nem akarom, hogy fájjon neked
(ajánlás huszonsok szeretett ismerősnek)
Azt mondja, elege van. Mesél, sokat. Borzalmas szeretetlenségről. Nem bírja, de inkább magát hibáztatja.
Fél év múlva terhes az újabb gyerekkel. És örül neki.
Nem számítva azt az elvileg lehetséges eshetőséget, hogy egyszer csak minden rendbe jött köztük (ó, ez az álságos, a feleket egyenrangúnak láttató megfogalmazás!), az ember ezt nem érti.
Nem érti, hogy az ilyen helyzetű nő nem képes józanul, hosszú távon felmérni a sorsát, lehetőségeit. Épp ez a legsúlyosabb következményei egyike az érzelmi bántalmazásnak, hogy nem lát tisztán, nem tudja a kezébe venni a sorsát, és rövid távú jutalmakért, örömekért feladja a perspektívát.
Nem érti, hogy a gyerek: bástya. A kapcsolat kudarca ellen véd. A sokat szenvedett asszonyok lassan már nem is reménykednek, bezártak a férjük felé, a cél a túlélés (ezért leszek dühös, ha arról szónokol valaki, hogy a nők rontják el, nem csoda, hogy a férj nem bírja, hogy ő már nem számít, és inkább vele kellene foglalkozni, nem a gyerekekkel). Minden intimitás, érzelem a gyerekek felé fordul, mert a velük való kapcsolat a kompetencia, a siker egyetlen terepe. A gyerekekkel annál elevenebb a kapcsolat, az ő érzelmi impulzusaikra annál jobban rá van utalva a nő, minél cudarabb a férjével a kapcsolata. És tömeget is alkotnak a ház urával szemben: minél többen vannak “ezen az oldalon”, a nő meg az általa formált gyerekek, annál erősebbnek érzi magát a nő. Ott, a kiságy mellett, a szőnyegen mondókázva felrémlik valami abból a szeretetből, amelyet a férjétől várt az asszony, hasztalan.
Nem érti a “talán rendbejövünk-gyerekek” fogantatásának mechanizmusát: már el akartam válni, de rájöttem, inkább küzdök, “megbeszéltük”, “kibékültünk” — és akkor zsupsz, egy fejes, a visszavonhatatlanba, hogy egyértelmű legyen, ami nagyon is kétséges, hogy el ne szaladjon a csalóka béke, hogy így üssön rá súlyos pecsétet.
Nem érti, hogy sokszor annak deklarációja is az új gyerek: most már nekem úgyis mindegy, nem is keresem a módját, hogy máshol másképp, én már őhozzá tartozom.
Nem érti, hogy az ilyen gyerekek gyakran átmeneti enyhülésből, a megkönnyebbült “hát mégis”-ből származó, szenvedélyes szeretkezésből fogannak. A gyerekek mellett ezek az időszakok a fuldokló nők legfontosabb érzelmi élményei. Hogy mégsem csőd az egész életük, mégsem tévedett mindenestül, amikor ezt az embert választotta, van új távlat, új gyerek. Aki a reménység hordozója. És ez az, ami nincs, ez kell a legjobban: a reménység.
Nem érti, hogy sok apa ilyenkor, bűntudatosan, maga ajánlja fel az újabb gyereket a szülésre egyre csak vágyó nőnek. Addig talán nem akarta, most “engedi”. Talán ő is hisz benne, hogy ez segít, neki is öröm, az ő fontosságát is bizonyítja, és közben még jobban magához köti, kiszolgáltatottá teszi általa a nőt.
Nem érti, hogy nagyon sok a véletlen fogantatás, és sokak számára — én is közéjük tartozom — bármi vállalhatóbb az abortusznál.
Nem érti, hogy a gyerek presztízs, miközben persze nem az. Identitás, és felmutatható a külvilágnak. Leplez is: látjátok, mennyire rendben vagyunk? Rangot ad. (Nem, nem ösztön. Szocializáció.)
Nem érti, hogy a gyereknevelés, a sok gyerek a kompetencia érzését erősíti az asszonyban. Valamit kiegyensúlyoz: te keresed a pénzt, nálad van a kontroll, bánthatsz, de szülni, azt csak én tudok. Anyának azért még jó vagyok! És, ha a férj nem akarja: nézhetsz, mert én akkor is megszülöm.
Nem érti, hogy ez a nő már nem remél, és a tehetetlenség kínját is eltakarja a gyerek, aki körül sok azonnali, praktikus teendő van.
Kicsi remény-gyerekek, kicsi pótlék-gyerekek, kicsi hátha-gyerekek, kicsi nem is olyan nagy baj-gyerekek!
Ki képzeli úgy az elnyomó kapcsolatokat, hogy ott örök a némaság, sosincs ölelés, ott minden veszve van (mert mi kívülről így látjuk, és a legtöbbször igazunk van), ott nincs új fejezet?
És hogy félnek ezek a nők ezt elmesélni az anyjuknak!
Én is így születtem, ezért születtem, apám ellenében, őt átverve, de a legkisebb bátyám is. És talán ez nem nyom nélküli az ilyen gyerekek személyiségében. Hogy ők nem annyira önmagukért vannak, mint a boldogságos, valóban vállalt gyerekek.
Éjszaka kávéznak, blogot írnak.
csak az olvassa. én szóltam 
Három olyan közeli ismerősöm is van, akiknél valami nagy krízis után lett egy gyerek, kapcsolatjavítónak. Hát, egyik esetben sem egy sikertörténet. Nálunk nem én akartam a legkisebbet, hanem az apukája, és mi akkor még nagyon is szépen éltünk, persze azért is, mert a homokba dugtam a fejem sok tekintetben. De nem kellett volna. (Még mielőtt bárki a fejemhez vágja, hogy milyen anya az ilyen, nagyon klassz gyerek a kicsi is, szép, okos, szeretem. De jobb döntés lett volna, a kapcsolatunk dinamikáját tekintve, ha nem születik meg. Magyarul sokkal hamarabb le lehetne lépni…)
KedvelésKedvelés
Ezek a gyerekek legalabb kivant gyerekek, akkor is ha dacbol vagy remenybol szuletnek, legalabb orulnek nekik es varjak oket, kivanjak a letuket.
Sokkal rosszabb sorsa van azoknak a gyerekeknek, akiket nem vartak, nem akartak, nem orulnek nekik es megis megszuletnek, mert “minden vallalhatobb az abortusznal”. Ennel szornyubb dolgot nem tudok elkepzeni.:-(
KedvelésKedvelés
De az ilyen gyerekeket sokszor megszeretik azért. Kérik a magukét. Nem mindenki gyerekgyűlölő vagy közömbös, aki megdöbben a pozitív teszt láttán.
KedvelésKedvelés
Bólogatok.
Közben pedig kíváncsian várom, milyen lesz ez a mindent kicselező és túlélő legkisebb gyerekem. Nagyon furcsa érzés ez, három nagyon akart és nagyon várt után.
A bejegyzéshez annyit: nekem is van ilyen gyerekem is (ennyi között már mindenféle van, hehe) és persze nem hozott rendbe semmit, sőt. A változás, ami végül nagyon sok harc árán történt (és történik) az életünkben, két felnőtt ember (többé-kevésbé :)) tudatos munkájának az eredménye.
(Elnézést, ha érthetetlennek tűnik a hozzászólásom, aki ismer, az pontosan tudja, miről beszélek.)
KedvelésKedvelés
Érthető, ismeretlenül is, átérezhető. Én pl. nagyon bizonytalan vagyok, hogy legyen-e második. Szinte naponta kapom a ‘naés, úton van már a kistesó?, egy gyerek nem gyerek…’ és hasonlóan jóleső, pocakomat vizsgáló jelzéseket, de egyenlőre azt érzem, egy gyerek mellett is nagy harcok, küzdelmek vannak, azért, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a családban, úgy hogy senkinek ne kelljen megalkudnia. Ez egyenlőre minden időt és energiát felemészt. Nem akarok beleesni abba a csapdába, hogy azért hogy kifelé megfeleljünk a vélt és vaós elvárásoknak, befelé szétesnénk. De a nagy kérdés megmarad; milyen nyomot hagy a gyerekben a szülő döntése? Legyen akár az, hogy megszületik, elsőnek, másodiknak, sokadiknak, vagy akár az, hogy egyke marad, mert a szülei ..ennyit bírnak el.
KedvelésKedvelés
+1
KedvelésKedvelés
Apám és az élettársa… IMár vagy 17 éve együtt vannak, a nőnek volt akkor kicsi a két lánya, akiket az apjuk otthagyott (azóta sem fizetett semmit)… Aztán nőttek a gyerekek, mi is (a húgommal együtt), és hét évvel ezelőtt jött a “trónörökös”, a kisfiú. Nagyon boldog voltam (imádom őt), de azt is láttam, hogy a szülei évek óta veszekednek egymással, és iszogatnak is… A két lány, a mostohatesóim pedig menekülnek. Minden volt ez, csak nem egy harmonikus kapcsolat… Aztán ezzel a közös gyerekkel, de leginkább az utána érkező, alig négyéves kishúgommal pecsételték meg az egészet… Egymáshoz láncolták magukat ahelyett, hogy végre (a mostohatesóim felnőttek) rendezzék soraikat, és külön menjenek. De hát a házra felvett hitel, a nőnek az öcsém születése óta nincs munkája… Apám dolgozik, mint a hülye, otthon mindent a nő csinál, de mindent, és folyton panaszkodik. És isznak, már rendszeresen, mindketten. Öcsém hétvégén (hétéves!) fél meg egész napokat a számítógép előtt tölt, idióta játékokkal… és szar ezt látni. Hosszú sztori…
KedvelésKedvelés
Számolok, számolok… a mi picink (nohát!) pont fél évvel a krízis után fogant.
És mindketten akartuk, és rögtön jött, és féltem elmondani az anyámnak valóban.
Az is igaz, hogy naiv kijelentés lenne, hogy azóta tökéletesen rendben vagyunk a férjemmel… mégsem érzem, hogy így festene a dolog, ahogy megírtad (habár bizonyos pontok stimmelnek).
És nem hiszem, hogy sajnálni kéne ezt a babát, akit mindannyian nagy-nagy szeretettel várunk.
KedvelésKedvelés
Ahh, mintha pontosan az egyik nagyon kedves ismerősömről/barátnőmről írtál volna szó szerint…és nem merem vele megosztani a cikket, mert nem akarom megbántani és mert féltem
KedvelésKedvelés
jóó újra jó. Ez van. Sajnos van.egyszer úgy elmesélném az anyâmmal való kapcsolatomat. Azóta azon râgódom mióta olvaslak. Ha egyszer még lesz egy lânyom szeretném ha olvasnâ ezt ilyet és nem úgy nevelnék mint engem. Csudijó h vagy. Formâlsz, és még olyankor amikor mi még nem vagyunk a krízisben. Épp jókor vagy Nekem. A gyereknevelésben is. Irj könyvet. Azt veszem majd ajândékba a barâtnőimnek. Köszi
KedvelésKedvelés
Nagyon jó. Pontosan így van/volt nálunk is, de egyáltalán nem bánom, hogy lett a legkisebb is. Igaz, nehéz volt a döntés, hogy inkább egyedül folytatom (a gyerekekkel), de azt hiszem, nehéz lett volna akkor is, ha csak a legidősebb gyerek van meg. A két kisebb egy-egy krízis után jött. Tök átlagos vagyok, hehe :D.
KedvelésKedvelés
🙂 egyáltalán nem vagy átlagos.
KedvelésKedvelés
Én ezen most elsírtam magam, de úgy rendesen, zokogtam. Pedig nálunk nem ez a helyzet, nálunk most van krízis és egyelőre el sem tudom képzelni, h legyen még egy harmadik gyerekünk. Annyira világosan fogalmazol, én sem értettem ezeket a nőket sokáig, mostmár mindent értek.
“Ott, a kiságy mellett, a szőnyegen mondókázva felrémlik valami abból a szeretetből, amelyet a férjétől várt az asszony, hasztalan.” – itt kezdtek el potyogni a könnyeim.
KedvelésKedvelés
Oleles neked 🙂 En is voltam ott a szonyegen 🙂 Idovel kialakul majd erre vagy arra az eletunk… Probaltam elvezni akkor azt az erzelemtobbletet amit a gyermekem adott (mondokazva a szonyegen), meg ha nem is tole vartam, s ahogy telik az ido, megerosodtem. Talan feleszmel meg a parom, de ha nem, akkor meg lepek en, az sem a vilag vege… Bizom benne, te is kilendulsz majd innen Oleles 🙂
KedvelésKedvelés
És én is így lettem, anyám húsz volt, apám huszonegy, imádnivaló, deviáns zseni, és egy önfeledt pillanat eredményeképp megfogantam, házasság, két gyereknevelésre teljesen alkalmatlan ember nevelt. Ehhez képest én még egész jó vagyok.
KedvelésKedvelés
…noha csak apádat nevezed imádnivalónak és zseninek 🙂
KedvelésKedvelés
Anyámmal most ebben a pillanatban is együtt vagyok, együtt volt velem egész életem minden pillanatában, tudom, hogy ez neki fontos. Identitásának fő eleme. Az is, hogy az unokáinak ő a fő bizalmasa, most pl. a középsővel van színházban. Apámat nem láttam húsz éve. Bocs, huszonegy. Hallottam róla most az utóbbi hónapokban, szeretne velem találkozni. Én meg nem szeretnék vele.
Hálás vagyok azért, amit kaptam tőle én, meg a gyerekeim, főleg genetikusan, fizikailag. De beszélgetni nem szeretnék vele. Pláne nem a nyakába borulni, és könnyesen “megbocsájtani”. Ha netán az utcán futnánk össze, szerintem leüvölteném a fejét a nyakáról, lehet, hogy jót tenne nekem.
Ja, az, hogy az anyám imádnivaló és zseniális, az magától értetődik 🙂
KedvelésKedvelés
A szuleim eleg idosek voltak mar amikor en szulettem. Anyukam 31 Apukam 36, es allitolag szerettek volna meg egy gyereket. Erre sajnos mar nem kerult sor, mert 5 eves koromban Anyu meghalt. Aztan 1 evre ra Apam megtalalta azt a not, akit szerinte mi is elfogadtunk. Ennek a nonek volt egy lanya. Ez a no a sajat gyereket nem szerette, nemhogy minket…Aztan kezdodtek a veszekedesek, verekedesek majd mindez ivassal vegyitve, amely csak egyre sulyosbodott. Es meg sorolhatnam.
Mielott eljottem Magyarorszagrol, Apam azzal bucsuzott tolem, hogy mindenert en vagyok a hibas, ami vele, rossz tortent. Majdhogynem az Anyam halalaert is engem hibaztatott. Legalabbis amire emlekszem, amit Anyu betegsegerol meselt, abbol ez volt leszurheto. Apam ugy gondolta, hogy mi tobbet az eletben mar nem talalkozunk,mert mire en ujra hazamegyek, addigra O mar halott lesz (sziv es tudobeteg volt…es nem utolso sorban alkoholista). Ezutan meg 3.5 evig elt es evente tobbszor is hazajartam.
Az egykori mostohaanyamnak a lanya vezeto pszichologus es a mai napig nem tudta feldolgozni az Anyja okozta karokat. Azt hogy igazabol Ot soha nem akartak igazan. En sem fogom feldolgozni azt hogy soha nem volt jo az amit en csinaltam. Azt tudom, hogy mi akartuk es terveztuk ezt a babat. Es jovore szeretnenk a masodik babaprojektet is beinditani. Az ahogy a parom vegigasszisztalta a szulesemet es hogy O volt aki eloszor feloltoztette a kisfiunkat es egyedul O volt nekem 3 hetig segitsegem es O ontotte belem a lelket amikor ugy ereztem hogy nem jol csinalok valamit, amikor Mano nem akart szopni es sirtam, O biztatott, hogy jo Anya vagyok, mindent jol csinalok, nekem mindennel tobbet er es mindent elmond. Az hogy hordozza, hogy O akarja tolni a babakocsit, hogy majd a haz elott ofgnak focizni, hogy ha kinezek az erkelyen majd akkor is lassam oket es ne aggodjak…boldogga tesznek. 🙂 Lehet kevessel beerem? Nem tudom, talan, de mi kellhet ennel tobb?
KedvelésKedvelés
Ezek nagyon fontos értékei a kapcsolatotoknak, és jó prognózis a jövőre. Mi kellhet több? Alapvető meggyőződés arról, hogy a nőknek rendszerokokból nehezebb, és tudatos erőfeszítés ennek csökkentésére. Akkor nem fogod magad hülyének érezni, mondhatod bárhogy, érteni fogja.
KedvelésKedvelés
Ugy erzem jo iranyban haladunk es bizakodo vagyok! Latom rajta hogy fejlodokepes es nekem ez a fontos, hogy nem belesz…ik abba amit mondok, hanem ha igenis odateszi magat. Hulyenek Apam mellett ereztem magam! De azt soha tobbe!!!
KedvelésKedvelés
Elég idősek voltak, ez aranyos. Én 31 éves voltam, amikor a fiam született, a párom pedig 36.
KedvelésKedvelés
En is 31 vagyok es 5 honapos a fiam, de a 80-as evekben meg joval fiatalabban szultek a nok.
KedvelésKedvelés
Amugy tenyleg csak ezt tartottad fontosnak kommentelni abbol amit leirtam??? 😦
KedvelésKedvelés
Becsüld meg a párod!!! Sok asszony/nő ezt a hozzáállást kívánná, többek közt én is! Szeresd Őt ezért!!!!!
KedvelésKedvelés
Én is csak azt tudom gondolni, hogy a nem akart és a hátha-gyerekeknek nem olyan rossz ám. Legalábbis nem feltétlenül. Mert valóban, az abortusznál minden jobb. Nálam ez nem is lehetőség, pedig van egy nem kívánt gyerekem. Éppen ezért tudom, hogy legalább 99%-ban nagyon is megszeretjük a nemkívánt gyerekünket már a születése idejére. Hát még azután… Rájövünk, hogy a gyerek igenis ajándék. Még akkor is, ha két, gyereknevelésre alkalmatlan szülő neveli, és ha látszólag károkat okoznak a gyereknek. Az ÉLET maga az ajándék. És felnővén, akarattal igenis felül tudunk emelkedni a gyerekkori kínjainkon, már ha akarunk persze, és ha abbahagyjuk a szüleink hibáztatását, és hajlandóak vagyunk saját kézbe venni az életünket. A remény-gyerekek létének szerintem van értelme. Még ha nehezebb is miatta tovább lépni, bár ebben nem volnék biztos, hogy nehezebb. Ha itt az idő, és magadba szedted a kellő elszántságot, akkor majdnem mindegy, hogy 2 vagy 3 gyereket pakolsz össze. Addig pedig, amíg az anya ezt az elszántságot gyűjtögeti, addig is boldogabbá teszi az életét az új gyermek (“a szőnyegen mondókázva”). Arról nem beszélve, hogy az anya egész további életét gazdagabbá teszi egy újabb gyermek.
Egyébként a cikk nagyon tuti, mint mindig…
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, hogy épp az ilyen gyerekek születése akadályozza a szüleik felelősségvállalását (pl hogy abbahagyják saját szüleik hibáztatását) az adott pillanatban. (Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy el kellene abortálni őket vagy ilyesmi, a félreértések elkerülése végett.) De nekem a saját-életemért-felelősséget-vállalás és az alibi-pótlék gyekekek világra hozatala valahogy kizárják egymást.
És az is érdekes, hogy az emberek sokkal inkább megkérdőjelezik azoknak az embereknek a döntését (nem ritkán lelki egészségét), akik nem hoznak a világra alibi-gyerekeket, mint azokét, akik igen.
És olyan jó, hogy ezeket itt ki lehet mondani.
KedvelésKedvelés
Sajnos ezt csak cafolni tudom, tapasztalatbol. Igenis vannak szulok, akik sohasem fogjak megszeretni a nem kivant gyeremekuket es mindig csak pup lesz a hatukon. Es nem csak latszolag okoznak karokat! Abbahagyjuk a szuleink hibaztatasat? Azert csak ne en legyek mar a hibas, hogy 6 eves koromtol mit kellett vegigneznem, mert az alkesz Apam es mostohaanyam lesz…ta hogy 3 gyerek sirva nezi oket. Mindezek ellenere, ugy erzem hogy eleg jol a sajat kezembe vettem az eletem, de ez egyaltalan nem jelenti azt hogy mindent nyomtalanul ki tudtam torolni, azokat a seruleseket amiket a lelkemben okoztak. Es igenis az Apamat hibaztatom azert mert “defektes” lettem. Ezt soha nem rottam fel neki, mert egyreszt feltem tole, masreszt pedig mar eleg baja volt anelkul is.
KedvelésKedvelés
Azért itt valami félreértés van: a bejegyzés nem állítja, hogy nem kellenek az ilyen gyerekek, vagy hogy nem jó nekik. csak azt, hogy ennek a speciális körülménynek nyoma marad a viszonyokban. Rossz házasságba születni, érzelmi pótléknak lenni, végignézni anyánk tönkremenését nem vicces.
KedvelésKedvelés
Csak helyeselni tudok!
KedvelésKedvelés
Így van: “minden jobb az abortusznál!!! Sosem fogom feldolgozni !!!!!!!!!!!!!!!!
KedvelésKedvelés
Kedves Zsuzskamuzska!
Nem akartalak bántani a hozzászólásommal. Tudom, hogy a szüleink idején késői gyermeknek számított, aki a harmincas éveik körül született. Nagyon nehéz lehetett a gyermekkorod. Tapasztalatom szerint, bár nekem sokkal könnyebb volt, a nem vagyok elég jó érzést igen nehéz leküzdeni. Nekem legalábbis nehezen sikerül, sokszor előkerül, olyan szituációkban is, aminek semmi köze a szüleimhez. Rengeteget gondolkodom egyszerű hétköznapi szituációk, sokszor beszélgetések után is, hogy vajon elfogadhatóan kommunikáltam-e. Még akkor is, ha semmi feszültségkeltő nem volt, csak egy ártatlan beszélgetés. Nemcsak a párkapcsolatomat itatja át, hanem a mindennapi életem eseményeit is. Nekem is nagyon sokat segít, hogy a Párom elfogadó. Racionálisan, egyszerűen közelíti meg azokat a dolgokat, amiket én túlbonyolítok.
KedvelésKedvelés
Nem is tudom mar mikor jutottam el oda, hogy egyszeruen lesz…om hogy Apam mit gondol, de azt tudom, hogy nagyon sokaig az O kedveert csinaltam meg dolgokat. Pl. elvegeztem a foiskolat, csak hogy Ram is buszke lehessen, habar ezt sztem sosem mondta. A batyam mindenek felett volt, nekem mar csak a “maradek” jutott. De! En ugy erzem, hogy ez tett azza aki vagyok, ettol lettem az aki vagyok es ettol jutottam el oda ahol most vagyok. Onerobol, segitseg es szuloi tamogatas nelkul! Nagyon jol esett az amikor unokanoverem egyszer azt irta nekem hogy mennyire buszke Ram es hogy barcsak ilyen lanya lenne mint amilyen en vagyok (2 egyetemista, okos szep fia van) es hogy en meg a jeg hatan is megelnek(ettol bogtem). Az teny hogy hamar onallositottam magam es ha valami kellett, azt magamnak szereztem meg, mert Apamra nem nagyon szamithattam. De talan pont ettol lettem talpraesett. Minden rosszban van valami jo. Na de ezt nem dicseretnek szanom! Sokan nem ertettek, meg a csaladban sem, hogy mi bajom van Apammal, mindig csak azt hajtogattak, hogy mert az mekkora dolog, hogy egyedul felnevelt kettonket (13 eves koromtal mar csak 3-an voltunk) es mindent megadott…oke, iskolaztatott, ruhazott, etetett, de hogy igazan torodott, foglalkozott volna velunk? Azt nem mondanam. Szaz szonak is egy a vege. Ertem hogy mirol beszelsz (“vajon elfogadhatóan kommunikáltam-e”), mindig probalkozni mindenkinek megfelelni. De ezt nem lehet. Mert egyszeruen olyan nincs, hogy mindig mindenkinek jo legyen. Es szornyu erzes, hogy meg most is probalkozom, csak mert felek, hogy majd mit mondanak? o.O
Egyebkent annyira belemerultunk a 31-es szamba, hogy aztan rajottem, hogy en mar 32 “ven sz.r” vagyok! 😉
KedvelésKedvelés
Hmm, én két családot ismerek, ahol egy krízis után fogant majd született meg egy-egy gyerek. Az egyik családdal azóta is tartom a kapcsolatot, ott hamarosan jön a következő (szám szerint már a 4.). Ők már válni akartak, már x tárgyaláson túl voltak, mikor valahogy mégis rendbe jött a dolog (apuka megtért), azóta láthatóan jól megvannak, bár persze nekik is vannak problémáik. De amennyire látom, valahogy próbálnak ezeken felülemelkedni. (férjem szerint mondjuk a férjet inkább az anyagiak – pl. tartásdíj – készették változásra. Igazából nem tudom, ne legyen igaza.
A másik családdal sajnos megszakadt a kapcsolatom, az övék diákszerelem majd jó pár év múlva házasság volt, még nem volt gyerekük, mikor többször is találkoztam velük, aztán egy nyaralás alatt csúnyán összevesztek egy csinos hölgy miatt (zavaros történet, nem tudom, pontosan hogy volt, mint volt), már ott is a különköltözést fontolgatták, mikor kopogtatott a kisbaba. Náluk talán ez volt a kulcs, azóta láthatólag boldogan élik világukat, jönnek-mennek, szeretik egymást, és már ott is van egy második baba.
Persze ez csak két eset, a hit megtartó és megváltoztató ereje, stb…
mert van negatív példám is. a férjem pl nem kívánt gyerek volt, már a testvérét sem tervezték, ő is becsúszott, és inkább egy rossz házasság lett belőle, mint abortusz. Vagyis őérte (sógornőmért) legalább kiállt az anyja. aztán meg kopogtatott a férjem is. persze őt sem vetették el. És felnőtt, mindkettő, sógornőm asszem egész jól kiheverte a dolgot, de a férjemben azért mély nyomot hagyott, hogy nem várták, nem akarták. Persze felnőttek így is, a sokat dolgozó-tanuló édesanya mellett és utóbb kaptak egy szerető-gondoskodó új apukát is (anyuka idővel kilépett a rossz kapcsolatból) és pár testvért is, de valahogy mégis megvan ez a fura szájíz. férjemen nagyon érződik a sanyarú gyerekkor – valahogy kicsit olyan hideg-rideg lett, kicsit mizantróp, néha olyan érzelmemmentes vagy érzelmekre képtelen. Asszem mire mi találkoztunk, már sokat javult, de igazából a fiunk érkezése volt, ami végleg meglágyította (aki szintén kicsit meglepetésbaba volt, de őrá már mindketten nagyon vágytunk.. csak nem akkor és nem ott.).
KedvelésKedvelés
Nálunk a krízis már elmúlt, feloldódott (hja kérem, az építkezés, közismerten kihozza az összes rejtett problémát a kapcsolatban), én két gyerek után visszamentem dolgozni, és elhatároztuk, hogy lesz majd még egy harmadik. Miközben ez volt a terv, felütötte a fejét egy újabb, hál’Istennek nem olyan mély és hosszú lefolyású válság, amikor én szívem szerint nemet mondtam volna az aktuális gyerekgyártási próbálkozásokra, de nem volt merszem hozzá, nem is akartam valahogy megbántani a férjemet (hülyeség, hogy ilyen alárendelődő vagyok, hát ő bántott meg engem, mikor úgy leüvöltötte a fejemet – telefonon keresztül, én éppen vezettem, hogy alig bírtam továbbmenni), aztán pont akkoriban jött össze a baba.
Közeli ismerős kérdezte, mikor elújságoltam neki, hogy ez afféle kibékülési gyerek lett? (Mondtam, nem, így terveztük.)
KedvelésKedvelés
a minek szül még cím azt sugallja,mintha nem kéne…de miért ne? milyen indok elfogadható a gyerekvállalásra? mondjuk “csak” testvérnek születni jobb, mint “házasság-mentőnek”? vagy csak ideális házasságokba, ideális neműként és sorszámúként érdemes születni? engem terveztek, de ettől még sokan nem cserélnék el a gyerekkoromat…ahogy a hugomét sem, aki szintén tervezett gyerekként, ideális körülmények közé érkezett…a folytatás már kevésbé volt meseszerű…szerintem nincs jó vagy rossz indok a gyerekvállalásra, egészen addig,amíg az tényleges felelősségvállalás és nem csak nemzés
KedvelésKedvelés
A cím azt fejezi ki, hogy a feszült kapcsolatokba születő gyerekek anyjától (!) ezt szokás megkérdezni. Erre reagál az írásom, és meg is válaszolom, hogy minek szül.
Nagyon ritkán az én kérdéseim, problémáim vetődnek fel a címekben.
KedvelésKedvelés
Érdekes, hogy épp most találtam ezt a bejegyzést. Így várom a negyedik gyerekünket. Nagy krízis közepén fogant, nem pontosan tudom hogyan… Nem tudtam értelmes indokot felhozni arra, hogy miért ne engedném megszületni. Engem nem zár be sehová. Az ő megszületése nem ront tovább a kialakult helyzeten. Nem várok csodát, hogy akkor most őmiatta minden rendbe jön. Viszont tudom, hogy ha hárommal fel tudok állni egy vállalhatatlan kapcsolatból, akkor néggyel is. Lehetett volna másként is dönteni, én nem tudtam. De minden fanyalgás nélkül elfogadom, ha valaki a saját életében másfajta döntést hoz. Mindenki csak a maga útját tudja járni.
KedvelésKedvelés
Sok erőt kívánok neked, bárhogy is döntesz!
KedvelésKedvelés
Köszönöm, Zöldfűszál!
KedvelésKedvelés
Én is sok erőt kívánok neked, és sok örömet a gyerekeidben!
KedvelésKedvelés
Jól ki van ez találva. még annyit tennék hozzá, hogy ez család-modell is. a nő nem is tud (legalábbis nehezebb lenn..) másként viszonyulni. ezt tanulta. na meg a pasi is. a gondolkodásmódhoz választunk társat. ha nem élünk tudatosan, akkor élünk úgy, hogyan szocializált a család, amiben felnőttünk.
KedvelésKedvelés
Én párévesen azt nem értettem, hogyha a szüleim folyton ölik egymást és harspni lehet otthon levegő hrlyett az útálkozást, akkor hogyan lehetett kistesóm? (mert annyit már akkor is tudtam, hogy a gyerekhez apa és anya különleges közelsége kell). Írsz majd a testvérségről?
KedvelésKedvelés
Ajánlóban ugrott fel. Wow.
Olyan sokszor nem tudok mit kezdeni a szövegeiddel – hogy pont téged idézzelek nekem írtodban, “olvaslak és próbállak érteni”, vagyis, intellektuális szögből nyilván kölcsönösen semmi akadálya megértésnek, de a nézőpontváltásnak az az eggyel mélyebb szintje, amikor a világlátással átmenetileg azonosulva “értünk meg”, többnyire nem az “aha” hanem az “uhhh” élménnyel zárul -, teljesen egyértelmű közös pontok és célok köré felépült teljesen eltérő rendszerek, részemről szinte mindig azzal a summázattal, hogy oké, ez vagy az az értelmezés tőlem már megint teljesen idegen, de így kerek a világ. És általában így is jövök amikor jövök (= most már nem nagyon kommentelve mert a definícióim elsöprő többsége nem fér ide, de a tapasztalat alapján kölcsönösen nincs idő a félremagyarázások folytonos tisztázására), a világ kerekségéről tanulni és új szójelentések tükrében megnézni a meglevőket.
Ez itt most egy olyan közös pont ami körül ráadásul a felépült értelmezési és fogalmi rendszerünk is teljesen hasonló, bár az egyetlen különbség ismét meglep; én egyáltalán nem tartok bármit vállalhatóbbnak az abortusznál és az ide tartozó indoklásom egy része éppen ennek a posztnak az ábrázolt világa szokott lenni.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: nőnek maradni | csak az olvassa — én szóltam
Az én kisfiam pár hónapos szerelemkapcsolatba fogant.Mindketten szerettük volna(bár utólag azt érzem,fogalmunk sem volt,mire is vágytunk valójában).Az azóta tartó időszak lejtmenet a pokolba.Nincs agresszió,csak értetlenség a másikkal szemben,borzalmas kommunikáció,rövid,kiegyensúlyozottnak tűnő időszakokkal.Egyelőre be vagyok szorulva(anyagiak),de a tisztánlátás sokat segít ép ésszel menedzselni a napokat és ez segített abban is,hogy a darabokra hasadt lelkemet újra összs tudjam fércelni.Nincs olyan,hogy mi lett volna,ha.A gyerek tündér,mindketten imádjuk,de szokott módon az operatív rossz zsaru szerep rám hárul és számomra az anyaság felért egy kishalállal, az eddigi életemet és személyiségemet tekintve(gondolom,ezzel nem vagyok egyedül)
Tanulság:senki ne csinálja úgy,ahogy én,nulla egzisztenciába,lila köddel,alaptalan önbizalommal(majdénmegoldom),mert kurvanehéz,eltorzul a személyiség(és az önismereti mélységek ìgy nehezebben tárhatóak fel;összességében óriási felelőtlenség.A partner személyiségég pedig sajnos muszáj lett volna higgadt objektivitással felmérnem,mert ami jópofának tűnik egy intenzív időszakban,az rettenesen zavaró,ha már felelősen kell viselkedned.Szerelmes vagy még?Nem.Van kiút?Igen.Mikor?Egyszercsak.
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon! Köszönöm, hogy elmesélted ezt a nehéz történetet!
KedvelésKedvelés
Most kifejezetten megkerestem ezt a bejegyzést.
Mondhatnám, hogy a történet miatt, amit partvonalról követek: hogy két kisgyerek mellé, miután semmilyen legális lehetőség nem maradt már az anyának az otthon maradásra, és miután az volt a megegyezés, hogy két gyereket szeretnének, nem többet, érkezik a harmadik. Kifejezetten azért, mert az anya otthon akar maradni.
Nem tudom, van-e krízis a kapcsolatban, nem ismerem bensőségesen, felszínes, szerepben élő emberekről van szó, nem rossz értelemben, az a dolgos-szorgos fajta, akik ház körüli létfenntartó jellegű tevékenységekben találják meg az élet értelmét. Kifejezetten nem intellektuálisak, nincs önreflexiójuk, a szemükben én olyasvalaki vagyok, akinek azt lehet mondani, “gratulálnék én is, csak nem tudom, mihez”. Merthogy nincs férjem, házam és gyerekem. Merthogy csak ezekhez lehet.
A nem dolgozik című bejegyzést is emiatt a történet miatt vártam, és az nagyot ütött, mert ott rájöttem, hogy a történet a fejemben nem a történetről szól, hanem rólam. Miért pörgök ezen ennyit? Miért foglalkoztat? Miért próbálom kitalálni újra és újra, milyen lehet ez az egész belülről?
Az a helyzet, hogy néha, és mivel mostanában mentálisan elég fáradt vagyok, egy kicsit a kelleténél gyakrabban, azon kapom magam, hogy erre vágyom. Hogy hadd legyek tompa, ne érdekeljenek a világ dolgai, hogy mi a személyiség, mi az identitás, hogyan alakul, és hogyan értjük félre (most épp ez foglalkoztat), hogy vágyjak én is cserép levendulára meg illatos sütire, és kész. Hogy hadd legyen a kreativitásom terepe a konyha. Hogy hadd eshessek teherbe hármasikrekkel, és dőlhessek hátra: sajnálom, drágám, hogy hol lakunk és miből, azt neked kell kigazdálkodni. Hogy infantilizálódhassak, hogy ne kelljen felnőttnek lennem, hogy keresse meg a pénzt más, találja ki a nyugdíjprogramot meg a lakáskasszát más, én meg hadd babázzak otthon, hadd hibáztathassam a másikat, mert nem jött haza, mert hazajött, mert nem azt hozta, mert azt hozta, mert idegesítően veszi a levegőt, és hadd foghassam a hormonokra az egészet, és hadd legyen kifogás minden alól, hogy de nekem gyerekeim vannak, és hadd legyen felmentésem életből, mert én anya vagyok helyette.
Hát igen, most nagyon nem kéne gyereket vállalnom. Járok terápiára, és dolgozom ezen, de néha tényleg ilyen gondolataim vannak. És tudom, hogy igazságtalan, és tudom, hogy az egész nem is ilyen, de egy kicsit mégis, és ennek a konkrét történetbeli nőnek sok minden ilyen (a pénzügyeket a férj kezeli, ő csak költ pl), de olyan jó lenne néha a könnyű úton lenni, olyan jó lenne néha egy kis könnyen szerzett buksisimi meg gratuláció, meg de-örülünk-nektek, és olyan elegem van abból, hogy megtaláltam a Másik Felemet, ami olyan történet, hogy még mindig nehezen hiszem el, és ebben soha senki nem talál semmi gratulálnivalót. És igen, tudom, hogy ez a külső kontroll utáni vágy, és tudom, hogy a régi szerepjátszó szerencsétlen nyüszít odabent elfogadásért még mindig. És közben jó, hogy a saját utamat taposom ki, és tudom, hogy ez való nekem, ez a jó. De néha annyira fáradt vagyok, és olyankor olyan szar ilyet hallani, hogy gratulálnék én, de mihez. Hát mondjuk ahhoz, hogy én nem hazudom Isten szemébe a templomban, hogy szentséges fogadalmat teszek, mikozben szarom le, csak az érdekel, hogy a Templomi Esküvő Milyen Szép. Például. Meg ahhoz, hogy én nem szülök gyereket csak azért, hogy ne kelljen dolgozni.
És közben nagyon erősen ott van bennem, hogy életet a világra hozni önérték, és ez igenis szép, és megtehetik, és tegyék, és nem haragszom én senkire, csak nagyon fáradt vagyok. És most megyek, és olvasok a blogon egy kis olyat, hogy ne másoktól várd a megerősítést, mert pofára esel, mert arra van szükségem. Aztán edzek.
KedvelésKedvelés
❤
KedvelésKedvelés
Nem tudsz tompa lenni, visszafele nem megy.
A történet iránti érdeklődésed a saját értékrended, életmódod megerősítésedről és a gyerekvállalással kapcsolatos elrendezetlenségeidról szól.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pontosan. Én is így gondolom. Meg azt is, hogy a saját életmódom sok tekintetben gáz, nem annyira akarom én azt megerősíteni, sok mindent kell változtatnom. A történet irántio érdeklődésre tegnapi határidőm volt, ma már nem érdekel 🙂 De tényleg sokkal jobban vagyok ma, tegnap kiírtam magamból (nem ez a komment volt az), ma elolvastam, tök jól sikerült, nyugalom van bennem. Haladok a stabilitás felé, hoztam egy-két döntést, gratuláltam magamnak, meg izomlázam is van. És olvasok itt, továbbra is, ez nagyon jó, aki hasonlóképp érez, mint én a fenti kommentemben, az olvasson Évától sokat. És mindig az a lényeg, hogy a zavaros érzéseid mindig rólad szólnak. Ha valamiről érzed, hogy gáz, akkor az gáz.
KedvelésKedvelés
Nem tudsz többet tompa lenni, visszafele nem megy. Egy kicsit lehetsz másokra kevésbé gondoló, csak a magad érdekében okos, reflektív.
A történet iránti érdeklődésed a saját értékrended, életmódod megerősítésedről és a gyerekvállalással kapcsolatos elrendezetlenségeidról szól.
Két ember, vagy közülük egy, bármikor módosíthatja azt, hogy mit szeretne, hány gyereket akar, sokszor nem is szeretés kérdése, mert becsúszik.
Én sem ölném meg.
Sokan nem kezdték el a dolgozós életet, rettegnek tőle, másra rendezkedtek be.
Régen nagyon becsületes voltam, mindenki dolgozzon és fizessen adót, ma már Fideszlandban szurkolok azoknak, akik bárhogy potyautasok, kijátsszák a rendszert, ahjrá! Hacsak nem túl harsányak, irigyek és pofátlanok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Persze, hogy nem.
Ahogy írtam is, igazából, a fura érzéseimet ha nem nézem, én is szurkolok. Szerintem gyereket vállalni önmagában érték, és igenis munka, és kár, hogy nincs jobban megfizetve és függő helyzettel jár. És naná, hogy meggondolhatja magát, bizony nem kell senkinek engedélyt kérnie, én is meggondolhatom magam, amikor akarom.
Az egész, amit leírtam, nem is róluk szól, hanem rólam. Talán nem is ide kellett volna írni, de azért hasznos lehet látni, hogy vannak ilyen zavaros gondolatok némelyekben.
Ez az egész az én ambivalens érzéseimről szól, ez tényleg kitárulkozás. Ilyen is van. Le is tagadhatnám, mint régen.
Ma jól vagyok, tegnap sokat dolgoztam ezen, és eltűnt a fura szorítás.
Az az érdekes, hogy irigységet így sem éreztem. Olyat igen, hogy bár hátradőlhetnék egy kicsit, de kifejezett irigységet, mint régen, nem. Olyat már soha.
Hát, ez is haladás.
KedvelésKedvelés
Még valami. Az egyik legfontosabb tegnapi felismerés.
A gyerekvállalás bizonyos szempontból tényleg felnevel. Akinek van gyereke, mindig felnőttebb lesz, mint akinek nincs. Egy kicsit (vagy nagyon) infantilis marad, akinek nincs. Igen, kemény felismerés, de nincs mit tenni, ez van. Fel kell nőni. Meg is könnyebbültem és meg is nyugodtam, mikor ezt kifogalmaztam. De most erre persze nem az a megoldás, hogy futás szülni, csak, hogy felnőhessek, meg hogy énis-énis. Csak érteni kell, meg el kell fogadni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: a házasság mint alku | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a férjed már megint | csak az olvassa. én szóltam.