle körülményről van szó.
        Még két dolog:
        1. lehet, hogy baromi rosszul hangzik, de az sajnos tényleg úgy van, hogy aki bizonyított, az nagyobb eséllyel szólalhat fel, mint aki nem. Nem azért, mert feltétlenül igaza van, hanem azért, mert az ember így működik. Nyilván itt is árnyalható a kép, elképzelhető, hogy valaki pl. irodalomból mindig kettest kap, mert a tanár nem bírja elviselni, ha nem értenek vele egyet (ezt speciel én éltem meg, még gimiben), viszont az mindenki számára (még az imígyen kekeckedő tanár számára is) nyilvánvaló, ha az illető rengeteget foglalkozott a dologgal, utánaolvasott, elemzett, stb. és ezután mondja azt, hogy márpedig ez nem így van. De ha valaki életében nem ír meg egy leckét tisztességesen (tisztességes=munkát feccolt bele) és ezután felszólal, hogy “szerintem ez egy hülyeség” akkor azt annak megfelelően fogják értékelni (megint csak nem feltétlenül érdemjegyben, hanem úgy egyébként). A felnőtt életben pl. többek között azért szidjuk olyan bőszen a politikusokat, mert úgy pofáznak bele az életünkbe, hogy a többségük még életében nem dolgozott. A tanárok is hajlamosak ugyanezzel a megközelítéssel élni, ha a színegyes Pistike beszól nekik. (Természetesen az lenne az ideális, ha a tanár ilyenkor kiderítené, MITŐL színegyes az a Pistike.)
        2. Tényleg nagyon sok szülő van (nyilván nem az itt vitázó felek), aki egyszerűen tojik arra, mit csinál a gyereke, éppen azért, mert az a puha, rószaszín kis drága csak addig volt neki érdekes, amíg meg nem szólalt, és ki nem derült, hogy ezzel az izével itt bizony foglalkozni kéne. Ezt a tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

        Kedvelés

      • Persze, hibázunk. De ki keres hibást egyáltalán? Amiről én írtam: a has- és fejfájás, az iskolai dolgok következménye, és én oldom. Nyilván a te gyerekeid belsővé tették az elvárásokat. Én mégis, tanárként is, szabad lélekként is, szülőként is ellene vagyok a préselésnek. Ez a bejegyzés erről szól. Ha elolvasod, miket csinál a fiam: ijesztő? Olyan nagy különbség ahhoz képest, amit szeretnél, hogy a te gyerekeid csináljanak? Engem lát olvasni,. tudja, hogy színházba járok, szívesen költök minőségre, és szenvedéllyel dolgozom. Rengeteg feladata van, amelyeket egyre okosabban csinál. A férjem itthon tartott tora előtt két napig együtt takarítottunk, úgy izgult, annyira együtt voltunk, hogy az élmény volt. És az apja mégis folyton nyomasztja, dorgálja.

        Én örülök, hogy életformája, hogy olvas. Hiszek benne. De ha nem olvasna, nem nyaggatnám. Elég triviális volt, hogy olvas: nincs tévénk. Erről beszélek, amikor a körülmények biztosításáról beszélek.

        A másik bajom, hogy a szülő nem ismeri el, hogy ő a hibás, és nem az iskola. De ki aggódik valóban a gyerek sorsáért? Az iskolán csak átmegy a gyerek, és akkor kell igazán, ha versenyhelyezett, kiváló, kitűnő. Nekünk a bukott is kell, a más is. Nagy különbség. Az iskola inkább hárítja a felelősséget, de a szülő, hiába hibáztatja az iskolát, hozza el a gyereké.t, ott marad a problémás gyerekkel. A szülőből nem lehet kiíratni a gyereket, és nem mondhat fel. A szülő sokkal komolyabban teljesít azzal, hogy szülő, érthetőbb a fájdalma és az elfogultsága is — ki védje meg a külvilággal szemben a gyereket?.

        A fiam megszökött elsőben egy társával, poénból, december 1-jén. És a magasságos Kiss János gyakorlóiskolában elhangzott a mondat: anyuka, ha kihívtuk volna a rendőrséget, és ez kikerül a sajtóba, lehúzhatjuk a rolót. Én pedig mondtam, hogy remélem, azért kihívják a rendőrséget, ha kell. Ha ezen múlik egy eltűnés, egy élet. Ne legyen illúziónk: az iskolát nem érdekli az egyes gyerek, a konkrét gyerek. Az eredmény, a kipréselt ötös érdekli, a sok gyerek átlaga, az olajozott működés, a tanárok munkafeltételei. Ez nem vád, ezt csak fontos, hogy tisztázzuk.

        Én nem hibázásból nem vagyok lelkes együtt-tanuló, és nem ezért nem járok be a tanárokhoz, annak ellenére, hogy jó volna szólni, hogy ne terheljék most annyira a fiamat (akinek a férjem nevelőapja volt). Nálunk nem olyanok a téli hajnalok, mint más, pláne autós családokban. De az igazgató biztosított a jóindulatáról, és ízlésem tiltja, hogy többet mondjak, kérjek.

        (Azért van annak valami bája, amikor a vélemények ütköztetése után az egyik fél kijelenti: nem egyetlen út van. Amúgy igaz.)

        Kedvelés

      • annyira tudtam, hogy ezzel fogod kezdeni Kedves Kovácsné:
        “ti nem vagytok szaranyák.”

        nincs humorérzéked, nem érted miről beszélünk.

        és én még dühös is vagyok rajtad keresztül a hasonlóan gondolkodó anyákra, mert nekem a teljes állásom, a sok gyerekem és a szaranyaságomból adódóan sosem lesz annyi eltöltött leckeírási/vagdosási/kifestősdi/varrogatósdi időm, mint nektek.

        és a hozzád hasonlóan, az iskola felé kiszolgáló személyzetként viselkedő szülők olyan szintű kényelmi szolgáltatást nyújtanak a kontraszelektált pedagógus társadalomnak, hogy innen persze, hogy egyenes az út oda, hogy ez a szint az
        etalon.

        persze nincs min csodálkozni, hiszen amikor bevezették a szöveges értékelést alsó tagozatban, akkor a szülők egyesülete (vagy kik) lázasan felemelték ez ellen a szavukat, mert féltették a jól belakott tekintélyelvű rendszert. úgy tűnik széles tömegek csak az ilyen típusú rendszert képesek értelmezni.

        bocsánat, nem akartam bántó lenni, csak ez a téma engem folyamatosan, napi szinten dühít (hiszen minden reggel láthatom, amikor én rohanok munkába, hogy hány és hány kedves szülő ér rá arra, hogy masszírozzon egyet valamelyik tanáron)

        Kedvelés

      • Csatlakozom 🙂 A kötelező olvasmányokat azért tudtam mindig, mert nekem kellett megkeresni a pincében a dobozokban, ha nem volt elöl. Tankönyveik meg nincsenek hálistennek.

        Kedvelés

      • Arról nem is beszélve, hogy a tanár azért (is) ad bizonyos feladatokat házinak, hogy a gyerek gyakoroljon, fel tudja mérni, mennyire tudja alkalmazni, amit az órán hallott, felmerüljenek benne kérdések, ha valami nem világos, tehát ez tulajdonképpen visszajelzés a tanárnak is és a gyereknek is. Nem baj, ha nem jó a házi, sőt. Az viszont baj, ha úgy jó, sőt, hibátlan, hogy a gyerek maga csak hibákkal tűzdelve tudta volna megcsinálni.

        Kedvelés

      • Nem ertek egyet a hazi feladat intezmenyevel alsoban, felsoben is korlatozottan, gimiben rendben.
        Jo erzesu csaladanya es csaladapa nem hozza haza a munkat.
        Szerencsetlen gyerekek reggel 8tol du.4ig benn rohadnak az iskolakban. Legyen eleg ennyi ido a tanulasra!

        Kedvelés

      • A házi feladatot nem én találtam ki, egyébként többnyire gimnáziumban tanítok, alsóban és felsőben keveset. Én sem szeretem, hogy a gyereknek heti harmincsok-negyven óra iskola mellett még otthon is rá kell dolgoznia, de a heti óraszámunk korlátozott, mint ahogy az is, hogy az adott negyvenöt percek alatt hány diákkal kell foglalkoznunk, meg az is, hogy x év heti y számú negyvenöt perces órája alatt honnan hova kell eljutni. A jelenlegi rendszer egy átlagos iskolában nem nagyon hagy más lehetőséget, mint hogy a gyerek otthon is foglalkozzon a tanulnivalóval. Ez aligha kérhető számon az egyes tanárokon, max annyi, hogy a mennyiségre és a minőségre figyeljen.

        Kedvelés

      • Ja, bocs, elkanyarodtam, az alsósokról akartam írni egy gondolatot: én azt látom az alsós tanítványaimon, hogy többen egészen másképp működnek az órán kívül végzett feladatoknál, sokuknak kifejezetten jót tesz, hogy nem órán, adott időn belül, “versenytársakkal” körülvéve foglalkoznak a tanultakkal. Valóban nem mindegyiküknél működik ez így, de sok ilyet látok.

        Kedvelés

      • általában van vele bajom. és a hiánya miatti nagyon komoly szankciókkal. elsős korában egyetlen alkalommal nem volt kész a házija és szöveges értékelésében ez szerepelt: házi feladata néha hiányos. nekem a néha az minimum két alkalom nem egy, de valószínűleg rosszul vagyok bekötve.

        aki szeretne otthon feladatot az kérhet.

        jelenleg a házi feladat az iskola meghosszabbított karja a békés otthonokban. a televizió-házifeladat-mikorérhazaanya háromszög igen jelentős sarkköve. és nem kéne, hogy az legyen.

        Kedvelés

      • Igen, abban teljesen egyetértek veled, hogy butaság túlzott jelentőséget tulajdonítani neki, és főleg nevetségesen szigorúan büntetni a hiányát, meg az is igaz, hogy belemászik az otthonba az iskola. Hát, ekörül is volna min elgondolkodni, de megint csak ott tartunk, hogy szét kellene bontani és újra összerakni az egész rendszert (én legalább is ott tartok, így, hogy továbbgondoltam).

        Kedvelés

      • Na, most meg nem látok válasz gombot a másik hozzászólásodnál, bocs, most jövök itt magam után többször is, de erre még szeretnék egyet szólni, aztán elhallgatok, tényleg:
        “hiszen minden reggel láthatom, amikor én rohanok munkába, hogy hány és hány kedves szülő ér rá arra, hogy masszírozzon egyet valamelyik tanáron”
        Nekem ez rettentő rosszul szokott esni, mint ahogy az is, amikor a diákok az orrom előtt szólnak be egymásnak, hogy “nyaliznak nekem”. Olyan bántó, nem is a dörgölődző szülőt vagy diákot éri leginkább a támadás, hanem a tanárt. Mintha én nem lennék képes vagy hajlandó a diák tudását, fejlődését értékelni, hanem helyette arra adnék jegyet, hogy megdicsérte-e a szoknyámat, vagy az anyukája szólt-e hozzám két kedves szót. Mintha bókokkal megvehető lennék. Mintha éheznék arra, hogy szóljanak hozzám pár kedves(nek szánt/tűnő) szót.
        Igen, tudom, sokan hajlanak el ettől, és sokaknál hat a jegyre a kedveskedés, de szerintem még többen vannak, akiknél nem, és rájuk (ránk) nézve nagyon bántó a feltételezés.

        Kedvelés

      • igen. megértem. reményem és hitem nem veszett még el abban, hogy helyes véleményt és értékelést adnak a tanárok ezektől az esetektől függetlenül.
        a tapasztalataim sajnos nagyon mást mutatnak.
        azon kívül nagyon nem felejtettem el azt, hogy velem milyen dolgok történtek, amikor iskolás voltam és gyerekeim hűen ismételgetik ezeket.

        (egy alkalommal elvették az osztálytársaim a papucsomat – alföldi!- és azt dobálták. az éppen terembe belépő ének tanárnő homlokán landolt. nagyon keményen meghurcoltak és csak engem. az egész tanári kar döntött az ügyben és egyik tanár sem kérdezett rá, hogy ez hogy is volt pontosan. a boszorkányégetés a mai iskolában is napi gyakorlat. az árulkodó gyerekeknek nem azt mondják, hogy nem szép dolog árulkodni és áskálódni, hanem folyamatosan, visszatérően kikérik ezeknek a gyerekeknek a véleményét. )

        Kedvelés

      • Igen, ez tényleg ronda, és számtalan ilyen történet van, én is láttam, közelről is. Aztán az ujjal mutogatók kikerülnek az iskolából, és folytatják a megerősített viselkedésmintát. Elszomorító, sőt.
        Azért vagyunk páran, és remélem, egyre többen, akik az árulkodás és egymásra mutogatás ellen szeretnénk nevelni, remélem, egyszer majd az ilyenek lesznek többségben, és ebbe az irányba változik a divat. Hogy ha valaki szól egyenesen, hogy nem csinált házit, az legyen rendben, és az, hogy valaki csinált házit, és közben besúgja a másikat, hogy az meg nem, ez nemhogy szégyellnivaló legyen, de meg se történhessen, ok és alkalom se legyen rá.

        Kedvelés

    • Azt mondta nekem anyósom a múltkor, hogy mennyire nem értett velem egyet, hogy hagytam a gyerekeket mindenfélét kipróbálni, és nem volt az, hogy amibe belekezdett végig kell csinálni. A lányom például járt szertornára, jazz balettre, dobolni, atletizált, röplabdázott, karatezott, modern táncolt és még sorolhatnám. Egyszerre, vagy egymás után. De hát egy kicsi gyerek honnan tudná kipróbálás nélkül eldönteni, hogy mi fogja érdekelni? Ráadásul volt értelme is, most lazán fel tud készülni egy emelt tesi érettségire. A fiam focizott, táncolt, kapuerázott, gitározott, kicsit zongorázott, magától megtanult két programnyelvet, ifjúság segítő önkéntes volt stb. Közben közgáz szakközépben megnyert egy OSZTV-t, most meg informatikusnak tanul egyetemen, közben csinálja a mérlegképest. De tudta mit akar csinálni, mert mindent kipróbálhatott, ami megtetszett neki.
      Én nem voltam biztos abban, hogy ez így jó lesz, csak azt tudtam, hogy engem mennyire idegesített a “végig kell csinálni” szemlélet gyerekkoromban, és mennyit vitatkoztam ezen akkor anyukámmal.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Tényleg, ezt milyen sokszor hallani, hogy nem lehet abbahagyni az oboát/szabadfogású birkózást/sakkszakkört! Hogy kitartás, éljen Szálasi! Egy egész kicsi gyereknek. Mert az anyja azt akarta, hogy oboista (van ilyen szó?) legyen.

        Kedvelés

      • Szerintem nem is lehet kitartásra nevelni. Vagy van valakiben, vagy nincs. Esetleg lehet, csak belém nem sikerült? És ez hiba? Néha megnehezítette az életemet az igaz, de nem tudtam volna másként élni. Kíváncsi voltam milyen gyárban dolgozni, hát elmentem. ( nagyon unalmas). Aztán dolgoztam boltban, multinál, közepes magyar cégnél. Végeztem fizikai munkát, adminisztrációt. Voltam főnök, beosztott, most meg szakmát tanítok, gyanítom, míg rá nem unok. Laktunk az ország keleti részén, közepén, most a nyugati végeken. Házban kerttel, kis társasházban, panelben. Ezeket a vágyakat neveléssel lehet befolyásolni vajon?

        Kedvelés

      • Épp most aktuális téma nálunk, mert nem akarnak már úszni járni. Most sokat hiányoztak, mert betegek voltak, és valahogy kijöttek a lendületből. Végül annyiban maradtunk, hogy leússzák, ami már úgyis be lett fizetve, aztán ha akkor sem akarják, nem kell folytatni. Majd találunk mást, vagy valami. Azért bízom benne, hogy ha sikerül rendszeresen járni, újra dolgozni kezd bennük az a valami, ami másfél évig vitte őket usziba.
        Az én gyerekkoromban nem volt ennyi lehetőség, meg választék, csak amit az iskola adni tudott, az volt. De mást azért tanítottak bicajozni a szülei, görkoriztak, jégre is vitték őket – minket nem. Most nálunk inkább az van, hogy próbáljanak sokfélét. Vannak dolgok, amikre egy felnőtt már nehezebben szánja rá magát, míg ebben a kisiskolás korban, maikor a mozgás amúgy is lételem, minden ügyesebben és kónnyebben megy még.

        Kedvelés

      • Persze, ebben igazad van. Egy-két dolgot az én gyerekeim is kipróbáltak, és nem csináltattam velük végig olyat, amit nyilvánvalóan utáltak, vagy szemmel láthatóan semmiféle affinitásuk nem volt hozzá (ilyen volt pl. a nagyobbiknak a balett , a kisebbiknek pedig a művészi torna, ezeket két-három próbálkozás után kölcsönös megegyezéssel hagytuk a fenébe (: ). Azt viszont nem tudom helyeselni, ha félgőzzel csinálnak valamit. Akkor inkább tényleg csináljanak valami mást. Egy évben egyszer-kétszer el lehet játszani, hogy “ma nincs kedvem edzésre menni, mert csak”, ez a fajta kis kitérő üdítő, sőt, hasznos lehet, csak rendszert nincs értelme csinálni belőle. Vagy csinálja jól és csinálja végig, vagy ne csinálja, de ne csessze el se a pénzemet, se az időmet olyasmire, amit nem gondol komolyan.

        Kedvelés

      • Talán azért, mert nekünk gyerekkorunkban (nekem és férjemnek) mindent magunknak kellett megtalálnunk (könyvek, filmek, kiállítások, sport, iskola stb.) nekünk az volt az elvünk, hogy mi mindent, ami akkoriban lehetséges volt megmutatunk a gyerekeknek, aztán majd döntenek, mit szeretnének. A rendszerváltáskor voltak általános iskolások, minden nagyon bizonytalan volt, egy dologban voltunk biztosak, hogy nyelvtudás nélkül semmire sem mennek, ezért ebből nem engedtünk (de hogy ők is motiváltak legyenek 🙂 hónapokon keresztül szerveztük a cserenyaralást, meg két tannyelvű gimi) így akár akarták, akár nem, mire leérettségiztek mindegyik +2 nyelven beszélt.
        De a nyelvtanuláson kívül, semmit sem volt kötelező végigcsinálni:-)

        Kedvelés

      • ez nálunk is ilyesmi volt. nagyon gáz mondat, de én valamennyire hálás vgayok, hogy akkor rugdaltak és basztattak, mert másképp tényleg csak lógtam volna, és most megnézhetném magam. mivel kvázi mindent utáltam, ami kötelező, nyilván nyelvórára se volt kedvem menni, pláne végigülni, biztos azt is lehet másképp csinálni, de nálunk éppen nem csinálták másképp, és a szüleim azt mondták, hogy le van szarva, hogy én erről mit gondolok, nyelveket tudni kell. egyébként sajnos vagy sem, ez igaz is. a többi tárgynál nem érdekel, hogy most tényleg keveset tudok abból, amit a suliban tanultam, mert tényleg le se szartam, hogy mi folyik ott, de a nyelvtanulás szerintem más, annak közvetlen haszna van az életben, sőt alapfeltétel, míg a fizika nem az. és nem olyan, hogy majd megtanulod később, ha kell szerintem, mert én már most kínnal-keservvel veszem rá magam bármilyen tanulásra, pedig ha akarnám lenne rá időm, és még csak hat éve érettségiztem. és mégis, örülök, hogy ezen ha nem is túlvagyok, de nehezén azért igen, most már csak úton-útfélen tanulok németet meg angolt, a gyakorlatban, és nem kell magolnom, mert már tudok annyira.
        ami meg a zene és sport különórákat illeti, na speciel ez tényleg olyan, hogy csak kedv kell hozzá, és simán lehet felnőttkorban is. én is tavaly kezdtem sportolni és fedeztem fel, hogy minőségi különbség így élni, és nyomásra sose sikerült. sőt, talán a gyereknek – legalábbis így éltem meg akkor – ez csak egy plusz óra a suli mellett, plusz követelmény, míg felnőttkorban pont lehet üdítő kikapcsolódás a sport vagy a zene a munka mellett, hobbi amit szívesen űzünk, és nem “különóra”.
        egyébként marha dühös vagyok a sulimra meg a családi értékeimre, mert mostanában rendre derül ki, hogy a mindig is hülye kis kettes dórika totál szívesen matekozik így hat évvel az érettségi után. csak nálunk az volt a szólam, hogy úgyis mindenki hülye volt matekból a családban, abból lehetsz, de magyarból nem, én meg ezzel valószínűleg simán felmentve éreztem magam egy tantárgyból. ami aztán húzta is magával az összes többi reál tárgyat is, csak mostanában kezdek rájönni, hogy basszus, nekem ez megy, ha pl munkához kell, vagy csak így viccből.

        Kedvelés

      • Ez a felnőtt érettség, iskolából való szabadulás, amiről írsz, nekem a futásban adott szárnyakat, de épp lehet a nyelvtanulásban is. Nagyon renitens idegennyelvi antitalentum voltam, annyira be voltam zárva a magyar nyelvembe, amiből meg penge voltam kiskoromtól. Van egyetemi angoltanári diplomám, de hát kínkeservvel lett. Viszont egy évet jártam most a Francia Intézetbe, belevágtam, és milyen jó volt, üdítő (nyilván a három gyerek után, amikor volt egy kis kátyú a gyeses létemben).

        És ragadt rám a német is. Meg a művészet, és a komolyzene is kinyílt. Bármi lehetsz, bármikor tanulhatsz, ha van egy kis időd munka mellett. Úgy írsz, mintha negyvennyolc éves lennél.

        Kedvelés

      • nos, nem igazán úgy hangzott. /ezt kettővel lejjebb, de oda nem lehet hozzászólni/. mindegy, majd levélben/face-n kifejtem, mert ez igazán nem jól esett, de nem akarok itt nyilvánosan hőzöngeni 🙂

        Kedvelés

      • A nyelvtanulásról és a tanulásról általában én is így gondolkodom. Tizenkét éve tanítok egyetemen. Folyton elmondom a diákoknak, hogy szaktudás és nyelvtudás nélkül semmire nem mennek az életben. Nem keménykedem. Csak mondom nekik. Van, akinek lehet mondani, és van, akinek nem. Később, amikor találkozgattam velük, akik tanultak, megköszönték azt, amit tanítottam nekik, és amire felhívtam a figyelmüket. Akik nem tanultak, meg sokan sírnak, és mindent és mindenkit okolnak, hogy nekik nem jött össze semmi az életben. És igen, vannak dolgok, amik nem tetszenek, mégis meg kell csinálni. A focibajnokok is úgy lesznek… ja… ez nem jó példa…

        Kedvelés

      • Mi a nyelvórákban nem bíztunk, azaz nem hittük azt, hogy egy-egy német óra (mi valahogy akkor azt gondoltuk, hogy a német nyelv lesz Magyarországon a “kötelező”) elég motivációt jelenthet. Ezért “találtuk ki” a cserenyaralást (a szívem szakadt meg, de 10 éves koruktól elküldtük őket, meg onnét is jöttek gyerekek) A két tannyelvűben meg nincs mese, “tudni” kell a nyelvet, mert különben nem tudod a földrajzot sem:)
        Így többé-kevésbé “észrevétlenül” lettek “kényszerítve”

        Kedvelés

  34. Elmesélném a kedvenc tanárom módszerét. Gimnázium. Spec matek. (Motiváció diák és tanár részéről vitán felül megvolt.)
    Amikor bejött a terembe, állva köszöntöttük egymást. Ezután leült, és vele együtt mindenki leülhetett, aki minden leckével kész volt. Ha valami nem volt meg, állni kellett. És akkor szépen ment sorba, megkérdezte, hogy mi nem sikerült. Nem volt szégyen, ha valami nem ment, ilyen a matematika. Volt, hogy mindenki állva maradt, olyan nehéz volt valamelyik feladat.
    Meg kellett magyaráznunk, hogy miért nem tudtuk megoldani a feladatot. Hol akadtunk el. Néhány alkalommal azt is mondhattuk, hogy elfelejtettük, vagy nem volt időnk. Kb. lehetett érezni, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. Persze, ha valaki pofátlan volt, vagy szándékosan tette a hülyét, akkor repült a kis egyes. Ilyesmire ritkán került sor. Gyorsan megtanultuk, hogy érdemes őszintének lenni.
    Nemsokára, amikor állva maradtam, nem úgy éreztem, hogy megaláznak, és a tanár tekintélyével állok szemben, hanem úgy, hogy “ma a matematika nyert, de ha tanulok, holnap fordulhat a kocka”.
    A lecke megbeszélése után még lehetett kérdezni az előző órai anyaggal kapcsolatban. Végül, amikor nem volt több kérdés, jöhetett egy röpdoga vagy mentünk tovább.
    A nagydolgozatokon kivétel nélkül öt feladatot kaptunk másfél órára. Csak teljesen megoldott feladat számított. Az értékelés: 0 megoldott feladat 1-es, 1 megoldott feladat 2-es … 4 m. f. 5-ös és 5 megoldott feladat két ötös.
    A félév végi jegy pedig nem pusztán az átlagból állt elő, hanem a tanárunk figyelembe vette a fejlődést, a kis- és nagyjegyeket, az órai teljesítményt. Kb. lehetett tudni, de voltak meglepetések – és általában ezek úgy voltak meglepetések, hogy motiváltak a még jobb teljesítményre.

    Mindezt azért írtam le, mert látszólag külső kényszerek kemény rendszerének tűnik, de mi hamar átalakítottuk minden elemét belső motivációvá. Senki nem panaszkodott, egyértelműen őt tartottuk a legjobb tanárunknak.

    Keserű tapasztalat, hogy később, egyetem alatt vállaltam korrepetálást, és próbáltam e módszer elemeit használni. Sajnos egy alap motiváltsági szint alatt nem működik…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nyilván volt itt valami személyes varázs meg évtizedes rutin is, ami az osztályteremben, intézményesen használt módszerrel működött, és egymást is húztátok fölfelé. Szerintem ez a konzervatív hozzáállásnak nagyon szép, a lehetőségek határáig belsővé vált (identitás, megküzdés, fejlődés) motiváció, és nincs benne semmi igazságtalan. Tudom rólad, hogy harmincas vagy: ma és a kisebbeknél tényleg nem lehet elvárni a tanulás mint absztrakt tevékenység iránti automatikus lelkesedést. És tényleg fáj a hasuk.

      Én egyébként egy ötödikes osztályról írtam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Amúgy teljesen megértem, amiről írsz. Unokahúgomnak (elsős általános iskolás) volt nyílt napja. Ő a vigyázzban ülős jó tanulók közé tartozik (majd csak kinövi), és már mesélt a piros pontok és elefántok rendszeréről. Piros pontot lehet kapni szorgalomért, jelentkezésért stb. Öt piros pont ér egy elefántot. Az osztályteremben kinn voltak az elefántok a falon. Ő 13 elefánttal holtversenyben volt az übereminens csajjal, állandóan őt emlegette.
        És itt a rendszer nagy hibája: volt olyan gyerek, akinek egyetlen elefántja sem volt. Csendesebb, nem annyira aktív, alig jelentkezik, de hát, ő ilyen. No már most, ha nekem egyetlen elefántom se lenne, és látnám, hogy 13 táján zajlik a “vérre menő küzdelem”, az ég adta világon semmi nem motiválna, hogy beszálljak. És itt gondolom, hogy a tanár feladata lenne az, hogy ha már elefántozik, addig ne nyugodjon, amíg elefántügyileg kiegyenlítettebb nem lesz a mezőny.
        A gimis példát csak azért hoztam, hogy szerintem kellően motivált diákokkal a külső és belső kényszerek egymásba mehetnek át. A motiváció hiányával sajnos nem tudok mit kezdeni. Egyebek mellett ezért nem mentem tanárnak 🙂

        Kedvelés

      • Erről eszembe jutott a gyerekeim nagyon szuper elsős tanító nénije. Aki valami jót csinált, az választhatott képecskék közül, amit ki lehetett színezni. Aki rosszat tett, az egy boszorkány képet kapott. Ebből nem volt versengés, csak beragaszthatták egy füzetbe. Egyszer nevetve mesélte nekem, hogy a fiam elrontotta a játékot, mert ha jót csinált, mindig boszit kért, és utána már a többiek is.
        De ez még 99-ben volt, amikor a gyerekek az utolsó nagy betűt második osztály végére tanulták meg. Nem volt házi, a táska az iskolában maradt, ha a gyerekek elfáradtak kimentek az udvarra, és az órát később tartották meg. Elsőben volt fektető a teremben, hogy amelyik gyerek elálmosodik le tudjon feküdni stb. És ez sima állami iskolában volt.
        Később mesélték a tanítók, hogy már nem csinálhatják így, olvasást is másik módszerrel kell tanítani. Pedig én azt látom, hogy a gyerekeimmel ők fogadtatták el az iskolát, nagyon szerették őket.

        Kedvelés

      • Ilyen iskolát még én is láttam a 90-es években (ráadásul egy kis faluban)
        Nem értem hova kell rohanni, ha a szülő tudja, a tanár tudja, a gyerek elszenvedi, miért nem hallja meg ezt senki. Tényleg már itt tartunk?

        Kedvelés

  35. Huh de sokat tudnék írni erről, hisz épp iskola előtt állunk, sokat beszélgetünk, előadásokat hallgatunk, olvasgatunk a témában. Én egész jól elvoltam az iskolában, persze sok tudás nem maradt meg, no de legalább frusztráltság sem, ahogy a férjemben. Ő az a mélyebb, lassabb tempójú ember (gyerek) és hát a falusi iskolában mindig lemaradt, beskatulya, rossz jegyek stb követték és frusztrálták a legvégsőkig. Mai napig nagyon mélyen ülnek ezek benne, irtózik a tanulástól és most tanulja élvezni az olvasást, melynek a szeretetét, örömét elvették tőle… Egész gyermekkorában arra gondolt elmondása szerint hogy hogyan fogja ő az ő fiát tanítani és teszi is, gyönyörű ösztönösséggel játékosan. Hihetetlen milyen mély a fájdalom és a megbántottság, hogy sokáig tényleg elhitte (és hiszi is néha még ma is) hogy ő nem tudja, erre ő nem képes stb. És akkor megnéztünk pár Waldorf órát és újra iskolás szeretne lenni, de még én is, aki eddig is szerettem a könyveket, tanulni. És kérdem én miért nem így csinálják máshol is? hogy szórakoztató és élvezet legyen a tanulás! Mégis az oviban én is azt látom hogy a szülők morognak “grrr nem fejlesztik itt eléggé a gyerekem, nem ezt ígérték” stb, (nem waldorf, de jó kis ovi) én meg csak ülök ölbetett kézzel és gyönyörködöm a fiam játékában…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  36. Háááát, bevallom, nem tudtam végigolvasni a kommenteket. (Igyekszem elolvasom őket.)

    A bedarálásról: Tomi nagyon jól tanult 11-12 éves koráig. (Sok 5-öst hozott haza. Meg 4-est is.) Aztán jött pár dolog, ami felkavarta az életünket, köztük az övét is. Most 10.-es, félévkor 6 tárgyból bukott. És nem érdekli. És nem tanul. Azt mondja, nem tud tanulni, nem megy a fejébe semmi. Ha rádörrenek, akár órákig is képes méla undorral az arcán a könyvek lapjait bámulni. Igen, én adom fel hamarabb.
    Tavaly, amikor a baleset után pár hónapig csak az ágy és a fürdőszoba között ingáztam (és a férjem külföldön dolgozott), ő látott el engem és a 4 éves ikertestvéreit. Fél 6-kor kelt az egész csapat, vitte őket oviba, aztán ment suliba. Onnan haza, ismét ovi, ismét haza, később bevásárlás. (A nagybevásárlásokat segítők intézték.) Tomi mosott, főzött, takarított, gyerekeket nevelt. És most, egy óriási nullának képzeli magát, mert nem képes az iskolában teljesíteni. Nem tudom, mikor változott, de náluk nem x.51-nél fordul a kocka. Bukott 1.83-mal is. A tanár döntése? Tehetetlenül nézem…nevelési tanácsadóba járunk, ahol közölték pár teszt után, legalább nem pszichiátriai eset. Tudom. És? Ettől még zéró az önértékelése. Én sem segítek neki, nekem is gyomorgörcsöm van. Pedig messze még az év vége. De elmúlt 16 éves, nem körzeti suliba jár, csak rontja a statisztikát…mi lesz így vele? Váltani kell, mielőtt kiraknák? Ugyanúgy, mint a pasit? Vagy örüljünk, ennek már az összes hibáját ismerjük, becsüljük meg, a következő még ennél is rosszabb lehet?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Babyteve,még a keresztnév is egyezik. Mintha én Tomimról szólna. Ő is 10.-es, hétből állt bukásra, végül háromból bukott. Nem megy a fejébe azt mondja, én azt látom nem is ül le tanulni. Nálunk hatalmas volt már a feszültség,mert csesztettem naphosszat,persze nulla eredménnyel. Most hagyom, de nem tudom mi a megoldás. Jól érzi ebben a suliban magát,csak nem motiválja semmi. Anyósom szerint üljek le vele tanulni:O

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ismerek én is ilyen Tomikat. Így kapásból hármat (valójában sokkal többet). 18 évesek. Idén érettségiznek. Órákon soha nem szólalnak meg. Reggelente gyakran “elalszanak”. A füzeteik, könyveik folyton bújócskát játszanak. A mihezkezdeszmagaddal kérdésre megvonják a vállukat. A miérdekel kérdésre udvariasan hallgatnak. Az anyukák minden szülői értekezletre előre begyakorolt bűnbánó arckifejezéssel mennek el. Tanáraik lemondtak róluk. Egyikük azért nem buktatta meg őket, mert úgysem segíthet már rajtuk semmi…. Egyikük remek néptáncos, a másik csodálatosan, érzékenyen rajzol és nagyszerű zenész, a harmadik tehetséges színjátszó. És van néhány nevelő, aki hiszi: biztos lesz belőlük “valaki”.

        Kedvelés

      • Igen, ŐTomi is tehetséges, informatikából 5ös volt az utolsó ECDL modul max. pontos lett. Minden itthoni pc-s kütyüt ő szerel, old meg, ha problémás a laptopom, mindent pik-pak. 2. tehetsége: kb.4 éve ő csinálja a sulirádiót, volt pár kisebb fellépése, meg egy nagyobb (akkor még megvolt a nagynevű DJ ismerős, aki segíthetett volna, ma már ezt nem teszi, biztosan fél a kunkorenciától. 😀 ) De így sem tűnik el a süllyesztőben, a netre teszi fel folyamatosan a számait, ennek köszönhetően pl. február végén lesz állítólag egy remix kislemeze, vmi német cég szponzorálja, és ki is adják. E melett meg a vendéglátás í8konkrétan cukrászat) felé kacsintgat, mert hiába nem akar elmenni ő sem ebből a suliból, de traccspartyzni nem a suliban kéne, és megélni is meg kell valamiből, amíg ünnepelt dj nem lesz. 😀

        Kedvelés

      • Én leültem vele tanulni. De így sem történt semmi. Érthetetlen. Totál blokkol.
        Én 1x éreztem ilyet, Németországban, kint voltam egy hónapig, csont egyedül, 3 német szóval. Az egy hónap alatt 1000 szót tanultam meg, névelő nélkül (kiakadtam azon, hogy a kanál-kés-villa 3 különböző nemű náluk), jelen idő, egyes szám első személyben beszéltem pár napig. Aztán E/2., 3, T/1, múlt idő. jövő idő ma is kissé egyedi módon, de megy. 😀 És utána hiába próbálkoztam a következő 30-as csoporttal, egyetlenegy szó sem ment bele az agyamba. Már első próbálkozásnál nem tudtam visszamondani magyarról németre. 😦 Telítődtem.
        Talán ez lehet velük is? De nálam elég intenzív tanulás volt előtte…és Tominál azért ezt nem mondanám. És nem is lenne baj, ha otthon nem tanulna, ha figyel az órán, már fél siker. De ott is csak alszik…

        Kedvelés

  37. “csak az olvassa
    – február 12, 2013 – 20:18 szerint:
    És apukáddal mi a helyzet? Bocs, csak a gyerek teljes felelőssége, jövője, szorgalma az anyák nyakába van varrva, és nagyrészt erről szól a blog”

    Elváltak 6 éves koromban, nem sűrűn láttam azután. Anyám egyedül nevelt minket. De nem raktam a teljes felelősséget a nyakába, mert az én hozzáállásommal is gond volt, nem érdekelt az egész.
    Csak lehet, hogy nem kellett volna ennyire rám hagyni, mert egy gyerek nem mindig képes felmérni a hosszútávú következményeit a cselekedeteinek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  40. jaj, de jó bejegyzés és haj, de sok komment 🙂

    én meghasonulva 🙂 egyrészt szülőként hasonlóan gondolom, leszámítva, hogy bazi nehéz bizonyos reflexeket leépíteni, másrészt tanárként néha bizony szembe jön az, hogy a diák szeretné azt a bizonyos poroszos módszert, mert (a szülő szócsöveként) azt tartja eredményesnek és jónak
    illetve azt sem bírom, sajnos, hogy én legyek a végletekig kreatív, megértő és ötletes, hogy motiváljam és lekössem a figyelmüket. nem megy mindig, sajnos, van olyan, akinek masszívan pszichológusra volna szüksége, és azzal bizony én nem tudok mit kezdeni, akármilyen színes vagyok, akármilyen jó, akkor sem megy

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  41. Az én gyerekeim soha nem jártak máshova, mint Waldorfba. Annak idején ehhez ovit kellett alapítani, aztán meg az iskolához elköltözni. Nagy áldozat, időben, pénzben, munkában. Most látom, más iskoláknál is, mennyire döglődik a rendszer sajnos, nem tudom, a gyerekeim meddig tudnak még oda járni. Egyébként 18, 16 és 11. Szerintem én ennél nagyobbat nem adhattam nekik. Megtanították őket gondolkodni, és elviselik tőlük azt, hogy mindenki másképp egyforma 🙂 A kamaszok szemtelenségét – nyilván határok között – élettani jelenségnek tekintik, és megpróbálják kreativitásba fordítani. Nagyon komolyan működik a szolidaritás a gyerekek között is. Nekem pl. a középső, szép, szőke, kékszemű leányzó, olyan, mintha kettőig nem tudna számolni; viszont ő az osztály legjobbja matekból meg fizikából 😀 irigykedik a többszörös diszes osztálytársra, aki fafaragáson már azelőtt mindent tud, mielőtt a tanár elmondta volna.
    És hát nincs fölöttük üvegbúra, ahogy ezt sokan felróják. Ugyanúgy van becsempészett pia az osztálykiránduláson, meg füvezés, meg heveny szerelmi élet, meg néha utálnak minket szülőket, ha azt mondjuk, hogy egy hétvégére három házibuli már kicsit sok.
    Viszont, ha pl. az én valamelyik gyerekem unatkozik az órán, akkor szünetben megkeresi a tanárt, és beszél vele, hogy “Izé bácsi, ezt nem lehetne másképp, mert ez így engem marhára nem érdekel” – és horribile dictu még azt is elfogadja, ha Izé bácsi azt mondja, hogy nem lehet másképp, le kell ülni és megtanulni. Itthoni közös tanulás mindháromnál, érdekes módon, akkor volt, mikor a szorzótáblát tanulták, akkor volt, hogy itthon is naponta egyszer hangosan el kellett mondani együtt, nagyon utálták. Én is.
    Látom a hibákat is, ezt is csak emberek csinálják, és nincs összehasonlítási alapom, csak a tágabb családban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  42. ÚÚÚ, köszönöm az eredeti bejegyzést és nagyon örültem neki, hogy a fiad tulajdonságait és érdeklődést így leírod! (egyébként nagyon helyes!)Öröm, mert minden szülőnek így kellene látnia a gyermekét! Mivel sok szülő saját “lelki vermében és sötétségében ” él, nem meri önmagát és gyermekék se más oldalról megfigyelni. Nem meri átélni a pillanatokat, csak az ELVÁRÁsokat kutatja és azokat akarja görcsösen teljesíteni.
    Én is pedagógus voltam, vagyok.. 10 évet tanítottam alsóban, az első pár évben voltak néha mellényúlásaim bevallom, de aztán értem én is!! Elkövettem hülye osztályzást vagy épp barom szülőértekezletet tartottam -pl. fontos az alvás és feküdjenek le időben a mese olvasás után… közben meg 4 gyerek is egy szoba- konyhás kis lakrészen nyomorgott és nem is volt nagyon könyvük és agresszív háttér volt…..— tehát utólag látva hibákat követtem el… Nos aztán én is anya lettem és felfordult a világ!
    A jelenlegi oktatás elavult követelőző, buta , önállótlan választópolgárokat akar sok esetben nevelni. Nem veszi figyelembe, hogy a társadalom mennyire szétzilált és a szülők, patchwork családok, egyedül nevel szülők , nevelőszülők, nagyszülők milyen nevelési hátteret biztosítanak a gyereknek. A lelkükkel, érzéseikkel, körülményeikkel nem igen tudnak foglalkozni!!!
    Mit történt a családban, voltak e változások, stresszhelyzetek,— szomorúan jegyzem , hogy a haláleset a családban, születés, költözés, betegségek, DE bármi változásnak minősül! ( a ti pedagógusotoknak nálatok most különösen több figyelmet kellet volna fordítania tapintatra, a gyász feldolgozásra, nem pedig a pontokra kiéleződni, de hát ehhez más is kell..

    Csapongok mert ez a téma olyan tág és olyan kusza Magyarország szinte minden iskolájában.
    És vegyünk egy átlagos képességű gyereket, aki szorong, küzd, számolgat szegényke és azt érzi, hogy alig tudja teljesíteni az elvárásokat és lemarad, ha időben nem tesz valamit, sőt a kedvenc tantárgyaira nincs is elég idő,de a a NEM ÁTLAGOS KÉPESSÉGŰVEL mi lesz??
    Fejlesztő pedagógusként azt láttam, hogy a toleranciát még papucsállatka formájában sem nagyon ismerik a pedagógusok. elismerni, hogy van aki diszes??? Annak ugye segítség és motiváció kellene és elfogadás, szeretet.
    Nem lovalom bele magam….
    A fiam most 7,5 éves tavaly én is gyomorgörcsösen agyaltam melyik iskolát is válasszam, ahol én tanítok…???- vagy az egész napos másikat, amivel nem értek egyet?? Nos az élet megoldotta, mert Angliában kezdte a sulit és én itthon tanítom..( megjegyzem, ha szabad :akinek kell segítek az itthon oktatásban..) Most örülök, mert a kis zárkózott fiam felszabadult és nem erős követelmény rendszerben van és mindennap van valami téma ami érdekli. Remélem érdeklődése és a világra való nyitottsága sokáig fennmarad. Hogy mi lesz, ha haza mennénk? Nem tudom? Hiszek a mesékben!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  44. Visszajelzés: mindenki igyon kávét | csak az olvassa

  45. Ebben a pillanatban jöttek haza az ötödikes gyerek kötelező olvasmányai (Waldorf), választható sokból a Fecskék és Fruskákat meg a Mildi meséit – minden lányos anyukának ajánlom, akár saját olvasásra is, ifjabb Gaál Mózes írta még az első nagy háború előtt, gyönyörű könyv) választotta, próbáltam rádumálni a Tom Sawyer-re is is, de azt mondta, az fiús. Most az a dilemma, hogy feltornyozta magának az itthon található Durrell összest, az Úr sötét anyagai trilógiát, a tanítónénije által kedvelt, de általam nem sokra tartott Váratlan utazás könyveket, meg pár Fekete Istvánt, és párhuzamosan olvas öt könyvet. Bár ennél nagyobb baja soha ne legyen. Amit nem örömmel kell csinálni, az a portörlés meg az egerek és patkányok etetése és almozása, meg lassan a karácsonyfát se ártana leszedni…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  46. kedves Kovácsné!

    “Szerintem a szülő legnagyobb felelőssége “….
    “Ezek az elvárások egyelőre nyilván az enyémek,”
    “de ezeket a gyerekek érdeklődédének, képességeinek figyelembe vételével alakítom ki, nem csak úgy hasraütésre”
    “viszont innentől megkövetelem”
    “ahol megint csak meg fogjuk tőle követelni, hogy a vonatkozó követelményeknek maximálisan tegyen eleget ”
    “Nem várom el tőle, hogy csillagos ötös legyen matekból, de azt igen, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a dologból, amit normális mértékű tanulás és odafigyelés mellett lehetséges. ”

    köszönöm hogy árnyaltad az előzőeket.

    nyilván szaranyaságomból adódik, hogy most sem tetszik.

    üdv.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  47. Szívemből szólt az írás, valami hasonlót én is írhattam volna. A fiam idén lesz 26 éves, éppen a második diplomáját szerzi meg a nyáron. Először egy elit iskolába járt – csak mert a nagymamája egy percre lakott az iskolától -, ahonnan harmadikos korában elvittük, mivel pszichoszomatikus alapon olyan hangszál-problémája lett a szorongástól, amire a foniáter azt mondta, ha nem váltunk iskolát, akkor operálás lesz a dolog vége. Ezért elvittük egy liberális szellemű alapítványi iskolába (6+6). Problémák kezdetben itt is akadtak (kétszer bukott is) kezdetben, de az iskola arra törekedett, hogy fejlessze azokat a képességeit, amiben kiváló teljesítményt tud nyújtani. De még ebben az igazán kiváló iskolában is csodálkoztak azon, hogy miért nem izgatom magamat amiatt, hogy bizonyos tantárgyakból szinte csak átbukdácsol a következő évre. Azért nem izgattam magam, mert tisztában voltam a képességeivel, tisztában voltam azzal, hogy időben “beérik”, és meg fogja állni helyét az életben. Ezért nem piszkáltam az eredményivel, hanem hagytam, hogy fejlődjön a maga útján, és ez a taktika bejött. Azon túl, hogy a második diplomáját szerzi, a saját maga elhatározása alapján kőkemény önkéntes munkát végez részben a beteg, részben a cigány gyerekek életének megkönnyítése érdekében.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  48. Abban az “minta”gimnáziumban, ahol a fiam érettségizett, a tesitanárnál is voltam fogadóórán, mert beírta az ellenőrzőbe, vegyek hajpántot a gyereknek, mert a szemébe lóg a haja, futás, és egyéb sporttevékenység közben balesetveszélyt jelent. Nagyon mélyen rezonáltam, megvettem, de helyette nem tudtam bemenni az órára, és felvenni. “Gyerek” amúgy egy tündér, de vannak dolgok, amiben fafejű, ez is ilyen volt. (OKTV helyezések, nyelvvizsgák, különóra nélkül, simán besétált az egyetemre, ott is tanul)
    Hat év hecpeckedés után (ebből közel egy év sportbaleset, műtétek miatt tesi ügyben kiesett) fiam az utolsó tesióra első 2 percrére felvette azt az ótvar fejpántot, megtapsolták, tanár mosolygott.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  49. A cikk, a szerző engedélyével, amit ismételten nagyon köszönök, felkerült az osztalyfonok.hu honlapra (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1188), a virtuális szülői értekezlet sorozat 4. darabjaként. Roppant érdekesek a kommentek itt! Jó lenne, ha a honlapon is reagálnátok! Minél provokatívabban, annál jobb. Szeretném végre a pedagógusokat is szóra bírni ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, meg kell mondanom: nem megy túl könnyen. Az egész sorozatot azért indítottuk, mert egyre több szülői panasz érkezett az Üzenő rovatunkba.
    Más. A Waldorfról csak annyit, hogy segít megőrizni a gyerekek lelkének az egészségét. Az én negyedik unokám a középiskolában lett waldorfos, és nagyon jók a tapasztalataink. Míg az általános iskolában, (ahol szerették, és nem volt vele különösebb gond) tele volt stresszel, itt most boldog, kibontakozik, büszke az iskolájára, és közben rengeteget tanul. Olyan motivált, hogy szinte hihetetlen. Tudom, hogy nem mindegyik Waldorf iskola egyforma színvonalú, de ez a Pesthidegkúti Waldorf egészen kitűnő.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Köszönöm a publikációs lehetőséget! Büszke vagyok rá, meg is osztottam a facebookon, és nagyon tetszik a sorozat előző része is, amelyet a nagymama írt, nagyon hasonló értékrenddel és kritikával. Sokan vagyunk tanárok, és igen, kommenteljünk ott is!

      A (Dehogynem.) mondatot a cikk végén gondolatébresztő provokációnak szántam. Egyébként arra utalok vele — itt elárulom –, hogy én magam hogy kiteljesedtem a bloggal, ez micsoda folyamatos flow, hála az értő olvasóimnak, és így már a tűzhelytisztítás, csekkbefizetés meg se kottyan. Ha hagyjuk a gyerekeinket, elegáns nagyvonalúsággal, hogy ne kelljen mindenből szigorúan teljesíteniük, talán támogatjuk is őket a kiteljesedésben, akkor hamar megtalálják, amire születtek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  50. Engem azért csak nem hagy nyugodni, hogy miért mondják azt a pedagógusok, hogy rossz a rendszer, de nem az ő “dolguk” ezen változtatni. De akkor kié? A szülők feladata lenne, hogy változást idézzenek elő egy olyan rendszerben, amihez a többségük semmit sem konyít? Vagy a közoktatás különféle szintű hivatalaiban ülők dolga lenne, akik nem gyakran látnak bele a gyakorlatban felmerülő problémákba, mert ott sincsenek az iskolákban (a hozzájuk érkező számok pedig semmi ilyesmiről nem szólnak)? Miért nem tudják ezt felvállalni a saját bevallásuk szerint rossz rendszerrel birkózó tanárok? Van erre valamiféle fórum? Ha nincs, kire várunk, hogy legyen? Miért mondják a tanárok, hogy tehetetlenek? Ezt valaki nagyon alaposan magyarázza el nekem, mert nem értem. Az én eszem szerint ők lennének a leginkább kompetens személyek.
    De valójában most már késő is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon nagymértékű összefogásra lenne szükség, és mindenki félti a megélhetését. Dióhéjban. Az előbbi akadályait feljebb már részleteztem, az utóbbi nem szorul magyarázatra szerintem. Igen, kellene változtatni, megvan rá az igény sokfelől, tanárok részéről is, de a módja még nem látszik kiderülni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Alapvetően egyetértek, változtatni kell a rendszeren, és ez nagyrészt (nem 100 %-ban) a pedagógusok felelőssége, sőt érdeke. De ez nem olyan egyszerű. Nem úgy megy, mint egy gyárban, hogy mostantól 12 cm-es fedőket gyártunk, mert az praktikusabb. Itt emberekről, szemléletekről, beidegződésekről van szó. Ha az egész oktatási rendszer (tantervek, házirend, értékelési formák…stb.) le van maradva pár évtizeddel, akkor nagyon nehéz haladó szellemben tanítani. Én megpróbáltam, és elég felemásan sikerült. A fiatalabb korosztálynál (alsósok) többnyire bejött, de az idősebbek nem nagyon értették, hogy mit akarok. Ők a baráti, nyitott hozzáállást nem haladónak, hanem egyszerűen gyengeségnek látták: mért beszélgetünk ennyit, mért akarok én projekteket, közös értékelést, stb. Nem tudtak mit kezdeni a rendszerrel, nagyrészt értelmetlennek
      látták, szinte elvárták a tekintélyelvűséget, és az egyértelmű kategóriákat: egy téma-egy dolgozat, osztályozás, félévkor átlagolás, és kész. Nem mondom, hogy nem voltak részsikereim, de a diákokkal (és a szüleikkel, akik még a régi módszerekkel tanultak, és ezt várják el most is) szemben nem könnyű. Igen, kell a változás, és úgy látom, nagyon sok pedagógusban megvan az erre való hajlam, lelkesek, gyerekszeretők. vannak átfogó, kidolgozott pedagógiai programok, tudjuk tehát, hogy hogyan kéne, de nem egyszerű ezt keresztül is vinni. Itt évtizedes (évszázados?) viselkedésmintákat kell lebontani. (Egy kicsit a
      feminizmushoz tudnám ezt hasonlítani.)

      Mindezek ellenére persze vannak olyan dolgok, amiket nem lehet a rendszerre fogni, hanem az adott tanár hibája. Ezeken természetesen azonnal lehetne (és kell is)
      változtatni. Pl. ha valaki direkt rosszindulatú, kivételezős,
      irreális teljesítményt vár el, esetleg verbálisan vagy fizikailag bántalmaz (utóbbi szerencsére már nagyon ritka). Ezekhez
      nem kell se törvény , se pénz, csak egy kis emberség.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  52. Sziasztok!

    Pár napja keveredtem véletlen ide, azóta néhány bejegyzést elolvastam, egyiknél-másiknál még az irdatlan mennyiségű megjegyzés-halmazt is, de ennél a posztnál feladtam, ennyi időm szerencsére-sajnos nincs. Ha más is így jár, akkor maximum a házigazda olvassa csak a megjegyzésem, sebaj 🙂

    Amikor az én nagyfiam óvodás volt, nekik is minden anyák napján le “kellett” rajzolni anyát, ezen mérték a “van-e orra, van-e szeme, öt ujja stb.” mutatókat. Szerintem ezzel általában nincs is semmi baj, tényleg nem árt tudni, hogy a gyereknek van-e testsémája, és tényleg nem árt, ha tisztában is van az egyes testrészek neveivel például (mellékszál, nem ezt akartam írni, de eszembe jutott, hogy ismerek egy kislányt, aki ötévesen hetekig kérdezgette tőlem, hogy “Neked miért van könyököd”, mire rájöttem, hogy a mellemre gondol, csak egyrészt teljesen keverte a testrészek neveit, másrészt az anyukáját életében nem látta még meztelen).

    Szóval azt akartam elmesélni, hogy a fiam négy és fél évesen rajzolt egy nagy fekete kupacot a papírra. Szerencsére (akkor már) nagyon jó óvónénijei voltak, nem estek kétségbe, hogy a gyerek hülye és az anyja nem így néz ki, hanem megkérdezték tőle, hogy mit is rajzolt. Ő pedig elmesélte, hogy ez a fekete kupac egy vakondtúrás, anya pedig mögötte van, mert sétálunk és számoljuk a vakondtúrásokat (ami két évvel korábban valóban napi sétaprogram volt). Az óvónéni pedig azzal fogadott délután, hogy milyen jófej kreatív a fiam. Hát ilyen is van, szerencsére, nem csak rossz pedagógusok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  53. Még szerdán akartam írni. A fiam hajnali hóban buszhoz menés (egy kilométer), hat óra, közte tesi, és még természetismeret-szakkör után elmegy az apjához, a farsangi jelmezéért meg igazolásért (két napig itthon tartottam), utána bevásárol nekünk tíz tételt, elvillamosozik a fogasig, hazagyalogol. Addigra már sötét van. Nos, ezek után nem fogom piszkálni, hogy tanulás. Hanem ő ül neki, és minimálleckét ír (matek) egyedül. Meg aztán az ágyban elolvassa a törit. Ez hektikusnak tűnik, de ez az élet, nem az audival szállított, 3D moziért nyafogó gyerekek kibélelt világa, elszállt igényei, a helyettük tanuló szülőkkel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  54. Most meg versmondó versenyre tanul verset. Varró Dánielt. Ezeket magától tudta, mondta lelkesen vacsoránál és libegőn. Most meg nekem mondja fel, és nem élvezi úgy, befeszül. Szóval neki megvan a belső motiváció, hatalmas teljesítményekre, óriástérképet rajzol, és elképesztő lególabirintust épít, meg matematikai sejtésekről olvas a wikipédián. Ha békén hagyom. Ha noszogatnám, beleavatkoznék (azon túl, hogy tetemes mennyiségű legó van, meg sok filctoll, nagy kartonlap, meg internet),szégyenlős lenne, azt érezné, akarnak tőle valamit.

    A legtöbb gyerektől folyton akarnak valamit, ebből áll az életük.

    Beszélgettünk a tanárairól. Azt sem akarom, hogy merő megfelelésből elveszítse a nanogramm-pontos szenzorát, hogy ki hiteles, ki nem. Hogy tabu legyen az, hogy valakit nem szeret, és majd a húszéves biztonságából merje bevallani: ú, a Klári (fiktív név) néni de gáz volt. Ne neveljünk hamiskodó, nyalizó gyerekeket. Van ilyen, hogy távolságtartó a tanárral (nem csak ő), és így is lehet tanulni, szokott is, csak nem olyan jó neki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  55. Visszajelzés: gyomorgörcsös szülő | csak az olvassa

  56. Nem tudtam elolvasni a hozzászólásokat, az egy napos mellett. Csak annyi, hogy ez engem is foglalkoztat. Hogy látom, hogy stresszel a gyerek reggel, hogy el ne késsen, és milyen sok az elvárás így oviból bekerülve.
    De: iszonyatosan élvezi az iskolát, mondja, hogy milyen unalmas lenne már az oviban, és ez örömmel tölt el. Fantasztikus nézni, hogy milyen tudásszomja van! Remélem, jót választottam, és a szivacs-agya azt kapja, amit kell.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  58. Visszajelzés: a hetedik én magam lettem | csak az olvassa

  60. Anarchiát minden gyereknek! Vannak dolgok amikkel nem értek egyet és vannak amikkel nagyon is… Nekem is van egy ismerősöm akit nem érdekel a gyerekei jegye, mondván, kapálni is kell valakinek. Nem hiszem hogy egy szülőnek ez lenne a kitűzött célja a gyereke életére. Szerintem ha egy szülő nem akarja, hogy a gyereke majd 30 évesen is nyomás alatt érezze magát mert nincs pénze kenyérre, akkor igen is fontos az hogy a gyerekem jó jegyet kapjon, mert -más megoldás nem létezvén- csakis így juthat előrébb, így tanulhatja azt amit akar, és lehet az ami lenni akar. (sok helyen a jegyektől függ a szakosodás és vannak sokan hogy akkor esnek igazán depresszióba hogy nem sikerült) Igen is tanulják meg mi az hogy felelősség meg mit KELL megtenni annak érekében, hogy később könnyebben és boldogabban élhessenek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Valamit nagyon félreértettél, de üdv a blogon! Olvastad, ahogyan a fiamat jellemeztem? Hát azt tudod-e, hogy én, akit — inkább oda nem figyelésből — hasonlóképp nem préseltek, igen lazán végeztem el az iskoláimat, végigolvastam a világirodalmat, nyelvtan OKTV-t meg helyesírási versenyeket nyertem-ezüstködtem, motivált, elkötelezett magyar-angol szakos lettem, mindig is dolgoztam, karakteres értelmiségi életem van, és igen jó munkám van normális pénzért, igen jó életszínvonallal? Na, az ilyen lényeket öli meg a gyomorgörcsös oktatásfilozófia.

      Tényleg azt gondolod, hogy egy kicsit kevesebb ridegséggel, több személyre szabottsággal, lazasággal, derűvel kapásokat képeznének? Hogy nincs annyi a gyerekeinkben, hogy úgy jobban szárnyaljanak? Ez az elemi, görcsös, szorongó bizonytalanság, a “szabadjára engedett” gyerekekkel szembeni bizalmatlanság az, ami igazán aggaszt. Tényleg úgy látod az életet, hogy egymás kíméletlen taposása, versenyfutás? Szerintem ez a mostani oktatási közérzet nevel széklábfaragókat a michelangelókból.

      Én sem kitűnő, jeles, sem jó bizonyítványra nem vagyok kíváncsi, ha gyomorgörcs, permanens stressz, lélekrombolás, meghasonlás, iskolaundor az ára. Rád és a többi hasonló külsőkontrollos, teljesítményhajhászós szülőre pedig azért haragszom, mert “az Élet!” kiáltásával ti nem hisztek a gyerek eredendő jóságában és tehetségében, szabadságvágyának kiteljesítő jellegében, és ti tartjátok fent a rendszert.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • szerintem átestél a ló túlsó oldalára mintha tagadnád azt, hogy van muszáj is, és bűnbakot keresel azokban, akik nem úgy gondolják, ahogy te. nem ők tartják fent a rendszert, hanem a világ az ilyen, és ezt a gyerekek elől sem érdemes elrejteni, mert át fog látni a rózsaszín leplen.

        Sosem gondoltam volna magamról, hogy egy vitában ezen az oldalon fogok állni, de most mégis úgy érzem, hogy bár érteni vélem a gyerekek fejlődése iránti aggodalmat, de nem ez a helyes út és baromira igazságtalan másokat vádolni azzal, ami nem az ő hibájuk.

        Kedvelés

      • Nem tagadom a muszájt, de kiáltok a tanult tehetetlenség és az önfelmentés ellen. Ez gyávaság, törleszkedés, erkölcstelenség, mert akik így gondolkodnak, azok taposnak a rendszer mindenkori, nem kisszámú vesztesein, protekcióval szereznek a gyerekeiknek egyetemi helyet meg munkát.

        Kedvelés

      • Nem tagadom, vannak olyan gyerekek akik noszogatás nélkül is képesek bármit megtanulni. Nálam volt, amit imádtam örömmel mentem azokra az rákra, és volt olyan is amit csak azért tanultam meg mert a szüleim noszogattak. Viszont annak sincs értelme hogy a gyerekemnek azért legyen gyomorgörcse mert nem tanult meg valamit de a tanár másnap kérdezni fogja, és ő ott ül az órán arra váárva, hogy a tanár mikor szólítja fel, és mi lesz akkor ha felszólítják és nem tud válaszolni…

        Kedvelés

      • Hát, nagyon félreérted a gyereked lelkivilágát, ha azt gondolod, a tanár előírására és a csoportnyomásra nem, de a te noszogatásodra majd megtanulja. Én kényszerből semmit, soha nem tanultam meg. Ezek a gyerekek hazudozni, sunnyogni és ellenőrzőt hamisítani fognak.

        Kedvelés

      • Többször átolvastam ezt a választ és nem tudok mit kezdeni vele. Egyszerűen nem értelek, csak érzem, hogy csomó düh és indulat van benned, de számomra túl nagy logikai ugrások vannak benne, hogy követni tudjam, hogyan lesz a gyermekek számára támasztott követelmények mennyiségének és milyenségének módjáról eltérő véleménnyel lévő emberből gyáva, törleszkedő, erkölcstelen, protekcióval a gyerekeit előrenyomó valaki, aki a veszteseken tapos. Plasztikus kép, nem mondom, de számomra inkább valamilyen irracionális indulat van benne, valamilyen sérelem, ami így talált formát, mert ez így önmagában annyira fekete-fehér, hogy zsigerből tiltakozom az elfogadása ellen.

        Kedvelés

      • Sérelmekre hivatkozni, a dühöt a másik “bűnéül” felróni igencsak visszás itt. A düh a hajtóerő, és igazam van. “Ha nem vagy dühös, nem figyeltél elégé.”

        Van valami tipped, honnan származnak a sérelmek? Én gyártottam őket? Ilyen sértődős vagyok?

        Tele volt ilyen mentalitású szülővel a fiam előző osztálya.

        Kedvelés

      • Erre itt válaszolok, mert a blogmotor nem engedi a Te válaszod alatt megnyitni az ablakot:

        “Sérelmekre hivatkozni, a dühöt a másik “bűnéül” felróni igencsak visszás itt. A düh a hajtóerő, és igazam van. “Ha nem vagy dühös, nem figyeltél elégé.”
        Van valami tipped, honnan származnak a sérelmek? Én gyártottam őket? Ilyen sértődős vagyok? Tele volt ilyen mentalitású szülővel a fiam előző osztálya.”

        A dühöt én nem tekintem bűnnek, lehet jogos és lehet jogtalan, nem is akarok belemenni, nem ismerlek, ezért fogalmam sincs az okairól, inkább afféle visszajelzésnek tekintsd, az egyik kommentelő téged olvasva ilyennek lát.

        A düh egy vitában szerintem inkább hiba lehet, ha irracionális érvekre ragadtatja azt, akit magával ragad. Nálad ezt éreztem, a tévedés jogát fenntartva.

        Én sosem merem ennyire határozottan kijelenteni, hogy igazam van. Túl fekete-fehér. Számomra.

        Sokkal többet ehhez most nem tudok hozzátenni, csak ennyit akartam elmondani.

        Kedvelés

      • Ha nem ismered a másik tapasztalatait, élményeit, és ha ismered is, de téged nem érint, nincs jogod megítélni, hogy ő jogosan dühös meg irracionális-e. Ugyanez megy a sorvasztó kapcsolatokban, hogy a másik átveszi annak megítélésének jogát, hogy mi reális, mi jogos, egyáltalán, hogy mi történt. Ha traumáról van szó, ez különösen bántó. Ő csak visszajelzést ad, hogy milyen ez kívülről… ő csak fél megérteni, fél belegondolni, szembesülni. Igen, én a külső kontrollra alapozott, kényszerítős, megfélemlítős, manipulatív, a kapálókkal példálózó, őket lenéző, versengő felfogást ennyire utálom, ennyire károsnak tartom.

        Kérdezz, vagy próbáld megérteni, amit írok.

        Kedvelés

      • Félreértesz, amikor azt veted a szememre, hogy a dühöd jogosságát vonom kétségbe. Ahogy írtam is, nem ismerlek, a szituációt sem, ezért nem vitatom, hogy jogos-e, vagy sem, csupán megállapítom, hogy nekem úgy tűnik, a düh beszél belőled, érveid kuszák és csapkodóak, valamint agresszív vagy. Ismét hangsúlyozom, nem az érzéseid jogosságát vonom kétségbe, hanem leírom, hogy bennem, téged olvasva ez a benyomás alakult ki. És ezt azért írom le, mert alapjaiban amúgy egyetértenék veled, csak a stílus elidegenít.

        Kedvelés

      • Szerintem nem agresszív, nem tudom, mit kell annyira odalenni attól, hogy valakinek indulatai vannak. Emberek vagyunk, nem lárvák, természetes dolog a düh, és fontos erő, amikor jogos, amikor fejlődésért kiált, amikor előre visz.

        Sokan nagyon jól értik, miről beszél a blogíró, lehet, hogy nem az ő hibája, hogy te viszont nem.

        Kedvelés

      • Na, itt álljunk meg. Miért vagyok agresszív, hol voltam az? Hol nem világos az érvelés, mi a kusza? Erősen fogalmazok egy fontos témáról. De bántottalak téged vagy bárkit? A szituációról annyit jó tudni, amennyit leírtam. Amit ma írtam, azt a kommentelőnek írtam, aki ugyanazt a káros relativizmust fogalmazza meg, amiktől a gyerekeink az iskolában szenvednek és tönremennek. Ami képmutatásra, gyomorbajra nevel. Hogy minden mindegy, hajtsuk ki belőle, csak ötös legyen a bizi.

        Kedvelés

      • Nekem a stílus tűnik verbálisan agresszívnek (aminek megítélése szubjektív, ha nem annak szántad elfogadom, csak jelzem, hogy nekem ez agresszív, pont az olyan tanítónénik jutnak eszembe róla, akik indulattal vitáztak és megfélemlítéssel érveltek. Másnak, (pl. chris256 ugyanez a megfogalmazás nem agresszív, ami teljesen természetes, nem vagyunk egyformák ):

        Az ilyen megfogalmazások zavarnak:
        “Na, itt álljunk meg”
        “Kérdezz, vagy próbáld megérteni, amit írok”
        “A düh a hajtóerő, és igazam van”
        “Ez gyávaság, törleszkedés, erkölcstelenség, mert akik így gondolkodnak, azok taposnak a rendszer mindenkori, nem kisszámú vesztesein, protekcióval szereznek a gyerekeiknek egyetemi helyet meg munkát”
        “Ugyanez megy a sorvasztó kapcsolatokban, hogy a másik átveszi annak megítélésének jogát, hogy mi reális, mi jogos, egyáltalán, hogy mi történt. Ha traumáról van szó, ez különösen bántó”
        és amit még a másik kömmentelőnek írtál:
        “Rád és a többi hasonló külsőkontrollos, teljesítményhajhászós szülőre pedig azért haragszom”
        “Hát, nagyon félreérted a gyereked lelkivilágát”

        A kusza logika alatt pedig azt értettem, hogy a gyerekekkel szemben támasztott elvárásokkal kapcsolatos vitához behozod az egyetemi protekciót, meg a sorvasztó kapcsolatokat és a traumákat, amelyek teljesen más téma, szerintem.

        A másik kommentelő (daedara) sem azt mondta szerintem, amit te belelátsz a szavaiba. Én úgy értettem a szavait, hogy ő sem önmagában a teljesítményhajhászásért tartja fontosnak a jegyeket, hanem azért, mert ő úgy látja, hogy ez az egyetlen módja az előrejutásnak.

        Érdemes lenne esetleg azt megvitatni, hogy ő miért látja így és vajon amikor azt mondja, hogy kellenek a számszerű eredmények az előrejutáshoz, akkor ezt hogyan lehetne cáfolni, vagy alternatívát javasolni, stb.

        Kedvelés

      • Ne haragudj, elgondolkodom ezen. Írok egy nap egy vagy két bejegyzést, tökéletesítem, írok még hetven kommentet, kiirtok százat, keresek ötöt, áthelyezek húszat, válaszolok harminc levélre. És ez csak a blog eddig.

        Ettől alakult ki egy gyors, elvágólagos, lényegre törő stílusom, kifejezésmódom (és gépelési módom), ami ezek szerint agresszívnak hat, pedig csak tömör és kifejező igyekszik lenni. Biztos nem nőies egyébként. De az alternatíva, hogy nem válaszolok.

        Kérlek, fogd fel a praktikum eszközeként ezt a stílust, és ne várj tőlem túl sokat, nem vagyok tökéletes, és nagyon kevés az időm.

        Nekem D. hozzászólása ezt mondta, de majd elolvasom még egyszer. A kapálást lenéző gőg, a boldogulás mint fétis viszont biztosan benne van.

        Kedvelés

      • most újraolvastam pár kommentedet, mert úgy emlékeztem, hogy az Asszem nevű blogoló te vagy, és szakadtam ezen az álszenten sápítozó poszton:

        https://asszem.blog.hu/2009/08/02/szolas_es_bunkosagszabadsag_az_indexen

        majd a kis szekta kidolgoz valami mást, senkit a sirámaik nem érdekelnek, nem hatóság, csak néha visszaélnek (sorsokat döntenek el pl.)

        eszembe jutott a hiszti, amellyel innen elmentél, az egész megijesztett, de ma már üresnek, nevetségesnek, kioktatónak érzem a soraidat, ahogy belém másztál, csak engem elemezgettél fölényesen, biztonságosan, nem írtál se a témáról, se magadról, se tapasztalatokról, csak a STÍLUST minősítgetted meg hogy TÉGED mi zavar. mint egy szerelmes. eleve stíluson kötözködni, ezzel kapcsolatban fölülről beszélni nagyon kínos. érv nélkül lamentálsz harmincöt sorban, hogy neked mi hogy hat, de tényleg, hogy gondoltad, hogy ez bárkit érdekel, pláne engem? és nem írsz tartalmi dolgot, undok, unatkozó kis provokálgatás ez, te nem kaptál figyelmet, itt jó kis zsongás van…

        mennyire sunyi “érdemes lenne” stílusban felülről fegyelmezgetni engem, stréberek mellé állni a tehetséges öntörvényűekkel szemben, közben egyáltalán nem értetted, amit írtam, csak rögtön minősítettél, nem is kérdezted (pl. jegyfétis és tanárhoz törleszkedés, protekció)

        a másik oldalon igenis az osztályozós rendszer által zsarolható kis csicskák vannak, tanárként is rettenetes volt, és én mindig ezen az oldalon fogok állni, és a középszerűség pöffeszkedésére teljes joggal vagyok dühös

        Kedvelés

      • A kommentelő megírta nekem (feliratkozva maradt), hogy ő nem a blogoló.
        Hanem egy nő, akit ismertem, voltak vele közös dolgaim.
        Én meg láttam azt a nyomi incelt/behízott pizzazabáló IT-s control freaket, aki megszaglász és fanyalog rajtam, mert a saját blogja döcög. Milyen biztonságos hatalmaskodás!
        Nem ő volt, és nem is férfi.
        Az utolsó három bekezdést fenntartom, még döbbenetesebb, hogy egy érett, nyugodt nő, akivel együttműködtem, ingyen szállítottam nekik tartalmat, írt nekem ilyeneket. Álnév mögül kioktat több tucat kommentben, magát fel nem fedve. Róla nem hittem volna.
        Annyiféle módon próbáltak már leckéztetni, cenzúrázni az elmúlt években olyanok, akik nem értették, nem ismerték, nem fogadták el a szövegeimet, a világomat, csak kényelmesen megszaglásztak pár perc alatt, mindig álintellektuálisan taglalva a személyemet, a reakcióimat. Nem a témát, nem a tapasztalatot, nem az érvet.

        Kedvelés

      • Az Asszem nevű blogoló továbbra is én vagyok, és meg is lepődtem, amikor majdnem tíz év távlatából jött egy újabb reakció erre a régi témára. De akkor, ha jól értem, összekevertél valaki mással, mert én azóta valóban nem jártam erre.

        Kedvelés

      • nem, nem, mégis te vagy akkor, és emlékeztem is, hogy férfi vagy és nagyon hisztis

        most én nézegettelek meg téged és volt meg a véleményem a haszontalan vergődésekről és az érdektelen control freakségről, de van annyi bennem, hogy nem írom oda negyven kommenten

        mindegy, mikor történt, a Rorschach-közzétételen bénán sopánkodni örökké vicces lesz

        a nőt nem értem, valaki más kapott értesítést, ő e-mailt írt

        Kedvelés

    • hasonlóan csak az olvassá-hoz én is inkább dühös vagyok az ilyen és ehhez hasonló szülői hozzáálláshoz.
      alapvetően nyugodtan és másokat nem sértve szeretem előadni a véleményemet.
      és jaj! milyen sokszor kell visszafognom magam, amikor szülői értekezleten elmondja valamelyik kedves szülőtárs, hogy ha az én fiam hibázik akkor 100-szor (!!!) leíratom vele, hogy “többet ilyet nem csinálok…” és láthatóan várja a bólogató elismeréseket, hogy ő milyen nagyon jó, kötelességtudó szülő.

      amikor a kisfiam kettest hoz nekem nem a kettes a probléma, hanem az, hogy emiatt szorong.

      és nem az otthoni környezet okozza a szorongását, hanem az iskolai.

      az iskolai környezetnek pedig úgy tűnik egyik fontos alappillére a szülők ezen részének áldozatos munkája.

      köszönjük!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • hát igen, a gyermekednek is nehéz lehet megérteni és alkalmazkodni ahhoz, hogy máshogy reagálnak az iskolában a hibázásra és máshogy otthon, sajnos még ez is erősítheti a szorongását, mert ahogy belőled dühöt vált ki, hogy mások másképp nevelik a gyereküket és neked nincs befolyásod efelett, úgy a gyereknek is nehéz lehet ezt megélni és feldolgozni.

        Kedvelés

      • Nem vált ki dühöt, jelenségekről beszélek. Ha érintett vagyok, akkor vannak érzelmeim, de nem biztos, hogy megírom, egyébként újságírói attitűddel közelítem meg azt, amiről írok, illetve hatást próbálok kelteni. Ez, hogy én dühös vagyok, a te olvasói rutintalanságod lesz, hogy egy az egyben engem a szövegemnek gondolsz, holott neked kellene dühösnek lenned mindezt olvasva, legalábbis az én tudatosságomnak ez a célja.

        Azt meg magától értetődőnek tartom, hogy a szülő mást közvetít a gyereknek, mint az intézmény vagy annak bármely tanára — te azt sugallod, hogy ők egységesek, pedig dehogy, és nem csak a helyzetük, szemszögük, népszerűségük, tantárgyuk teszi őket különbözővé, hanem mindenki hozza a kis beidegződéseit, becsukja az ajtót, és gyakorlatilag azt csinál, amit akar, a kollégái soha nem tudják meg, rendkívül magányos tevékenység ez (kollektívaszempontból). A magyar intézményekben nem szokott szinte semmilyen emberi, etikai konszenzus lenni. És még ha jóindulatúak, sem mindig áll módjukban az egyes gyerek igazi érdekét nézni. Emellett a szülő az egyetlen, aki megvédheti a gyereket az ellenséges, bántó, csúfolódó, darálóként működő külvilágtól. Nem nagyon van okunk a rendszerben és a vadidegen, jövő-menő, kontraszelektált, agyonfrusztrált, túlélésre pályázó, hoffmannrózsaszínűre mázolt tanárokban ab ovo megbízni. Mi mindig a szülei maradunk, olyanok, amilyenek, de ez nem változik. A tanár meg elmúlik, egy-két éve van, és nem gyereke, hanem főleg igazgatója és tantárgya. Nem akarhatja ugyanazt a gyerektől, mint a szülő, és egyáltalán, már miért egyezne az értékrend? És ha egyezik, ugyan miért egyértelmű, hogy a szülőnek kell a tanár sok szempontú létmódjához illeszkedni?

        Néha felfénylik egy-egy tanár, az mindig jó, de ez nem változtat a lényegen.

        Kedvelés

      • Valóban dühhöz hasonló érzést vált ki a poszt és a kommentek olvasása belőlem, de ennek oka az az egyoldalú tanárellenes-szülőpárti attitűd, ami a problémát kizárólag egy nézőpontból hajlandó szemlélni, és bár szépen szól a tanárok egyediségéről, azért a konklúziója mégis csak az, hogy ab ovo nincs bizalom. Mert a tanárok kontraszelektáltak, hoffmannrózsaszínűek (pár éve persze ugyanez a bagázs nyilván magyarbálilintkék volt, hiszen a politikai kurzus ideológiája azonnal és gondolkodás nélkül átkapcsolja a tanárok oktatói-nevelői munkához való viszonyulását…).

        Ezzel szemben a szülők tévedhetetlenek, és az igazság egyedüli birtokosai, akiknek az iskolával szemben kell megvédeniük a gyereküket, különösképpen a tanárokkal szemben. Persze ahogy a romákkal vagy melegekkel szembeni előítéletnél, itt is előkerül az “amúgy nekem semmi bajom velük, sőt vannak olyan barátaim” érvelés is, hiszen néha felfénylik egy-egy tanár, de a lényegen nem változtat: a tanárok a hibásak.

        Hát erre most mit lehet mondani? Igazad van, vannak rossz tanárok, vannak, akik kezében minden módszer büntetés, vannak tanáregyéniségek, akik csodákra képesek és van a középszer, aki a munkáját végzi. Ahogy szülőkből is vannak mérgező, rossz szülők és vannak olyanok, akik jobbá teszik a világot azzal, amit a gyerekeiknek adnak. És vannak az átlagos szülők, a maguk tévedéseivel, apróbb kudarcaikkal, sikereikkel és életükkel.

        Nekik, nekünk ezért nem az iskola ellen, hanem az iskolával együttműködve kellene törekednünk arra, hogy az oktatói-nevelői munka valóban hatékony legyen. Ha ebben a szülő nem partner, a tanár szinte biztos, hogy kudarcra van ítélve. Hogyan fegyelmezzen, hogyan büntessen, hogyan neveljen a pedagógus akkor, ha a szülő nem áll mögötte, nem partner, ha a gyermekét ért büntetést ab ovo jogtalan megtorlásnak, a tanári inkompetencia manifesztációjának tartja és ezt érezteti is a gyerekével?

        Belőlem ez vált ki dühöt, a megoldáskeresést helyettesítő bűnbakképzés, ez egyoldalú, elfogult véleményképzés, ami ha újságírói attitűddel történik, akkor különösképpen az írástudók felelőtlensége..

        Kedvelés

      • Tévedsz, egyrészt tanár vagyok, nem csak végzettségem szerint, másrészt Magyar Bálint nyitott, proaktív volt, nem erőszakoskodott és darált be, és még válság sem volt, meg hatalmonmaradós idegbeteg görcs, istenhazacsalád. Én nem szenvedtem magyarbálint alatt. A szülő pedig nem tévedhetetlen, hanem érintett és elemien motivált, mert a saját gyereke is őt nyaggatja és rá csapja az ajtót, és rajta fogják számon kérni, ha deviáns lesz. Ez a különbség, nem az elvégzett munka színvonala vagy az attitűd. Nem ab ovo van igaza a szülőnek, te mintha teljesen vak lennél arra, milyen rendszerjellemzői vannak a közoktatásunknak, és miféle hagyományai (fegyelem, büntetés, uniformizálás, lelkiismereti póráz, külső motiváció). Elég gáz, ha büntetni kell, és én itt fent, meg a linkelt írásokban a képmutató aljasság ellen szólalok fel, amelynek tövén dúsan tenyésznek az árulkodós, hazudós, szociáldarwinista Anzsikák meg az ő nagyhatalmú szüleik, és nem a tanári visszajelzés ellen általában.

        Sajnálom, hogy rosszhiszeműen, rajtakapós hévvel és értetlenül olvasod a blogot. Az analfabéták meg igazán könnyen dumálnak, amikor nem értik a szót.

        Kedvelés

      • Miután elolvastam a trolloknak és nem trolloknak szánt invitálásod, kicsit beleolvasgattam a korábbi posztokba, figyeltem ahogy másokkal vitázol és újraolvastam a mi vitánkat a neked szánt visszajelzésemről, úgy döntöttem, hogy nem fogom tovább olvasni a blogod. Ki is vettem az RSS olvasómból, az email értesítést viszont nem kapcsoltam ki, de a mostani válaszod – főleg a stílus – csak megerősített abban, hogy annyira eltér a világról alkotott véleményünk (ami önmagában nem baj, sőt) és a konstruktív vitáról való elképzelésünk, hogy tényleg felesleges egymás idejét rabolnunk.

        Kedvelés

      • Legyen így, ez nagy könnyebbség lenne nekem, köszönöm. Ha még az RSS-ből is kivetted, az már komoly.

        Kedvelés

      • büntetsz te engem! :DDD
        “egymás idejét” idejön féltékenyen baszakodni, és úgy tesz, mintha én (legalább annyira) akartam volna Első Nagy Asszemmel vitázni

        Kedvelés

      • szerintem meg ne menjen, aki ilyen jó helyesírással ír, az nehogymá a feminába kommenteljen :)))

        Kedvelés

  61. Visszajelzés: volna itt egy félreértés | csak az olvassa

  62. Már megint csendben megfigyelsz, aztán rám borítod, húzod a szád a sötétben.

    Csak azt hogy nem érzed, mennyire visszás, hogy engem figyelmeztet a felelősségre az, aki nem ír és másképp gondolkodik. Ettől tényleg dühös leszek, mármint így intellektuálisan és kommentszinten. Hogy ez ellenérv tud lenni, hogy “de neked nagy a felelősséged, hiszen írsz!” Én éppen e felelősséget mélyen átérezve írok így, nem lerázva, nem szabadosan, nem trehányul. Szóval ez burkolt és sunyi oltás csak: felelőtlen vagy, MERT nem úgy írsz, ahogy nekem tetszik. Pedig csak arról van itt szó, hogy ő másképp gondolja el a világot, ez az ő baja, ezért leszek én felelőtlen. És felelős írásnak a saját értékrendjét tartja szavakba öntve. Az én szavaimba — mert ő nem ír, vagy nem jelzi, nem lehet tudni. “Közszereplő lettél, ehhez fel kell nőni”, legutóbb egy igen érdekes gondolatvilágú nick tolta ezt ide. Márpedig én tényleg azért a saját blogomon fejtegetem, amit gondolok, és nem a másén, és azért vagyok független blogger és nem szerkesztőségi tag, mert fontos nekem ez a fajta szabadság. Legnagyobb büntetésem az lehet, hogy az, akinek ez nem tetszik, nem olvas, leiratkozik. Ez nem tartozik rám.

    Írok — és te olvasod. Ez a te felelősséged. Nem olvassa mindenki, nem ez a világegyetem itt. Az biztos, hogy jó, ahogy jönnek az olvasók, s hogy sokan lettünk.

    Sorozatban történtek a súlyos határátlépések, minősítgetések, erre válasz a trollos. Tizenegy hónapig nem kellett, most már kell. Szűrje csak ki, aki megijed. De szerintem te is láttad, mi történt.

    És hogy miért dörgölik sorozatban az orrom alá, érzelmi zsarolással, hogy nem olvassák, ők nem! Én akarom, hogy olvassa az, aki nem csak? Nem akarom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  63. Kedves Asszem! Ha még egyáltalán olvasod a bejegyzéseket, és nem iratkoztál ki teljesen, kérlek, higgadj le előbb, és azután szállj ki, ha akarsz, de jobb lenne, ha maradnál.. Amíg csak az egymásra mutogatás létezik szülők és pedagógusok között, esély sincs a normális problématisztázásra, vitára, közös megoldáskeresésre. Általában azt tapasztalom, hogy itt, de a mi (szakmai!) honlapunkon is inkább a szülők szólalnak meg, ők panaszkodnak, a pedagógusok viszonylag ritkán szállnak be, és ha mégis, többnyire sértetten, mint Te most. Ez szerintem egy hihetetlenül jó blog, rengeteg olyan témát vet fel, ami sokakat érdekel, hitelesen teszi, és úgy látom, hogy moderátora nyitott az érvelő vitára. Különben én is pedagógus vagyok, ráadásul szülő, sőt nagyszülő is, mindkét oldalt elég régen és elég jól ismerem, és mindkét oldalról tudnék egy sereg rosszat és persze jót is mondani. Azt gondolom, hogy ebben a felállásban a pedagógusok számítanak szakembernek, és nekik kellene erőfeszítéseket tenniük annak érdekében, hogy elnyerjék a szülők bizalmát. Persze ez olykor nem egyszerű, de bizalom és kölcsönös tisztelet nélkül a dolog nem működik.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kedves Júlia! Örömmel olvastam a hozzászólásod, legnagyobb részével egyetértek. Én úgy gondolom, hogy a gyerek-szülő-tanár-intézmény rendszerének egyik tagját sem lehet kiemelni és önmagában felelőssé tenni a rendszer működésének hatékonyságáért. A bizalom és kölcsönös tisztelet elengedhetetlen mind a tanár-diák, a szülő-tanár valamint az intézmény-tanár/diák/szülő bonyolult viszonyában. Azzal is egyetértek, hogy a pedagógus a szakember, de hozzátenném, hogy ez nem menti fel a szülőt a konstruktív együttműködés felelőssége alól. Nem tudom elfogadni a “Te vagy a tanár, oldd meg” hozzáállást akkor, ha a tanárnak esélye sincs elnyerni a teljesítményével a szülő(k) bizalmát miközben ugyanezen szülő(k) jobb esetben passzivitással, rosszabb esetben tudatos aknamunkával tesz(nek) keresztbe a pedagógus tevékenységének. Az iskolai oktatás-nevelés nem tud nem támaszkodni az otthoni nevelés internalizált normáira.

      Amikor ilyeneket kell olvasom (különösképp tanár tollából), hogy “Nem nagyon van okunk a rendszerben és a vadidegen, jövő-menő, kontraszelektált, agyonfrusztrált, túlélésre pályázó, hoffmannrózsaszínűre mázolt tanárokban ab ovo megbízni…. A tanár meg elmúlik, egy-két éve van, és nem gyereke, hanem főleg igazgatója és tantárgya” akkor úgy érzem ez minden tisztességes pedagógus arculcsapása.

      Én úgy érzem, hogy itt a kommentekben sem a problématisztázás, vita, közös megoldáskeresés zajlik, hanem az egyoldalú bűnbakkeresés. Én ez ellen szólaltam fel,

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem, hanem nem érted. “Te vagy a tanár, oldd meg” — senki sem mondta, a rendszerről beszélünk. Tisztességes pedagógus vagyok, nem csapom magam arcul. Te sem tagadhatod, hogy egész más a szülő viszonya és kötelezettsége, annak tartama és tartalma, mint a tanár. Épp azt írom, hogy nem annyira dolga a gyerek, mint a szülőnek, ez aztán nem bűnbakkeresés, hanem kompetenciakijelölés, és sokszor más szempontok is vezérlik, mint a gyerek (munkaköri leírás, intézményi érdek, saját érdek, közösségi érdek, munkaidő). A szülőt is, csak az efféle ellentmondás kiáltó lesz, az iskolában meg meghajtjuk előtte a fejünket.

        Azon kívül, hogy nem érted, mi baj lehet a mondataimmal ezen gyúrom még magam.

        Kedvelés

      • Kedves Asszem, ezt ugyan már biztosan nem fogod olvasni, tekintettel az eltelt időre (én csak mostanában találtam rá a blogra, és ha lelek egy új, érdekesnek tűnő blogot, akkor azt lehetőleg igyekszem átrágni…), de ahogy lejött nekem a kommentekből, itt senki nem mondta, hogy VALAMENNYI tanár vadidegen, jövő-menő, kontraszelektált, agyonfrusztrált, túlélésre pályázó, hoffmannrózsaszínűre mázolt. Viszont vannak, akik igen, és sajnos eléggé sokan.
        Nem nevezném normális dolognak, hogy ennyi különböző hátterű szülőnek mindnek vannak kellemetlen tanár-élményei, vagy a saját, vagy még inkább a gyereke(i) okán. Akad nekem is, ami még jobb (??), több különböző iskolában, tulajdonképpen alsótól az érettségiig bezárólag.

        Nekem ráadásul van több személyes pedagógus jóbarátom, így már ezért sem képzelem azt, hogy en bloc a teljes tanári kar kontraszelektált, stb.

        De mélységesen megértem az itt kommentelőket, mert valóban hatalmas stresszt tud okozni egy-egy félresikerült pedagógus-utánzat.

        Kíváncsi lennék, miféle konstruktív együttműködés lehetséges azzal az osztályfőnökkel, aki módszeresen ráuszítja az osztályát egyik nebulójára??
        Nem, nem az én gyerekemre, szerencsére.
        Vagy pl. egyetemi zárthelyi pontozási szintet vezet be az 5. osztályban a dolgozatok értékelése során (azaz 68%-ig egyes), ráadásul nem is a tankönyvhöz illeszkedő feladatsorokból válogatja a dolgozatot össze. Én magam nem találtam sehol a könyvben az egyik kérdésre a választ, na persze, mert benne sem volt a hivatkozott térképvázlat. Egy másik kiadású tankönyvben igen, amelyhez kölcsönképpen jutottam, a feladatlapokkal együtt, hogy gyakorolhassunk. Amire egyébként azért került sor, mert a fiam már rettegett a dolgozatírástól, és bár korábban nem volt jellemző az itthoni együtt-tanulás, de akkor kérte, segítsek…

        Kedvelés

      • ”
        I don’t feel particularly bad, knowing full well that I would have
        made a lousy Nazi and that the grandfather I’m taking after had a
        big, fat “Non-Party-member” stamp in his passport.

        But after having been bullied by both peers and teachers in elementary school learning what my fellow citizens can be capable of was quite consistent with the impression I had formed of them in my childhood.
        ”
        Somewhere among the numbers.

        Kedvelés

  65. Korábban több alkalommal szóba került a Waldorf pedagógia, volt aki számára megoldást jelentett, mások ezzel a véleménnyel nem értettek egyet. Az itt megjelent kommentek egyes részleteivel szembesítettem egy interjúban Beőthy Hannát, a Pesthidegkúti Waldorf Iskola tanárát, Csak egy részletet idézek itt az OFOE honlapon két részletben megjelent interjúból, de ajánlom: olvassátok el az egészet, s ha van kedvetek és mondandótok, akár itt, akár ott (akár mindkét helyen) reagáljatok rá.

    (Linkek: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1227,
    http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1228)

    „Nagyon nem értem, miért hisznek olyan sokan abban, hogy a waldorf a varázsbab, amin fel lehet kapaszkodni a gondtalan felnőttkorba. én elég sok waldorfost ismerek, akik tizenkétévfolyamosban nyomták végig, sok évvel ezelőtt. szépen kötnek, rendkívül választékosan beszélnek, de az életben való megfelelés azért messze nem igazolja vissza azt a tizenkét évet. itt lelki dolgokra gondolok, ugyanígy nincs magabiztosság, belső szabadság, énerő, nyitottság (még gárdista is van köztük.). van sokféle szorongás és állandó vágy a totális külső kontrollra. sokszor gondolkodom azon, vajon rosszul csinálták-e ott a waldorfot, ahova ők jártak.”

    B.H.: Tanárként nem hiszek semmiféle „varázsbabban”, Waldorf-tanárként meg különösen nem, hiszen emberképünkhöz, mely nevelésünk alapja, hozzátartozik, hogy lássuk, milyen összetett erők formálják az emberré válásunk rögös útját, melyen csak egyetlen, bár nem elhanyagolható komponens az intézményes oktatás, nevelés. Ma különösen nem gondolom, hogy könnyű felnőtté válni, és azt végképp nem, hogy „gondtalan felnőtté” válni lehetséges lenne. És nem is ez a cél; gondjai mindig vannak, lesznek a felnőtteknek.

    A pedagógia minden intézményben „hozott anyagból” dolgozik, családokból jönnek a gyerekek, bizonyos körülmények közül, befolyásoló ízlésvilágból, múltjuk, irányultságuk van, saját képességeik, adottságaik, stb. A kérdés ennek alapján: hogy tudjuk a ránk bízott gyerekek elől a nehézségeket minél jobban elgördíteni, hogy saját személyiségüket a legteljesebben ki tudják bontakoztatni. Nagyon bonyolult kérdés, hogy egy gyermek lelkét mi ragadja meg és mi nem, mire fogékony és mire nem, azaz éppen mire van szüksége fejlődése érdekében és mire nem.

    Ismernem kellene a fiatalokat, akikről itt szó van, hogy véleményt tudjak formálni arról, hogy baj van-e egyáltalán az adott fiatal fejlődésével, történt-e pedagógiai mulasztás, hol, mikor, milyen jellegű. Hozzánk sok olyan család érkezik az első osztályba, akiknek éppen nálunk végzett fiatalok jelentették a legfontosabb érvet az iskolánk mellett, mondván, igen, ilyen felnőtteket szeretnének nevelni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  66. Visszajelzés: waldorfról is | csak az olvassa

  67. Egy okkal több a gyomorgörcsre. A szolidáris szülő persze együtt gyomorgörcsöl a gyerekével. Egy ismerős szülő kérte a tanácsomat, segítségemet másodikos kislány ügyében. Nem tudtam mit mondani neki, de levelét közzé teszem, hátha akad valakinek valami használható ötletet. Íme:

    Kedves sorstársak, aki már volt hasonló helyzetben, segítségre lenne szükségem!

    A gyermekem általános iskolába jár, alsós. Kiváló tanító nénije van, akit az osztály és mi, szülők is nagyon szeretünk. Egy baj van csupán – ami úgy tűnik, hogy az oktatási kormányzatnak probléma -, hogy a tanító néni nyugdíjas korú. Természetesen nem szándékozik nyugdíjba menni, hanem tanítana, de most jött a hír, hogy a kérvényét az abban illetékes elutasította, így jövőre már nem taníthat.
    Ez nekünk, szülőknek több szempontból is rossz hír – egyrészt, mert személyében egy rendkívül felelősségteljes és türelmes tanítót veszítnenének el gyermekeink, akiket nem mellesleg elsős koruktól kezdve ő tanít, másrészt egy olyan pedagógusról van szó, aki, pont tapasztalata és személyisége miatt az egyik legnépszerűbb tanító az iskolában, és ha kénytelen elmenni, az azzal járhat, hogy lesz, aki átíratja a gyermekét egy másik iskolába, amely viszont valószínűleg osztály-összevonásokkal járna (jelenleg az aktuális évfolyamban nagyon kellemes, 15-18 fős osztályok vannak).
    Mit lehet, tenni egy ilyen helyzetben, ha egyeltalán lehet tenni valamit? Petíción gondolkodtunk, lehet ennek értelme? Esetleg a dolog jogi hátterével kapcsolatban tud valaki felvilágosítást adni? Köszönöm előre is!

    egy apuka

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • egyik közeli rokonom volt hasonló helyzetben mostanság. személyesen bejárkálni minden nap, akár többen is a döntést hozó illetékes elvtárshoz. nem a titkárnőjéhez, nem a helyetteséhez, hanem AZ illetékeshez. ha azt mondják, házon kívül van, akkor folyosón leülni, megvárni, szabadnapo(ka)t kivenni, kétóránként váltani egymást az érdekelt szülőkkel, stb. Petíció, személyesen, személyesen. Minden nap levél. Tértivevénnyel, ugyanazzal a tartalommal. Előbb-utóbb fel fog tűnni az illetékesnek, hogy a másik fél komolyan gondolja. Biztosan van más út is. Vagy lehet, hogy van. Másnak és nekem ez már bejött többször.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  68. “Én is tudok tizenhét gyereknek ötöst adni, meg akár huszonhétnek is, de mondjuk kettest is tudnék harmincnak.” Nagyon becsülöm ezt a laza és őszinte hozzáállásodat.
    Nálunk gyerekkoromban a szüleim úgy álltak hozzá, hogy az iskola szent, mindig igaza van, egy négyes dráma, egy hármas tragédia. Pedig jó tanuló voltam, komolyan is vettem.

    Próbálom felidézni iskolás éveimet… A bemagolt, elfelejtett tudástömeget. És vele szemben azokat a dolgokat, amelyek megérintettek, amire a barátim felhívták a figyelmemet, és máig emlékszem rájuk.

    Majd ha a gyerekeim is iskolások lesznek, igyekszem emlékezni erre. Legyen érdeklődésük, legyen, ami megszólítja őket, ez a lényeg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  69. Szerintem mondd meg neki hogy alkalmazkodjon annyira hogy ne bántson meg másokat, pl. ha látod a tanáron hogy felrobban a dühtől mert lusta a gyerek de megnyeri a matekversenyt akkor legalább mondjátok azt hogy sokat tanul otthon.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem a tanár nem robban fel, a kis lihegő stréber robbant fel. Nem fogunk hazudni. Matekot annyira tanul, hogy megcsinálja a leckét. Különtanárt hazudjak? Nem lusta az, aki nem liheg, ez tévedés. Csak azt csinálja szenvedéllyel, ami érdekli. Mint minden ép lélek. Sok minden érdekli. Belülről motivált, ez a nagy különbség. Nem nyeri meg, de jól végez mindig. Köszönöm a jó tanácsot, másért sem írok blogot, komolyan.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  70. Visszajelzés: majd az életben is | csak az olvassa — én szóltam

  71. Visszajelzés: metablog 2.: számok, identitás, olvasók | csak az olvassa — én szóltam

  72. Visszajelzés: kocka | csak az olvassa — én szóltam

  73. Visszajelzés: szomjan halok a forrás vize mellett | csak az olvassa — én szóltam

  74. Jajdejó, hogy ezt kitetted újra. Most elolvasom az egészet. Elsős a fiam, tele vagyok félelemmel, pláne attól, hogy ezt átragasztom rá. Sajnos én már négyévesen olvastam, alig vártam az iskolát, de az anyukám maximalizmusa kiölt belőlem később minden önbizalmat. Sose lehettem elég jó. Ezt pedig nem akarom átadni a fiamnak. Aki nem olvas még, nem is kell neki, de én legbebül máris összehasonlítgatom saját magammal. Szörnyű.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  75. Az általános iskola első két évében nagyon jól teljesítettem az iskola szemszögéből. Végig kitűnő is volt a gyerekem, kíméletlen voltam a házi feladatokban, mivel a kötelező napközi mindenre ad lehetőséget és terepet, csak a házi feladat normális megírására és felkészülésre nem, mi otthon késő estébe nyúlóan dolgoztunk a gyerekkel, hogy “minden rendben legyen”. A szünetekre feladott olvasónaplókkal (!) és egyéb szünidős feladatokkal is mindig elkészültünk, bármennyire utáltuk és utált miatta bennünket, tök érthető módon, a gyerek. Most vettem egy mély levegőt év végén, és eldöntöttem, hogy hagyom ezt a csudába, következő évtől nem csinálom tovább. Azt látom, hogy a gyerekem szorong, rágja a körmét, amióta iskolás, nem alszik és eszik rendesen, ha négyest kap, magába fordul. Így nem csináltunk semmit a nyáron, amit elvártak tőlünk. Nem volt kedve olvasni, nem olvasott. Tegnap és tegnapelőtt szinte minden tantárgyból szintfelmérőt írattak az osztállyal, a jegyek, szép kettesek és hármasok, be is kerültek a tájékoztató füzetbe. Nem törődtünk vele és azt mondtuk, ő se törődjön vele, elvittük a kedvenc helyére vacsorázni. de hosszú távon nagyon nehéz az, hogy közvetítsem azt is, hogy a tudás, a tanulás érték, miközben azt mondom, hogy ne foglalkozzon az iskolával, mert egy alapvetően rossz rendszer és módszer, nem az számít, hogyan értékelik, miközben az számít sajnos.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  76. Nóri – február 12, 2013 17:42 szerint:
    • „Nekem ő mindig egy tökjó fej tanár marad, aki nem átall felnőttes hangnemben kommunikálni a tizenöt éves diákokkal sem.”
    •
    Én már az egy napos gyerekemmel – nem „felnőttes”, hanem felnőtt hangnemben kommunikáltam. A gyerek nem bonyolult ‘dolog’ – programozva van a felnőtté válásra; csak jó példa és 100% bizalom, és lankadatlan figyelem! Tükröződni fog!
    Avval van elszúrva minden (az ország is!), hogy az első naptól kezdve elvárások mentén »idomítanak« a szülők kizárva a gyereket (persze változó mértékben) a döntési folyamatok komplexitásának és felelősségének megtanulásának lehetőségéből. A következménye az infantilizálódás => szervilizálódás. Ebből alakulnak a konfliktus helyzetek is és akkor a konfrontációra jön hibás kompenzálás.
    Ez persze így túl sommás és általános és ki hiszi el, hogy két fiút „neveltünk” fel úgy, hogy egyszer sem büntettük (a.m. soha!) meg egyiket sem! Ráadásul középszintű zenei tanulmányokkal, érettségire 3 középfokú, ill. 1 közép- és 1 felsőfokú nyelvvizsgával, max. pontszámú felvételikkel (ELTE, Corvinus), — kiegyensúlyozott lelkülettel, stressz mentesen. (Az utóbbi bekezdés csak a teljesítményről szólt, és műveltségről, lelkületről nem esett szó, pedig etekintetben sincsen panaszra okom. A leírtakat nem dicsekvésnek szántam és büszkeséget sem érzek, viszont elégedettséget igen, és talán hálát, vagy ahhoz nagyon hasonlót, a szerencse okán, hogy bebizonyíthattuk, hogy mindez valóban lehetséges)
    •
    Csak még egy: a tanévet nem úgy kellene kezdeni, hogy tanár, pszichológus, szülő + műsorvezető a médiában jajgat, sóhajtozik, hogy „jaj, vége a nyárnak – szegény gyerek”! – miközben a keservet éppen ők szervírozzák!
    •

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Szuper! Ilyesmiről írtam fentebb, csak nem volt hozzá cca.40 percem! 🙂
        (A mo-i gyakorlat sajnos a orbáni/hofmannni ‘kocepciónál’ tart! + klik)
        Nyilván lehet árnyalni, mert (pl.) nagyon sok gyerekben már hat éves korára ki van ölve minden önálló motiváció …
        •
        Talán pedagógusok számára elsőre komoly ijedséget okozhat egy „iskola nélküli” világ, de felfogható ebben az elgondolásban az iskola egy olyan »szolgáltató« tárháznak, ahol az érdeklődők könnyen találhatják meg a »mestereiket«.
        Úgy vélem ez a tapasztalat (és gyakorlat) hasonlatos a Freinet-pedagógia alapvetéseihez.
        •

        Kedvelés

  77. Visszajelzés: mi történt a blogon | csak az olvassa — én szóltam

  78. Visszajelzés: maga az élet | csak az olvassa — én szóltam

  79. Visszajelzés: örök hajsza | csak az olvassa — én szóltam

  80. Visszajelzés: versenyistálló | csak az olvassa — én szóltam

  81. Visszajelzés: immár a szép szünet öröme vár | csak az olvassa — én szóltam

  82. Visszajelzés: gyerekpara | csak az olvassa — én szóltam

  83. Visszajelzés: lexikális | csak az olvassa — én szóltam

  84. Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam

  85. Visszajelzés: A Waldorf pedagógia időszerűsége II. rész | Magyar Waldorf Szülők szövetsége

  86. Visszajelzés: olvassuk újra! (nemtudomhányadik rész): majd megöregszel 2. | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .