Sz. V-nak

Anyám terrorizálta apámat.

Hány, de hány ismerősömtől hallottam már ezt.

A férfi, aki “fél a feleségétől” és “már nem is mer szólni”, hát ő sem áldozat?

Ember sokféle van, nő is, tehát biztosan van olyan férfi, aki áldozat, de — félve írom le — bizony a dolog ennél trükkösebb: az ilyen férfi is, akármilyen őszinte, sokszor csak látszólag áldozat. És az át nem gondolt, alapvetően igazságtalan helyzetnek talán a legszomorúbb következménye, hogy a saját gyerekei beveszik, hogy ő az áldozat, és haragszanak a túlterhelt anyjukra talán egy életen át.

Az ál-dozat passzivitásba, pofavágásba, ivócimborával való sóhajtozásba menekül, meg összekacsint a morgós anya háta mögött a gyerekekkel, mert még a véleménykülönbség kifejezését, a konstruktív csatákat is inkább kispórolja a kapcsolatból, hogy magát jóként, nejét rosszként azonosíthassa. Vagy mert “ő már mindent megpróbált”, ami annyit jelent, hogy eleinte sokat balhézott, normákra, jogokra, szokásra hivatkozott, bűntudatot keltett, sajnáltatta magát, de nem érvényesült sem így, sem úgy az akarata, éspedig azért nem, mert amit családos emberként akart, az olyan többletjog, amely értelmezhetetlen.

Például “én csak rendet szeretnék”. Vekerdy írt erről egyszer nagyon jól a Nők Lapjában, mekkora abszurdum és milyen gyerekellenes, külső kontrollos jelenség a csak rend, amibe nagy kegyesen hazatér a megfáradt családfő. Aki akár lehet kínosan precíz is — a saját tárgyaival. Mert ő otthon pihenni akar, az otthona legyen a nyugalom szigete, tiszta kötényű, mosolygós (épp csak nem bóbitás) asszonyt szeretne, meg jól fésült, illedelmes gyerekeket: a nőknek írott, házasságról, háztartásról szóló avítt könyvek éppen ezt a modellt vázolják föl.

Vagy költséges, vagy elmenős, akár többnapos hobbikat akar kilobbizni magának az ilyen férfiú a családtól, aztán meg moroghat, hogy neki ennyi sem jár. Hát, járni nem jár, ki lehet manipulálni, de mindig ára van. Esetleg és később a szörnyű feleségétől menekülve talál egy fiatal és kedves nőt, aki épp attól elbűvölő, hogy 1. még szexel vele szívesen; 2. békén hagyja, horgászhat, bulizhat, crossmotorozhat kedvére. Az ilyen szeretőket szokták a válás ígéretével dróton rángatni, és az ilyenek sárkányosodnak el ugyanúgy, ha már együtt élnek valamilyen csoda folytán, vagy gyerekük is születik, és megszaporodnak a teendőik meg sűrűvé lesz az élet. Érdekes. Csak meg akarják fogni a palikat, behúzzák őket a csőbe, így megy ez.

Az én apám is altípus: halál komolyan mesélte a baptistáknál, hogy őt otthon üldözik a hite miatt. Koppant a családi pótlék a perselyben. “Szomorú, hogy anyukád nem keresztény.”

Az a sok panasz! Hogy igazából a nők az elnyomók. És mindig másnak, mert már mondani sem meri. Vagy talán érzi a lelke mélyén ez a férj, hogy nem egészen korrekt nyíltan elítélnie túlterhelt asszonyát? Talán nem is a feleségétől fél, hanem az igazságtalan vádak nyílt kimondásától? Közben metakommunikációs eszközökkel nagyon is jól és büntetőleg képes éreztetni, hogy nem úgy van az. Mindenesetre amíg csendben szenved, amíg el van nyomva, addig se kell odaállni, megfogni a dolog bármelyik végét, felelősséget vállalni.

Az ál-dozat a panaszra rendezkedik be, megfigyeli és titkon véleményezi asszonyát. Tele van váddal, mert ő jobban csinálná: nincs rend, csomós a főzelék, meg az a szegény gyerek. Úgy persze könnyű nem kiabálni a gyerekekkel, hogy soha nem tölt velük egy fél napot sem, ha mégis, ki van készítve a vacsora, iskolatáska és pizsama. Havonta egyszer könnyű rántottát sütni, meg időnként rendet rakni. Beszólni, normákat definiálni is könnyű. Kezdeményezni is könnyű, meg véleménnyel lenni, meg magunkat rosszul érezni is a már megint miatt. Reagálni, csinálni, továbblépni, a sémákból kitörni, az a nehéz.

És mert nehéz, már csak a gyerekeknek jut belőle. Igen, az ilyen férfivel gyakran reményvesztetten, kétségbeesetten veszekszik az asszony. Igen, a nő soha nem elégedett, és belátható, hogy miért nem az: mert rengeteg mindent feladott a családjáért, és nem kapott visszajelzést, támogatást, és évek óta testileg-lelkileg durván ki van zsigerelve, és már szarik bele néha az egészbe, és ez még mindig jobb, mint ha felkötné magát.

Igen, az ál-dozattól nem kérdezik meg, mikor jöhet a takarítónő vagy az osztályfőnök. Ő pedig megsértődik ezen: hát én nem is számítok? Nem, mert nem mutatkoztál takarítás- meg iskolaügyben tevékenynek és kompetensnek.

A látszólag elnyomott férfi trükkös dominanciája abban áll, hogy neki eleve joga van pofákat vágni és, mert van olvasóm, aki erre a nők bűneit kezdené sorolni, és egyidejűleg reményvesztetten kivonulni a húzós helyzetekből. Némelyik ál-dozat csúnyán kibeszéli a feleségét: anyósához jár panaszkodni, és némelyik anyós, mint az én nagyanyám is, ilyenkor lesújtó véleménnyel van a saját lányáról: hát miért nem lehet azt a szegény férfit egy kicsit békén hagyni.

A legbiztosabban arról ismerhetjük fel ezt a férfit, hogy nagyon pontosan tudja, milyennek kéne lennie a nőnek, a mindenkori, a bármelyik nőnek, annak, aki neki megfelelne, és ettől az elvárástól nem látja a konkrét, esendő embert, akit választott és akit szerethetne is. Hovatovább kegy lett, hogy feleségül vette. Az ál-dozat a szükségszerű és kínzó különbségtől eszmény és valóság között igen csalódott és keserű. Mert az asszony tényleg nem olyan. Mert olyannak lenni nem lehet, nem elvárható, még a személyautók és a háztartási gépek korában sem, és az olyanság délibábját kergetni örök boldogtalanságra kárhoztat bárkit és mindenkit.

Az ál-dozat nem szándékosan gonosz és igazságtalan: mélyen hisz abban, hogy ez már csak így van, a nők dolga a háztartás, a gyerekek és általában az élet, ne sírjanak, amúgy is mind elsárkányosodnak, és neki joga van ezt passzívan figyelni és ítélkezni, és a tetejébe még a saját mártírságával páros lábbal ráugrani a Kurázsi mama-féle roskadozó taligára.

Egyébként a nők sem mindig ismerik fel, mennyire igazságtalan már a kezdő lépés is, mennyivel kevesebb bábuval állnak ők már a kezdetkor a táblán: magukat zsémbesnek, szerethetetlennek tartják, kötelességeik pókként szövik be a lánykori, csillogó énjüket. Nem marad idejük, terük önreflexióra sem. Bizonygatják maguknak, hogy a férjük nagyon rendes ember (nem iszik, nem csajozik, nem vált el!), és marcangolják magukat: nekik mégse jó semmi.

De a hiedelmek, rutinok alatt a lényegük, a meztelen valójuk nem viseli el ezt a hazugságot, avagy fel nem ismert igazságot: a meztelen való nanogramm-pontossággal reagál arra, hogy túl van terhelve és nem kap elismerést és támogatást. Hiába kérgesedik rajtuk a burok, hogy jónak kell lenni meg elviselni meg nem feladni, a valójuk kivétel nélkül jelez, fejfájással, az inkompetencia tartós érzetével, libidóhiánnyal, pótcselekvésekkel, öngyűlölettel és korai öregedéssel.

Ez most olyan, mintha teaszűrőn akarnék átpréselni egy hasított félsertést. A valamennyire mégiscsak kapcsolódó részek a Hétköznapi hímsovinizmusból, az ő számozásukat, fő- és alfejezeteiket teljesen figyelmen kívül hagyva:

A hétköznapi hímsovinizmus hatása a nőkre

Az egyes nőkben személyes sajátosságaiktól függetlenül –a hétköznapi hímsovinizmus megnyilvánulásai a bántalmazás durvább formáihoz hasonló, csak intenzitásukban enyhébb hatásokat váltanak ki. Íme néhány példa ezekre a következményekre, amelyek különböző szinteken, ám mindig károsan hatnak ki a nők életminőségére:

• Lelkileg és testileg túlterheli a nőt, megfosztja őt azoktól az érzelmi tartalékoktól, amelyeket saját maga és létszükségletei kielégítésére fordíthatna.
• Csökkenti a nő személyes hatalmát, lelassítja személyes fejlődését, korlátozza szabadságát, és egyre inkább hatástalan önvédelmi reakciókat vált ki nála, mint például a panaszkodást, amely az idő múlásával csak növekedni tud, ha nem történik változás annak okában.
• Csökkenti a nő szellemi képességeit, bátorságát, a hatékony kritikára, tiltakozásra, gondolkodásra és cselekvésre való képességét, és ily módon képtelenné teszi a nőt saját életterv kidolgozására és megvalósítására.
• Rontja a nő önbecsülését és önmaga előtti hitelét. A növekvő kedvetlenség és bizonytalanság miatt a nő inkompetensnek, vesztesnek, érzelmileg kívülállónak és tehetetlennek érzi magát.
• Meghatározatlan rossz közérzetet, krónikus ingerültséget okoz. A nő úgy érzi, elege van a kapcsolatból, bár erre „semmi oka”. A nők önmagukat vádolják e miatt az érzés miatt, mivel nincsenek tisztában annak eredetével.

A hétköznapi hímsovinizmus hatása a párkapcsolatokra

A párkapcsolatokban a hétköznapi hímsovinizmus manőverei az alábbi következményekkel járnak:

• Egyenlőtlen, antidemokratikus és rosszul működő kapcsolat jön létre, ahol a férfi önrendelkezése és személyes fejlődése a nő rovására valósul meg.
• Apránként a férfi érdekei kerülnek előtérbe a kapcsolatban. A hétköznapi hímsovinizmus manőverei nyomán a nők gyakran ráhagynak mindent a férfira, aki számára így még könnyebbé válik saját kedvére alakítani a helyzeteket.
• Mihelyt a nő változást igényel a kapcsolatban, és a férfi nem hajlandó az egyenlőség irányába mozdulni a jogok gyakorlásában, vagy amikor a nő eredménytelen panaszkodásra kényszerül, ami süket fülekre talál a férfinál, a nő bűneként lesz feltüntetve a kapcsolat megromlása, illetve válsága. Gyakran a nők érzékelik, hogy valami nem működik jól a kapcsolatban, ám a férfiak tagadják ezt. A kapcsolat megromlásának oka általában az egyenlőség hiánya, amelyhez nagy mértékben hozzájárul a hétköznapi hímsovinizmus. Ha azonban nem lehet erre az okra rámutatni, a nő, mivel erre lett nevelve a női szerep betanulása során, önmagát fogja vádolni. A férfi ellenben, aki nem tekinti magát hétköznapi hímsovinisztának, nem érzi magát felelősnek a helyzetért, és ártatlannak tűnik.
• A párbeszéd és együttműködés nélküli együttélés „hidegháború” színterévé változtatja a kapcsolatot, ahol a nő állandó feszültségben él. A kapcsolat elszegényesedése újabb hatalmi visszaélések és a szakítás táptalajává válik.

A tér és az idő leuralása
(…)
Példák az idő leuralására: a férfi a nőtől elvett idő rovására, a nőt túlterhelve szakít magának időt saját pihenésre vagy szórakozásra (a hétvégét saját hobbijainak szenteli, vagy munka után elmarad otthonról); nem hajlandó másokra időt fordítani, vagy alaptalanul halaszthatatlannak állít be bizonyos tevékenységeket, és így távol tartja magát az otthoni tennivalóktól.

Hiperkontroll és hiperkritika

A nő megerősödésének első jeleire a férfi még jobban ellenőrzi a nő mozgásterét, bírálja tevékenységét és időfelhasználását. Leggyakrabban azok a férfiak használják az erre szolgáló manővereket, akik úgy érzik, hogy veszítettek a hatalmukból még mielőtt a nő több hatalomhoz jutott volna. Ezek a módszerek általában együtt járnak azzal a stratégiával, amely a nőt minden tekintetben illetéktelennek nyilvánítja. (…)

Passzív ellenállás és távolságtartás

A férfi a nő növekvő önállósodását szorítja vissza ezekkel a manőverekkel. Célja a nő legyengítése, hogy annak így kevesebb ereje jusson a saját élete feletti hatalom növelésére. Kitűnő példája a következő mondat: „Gondolom, tudatában vagy, hogy mit teszel” (értsd: a házimunkával, amikor a nő pénzkereső munkát akar vállalni). Ide tartozik a támogatás és az együttműködés hiánya; az elhidegülés; a „lesből való támadás” (a férfi nem kezdeményez, várakozó álláspontot foglal el, majd bírál: „Én jobban csináltam volna…”); az eltávolodás; az elhagyással való fenyegetőzés vagy a gyakorlatban megvalósított elhagyás (a férfi a munkájába vagy egy „megértőbb nővel létesített kapcsolatba menekül).

A bírálat és az eszmecsere elkerülése

A férfi megpróbálja elkerülni azt, hogy el kelljen ismernie uralkodó helyzetét, igyekszik elnémítani a nő bírálatát, és el akarja hárítani a számára nem kívánatos változást. Ezt azzal kényszeríti a kapcsolatra, hogy tagadja a nő felvetéseinek jogosságát, és kizárja a tárgyalásos megoldás lehetőségét is. E manővereket általában a nő „megváltozását“ kifogásoló vádló és bűntudatkeltő kijelentések kísérik. Ide tartozik az is, amikor a férfi a nő felvetéseit, bírálatát, kifogásait az őt ért „rossz hatásnak” (barátnők, anyós, após, feministák, pszichológus) tulajdonítja. Ezzel egyben azt is kinyilatkoztatja, hogy a nőnek nincsenek saját gondolatai: ha nem a férfi gondolatait valósítja meg, akkor biztos valaki másét….

Ígérgetés és jópontgyűjtés

A nő kitartó igényével szemben, hogy változás álljon be a kapcsolatban, a férfi ígéreteket tesz, hogy megváltozik. Valójában csak ideiglenes engedményeket tesz, és azoktól is azt várja, hogy „varázspálcaként” működjenek. A férfiszerep valódi megkérdőjelezéséről vagy valódi változásról szó sincs, csak taktikai visszavonulásról. A változások ideiglenes volta akkor válik legnyilvánvalóbbá, amikor még az addigi eredmények is eltűnnek, és a férfi visszatér a kezdeti felálláshoz, mihelyt a nő felhagy igényei hangoztatásával, haragja kifejezésével, és elfogadja a férfi kérelmét arra, hogy „még egy lehetőséget kapjon”. Ide tartozik az ajándékok vásárlása, a „jó férj/apa leszek” jellegű ígérgetés, a csábító vagy figyelmes viselkedés és a hibák „beismerése”. A manőverek intenzitása nagymértékben megnő, mihelyt a nő a kapcsolat feladásával fenyeget.

Mártíromság

A férfi úgy állítja be önmagát, mint aki ártatlan áldozata a nő változásainak és  megőrülésének”, és az erre vonatkozó vádaskodással próbálja megtörni a nő akaratát. Ha a férfi mégis elszánja magát valamiféle átalakulásra, minden lépését hatalmas áldozatként éli meg. Tapsot vár még a legkisebb változásért is és ennek hiányában haragos lesz.

Mindez arra megy ki, hogy ne lehessen tőle sokat elvárni. A férfi a saját erőfeszítése alapján értékeli a változásra irányuló tetteit, nem pedig annak alapján, hogy valóban eredményesen csökkentették-e a nő által kifogásolt hatalmi gyakorlatait. Az ilyenkor leggyakrabban elhangzó manipulatív mondat: „Neked semmi se elég jó!”

Sajnáltatás

A férfi sajnálat keltésével próbálja elérni, hogy a nő hagyjon fel célkitűzéseivel, engedjen neki, és helyreálljon az eredeti állapot. A manőver színtere lehet a nő környezete is. A férfi itt keres szövetségeseket, akik tanúsítják, hogy ő mennyire „jó” (és milyen „gonosz” a nő). A manőver megvalósulhat önkárosító magatartásokban is: a férfi elhanyagolja magát, betegséget vagy balesetet provokál, növeli az alkohol vagy más függőséget teremtő szerek fogyasztását, illetve öngyilkossággal fenyegetőzik. Mindez a nő gondoskodó beállítottságára apellál és azt a benyomást igyekszik kelteni benne, hogy nagyon rosszul fog végződni a dolog, ha nem marad meg a helyén. Ez a manőver gyakran a kapcsolat felbomlása után is folytatódik.

A pozitívumok elhallgatása

A férfi ignorálja a nő pozitív tulajdonságait, a kapcsolathoz és a hétköznapi élethez való pozitív hozzájárulásait, gondolatait és tetteit. Ez a manőver különösen kirívó a házimunka és a személyekről való gondoskodás terén.

Elszigetelés kívülállókkal való összejátszás révén

A férfi tendenciózus történetekkel és pusmogással igyekszik szövetséget teremteni a nőhöz érzelmileg közelálló személyekkel (családtagokkal, barátokkal) azzal a céllal, hogy lejárassa és elszigetelje őt, és ily módon még inkább kiszolgáltatottá tegye.

„“Nálunk az asszony viseli a nadrágot””

A férfi olyan körülmények kihangsúlyozása révén hárítja saját felelősségét, amelyek nem érintik a nő által kifogásolt valóságos hatalmi vagy munkaelosztási viszonyokat.

A felelősség hárítása

A férfi a nőre hárítja a felelősséget a mindennapi élet különböző területein. Az a hiedelem húzódik meg e viselkedés mögött, hogy a férfi nem tartozik senkinek elszámolással a tetteiért, ellenben megkövetelheti ezt másoktól, illetve hogy senki sem kötelezheti őt olyasmi elvégzésére, ami szerinte távol áll az ő pozíciójától.

A bűntudatkeltő felelősséghárítás

A férfi a legkülönfélébb módokon érezteti a nővel, hogy mennyire „hozzá nem értően”, „helytelenül” látja el hitvesi vagy anyai feladatait, illetve hogy mennyire „buta” vagy „rossz”. A férfi abból indul ki, hogy ő szabja meg, mit „kell tennie” a nőnek, aki eleve (Éva óta) minden rossz oka.

A manőver arra is szolgál, hogy a férfi a mások hibáit értékelő ügyész és bíró helyét foglalja el a kapcsolatban, és így soha ne kelljen se hibásnak, se felelősnek éreznie magát bármiért. Néhány példa a bűntudatkeltő felelősséghárítás számtalan formájára: a férfi a nőt okolja a családban előforduló bármilyen problémáért (és következésképpen kinyilvánítja saját ártatlanságát); váddal illeti a nőt, ha az kedvére valónak találta mások társaságát vagy olyan helyzeteket, ahol a férfi nem volt jelen; a nőt vádolja azért is, ami vele történik, sőt azért is, ha a nő visszahúzódó vagy irritált lesz, amikor a férfi rákényszeríti az akaratát.

Önfelmentés és önigazolás

Az ide tartozó manőverek célja egyrészt, hogy segítsen a férfinak kitérni a feladatok elől, másrészt hogy le tudja szerelni a nő jogos panaszait.

A saját mulasztások eljelentéktelenítése

A férfi banálisaknak és könnyen megbocsáthatóaknak tünteti fel saját mulasztásait, miközben nem hajlandó elnézni a nő hibáit, és gyakran alkalmatlannak vagy túlzottnak minősíti a dolgokról, a kapcsolatokról és a személyekről való gondoskodását.

A háztartással kapcsolatos felelősség elmulasztása

A férfi közvetlen vagy leplezett manipulációk sorozatával kivonja magát azokból a feladatokból, amelyeket a két fél megosztana egymás között egy tiszteleten, kölcsönösségen és egyenlőségen alapuló kapcsolatban. Ilyenek az otthonnal összefüggő teendők, amelyeknek fontos szerepük van az ott élő személyek önmegvalósításához szükséges anyagi feltételek megteremtésében.

A gondoskodás kölcsönösségének hárítása

A férfi nem gondoskodik valós és hatékony módon a nőről, amikor annak szüksége lenne rá. Ezzel valójában a gondoskodáshoz való jogát tagadja, vagyis azt a hagyományos férfiszerepbe beágyazott hiedelmet érvényesíti, miszerint csak a férfi méltó arra, hogy törődjenek vele. Bár ez a manőver nap mint nap megismétlődik, leginkább akkor válik észrevehetővé, amikor a nő megbetegszik, szülei családjával kell foglalkoznia, vagy munkája túlterhelte őt. Ilyenkor a férfiak gyakran tagadják, hogy a nő egyáltalán segítségre szorul, alulértékelik a nő tüneteit vagy fáradtságának fokát, sőt bírálják a nőt azért, ahogyan és amennyire „hozzá nem értően” végzi a dolgait. Mindettől a nő magára
hagyatottnak és túlterheltnek érzi magát, ami még jobban aláássa az életerejét.