Ilyen az én bal karom, de hiszen láttátok már.
Miért a bal?
Macskád van? Évekig zavartan válaszoltam, mert elmondhatatlan szégyen volt. Balesetem volt. Megtámadtak.
Nos, hazudtam.
A szüleim pedig nem firtatták.
Illetve egyszer az apám a fejébe vette, mondta is anyámnak, hogy engem a partnerem ver, lám, milyen hurkás a karom. Aki e feltételezéstől nagyon dühös lett rám, mert engem ő nem vert. És legközelebb az én (orvos) anyám megragadta a karomat. És nézte. És nem volt azon semmi, és hitetlenkedve nevetett.
A jobb karomat.
Falcoltam, ami a kérdezők horizontján, a kérdésből ítélve nem szerepelt.
Amikor én ezt csináltam, tizenkilenc évesen, meg húsz évesen, borzalmasan kaotikusan, szeretethiányosan és magányosan, az előtt senkit sem ismertem, láttam, de még csak nem is olvastam, aki ezt csinálta volna. Nem tartoztam olyan szubkultúrákhoz sem, ahol ezt együtt, részegen, menőzésből csinálták volna, akár csikkekkel. Én egyedül vágtam, titokban és önmagammal szemben értetlenül.
Nem azért mondom, hogy én találtam fel. De ma (több éve már) olyan könnyen mondják, hogy a világfájdalmas emósok divatja ez, unatkoznak és egymást majmolják. A szakirodalom a bántalmazottak és a prostituáltak tipikus önkárosító tünetei között tartja számon. Most nem akarok szakirodalmat keresni, mert akkor más lenne a bejegyzésem. Most magamról írok.
Én nem részegen csináltam. Nem akartam öngyilkos lenni (apám csuklóján a három kis vágás azonban annak a nyoma, bár nem láttam, csak mondták), és a falcolók nem azt akarnak, legalábbis amikor falcolnak, akkor nem, amúgy vannak köztük szuicidek is. Amikor én megvágtam magam: snitzerrel, bicskával, tűvel és egyszer, jóval később, üvegcseréppel, akkor olyan folytatólagos és tehetetlen lelki kínt éreztem, mindig a partneremmel kapcsolatban és sosem eléggé szeretve, hogy kellett valami konkrét, valami, amiben ez megnyilvánul, tárgyiasul. Az elején az ember fél a fájdalomtól, aztán túllendül ezen, és akkor mindegy lesz. A kiserkenő vér megnyugtatott és elterelte a figyelmemet.
De erről, mert persze mégis rákerestem, szóljon egy másik falcoló. Tanulhattam volna tőle. Komolyan, a vibrátorát készíti így össze az ember.
MÉG AZ ÉN SZÁMOMRA IS IJESZTŐ AZ A HIDEGVÉR, AHOGY CSINÁLOM.
BEVISZEM A SZOBÁMBA A TAKARÍTÓCUCCOT, ZSEBKENDŐT.
ELŐVESZEK EGY SÖTÉT TÖRÖLKÖZŐT.
AZ ÜVEGSZILÁNKJAIMAT
KÖZBEN DEPI ZENE MEGY HALKAN.
BŐGÖK, MINT AZ ÁLLAT.
ÚGY ÉRZEM, KETTÉHASAD A SZÍVEM.
KITERÍTEM A TÖRÖLKÖZŐT.
ÉS VÁGOK.
ÚJRA, ÉS ÚJRA , ÉS ÚJRA.
LÁTOM, AHOGY FOLYIK A VÉREM.
ÉRZEM A VÉR SZAGÁT.
LASSAN MEGNYUGSZOK.
FELTAKARÍTOK
MEGVÁROM, AMÍG A VÉRZÉS LEMÚLIK
MÁR NEM SÍROK
A VÉRREL EGYÜTT KIFOLYT A FÁJDALOM, ÉS A MAGÁNY IS.
MÁR NEM ÉRZEK SEMMIT.
CSAK ÜRESSÉGETÖSSZEKENEM VÉRREL A NAPLÓMAT.
EZT NEM TUDOM, MIÉRT CSINÁLOM.
ÖSSZEPAKOLOK MAGAM UTÁN.
ELREJTEM A SEBEKET EGY SZÉLES KARKÖTŐ MÖGÉ.
SENKI NEM TUDHATJA MEG.BE KÉNE EZT FEJEZNEM, MERT MAJD ÚJRA BE AKARNAK KÜLDENI A KÓRHÁZBA.
MINDIG MEGFOGADOM
DE NEM TUDOM MEGÁLLNI
FÁJ A FEJEMENGEM CSAK EZ TUD MEGNYUGTATNI, SEMMI MÁS.
CSAK TUDOM ELŐRE, HOGY A DOKI MAJD PAPOLNI FOG A KÓRHÁZRÓL, DE ÚGYSE MEGYEK, AHOGY EDDIG SEM MENTEM.
CSAK EZT NEM AKAROM, HOGY DUMÁLJON NEKEM HÜLYESÉGEKET, AMÚGY NINCS BŰNTUDATOM EGYÁLTALÁN.
PONT AZÉRT, MERT AZ ÉN TESTEM, AZT TESZEK VELE, AMIT AKAROK.
NEM MÁST VAGDOSOK.
CSAK A IDE LE AKAROK ÍRNI MINDENT MAGAMRÓL.
KI SZOKTAM NYOMTATNI ÉS BERAGASZTOM A NAPLÓMBA, MERT NINCS KEDVEM ÍRKÁLNI FOLYTON.CSAK MOST EGY KICSIT ÚGY KÍVÜLRŐL NÉZTEM MAGAMAT, MINTHA NEM IS ÉN LENNÉK.
A dilemma, hogy akkor csúnya leszek, megéri-e, ott van azért előtte. A megbánás utána. És mégis, a ritka pillanatokban nem számított ez. A múltkor ellenálltam, de most bebizonyosodott: nem érdemes. Olyan hát akkor mégis-alapú.
Elérhetetlen fickó miatt sosem: mindig amiatt, aki azt ígérte, és mégse.
És a bántalmazóm idejében se. Mellette bekapcsolt az életösztönöm.
Két éve csináltam utoljára. Nyár volt. Rábarnultam, rózsaszín-fehér mementók lettek belőle.
***
Én nem fázom soha. Mondtam már? Én sokáig, vagy gyakran nem éreztem fáradtságot, éhséget. Én olyan böjtöket csináltam játszi könnyedséggel, hogy csak nézett mindenki. Hosszú évekig nem vettem a testem jelzéseit. Mint azok, akiket bántanak, vernek, és ők elidegenednek, leszakadnak a testükről, mert úgy könnyebb. Megszokják, hogy ne tiszteljék, ne vegyék komolyan magukat, mert nem tiszteli, nem veszi őket komolyan senki.
Hogy mostanában érzem, azt betudom az öregedésnek. És hogy reagálok rá, azt meg tudatosságnak, önmagam ismeretlen ízű szeretésének.
De még mindig hajlamos vagyok nem érezni. Kiált a testem és én nem hallom. Ezért tudok akármikor tízet, tizenkettőt lefutni, de kilenc és fél fölötti átlagsebességgel. Ezért eszem gépiesen (és sokat). Ezért bírtam ki azokat a munkanapokat is, amikor tanítottam, étlen-szomjan, rohangálva. Ezért indultam neki biciklivel olyan céloknak, amelyek csak összeomlás árán érhetők el (defekt, alvó gyerek, zivatar, koromsötét, Rákosliget, lapra szerelt IKEA szekrény). Nem vettem tudomást a határaimról.
Egyfős mintám van, de szerintem a falcolók rosszul bánnak magukkal, mert ez a tesztje annak, ezek a határok, hogy akkor ők léteznek-e valóban. És nem tűnnek meghallani, ha kiált a testük, mert el vannak idegenedve tőle. És azért kell nagyon hangosan, pirosan. És akkor rövidzárlat, egy pillanat önazonosság, és az jó.
csak az olvassa. én szóltam 
Hú, hát ilyen ez nagyban, élesben? A technika, a mélység új nekem, a lényeget jól ismerem. A részletes leírás és a rálátás a mélységre segít a tudatosságban – remélem!
KedvelésKedvelés
Tovább kavarog bennem a téma: a szülők felelőssége… a gyerekeim… az érintés… a mindennapjaim otthon és a munkámban. Minden mindennel összeér.
KedvelésKedvelés
Húú, kemény téma.
Én benne voltam egy szubkultúrában késő kamaszkoromban. Nem írom le, melyikben, mert nem akarom tovább éltetni az amúgy is erős előítéleteket, amiket kaptunk már akkor is.
Szóval igen, szomorú zene, üvegszilánk, azzal karc:belső bokán, csukló fölött alkaron. Tényleg nem akart az ember öngyilkos lenni, csak megvolt ebben a rituáléban az, hogy a súlyos belső fájdalom átváltozott külsővé. Jó volt.
Én nem csináltam nagyon komoly sebeket, a karomon lévők már nem látszanak.
Nincs bűntudatom sem, akkor ez kellett, valamiért erre volt szükség.
Ha ezekre az évekre gondolok, ilyenek ugranak be: szeretetlenség és szeretetéhség, el nem fogadottság, megértés hiánya, szomorúság, fájdalom.
KedvelésKedvelés
Mit tudnál mondani, mit csináljak azért, hogy a gyermekem ne lépjen erre az útra? Hogyan szeressem, hogyan fogadjam el?
KedvelésKedvelés
Nem hinném, hogy ez szubkultúrafüggő. Nem tudom, van-e, aki menőzésből csinálja, általában a belső fájdalom külsővé változtatása a cél, ami konkretizál és megnyugtat.
Sosem csináltam, de volt egy közeli élményem bő 10 évvel ezelőtt: olyan mélyen megsebeztek, hogy majd szétrobbant a torkom, nem tudtam nyelni, nem kaptam levegőt. És akkor egy éles pénzdarabot a kézfejembe nyomtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam. Akkor vérzett, mára kis fehér, másfél centis csík maradt a helyén, elég halvány. Nem mondtam soha senkinek.
Ma már ez az egész nagyon messze áll tőlem. Nagyon bátor poszt volt ez.
KedvelésKedvelés
Idevágó konyv, most olvasom, szerintem nagyon jó: http://www.libri.hu/konyv/trauma-es-gyogyulas.html
KedvelésKedvelés
Igen, nagyon fontos könyv!!!
KedvelésKedvelés
Jaj, mennyire ismerős, a böjt, a saját határok feszegetése nem alvásban, nem evésben, túlhajtott futásban/gyaloglásban… Nemrég valaki azt mondta nekem, hogy azért vagyok ilyen vékony, mert nem engedem meg magamnak azt a méltóságot, hogy a nekem megfelelő méretű helyet elfoglaljam a világban. És igen, az az érzés, hogy ezt – a saját testemet – van egyedül lehetőségem akár extrém módon is kontrollálni az életemben. A falcolást nem próbáltam, de volt már, hogy közel jártam hozzá. Sokan vagyunk ám, csak tényleg végtelenül szégyellnivaló. És nagyon ott van a pont, Micó, a három lányom egyelőre szereti magát és a testét, sokkal jobban, mint én ennyi idősen, de nem én vagyok a legjobb minta nekik.
KedvelésKedvelés
De nyilván nagy szereped van abban, hogy a lányaid szeretik magukat és a testüket. Tettél ezért valamit tudatosan, hogy ők ilyenek legyenek, vagy ez alakult “magától”?
KedvelésKedvelés
Tettem, igen, de a “tevésnél” sokkal fontosabb, hogy mit mutatok periodikusan… Mindig szerettem őket, testileg is, puszilgatás, együtt alvás stb., amit én sose kaptam meg, “hogy nézel ki” helyett “de csinos vagy” (aztán utána legfeljebb meggyóntam 🙂 és az apukájuknak ők a legszebbek, ez is nagyon fontos.
Ettől függetlenül, hogyha azt látják, hogy szerelmi, egzisztenciális stb. bánatomban nem eszem, az nem jó. Mindenesetre ők nagyon szépek mind, én sose voltam ilyen ennyi idősen.
KedvelésKedvelés
Egyébként most ennek az ellenhatása ez a sok lazac, tejszín, vanília, luxusarckrém, fodrász.
KedvelésKedvelés
Kényelmetlen cipő elviselése! Mert fontosabb, mint a láb. Kinek ismerős?
KedvelésKedvelés
Ezt hálistennek kinőttem olyan huszonöt körül, már húsz éve csak olyan cipő, ami elsőre is kényelmes.
Velem elmenni cipőt venni, az szörnyű lehet, nem kívánom senkinek 🙂 ráadásul elvből nem hordok bőrt 😀 a cipő legyen szép, legyen kényelmes rögtön, legyen olcsó, mert nincs pénzem, és legyen ember készítette anyagból…
Mondjuk ugyanez tökben, mikor azért nem eszem három napig, hogy menzesz alatt se legyen “nagy” hasam a testhezálló ruhában. A ruha fontosabb, mint a test.
KedvelésKedvelés
“akiknek az életünket köszönhetjük” — én ezzel az érvvel sem értek egyet: nem én akartam világra jönni, a szüleim akartak engem.”
Én akkor is marhára örülök, hogy a sokezer-milliárd lehetőség közül én,
és nem egy másik génkombináció született erre a világra,
mert ez a génkombináció, azaz én csak ettől a szülőpártól és csak akkor születhettem meg.
Ha apám pl. kevésbé erőszakos ember, akkor bőven meglehet, hogy aznap pl. hagyja magát elküldeni aludni, és akkor már nem én leszek a gyereke.
És akkor majd azt a gyereket biztosan nem is verte volna, merthogy akkor ő kevésbé erőszakos ember lett volna.
De nekem összehasonlíthatatlanul jobb így, hogy én születtem meg és engem vert, mintha nem én születek, és a helyettem születő testvéremet nem veri…
Nekem ez a másodperc törtrésze volt a soha vissza nem térő nagy lehetőség, hogy egy évszázadon keresztül rácsodálkozhassak erre a manapság igen sánta világra.
És ezt a csodalátást ennek az egyébként agresszív apának köszönhetem javarészben. Mert az is tudvalévő, hogy bármely embernek nagyobb esélye van egymás után ezerszer ötöst nyerni a lottón, mint a beláthatatlan génkavalkádból éppen neki idecsöppennie erre a világra.
Ezért részemről leginkább Adyval értek egyet :
“Aki él, az mind örüljön, mert az élet mindenkinek kivételes, szent örömül jön:”
Ezért a gyermek által a szülő hibáztatását valami eszméletlen nagy hülyeségnek tartom.
És ezzel távolról sem azt állítom, hogy a szülőnek jogában áll verni a gyerekét, mert arra én már 13 évesen rájöttem, hogy nincs.
és
KedvelésKedvelés
“Az életet a szüleinktől kaptuk” és “de hát megszülettem” engem is foglalkoztatott, és nagyon könnyen válik az erőszak relativizálásának alapjává. HA az én lelkem ide akart jönni, avagy ha Isten engem eltervezett, megszületek én akárhol.
Bizony, a szülő-gyermek viszony már csak ilyen egyoldalú. Az ő döntése, az ő felelőssége. Én lehetek hálás és kezes, de ebben a patriarchális, fekete pedagógiát követő világban van, hogy az egyetlen túlélési lehetőség, ha nagyon durván fellázadok és megszakítom a kapcsolatot. A Tiszteld atyádat és anyádat! hajtogatása ennek a lehetőségét gyengíti.
KedvelésKedvelés
Bennem akkor üvöltött nagyokat ez a kérdés, meg aztán üvöltöttem én is bele az egyik szülőm arcába, amikor hosszú éveken át mindig azt éreztem, hogy nyűg vagyok a nyakán. Nem ám bebeszéltem magamnak, meg is fogalmazta ő szépen többször, többféleképpen. Többnyire akkor, amikor ideges volt, vagy elgyötört, vagy frusztrált, tehetetlen vagy depressziós, esetleg ezek tetszőleges kombinációja. Akkor mindig én voltam a hibás, a rossz helyzet előidézője vagy a megoldás akadályozója. Csodás érzés volt, annyira megszerettem, hogy azóta is mindig minden helyzetben magamat gyötröm, hogy elhibáztam, rosszul csináltam, én vagyok az oka. Tizenévesen többször a fejéhez vágtam, hogy ha teher vagyok neki, azért ne engem tegyen felelőssé, kettőnk közül ő tehet róla, hogy vagyok, én meg nem. Én csak arról tehettem volna, hogy ne legyek aztán mégse, de ezt már nem mondtam neki, csak gondoltam néha, de komolyan csak ritkán, mert többnyire mégis csak úgy vagyok ezzel, ahogy hohohorgász írja. Még mindig örülök, hogy vagyok. Dacára annak, hogy a családomban sokan nem tudták magukévá tenni ezt a filozófiát. Aztán cselekedtek is ennek megfelelően.
A “nem én akartam megszületni” frázisnak viszont sajnos gyakran van helye, és azt sem a gyerek idézi elő, ha komoly.
KedvelésKedvelés
Vagy éppen a számomra kényelmes (lapostalpú, elölszéles) cipő viselésekor azt hallgatni, hogy vegyél fel elegáns cipőt, mert így ronda, széles lesz a lábad, sose tudsz majd rá normális, nőies cipőt felvenni.
KedvelésKedvelés
ez nem tanult ösztönös, önkínzâs. Én forró vízzel zuhanyoztam és napokig koffeinen éltem. És bulimia és nagyon szar volt, és én igenis a szülökre haragszom. Hogy az anyâm ezt 14 éves korom óta nem vette észre( és amikor elmondtam neki elbagatelizâlta). Ezt igenis felrovom Neki. De azt is hogy neki én sosem voltam elég szép, elég okos elég…
KedvelésKedvelés
És mire mész vele, ha felrovod neki ? Ha haragszol rá ?
Aki meg majmolja, sztárolja alaptalanul a gyerekét, csak mert az ő gyereke, az gyakran üresfejű bohócot nevel, akinek tévképzetei lesznek magáról. Az volna a jó ? Én is mindig mondom a lányomnak, nem vagy szép, kislányom, mi sem vagyunk azok. De ez engem nem zavar, mert más az értékrendem.
Ő viszont a szépség kultuszában nőtt fel (és már az óvodában minden reggel azzal fogadták az óvónénik : jaj, de szép a ruhád, milyen csodaszép vagy…)
Mért, mi van akkor, ha tényleg nem okos és nem szép az ember gyereke ? Hazudjon, vagy legyen őszinte ? És miért fontos, hogy valaki szép vagy okos legyen, vagy ha nem az, akkor ezt mondják / hazudják neki ?
Az üres önbizalom mennyivel jobb, mint egy korrekt értékrend és önértékelés ?
Másrészt :
Szerintem semmi értelme a szülőknek felrónod bármit, mert ők (reméljük) úgyis a legjobbat akarták neked. tették ezt az ő módszereikkel – és most utólag már változtatni nem tudnak a történteken.
Megkeseríteni, szomorúvá tenni viszont sikerülhet így azoknak az embereknek az öreg napjait, akiknek az életünket köszönhetjük.
Ergo semmi értelme.
Hasznosabbat csinálj helyette, amivel segítesz is valakin – mert csak revansot venni a szülőn, az senkin sem segít. Rajtad sem.
KedvelésKedvelés
Miért mondod a lányodnak, hogy nem szép? Értem, hogy nem akarod mondani neki, hogy szép, mert úgy érzed, hogy becsapnád. Kérdezi, hogy szép-e, te pedig mondod, hogy nem? Vagy csak úgy mondod neki, hogy te nem vagy szép?
KedvelésKedvelés
Kérdezgeti, mert kamasz, és ezt nyomatja neki a világ, hogy ez fontos. Én meg mondom neki, hogy nem fontos, és mi a szülei nem a szépségünkkel hódítottuk meg egymást, hanem az egyéniségünkkel, tekintetünkkel. És ő ránk hasonlít, ezért átlagos külsővel tudtuk megajándékozni, de a belső a lényeg, meg fő az egészség. (amúgy nagyon szép gyerek, igaza volt óvónéniknek:) de én ennek sosem tudtam örülni, mint a fiúnál sem ez az érték, hanem ezer más.
KedvelésKedvelés
A fájdalmat legalább magunknak kifejezni életmentően fontos, felismerni, megnevezni, letenni azt, hogy biztos én voltam szerethetetlen. Odaadni legalább gondolatban a felelősséget annak, akié.
A szülő az egyetlen, aki igenis lássa szépnek a saját neveltjét. Ha ő sem, akkor ki? Szülő, ha egészséges lény vagyok-legyek, definíció szerint azt jelenti: aki engem méltányol, helyesel, aki örül nekem. Különben baj lesz, nagy. Különben hiába kiált majd a test. Nagyon durván rombolod a lányodat ezzel a szöveggel, amellett, hogy nem lehet tudni, szép lesz-e valóban.
Hogy szép, az intim ügy, lelki, csendes és gyengéd: nem kell, hogy csiricsáré ruhákban meg ömlengésben jelenjen meg.
KedvelésKedvelés
szerintem nem biztos, hogy durván rombolja a lányát ezzel, hogy azt mondja: akár szép vagy, akár nem, nem ez a fontos. Attól is függ, hogyan mondja. Ha szépen nézi, ha közben azt is érezteti, hogy viszont azok a FONTOS dolgok rendben vannak nála, akkor nem rombol vele, csak a saját értékrendjét közvetíti. Szerintem az a lényeg, hogy amit mondotok a gyereknek, azt hitelesen mondjátok.
KedvelésKedvelés
Köszi ily későn – pont így gondoltam én is.
Meg az sem jó, amennyit kifejezetten a lányokat ajnározzák ezzel. A fiúkat sosem.
KedvelésKedvelés
“semmi értelme a szülőknek felrónod bármit, mert ők (reméljük) úgyis a legjobbat akarták neked. tették ezt az ő módszereikkel – és most utólag már változtatni nem tudnak a történteken. Megkeseríteni, szomorúvá tenni viszont sikerülhet így azoknak az embereknek az öreg napjait, akiknek az életünket köszönhetjük.” — Ne haragudj, én ezzel nem értek egyet. Ez kvázi felhatalmazza a szülőt, hogy bármit tehessen a gyerekével, csak azért, mert ő a Szülő, a gyerek meg neki van alárendelve. Nagyanyám jutott eszembe, aki brutálisan és rendszeresen verte mind a három gyerekét, és még ma is élősködik fölöttük, terrorizálja őket. Vajon ő a legjobbat akarta a gyerekeinek, csak hát sajátosak voltak a módszerei? És az nem számít, hogy ő meg a saját gyerekei gyerekkorát keserítette meg, tette szomorúvá, csak az, hogy ha ezt anyámék ma felróják neki, akkor ők keserítik meg a nagyanyám öreg napjait? “akiknek az életünket köszönhetjük” — én ezzel az érvvel sem értek egyet: nem én akartam világra jönni, a szüleim akartak engem. Persze, lehetünk és legyünk hálásak a szüleinknek, ha szeretetben, szépen felneveltek minket, de pusztán a szülő mivoltuk nem jogosítja fel őket arra, hogy azzal a címszóval, hogy ők úgyis csak jót akarnak, bármit tehetnek a gyerekükkel, mindegy, hogyan nevelik. Szerintem.
KedvelésKedvelés
,,Én is mindig mondom a lányomnak, nem vagy szép, kislányom, mi sem vagyunk azok. De ez engem nem zavar, mert más az értékrendem.”
ne tedd ezt szegény kislánnyal. nem kell körberajongani, hogy gyönyörű vagy, édesem, nincs nálad szebb e vidéken; de nagyon sok -ismétlem, nagyon sok- frusztrációtól kíméled meg, ha elfogadod, kiemeled az értékeid, és nem azt mondod, hogy nem vagy szép.
Haragszom ezért a mondatért a saját anyámra is. Holott felnőttfejjel a gyerekkori képeken nagyon is szép vagyok. De sosem, se gyerekként, se kamaszként, se felnőttként nem tartottam magam annak, és ez komoly alapja egy kisebbrendűségi komplexusnak.
KedvelésKedvelés
Mindig azt mondta anyu, hogy nem vagyok szép, és soha nem is voltam az, már születésemkor is olyan csúnya voltam, hogy azon gondolkodott, hogy mutasson meg apunak – de ez nem baj, mert viszont okos vagyok, és ez fontosabb.(És mindig hozzá is tette, hogy bezzeg az öcsém, ő már születésekor is csodaszép baba volt…)
Igenis haragszom rá, nagyon-nagyon megkeserítette sok évemet. Már tudom, hogy nem is vagyok csúnya, de még most is nagyon sajnálom a gyerek-és kamaszkori énemet.
KedvelésKedvelés
Az én értékrendemben nincs szépség, egészség van.
A gyermekemnek is emiatt örülök, persze “szép és okos” ahogy a nagykönyvben elő van írva,
csakhogy nekem messze leginkább az számít, hogy egészséges legyen és boldog.
És ha őrá jobban is hat a mai média szépségkultusza, pontosan tudja, hogy mi az én véleményem, mert már a nagyobbaknál is hallotta.
Ezért szerintem főleg szórakozásból kérdezgeti, mert betéve tudja a választ.
Alig 18 éves és 2 éve van egyidős barátja, aki láthatóan nagyon szereti őt, naponta ezerszer simogatja és gyönyörűnek látja.
Egyáltalán nem tartok tőle, hogy boldogtalan és frusztrált lesz attól, hogy az anyjának más az értékrendje, mint a fősodornak, sőt.
Engem gyermekkoromban súlyosan és hosszan tartón bántalmazott az apám. Mégsem tettem neki szemrehányást ezért soha, amígcsak élt. Viszonylag korán, alig 60 évesen önkezűleg távozott az élők sorából. Nem gondolok szívesen rá, sőt.
De ha élne, nem állnék oda elé reklamálni, mert semmi értelmét nem látnám.
Alighanem messze elkerülném és igyekezném minél szűkebbre fogni vele a kapcsolatot.
“Nagyanyám jutott eszembe, aki brutálisan és rendszeresen verte mind a három gyerekét, és még ma is élősködik fölöttük, terrorizálja őket”
Nahát engem 13 éves korom óta nem tudott volna terrorizálni az apám, mert válaszút elé állítottam : mégegy ilyen, és engem nem lát többé. Döntsön.
Komolyan vette és többet nem tette.
Nem értem, hogy felnőtt emberek miért hagyják magukat terrorizálni és ha ráadásul képesek ezt hagyni, akkor mire jó az a módszerük, hogy ezért a másiknak beolvassanak, revansot vegyenek rajta.
Fentiek okán nem értek egyet az előttem szólók egyikével sem,
KedvelésKedvelés
Nana. Nem kéne így leteremteni másokat. Neked könnyű volt az apáddal szembeszállni, másnak nem könnyű. Ne ítéld meg, nem voltál ott.
Utólag szembesíten a szülőket azzal, amit a kiszolgáltatott, gyenge gyerekkel tettek, egyáltalán nem hiábavaló. Itt esetleg Susan Forward Mérgező szülők c. könyvét lehetne ajánlani.
KedvelésKedvelés
“akiknek az életünket köszönhetjük” — én ezzel az érvvel sem értek egyet: nem én akartam világra jönni, a szüleim akartak engem.”
Én akkor is marhára örülök, hogy a sokezer-milliárd lehetőség közül én,
és nem egy másik génkombináció született erre a világra,
mert ez a génkombináció, azaz én csak ettől a szülőpártól és csak akkor születhettem meg.
Ha apám pl. kevésbé erőszakos ember, akkor bőven meglehet, hogy aznap pl. hagyja magát elküldeni aludni, és akkor már nem én leszek a gyereke.
És akkor majd azt a gyereket biztosan nem is verte volna, merthogy akkor ő kevésbé erőszakos ember lett volna.
De nekem összehasonlíthatatlanul jobb így, hogy én születtem meg és engem vert, mintha nem én születek, és a helyettem születő testvéremet nem veri…
Nekem ez a másodperc törtrésze volt a soha vissza nem térő nagy lehetőség, hogy egy évszázadon keresztül rácsodálkozhassak erre a manapság igen sánta világra.
És ezt a csodalátást ennek az egyébként agresszív apának köszönhetem javarészben. Mert az is tudvalévő, hogy bármely embernek nagyobb esélye van egymás után ezerszer ötöst nyerni a lottón, mint a beláthatatlan génkavalkádból éppen neki idecsöppennie erre a világra.
Ezért részemről leginkább Adyval értek egyet :
“Aki él, az mind örüljön, mert az élet mindenkinek kivételes, szent örömül jön:”
Ezért a gyermek által a szülő hibáztatását valami eszméletlen nagy hülyeségnek tartom.
És ezzel távolról sem azt állítom, hogy a szülőnek jogában áll verni a gyerekét, mert arra én már 13 évesen rájöttem, hogy nincs.
KedvelésKedvelés
Ez a “nem vagy szép” borzasztóan romboló és pontosan ellentéte a te logikádnak. Hiszen az a lényeg, hogy gyermekeink ne a külsőségekben lássák meg a szépet, ahogy nem is azok jelentik azt egyedül, viszont ha te ezt mondod neki, akkor pont azt erősíted, hogy a mostani szépségideál alapján nem szép, és ez fontos. Bárki lehet szép, bármilyen külsővel, hiszen pont ez a lényeg. Kamaszkorban ez még plusz veszélyes, amikor a külső és a belső dolgok gyakran nem válnak szét élesen a “nem vagy szép” nagyon hamar összeolvadhat a nem vagy jó-val. Ha pedig valójában szép (ahogy írod is), bár számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy ne lássam szépnek a gyermekem, akkor külön érthetetlen és súlyos önértékelési zavarokhoz vezethet, ha ezt sulykolod, ráadásul hazudsz is neki, amit viszont nem akarsz….hogy is van ez??? Lány gyermek esetében pedig ha valóban szép és te éppen az ellenkezőjét erősíted túl az összes önértékelési zavaron, önbizalomhiányon amit okozhatsz ezzel még veszélyes is, ha nincs tisztában azzal, hogy bizonyos hím nemű egyedek nem biztos, hogy a csillogó intelligenciája miatt közelednek hozzá olyan hevesen. A szépség ugyanis éppen akkora teher is, mint áldás…
KedvelésKedvelés
Ahhoz, hogy a gyerekem szép, és ezt hallja is tőlem, semmi köze a médiának. A szépség elejétől fogva van. És szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez nem értékrend kérdése.
Nem tesz jót a gyereknek, se fiúnak, se lánynak, se picinek, se kamasznak, ha azt mondja neki az anyja (apja), hogy nem vagy szép. Ez = azzal, hogy nekem SE vagy szép, nem fogadlak el olyannak, amilyen vagy. Van-e ennél rombolóbb?
KedvelésKedvelés
Nem erőlködöm, a leírott szó úgysem adja vissza a hangulatot, amiben elhangzik.
Nincsenek a gyermekemnek súlyos önértékelési zavarai, mint már kétezeregyszer elmondtam. Nem frusztrált, pontosan tudja, hogy mire kérdez rá, és hogyan érti azt, és én is tudom, hogy mire válaszolok neki.
Majd ha gyereknevelési problémáim lesznek, kérek tanácsot,
én mindenesetre nem kedvelem a gyereküket majmoló szülőket és
azokat a gyerekeket sem, akik a saját, még felnőttkorban is eltűrt frusztrációikat a szüleiken kívánják egyszer csak leverni, mert ez olyan rohadtul okés és felszabadító dolog.
Szerintem fejezzük be ezt az elbeszélést egymás mellett.
KedvelésKedvelés
Azt gondolod, nincs önértékelési problémája a gyerekednek. Valószínűleg az én anyám is így gondolkodott.
Térjünk vissza rá 20 év múlva.
KedvelésKedvelés
Miért akar mindenki itt bűntudatot generálni bennem, sőt immár 20 évre előremenőleg fenyegetni és sakkban tartani csak azért,
mert egy szüleire méltatlankodó embernek megpróbáltam elmondani, hogy lehetne akár nagyvonalú is a valószínűleg nem vétlen, de mégiscsak az ő szüleivel szemben ?
Mentem – nem zavarom a köreiteket, majmoljátok a gyerekeiteket,
szidjátok és hibáztassátok a szüleiteket tovább nyugodtan.
De engem ne fenyegessen senki itt 20 évre előre a gyerekem sorsával, már engedelmet.
KedvelésKedvelés
Markáns, személyes véleményre érkezett sarkos válasz, és eléggé a középpontba kerültél, ami nem biztos, hogy jó érzés, de sakkban nem tartottak.
Nagyon helyes, hogy véleménykülönbség van. Ne menj el.
Nekem is anyám cseng vissza: a szép lányoknak nehéz életük van, illetve “el ne bízd magad”, sima örömre is, ez a rettegés, hogy beképzelt leszek…
Nem lettem. Frusztrált lettem, öngyűlölő és szorongó, és ezt dühödten kompenzálandó még messiástudatú és beképzelt is alkalmanként, és haragszom a szüleimre, és én se mondom nekik, csak kerülöm őket. Egészségesebb lenne a konfrontáció — erről szól a Mérgező szülők című könyv is.
Én sem akarom majommódra csodálni az enyéimet, de nem bírom ki, mert eszméletlen gyönyörűek és cukik. És mert jó érzés rajongani értük.
KedvelésKedvelés
Naná, hogy nem megyek, nem minden nap szalad bele az ember egy ilyen frankó blogba 🙂 Csak innen lépek, mert ezzel amúgy is eléggé elkanyarodtunk az eredeti témától, ami nyílván sokakat érint, kár lenne szétoffolni.
Engem az önbántalmazás elkerült, talán azért, mert engem napi / heti rendszerességgel véresre ütlegeltek, így eleget sajgott a testem anélkül is, hogy ezt magam idéztem volna elő.
KedvelésKedvelés
Én a kisfiam mozgását ügyetlennek, esetlennek láttam, látom a mai napig. Miért lenne máshogy, nekem is mindig azt mondták és az is vagyok a mai napig. De! Soha egyetlen szóval nem mondtam ezt neki. Már ha csak hozzáért a lábával a mellette elguruló labdához, már megdicsértem. És ha csak utána futva érte el, ovációkat zengtem neki. Az óvodában ő volt az utolsó, aki megtanult váltott lábban lefelé menni a lépcsőn, és mikor magától rájött, hogy kell, akkor is nagyon megdicsértem. Az iskolai tanító nénije élsportoló volt, tőle kértem tanácsot. A gyerek évek óta vívni vágyik. Mit tanácsol, – kérdeztem – nem lesz neki kudarc, mert hogy olyan ügyetlen? – Ki? Dezsőke? A legügyesebb az osztályban. Megdöbbenve néztem a tanárnőre. Biztos ugyanarról a gyerekről beszélünk? Na jó a labdaérzéke nem tökéletes, de a többi…! Mi lett volna, ha nem dicsérem? És, ha visszaemlékszem, akkor a nagycsoportos dzsúdó edzésen én is elámulva néztem, hogy milyen gyönyörű, szép ívű tigrisbukfencet csinált, pedig előre vizionáltam, ahogy ledönti az akadály, amit át kellett ugraniuk. Ha én nem dicsérem, értékelem, akkor ő sem tanulja meg értékesnek tartani magát. Nekem nem esik nehezemre gyönyörűnek látni a gyermekeimet, de ha nem lennének azok, akkor is azt mondanám nekik. Nem lehet őket szépnek, tökéletesnek, értékesnek látni! Majd az Élet úgyis megtépázza őket, nem kell ebben az Élet segítségére lennünk. A gyenge virágot is először felerősítjük az üvegházban, fokozatosan szoktatjuk hozzá a kinti zordabb körülményekhez, és csak ha már elég edzettek, akkor ültetjük ki őket a szabadba. Hibát nem akkor követünk el, ha kényeztetjük, üres (bár szerintem nem az) dicséretekkel elhalmozzuk a gyerekeinket, hanem akkor, ha idő előtt tesszük ki őket a zord szélnek, még bent az üvegház biztos védelme alatt vagy helyett.
KedvelésKedvelés
Én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy némely szülők mindig és egyértelműen jót akarnak a gyereküknek. Néha élvezik, hogy a feszültségeiket levezethetik a gyengébben, néha baromira csalódottak, mikor kiderül, hogy nem olyan, amilyenről álmodtak, s nap mint nap le is verik rajta szavakkal és tettekkel. Bizonyos szülők szinte kéjesen korlátozzák és minősítik a gyereküket, iszonyatos lelki terrornak és elvárásoknak teszik ki… lehetne sorolni. Igen, a gyerekük gyakran eszköz a saját negatív érzéseik megélésére.
El lehet hagyni azt a teóriát, hogy a szülő bármi rémséget elkövet, azt legjobb szándékával teszi. A jó szándékú szülők mindig útkeresők, kérdéseket megfogalmazók, kételkedők. A magabiztos megmondók tettei mélyén soha nem a gyereket és a jó szándékot találod.
Felnőttként meglátni ezt, vagy visszaemlékezni a szülő szemére, utólag felismerni, hogy az akkor még ismeretlen fényt, ami megcsillant benne, ma már úgy hívnád, élvezet, vagy szadizmus, vagy gyűlölet, vagy elégedetlenség, ez bárkit feljogosít arra, hogy haragudjon. Legalább utólag. Akkor régen csak a félelem jutott.
KedvelésKedvelés
jajj, Adél… ez is… előttem van az a fény a szemében, és már akkor is éreztem, hogy valami nagyon nincs jól, de valahogy nem tudtam úgy elmondani senkinek, hogy annyira komolyan vegyék, amennyire kellett volna. Pedig voltak pártfogóim, szerencsére, nélkülük nem is lennék épeszű szerintem, vagy nem is lennék. De még ők sem tudták elképzelni azt a fényt.
Egyikük nemrég meglátta a saját szemével, többször is. Azt mondta, akkor értette meg az egészet, és rettentően sajnálja, hogy nem korábban. Azt is mondta, felnéz rám, hogy egyáltalán kibírtam. Kétannyi éves, mint én, és keresztül ment már sok mindenen. Csak azt a fényt nem látta hamarabb.
A legtöbben nem látják, nem is képzelik, hogy létezhet. Mert egy szülő a gyerekének csak a legjobbat, ugye. Mióta felnőttem és túlnőttem rajta, megalázkodik inkább, csak hogy legyen valami. Előtte minden rezdüléséből éreztem, hogy imádja, hogy minden téren hatalma van fölöttem. Csak normális ember módjára kapcsolódni nem képes. És mennyi ilyen van!
KedvelésKedvelik 1 személy
Szeintem ez egyáltalán nem off!
Mindannyian megsebzett gyermekek megsebzett gyermekei vagyunk. Nem áll meg a sor a szüleinknél tehát. Mióta ezt megértettem, azóta nem róvom fel nekik. Együtt kimondani, beszélni róla, hitelesíteni viszont mindennél fontosabb… és nehezebb.
A konfrontálódásban, befagyasztásban azért nem hiszek, mert percek alatt intézhető el az évekig tartó némaság, az pedig nem végleges megoldás. A végleges megoldás olyan, hogy élesen látsz, kívülről, tudod, hogy szerepek meg játszmák vannak, tartózkodsz, de a legmélyén szeretsz és végül: sajnálsz, de úgy, hogy a szíved szakad belé. No meg megfogadod, hogy az én gyerekeimmel ilyet sose. És ez így lesz jó, ez a megoldás.
KedvelésKedvelés
Ha azt akarod, hogy egészséges legyen, nyugodtan mond meg neki, ha tényleg szép. Ha szerinted is az, nem lesz üres fecsegés, felesleges ajnározás, viszont a te szemeddel fogja magát értékesnek tartani. Úgy, egyszerűen, tisztán, felesleges cicomák nélkül, egészségesen, E G É S Z S É G E S E N! Nem csak belseje: lelke meg egészsége van az embernek. Elválaszthatatlan a külsejétől és hogy hogyan látja magát. Kérlek halld meg azt, amit ennyien írunk, nem alaptalanul, hanem saját tapasztalatainkból! A Lányodnak ez nagyon fontos. És a jövendőbelijének és a leendő lányunokádnak negyedíziglen.
KedvelésKedvelés
Na ezért szeretek idejárni! Annyiszor kapok új gondolatokat önmagam megismeréséhez! 🙂
Köszönöm ezt a bejegyzést is!
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
Még sosem kommenteltem, csak olvaslak hónapok óta. Néha lenne mit, de mire összeszedem a gondolatomat, mindig el kell jöjjek a gép mellol.
Most meg itt bogök. Én nem ezt csináltam, de sok hasonló kaliberut. Még most is, pedig felnott vagyok, gyerekem van, és érzem már a felelosségét. De vannak pillanatok, amikor nem érdekel a következmény, csak a pillanat. Mert más nem számit.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos nekem ez, hogy írtál. Látni, tudni, hogy nem csak én. Hányan lehetünk, akik nem szerettük magunkat?
KedvelésKedvelés
Szilánkok
Törik az üveg
Vér
lassan csepeg
Fájdalom
alig érzed
miért?
tán te sem érted?
.
.
.
szilánkok
Az öklöd csap bele
Vér sugárban ered
fájdalom
csendesen lüktet
Miért
mert végre érzed
a közepére nem emlékszem már…
KedvelésKedvelés
szőrtelenítés minden nap. minimum egy órát. tucat éve már. az arcomon kell. (persze, nem csak ott, de ott minden nap muszáj)
miért nő szőr az arcodon, mint a fiúknak? inzulinrezisztenciám van. és az miért van? azt hiszem túl sok cukrot ettem fiatalabb koromban. miért ettél túl sok cukrot? (…)
minden nap egy óra a tükör előtt. nézni kell magam közben, az arcomat, a szememet, az államat, a pajeszomat. és fáj is. (furcsa meditáció) de ez már csak olyan fájdalom, hogy az agyam konstatálja, nem szisszenek fel. a gyantát is megszoktam, sőt, már élvezem. olyan mint a tisztulás, kitisztul az arcom. “ember leszek újra”
aki azt mondja, ettől meg attól majd nem nő be a szőr, az hazudik. ha elkezded szedni mindig benő. (bármivel is próbálkozol) de persze elég feltűnően nő be, ergo ki kell szedni. ez már nem megy csipesszel, csak tűvel. az évek folyamán a tűben is specialista lettem, néha úgy fogalmazok magamban: műtök. és már ezt is élvezem.
és talán akkor ember leszek újra, amíg ki nem nő, újra. nem ilyen androgün szörny, akitől félnek a fiúk. nagyon sokszor nem mondták ki, hogy ez a bajuk velem. utólag persze összeáll a kép, de akkor belehaltam abba, hogy néha még el is mondták milyen lányra vágynak, és engem írtak le vele, és mégse én voltam a vágyuk tárgya, csak egy nagyon jó barát. “úristen mi baj lehet velem… nagyon súlyos lehet. buta vagyok, gonosz vagyok, vagy egész egyszerűen nem vagyok lány/nő.”
hát, erre is gyógyír a fájdalom. fáj, amikor szedem, de ez az ára, hogy talán nem látják majd meg rajtam, és nem utasítanak el úgy. hát valahogy így lehet, hogy ma már élvezem is.
arra persze nem gondoltam, hogy minden kis fájdalom nyomot hagy az arcomon, sebek, varok lesznek ott, sötétebb a bőr, mi kirajzolja azt, amit el akartam tüntetni. most már alapozok is.
azóta kiderült, hogy mitől van, most már nem olyan nyomasztó, de még mindig mindennapi feladat. (ezért nem is szeretek táborba vagy nomád túrára menni, ott szinte megoldhatatlan, hogy úgy nézzek ki, ahogy szeretnék) és persze az elutasítások, csalódások se múlnak el nyomtalanul, csak halványulnak.
KedvelésKedvelés
Megrázó az őszinteséged, ahogy megnyílsz, döbbenetes, köszönjük mindannyian.
KedvelésKedvelés
Milyen furcsa, épp ma olvastam ezt a cikket:
“”Te is közülünk való vagy?”
A beteg tudni akarta, és kezelőorvosának – Marsha M. Linehannak, a Washingtoni Egyetem dolgozójának, az öngyilkos hajlamú emberek kezelésére világszerte használt kezelés megalkotójának – kész válasza volt. Mindig ezt használta a kérdés rövidre zárására, ha egy beteg reménykedve, vádlón vagy tudatosan megkérdezte, megpillantva Dr. Linehan kezén lévő halvány égések, vágások, varratok makraméját:
„Mármint, hogy szenvedtem-e?”
„Nem, Marsha”- válaszolta a beteg egy találkozásuk alkalmával tavaly tavasszal. „Úgy értem, hogy közülünk való. Mint mi. Mert ha igen, az mindannyiunknak annyi reményt nyújtana!”
„Ez hatott.” – mondta Dr. Linehan, aki múlt héten először mondta el nyilvánosan egy barátokból, családtagokból, orvosokból álló közönségnek a Hartford Klinika Élet Intézetében, ahol először kezelték radikális szociális visszavonulással, 17 évesen. „Annyian könyörögtek, hogy álljak elő, és gondoltam — rajta, meg kell tennem. Ennyivel tartozom nekik. Nem halhatok meg gyáván.”
Nem tudni hány komoly mentális beteg él normális, sikeresnek tűnő életet, mivel ezeknek az embereknek nem szokásuk felfedni magukat. Túlságosan elfoglaltak azzal, hogy teljesítsék kötelezettségeiket, fizessék a számláikat, tanuljanak, gyerekeket neveljenek – mindezt sötét érzelmek és téveszmék gyötrelme alatt, melyek hamar kiborítanának bárki mást is.
Jelenleg egyre többet kockáztatnak, akik titkuk felfedése mellett döntenek. A hazai mentális egészségügyi rendszer a vágóhíddal egyenlő, mondják. Sok beteget bűnösnek állítanak be és a legsúlyosabb eseteket szanatóriumokba és csoportos otthonokba dugják, ahol alacsony képzettségű munkások ápolják őket.”
Később a cikkben:
“„Megjártam a poklot”
A saját bőrén tapasztalta meg a komoly mentális betegségek központi tragédiáját, a bezárt szoba falába verve fejét.
Marsha Linehan 1961. március 9-én, 17 évesen érkezett az Élet Intézetbe, és hamar az elkülönítő egyetlen lakójává vált a legsúlyosabb betegeknek szánt Thompson Kettőként ismert részlegen. A személyzet nem látott más alternatívát: a lány rendszeresen bántotta önmagát, csuklóját cigarettával égette meg, megvágta karját, lábát, középrészét, bármilyen éles tárgyat felhasználva, melyet sikerült megkaparintania.
Az elkülönítőben – kis cella egy ággyal, székkel és egy kicsiny rácsos ablakkal – nem volt ilyen fegyver. Mégis, halálvágya csak elmélyült. Így azt tette, amiben akkoriban egyedül értelmet látott: a fejét verte a falba, majd később a földbe. Erősen.
„A teljes élményem ezekről az epizódokról, olyan mintha valaki más csinálta volna őket; olyan volt, hogy ’tudom hogy jön, elvesztettem az irányítást, valaki segítsen; merre vagy Istenem?’”-mondta. „Teljesen üresnek éreztem magam, mint Bádogember; nem volt módom kifejezni, mi folyik bennem, nem volt módom megérteni sem.”
Az oklahomai Tulsa-ban töltött gyermekkora kevés kapaszkodót adott. Kezdetektől kezdve kitűnő tanuló volt, jó zongoratehetséggel megáldva; egy olajkereskedőnek és egy olyan társaságkedvelő asszonynak hat gyermeke közül a harmadik, aki a gyermeknevelés, a Junior Liga és a tulsai társadalmi események között táncolt.
Linehan-ékat akkoriban ismerő emberek emlékeznek arra, hogy a koránérő harmadik gyermek gyakran került bajba otthon, és Dr. Linehan felidézi, hogy rendkívül kevésnek érezte magát a vonzó és képzett testvéreihez képest.
De bármilyen szorongás-áradat is rejlett a felszín alatt, egészen addig senki nem vette észre, míg a középiskola legfelsőbb évében fejfájása ágyhoz nem kötötte.”
A zaklatott lány akkoriban így írt egy versében:
Négyfalú szobába tettek
De valójában kinn felejtettek
Lelkem félredobva valahova
Lábam idedobva a cellába.
http://www.csagyi.hu/jo-gyakorlatok/nemzetkozi/item/651-masok-megmentesenek-ereje-a-mentalis-betegsegek-szakertoje-felfedi-sajat-harcat
KedvelésKedvelés
Ez milyen erős szöveg lehetne, ha rendesen lenne fordítva. Get in trouble — bajba kerül, jaj. Ilyeneken akadok fenn, szörnyű.
KedvelésKedvelés
nekem pedig ez jut róla eszembe:
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
KedvelésKedvelés
Sokat gondolkodtam ma ezen az íráson, mert nem ezt én nem értem. … én nem! De mégis, mert érzem. De én nem teszem. Mert írod, hogy nem meghalni akartál, csak érezni azt, ami fáj. Én viszont túlságosan is érzem azt, ami fáj, és én nem bírnám ezt tenni magammal. Betege vagyok a császárnak (amellett, hogy az eszemmel tudom hogy nélküle, 100 évvel ezelőtt csak simán meghaltunk volna én és a gyermekem a túlhordás miatt), mert belém vágtak, a húsomba. De a SEMMI eleven részem. A helyzetekben, amiket nem tudok kezelni, úgy érzem, mintha meg akarnék, meg kellene szűnnöm létezni; semmi, csak már nem vagyok, nem létezek. És igen, valahol a képzeletemben, mikor már fekszek és éppen nem tudok aludni, azt képzelem, hogy ömlik ki a vérem és csak folyik és folyik. És …
az agy kifolyása az már horrorisztikus vagy még bírjátok. Azt is szoktam képzelni. Nem jó kifejezés, hogy képzelem, csak folyik az agyamban a kép és közben vágyom nem lenni, megszűnni. Néha szoktam sírni is, de csak ha egyedül vagyok. (Férj a szomszéd szobában sem ér. Csak, ha neki szól, de az hiszti az más.) A fájdalom könnye az csak csorog ki a szememen. Ritkán, nagyon ritkán. Többször kellene.
KedvelésKedvelés
“Tiszteld apádat és anyádat.” Sok visszaélésre ad okot és sok fejtörést okozott már, hogy hogyan tiszteljem például az apámat, aki a saját anyját is megverte – rólunk a lányainkról nem is beszélve -, és évek óta nem tartom vele a kapcsolatot. aztán hallottam egy bibliai előadást, ahol azt fejtegette az előadó, hogy ebben a mondatban mennyivel többet jelent a tisztelet a szeretetnél, mennyivel mélyebb viszonyulást jelent a szüleink felé, különösen, ha az már idős, kiszolgáltatott, stb., stb. És én benyaltam; csontig benyaltam. Hónapokig tartott, míg összeszedtem magam, hogy meglátogassam újra felvegyem vele a kapcsolatot; elvégre a húgom is tartja vele a kapcsolatot; most már öreg ember … Nem sült ki belőle semmi. Még felületes ismeretség sem lett belőle, pedig én próbálkoztam több hullámban is becsülettel.
Évek teltek el. Egyszer csak beugrott a megoldás! Az Isten nem azt mondja, hogy erőd felett is tiszteld a szüleidet, bármit jelentsen is az, csak azért, mert a szüleid és tiszteletre méltóak! Épp ellenkezőleg! Ő pontosan tudja, hogy vannak szülők, akiket nagyon nehéz, sőt egyenesen lehetetlen szeretni. De legalább ne gyűlöld, vagy próbáld meg nem gyűlölni. De nem kötelező ez sem. Csak ne állj bosszút rajta, ne rúgj bele. És ezt olyan melegen és szelíden tanácsolja, amennyire csak el tudjuk képzelni.
Én csak így tudom értelmes módon elképzelni mindezt. És remélem az érzelmeim is követik majd az agyamat.
KedvelésKedvelés
Nekem ez nagyon kézzelfogható, és sokat segít, köszönöm.
Apám mondta ezt sokat, valamint hogy ne vond meg a vesszőt a te fiadtól, Példabeszédek vagy Prédikátor.
KedvelésKedvelés
Igen, én is ismerem. Lehet szó szerint is érteni. Az a vallás. Én viszont szeretném azt gondolni, hogy itt nem szó szerinti vesszőről van szó, hanem a fegyelmező nevelésről. Ez pedig … Nem hitnek mondanám, inkább útmutatásnak, tanácsolásnak.
Mi haszna van annak az Isten szemszögéből, ha a “gyermekei” csupán félelemből tartják be az első parancsolatot? Akkor hol a szabad akarat? És mi a jó abban, ha a gyerek félelemből engedelmeskedik a szüleinek? Csak azt eredményezi, hogy alig várja, hogy kikerüljön a fennhatóságuk alól, bármi áron. És akkor azt csinálhat, amit akar. Hol van itt a belső tartás? Én is most gyakorolom, nem megy könnyen. Hogy adhatom azt a gyerekeimnek, amit én sem kaptam meg? Nem könnyű. Már láttam a kisfiam szemében rettegést, amikor iszonyú dühösen készültem kitérni, lecsapni. Én ezt nem akarom. És Isten sem akarhatja, nem tudom elhinni róla. Nem akarom ezt hinni róla.
KedvelésKedvelés
Apám a durva bántalmazást ideologizálta meg így. A vallás felmentés volt, menekülés, pótcselekvés. Imádkozás címén szunyókált, és még üldözöttnek meg erkölcsösnek is érezte magát.
A szülős, az a negyedik, te arra gondoltál, hogy Én, az Úr vagyok a te Istened…?
KedvelésKedvelés
Igen: Szeresd az Urat … vagy valami ilyesmi. A vallás borzasztó dolog. Én is voltam vallásos, borzasztó voltam. Sokat gondolkodtam a dolgokon és végül rájöttem, hogy nem is ismerem Istent. A minimum, hogy félek tőle, de nem is tudom, hogy létezik-e. El kellett gondolkodnom a dolgokon. Néhány alapvetést tettem, és elhatároztam, hogy megtudom ki is ez az Isten, mit is jelent 365-ször az, hogy ne félj! Mit parancsolgat itt nekem, főleg, hogy szeressem, stb. Sok mindenre rájöttem, de még nem vagyok a végén. Az első ilyen alapvetésem, hogy Isten nem egyenlő a Vallással. Semelyikkel.
És már nem vagyok annyira borzasztó, csak néha. Főleg az előítéleteim enyhültek. Sőt, az előítéletek voltak azok, amik a Vallással szembefordítottak. Gondold csak el volt idő, hogy évekig nem olvastam mást, csak a Bibliát. Én, aki előtte faltam a könyveket. Már általános iskolás koromban is csak könyvvel a kezemben léteztem.
Viszont a te blogod nem erről szól – bár nekem folytonos az átfedés -, ezért próbálom visszafogni magam. És szeretem is olvasni az írásaid. Néha reagálok, sokszor nem. Néha túl sokat is, mint most.
KedvelésKedvelés
És már nem él.
KedvelésKedvelés
A lélek sikolya.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, miért szeretek még mindig a falcolásról olvasni, már sok-sok éve nem csinálom, szinte eszembe sem jut, mégis olyan otthonosan érzem magam az emlékében.
Ijesztő most arra gondolni, mennyire jó lenne, csak az a pillanat, előtte-utána nem. Kicsit olyan ez, mint a drog, hasonlóan vágyom néha a nyugtatókra is. Így túl intenzív minden. Persze próbálom ezt élvezni, ez az intenzitás adatott meg, felkavar, mámorít, ledönt és felemel. Élek. Sebesen.
KedvelésKedvelés
felkavaró, döbbenetet kiváltó – és érthető. oly sokféleképpen kínozzuk magunkat. nem írok most semmit magamról, de átgondolom eddigi éveimet ebből a szemszögből is.
egy film jutott eszembe: a zongoratanárnő. ő a vagináját vágja zsilettel.
van a családban is hasonló eset, nagyon fiatal, szép lány. tehetetlenül és viszonzatlanul rajong, szereti az apját. bármit tehet, apja nem engedi közel. vagyis kicsit engedi, aztán brutálisan eltaszítja. örjöngő vagy éppen sík tehetetlenségében tett ilyet. aztán elköltözött otthonról, kikerült a bomlasztó közegből, igazán, melegen szerető partnerre talált, s elcsitult.
KedvelésKedvelés
nekem is akkor csitult el végleg, amikor elköltöztem otthonról, és kiléptem egy lelkileg bántalmazó kapcsolatból. de mind a kettő kellet hozzá.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: te is lehetsz bombanő | csak az olvassa
Visszajelzés: Valahol elkezdődött… | L é l e k v i t a m i n
Visszajelzés: mitől volt ennyire iszonyatos? | csak az olvassa
Visszajelzés: ez az én testem | csak az olvassa
Visszajelzés: top 10 — kín | csak az olvassa
Visszajelzés: nem felejtem el | csak az olvassa
Visszajelzés: ez most új nekem | csak az olvassa — én szóltam
“Fekete hattyú”
Belőlem dühöt vált ki a film is, meg az önkínzó cselekedetek.
Én a ló túloldalán voltam.Kompenzáltam magam édességgel,akitől lehetett kunyeráltam gondoskodást.Ők a nagyszüleim voltak akiktől szeretetet,figyelmet kaptam.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: ti meg végignéztétek | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: még tovább | csak az olvassa — én szóltam
Sziasztok!
Végigolvastam a kommenteket…
Ha megengeditek inkább azokra reagálnék, habár a téma kapcsolódik a poszthoz is.
Nekem amióta sz eszemet tudom olvassák a fejemre, hogy nem kellettem volna. Meg se kellett volna születnem. Amikor visszakérdeztem, hogy akkor miért nem moziba mentek helyettem, arra az volt a válasz, hogy milyen egy pimasz kölyök vagyok, meg hogy azt kellett volna.
Azt is hallgattam, hogy nem tudok szeretni és nem vagyok szerethető. Nem áttételesen, így a szemembe.
Az is megvolt, hogy a testvéremmel együtt nevettek rajtam a szüleim.
Amikor csúfoltak, kiközösítettek, gúnyoltak a suliban, akkor se volt hátország. Gúny ült ott is a segélykérésem mögött. “De hát mit akarsz, hogy hívjanak?!” Mert nyilván a dagadék jó becenév volt (nem is voltam dagadt, csak elhittem, magamra vettem… mint azóta is mindent).
Nem sportolhattam, mert a testvérem is abbahagyta, hát inkább be se íratnak, úgyis abbahagynám(WTF?!?!)
Soha semmi nem volt az én érdemem, mindent, amit elértem, csakis nekik köszönhetem…
Istenem, ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy nem érdekelnek mások, te szép vagy, és az én szememben mindig is a legszebb maradsz, mert szeretlek…
A nem-kellesz érzésnél szerintem nincs nagyobb pokol (nekem, íme az én személyes poklom).
Hát pótlom a szeretetet a magam módján… Zabálok, hányok, akár naponta többször. Látszik is, csak nem hegekben.
A Mérgező szülőket anno végigbőgtem, pedig én anno még boldog gyerekkort gondoltam a magaménak 😦
Ja, és ezek után elvárás lenne, hogy szállítsam az unokát! Hát még mit nem! Soha nem lesz gyerekem, ne legyen még egy ember ennyire boldogtalan, vannak itt olyanok már elegen. Hopp, és már itt is van a szülői minta: nem kellesz, gyerek! Zseniális!
Talán nekem is az lenne az igazi, ha annyira messze jutnék, hogy a “gondoskodás” már ne érjen el odáig. Rajta vagyok az ügyön :).
És köszönöm, hogy ezek megfogalmazódhatnak bennem általatok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Döbbenet, amit írsz. Ölellek.
KedvelésKedvelés
Nem vagy egyedül, nagyon hasonlóak az élményeim.
Harminc éves koromig nem akartam gyereket, de rengeteg munkával legyőztem zsigeri félelmeket és automatizmusokat. Most már örömmel 🙂
KedvelésKedvelés
Átérzem, amit írsz. Belőlem is kiölt minden anyai ösztönt a gyerekkorom, és az anyám. Kívánom, hogy éld át a szeretettséget felnőttként, hidd el, mindenki szerethető!
KedvelésKedvelés
felfoghatatlanul idegen volt ez a téma, kösz, hogy rávilágítottál.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: öngyötrő | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: idén karácsonykor | csak az olvassa — én szóltam
Most olvastam el, emlékszem,e gy régi munkahelyen egy kolléganőm is azt mondta rezzenéstelen arccal, hogy átesett a szögesdróton…neki az alkarja volt vagdosva.
(Eleve eléggé autizálja az embert az, ha a testét egy darab akárminek kell megélnie, mert nem lehet az övé, nincsenek határai, bármikor használható, bérelhető felület, amit szabadon lehet zsákmányolgatni…borzongok a témától, nem falcoltam sose, de idegennek sokszor éreztem, köszi, hogy leírtad, még úgy is, hogy ennek három éve, több is.)
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: vágatlan verzió | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: drog | csak az olvassa — én szóltam
Éva, Te mit gondolsz, illetve ti kommentelők mint gondoltok, a falcolás mögött mindig elfojtott agresszió működik??? 20 éves lányrokonom pár hónapja került igen rossz lelkiállapotba, falcol, dührohamai vannak, a család értetlenkedik, én a legjobban, mert kívülről mindig is követendő és példaértékű volt az a család előttem… Egyetemre jár a lány, a szülők komoly egzisztenciális háttérrel rendelkeznek, tényleg érthetetlenül áll a rokonság a történtek előtt. Aggódunk!
Egy fontos kérdésre akarnék választ: szerintetek minden ilyen jellegű probléma háttere a családban keresendő?? A nevelésben? Mi ez az egész? A gyerekben nem tudatosult ellenkezés van a szülői ” nem megfelelő szeretés ” miatt??? (bocs a hülye megfogalmazásért, elég zavaros vagyok, mert közelről érint a téma.
KedvelésKedvelés
Nem hiszem, hogy ennyire szétszálazhatók az okok.
Nem hiszem, hogy ekkora mértékben felelős a jó, gondoskodó család a sarj abszolút boldogságáért. Nem tudjuk megóvni, az élete az övé. olyanná tudjuk nevelni, akiben hiszünk, és aki majd magát megóvja, ha meg akarja, mert elég erős hozzá.
A gyerekeink elbaszhatják az életüket, ezer lehetőségük és joguk van rá, nagyon szar ezt látni, de nem lehetünk ott minden helyzetben és agyuk zugaiban, nincs ekkora hatalmunk, ők nem a tulajdonaink, én nem is értem a kontrollmániás, túlaggódó szülőket.
Ez van, sok durva dolog van, őszintének kell lenni.
Sok minden történhet egy emberrel a szülői ház és a jó környék, jó suli hatásain kívül is, és nem tudjuk megoldani, felelősséget vállalni mindenért, mert az ő élete. Azt lehet sok szeretettel kideríteni, mire van szüksége, mi hiányzik, és ebből mi tudunk-e valamit adni neki.
Szerintem ez az egész elsősorban sors, alkat, érzékenység, nem az átéltek határozzák meg elsősorban.
De egy fontos tévhitre rávilágítanék: amikor ezt egy plasztikai sebésznek elmeséltem (a hegesedésemet mutattam meg), azt írta a lapomra: demonstratív szuicid megnyilvánulások.
Nos, nem demonstratív, rólam egy éviótizedig csak a szerelmeim (engem meztelenül látók) tudták.
És nem szuicid.
KedvelésKedvelés
A válladon van, nem? Az hogy lenne szuicid?? A demonstrativat még csak érteni vélem, vagyis el tudom képzelni, mit értett alatta.
KedvelésKedvelés
Ó, istenem, de bátrak vagytok…
Le vagyok nyűgözve tőle.
Sose merném így kiadni magam.
Néha elgondolkodom rajta, de visszarettenek még az első szó előtt,
és tudom is, hogy így lesz.
Mintha azt tervezgetném, hogy meztelenül szálljak fel a hetes buszra.
KedvelésKedvelés
Én már végképp az olvasóké vagyok. 🙂
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: akkor téged biztos kényeztettek | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: az utolsó októberi poszt | csak az olvassa — én szóltam
Koszonom Eva!
Mely zsigeri kitarulkozasod.. en nem falcoltam igy magam, en azzal
falcoltam, hogy 20 eves koromban az elso gyerekem megszuletese utan elkezdtem nem enni. Anorexia, ez is az onbantas egyik fajtaja szerintem. 38 kg fogytam le, maximalisan megadtam mindent a gyerekemnek, csak en akartam eltunni… de nagyon eltunni. Az akkori en nem kapott segitseget, olyan fajtat , olyan en fajtat.
S mi hozott ki ebbol az allapotbol? A termeszet, terhes lettem, s a biologia felul irta magat bennem. Az uj leny a hasamban elni akart, s elkezdtem enni.
Azota kicsit beteges ( nem tunik annak de en tudom h kisse gorcs bennem) rendszersen (!!) es boseggel eszem. ( belul felek nehogy vissza terjen anorexia remem).
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: ami jár | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: amit nem mondanak el | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: túlélő vagyok | csak az olvassa — én szóltam
https://444.hu/2021/01/14/okkal-vagdosgatom-magam-nyugi-ne-ess-ketsegbe-a-ver-melege-emlekeztet-anyam-olelesere
KedvelésKedvelés
https://www.nosalty.hu/ajanlo/billie-eilish-testkep-fogyas?utm_source=nlc_hu&utm_medium=pad&utm_campaign=20200520
KedvelésKedvelés