23-ára ígértem irodalmat, fel is teszem mindjárt a válogatást. Addig is, ez az említett konferenciaelőadásomnak a  tanulmánnyá szerkesztett változata. János megjegyzései a végén. Ott hagyom.

„Minden Egész eltörött”

Az egész-képzet eltűnésének megnyilvánulásai a 19. és 20. század irodalmában

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

A töredék nem attól az, mert hiányzik belőle valami, hanem attól, ami benne megvan.

Esterházy Péter: Harmonia caelestis, II, 96.

 

Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni; amiről hall lehet gatni, arról hall kell gatni.

Tandori Dezső

Középiskolai tanár vagyok. Reggelente épülő és bontás alatt álló házakat kerülgetek az iskolába menet, aztán belépek a Toldy Ferenc Gimnázium felállványozott (balesetveszélyes) homlokzatú, patinás-gyönyörű épületébe. Ha pedig a gyerekeknek kételyeik támadnának a modern líra egyes sajátosságaival („Miért nem használ a költő írásjeleket?”) vagy az abszurd drámával kapcsolatban, egy Ady-sort idézek: „Minden Egész eltörött”.

A (humán) kultúra egészelvűség-igényének, az antik-klasszicista tökélynek az eltűnését veszem közelebbről szemügyre a most következő oldalakon. Vizsgálom egyrészt, milyen különféle okokra vezethető vissza egy-egy műalkotás töredékes volta. Másrészt megpróbálok összefüggéseket találni a 19–20. század egyes művészeti tendenciái és e korszak nem művészeti (történelmi, politikai, közgondolkodásbeli) folyamatai között, egy-egy irodalom- vagy művészetkritikus gondolataira is hivatkozva. Megállapításaimat igyekszem számos példával illusztrálni: olyan alkotásokkal, amelyek a világot töredékesként, csonkának láttatják; olyan irodalmi szövegekkel, amelyek töredékké lettek, vagy kifejezetten annak íródtak és/vagy címükben is tartalmazzák a töredék szót. Kiemelten foglalkozom Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, illetve József Attila, Radnóti Miklós és Esterházy Péter fragmentum-jellegű szövegeivel. Néhány mozaikdarabkát teszek az olvasó elé, de fejtegetéseim – stílszerűen – nem állnak össze egységes Egésszé.

I. „Minden Egész eltörött”

 

„Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat” – int bennünket Voltaire. Vegyük hát első számú kulcsszavunkat, az Egészt. Mi is az, ami Ady sorai szerint eltört? Az egészelvűség, teljesség, harmónia, a koherens és működő világ képzete – ezek lehetnek a szó szinonimái. De vajon volt-e valamikor ilyen, megélték-e így a világot valaha? Volt-e valamikor minden Egész?

Az egyes emberi élet és a társadalmi létezés összes területét aligha érzékelhette bárki is tökéletesnek – az ilyen világról legfeljebb utópiák szólnak –, de például az intézményes vallás mint érvényes és többé-kevésbé egységes transzcendens válasz hosszú időn át vigaszként szolgálhatott sokak számára. A geo-, később heliocentrikus világkép is évszázadokig nyújtott totális magyarázatot, a társadalom önmagáról való gondolkodásában pedig egyes – világi vagy egyházi – tekintélyek kétely nélküli elismerése lehetett hasonló abszolútum. A felvilágosodás az utóbbit, a 20. század természettudományos eredményei az előbbit vonták végképp kétségbe.

„Eltörött.” Általában a csonkaságra, töredezettségre gondolhatunk ennek – az igekötője és múlt ideje által véglegesnek, befejezettnek ható – igének a hallatán. A történelemben a biztosnak hitt keretek szétesését, a tekintélyek relativizálódását, a korábban elképzelhetetlen totalitárius rendszereket, világégéseket, a technika segítségével meghatványozódó pusztítást idézi fel. („Magyarországon a modern kor akkor kezdődött, amikor az első, háborús sebesülteket szállító vonat begördült a Keleti pályaudvarra, és lekászálódtak róla a kezetlen-lábatlan katonák” – mondta a középiskolai történelemtanárom.) A Radnóti-líra híres, nibelungizált alexandrinjai, középen hangsúlyosan jelölt, törésnek ható metszetükkel így fogalmazzák meg ezt az élményt:

… ott az otthonok

fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.

(Erőltetett menet)

A természettudományok történetében az Egész eltörésének a korábban lehetetlennek gondolt technikai vívmányok és módszerek – relativitáselmélet, kvantummechanika, atombomba, mikrobiológia, űrkutatás, holdraszállás, genetika, nanotechnológia – felelhetnek meg. Az egyes ember érzékelésében, gondolkodásában a diszharmóniát, elidegenedést, kételyeket, a válaszok ideiglenes voltát, „istentelen” eszméket jelentheti a szó; gyakran jellemezzük e szavakkal a modern kor életérzését. A művészetben a vázlat-, a skicc-, a torzó-típusú alkotások mutatnak párhuzamot a fogalmunkkal; a filozófiai irányzatok közül például az egzisztencializmus; az irodalomban a szövegek töredékjellege, fragmentum volta, mozaikszerűsége.

Mikortól számíthatjuk e folyamat kezdetét? Miért törött el az Egész, sőt: melyik Egész törött el?

Talán a hajdanvolt Aranykoré? Számos mitológiában találjuk nyomát az ősi, rég elsüllyedt, eltört ideális világnak: Platón Atlantiszról, az Ószövetség az Édenről ír. Jóval később bomlott fel az azóta is etalonként emlegetett antikvitás harmóniája. Az európai művészetben a reneszánsz vagy a 17. századtól a 19. század elejéig uralkodó klasszicizmus csak csonka rehabilitációs kísérlete az egykori antik tökély megtalálásának. Ugyanakkor az antikvitás maga sem egységes, több rövid aranykora volt: kaotikus átmeneti korszakok között egy-egy röpke évszázadig tartott a poliszok demokráciája, a görög, illetve római filozófia és művészet virágzása! Rilke Archaikus Apolló-torzója is ezt az örök szépséget hirdeti. Számos antik műalkotás vált az eltelt évszázadok alatt csonkává. Anakreón Bordala is hiányos szöveg. Töredék a halálról című verse így szól:

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,

fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,

oda van multam az édes, rövid és csúf, ami jön még.

Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,

ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,

s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…

(Radnóti Miklós fordítása)

Eltört az európai civilizáció magabiztos világképe is valamikor a 15. században, mert megingott az a tudat, hogy kontinensünk a világ közepe, a felfedezések, a gyarmatosítás és az egzotikus kultúrák hatásának következményeként. A vallás történetében nemcsak a már említett szekularizálódás, az ateizmus újabb kori térnyerése jelentett fordulatot: már a reformáció kétségbe vonta a katolikus egyház hegemóniáját, ezzel szoros összefüggésben váltak az egyes nemzeti nyelvek a hivatalos írásbeliség nyelvévé a latin helyett. E korszak társadalmi-politikai változásai is biztosnak vélt kereteket romboltak le: az ipari forradalom jelenségei több szempontból válthattak ki sokkhatást, a 19. század polgárosult társadalmában pedig a nép „kért még”, több országban jobbágyfelszabadítás zajlott le, sőt, a 20. század kelet-európai országaiban – rövid életű – földosztások. Az egyéni életérzés, közgondolkodás e szempontból legfontosabb változása, az elidegenedés folyamata talán a felvilágosodással kezdődött, hogy aztán Nietzsche ember fölötti emberének magányáig, az egzisztencializmusig vagy más irányba, az anarchizmusig vezessen.

II. Rom és romantika

II. 1. Romantikus művészetfelfogás, romantikus személyiség

Ha most már a címben vállalt témára, az Egész képzetének a művészetben való felbomlására koncentrálunk, azt vehetjük észre, hogy a csonkaság mint kompozíciós elv nem a modernitás, hanem a romantika terméke: az irodalmi hagyomány tiszteletével, a műfaji szabályok klasszicista komolyságával, a jól ápolt versailles-i kertekkel szemben a romantikában leértékelődött a poétikai kánon szerepe, ez engedett teret az eredetiség- és zsenikultusznak, a festészetben és az irodalomban pedig a vadregényes, természetesen burjánzó, „korláttalan természetnek” és a romok iránti – később részletezendő – szenvedélynek. A 19. században elbizonytalanodtak a korábban pontosan meghatározott – Arisztotelész által megalapozott – műfaji szabályok, sőt, a három műnem sajátosságai is gyakran keveredtek egy-egy alkotásban: erre példa a ballada vagy a drámai költemény.

„A romantikus személyiség” – fogalmaz PETŐNÉ NAGY Csilla – „(…) az abszolút teljességet elérhetetlennek tartotta, [ezért] úgy vélte, hogy a létrehozott mű szükségszerűen töredékes. Ebből a meggondolásból fakadt, hogy a romantikus művész gyakran többre becsülte a tökéletesség megragadására törő, az eszményit felidézni képes alkotói tevékenységet, mint a (le)zárt műalkotást.”[1]

II. 2. Vörösmarty Mihály romképzete

Vörösmarty töredékszerű lírája kapcsán SZEGEDY-MASZÁK Mihály írt kitűnő tanulmányt a romantika romkultuszáról.[2] „A romantikus művész – Caspar David Friedrich és Robert Schumann éppúgy, mint Vörösmarty Mihály – arra használja föl a töredék képzetét, hogy fölvesse a kérdést, vajon nincs-e önszerveződés abban, ami csonkának látszik” – fogalmaz. Gondolatmenete annyira szorosan kapcsolódik a témánkhoz, hogy hosszabban idéznék ebből a tanulmányból. Jól használhatjuk például a korabeli szótárt segítségül hívó fogalommeghatározását: „Mit is értettek töredéken Magyarországon a tizenkilencedik században? Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótára 1874-ben megjelent hatodik kötetében kétféle meghatározást adott: ‘1) Általán oly darabrész, mely bizonyos erőszak, nevezetesen törés által vált el az egésztől. (…) 2) Átv. Csonkán maradt, be nem végzett, vagy az egészből kiszakasztott szellemi mű.’”

SZEGEDY-MASZÁK Vörösmarty töredékszerű alkotásairól két korabeli, merőben különböző bírálatot is idéz. Az első, a korholó ERDÉLYI János Vörösmarty-tanulmánya[3]: ebből pontos kép rajzolódik ki a töredékjelleg problematikus voltáról: „A Földi menny, Helvila halálán, és Helvila mindegyik ráma és körrajz nélküli szanakép (Zerrbild) vagy töredék (…) A Fóti dal nem egy, nem egész, hanem szépségek rendetlen halmaza, összetákolása. (…) A dalmenet irányt vesztve, kalandozni kezd (…) mintegy erővel behúzva, és véletlenül.” Vörösmarty költői alkatát így összegzi ERDÉLYI: „Őbenne nagy költői erő lakik, tagadhatlan, de véve a költő értelmét ugy is, mint aki nemcsak puszta chaoszt teremteni, hanem belőle szép formáju világot is tud alkotni; akkor máskép fog esni válaszunk” – tudniillik akkor majd kedvezőbb színben tünteti fel a költőt. Erdélyi esztétikai felfogásában egyébként klasszicista értékek, az „architektonikus szabály”, az „átgondoltság s bizonyos lelki szemmérték”, „az arányosság, kimért tisztaság, formai meglettség, alaki teljesség” számít erénynek. „Erdélyi szerint akkor volna sikerült valamely költemény, ha ‘úgy alkotna összehangzó egészet (…), mint zeneművész különböző hangokból harmoniát’. Fogyatékosság, ha valamely mozzanat „meglep váratlansága miatt, mert nem látjuk elegendő okát előbbeniekben.’”          Vörösmartynak A Rom című elbeszélő költeményét is bírálja ERDÉLYI. E mű az emberi teljesség megtalálásának többszörös lehetőségéről és kudarcáról szól: eltört vágyak egy töredékben. A hexameteres versezet elején Rom („a dúlás komor istene”) és Véd („a ház őre”) harcol „elszántan régi haragból” „egy puszta lak ormán”.

Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti,

Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak…”

– fogadkozik Rom. Egy megcsalódott ifjú épp ott rogy le, és Rom meg is jutalmazza a megpihenőt: „szelleme tükréből” kiveszi első álmát: magányos élet egy békés idilli, pásztori tájban. A betölt vágy hamar unalmassá válik: az ifjú másodszor harmonikus, természetközeli emberi közösség ura lesz; boldogan fogad vendégeket és vadászik a környező hegyekben. De

„… nem elég volt lennie dúsnak,

S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet:

Szíve rokont keresett és szívet, mely érte dobogjon.”

Egy bánatos lánykára lel uradalmának egyik völgyében, aki halott ikernővérét gyászolja. Az ifjú harmadik álma a szerelem abszolútumának megélése.

… A gyász órái lefolytak

S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos

Szókat az édes lány, s ellent nem mondhata szíve…

Fiuk is születik, és a Faustéra emlékeztető sors utolsó képével búcsúzhatnánk hősünktől, de ő utazásai során

Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten

Ősei honnában, melyet megronta örökre

Harc és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét

Hasztalan vezeté, nem örűlt munkája dijának…

E nép felvirágoztatása lesz az ifjú negyedik álma, de Rom megharagszik, és éppen a vágy ellentétét teljesíti. Hősünk hadat gyűjt, ám „kardcsengés”, „halálhörgés s zaj” következik, végül csend. E Vörösmarty-költemény értékelésekor Erdélyi így fogalmaz: „Mi legyen ezen allegoria értelme (…). Kivenni bajos (…), azért jobb lett volna ezt is töredékül adni ki”[4]. Pedig a figyelmes olvasó előtt a legfontosabb Kölcsey-versek, a Hymnus, a Huszt, a Zrínyi éneke, illetve a Szózat jellegzetesen romantikus nemzetszemlélete rajzolódik ki, kisepikai műfajban megfogalmazva.

Erdélyi érvei, mutat rá SZEGEDY-MASZÁK, ellentétesek Friedrich SCHLEGEL felfogásával[5]. A töredék esztétikája alapkérdésévé vált a jénai iskolának. Schlegel szerint a töredéknek – hasonlóan egy kis remekműhöz – teljesen el kell határolódnia az őt körülvevő világtól, és önmagában kell végződnie, mint egy sündisznónak.[6]

Erdélyinél jóval elnézőbb bírálója volt Vörösmartynak Toldy Ferenc. Ő egy másik, a romot tematizáló Vörösmarty-vers, a Magyarvár töredék voltát azzal indokolta, hogy a költő „mondai és történeti anyag hia miatt” nem tudta befejezni. A vers alcíméül maga a költő írta oda: Töredék.

Dőlve, magányosan áll, az enyészet képe, Magyarvár,

Késő romjaiban…

De A Romról szólva Toldy Ferenc is kárhoztatja, ha egy műalkotásban „a Romisten helytelenül tétetik az emberi sors intézőjévé.”[7]

„A töredék romantikus szemlélete – írja SZEGEDY-MASZÁK – elválaszthatatlan a romnak a tizennyolcadik századi népszerűségétől. A rom képzetével társított nyelv, mely például Kölcsey Régi várban (1825) illetve Huszt (1831) című költeményét is jellemzi, már a David Mallett vagy Mallock (1705?-65) néven ismert költő The Excursion (1728) című költeményében megtalálható. Mint másutt, Magyarországon is érzékelhették, hogy e nyelv magában rejtette a modorosság veszélyét.

Nincs kedvem a romok között

Kószálni denevérrel…

– olvashatjuk Garaynál, abban a költeményben, amelynek Egy régi várkertben a címe. Ugyanő a csonkaságot, pontosabban a hiányzó részt a múlt esemény óta eltelt idő helyettesítőjeként szerepelteti Lehel kürtje legendájának fölidézésekor. A rom a Petőfi előtti magyar költészet eredetinek nem mondható költőinél általában arra emlékeztet, hogy a múltból legföljebb töredék maradt fönn, s a maradékra is az enyészet vár. (…) A rom mintegy a magyar történelem viszontagságainak jelképévé vált. Az utókor, a művek hatástörténete kapcsol ehhez második jelentést: a tizennyolcadik-tizenkilencedik század a romot a műalkotás önképévé alakította.”[8]

II. 3. Petőfi-kötetkék

Petőfi Sándor huszonhat évnyi élete önmagában is töredék. A mindössze hét alkotó esztendő alatt megírt életműben is nagy szerepet játszanak a töredékek. Ennek leghíresebb példáját, a töredékes vagy annak ható, miniatűr lírai darabokból szerveződő Felhők-ciklust az irodalomtörténet sokáig mint a költő válságkorszakának termékét tartotta számon. E pár soros versek mindegyikének az első sora vagy annak részlete szolgál címül, hármas ponttal – ez a töredékek egyik fontos ismertetőjele.

(Emlékezet!…)

Emlékezet!

Te összetört hajónk egy deszkaszála,

Mit a hullám s a szél viszálya

A tengerpartra vet… – –[9]

E verseket 1846-ban azonos című, külön kötetben adta ki Petőfi. „A megelőző generáció(k) költői versgyűjteményei mindig nagyobb alkotási időszakot, nemegyszer az egész életművet fogták át (…), így jelentek meg Csokonai, Berzsenyi, Kazinczy, Kis János, Kölcsey, Vörösmarty versei többnyire ily cím alatt: XY Munkái” – fogalmaz MARGÓCSY István Petőfi–monográfiájában.[10] Részben rehabilitálja is a Felhők irodalmi értékét: Petőfi „kis kötetkéi nyíltan hirdették: jelen esetben nem nagyszabású összefoglalásról vagy egész életműről van szó, hanem egy romantikus, egyszerre teljes és egyszerre töredékes életműnek csak egy, most még keletkezésben és fejlődésben lévő szeletéről vagy darabjáról, melynek épp ilyen és aktuális voltát kell az olvasás és befogadás során tudomásul venni.”[11]

II. 4. Arany János: „mondacsok” és „nagyon fáj!”

Arany János a Csaba-trilógiát, a grandiózusnak szánt nemzeti eposzt hagyta töredékben (csak az első rész, a Buda halála készült el), hasonló okból – anyag híján, új téma felé fordulva, a kompozícióval elakadva –, mint amiért Vörösmartynak maradtak csonkán egyes epikus költeményei. Aranynak az első, a nagykőrösi éveket is magába foglaló, 1845 és 1860 közötti, illetve az utolsó, 1877 és 1882 közötti pályaszakaszát, az Őszikék korszakát tartjuk jelentősnek. A középső szakaszban irodalomszervezői, szerkesztői, kritikusi munkát végzett, körülbelül 1860 és 1877 között. számos „alkalmi szösszenetet, mondacsot” írt, olykor csak firkálgatott a hosszú akadémiai üléseken.

Jaj biz ez a nevelészet

csak piano nevel észet,

Írójának neve lész et-

Től nem nagyra nevelészett.

Az ívszámot nevelé, sed

Mindent, mi nem new, elészed.

Akadémiai papírszeletek I/2.

Arany korán meghalt leányának több – rövidre sikerült – versben próbált emléket állítani. A csonkán maradt négysornyi vers, a Juliska emlékezete alá ezt írta:

……………………………………………………

Nagyon fáj! nem megy!

Hasonlóan szívszorongató Arany utolsó publikált verse, a hatvanötödik születésnapjára írt, beteljesedett Sejtelem:

Életem hatvanhatodik évébe’

Köt engemet a jó Isten kévébe,

Betakarít régi rakott csűrébe,

Vet helyemre más gabonát cserébe.

Láthattuk, a töredékszerű alkotások létrejöhetnek esetleges, véletlenszerű, külsődleges okból illetve esztétikai megfontolásból is: töredékké válhat egy valaha egész műalkotás az évszázadok viharai alatt; félbemaradhat egy mű keletkezése alkotója tragikus életrajzi eseményei miatt vagy ihlete, kedve híján. De lényegi, komoly kompozíciós elv is állhat a fragmentumok létrejöttének hátterében, mint azt a romantika romkultusza kapcsán észrevehettük. Ezek a tényezők keveredhetnek is egy-egy műben: az Anyeginben például részben a keletkezéstörténet döccenőire vezethetőek vissza a csonka vagy hiányzó strófák, de újabb értelmezések szerint ezeknek komoly jelentésük is lehet.[12]

III. A modernség töredékei

III. 1. A világirodalom néhány tendenciája

A töredékesség jelenségének szempontjából miben hozott minőségileg újat a 20. század? Az elképzelhetetlen mértékű pusztítással járó történelmi eseményei révén alkotók tömegeinek (García Lorca, Sárközy György, Szerb Antal, Örley István) élete-életműve maradt fájdalmasan csonka. Lebombázott és szándékosan – mementóként – csonkán hagyott épületek is emlékeztetnek minderre Európa-szerte. Már az előmodernségben megjelentek olyan irányzatok mind a zenében, mind a képzőművészetben, mind az irodalomban, amelyek mindenestül relatívvá tettek korábban totálisnak hitt eszményeket, leszámoltak például a korábbi hangzásvilágokkal, az élethűség követelményével; az Örök megfogalmazásának igényét nem vállalták, és esetleges, pillanatnyi benyomások megszólaltatóivá-megjelenítőivé tették a műalkotást. A 19. század végének filozófiai törekvései, különösen Schopenhauer és Nietzsche irányai ezekkel a folyamatokkal párhuzamosak.[13]

Andy Warhol, a 20. század egyik emblematikus képzőművészének alkotásai-rombolásai jól példázzák ezeket a változásokat. Jean BAUDRILLARD írja: „Warhol képein keresztül a világ meggyőz minket diszkontinuitásáról, töredékességéről, torzításáról, mesterséges közvetítetlenségéről.

Warhol ezért nem része a művészettörténetnek. Egyszerűen a világ állapotának része – a mi világunké. Nem ábrázolja a világot, egészen egyszerűen csak töredéke, a töredék tiszta állapotában.

Ezért lehet a művészet felől nézve kiábrándító – töredékként nézve a világgal való szakítás tökéletes evidenciája. Ahogy a világ maga is. Egészként nézve és a jelentésre való tekintettel meglehetősen kiábrándító – részletében azonban és meglepetéssel tekintve tökéletes evidencia.”[14]

A 20. századra veszti végképp érvényét az Istenbe, a születés szerinti rangba, mozdíthatatlan társadalmi struktúrákba vetett hit. „Töredeznek a világ pántjai” – Ady-strófa helyett József Attila töredékének a töredéke is lehetett volna a mottóm.[15] Beckett abszurd drámájában, a Godot-ra várvában is ez a korszakhatár, és ez egyben a mű gyakorlatilag egyetlen „konkrét” időmegjelölése:

VLADIMIR (…) mi haszna – kérdem én – most elcsüggedni? Régebben kellett volna erre gondolni, egy örökkévalósággal ezelőtt, 1900 körül.

Az avantgárd irányzatok közül különösen a rombolásra nagy hangsúlyt fektető dada és a szürrealizmus juthat eszünkbe. Az újabb irányzatok stíluseszközei voltak a központozás elhagyása, a nagy kezdőbetűk negligálása, a nominális (igétlen) stílus. Franz Kafka regényeinek szorongató hangulata is a töredékes, csonka, értelmetlen világ képzetét erősítik az olvasóban. Másképpen, a narrátor kiiktatásával sértette a történetmondás egészelvűségét a Joyce-féle tudatfolyam-regény. Marcel Proust monumentális regénytömege, Az eltűnt idő nyomában is töredék, szándékosan is, akaratlanul is befejezetlen, megragadható kompozíciós elvet nem mutató munka: emléktorlódás.

Az abszurd dráma, a drámának a 20. század második felében kialakult iránya is az Egészt, az azonosítható időt és a funkcionális teret, az értelmes kommunikáció lehetőségét csúfolja meg.[16] Elsőként álljon itt az idő csődjét illusztráló részlet:

ESTRAGON Bizonyos vagy benne, hogy ma estére mondta? [ti. Godot, hogy jön]

VLADIMIR Mit?

ESTRAGON Hogy várjuk.

VLADIMIR Szombatot mondott. (Szünet) Úgy rémlik.

ESTRAGON Meló után.

VLADIMIR Feljegyeztem valahová. (Kotorászik mindenféle mocsokkal teletömött zsebeiben)

ESTRAGON És melyik szombatot mondta? És szombat van-e ma? Nem inkább vasárnap? Vagy hétfő? Vagy péntek?

A helyszín sem jelent többé semmit:

VLADIMIR De hiszen te azt állítottad, hogy tegnap este itt voltunk.

ESTRAGON Én is tévedhetek.

Az azonosítható kontextussal bíró párbeszéd helyett Beckett a közhelyparádé végtelenjéig tágítja a dialógus értelmezés lehetőségeit; máskor kommunikációs üresjáratokkal, értelmetlen mondattöredékekkel dolgozik, mint például a szolga, Lucky egyetlen monológjában. Pátosz helyett fehérrépát, eszme helyett a vizelés és a cipőfelvétel mizériáját kapja az olvasó. Az abszurd drámára általában jellemző, hogy hősök helyett figurákat szerepeltet, akik akár fel is cserélhetőek – erre Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című Hamlet-parafrázisának két címszereplője is példa.

III. 2. A 20. század magyar lírájának töredékei: József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor

Mottóm írója, Ady Endre feltűnően kimunkált, egységes, ciklusokban gondolkodó alkotó, töredéket gyakorlatilag nem hagyott hátra, csak kötetbe nem sorolt versei között találunk egy-egy cím nélkül hagyott, töredékszerű szöveget.[17]

Ha minden, minden elhagyott,

Igyál egy kis cognacot.

A 20. századi magyar költészet másik legnagyobbjának, József Attilának a töredékeiről külön egyetemi szemináriumot is tartott az életmű nemrég elhunyt kutatója, Szabolcsi Miklós. E szövegek a STOLL Béla-féle 1993-as József Attila-kötetben is majdnem minden alkotóév versei közt külön részt képeznek (Töredékek, Judit-versek töredékei, Tájvers-töredékek), a kötet végén pedig Keltezetlen töredékek szerepelnek.

Miniatűr remekmű a következő, 1923-ból származó három sor. Tökéletes jambusai[18] elütnek a költő korai pályaszakaszának szabadverseinek hangzásától:

Kis Asszonyom, ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,

A végtelenbe megmaradsz velem,

Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.

1927-ből származik a jól ismert, központozás nélküli négy sor – zárt, epigrammaszerű kompozíciója ellenére töredékként tartjuk számon:

Örökkön háborog a tenger

örökkön zúgnak a lombok

örökkön fájdalmas az ember

örökkön kicsik a dolgok.

A 30-as évek elejére datálta a Stoll-kiadás ezt az emberi test felbomlásáról szóló szöveget:

Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorsom.

Már rálépett a lábomra a tél.

Bordáimat kiálló lécként hordom

és kócmadzagként lóg bennem a bél.

1931-es a következő, önkritikus-öntudatos vers- és mondattöredék:

Mióta egyéb nagy írók

bús másolását vállalom

1931 és 1933 között íródott ez a két sor:

Kásásodik a víz, kialakúl a jég,

és bűneim halállá állnak össze.

Talán a legérdekesebb ide vágó József Attila-szöveg az Egy töredék alakulása címmel olvasható:

(1)   Az árnyékból elindul lassan

hűs szárnyakkal a szürkület

már ég a lámpa, de még nem világít –

ami fehér volt, szürke lett.

(2)   Az árnyékból elindul lassan

csapatosan a szürkület

már ég a lámpa, de még nem világít –

ami fehér volt, szürke lett.

(3)   Az árnyékból – csipogva – fiókáit

összegyüjti a szürkület.

Már ég a lámpa, de még nem világít –

ami fehér volt, szürke lett.

(4)   A csipogó árnyakból fiókáit

összegyüjti a szürkület.

már ég a lámpa, de még nem világít –

ami fehér volt, szürke lett.

Radnóti Töredéke talán a leghíresebb ilyen című magyar vers („Oly korban éltem én e földön…” Az első sor ismétlődése és az ószövetségi vonatkozása érdekes kontrasztként egész-képzetet kelt). A negyedik versszaka után áll két baljós kipontozott sor, az utolsó versszak után egy. Szándékos, a mű részét képező „betoldások”, szövegként „olvasható” részek vajon ezek, vagy az alkotás folyamatának nehézségét jelzik csak? (A versnek Radnóti maga adta a Töredék címet.) A Radnóti-kutatók némelyike szerint ez a vers lehet a számozott eklogák sorából hiányzó hatodik. Más nézetek szerint a Hatodik ecloga elveszett vagy meg sem íródott.

Az eklogák más szempontból is érdekesek számunkra: eltörni nemcsak szöveget, komplett műfajt is lehet fő szabályainak áthágásával-újraértelmezésével. Ezek a versek a kései, újklasszicista Radnóti művei: a modern kor káoszában antik harmóniát kereső költőéi. A bukolikus líra termékét, az eklogát Vergilius emelte világirodalmi rangra. Radnóti 1938-ban tagja lesz a Vergilius-fordítóbizottságnak, s a IX. ecloga lefordítása után kezd ő is eklogákat írni. E műfaj két fontos kelléke a hexameterforma és a párbeszédes jelleg: gyakran egy jól informált, a tájon áthaladó vándor és a helyben legeltető, világtól elzárt pásztor cserél információt a kor eseményeiről, erős társadalomkritikai éllel, de bensőséges hangulatban. Érdekes, hogy Radnóti csak az Első és a Nyolcadik eclogában alkalmazza a műfaj mindkét hagyományos szabályát: a Második és a Negyedik nem hexameterben íródott; a Harmadikban, az Ötödikben és a Hetedikben viszont nincs – mert nem lehet – beszélgetőtárs. A Harmadikban a pásztori múzsát, az ihlet antik forrását hívja a vers énje a kávéházas városba, hatszor ismételve a strófakezdő invitálást – hiába. Az Ötödik az akkor már eltűnt Bálint Györgyhöz szól (az alcíme: Töredék). „Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, / hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle. / Félsorokat róttam.” A Hetedik az otthon maradt hitveshez szól, keltezése: Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július.

Az Egész eltörésének példái, mint arra Proust regényének említésekor utaltam, óriási, önmagukon túlburjánzó szövegméretek is lehetnek, de több példát találunk az apró formákban megmutatkozó fragmentálódásra: Pilinszky tömör, néha két- gyakrabban négysoros versei nem szolgálnak könnyen értelmezhető kontextussal, kétségbeejtően sokat bíznak az olvasóra, mint a Négysoros, amelynek két sora is igétlen, szintaktikailag hiányos mondat:

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

Tudunk Pilinszky Jánosnak egy regénytervéről is – a „regényterv” itt nem beteljesületlen ígéret, hanem sajátos műfaj, „a totalitás igényével írt töredék”[19]. „Minden bekezdésnek totálisnak kell lennie. Minden bekezdés meg kell hogy haladja a regény ‘elképzelt egészét’” – fogalmaz Pilinszky.

Örkény István a klasszikus novellaműfajt tördelte apróra egyperceseiben. A terjedelem mellett a műfaj más szabályaitól is eltekint: gyakran szerepeltet például novellaként eredendően nem szépirodalmi szövegtípusokat (hír, apróhirdetés, leltár, kivégzési szabályzat). Weöres Sándor Egysoros (néha egyszavas) versekkel a lírában ért el hasonló teljesítményt. Négy példát idézek:

Ha lányod szült téged, halhatatlan vagy.

 

Fény a lámpában, lámpa a fényben.

 

Remetebál.

 

Tojáséj.

Ezek a szövegek – a Weöres által kedvelt keleti filozófiák tömörségével – abszolút, noha egyszerű válaszok is a lét alapkérdéseire. Az Egérrágta mese szellemes játék a töredékszerűséggel: a hiányzó szavak, szótagok rejtvényszerűvé teszik a szöveget, tehát a töredékjelleg itt is kompozíciós elv. Ide kívánkozik még a Fragmentum című Weöres-vers, amely a keletkezéstörténetének sajátosságaira mutat rá:

Átúszik egy vers a papiron.

Megkötődik, hogyha leirom.

Elúszik egy vers a papiron,

utólérni többé nem birom.

III. 3. Töredékesség a kortárs magyar prózairodalomban: Esterházy Péter

Ha a század második felének fontos prózateljesítményei között keresgélünk, a narráció elbizonytalanodásával vagy teljes kiiktatásával találkozhatunk. Bodor Ádám regényének, A Sinistra-körzetnek egyes fejezetei valójában epizódok, csak nagyon lazán függenek össze. Temesi Ferenc Por című szótárregénye a rész és az egész érdekes kettősségét mutatja: apró, fragmentált részletekből – szócikkekből – komponált monumentális, enciklopédikus igényű munka. Esterházy Péter Termelési regényében az azonosíthatatlan narrátor, a Mester író, szereplő is egyben. Az olvasás technikáját a befogadó határozza meg, a regénynek ugyanis csak mintegy egynegyede a főszöveg, amelyet nálánál jóval terjedelmesebb, hatvannyolc végjegyzet egészít ki (E. följegyzései), félbehagyott mondatokkal, ki- vagy áthúzott szavakkal, egy fiktív cenzor által törölt betűkkel. A végjegyzeteknek újabb lábjegyzeteik vannak – így válhat a posztmodern olvasásélmény is töredezetté.

Az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb magyar regénye Esterházy Péter Harmonia caelestise. A barokk énekeskönyv mintájára komponált szöveg két könyvből áll: az elsőt 371 számozott, iniciálé-kezdőbetűkkel is strukturált töredék alkotja, a másodikat 201 darab, más tipográfiájú sorszámmal ellátott szövegrészlet, amelyet kilenc fejezetre tagolt az író. A regény szerkesztési elveiről SELYEM Zsuzsa, a fiatal erdélyi irodalomkritikus írt izgalmas tanulmányt[20]: a 371 töredéket „sem időpont, sem helyszín, sem cselekmény nem köti össze (…) – az ‘édesapám’ szó igen, de az egyes töredékekben más-más jelentése van (történik) a szónak. Vannak ismétlések, és ezeknek a jelentése is változik a korábbitól különböző szövegkörnyezetben. (…) A mondatoknak nincs rajtuk kívül lévő magyarázatuk. (…) A töredékekből építkező szöveget le nem írt mondatok is formálják, melyeknek nyomaik ugyan vannak, de annyi nyom nincs, hogy az egyértelműsítő magyarázat, bár nagy a kísértés rá, lehetségessé váljék.” „A töredékes írás esetén nincs egy végigvitt szemléletmód, nem is előre megadott, nem is választható le a szövegről. ‘Ezért írok gyakran számozott mondatokat – válaszolja a Der Standard kérdésére Esterházy Péter –, mert nem akarom strukturálni a világot.’”[21]

SELYEM Zsuzsa a 333. töredék értelmezésével világítja meg a szöveg egyik lehetséges kiindulópontját: „az ‘édesapám’ a fiát megesketi – a grammatikai konvenció szerint ez az elbeszélő, következésképpen az eskü tárgya maga a könyv, melynek egyik töredéke ez a 333. –, hogy fejezze be az általa még el sem kezdett könyvet, melynek ‘alapgondolata pofonegyszerű, olyan pofonegyszerű, hogy ha az ember nem vigyáz, könnyen el is felejti. Arról volna szó, az a centrális lényeg, hogy a világon mindenki, az utolsó szálig mindenki Jézus Krisztus, és mindenki föl is van feszítve.’”

IV. Újjászülethet-e a 21. században az Egész?

Példáim a 20. századi műalkotások töredezett jellegének variációit mutatták be. Mégis, e szövegek vizsgálatakor újra meg újra találkoztam az Egész képzetével. A sokat emlegetett József Attila-i teljességigénnyel – az Eszmélet, az Óda, az Ars poetica, a Kész a leltár József Attilájával – a költő töredékeiben is gyakran találkozunk. Egy sort már idéztem a következő, a harmincas évek elejére datált töredékből, álljon most itt az egész:

 
A hallgatag gép, nézd, helyére ér,
még nyikorgó törzseken gördül tova.
Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elő a dolgozók sora.

Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek?

Töredeznek a világ pántjai.

Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön
a dolgozók finom fém-államát –
mint bérházon az énekszó, belülről a jel,
darabos arcukon úgy suhan át.

Ebben 1937-es, mindössze kétsoros töredékben is megjelenik a totalitás:

Ahol a szabadság a rend,

mindig érzem a végtelent.

Radnóti és García Lorca természeti idilljei a halál árnyékában és kontrasztjaként szintén megteremtettek valamiféle teljességet. A Mint a bika című Radnóti-vers tájábrázolásánál („tücskös rét”) harmonikusabbat még nem olvastam. Az Erőltetett menetből az eltört otthoni eltört harmóniáról szóló sorokat idéztem, de a vers második fele így szól:

Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor,     a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, –

de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!

A Hetedik ecloga fogolytáborában sajátosan idillikus nemzetköziség rajzolódik ki:

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt…

Beckett abszurd drámája – épp a helyszín meghatározatlansága folytán – szintén átível nemzeteken, hiszen a probléma, amelyet a színdarab felvet, egyetemes. Estragon neve francia, Vladimiré szláv, Pozzóé olasz, Luckyé pedig angol.

A világháborúban lebombázott, csonkán hagyott Friedenskirchét már említettem. A szintén elpusztult drezdai Frauenkirche is hasonló mementó volt, a kilencvenes években mégis újjáépítették – így lesz a töredékből újra egész.

Manapság összevont szemöldökkel említjük a globalizációt, gyakran az Európai Uniót is. Sosem esett ennyi szó az – univerzális, elidegeníthetetlen, oszthatatlan – emberi jogokról, mint manapság. Vajon a jövőnek miféle egésze alakul a ma ellentmondásosnak tűnő jelenségekből?

Ötéves fiammal rajzfilmet nézek. Nemrég, 2007 márciusában hunyt el a zseniális olasz animátor, Osvaldo Cavandoli, a Menő manó (La linea) rajzolója. Modern korunk káoszában, a városi közlekedés, a környezetszennyezés, a versenysport közepette vezeti vonalemberkéjét, aki örökké kíváncsi, de egzisztencialista módon kiszolgáltatott és hihetetlenül frusztrált. A vízszintes vonalat, az emberke egyetlen életterét és irányát minden másfél perces epizódban többször is megszakítja, hogy aztán továbbrajzolhassa teremtője, a Kéz. Máskor felgombolyítja, darabokra töri a vonalat. Menő manó mindig csúfosan végzi: lezuhan, lelökik a létét jelentő vonalról, vagy felrobban. A Teremtő csak egy kéz, nincs arca, néma – de vitathatatlanul létezik. Ki ő? Mi a terve a vonallal? Mivel több a vonalemberke, mint anyaga, a vonal? Tagadhatatlan, hogy felnőttszemmel nézve a filmet valami Egész iránti sóvárgás, a totalitás kérdései ébrednek bennem. Godot-ra mindenki vár. Tán soha még ennyire, mint manapság.

---