reklámozzák a devianciát

Hogy van ez, hogy ha mi nem úgy élünk, ahogy az olvasókönyvekben az rajzolva vagyon? Akkor mit mondunk a gyerekünknek?

Hazudunk? Hallgatunk?

Ma elhaladtunk az előtt a ház előtt a négy és fél éves lányommal, amelyben a férjem élt, amikor még nem velem.

És mondom Johannának, csak egy pillanatnyi kétely után: itt lakott ő, amikor még nem együtt laktunk. Így mondtam. Katával. Aki meg a lánya.

Azt mondja: és még kivel?

El is szégyelltem magam. Hát miért nem mondtam magamtól?

És még az előző feleségével.

Most már nem a felesége?

Nem.

Meghalt, és most te vagy a felesége?

Nem halt meg.

Akkor miért nem ő a felesége?

Azért, kislányom, mert a házasságnak nem okvetlen az a célja, hogy élethosszig tartson. Nem az a siker, hanem az, hogy a benne élők boldogítsák egymást és a gyerekeiket. És van, hogy nem sikerül.

Nem ezt mondtam persze.

Azt mondtam: megszerettük egymást, te megérkeztél, és ezért mi összeházasodtunk, mert az apádnak nagyon fontos voltál.

Erre nem azt kérdezte, amit egy nap majd fog, hogy miért szerettétek meg egymást, ha egyszer neki más volt a felesége.

Hanem azt: akkor most Katának ki az apukája?

Ugyanaz az apukája, persze.

Mert hogy akiknek az apukája egyazon személy, azok együtt élnek. Jogos. Csak leegyszerűsítés.

Bőven van mit megérteni a mi életünkben. Az intézményes erkölcsi nevelés, már ahogy a mi hoffmannrózsaszálunk azt érti, a tantárgy, a heteroszexualitás dicsérete, az idősek tisztelete, a lojalitás a múlt és az erősek iránt, a nemzeti érzület, az ásó-kapa házasság, a harmincas, mosolygó szülőpár képe a tankönyvben meg a többi az én gyerekemet eléggé benne hagyná a kátyúban.

A Feri például még mindig naponta gajdol itt részegen alattunk, meg borogatja a bútorokat. Az anyám és az anyósom nincs jelen az életünkben. A nagy fiam egy hetet itt van, aztán nincs. Az apjuk kórházban van jellemzően, és hatvanöt múlt, és igazán nem tudjuk, mennyit leszünk még együtt. De amikor nem, akkor meg mosogat.

Mi van azzal a gyerekkel, akit nem akartak? Vagy akit örökbe fogadtak? Mi van azzal, akinek az anyja néhány év Fidesz-családmodell után ráébred, hogy ő leszbikus? A leszbikus elmesélhető, vagy csak tizenhárom éves kortól interneten és titokban nézhető a vadidegen nőpár? Mi van, ha súlyos pszichés torzulásban szenved a szülő, a nagyszülő? Egyáltalán, mennyire muszáj ezt a papírmasé díszletet tolni? Hogy apa és anya szereti egymást, azért lettél te, és mivel a gyerekeket is szeretik, ezért lesz még három testvéred, a vívókörbe is jársz, mert a sport egészséges, de előbb elugrunk a nagyihoz, akit annyira szeretünk, nem demens ő, á, dehogy! és ne tűnjön fel semmiképpen, kicsim, hogy mi már egyáltalán nem számítunk középosztálybelinek? Rajzolok egy kocsit és még két szobát, jó? Nemsokára pedig már te is a polgári kormánypártra szavazhatsz! És utána húslevest eszünk, jó sok Vegetával, és művirág lesz az asztalon!

Nincsenek válaszaim. Mert mégse mondhatom el a teljes történetet. És az én lányom különösebb maszlagok nélkül is úgy hiszi, az a várakozása neki, hogy ha valaki az apja neki, az vele él, és mindazok, akiknek az apja, anyja ugyanaz, együtt élnek, és apja-anyja szövetsége bonthatatlan. Nyilván neki is ez adja a biztonságát, ez az eleve elvárás. De akkor miért nem tud így lenni? Hogy nem így van, azt eléggé markánsan jelzi a világ, a körülöttünk szövődő számos emberi sors. Hát akkor mit lehet mondani?

Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Így Wittgenstein.

Én nélküle is hiszek abban, hogy nem szabad hazudni, sőt, titkolózni sem, és minél inkább gyereknek is elmondható módon kell élni. Tudnia kell arról is például az én lányomnak, idejekorán, hogy miért néznek rá a furán, akár a kollaboránsok gyerekeire, és miért pusmognak, miért ilyen ridegek az anyjával. Sőt, egy nap azt is meg kell tudnia, mit tettek az anyjával. És én mindezt addig sem tagadom, amíg eljön az a nap.

Robert Capa, Fotómúzeum

És fel kell vértezni magunkat azokkal szemben, akik számon kérik a végtelen változatos valóságon a maguk tankönyvszövegeit. És még sok Almodóvart nézni.

Az idejekorán szó nem azt jelenti, hogy ‘korán’, hanem azt, hogy ‘pont jókor’. A szerk.

6 thoughts on “reklámozzák a devianciát

  1. “Azért, kislányom, mert a házasságnak nem okvetlen az a célja, hogy élethosszig tartson. Nem az a siker, hanem az, hogy a benne élők boldogítsák egymást és a gyerekeiket. És van, hogy nem sikerül.” – Ez a legtökéletesebb, legigazabb válasz. Csak sajnos a trón és az oltár úgy kondicionált bennünket, hogy ezt nem szabad kimondani, mert az eskü köt, a jóistenke megbüntet. Jobb fosni ettől a büntetéstől és a szomszédok ítéletétől, mint szabadon élni, ezért erre lettünk kondicionálva. Pedig az igazság az, ami a te első gondolatod volt, és nyugodtan mondd el a kicsinek is. Okos gyerek, meg fogja érteni.:)

    Kedvelés

  2. Hát ja. Ezért utálom az AnnaPetiGergőt. Mennyivel normálisabbak a népmesék, amik az igazat, nem csak a valódit tükrözik: özvegy neveli egyetlen fiát, özvegy király nem akarja férjhez adni egyetlen lányát, egyedülálló apa a három fiával, apa lányával meg a gonosz mostohával, koldusszegény szülők, akiket a fiuknak kell kihúzni a kátyúból, szegény szülők, sok gyerek, és mindenkinek jobb, ha a legkisebb világgá megy, és a többi.
    Én születésem óta tudom, hogy nincs apám, mert meg talált halni egy balesetben, mielőtt megszülettem. Mikor lett nevelőapám, tudtam, hogy az nem normális, amit csinál. Tehát sosem volt “rendes” családom, tetézve azzal, hogy az anyám gyermekként egyfolytában a szüleire támaszkodik, gyakorlatilag engem is ők neveltek fel. Messze nem az ideális család.
    DE: Azt azért tudom, hogy egy gyereknek úgy a legjobb felnőni, hogy van apja és anyja, akik szeretik egymást, ettől senki sem tud eltántorítani. Mikor erről beszélgetünk a gyerekekkel, meg hogy más családokban anya egyedül neveli a gyerekeket, vagy mikor a keresztszülei két évig külön éltek, az én keresztfiamnak meg van egy féltestvére apja előző házasságából, mondom neki, hogy ILYEN AZ ÉLET: sokféle, sokszínű, és mindenki lehet boldog, és ezek a gyerekek is tudnak boldogan felnőni, ha a szüleik szeretik őket. Ezt simán felfogja egy ötéves is.
    És igen, igazad van: annál jobban tudja meglátni és elfogadni a saját helyzetét, minél őszintébben, minél kevesebb elvárásnak megfelelve ezeket elmondjuk neki.
    Most a lányom beteg, DVD-ről nézi a “Legyél te is Bonca”-filmet, amiben elvált szülők gyereke szenved, majd megoldódik az élete: lesz mostohaapja. Annyira normális, annyira őszinte. Kicsit túl szép,de ennyi kell. Másik kedvencem a Szeleburdi család, ami meg a hetvenes évek elvárásaival megy szembe, olyan nagy öröm parodizálva látni az “eszményi családot”, újgazdagékat, akiknek a gyereke végtelenül magányos és nyomorult.
    Nem ide tartozik, de múltkor jön haza a fiam az iskolából, és mondja, hogy “mi mások vagyunk, mint a többiek” ???? Mert mi nem hallgatunk menő zenéket, nem nézünk tévét, és nem játszunk számítógépes játékokat. Na, ezt még nem tudtam neki elmondani, hogy hosszú távon ez neked jó lesz, mert mi sakkozunk, természetfilmeket nézünk, társasozunk, görkorizunk, bringázunk és a barátainkkal kirándulunk.

    Kedvelés

  3. “És én mindezt addig sem tagadom, amíg eljön az a nap.”
    Eljött az a nap?

    Nagyon korrekt dolog őszintének lenni a gyerekeinkkel. Nekem ugyan még csak 2 éves a picim, sokat gondolkodtam már ezen.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.