Pygmalion, a görög király kitalálja magának az eszményi nőt: megformálja halott anyagból, és életre kelti. A görög mitológia történetét G. B Shaw formálta vígjátékká, és ezen alapul a My Fair Lady című musical-film is. Talán nem túlzok, ha kultúrkörünk egyik alaptörténetének nevezem. A típusnak számos változata van az irodalomban: Lulu, Nana , Nóra, emellett számos költő, képzőművész, rendező is magának formálta a múzsáját.
A Pygmalion-férfi valójában a nagyon is élő, létező nőt alakítja élettelen szoborrá. Ez az egyenlőtlenségnek az a formája, amely nemcsak párkapcsolatban, hanem tanár–diák, mester–tanítvány, edző–sportoló, főnök–beosztott, szülő–gyerek viszonyban is gyakran megjelenik. Mégis, én itt a nőket érintő formára koncentrálok, tehát arra, amikor az idősebb férfi tanítgatja, formálja a párkapcsolat keretében és ürügyén a fiatalabb nőt, meghatározva annak identitását, céljait, stílusát. Ez mint partneri viszony azért különleges, mert a többi viszonylatban érthető, sőt, szükségszerű is valamelyest az aszimmetria, de a párkapcsolatban nem az. Ez a felemás helyzet éppen hogy súlyos visszaélések forrása — sokunknak van róla bőséges tapasztalatunk.
Az ilyen viszony alapja a paternalizmus. Az idősebb, befolyásos férfi megformálja magának a gyúrható anyagból azt a nőt, aki neki megfelel. Azt érezteti folyamatosan, hogy jobban tudja, mi lenne jó a nőnek, mint a nő maga, ezzel alapvető kompetenciaérzését ássa alá. Látszólag a nőnek kedvez mindez: eltartják, kiemelik a szürkeségből, felöltöztetik, menedzselik — valójában a férfi mérhetetlen önzését, hatalomvágyát, erejének az állatvilágból ismerős demonstrációját szolgálja mindez. A kapcsolat lényege nem a kölcsönösség, hanem a kontroll. Nehéz az ilyen kapcsolatból szabadulni, mert súlyosak a szankciók, és a környezet, a bíróság is jótékonyságnak, szerelemnek fogja fel a férfi tulajdonosi mivoltát. Ráadásul az alávetett fél is sakkban tartja önmagát a bűntudatával, a lekötelezettséggel. A környezet tagjai nem ismerik el, sokszor egyenesen tagadják, hogy a nő önmagában is értékes lény, a kontrollt mint nagylelkű segítséget értelmezik, amely nélkül a nő senki, semmi sem lenne. Mindent neki köszönhetsz. Rút hálátlanság elhagyni őt, aki ennyit tett érted. Akkor nem kellett volna elfogadni. Pedig a segítség, támogatás nem jogosít fel birtoklásra, kontrollra.
Ó, ebbe belebuktam én is. Neki végre sodrása van, nem hajlása — így jellemeztem a fiam apját, és korábban mindenkinek csak hajlása volt. De hát miért ő a folyó…?! Annyira jó, hogy valaki tudja, mi hogy van! Érdekes helyekre visz, van véleménye, stílusa, ezer ismerőse, története, és ez az én büszkeségemmé is válik. Soha nem azt meséljük az ilyen partnerről, hogy mi milyen jól, erősnek, kompetensnek érezzük magunkat mellette, hanem mindig csak azt, hogy ő milyen nagy ember, ki mindenkit ismer, mennyire különleges. Csak figyelek és magamba szívom mindezt, és ő ad és ad, neki ez természetes… ad, mert szeret, és mert bőven van miből. Olyan ölelő biztonság, szilárd alap tud lenni ez. Olyan szívesen csodáljuk őt, alkalmazkodunk, annyira semmi indíttatásunk vitatni, hogy milyen alapon, milyen céllal támogat. És beleszól abba is, ami nélküle is menne: azt ne hidd, hogy nem szóltam oda neki, hogy jelentesse meg a cikked. Pedig én éppen ezt magamnak intéztem. És íme: a kontroll.
Azért hagytam el, hogy önjogon létezhessek, magamért legyek értékes, ne tartozék.
A megingathatatlan felállás az, hogy a Mesternél van a tutimegmondás monopóliuma. Ez azt jelenti, hogy meghatározza, mi kell ahhoz, hogy neki megfelelő legyen a nő. Tanítgatja a partnerét: mondja is, meg mindenféle más, nyílt vagy rejtett eszközzel próbálja elérni, hogy a Tanítvány egyre inkább arra hasonlítson, amit ő elképzel. Ez a befolyás a kinézettől, öltözködéstől, stílustól a világnézeten, a szexuális szokásokon, technikákon keresztül a tökéletes asszisztens és a háziasszony szerepéig sokféle területre terjedhet ki. Van, hogy a Mester tanácsokat ad, megjegyzéseket tesz, máskor meg dicsér, örvend avagy elborul, és e reakciói testesítik meg a kontrollt, a nő meg kétségbeesetten, érzelmileg dróton rángatva akar mind jobban teljesíteni. Van, hogy segít, támogat, időt, energiát, pénzt fordít a nőre, aki ettől le van kötelezve.
Hogy mit ad, miből, az az ő döntése. Pénzt, befolyást, jó szót, figyelmet, utcán kézen fogva végigmenést, összeköltözést, házasságot, gyereket és orgazmust manipulatívan, jutalmazási eszközként, megvonásukat büntetésként is adja, belátása szerint, sosem megállapodás, egyeztetés alapján. Neki nem kitüntetés, hogy a másik vállalja őt a világ előtt, követi nézeteit, hozzámenne feleségül, gyereket szülne, hanem természetes és elvárt válasz, és persze akadna más jelentkező szép számmal, amit nem szűnik meg éreztetni a nővel.
Akárhogy is, a lényeg, hogy ez a viszony nem kölcsönös: ő, a Mester kész, befejezett, úgy jó, ahogy van, bírálhatatlan. Nem lehet megkérdezni, hogy miért ilyen, nem lehet kérni, hogy viselkedjen másképp. Ő nem csinál magából majmot. Ő már úgyis öreg. Ő megmondta előre. Ő egy vén morgós medve, ami a szívén, az a száján, ő nem könnyű eset…
Az ilyen férfi nem kockáztat különösebben a nagylelkűséggel: mindig a bőséges fölöslegéből ad. Sosem értünk dolgozik annyit, sosem a kedvünkért vett akkora lakást, mindezt magának is, vagy bármely partnerének nyújtaná. És mindenféle óvintézkedést megtesz, hogy a támogatás a nőt bele is betonozza a kapcsolatba, hogy minden visszavonható legyen, semmit se érezzen a sajátjának a partnere.
Gyakran mutogatni való dekoráció, státusszimbólum a nő, és a férfi nagyon szeretné, ha még karcsúbb, szexisebb, divatosabb lenne. Ez a bántalmazás egy különös formája is, az elvárások, a bírálat szoros hálója, az alapélmény, hogy a nő sosem elég jó, miközben a Mester gyakran elhagyja magát, meghízik, bénán öltözik: neki nem kell jól kinéznie, nem azért szeretik.
Egy gyakori változat a pszeudolúzer, akit a Sors Annyit Hányt-Vetett Már, Te Legyél Az Én Kies Kikötőm Megannyi Hullámverés Után. Képes úgy tenni, különösen a kapcsolat korai szakaszában, mintha az aktuális (amúgy huszonhetedik) partnere lenne az egyetlen mentőöve. Azt játssza, hogy ő veszíthet többet, de a szánandó lénye csak álarc, panasza érzelmi manipuláció: valójában sokkal befolyásosabb, sokkal több hatalma van, mint a partnerének, és sokkal inkább az ő erősödését szolgálja minden, ami a kapcsolatban történik.
Egészen tragikomikus formákat is ölthet a nő befolyásolása: amikor a férfi még mindig nem elégedett, akkor lehetetlen, teljesíthetetlen elvárásait, pitiáner elégedetlenségét “úgysem lehetsz olyan” megjegyzésekbe rejti: Az én nőm nem szemüveges. — A női láb harmincnyolcnál véget ér. — Csak ne lenne az a visszér a bokádon. — A Juditnak hüvelyi orgazmusa volt. — Senki nem tudott annyira érzéki lenni, mint a Mariann. Ezeket persze nem az elején mondja, amikor még megértésre vágyónak, szerelmesnek mutatta magát. Az öngyűlölet, szorongás, inkompetencia érzésének korábban ismeretlen régióiba tudja kergetni a kapcsolat e stádiumában már kellően puha partnerét, aki ekkorra feladta önállóságát, a Mester nagy rendszerének alkatrészévé vált, és egyre távolabb kerül attól, hogy önerőből, emelt fővel ki tudjon lépni ebből a romboló kapcsolatból. Kíméletlen libikóka: ha és amennyire a Tanítvány gyengének érzi magát, akkor és annyira érzi magát erősnek a Mester.
A Mester általában jóval idősebb és társadalmilag befolyásosabb. Nagyon sok ilyen férfi van, aki diszkóban, munkahelyen, az irodalmi életben, interneten sorra szedi az áldozatokat. Ahhoz, hogy a lányoknak ne tudjon vonzó lenni tizen-huszonévesen az ilyen kapcsolat, teljesen máshogy kellene felnevelkedniük. Nem, nem őket kellene biztatni, hogy őrizzék meg a méltóságukat, hanem ki kellene iktatni az elvárásaikat és önképüket formáló alaptörténetek közül a “királyfi fehér lovon”, “múzsa” típusúakat, és meg kellene óvni őket a saját teljesítményüket, sikerüket relativizáló, azt a megjelenésükkel, protekcióval, önmaguk áruba bocsátásával magyarázó nézetektől. Hogy biztosan védettek legyünk az ilyen férfiaktól, a megváltás ígéretének csábításától, ahhoz nem az kell, mint amit némely szakember javasol, hogy ne legyünk áldozattípusok.
Nagyon kiforrott, magabiztos személyiség tud csak ellenállni az ilyen hatásoknak. Olyan nő, aki nem azt érzi, hogy ő egy senki. Olyan, akinek alapélménye, hogy választhat, és nem valami isteni kegy, hogy lehajoltak hozzá, de az sem baj, ha egy ideig nem jön senki, aki végre, mert ő működik és Egész önmagában is. Ez nagyon szépen hangzik, de cseppet sem illik bele a párkapcsolatokat övező romantikus elképzelésekbe. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy az ilyen nőket férfiasnak, önzőnek, erőszakosnak tartják, azt, hogy “társra találjanak”, a környezetük szorgalmazza, és rendre megkapják a “neked is kellene valaki”, “legyél alkalmazkodóbb/kedvesebb/nőiesebb”, “a férfiak nem szeretik az öntudatos nőket”, “adj lejjebb a mércéidből, mert egyedül maradsz” tanácsokat.
Ha a Tanítvány mégis szabadul, a futószalag azért megy tovább: jön a következő, még fiatalabb, még alakíthatóbb partner. Felöltözteti, elindítja a pályán őt is. A Mestert sorozatos kudarcai után sem lehet szembesíteni a nagy segítő szándék mélyén megbúvó mérhetetlen önzéssel, anyagiassággal és hiúsággal: neki a szeme se rebben, egy kicsit sem szégyelli magát, természetesnek érzi, hogy neki joga volt, van ehhez a pozíciójához. Soha be nem lát utólag se semmit.
Egyébként a férjem is hasonló helyzetű, csak ő nem manipulált, inkább figyelt, meghallgatott, magából is sokkal többet adott, és azóta ezerféle módon bebizonyosodott, hogy egymástól tanulunk, kölcsönös az áramlás, nem mindig ő az erős, nem él vissza az életkorából, társadalmi és anyagi helyzetéből származó hatalmával. Ezért is lettem a felesége.
Kapcsolódó bejegyzések:
csak az olvassa. én szóltam 
Ezt nagyon alaposan körbejártad! Kiegészíteném még a fiatal férfi altípussal, aki keres valami penészvirágot, és őt alakítja. De sok ilyet láttam barátnők, sógornők között! Megtanítjuk, hogy viselkedjen luxus étteremben, golf klubban, hasplasztikára küldjük, stb. Végül a hálás nő, aki úgy érzi, most végre figyelmet kap, az imigyen megkettőződött férj egyik fele. Minden mondata így kezdődik: X (itt a férj neve) azt mondta…., azt csinálta… És hány ilyen kiforratlan nő sétál ebbe a csapdába! Aki úgy, ahogy van senkinek érzi magát, és miért? Mert a saját legközelebbi hozzátartozóitól is azt hallja, érzi, ő tényleg egy senki, de most, most rámosolyg végre a szerencse, és a férj segítségével végre a napos oldalra kerül. De azt is látom, mekkora hiányérzetük van, hogy félnek, mikor kerülnek ki a pixisből – mert hát ez is benne van a pakliban.
KedvelésKedvelés
a novel valo agyagozas(i kiserlet) sztem nem eletkor, rang esvagy statuszfuggo (de termeszetesen kockazati tenyezokent kiemelendok), sajat es nemsajat tapasztalatom szerint azonos rangu es koru kapcsolatokban rendszerint megjelenik azonos formaban a pygmalionsag. ezt csak azert tartom fontosnak megjegyezni, mert sajnos mindenfele mester nelkul is hajlandok tanitvanykent elni rengetegen.
az onfeladashoz nincs szukseg mesterre, csak vkire_akiert_lehet…
KedvelésKedvelés
Ez az írás most a nagy ember-kis kezdő viszonyról szól, mert az a legmarkánsabban mutatja ezt az “én helyetted tudom, majd én megmondom” viszonyt. Egyenrangú, hasonló státusú, kicsit is kialakult emberek aligha csinálnak egymással ilyesmit. Amit mégis csinálnak, arról szól még további legalább húsz bejegyzés. Olvass, nézz szét, üdv!
KedvelésKedvelés
majdnem teljesen kiolvastalak mar, koszonom .) ertem hogy te a nagyember-kiskezdo viszonylatrol irtal, es valoban ott a legszembeszokobb, de_pontosan_ezert jegyeztem meg, h a ‘majd en megmondom neked, hogy oltozzel, hogy viselkedjel, hogy beszeljel, hogy teregesd ki azta cseszett alsonadragomat, hogy neveld a gyerekemet’, az bizony nem csak ebben a relacioban letezik, sot. ezert tartom fontosnak megjegyezni. mert tarsadalmi rang nem egyenlo kapcsolaton beluli rang, de ha nem ilyen latvanyos a kulso rangdefficit, hogy nekem filmproducerrocksztarkoltofejedelem az en uram, mig en csak egy kis konyvelo vagyok, akkor talan nem is vesszuk eszre a kapcsolaton belul, hogy itt bizony masszivan alul helyezkedunk el.
KedvelésKedvelés
A férfi kioktat…mennyire ismerős. De ő nem ismer be, nem változik, mert ő tökéletes. Én meg minél önállóbb vagyok, annál több érzelmi hidegség, magány jár büntetésként. A virágot el is felejthetem. Számomra továbbra is az a kérdés: hogy legyek úgy önálló, hogy közben vágyakozom a közelségre, a támaszra? Hát, igen, a kölcsönösség lenne a kulcsszó, de ehhez nem elég csak az egyik hajlandósága. És hogy lehet elérni, hogy a másik is hajlandó legyen? És, ha nem, nem, még azért sem… Igen, tudom, ez már nem az én felelősségem.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez a kettős játék, hogy önálló vagyok, de közben bújok is, éhezem a figyelmét, a törődést, nem megy. Az önállóságnak része az is, hogy észreveszem, mennyire manipulatív a partner, és nem fogadom el, hogy ő az önállóságomért büntet. Ezt kéne megértenie (és ezt nem fogja), hogy nem megy így a kapcsolat, hogy ő manipulatív. Ha van benne hajlandóság a változásra, akkor nagy munkával lehet kérni-érvelni-terelgetni, határokat szabni, de én nem csodálom, ha valakinek ehhez nincs kedve. Ha nem akar változni, sőt, bedühödik, az épen annak a tesztje: alkalmatlan partner, aki csak szenvedést fog okozni.
És még olyan verzió is van, hogy együtt élünk, de nem tőle várjuk az elemi bizalmat, feloldódást. Ő inkább társ, aki van, amikor segít, jó vele, de a lelkünk azt a részét, amelynek ő fájdalmat okoz, bezárjuk előtte. Eltudom képzelni, hogy ez se tetszik neki. De ilyen férfinek a figyelméért szűkölni, elismerését keresni öngyilkos játszma.
KedvelésKedvelés
Ha egy részemnek (legfontosabb részemnek) önvédelemből be kell zárulni-akkor mi értelme? Akkor ismét nem én vagyok, valakit alakítok. Akkor továbbra sem lehetek időnként gyenge, beteg, öreg, bármi, mert sebezhetővé válok. Szóval: nincs biztonság.
KedvelésKedvelés
Ó, nincs értelme, nem fogunk tudni ideális megoldást találni, csak a lehetőségekhez képest élhetőt, a túlélés módját. Az nem megy, hogy valaki iránt, aki bánt, manipulál, teljes bizalommal vagyok, és majd egyszer csak tökéletes szerelem lesz.
KedvelésKedvelés
Szó szerint is öngyilkos játszma…
16 éves voltam, amikor ilyen párom (?) lett, aki akkor 30 éves volt. Majdnem 8 év után, szinte utolsó leheletemmel szálltam ki belőle. Majdnem belehaltam. 3 év volt mire valamelyest rendbe tettem magam(ban a dolgokat), és még további 3, hogy felépítsem a lelkem egy új, egyenrangú kapcsolatra. Még most is érzem az utóhatást, hallom magamban a hangot, hogy mit nem tudok épp tökéletesen megcsinálni, de szerencsére ez a hang egyre csak halkul és helyére lép az önelfogadás. Nagyon nehéz munka ez. De megéri.
KedvelésKedvelés
Most ide írom le a gondolatom, de nem csak ide való lenne, hanem az egész bloghoz: alapvetően azzal is szembe kellene nézni, hogy ha egyenjogúságot akarunk, akkor bizony felelősséget is vállalni kell. Ez azt jelenti, hogy igen, van, hogy egyedül maradok, mert nem vállalható egy kapcsolat (vagy bele sem megyek, ha már annyira öntudatos vagyok), és ha kilépek belőle az fájni fog, krízishelyzet, és senki sem fog ettől megmenteni. Meg attól, hogy saját magam felelős döntéseket kell hozzak. Ez így egyszerőnek látszik leírva, de hány nő marad azért egy kapcsolatban, mert el sem tudja képzelni, hogy ő maga vegye kezébe a saját életét (ez szerintem nem a blogot olvasókra jellemző, hanem a szélesebb környezetre).
És igen, van az anyagi része is: én nem gondolom, hogy létezik egyenlőség, ha csak az egyik fél keres pénzt hozamosan (biztos van, de a kapcsolatok 0,00000001%-a, tehát nem jellemző). Még akkor is, ha az elején ebben megegyeznek, de aztán amikor beáll a “mama otthon, papa pénzt keres”, akkor egyszerűen előbb vagy utóbb elér oda a dolog, hogy a férfi, mint pénzkereső megmondja, mire költsék az általa megkeresett pénzt. (Esetleg csak olyan soft megjegyzésekkel hogy : “de miért kell fodrászra költeni, úgysem mész sehová a játszótéren kívül”, “miért veszel új csizmát, teljesen jó a régi télicipőd” stb.).
Persze lehet a társadalmat okolni, hogy nem ad pénzt a családi munkákat végzőknek (zömében nők), amivel elértékteleníti ezt a típusú munkát. Ez valóban társadalmi szinten meggondolandó lenne, és persze akkor el kellene azon gondolkozni, hogy mivel mérjük ennek erdeményességét. Pusztán azért mert otthon van valaki az x számú gyerekével, még nem feltétlen végez jó nevelő munkát, ugye.
Szóval hosszabb távon lehet ilyen megoldásokon agyalni.
De ami most van, az az, hogy bizony a pénz kell a megélhetéshez, és a társadalom azt jutalmazza (a döntés lehetőségével), aki pénzt keres. Tehát az egyenlőtlenség marad, ha hosszabb távon csak az egyik végez ilyen munkát.
Ebből persze sokszor a nők nem akarnak kilépni, mert az azt is jelenti, hogy a nagyobb piacon kell megméretniük magukat, a férfiakkal. Erre kevésbé szocializálják a nőket, ezért aztán sokan inkább bentmaradnak egy féloldalas kapcsolatban, mert a gyereknek legalább így “megvan mindene” (és “nekem sem kell kilépnem ebből”.)
KedvelésKedvelés
Még eszembe jutott pár dolog ezzel kapcsolatban. Azért is, mert félek kicsit, hogy félreértitek a fentieket. Nem hibáztatásról van szó, nem földbe döngölésről.
Mindenekelőtt nagyon fontos a nőknek lehetőséget és stimulust adni, hogy végre elgondolkozzanak a saját helyzetükön, meg (akit érdekel) a nők helyzetéről általában. Hogy merjenek olyanokat is megfogalmazni, amit eddig mindenféle szocializációs kényszerekből nem mertek. Ez a blog erre remek alkalom, és ezért nagyon-nagyon fontos.
De ugyanakkor nagyon fontos az empowering, a cselekvési lehetőségek felvázolása is. Az aktív hozzáállás. Mert hiába értem én, hogy a férjem adott – nekem nem jó – szerepbe, helyzetbe kényszerít, ha azt sem tudom, hol fogjak hozzá, nem fogok belőle kilépni.
Muszáj megnézni, mi az, aki egy-egy dologban (témában) megtehető, vállalható, kialakítható.
KedvelésKedvelés
Jaj, de köszönöm, hogy ezeket ideírtad.
Nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni, csak annyit, hogy a helyzet bonyolult, meg hogy magam is szoktam gondolkodni, úgy is, mint segítő szakember, és mint feminista azon, hogy vajon meddig tejed a jogunk arra, hogy egy alvó ember szemét felnyissuk, különösen olyan helyzetek esetén, amiből mi sem tudunk hatékony kiutat és tuti megoldást javasolni. Hogy konkrét legyek, van-e jogom az elnyomó kapcsolatban élő barátnőmet úgymond lázítani, amikor tudom, hogy ha felrúgja a kapcsolatát, egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz neki, és igen, általában ez az a pont (egy függésen alapuló kapcsolat megszakadásakor), ahol nincs mese, felelősséget kell vállalnunk saját magunkért, fel kell nőni, ha eddig nem tettük, és ez sokszor nem épp kéjutazás, még akkor sem, ha hosszú távon valószínűleg megéri.
KedvelésKedvelés
A tisztán látás akkor is… akkor is, az utolsó réteg bőr, azt nem szabad hagyni. Akkor se, ha nem lép ki.
KedvelésKedvelés
Kicsit ide kapcsolódik (?) : volt nekem (másokkal együtt) egy (most már sajnos kicsit kimúlt) esélyegyenlőségi blogom, a tükör: http://tukor.nolblog.hu/ -e.clipse néven írtam bele.
Ezen volt pl. ez a bejegyzés: http://tukor.nolblog.hu/archives/2012/01/11/Ne_mar_lanyok/
Nagyon nem szeretem a harci metaforákat, mert alapvetően az életet szerintem nem szabad állandó harcban tölteni, meg fárasztó is. De ha valaki a nők esélyegyenlőségéért kiáll, akkor sajnos sokszor ebben a “harcmodorban” kell előre haladnia, konkrét javaslatokkal, adott helyzetre megoldással.
Képviselőné, nincsen jó válaszom nekem sem erre a dilemmára. Van nekem is baratnőm, aki “valahogyan” 3 gyereket vállalt pedig már az első után is otthon senyvedett, mert a férje állandóan dolgozik, és ő meg nem tud visszamenni a munkahelyére. Aztán “véletlenül” még összejött neki két másik gyerek. Másik ismerősön a nagyon egyenlőtlen kapcsolatából (a párja jóval idősebb, ő szinte gyerekfejjel került vele össze, a pasi sikeres vállalkozó, de féltékeny, birtokló, feltöri a mailjeit stb) megpróbált kitörni, elköltözött, lett másik kapcsolata is. De néhány hónap után visszament a férfihoz, mert ő nem tud “rosszabbul és bizonytalanságban, meg egyedül élni”. Ilyenkor nem lehet senkit sem saját maga ellenére “megmenteni”.
KedvelésKedvelés
Nekem egyidős, vagy közel egyidős partnerben is sikerült ilyet megnyernem, és most nagyon nehezemre esik, hogy ne gondoljam azt, hogy ez az én hibám volt, én engedtem meg neki(k) hogy ilyen(ek) legyen(ek) – alakulok lassan. Most szerintem sokáig semmilyen férfiember közelségére nem vágyom. Majd pár év múlva (ötven körül, hehe), mikor helyreraktam magam. Tudjátok, milyen felszabadító volt, mikor tizenévnyi kínlódás után, hogy én rossz háziasszony, inkompetens anya vagyok, nem szépen mosogatok stb. a férjem – persze negatív felhanggal – megkérdezte, hogy hát nekem nincs arra igényem, hogy… már nem emlékszem, mosogatás, mosás vagy takarítás volt a téma. És én először azt tudtam válaszolni, mély és örömteli felismeréssel, hogy nem, nekem nincs. És hogy én ettől nem vagyok koszos, undorító véglény, egyszerűen csak mások az igényeink ebben a témában. Hihetetlen jó érzés volt.
KedvelésKedvelés
Akkor vége van a szerelmednek?
KedvelésKedvelés
errol irtam fent. sajnalom kata. en is elkovettem ezt a hibat. ferfikent. nemvagyok ra buszke, de vallalom. a felelosseget is.
(@csakazolvassa: ertelemzavaro modon kiszedte a blogmotor az egyenlotlenseg jelet. ezt irtam: tarsadalmi rang nem egyenlo kapcsolaton beluli rang. ha esetleg tudod, korrigald legyszi. koszonom.)
KedvelésKedvelés
Ellenállva önátadva szeretni…Két pólus, sosem találkozik. Visszautasítani a mosogatást, takarítást-járható út. De, ha éjjel vagy bármikor sír a gyermek, és mindenki azt várja, hogy sokadszorra is az anya mozduljon…., mert, hát ő tud szoptatni, ő az anyja a gyermeknek, ő tudja mire van szüksége. És ez norma, ezért nem jár különösebb elismerés, semmi. Ez utóbbi helyzetben nehéz nem kizsákmányolódni.
KedvelésKedvelés
Ez szerintem nyilvánvalóan az én feladatom volt kettőnk kapcsolatában (a férjemmel), az is, hogy a gyerekekhez felkeljek (bár együttalvásnál ez azért nem olyan rettenetes), az is, hogy a testem megváltozzon, csak aztán az, hogy pl. én voltam a családfenntartó napi 8+ órában, és még akkor is kötelességemnek éreztem, hogy a más normája szerinti minőségű háztartást vezessem, az beteg. És ettől tartok most ott, hogy nagyon erős az elhatározás bennem, hogy elmeneküljek a nem miattam létrehozott három gyerek (oké, már nagyok) meg a nem miattam fenntartott életforma elől, valahova nagyon messze, ahol úgy élhetek életemben először, 44 évesen (nagyon gáz, tudom) ahogy akarok.
KedvelésKedvelés
Nincs vége, abban az értelemben, hogy nagyon szeretem őt még mindig, nem hiszem, hogy hasonlót tudnék leakasztani bárhonnan, nagyon klassz lenne jó barátnak is, együtt túrázni, főzni, beszélgetni stb., de miután ő képtelen túllépni azon, hogy évek óta egyedül él, és most azért valamennyire alkalmazkodni kéne, én meg képtelen vagyok újra beleszaladni a húszéves pofonokba, mert a két ember sok szempontból mintha klónozva lenne, hát szerintem ennyi volt. De hogy a témához jobban illeszkedjek: tegnap a középső lányom magyarleckéje
révén Szabó Lőrincet olvasgattam, és hát kész kórtörténet:
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
KedvelésKedvelés
Jujj, de durva…
Ezzel kapcsolatban: http://www.nyest.hu/hirek/nok-az-irodalomban-nok-az-irodalomoran
KedvelésKedvelés
De legalább látja magát kívülről a lírai én, ha természetesnek tartja is ezt a viszonyt.
KedvelésKedvelés
A gyerek szó szerint “nagyon-nagyon gáz”-nak tartja a Semmiért egészen-t, meséltem neki kicsit a háttértörténetről is, hál’Istennek a suliban nemigen tanulnak életrajzot meg olyasmit, hogy “mit is akart ezzel mondani a költő” 🙂
de az összes tizedikes lány meg a magyartanárnéni szerint is sikítva kell menekülni, ha ilyen elvárásokkal jön feléd egy férfiember.
KedvelésKedvelés
Hű-Ha.
Megosztottam a cikket a következő kommenttel: “ühh. neveket nem tagelek, de remélem megtalálja mindazokat, akiknek ki kellene kukkantaniuk a szemhéjuk alól. bátorság és önkritika.”
A fürdőkádból kilépvén, majd az ajtón be, a férjem a következő kérdéssel fogad: “Nekem szántad a kitett cikket?”
Áll után kutatok a padlón.
– Miért gondolod, hogy neked szántam?
Csend.
-Szóval nekem szántad?
– Azoknak szántam, akiknek szól. Ha a magadénak érzed, akkor igen, ha úgy érzed semmi közöd hozzá, akkor úgy van.
És csak most kezd működésbe lépni a fogaskerék: vajon magamnak szántam?!
KedvelésKedvelés
16 éves lányomról most pattintottunk le nagy kínok között egy ilyet.. 34 (!!!) volt a pasi.. én vagyok 35.. vót itt minden kéremszépen.. úgy manipulálta a gyereket ahogy csak akarta.. mi meg egy darabig néztük, mert ha bármit is szóltunk egyből ellenünk fordult a lányunk.. aztán meguntam és napokig beszélgettem a lányommal, szinte semmi mást nem csináltunk, és szépen lassan kiderültek ennek a kapcsolatnak az egyéb csúfságai is. Nagyon nehéz heteken vagyunk túl, de már kezdjük látni a fényt.. persze a “srác” nem engedte el könnyen a játékát.. mindent megpróbált, hogy visszaszerezze, az összes ismerőst, barátot megmozgatta, ajándékokat leveleket küldözgetett és ilyenkor mindig visszazuhant a lány szinte minden nap újra ki kellett rángatni a szarból.. mindig újra megmagyarázni, hogy ami ennyire rossz és romboló az nem szerelem, az nem lehet jó.. akkor se ha megveszi a toronyórát és aranyláncon adja át.. 😦
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a rajongó | csak az olvassa
Visszajelzés: az egyenlőtlenség formái 12.: ne csinálj botrányt, drágám | csak az olvassa
Tudom, hogy nem tartozik szorosan ide, de elmesélem.
Volt egy mesterem, de a mai napig nem tudom mi volt ez köztünk. Én tizenöt, ő tízzel több, és négy évig tartott. Nem lennék az, aki ma vagyok, ha nem ismerem meg őt (pozitív értelemben). Az más kérdés, hogy a szülő-pótlék volt, de erről nem ő tehet, azt hiszem. Ha ő nincs, azt hiszem a szüleim még jobban tönkretettek volna.
Sok mindent vett nekem, de nem azért, hogy megvegyen, egyszerűen én nem tudtam volna . Mindig korrekt volt, és nem a dirigálós fajta, önálló férfi volt, főzött magéra meg minden, természetesen volt amiben manipulált, ahogyan minden párom és minden jóbarátom. Azóta is sokat gondolkodom: mit szeretett rajtam?
Mert tudom, hogy szeretett: egy lázadó-férfi egy félig-gyereket. Nem ment tovább a futószalag:legközelebb egy korabeli nővel jött össze. Én viszont manipuláltam már pasimat, így kompenzálva a lelki nyomoromat: mesterré lettem én is (majd én férfit faragok belőled- én, a hatalmas /=gyenge féreg/, aki azért választottalak, mert senkinek nem kellettél), önző voltam és használtam a másikat.
Igyekszem változni, felnőni, de nagyon nehéz, ha sosem láttad a jó mintát, csak hallgattad az ordítozást és egymás sértegetését.
Szabó Lőrinc pedig zseniális: sajnos éreztem már amit leír, nőként. Minden nyomorult érezte, nemtől függetlenül, aki fél önmagától, és azt hiszi, a másik majd kiteljesíti. Mindenesetre gyönyörű, hogy ki tudja mondani, és szerintem igenis tudja, hogy ez így torz, de elismeri, hogy erre vágyik.
KedvelésKedvelés
Megráz a hozzászólásod. Kapcsolódik a témához ez:https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/19/a-guru/
és ez is:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/24/az-hanyszor-volt-mar/
KedvelésKedvelés
A “bezzeg Judit”-ról eszembe jut, hogy a kapcsolataim milyen nagy százaléka nem volt még túl az előző szerelmén az összejövéskor. Rég volt, fiatalok voltunk, de utólag bántó. Akár csak az, hogy még fáj neki, hogy az előző lány elutasította. Netán az megcsalta, és ezért velem szemben is gyanakszik. Vagy egyszerűen darabokban van a lelke a csalódástól és minden komolyabbra képtelen. A lényeg: nem engem lát. Ma már nem hagynám.
KedvelésKedvelés
Milyen nagyszerű gondolat a Pygmalion-legenda megfordítása!
KedvelésKedvelés