Ez még egy irritáló ideológia. Ez a kényszeres optimizmus, a mindenáron vigasztalódás.
Azért tudsz ma segíteni a bántalmazottaknak, mert te is átélted mindezt. Át kellett élned ahhoz, hogy tisztán lásd az összefüggéseket.
Semmi sem véletlen: neked ezt az utat kellett bejárnod!
Kvázi nem is baj.
De igen, baj. Honnan tudom? A tesztkérdésem, ismét: kívánnám-e ezt a lányomnak? Nem, nem kívánnám.
Én az önzésnek, a nemszeretésnek, a pokolnak olyan régióiból jöttem ki, hogy azt csak hatásvadász módon tudom ecsetelni, ezért aztán csak ritkán teszem.
És nincs hepiend. Nem tud elmúlni. Örökre meghatároz (ezt azoknak a hurráoptimistáknak is írom, akik gratulálnak, hogy na, erős voltam, bátor voltam, lapozzunk). Ott lüktet a gyerekemben, aki nézi a zubogó vizet fogmosás közben, rám néz, aztán mégis elzárja. Mert a papa azt mondta neki négyévesen: mama hülye környezetvédő. És kinyitotta, azért is. És a fiam most egy pillanatra nem tudta, hol van.
De akkor nem lenne az a szép gyereked se!
Gyerekem lett, és ez jó, de miért csak ilyen trauma árán? Miért ne lehetne ez a gyerekem úgy, hogy nem ilyen az apja, és nem ezzel telik hat évem? Miért igazolja a gyerek azt a kínt, amit átéltem? Miért adott, hogy az apja olyan, amilyen, miért ne változhatott volna meg, miért nem azt a “mi lett volna, ha”-t vesszük? Ő is boldogabb lenne.
És hány nőt tartanak a kapcsolatában a gyerekre vagy egy újabb gyerekre hivatkozva?
Ez filozófiai probléma. A mi lett volna, ha. Ha másképp lett volna, nem tudnám, hogy milyen gyerekem lenne, és nem érzékelném veszteségként. Tudom, hogy ez tabu, de akkor is. Jobb lett volna. Így is jó, de így nehéz volt. Sok mindent vesztettem.
Igen, mindez erős impulzus volt. Nélküle talán bamba és elégedett háziasszony lennék. Vagy még mindig a páromat keresném, egyre kétségbeesettebben. Nem biztos, hogy akkor olyan jó lenne, mert elég korlátozottak a lehetőségek.
Az embert mindaz alakítja, amit megélt, a rossz is, nem csak a jó. Pont attól vagy az, aki: az formált.
Ilyeneket mondanak. Trükkös ez, és én is hittem benne évekig. Persze hogy formál. Persze, hogy nem úszhatjuk meg a rosszat. De ez csak utólag mondjuk, mert már megtörtént. De ha választhatnék, akár előre, akár utólag, teszem azt, lenne egy ilyen katalógus, ezt nem kérném, a fiammal mint hozzácsomagolt ajándékkal együtt sem. És ez a fajta — megint csak nőktől érkező — harmonikus törekvés ha szándékában nem is, de eredményében mégis felmenti a bántalmazókat.
Anyám is ezzel jött mindig, hogy de hát ott a fiam. Mintha ez eltörölné a rosszat. Én ezt manipulációnak érzem, múlttagadási, -igazolási technikának. Nem, a fiam nem igazolja az apjával átélt szenvedéseimet, viszont ő is vesztese, tehetetlen és örök vesztese ennek a borzalomnak, amit bántalmazásnak hívunk. Nem, nem lenne… mint ahogy hatosikreim sincsenek a szimpatikus metróvezetőtől, pedig lehetnének. Én örülök, hogy van, hogy ő lett, de ha nem ő lenne, akkor másik gyerekem lenne, mástól.
És túl gyakran mondogatják ezt ahhoz, hogy ne vegyem észre: ez ugyanannak a viszonyrendszernek a szava, ugyanazt szolgálja ez a vigasz, mint a többi ideologikus duma: hogy ne változzék semmi.
Hasznos tapasztalat a trauma? Vajon a nemi erőszak, a deportálás is az? Hol a határ? A kis trauma oké? De ha attól kicsi, hogy láthatatlan, néven nevezhetetlen (“nem is tudom, mi bajom”), évekig tartó…?! Én nem erősödtem abban a kapcsolatban. Még mindig tele vagyok rossz reflexszel. A fiammal való kapcsolatomat és a férjemmel való boldogságom esélyeit is rontják ezek.
Nem a traumából, hanem a kijövésből erősödtem. Nagyon nem mindegy. Mert sokan nem jönnek ki, hanem egyneművé válnak vele, és néhányan meg belehalnak.
És ha én ezt nem éltem volna át, akkor maratoni futásból vagy iskolaalapításból erősödtem volna meg: építő jellegű erőpróbákból. Mert hogy a túlélés helyett ilyesmikre lett volna energiám.
Iszonyú ideges vagyok, amikor a hasonló érvelés azt próbálja bizonyítani, hogy jól volt ez így, rendben van ez így. Ez tipikus részvétlenség, azoké, akik sose éltek át hasonlót.
Nem az a baj, hogy vannak traumák, hanem hogy ebben a közegben, amelyben élünk, borítékolva vannak ezer meg ezer nőtársamnak a meglepően hasonló traumák. És nincs elismerés, és nincs jóvátétel. Ez a baj.
csak az olvassa. én szóltam 
Soha nem értettem, hogy egyesek még mindig azt gondolják, hogy a gyerekeiknek is át kell élniük a sanyarú sorsot. ‘Majd megtudod’ felkiáltással miért jó arra várni, hogy a negatív élmények erősítsék a másikat.
A belehalásból sem lehet igazán soha feltámadni. A belehalásba, hogy nincs saját élet. Ha megszűnik a halál oka, nincs aki segítsen, az nem volt élet, amitt eddig haltál.
KedvelésKedvelés
A veszteségek pedig veszteségek, fölösleges kitérők, öröm nélkül töltött keserves küzdelem. De annyira elviselhetetlen átérezni, hogy az elveszett idő, az elvett lehetőségek semmi mást, mint nettó veszteséget jelentenek,- és nem volt beleszólásod. Amíg magadat vádolod, addig legalább hihetsz abban, hogy van a dolgokra befolyásod.
Felépülni, behozni a lemaradást, újabb idő és energia árán lehet, és ezt az időt és energiát pedig gyarapodásra lett volna jó fordítani. Muszáj valami magyarázatot találni.
KedvelésKedvelés
Meg még az az érdekes, hogy ezt a magyarázatot mások találják, sietve, mert nem bírják elviselni, talán felfogni sem a nettó történetet.
KedvelésKedvelés
A rosszat nem törli el semmi, a bántalmazást, a fájdalmat, soha. És az esetek túlnyomó többségében nincs is igazságtétel, nincs pozitív katarzis. De nem is kell, hogy eltöröltessék.
Én nem gondolom, hogy felmenti a szenvedés okozóját az, ha az ember kimondja, hogy a szenvedéstől lett önmagára ébredt lény, hogy a sok szarságtól ragyog most, mert kijött belőle (ti. a szenvedésből), de akkor is, benne volt, s ott benn a mélyben kellett valamit kezdeni a lehetetlennel! Attól még a bántalmazó ugyanolyan szar alak marad. Két szálon fut ez a történet.
Hogy vajon lehet-e máshogy? Szenvedés vagy bamba háziasszony, ez a két opció van? Én néha azt gondolom, hogy igen. Aztán meg elbizonytalanodom…nem tudom a választ. És az építő jellegű erőpróbák szerintem sokszor pont az ellenkezőjét termelik ki: a ki-ha-én-nem megmondóembereket, inflálódott egójú szemellenzősöket termel az ilyen folyamat sokszor.
“És nincs hepiend. Nem tud elmúlni. Örökre meghatároz.” Ezt írod és igen, ez igaz, de erről meg Jung jut eszembe, aki azt is mondta, hogy a neurózisaink tesznek minket kreatívvá a hatalmas küzdelem során, míg az ember megtanul ezzel az “örökre meghatározóval” békét kötni (mert nincs hepiend, és bizony, nem tud elmúlni), na, ez növeszti fel a lelket valami egészen más magasságba, ahol a “lélek mozgásban van”. S továbbra is mondom: ez nem menti fel a bántalmazót, rohadjon meg mind.
Nem kényszeres optimizmus ez, hanem talán inkább egy paradoxon. Számomra ez a kérdés, amit itt feszegetsz már egy misztérium, a dualizmus vagy-vagy kérdésein felül álló megoldhatatlan és rendkívül összetett szép borzalom.
Ölellek, nagyon élvezem a blogot,
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm, hogy leírtad. Keresem a példát az agyamban arra, hogy valaki nem traumatizálódott, mégis kreatív.
Amit idéztem, azt kivétel nélkül olyanok mondták, akik szerint sok női bántalmazó is van, ez csak az én szemszögem, illetve nem akaródzott meghallgatni, hogy mi történt velem. Ezért érzem elterelésnek, igazolásnak.
Biztos vannak járulékos hasznai a traumának, de pusztul minden, az emberi kapcsolatok, a hivatásra való alkalmasság, a gyereknevelés, a közérzet. Elég trauma pl. a betegség, az a sok minden, amit nem tudunk kiküszöbölni. Egyszer ne az áldozatot firtassuk már, piszkáljuk már meg azt, hogy hogyan képzeli a bántalmazó, hogy egy szeretetkapcsolatban bántalmaz. Egyszer az ő háta mögött súgjunk már össze.
KedvelésKedvelés
én speciel ismerek egy ilyen párt, és nagyon szép. 🙂 nem szabad elhinni, hogy a szar tesz minket valakivé. sőt, amennyire látom magamon, alapján megkockáztatom, hogy csak az tud egyáltalán valami használhatót kihozni a szarból, aki amellé kapott valami más útravalót is.
KedvelésKedvelés
A vigasznak ezek a szavai valóban minimum bosszantók, és szerintem a mi kultúrkörünkben értelmes embernek nincs vigasz. Mert válasz-e az, hogy ilyet csak pszichopata tesz a szeretteivel (sajnáld inkább, te pedig légy erős…) És az, hogy dédanyád szekírozta ükanyádat, aki ezért megátkozta hetedíziglen, és az ért be ebben a formában, lett volna jobb fej a dédmama. Vagy hogy te a mennyországba, ő a pokolba (ha csak meg nem bánja, mert akkor újra együtt…)
Minden (látszólag) nem kiérdemelt rossz létjogosultságára a számomra egyedül elfogadható vigasz a karma törvénye. De ehhez szélsőséges világnézet és nézőpont-váltás szükségeltetik. És, ha van efféle felismerés (vagy elfogadás), a továbbiakban óriási tudatosság is.
És ha még nem mondtam volna: én is nagyon élvezem a blogod.
KedvelésKedvelés
de mi lenne az elismerés vagy a jóvátétel? hogyan? jóvá lehet tenni? vagy attól jobb ha valaki elismeri?
KedvelésKedvelés
Olyan társadalmi közeg lenne jó, amelyben a bántalmazó többször látja azt a tükörképet, hogy egy másik emberrel ezt nem lehet megtenni, és az, hogy megtette, az ő felelőssége volt, nem a másiké.
Eleve az, hogy elismeri, hogy megtörtént: nem tagadja le, nem csűri-csavarja, nem néz csodálkozva, hogy ő? egy ujjal se! (Van, aki ezt el is hiszi, pl. a mi Ferink.)
Akár a történelemben, szimbolikus és gyógyító a traumák elismerése, az emlékezés, a mementó. Tatárszentgyörgyön se engedték felállítani a szobrot, mert a falu felejteni akar. Értjük.
Az emlékezés, a világos beszéd nem csak erkölcsi kötelesség, hanem csökkenti is a szégyent és segíti az áldozatok talpraállását, gyógyulását. Az az ígéret pedig, ami arra alapul, hogy “amit tettem, az rossz volt”, megelőzi, hogy folytatódjék ugyanaz, pl. a levált gyereket is remekül lehet még manipulálni, és mindenki rá mutogat, hogy miért hagyja. Nagyon nem mindegy, hogy a társadalom nevén nevezi-e, ami történt, vagy szemet huny.
Az idősebbek, a szülő, a bántalmazó érinthetetlen, mert közegünk erőpárti és meghunyászkodó, ez nagyon pontosan benne van a Trauma és gyógyulásban.
KedvelésKedvelés
igen, erről pl. szeretnék írni egyszer.
KedvelésKedvelés
Meggyőződésem, hogy Isten gyűlöli az emberáldozatot. Tehát az önvédelem, az ÉN-védelem elemi, elidegeníthetetlen joga az embereknek, férfiaknak és nőknek egyaránt. Csak a nőknek gyakrabban van rá szükségük.
Mivel azonban a “lélek sem jó tudomány nélkül”, ha nem olvasom el a “Hétköznapi hímsovinizmust” – és ezt neked köszönhetem -, akkor a férjemmel együtt én sem érteném a mai napig, hogy mi a franc van velem. (Lásd a HH hatása a nőkre és a párkapcsolatokra témájú fejezeteket.) Miért nincs kedvem …, miért nem vagyok már olyan, mint régen, miért fordulok ki magamból és megyek el egy plus size model fotózásra, stb.
Csak még azt nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy most már tudom.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Düh, fájdalom, bosszú vs elengedés, megbocsátás « Eszter's Offtopic