Arról ábrándoztunk, hogy családanyák leszünk. De legalábbis arról, hogy milyen jó lesz, ha feleségül vesznek. Nagy szerelemről, ami nem akart jönni, de ha nem jött, legalább esküvő legyen, és esküvőről, amiből meg inkább együttélés lett, de legalább rendes a Peti.
Itt megjegyzem, tartósabban elmerengve blogkolléga bejegyzésén, hogy semmi nem ennyire önzően önmagáért való, mint a ma a kicsit is jobb módúak körében szokásos esküvő.
Az esküvő, amelyre iparág épül, az esküvő, amelyre fotósok szakosodnak, és amelyről tematikus blogokat indítanak (az amerikaiak ebben döbbenetesek, előzetes emlékeztető a dátumról, rózsaszín ajándékdoboz, cukorbetűkkel ékesített limuzin és más kedves szokások). De a magyar esküvő! Az esküvő, ahol menyecskeruha van és menyasszonytánc. Az esküvő, amelyet a tökéletes, akár kereszteletlen ateisták a Bazilikában meg a Mátyás templomban tartanak, stóla, a házasság mint szentség, Pál apostol (ki más, szeressétek azért, ti meg engedelmeskedjetek), minden. Az esküvő, ahol nem mindegy, melyik kéz van felül a tortavágáskor, és ahol a zselézett vőfély tréfás feladványokkal gyötri a vőlegényt, a büntetés pedig egy-egy pálinka, és egyre több, mert romlik a teljesítmény (hát még a nászéjszakán). Az esküvő, amelyen éjfélkor újra felszolgálják az újházi tyúkhúslevest (amely, mint tudjuk kakasból készül, de aki ezt nekem még egyszer kifejti, azt lecsapom. És a rántott sajtot is kétszer kell panírozni!). Az esküvő, amelynek lagzivá züllött végén a Jimmy-dalok is előkerülnek. Lila öltöny csokornyakkendővel talán nem, vagy legalábbis itt a fővárosban, de azért előfordul, hogy szarvastrófea alatt szintizik valami szívszakasztó szerelmes slágert a méltán hírtelen művész.
Ezt az egész szerteágazó és költséges cirkuszt annyira akarjuk, hogy talán olyan nagyon a férfit sem látjuk már: ebben, csak ebben érvényesül a kompromisszum, a vőlegény lehet kicsit kevesebb. Kihisztizik a kastélyszállót a nők, és harminchét évesen, a tizennegyedik pasijukkal való egybekeléskor fátylat tűznek a fejükre. Tudom, átíródtak a hagyományok, de az esküvő mint esemény és különösen a szociális jellege meg a külsőségei, már ahogy ismerőseinknél látjuk, vagy ahogy a média tálalja, aránytalanul fontossá váltak manapság. Van abban valami hajmeresztő, hogy olyan emberek, akik aztán majd tökéletesen kritikátlanul nézik az ertéelt, utaznak Tunéziába, ha oda szokás, és Mallorcára, ha újabban oda, és vesznek fel hitelt az agglomerációban épülő házra, ennyire hosszasan töprengenek, majd élesen választanak (persze szintén trendeket követve) az őzgerinc avagy a kacsamell között, ennyire fontos nekik, milyen marcipán lesz a torta tetején, és hisztériáznak, hogy nem lesz elég a százötven léggömb, továbbá megálmodják a csokrot, a meghívó betűtípusát. Részben azért, hogy ne legyen nagyon drága, részben azért, hogy nagyon szép legyen mégis. Nagyon kilóg itt a lóláb, hogy ez az egész önmagáért való. Életüknek alig van még egy ilyen, nem, nincs is, még a gyerek sem olyan esemény, ami köré ekkora tudatosság, önrendelkezés fonódna, ennyire sűrűn, egyetlen szimbolikus esemény köré. Mert a gyerek valóban felelősség, meg hosszú távú, és tényleg nem mindegy sem a neve, sem a születése körülményei, rugdalózói márkája. A parádés lakodalom azonban legfeljebb társadalmi gesztus meg önkifejezés, semmit nem jelent, nem dönt el és nem ígér a házassággal kapcsolatban. Egy nap, egyetlen este, amikor a mohó és cizellált üzletág lehetővé teszi, hogy én, aki nő vagyok, úgy jelenhessek meg a világ előtt, központi szereplőként, fontosan, szépen, ahogy soha többé nem fogok.
Nekem, amilyen vagyok, még az a a kényelmetlen érzésem is lett az évek alatt, hogy a harsány és drága esküvő, a nők fanyalgása őzgerincügyben és döntései a lufik számáról épp azt fedik el és ellensúlyozzák, hogy mekkora szívás ez az egész, a férj már most is, hát még akivé lesz; az egész szereposztás, egy napjuk tizenöt évvel később, az átforgolódott éjszakáik, hogy mennyi mindent kell majd elviselniük cseppet sem fehér ruhában, mennyire nem fanyaloghatnak és dönthetnek többé, és mennyire nem őket védi ez az intézmény.
Én sem vagyok kivétel, persze, sokba is került. Galamb is volt, de hát ez a nevünk is, és egyedi csoki mint ültetőkártya. De például zenekarból, ezt gondolkodás nélkül is tudtuk, még a röhejesek, az “egész jól zenélnek, nagyon tetszett” is akkora tétel lett volna, mint a fél esküvő csúcsgasztronómiástul, ottalvásostul. Amit nem tudunk megugrani, azt kikerüljük. Szép volt így is (ugye, O., K., D., A., ki még?).
És mégis, akármekkora női provincia is az esküvőszervezés, a férfiaknál van az a fegyver, hogy elvesz, megkér-e, vállalja-e a kötöttséget, amelyet én, a szerelme jelentek, ha intézménnyé válok. Mert nekünk presztízs feleségnek lenni, nekik iga. Holott mi teszünk többet bele, meg a gyerekekbe, és a házasság őket védi a korai haláltól. Mi akarunk gyereket is, de még mennyire, noha mi hallgatjuk majd öt centiről az üvöltést éjjel, meg szervezzük triplaszaltóval a google naptárban a gyerekek különóráit, és ők bólintanak, hogy na jó, vagy fogadják el a becsúszottat. Avagy, ők akarnak nagyon is egyet, vagy még egyet, vagy majd akár többet is, de olyan alig van, hogy az az apa akar gyereket, aki többet is tesz bele a gyereknevelésbe. Ha szeretne az asszony, hát szüljön, különösen, ha én (mint családapa meg keresztény meg nemzeti hovatartozás) fel akarom mutatni, hogy milyen rendes, sokgyerekes vagyok én, meg hogy el tudom tartani. Hát szüljön, és oldja meg. Avagy ne szüljön, már ennyi is sok, miből taníttatjuk őket, mennyi is akkor a családi pótlék, á, nem éri meg, hogy megyünk így síelni? Ha krízis jön, még elő lehet venni a még egy gyereket mint utolsó adut, amitől a nők mégis benne maradnak a házasságban.
Emlékszem, én miért akartam gyereket. Még csak huszonnégy voltam, amikor már nagyon akartunk. Akartam. Az élettársam nem hitt benne, hogy lesz, bárkivel lehetett volna, senkinek sem lett, és az öccsének sem (aki viszont nem is akart). Így inkább vállat rántott kukorellysen, neki nem téma, vagyis hát aranyosak, de nekünk nem lesz, mint hogy magára vegye a terméketlenség bélyegét. Azért akartam, mert ő annyira súlyos volt, annyira fontos, annyira téma mindenkinek, annyira folyton róla volt szó, hogy én, aki amúgy természetesnek éreztem, hogy az embernek gyereke lesz, ezt az aránytalanságot akartam akkor ellensúlyozni, és ezért tettem le végül én is valamit, egy (fiú)gyereket a kiságyba.
És ennyi idő kellett, hogy el tudjam ezt ismerni: igen, így volt. De jó lett volna nem így, hanem igazán önmagáért akarni őt, nem a lába elé tenni ezt a nagy gyerekvágyat is mint hódolatot: én, a fiatal nő, tőled! De jó lett volna érett, szimmetrikus kapcsolatban akarni, valóban. Nem is akart jönni sokáig, és ez nem véletlen. Aki így akar gyereket, a megdicsőülést keresi, és igazából a szülésig lát csak. Döbbenten veszi tudomásul az újszülöttet: erről nem volt szó, csak arról, hogy mindenki kérdezget, szurkol, gratulál, és végre én is számítok.
Szóval (mindez csak a bevezető), akarjuk nagyon ezt az egészet. A kapcsolatot a nehéz férfival, az elköteleződést, igen, akkor is, az esküvőt és a kitüntetést, hogy elvesznek. Lelkesek vagyunk.
Aztán meg sírunk. Nekünk nem jó, beszélnünk kell, mi adjuk be a válópert, sokan, és még így is hányszor, hányan nem adjuk be — komikus is sajnálni a “széteső házasságokat”, “értékválsággal küzdő korunkban mindenki lecserélhető”, “inkább eldobják (kik is?), mint hogy megjavítsák”, az egész keresztény kritika, hogyisne, hát hányan maradnak így is az iszonyatban? Gratulálnunk kellene azoknak, akik meglépik.
Mi sírunk, mi nők. És mi vagyunk ki az oly igen akart csemetéktől is.
És akkor ott áll az a szegény férfi, és a társai is mind a sörözőben, teniszöltözőben avagy a kártyaasztalnál, és együtt nem értik: hát te akartad ezt az egészet. Ez ilyen. Most meg sírsz.
Mert hogy milyen, azt viszont ők szabják meg. Elsősorban a mulasztásaikkal és az eleve adott egyenlőtlen viszonyokkal (erről szól az egyenlőtlenség formái sorozat), amiről egyrészt nem tudunk (ezért sírunk csak később), másrészt lassan kiderül, hogy azt hittük, bírjuk, bírni fogjuk, mindig továbblendít a mégis nekibuzdulása, de végül nem bírjuk. Mert a bírás nem lehet kell. Nem szándék és nem is megszokás kérdése, hanem matematika. Oxigén nélkül nincs élet, napfény nélkül fotoszintézis, kész.
És mi, bár ismerjük anyáink történetét, a barátnőkét és a celebekét, makacsul úgy gondoltuk, hogy a nem is olyan rossz Bélánkkal önmagában megvált az, hogy esküvő, nagy akarás és gyerek. Minket megvált. Minekünk olyan otthonunk lesz! És olyan gyerekeink! Mi majd megbeszéljük a problémákat. Mi majd nem felejtünk el nők maradni. (Ez is kedvencem.)
Nem bírjuk. Pedig nincs baj (vagy még nincs), és mégse bírjuk, a lélekgyilkos egyszerű hétköznapokat nem bírjuk, a hiány kiált, belerokkanunk. És sírunk. Eléggé nem sikerül produktív módon (emlékeztek a HH-könyv megjegyzésére a meddően, örökké panaszkodó nőről?).
Nem sír az összes nő. Ijesztően nagy csoportjuk soha nem találja meg az igazit, így nincs min sírni. Eleve minket azért választottak avagy tartottak érdemesnek az együttélős kapcsolatra, mert azt remélhették tőlünk, hogy bírni fogjuk ezt, amit, kissé megkeményedve, megdaueroltosodva, elformátlanodva és méhnyakrákkal ugyan, de valahogy mégis bírni szoktak a nők. A nem bírókat, nem ígérőket, a szabad lelkeket és a rusnyákat el se vették soha, közöttük van az örök szeretők és a soha senkivel komolyan tábor, a legstigmatizáltabb női csoport a prostituáltak és az idősek után.
Akit elvettek, mind rájön, mert mindannyian ugyanabban a rendszerben létezünk. Ki is mondja, vagy a beleszürkülése, a testi működései üzennek. Aztán az egyik fajta komoly energiákat fordít arra, hogy elhallgattassa ezt a hangot, a lelkéét, a testéét, ideológiákat találjon (Nők Lapja) vagy gyártson, hogy miért nem lehet másképp élni, és soha ne vegye észre, mennyi szabad és méltó nő van még így is, és hogy élhetne úgy ő is, mint azok, bűntudatnál fogva nem rángatva, érzelmileg, anyagilag, erkölcsileg sakkban nem tartva, ebbe a sokat dicsért és egyben kötelező női gondosságba, lelkiismeretességbe bele nem sétálva: “a betegek gondozása hagyományos női feladat”, “egy anya érzékeli a finom gyermeki rezdüléseket, és jobban meg tudja vigasztalni”, “én vagyok a háttér”.
A többiek, akik szembenéznek, a leggyakrabban úgy maradnak, csak tudják és szenvedik közben, ami van. Vagy elválnak. És új kapcsolatuk lesz, hasonló. Vagy egyedül élnek, nem vágnak bele megint. (Bizalmatlanok és férfigyűlölők.) Vagy nem ők válnak, hanem elhagyják őket. Ők azok, akiknek nem sikerült. Ők a rossz statisztika. Ők azok, akik mit sírnak. Ha ki lehetne mondani végre, hogy a monogám házasság ilyen szereposztás, ilyen viselkedésminták és anyósok mellett képtelenség, akkor nagyobb becsületük lenne a bele sem kezdőknek és az elváltaknak.
Most elárulom: nem nagyon hiszem, hogy vannak egyenlő kapcsolatok. Kivételként igen, egy-egy. De kevés hozzá a férfiak szándéka. Az egyes férfiaké mármint. Nem szándékosan mulasztanak és bántanak. Igyekeznek is. Meg igazán szeretnek. De készen vannak a minták, a mondatok, az érvek, a szokások. Meg van ágyazva, hát belefekszenek. És egyenlőség nélkül nincs valódi boldogság. Az nem is cél, az csak körülmény, szükséges, de nem elégséges feltétel.
Kapcsolódó bejegyzés: te akartál gyereket
csak az olvassa. én szóltam 
Én nem akartam férjhez menni. Ő kérte, és végül két év után mondtam igent. Aprócska esküvőnk volt, minden nagyon egyszerű, nagyon kevés meghívott (szám szerint összesen huszonhárman voltunk mindenestül). És nem akartam gyereket, nagyon sokáig nem. Tíz hosszú évig. Aztán megértem rá, és lett kettő, pont úgy, ahogy akartam. Akkor és ott, a gyerekvállalással felborult az addig gyönyörűen szimmetrikus, egyenlő kapcsolatunk. Előjöttek a szerepek, az egyenlőtlenségek, a minták. Öt év kellett hozzá, meg hogy visszamenjek dolgozni, hogy ez maradéktalanul elmúljon. Sokat kellett érte tenni, érvelni, és legfőképpen: dacolni, nem megcsinálni, úgy hagyni akkor is dolgokat, ha engem is zavart. De megcsináltuk. Én tudatosan, ő előbb inkább csak tűrve, aztán már együttműködve. Mostanra, tizenhét együtt töltött év után le merem írni: egyenlők vagyunk. És ami a legjobb az egészben: nem azért vagyunk egyenlők, mert fogcsikorgatva kompromisszumokat kötöttünk, hanem mert így akarjuk, mindketten.
De ehhez szerintem nagyon kellett, hogy nem akartam férjhez menni. Nem volt sem cél, sem eszköz. Elnézem, hogy mekkora esküvők vannak körülöttem, és hogy milyen véget érnek. Lassanként szinte szabállyá válik: minél nagyobb a felhajtás az esküvő körül (és előtte minél többet éltek együtt), annál gyorsabban omlik darabjaira a kapcsolat, annál hamarabb lesz belőle válás. Most komolyan: megéri?
KedvelésKedvelés
Visszanézve azt látom, hogy addig volt számomra fontos a nagy esküvő csábító gondolata, amíg nem voltam biztos valakiben és magamban. Mikor ez megtörtént, akkor már nem érdekelt és nem gondoltam arra, hogy majd, ha mindenki látja, hogy gyönyörű ruhában ellejtek a pap elé, akkor… Mi lesz? Lett egy olyan esküvőnk, amit ketten két ember bevonásával szerveztünk meg, a többi tizennyolc azt hitte, hogy díjátadóra jön (és elhitték, máig nem értem). Rövid volt, hatkor esküdtünk, tízkor már a szobánkban voltunk. Nem csinálnám másképpen ma sem.
KedvelésKedvelés
én megingathatatlanul házasság párti vagyok, pedig már voltam.
de, soha nem vetetném el magam! és nem létezik érdek igen, csak érzelem biztosan.
engem ki kell érdemelni, kéremtisztelettel. és nagyon kell szeretni, hétfőtől vasárnapig, rendületlenül híven, királynőként. és ha te nem, majd szeret más annyira.
de meg is érem. meg biza.
KedvelésKedvelés
soha nem akarnék szintist, népi játékokat, menyecske ruhát, krepp papírból készült lógókat díszítésnek, galambokat, és még sorolhatnám, egyik sem az én stílusom.
de életem egyik legnagyobb szégyene mégis az volt, hogy a tervezett, 4 éve várt gyerek születése előtt elmentünk apasági nyilatkozatot tenni, nem pedig megkérték a kezem.
KedvelésKedvelés
Én nem éreztem szégyennek az apasági nyilatkozatot. Tervezett gyermek volt. Ellenben, amikor kiderült, hogy létrejött a várandósság, azt mondta F., hogy házasodjunk össze. Én meg azt mondtam, hogy nem. Nem akarok azért feleségül menni, mert jön a gyerek. Ha akart volna, már feleségül vehetett volna addig, vagy azóta. Már lassan négy éves lesz M., de én még hajadon vagyok. Ja, azt is meg bírtam kérdezni, hogy ha elvetélek, elválunk, vagy mi.
KedvelésKedvelés
Kicsit pofán vágott a tudat, hogy azért vett el anno a volt férjem, mert jött a gyerek. Idővel új élet, új kapcsolat és ismét gyerekvállalás. Párom el akart venni, mert jön a gyerek. 5 év után egyetlen egyszer sem tette jelét, hogy elvenne.(nem egyszer volt téma köztünk a házasság, dacára hogy elváltam) Pedig tudta, hogy szeretném. Visszautasítottam. Közölte soha sem akart elvenni. Nagyon fájt, mint akit gyomor szájon rúgtak. Kb úgy érzem magam mint egy szellem, és mint akit elárultak. Ja és selejtnek. Ha elvenne, se mennék hozzá. Leszámoltam ezzel a témával. Fájdalmas dolog ráeszmélni, hogy bár szeretjük egymást, sose akar igazán. Az előző partnerét el akarta venni, pedig nem érezte az igazinak. Engem annak érez, gyerek is van, és még sem érek meg ekkora döntést. Ha látok esküvői képeket vagy éppen résztvevője vagyunk ilyen eseménynek, akkor pár percre elvonulok, és csendben sírok, hogy nekem is lehetett volna ilyen. De a párom sosem akart, viszont remekül ámított. Én pedig hittem neki. Ez a hibám. S az, hogy nem lehetek túl jó ember, ha csak élettársnak vagyok jó, nem pedig feleségnek. Mit számít a papír? Hagyományos értékrendű embernek vallottam magam, s előttem ez volt a mérvadó. De 2x csalódás után azt mondom semmit. Mit számít mit akarsz te, ha a párod egy szemét, és összetöri az álmaidat. Így maradt az irigység, és bánat, hogy én is kiteljesedhettem volna teljes egészében, de nem így lett. A gyerekeim miatt együtt maradtunk, de a tudat, hogy sosem akart ő sem igazán eléggé rányomta a kapcsolatunkra a bélyegét.
KedvelésKedvelés
nekem rosszabbul esett volna, ha azért kéri meg a kezem, mert terhes lettem (vagy nem _azért_, de az után). mintha egy üveg uborka lennék a boltban, amit összetört, és most mindenképpen ki kell fizetni.
KedvelésKedvelés
Ne mondd már, hogy nem szépek a galambjaink!!! Mindez vidéken, erdő mellett.
KedvelésKedvelés
én rettenetesen féltem volna, hogy lesz*rnak. irtózom a madaraktól. a férj – akkor még vőlegény – viszont tényleg kapott a zakójára, míg rám várt az esküvő előtt
😀
KedvelésKedvelés
A ti galambjaitok mások, és szépek, és ti egy gerlepár vagytok.
Nekem az szúrja a szemem, amikor az egyébként is már totál giccses esküvőbe a galamberegetést is mindenképpen felveszik programpontnak, ó és az, amikor esküvőszezonban szombat esténként az akkor már bő két órája alvó gyerekem este 11kor a kötelező menyasszonytánc előtti tűzijátékra ébred. Mindezt városban, válság idején.
KedvelésKedvelés
Igen, két galamb volt, egy-egy, meg még egy Lőrincnek, ő bűvészcilinderből eresztette ki. Szóval hárman voltunk az erkélyen, meg Jakab a hátamon.
KedvelésKedvelés
De szép, hogy Lőrinc is ott volt veletek! De hol volt Johanna?
Lehet nagy esküvőt is sajátosra, nem habcsókosra csinálni. És úgy, hogy az KÉT emberről szóljon!
Nekünk nagy esküvőnk volt, és sokat terveztük, dolgoztunk rajta KETTEN. Pedig eredetileg nem akartunk nagy felhajtást, akkor már a gyerek is megvolt. De a férjem népes családja nagyon összetartó, ha már esküvő, akkor őket meg akartuk hívni, de mi elsősorban a barátainkkal akartuk jól érezni magunkat, akiknek szegről végről szerepük volt abban, hogy mi egymásra találtunk. Így lettünk kb. 120-an. De jó móka volt, barlangban, barlangtúrával (mindketten barlangászunk), és minden percét élveztük a készülődésnek is!!! Saját tervezésű, nyomtatású meghívótól (egyedi, barlangászos, teljesen ránk valló szöveggel) festett ültetőkavicsokon keresztül saját készítésű sütikig a legtöbb dolog saját volt. Néhány haver fotózott, amikor ráért, haver rakta a zenét abból, amit mi előzőleg kiválasztottunk, fekete és fehér barlangász overálban mondtuk ki az igent (az éttermi költségek és a szállás után a legnagyobb költségtétel ez volt, de ezt ma is használjuk), az éjféli takarodóig rajtam lógott a féléves gyerek, és persze a főasztalnál szoptattam :-). Talán a leginkább a nyitótánctól “félt” (volna) a botlábú férjem, de ezt is nagyon szellemesen megoldottuk, és velünk vonatozott az egész násznép. Egyik négygyerekes barátnőm felajánlotta, hogy foglalkozik a népes gyereksereggel, így az aprónép is igazán jól érezte magát. Vagyis majd’ mindent saját erőforrásból oldottunk meg, és nagyon rólunk szólt az a két nap (a második nap az egész násznép velünk barlangászott). KETTŐNKRŐL, sőt: hármunkról 🙂
Ha visszagondolok az esküvőnkre, nagyon sok kellemes pillanat, kreatív ötlet jut eszembe, de a leginkább az tölt el melegséggel (de tényleg!), hogy mindketten beleadtuk a legjobbat a készülődés során, az eseményt megelőző három hónap semmivel sem volt kevésbé jó, mint a “nagy nap”. Hogy az egymás hülyeségeire mennyire vevők voltunk (igaz, az éttermi dekoráció vagy az egyéb külsőségek egyikünket sem érdekelt igazán).
Jajjj, de mindez csak nemrég volt, húszon év múlva majd beszámolok, hogy az ezüstlakodalomra milyen vad dolgokat találtunk ki. 😀
KedvelésKedvelés
Szépeket írsz, szívmelengető!
KedvelésKedvelés
Johanna is ott volt, mindenki ott volt!
KedvelésKedvelés
Egy lakodalmas, dudálós menet láttán mondta egyszer A.: “Amikor váltok, akkor nem dudáltok.”
KedvelésKedvelés
A mi esküvőnk (jó, 1992-ben…) összesen 600,- Ft-ba került, ennyi volt annak a díja, hogy a házasságkötő teremben az általunk vitt aszút az általunk vitt poharakban felszolgálták. Minden más “okosba”. Ja, mondjuk a lagzit úgy oldottuk meg, hogy volt egy hidegtálas (saját készítés) ebéd a pár rokonnak, tanúknak, aztán következő hétvégén egy ereszd el a hajamat házibuli a barátoknak. Szép volt. Ez kitartott húsz évig. Az unokatesóm kétmillás, Mátyás templomos, királylányruhás, őzgerinces, consommé-s esküvője és lagzija csak két évig.
Ha netán még egyszer férjhez mennék – ehh, lőjetek le, ha csak megfordul is a fejemben. De egy szép “összekerülési szertartást” el tudok képzelni, valahol az erdőben, bográcsozással, sok nevetéssel, barátokkal, kevés rokonnal. Majd szólok, ha aktuális.
KedvelésKedvelés
a hsz azt sugallja, hogy minél olcsóbb és ízlésesebb egy esküvő, annál tartósabb és mélyebb a kapcsolat, ellenben ha az esküvő drága és ízléstelen, akkor garantált a gyors csúnya vég. Az én tapasztalataim nem támasztják alá ezt az összefüggést.
KedvelésKedvelés
Ja, és mikor a harmadikunk született, már el voltunk válva, és elfelejtettük az apaságit, úgy kellett bemenni a kétnapos gyerekkel az önkormányzathoz 🙂 jópofa volt.
KedvelésKedvelés
lényegre tapintok: rántott sajt egy panír!!!
esküvő csodás volt (nem habos-babos, de akik ott voltak, a mai napig emlegetik, hogy pont olyan volt, mint MI, nem érezték idegennek, mesterkéltnek egy pillanatát sem, és szerintem is így volt, a titok, az volt a legfontosabb, hogy mi ketten jól érezzük magunkat, és ne a százszúsz ember száznyolcvanféle igényének akarjunk megfelelni. bejött).
gyerek előtt minden rózsaszín, én ide, te oda, mi együtt amoda bármikor, aztán várt-váratlan baba, hurráhepi, utána persze _csak_az_anyja_érti_a_gyereket, majd ha visszamosolyog/helyet változtat/nem szopik/beszél, stb. aztán most, hogy megint terhes lettem, ő külföldön dolgozik, én hányok, gyereket nevelek és dolgozom is itthonról, és az én szerelmetes férjem ilyet tud mondani a szájával, hogy nem baj, ne izguljak, mert igazából úgysem változott meg az életünk egy gyerektől, akkor kettővel sem lesz semmivel sem nehezebb. nem tudtam, sírjak vagy nevessek, úgyhogy inkább annyit mondtam kerek szemmel, hogy anyád. aztán mondjuk röhögtünk, de ez akkor is bemart, mert tudom, hogy komolyan gondolta.
KedvelésKedvelés
Négyen voltunk, mi és a két tanu. Rólunk szólt, magunknak szerveztük, nem megfelelni, kifelé, másnak. Tinikori álmom a bevonulós zene, ma is sírunk ha meghalljuk. 7 év együttélés után, pont 10 éve volt.
Szörnyű látni a körülöttünk széthulló kapcsolatokat, de még rosszabb az együtt maradókat, akik megbetegítik magukat, egymást, a gyerekük lelkét.
KedvelésKedvelés
Miért presztízs feleségnek lenni?
KedvelésKedvelés
Ne hülyéskedj. Társadalmilag elfogadottá tesz, komolyan vesznek, mert kellettél, és jogilag is nagyon komoly változás.
KedvelésKedvelés
Nem hülyéskedek teljesen komolyan kérdezem. Tényleg nem tudom. Kik vesznek komolyan? Jogilag azt el tudom képzelni. Az mit jelent, hogy társadalmilag elfogadott?
KedvelésKedvelés
Hát, szerintem engem így is komolyan vesznek. És sok-sok feleséget látok, akit viszont nem. Nem ezen múlik.
KedvelésKedvelés
Egy vessző biztos, hogy kimaradt, de lehet, hogy kettő az előző hozzászólásomból.
KedvelésKedvelés
A leírás alapján teljesen világos, miért irtózom egy esküvőnek még a gondolatától is. Ha lehetne még a két tanús ceremóniánál is egyszerűbben, akkor…esetleg…de nem biztos. Én jól érzem magam így, ahogy vagyok.
KedvelésKedvelés
Kivétel vagy, nagyon autonóm. Igenis rangot ad egy oviban, egy ügyintézéskor, hogy feleség vagyok. Bérlőtárs sem lehetnék, csak befogadott családtag. Ilyen a közeg, a jogrendszer, én is érzem, én sem vagyok ment tőle. Én is senkinek éreztem magam élettársként. Főleg hogy a mostani más férje volt még akkor, amikor kezdtük.
KedvelésKedvelés
Tényleg nem kötözködöm, csak próbálom megérteni. Oviban hogy? Nekem az adott volna rangot ott, ha az életem középkorú hölgy szereplője révén a hírem nem előzött volna meg. Persze, pontosan nem tudom, miket mondott vagy mond rólam, nekem egy furcsa kérdés is elég volt az egyik óvónőtől. Meg az, hogy olyan információkat tudnak, amiket nem én osztottam meg velük. Én nem érzem magam senkinek élettársként, eddig sose jutott eszembe, hogy annak kellene. Engem inkább zavar az itt szokásos csendőr pertu, ami némi leereszkedést is magában foglal, de ezen szerintem nem változtatna az sem, ha a felesége lennék valakinek.
KedvelésKedvelés
helló Varda! 🙂
KedvelésKedvelés
lehet 🙂 bementek az irodába az anyakönyvvezetőhöz, és aláírjátok a papírokat, ennyi 🙂
KedvelésKedvelés
Van egy ismerősöm, aki 25 éves korában férjhez ment egy olyan pasihoz, akiről mindenki tudta, hogy nem hozzávaló. Ő is. Volt nagy lakadáré, szép ruha, menyasszonytánc. 9 hónap után válás. Azóta is z-né xy a neve. Van élettársa 7 éve, házasságot nem terveznek. Azt mondja, neki megérte, mert z-néként máshogy néznek rá akár munkát keres, akár más ügyeket intéz.
KedvelésKedvelés
Én 18 évesen is képmutatásnak éreztem volna fátylat. Az esküvő és a lagzi legtöbb kérdésében még a rokonság igényei érvényesültek, de az életünk felett szépen fokozatosan(aztán egyre gyorsabb és nagyobb lépésekkel) áttértünk a saját magunk által való rendelkezésre.
Mi éppen arra számítottunk,hogy majd játszunk egy szerepet mostantól. De egyikünk sem azt játszotta, amit a másikunk ráosztott. Ő nem volt sablonférj, így én sem tudtam sablonfeleség , sablonanyuka lenni.
Először nagyon ijesztő volt megtapasztalni, hogy valójában az élet mennyivel bonyolultabb, és a mozgástér mennyivel tágasabb,mint a jegyesoktatáson kapott könyvecske ábrái.
Azt kell mondjam, hogy valami sokkal tartalmasabbat, szebbet, jobbat kaptunk, mint amire “befizettünk”:)
Persze mindez nem kevés munka volt, közösen is, meg külön-külön is.
KedvelésKedvelés
Én feleség vagyok, de ennek gyakorlatilag semmi jele sincs. Nem vettem fel a nevét, nem hordok gyűrűt. Ha nem kérdeznek rá, nem említem. Én nem érzem, hogy ennek rangja vagy jelentősége lenne. Én én vagyok, és az, hogy papírunk van az együttlakásunkról, szerintem egy-két hatósági ügyintézést kivéve sehol sem számít. Miben más élettársnak lenni?
KedvelésKedvelés
Úgy éreztem, hogy ez “még” állapot. Hogy engem nem vettek el, nem vállaltak, csak úgy ott maradtam neki.
KedvelésKedvelés
Hozzáteszem, hogy élettársként a váláskor se jár sok minden. Viszont nem kötelező a gyerekelhelyezési per.
Egy ovis apuka kifejtette,hogy én elfogult vagyok,csak a nők igazságával foglalkozom, de én nem tudom, mi van Amerikában, ott egy sajátságos női csoport, mentalitás épp a férfiakra utazik, elvetetni magukat, két gyerek, válás, asszonytartás, teljesen tudatosan. Már az elnök is figyelmeztette a jámbor férfiakat, hogy ne ugorjanak bele ilyen könnyen a házasságokba, mert hajléktalanok lesznek. Nem tudtam mit mondani, olyan mesebeli, hpogy pedig a férfi igazán szerette, de a nő végig csak spekulált. Azon nem vagyok megdöbbenve, hogy a házasság a housewife-mom stílusban, kertvárosban, munkába siető férjjel, mint amilyen a Kevinben van, nem nagy kaland. Elváltnak lenni sem akkora stigma, mint nálunk. De nem szép a pénzre utazni és hajléktalanná tenni a jóembereket, nyilván, csak mondjuk ezt (hogy asszonytartás van /egyes államokban/), valóban lehet előre tudni. Ugyanezzel vádolja idehaza a nőket az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, már nem elérhető fórumuk másról sem szólt, mint hogy hogyan lehet megúszni a gyerektartást. Mintha azt az anya akarná, magának, az apa ellen. És a sok kisemmizett nőt naponta látom.
KedvelésKedvelés
Bár én második feleség vagyok, és nem könnyítette meg az életünket, hogy a férjem gyerektartást fizet, ennek ellenére nem is értem, hogy sok pasi hogy a túróba nem fogja fel, hogy azt nem a volt feleségének fizeti, hanem a gyerekének. Akit elvileg szeret. Aki vér a véréből. Az a pénz nem az asszonynak kell, hanem a gyereknek. És ebből a szempontból tök mindegy, hogy a pasi hogyan él (és sokszor minimálbérre bejelentve, mégis nagyon jól), és az is tök mindegy, hogy az asszony hogyan él (hogy esetleg az új kapcsolata, vagy a három mellékállása miatt nem hal éhen), a gyerektartás a gyereknek jár. Hogy ne haljon éhen, jobb esetben hogy legyen különóra, nyaralás, netán egyetemi tandíjra félretehető összeg. Mert ha nem váltak volna el, akkor ezek mind lettek volna neki, És hogy nem az anya dolga mindezeket egyedül megteremteni…
Persze, tudok ezzel ellentétes példát is mondani. De az valahogy sokkal ritkább.
KedvelésKedvelés
Tudjátok, hánya mondják, hogy azért nem mernek lépni, mert egyedül éhen halnának? Ez van a nők fejében, hogy az ő dolguk a saját fenntartásuk, meg a gyereké is, épp a gyerekszülés miatt megcsappant jövedelemből, munka nélkül, félbehagyott tanulmányokkal vagy előmenetellel. Ez a nagy nők elleni erőszak, ez a kényszer, hogy rájuk tolják, míg apuka, akit nem lehetett már elviselni, csak magára költ, okostelefon, síelés, természetesen, és e félelmüknél fogva tartják a kapcsolatban és sanyargatják tovább tömegesen a nőket.
KedvelésKedvelés
Ezt csúnyán lepontozta valaki.
KedvelésKedvelés
Három napja ismertem, mikor megkért, és olyan tiszta szívvel mondtam igent. Aztán úgy alakult, hogy sose vett el. Hat év, három gyerek, és tudom, hogy nem megyek férjez, hozzá se, máshoz se. Elmúlt a jó pillanat.
Viszont egyszer meglepem majd magam egy nekem tetsző vezetéknévvel. Csak úgy, mert az én leszek, és az enyém lesz.
Hogy presztízs lenne?
Én minden hivatalos ügyintézésnél magyarázkodok, hogy nem, hajadon vagyok, és igen, az én nevemen vannak a gyerekek.
Nem akarok már ilyen “presztízst”,hogy x-né y. Inkább az asztalra csapok ott, ahol akarom, hogy komolyan vegyenek.
KedvelésKedvelés
Igen, a gyerekek törvényes volta is megkérdőjeleződik ha nem feleség az emberlány. Én selejtesnek érzeném magam, és nem is előtte, utólag érzem így, hogy mennyivel magabiztosabb vagyok, mint amikor szerető meg élettárs voltam. Ez gesztus a világ felé: igen, téged választottalak, nem csak “valami másik nővel él”. Nekem az is kínos, hogy két éve volt a házassági évfordulónk, és négy és fél a nagy. Nem szeretem ezt.
KedvelésKedvelés
Ja, nem így értem. Nekem nem kínos, sőt. Ahhoz már túl sokat át- és túléltem. Az ügyintézőnek szokott kínos lenni, látom,hogy nem és nem érti, de elmagyarázom ötödszörre is.
Tőlem ne várják el, hogy feleség legyek, engem ne akarjanak dobozba rakni,
mer’ úgyis kiszakítom az oldalát. És dühös vagyok, mert mi az, hogy “csak” élettárs? És az ilyen “csak” dolgok szép csendben beárnyékolnak: “csak” ennyire vitted, “csak” nyolc osztályod van, “csak” élettárs vagy, hát te kevesebb vagy nálunk, bizony. És akarj több lenni és belegebedsz, mert a mérce hamis és ép ésszel teljesíthetetlen, mert mindig lesz még valami, amiben “csak” vagy.
KedvelésKedvelés
Jó, de miért nem vesz feleségül? Ez ezer meg tízezer nő fájdalma, hogy őket nem vállalják.
KedvelésKedvelés
Hogy akkor miért nem vett el? Nem tudom. Mindig volt valami nagyobb, komolyabb gond, gondolom, azért.
Most, sokmindent túlélve, most már szokta említeni. Tudom, hogy elvenne. De nem, így nem, ne a gyerek társadalmi státuszáért, vagy azért, hogy másképp nézzen rám az óvónő majd, vagy, ad absurdum, rá a munkaadói.
Szerelemből kellett volna, akkor, amikor én is úgy szerettem még, annyira tisztán, hogy tűzbe mentem volna érte, és tűzbe is mentem, mert végigcsináltam mellette annyit, és olyat, hogy egy életre elég. És ne vegyen el hálából se, hálából hozzon virágot, vagy csokit.
KedvelésKedvelés
amíg a férfinak, akinek igent mondanék, nem ugyanakkora gesztus az, hogy én hajlandó vagyok a felesége lenni, mint nekem az, hogy ő is engem választott, addig jó szívvel nem mennék bele az esküvőbe.
Nekem kettő volt: az első a lakáshitel miatt (4 éves gyerekkel), anyámék és a család akaratából “rendes”, menyasszonyi ruhás, karikagyűrűs, vacsorás, bulis.
A második 10 fős, pocakos, gyűrű-és minden más mentes, utána cukiba beülős a születendő gyerek miatt (nem telt el a 9 hónap a válás hivatalos kimondása óta, és ebben a helyzetben senki nem tehet apasági nyilatkozatot, egyetlen megoldás összeházasodni az apával).
Mindkét esetben az esküvőt több év együttélés előzte meg, ami alatt kölcsönösen férjnek és feleségnek kommunikáltuk egymást a külvilág felé (pl. ha munkahelyén hívtam, vagy felvettem a telefonját, feleségnek mutatkoztam be és fordítva), merthogy a kapcsolat jellege házasság volt, csak éppen papír nélkül.
ezt az egészet azért írtam, mert felkaptam a fejem a “gesztusra”. Ne tegyen gesztust. Vagy mindketten érezzük magunkat megtisztelve, vagy mindketten legyünk tisztában azzal, hogy ez most egy adminisztratív lépés lesz (mert őgy kívánja egy bizonyos élethelyzet), semmi romantika.
KedvelésKedvelés
az előző hszt technikai okokból külön folytatom:
szóval, noha két esküvőm is volt, mindkettő tisztán racionális, semmi gesztus, attól nagyon alárendelt félnek éreztem volna magam.
KedvelésKedvelés
Az bántott volna, ha nincs apasági nyilatkozat, ha nem akarta volna a nevére venni. Mert úgy éreztem volna, hogy nem ismeri el, nem hiszi el, hogy az ő gyereke. Persze, én is jobban szeretném, ha úgy alakult volna az életem, hogy házasságkötés, aztán szép sorban született volna a négy gyermek. Ehhez képest élettárs vagyok, bár az se hivatalosan és egy gyermekem van.
KedvelésKedvelés
Mondjuk, pontosan nem tudom, hogy miért nem vesz feleségül. Engem valószínűleg azért, mert ha feleség lennék, akkor se lennék jobb, se jobb háziasszony, se jobb szerető, se jobb anya. Én kevés vagyok. Legfőképp háziasszonynak. Nem mondja, de reggel megint nem volt friss kenyér, mert elfelejtettem bedobni a hozzávalókat a gépbe. Meg keveset is keresek, meg nem megyek reggel az 5 óra 50-es busszal dolgozni, hanem inkább itthon dolgozom. De éjszaka is, de ez nem jó mert nem alszom eleget, ha meg fáradt vagyok, akkor mikor lehet velem szexelni. Nem baj, ha fizetni kéne az útiköltséget, akkor is jobb lenne, ha mennék a korai busszal. Ja, akkor ebédet se főznék munkaidő alatt. Ja, mért nincs elmosogatva mire ő hazaér. A nagynénje lesi a kerítésen keresztül, hogy hány napig száradnak a ruhák az udvaron, aztán ezt megbeszéli a férjével, jó hangosan, amit hall a szomszéd, aki nekem elmondja, hogy mit hallott rólam. Különben se csinálok semmit. Azért esélyes, ha feleség lennék, akkor se tudnék ezeken változtatni. Szokott mosogatni, én meg könyörgök, hogy ne mosogasson, mert azt hiszi, hogy milyen nagyszerű, hogy elmosogatott, közben meg ételmaradék van a tányérokon, evőeszközön. Meleg víz alá tartja, igaz sokkal gyorsabban kész van, mintha én mosogatnék. Lehet, hogy akkor se tudnék mindig időben elmosogatni, kenyeret sütni, ha feleség lennék. Lehet, akkor se akarnék az 5.50-vel dolgozni menni, hanem itthon akarnék dolgozni ugyanannyi pénzért. Nem lennék jobb háziasszony, és ettől ugyanolyan rosszul érezném magam feleségként is. Különben is, a vagyonára pályázom, azt hiszik, a családja is, ő is. Ezért szívunk a svájci frank hitellel is. Inkább szívunk öt éve, miközben ők gyűjtöttek neki házra, de félő, hogy elperelném a házat, mert gyerekünk van, és már volt ilyen a faluban. Mármint olyan, hogy a fiú szülei fizették a házat, 14 év múlva a nő a közös gyerekre hivatkozva elperelte a házat. Nem, nem rokonom az illető, de nem is ismerem, de miért ne fordulhatna elő velem is ez. Különben boldog vagyok, mért ne lennék.
KedvelésKedvelés
“Engem valószínűleg azért, mert ha feleség lennék, akkor se lennék jobb, se jobb háziasszony, se jobb szerető, se jobb anya.”
A mindenit, ezen elhűltem. Ez az a remény, nyereség, amiért hajlandóak nősülni? Talán akkor többet mosogat? Ha nem, akkor meg nem vesszük el. Hát nem a másik vállalása a házasság, a jelképes gesztus, hogy igen, te az enyém, én a tied, vállallak a világ előtt, és nem kell idétlenül a pasimnak, meg élettársnak (“több késszúrásal, szóváltást követően” kontextusa van a szónak) körülírni? A jogi biztonsága a helyzetnek nem számít? Próbálj csak élettársként banki ügyeket, közös hitelt, szocpolt, kórházzal temetést intézni, de az apasági is jó móka, összehasonlítva azzal, ahogy házasságban automatikusan a férj az apa, ha a postás is csinálta a gyereket.
Nem a papír számít… de igen, nagyon is számít. Olyan a közeg és a jogrendszer, hogy számít.
Mondjuk az a kényelmetlen érzésem nekem is megvan, hogy akármilyen szellemi-érzelmi szövetség is a miénk, igazából én akartam az esküvőt, és azért vagyok most olyan fontos, igazi feleség, akit már ő is annak nevez mások előtt (és én meg vagyok tisztelve!), mert fiatalabbként sokat segíthetek neki.
Neki mindegy volt az esküvő, de még az is, hogy az előzőtől elváljon, vagyonmegosszon, pedig akkor már két gyerekünk volt. És ahogy teltek az évek, szóltam, és ezért is engem utáltak. Nem lehet zavaros viszonyok között élni.
Engem nagyon érdekel, mi az oka, hogy a férfiaknak tömegesen nem számít az a papír, meg kötöttségnek tartják a házasságot (nekünk miért nem az?), és ugyanaz lesz itt is, mint a többiben. Ha megszűnne a házasság, és mindenki élettárs lenne, nekem se lenne bajom. De a gyerekek státuszát, életkörülményeit is a házasság védi, így rendezték be a világot. És nehéz kiszállni, drága a válóper, és ez baj, és mégis.
KedvelésKedvelés
Igen, ritkán határozza el egy pár, hogy ők most jól összeházasodnak. A leginkább a fiú/férfi elveszi a lányt/nőt. Vagy a nő hozzámegy a férfihez. A döntés valahol a férfi privilégiuma. Miért? Nem arról beszélek, hogy a nő a férfi kérdésére mondhat-e nemet. Hanem, hogy a kérdést ki teszi fel! És tényleg: miért?
KedvelésKedvelés
Mert az van sugalmazva, hogy az övé a nagyobb vállalás, ő mond le a szabadságáról, ő gyakorol kegyet, ő van megfogva. Érdekes, mert az életminőségüket nekik javítja a házasság, a nőkét nem.
KedvelésKedvelés
annyira szívszorítóan igaz az utsó hsz-d!
bár továbbra is viszolygást vált ki belőlem az “elvesz” szó, még ha szerelemből is.
KedvelésKedvelés
kisvereb eddigi utsó hsz-ára írtam. nem értem, mitől függ, h melyik hsz-hoz lehet közvetlenül hozzászólni.
KedvelésKedvelés
Igen, ha kicsit mélyebben vizsgáljuk, maga az elvesz szó is a birtoklást fejezi ki, elvett, övé vagyok, tulajdona vagyok, pont.
KedvelésKedvelés
“Engem valószínűleg azért, mert ha feleség lennék, akkor se lennék jobb, se jobb háziasszony, se jobb szerető, se jobb anya.” Ezt nem ő mondja. Ezt én gondolom. Ő nem mond semmit, nem téma a házasságkötés. Akkor volt téma, amikor várandós lettem, azóta nem.
Nem tudom, miért nősülnek a férfiak, vagy miért hajlandóak. Közös hitelünk van, ezzel nem érzem, hogy gond lett volna amiatt, hogy nem vagyunk házasok.
Annál, hogy nem vesz feleségül, sokkal nagyobb nehézséget okoz számomra a hiteltörlesztés. De olyan démonnal én nem tudok szembeszállni, hogy az ő szülei azért nem adtak pénzt a ház törlesztésbe, mert valakitől a felesége elperelte a házat. Anyám adott annyi pénzt, hogy M. ne 2 évesen kezdjen bölcsődébe járni, hanem 8 hónappal később.
KedvelésKedvelés
Az miért volt fontos, hogy férjnek, feleségnek mondtátok magatokat? Ha nekem valaki azt mondja, hogy a férjed vagy az anyósod így meg úgy, én mindig mondom, hogy nincs férjem meg anyósom.
KedvelésKedvelés
csak azért, mert egyszerűbb, és végülis jobban is fedi a valóságot, nem kell magyarázkodni. Bár az “élettárs” azóta jogi fogalommá vált, nekem is a szerelemféltésből elkövetett gyilkosság jut róla eszembe 😀
feleség, férj, anyós stb. ezek mind viszonyt fejeznek ki, az, h van-e róla papír, az én szememben mellékes.
KedvelésKedvelés
Jesszusom, a kommenteket előbb olvastam, mint az írást. Hoppá. Ütött a méhnyakrákkal szó.
Nekem nem kellett akarni az esküvőt, meg ravaszkodni sem, gondolkodni sem rajta. A férjem ismeretlenül, 3 napi levelezés (nem társkereső, munka) után megkérte a kezem, anélkül, hogy látott volna. Elképesztő volt, büszke, kihanemén érzés, mert én ilyen szuper csaj vagyok. Rá egy évre volt az esküvőnk, ahogy én szerettem volna. Kis esküvő, csak barátok, pucc az én agymenésem szerint (semmi galamb, semmi százemeletes torta, nekem más dilijeim voltak).
Az esküvőnk után két héttel derült ki, hogy méhnyakrákom van. Azóta nem vagyunk egyenlőek.
Nekem is státuszom van (röhejes, de igaz), attól, hogy feleség vagyok, komolyan vesznek, mintha igazmondóbb, megbízhatóbb, tisztább és jobb ember lennék. De furcsa módon neki is lett státusza. Ő a FÉRFI, csupa nagybetűvel, akire felnéznek, akinek tekintélye van, hisz családos ember, és milyen remek férj és apa, engem irigyelnek miatta, becsüljem meg, mert remek dolgom
van.
Kívülről. Sírni csak befelé lehet, még neki sem. Az esküvőnek és feleség szerepének bizony következményei vannak.
Amióta itt olvasgatok, lázadó lettem. 🙂
KedvelésKedvelés
Írsz példát arra, hogy milyen az, amikor komolyan vesznek?
KedvelésKedvelés
El kellett gondolkodnom. Én nem tudok szabatosan, egyértelműen fogalmazni, és a homályos érzésekre gyakran az első bevillanó szót használom. Most is ezt tettem, és talán a „komolyan vesznek” kifejezés nem volt a legalkalmasabb.
Egy érzés volt, ami azokhoz kötődik, akik nem a teljesítmény, tudás, tények alapján ítélnek, közelednek, kommunikálnak, hanem azokhoz, akik ránézésre, érzések alapján. Így talán helyesebb lenne a „tudják, hol a határ”, „nem engednek meg maguknak annyit”, „tisztelettudóbbak” kifejezések valamelyike. Ez igaz az ügyintézőre az önkormányzatnál, a postásnál, a gázszerelőnél, de leginkább a kórházat kapcsolom ide. Ahol lánykori névvel csak egy nőcske voltam egy pasi mellett, most meg mintha burok lenne körülöttem.
Közben gondolkodtam az okán is, és azt hiszem, belőlem jön. Arra reagálnak, amit én kifelé sugárzok. Ez pedig nyilván az, hogy védett vagyok, elkelt, csapatjátékos, beálltam a sorba, bevettek a klubba, én is kellettem valakinek, megfelelek az elvárásoknak.
KedvelésKedvelés
“megfelelni az elvárásoknak” – hát igen, pontosan. a facér az szabad vegyérték, könnyen mozog, de nehezen kap amerikai vízumot.. szabad, csak magáért felel, ezért nehezebben zsarolható, kényszeríthető.
a házasok szemében éppoly gyanús alak, mint az, aki nincs fent a fbkon.
ha nem akarsz társadalmi feltűnést kelteni, meg kell házasodni.
(hülye példa, de sztem gyilkossággal is később vádolják a házast, mint a facért..)
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Ufónő vagyok « Eszter's Offtopic
Tegnap volt négy éve, hogy együtt élünk. Ez nyilván csak nekem jutott eszembe. Megkérdeztem, hogy miért nem vett feleségül. Csak kíváncsiságból. Tervezi-e, hogy feleségül vesz? Feleségül venne-e, ha minden nap a megfelelő időben elmosogatnék? Nem a papír számít? Ezt is kérdeztem. Próbált vicceskedni. Annyit sikerült csak kipréselni, hogy nem érdekli a nősülés, sose gondolkodott ezen, majd feleségül vesz, ha itt lesz az ideje, nem tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, ez női dolog, ilyesmin gondolkodni.
KedvelésKedvelés
És hímsoviniszta dolog ilyeneket mondani. Meg hallgatni is.
KedvelésKedvelés
Na igen. Vicces mód, akik korábban házasságot ígértek nekem, azoknak szerintem nem nagyon akaródzott elvenni engem, aki meg nem ígérgetett és áltatott (és eddigre talán már én sem görcsöltem a dolgon, hagytam folyni az eseményeket – vagy a fene tudja, ugyan nem beszéltem a férjhezmehetnékemről, megtanultam, a fiúk menekülnek az ilyesmitől, de az idő csak ment, így néha az az érzésem, hogx ennek ellenére is sütött rólam, hogy vegyen már el valakiii!) Szóval ő nem ígért fűt-fát, mégis, szerintem csak arra várt egy idő után, hogy legyen valami, illetve egy icipici valaki, aki miatt “muszáj lesz” elhatároznia magát és meghozni ezt a döntést. Szóval minálunk a baba sürgette meg a dolgokat. De nem hinném, hogy csak azért házasodtunk össze, mert jött a baba, csak ezért akkor, amikor. Ha nem kopogtat a fiam, vszínű, egy fél-egy évet csúszott volna a dolog, babaprojectestül. (megvártuk volna a kiküldetés végét ezekkel a dolgokkal). Bár még relatíve fiatalok vagyunk, nem voltunk, nem vagyunk már húszévesek. Már nem ugrálhat(t)unk.
A mi csendes-szolíd, de szerintem bensőségesre és kedvesre sikerült esküvőnket úgy szervezték meg az örömszülők, hogy mi külföldről irányítottuk őket. Két hónap alatt szerveztek meg nekünk mindent, már csak ezért sem lett nagy hacacáré és többszáz fős vendégsereg, nem volt menyecskeruha és lakadalmas sem (igazából éjfélkor berekesztettük a dolgot, 5 hónapos terhesen bőven kifárasztott ez is. a lakadalmast meg amúgy is utáljuk 🙂 ), mégis, szerintem a mi kis kertipartis esküvőnk kedves emlék az azon résztvevőknek. A felnőttek beszélgettek, a gyerekek mind együtt rohangásztak, fogócskáztak, kdvesen összekovácsolódtak.
A múlt szombaton viszont esküvőn voltunk. Most először a sajátunk óta. Na, (bár egyátalán nem vették hivalkodóra, rendes-kedves katolikus páros házdsodott) azon viszont volt minden: nagy násznép (jó, mindkét család nagy), buli népzenével és kicsit régebbi ill. mai slágerekkel, menyecskeruha, csokordobálás (én bizony a saját csokromat oda nem adtam volna, csajnak gondolom, volt egy dobócsokra is), keringő és egyebek. Ilyenkor persze kicsit sajnálom, hogy mindez nálunk kimaradt, nálunk még a zenét is kikapcsolták véletlenül egy idő után, de aztán eszembe jut, hogy így legalább mindenkivel tudtam szót váltani. Na meg ilyenkor elképzelem anyósomékat, hogy mlyen képet vágtak volna egy ilyen bulizós-táncolós lagzihoz (semmi baj velük amúgy, kedves emberek, csak hát ők aztán tényleg szolídak, kedves-rendes református embörök). 🙂 🙂
Hát most azt hiszem, a sajátunk helyett is “buliztunk” egyet a férjemmel. Baba fenn aludt az emeleti alvós szobában, mi meg lenn roptuk. Jó volt. 🙂
KedvelésKedvelés
Kötöttségekről: nem tudom, a frjem miként élte meg, de mikor mi elmentünk az önkormányzatba (akvi hivatalba) időpontot kérni, és utána onnan kijőve megöleltük egymást, nekem bizony az jutott eszembe, hogy na, innen nincs visszaút, a kocka el van vetve. Most már mindhalálig.
néha, ha vmi miatt ki vagyok akadva a drágámra, valahogy úgy elsimítom magamban, hogy áh, legközelebb jobb lesz. Aztán rádöbbenek, hogy nem lesz legközelebb. Nem lesz új hapsi, nem lesz elsőrandis rózsaszín köd, nem lesz újabb esküvő, nem lesz másképp a következő gyereknél sem. Ez már így folytatódik még vagy 50-60 évig. És néha azért durva ebbe belegondolni.
Még akkor is, ha azért általában nem ennyire borús a helyzet, mert sok esetben szépen lassan türelemmel meg lehet győzni a ház urát, hogy ne úgy gondolja, ahogy. A berögzült szokások azonban nem mindig válzotnak…
megnevezésről: na igen! mennyivel szebb azt mondani, hogy “a férjem” /”a feleségem”. Az embert büszkeséggel tölti el, hogy neki ilyen is van. 🙂
Persze ott a veripiiszii “paaarom” (váááááá), no az mindent lefed. 🙂 házastársat és élettársat is (na meg szeretőt, második asszonyt, kitartottat, d*gópartnert is… )
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok — friss | csak az olvassa
Visszajelzés: napi idézet — január 11. | csak az olvassa
Visszajelzés: te akartál gyereket | csak az olvassa
En 23 evesen mentem ferjhez. A mai eszemmel, 15 evvel kesobb mar nem tennem. Mar az eskuvo elott kezdodott a cirkusz, anyosom, aki meg akarta szervezni az egeszet, mi kis eskuvot szerettunk volna csak a szuk csaladdal, anyos meg listat irt es mindenkit meghivott, olyanokat akit meg a ferjem is alig ismert. Anyos, aki a tudtunk es megkerdezesunk nelkul cserelte le a kivalasztott tortat, aki cirkuszolt az eskuvo masnapjan, hogy nem minden ugy tortent ahogy o eltervezte, en meg friss hazaskent bogtem. Sokaig kellemetlen elmeny maradt az eskuvom. Annyira maskepp csinalnam a mai eszemmel. Akkor fiatal voltam, naiv es mindenkinek meg akartam felelni. Aztan a sok egyenlotlenseg a kapcsolatunkban.Mara mar beleszurkultem a mindennapokba, abba hogy a hazimunka, a gyerekneveles az en feladatom, anyosom meg igy is a fejemhez vagja, hogy tegyem ossze a ket kezem mert milyen rendes ferjem van, nem iszik, nem nozik stb. Es en nem vagyok eleg jo. Par eve kulfoldon elunk (anyostol tavol) es latom, hogy itt mennyire maskepp mukodnek a kapcsolatok. Ferjek foznek, gyerekeznek, egyenlo partnernek tekintik a feleseguket. Nekem meg faj, nagyon faj. Koszonom hogy van ez a blog, sok erot ad es formal.
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy velünk vagy! A férjed ott nem lett egyenlőbb? Beszéltek ezekről a problémákról?
KedvelésKedvelés
Probal valtozni, valtoztatni, ha kerem! segit. Szerintem o mar ilyen marad. Igy lett nevelve es en is sokaig elfogadtam, hogy ez a szerepem. Csak nehany eve erzem ugy, hogy mar sok ez nekem. Amiota itt elunk meg kulonosen zavar. Ot meg zavarja, hogy lazadok. En nem azt szeretnem, hogy segitsen hanem hogy magaenak is erezze a teendoket. Szerintem oda mar nem fogunk eljutni. Nagyon jok az irasaid, csendben olvasom oket 🙂
KedvelésKedvelés