de szépet csináltál!

2012. szeptemberi bejegyzés, sokan megbántódtak rajta

már nem így néz ki a piros szoba sem

Ma rendet rakott az én kisfiam az ágya végébe illeszthető kicsiny szekrényében, némi ráhatásra, volt veszekedés is.

emitt, a bal szélen

Vitriolos kalviatúrám ennek apropóján ma azt a jelenséget illeti, hogy sok pedagógus, óvónő és napközis azzal köti le a gyerekeket, hogy kézműveskednek. Ez a hobbijuk nekik, gyerekeknek való alkotómunkát vadásznak, találnak is, és akkor be kell vinni krumplit, gombot, papírpoharat, vécépapírgurigát, mert ők alkotnak, ez pedagógia. Van Praktika magazinjuk a pedagógusoknak, meg az ÉVÁból is ellesnek ezt-azt, és végül hazahozza a gyerek azt a fonallal körberagasztott, technokolragacsos, mosolygó arcú izét, amit álló délután kidugott nyelvvel készített.

És akkor azt kell mondani: de szép!

És aztán?

Kitenni a polcra.

És aztán?

A tér-idő kontinuum, bár nem tudom egész pontosan, ez mit jelent, mindenesetre annak valamelyik pontján (de miért pont akkor? És miért nem előbb? Sokkal előbb?) az ember az egészet sajnálkozva, közönyösen avagy kifejezetten dühödten kib…

Vagy nézi örökétig. Már poros, már elrepedt az a megnevezhetetlen izé, már kutyaszőrös, de a gyerek csinálta.

Az agyagtárgy a legdurvább. Meg a sógyurma. Benne fogpiszkáló. Ügyes vagyok? Jaj, jaj.

Ma a fiam nagyon ironikus arccal jött a konyhába. A rendrakásból hozta. Egy másik munkám, mondta, és mutatta, amit a szekrényben talált, volt azon hungarocell, fonal, papírpohár és technokol, sok-sok technokol mindenekelőtt. Percekig röhögtünk felszabadultan. És nem sajnálta kidobni.

Én, amint a konyhában ténykedtem, mindig szembenéztem a mosolygós véglénnyel, ha felbillentettem a narancssárga szemetes fedelét, és kidobtam a tejszínes zacskó csücskét vagy a kiürült köményestasakot. És nézett engem ez a dög. Animáló hajlamom van, minden tárgyat sajnálok, megsimogatok, beszélek hozzájuk, de ezt nem én találtam ki, ez most tényleg nézett.

Vannak olyan pedagógusok, akik a gyerekek efféle barkácsoltatását hivatássá nevelik magukban. Ne értsetek félre, szeretem a gyerekemet, szeretem, ha ügyes, ha jól tölti az idejét, és becsülöm azt a pedagógust, amelyik tevékenységeket talál ki a csoportjának. Szerettem ezt a pedagógust is konkrétan, aki az igazi anyja ennek a szörnynek a szemetesben. DE MIÉRT KELL EZEKET HAZAHOZNI? És ennyit…?

Ha van külön ilyen szakkör, teljesen rendben van. Mert a gyerekek egy része szereti a kézműveskedést, és ha oda ők mennek, meg nincs nagyon nagy ízlésficama a tanerőnek, akkor katasztrófa nem történik. A többiek nem szeretik, csak csinálják, a sima napköziben is.

Annyi mindent ki lehet találni egy gyerekcsoportban. Megvizsgálni egy londoni buszjegyet vagy egy joghurt poharát, és megbeszélni, mi minden van ráírva. Kimenni a parkba, és gyűjteni hétféle falevelet, határozóval azonosítani. Megnézni egy reklámfilmet, és irányított beszélgetéssel rámutatni a manipulációra. Anagrammát készíteni kisebb csoportokban, nagy lapokra írott betűkkel. Festményeket vetíteni dián. Limericket íratni. A csoport bármely két tagja között találjanak a többiek öt közös pontot. Minivetélkedő, akadálypálya, csapatverseny. Látogatás a szemétégetőben. Írj levelet egy erdélyi szegény sorú diáknak. Menjünk a postára csekket befizetni, ajánlott levelet feladni megtanulni.

Ezeket most másfél perces fejtöréssel találtam ki, nyilván még kell mindehhez sok szervezés meg eszköz, és még személyes varázs is, de mindegyik értelmes tevékenység, minthogy a valósággal és a műveltséggel van kapcsolatban — hogy effélékkel bombázza a nebulót, az volna a pedagógus feladata.

A kézműveskedéssel meg az a bajom, hogy olyasvalamit hoz létre, ami nem valóság: ami egyszerűen nincs és ne is legyen, és nagyon sokan csinálják a legnagyobb jó szándékkal, és túl gyakran csinálják, és abban a közelebbről soha nem vizsgált hitben, hogy ők most valami értelmeset alkotnak, aminek anyu örül. Örülök én, de látom: ez a fajta alkotás nem kreatív, ez csak azt hazudja. Itt a tanító néni megmondta, mit hogyan, mert ő szereti a kreatív hobbiját; van egy legfeljebb nyolc lépésből álló algoritmus, amelyet mindenki követ, vezényszavak, a pedagógus pöttyinti a ragasztópisztollyal a ragasztót, rajzol szemet és szájat, és csak a fej csálésága meg a fonal gubancossága különbözteti meg az egyes műveket. És az én gyerekem legalábbis nem büszke rá, felmérte egész pontosan, egyedül, úgy hozta most nekem, hogy ez az egész a valós számok körében értelmezhetetlen.

Az első áldozat amúgy itt a rendrakás-rohamban egy váza volt: befőttesüveg, körbe spárgával szorosan (technokol!), és az egészen, ezt leírni sem merem, dekupázstechnikával, DÍSZNEK egy piros rózsa. Ez szép? — azt mondja. Hát hazudjak? Ezer tárgyunkon látja, mit tartunk mi szépnek.

Nem, ez nem szép. A rajzod szép, mert az te vagy, nem egy tanári akarás.

111 thoughts on “de szépet csináltál!

  1. O, bar nehez valasztani, de ez most az egyik kedvenc bejegyzesem lett… Hat ja, a kreativitas is hazudik:D es igen, ezek jobbara kamu/alibi cselekvesek. En is szoktam teblabolni a firkakkal a kezemben, hogy most mi legyen, mert amugy en nagyon konnyu szivvel szabadulok meg mindentol, de azert ez egy rohadt dilemma, ezert en is “hazudok”: titokban vagom ki az ovibol hazahozott alkotasok 98%-at, egyszeruen azert, mert tenyleg nem erzem, hogy minden egyes pontpontvesszocsket meg kene tartani. Onkenyesen valogatok, nehanyat elteszek, a tobbi kuka.

    Kedvelés

    • Nekem is tetszik, tök egy az ízlésünk.

      Én, ahogy a fényképeknél is, woodoo-gyilkosságnak érzem. Rajzot, alkotást, képmást, hajat (!) kidobni olyan, mintha megölném egy kicsit. Nektek nem?

      Ennek a szavazásnak az eredménye érdekelt a legjobban, még a kvíznél jobban is, mert ez tényleg nagy rejtély nekem.

      Kedvelés

  2. Én elég sok izét megtartok, a lambéria peremén elférnek, aztán időnként elereszt a ragasztó, bepöndörödik a papír, olyankor szívfájdalom nélkül mehet a kukába.
    a gyerekrajzoktól viszont képes vagyok elájulni, tényleg. ezerszer több kreativitást látok bennük, mint ha én firkáltam volna akármit. szóval azokat megőrzöm, sőt, a legjobbakat laminálom is, hogy sokáig épségben maradjanak.
    hajat simán kidobok 😀 az azért mégse a kisujja! nem sajnálom, nem az ő lénye.

    Kedvelés

  3. jajjdejó! nagyon igaz! még nem hoz haza ilyet, de már előre félek. de ugyanezt a témát felnőttben is meg kéne írni! Amikor a dekupázs meg a praktika magazin meg a társai által kreált Valami lesz az ajándék és azt _szeretni kell_ mert hiszen Juli csinálta, a kolléganőd/barátnőd/anyád/testvéred. A “két kezével”, meg “szeretettel” meg “neked”. ÉÉéés? Tényleg olyan mintha egy darab lelkiismeretet, vagy nemistudommit áttolna a te kezedbe hogy “na, szereted? na, ki mered dobni, te szemét alak?!”

    Kedvelés

    • Erről Meszlényi Attila is írt. Hogy egyáltalán nem is öko a saját készítésű ajándék, csak tesszük ide-oda, ronda, nem jó minőség. (A világvége illemtana)

      Ezt már én mondom: azt jellemzi, aki adta, és az ciki. Hogy ilyen az ízlése. Még a szép tárgyakból is akkkora kupi van, borzalom. Inkább egy puszi, vagy egy sütimeghívás.

      Kedvelés

      • ehhez az öko dologhoz jutott eszembe, amivel régen kísérleteztem, és magamban zennek neveztem el: úgy alkotni, hogy tudom, később megsemmisül. sőt, néha egy egy jobban sikerült firkámat ki is dobtam rögtön a készítés után (hasonlóan ahhoz, ahogy a buddhista szerzetesek a homokmandalákat csinálják, majd elsöprik őket). tudni, hogy szép, de elmúlik, a pillanatnak szólt, és hogy később újabb, szebb, más dolog jön. talán könnyebben is tudunk a jelenre 100%-osan figyelni, ha nem terheli le az agyunkat a többi, régebbi szemét (spam?)

        és milyen fura, hogy igaziból a gyűjtögetés, de a kidobás is a fogyasztói társadalom tünetei. az emberek nem tudják, nem értik, mi az érték, és nem tudják megkülönböztetni a nem értéktől.

        Kedvelés

    • Szerintem ne legyen lelkiismeret-furdalásod miatta. az csak egy tárgy, és lehet, hogy örömmel csinálta, mert neki az a hobbija, de neked akkor sem tetszik. Van ilyen. De legalább neki volt pár jó perce (ha tényleg ez a hobbija, és örömmel készítette).

      Kedvelés

  4. Annyira kétbalkéz vagyok, hogy sosem csináltam ilyet egyik osztályomban sem, itthon sem kísérletezem, ovi meg nincs. Viszont van két mappám, amiben őrzöm a régi osztályaimban -más tanárokkal- készített műveket. 😀

    Kedvelés

  5. Az úgy van, hogy az egyik gyereknek szép a kis alkotása, a másiknak nem. Hogy derülne ki kiben van meg a kreativitás, kinek van kézügyessége, ki érzi mi az izléses, ha nem próbálkoznak? Ráadásul örömmel teszik, boldoggá teszi őket a kis ez meg az, amit hazahoznak, vagy éppen itthon készítenek.Hát hogy venném el az örömét?Születnek szemétszörnyek, és születnek igazi kis csodák, amik érdemesek arra, hogy a konyha vagy a gyerekszoba falát díszítsék, egészen addig, amíg szebbek nem kerülnek a helyükre.Persze egy idő után porosak lesznek, összepöndörödnek, de addigra születnek újak. Nekem nem kell hazudnom, mert igazán tetszenek azok a kis valamik, amiket hazahoznak, mutogatnak, és elmesélik hogyan készítették őket.
    Nekünk bizony szégyen nem szégyen, olyan kulcstartónk van, amit a gyerek a kerámiaszakkörön készített.
    Ez nem zárja ki azt, hogy néha selejtezzünk!!!!!
    Óvónéni, tanítónéni kérdéshez: ha a gyerek csak egy vonalat, vagy egy kis mosolyt máshova rajzol, máris beletette az egyéninéségét , más mint a többi, az olyan mint ő, a sajátja, számomra felismerhető.

    Kedvelés

  6. “A kézműveskedéssel meg az a bajom, hogy olyasvalamit hoz létre, ami nem valóság” az egész oktatás erről szól. Feltételezem, a tantervben van valami ilyen “pedagógiai cél” – mert ugye azokat mindig meg kell határozni -, hogy a gyerek kézügyességének fejlesztése, és akkor a pedagógus kínjában kitalál valamit.
    Rossz emlékként élnek bennem a technika órák, amikor is kötelező jelleggel kellett kisdobozt meg kishajót készíteni. (Ennek egyébként még lennének is alapjai,8-9 éves korában a gyerek szívesen machinál, fúr, farag.) Aki nem bánt jól csiszolópapírral meg a lombfűrésszel, az hármast kapott. Az ügyetlenebbeknek (lányok) mindig a fiúknak kellett segíteni.
    Hát, ez sem az alkotás öröméről szólt.
    Mi egyébként voltunk gyárlátogatáson, Kecskeméten akkor még működött a BRG gyár, de nem sok maradt meg a műanyaggyártásból.

    Kedvelés

    • rajzóra is tud hasonlóan rossz emlékű lenni: öcsémnek az alsós rajztan’tónéni kiadta a feladatot: álarcot kell csinálni farsangra. hát ő csinált is, egy zseniális zöld küklopszot. bőgve jött haza, mert az álarc “nem volt megfelelő”, hiszen nem két szem volt rajta, a tantónéni kivágta a két szemet (a szörny “orcájának” helyére…) és pirossal körbe is festette, hogy jól látsszon. szerencsére az ő kreativitását ez se tudta kiölni, gimis korában is Gigert megfejelően ijesztő alakokat tudott alkotni. ugyanez a nő tanított engem is, én viszont, talán azzal összefüggésben, hogy mindig rendes kislány voltam, a rajzolásról is leszoktam.

      Kedvelés

    • A lányom ovijában szerencsére van ilyen (is, mert hazahozós cuccok is vannak bőven), minden héten más a dekor. Van amit csak a gyerekek csinálnak, van amit az óvónénik. Az öltözőkben vannak nagy parafatáblák, azokon van az aktuális “minikiállítás”.
      Év 2-3 alkalommal családi barkácsolás is van (Húsvét, Karácsony, ilyenek), de ilyenkor is igyekszünk valami értelmeset alkotni, pl ajtódíszt

      Kedvelés

  7. Én mindig mindenkinek minden alkalomra két kézzel alkotott dolgot ajándékozok, de azt általában meg lehet enni 😀 annak mindenki örül. Csatni, Bár emellett szoktam kézműves táborokat tartani, és ott mindenkivel olyasmit csináltatok, amit használni is fog… Ja, és nem joghurtosdobozból. A lányok festményeiből a legjobbak kint vannak a falon, keretben, forgásban. A többi évente egyszer kuka. Mint ahogy az egy szezonon át nem hordott ruhák is…

    Kedvelés

    • Biztos vagyok benne, hogy jó ízlésed van, és nem lövöd le a szülőket a ragsztópisztolyoddal karácsonykor!

      A joghurtospohár (beltartalmi értékek, szénhidrát stb.) meg a valóság egyszerű megismerése. Kata barátnőmmel, aki nem te vagy (de még lehetsz) visszatérő szlogen, hogy angolórát egy buszjegyből is lehet tartani. Életkor, érdeklődés, minden meghatározza, hogy hogyan legyünk anyag és ügyetlenkedés nélkül kreatívak. Csak persze azt nem lehet hazavinni, szülőknek felmutatni, legfeljebb elmesélni.

      Túlságosan a tárgyak, dolgok bűvöletében élünk mindenképpen. Meg is sértődnek egy színházjegy-ajándéktól az idősebbek.

      Kedvelés

      • Jaj, a joghurtospoharat nem a maga rögvalóságában értettem, az nagyon kreatív. Hanem amikor némi piros fotókarton felhasználásával mondjuk Mikulást gyártanak belőle. A joghurt beltartalmát értő olvasással megismerendő tantartalmat üdvözlöm 🙂
        Ma németórát tartottam egy ’98-as Brigitte horoszkópból.
        Anyáméknak minden évben színházjegyek, anyóséknak NatGeo előfizetés az ajándé.

        Kedvelés

    • ahogyan más is mondta, rengeteg felesleges, néha csúnya, olykor a gyerek kreativitását megölő tárgy készül. ezek többnyire nem szükségesek a mindennapokhoz és maga a gyerek is azt látja, hogy csak azért csinált valamit, mert kellett valamit csinálnia.
      ez eléggé csökkentheti az alkotás, az alkotó munka iránti igényét –
      ezzel az erővel felfedezhetett volna valamit a valóságból, vagy létrehozhatott volna valamilyen hasznos tárgyat, vagy ezért nagyszerűek az iskolai kertek, közös ételkészítések és általában, a vagy egyértelműen használható, vagy használat közben elfogyó tárgyak (pl. élelmiszer, gyertya…)
      én is csak a legszebbeket és leghasznosabbakat tartom meg (egy agyag só/borstartót pl. rendszeresen használunk) – a használhatatlan díszek mennek a komposztra, kukába, kályhába.

      Kedvelés

  8. Akkor en is arnyalom kicsit tovabb: minden, szabad akaratbol es romlatlan kreativitasbol szarmazo gyerek- krealmany egy csoda, minel idosebb vagyok, annal inkabb igy gondolom. Naponta racsodalkozom, aki ismet, es latja a fb megosztasaimat vagy olvassa a blogomat, lathatja. De latszik, mi az, ami a “gyerekbol jon”, es mi az, ami “feladat” volt. Viszont a mennyiseggel tenyleg van bajom: mit lehet ennyi alkotassal kezdeni jo lelkiismerettel…? Mert az egy ido utan kidobas titokban valahogy nem jo megoldas… Az okologiai szemlelettel egyetertek, egy kicsit ez is halmozas, cuccgyartas.

    Kedvelés

  9. Ezekkel a tárgyakkal én úgy vagyok, hogy a nevezetes első és a különösen szép alkotások (első nőnapi köszöntő, első irka-firka, első kézműves pillangó, igazán sikeres zsiráf-rajz) bekerülnek a gyerekek emlékdobozába, de már a következő hasonló termékek csak az első portörlésig díszelegnek egy polcon, hűtőn, akárhol, utána mennek a szemétbe.

    Kedvelés

  10. Nem, a titokban kidobás szerintem sem alternatíva. Nálunk az a szokás, hogy rendrakáskor a gyerekekkel közösen szelektálunk. A művek olykor át is alakulnak, minap például az oviból hazakerült rajzok (na jó, firkák) papírhajókká változtak, majd tengeri csata áldozataivá váltak a fürdőkádban. Ez az ötletük konkrétan 14 feledhető műalkotás sorsát döntötte el.

    A másik oldalról: az oviban én is szeretek “kreatívkodni” a gyerekekkel, de igyekszem olyan dolgokat készíteni velük, amit ők maguk használni tudnak (pl.: játékokat, hangszereket, mézeskalácsot :))

    Kedvelés

  11. Ha valami tényleges alkotói folyamat során jött létre, azzal az ember (gyerek) érzelmi kapcsolatba lép, és nem adja ki a kezéből egykönnyen. Világosan emlékszem gyerekkoromból, hogy amit én tökéletes alkotásnak érzékeltem (lehet, hogy felnőttnek csak egy darab papírnak tűnt), azt naponta megnéztem, büszke voltam rá, elraktam (Én! Nem a szüleim!), évente párszor rendet raktam, és amikor előkerült, megint örültem neki, hogy milyen szuper is ez az izé.

    Ha a gyerek hazahoz valami terméket, és gond nélkül lepasszolja neked, az tuti neki sem tetszik, neki sincs vele érzelmi kapcsolata. Az nem alkotás eredménye, hanem barkácsolásé, és tényleg lelkifurdalás nélkül ki lehet dobni. Olyat viszont sosem dobnék ki, amit a gyerek hetek múlva is büszkén pátyolgat és mindenkinek megmutat. Selejtezze ki ő, ha már túlhaladta. Meg olyat sem, ami egyértelműen a zsenialitás jeleit mutatja, és 100 év múlva a gyűjteményes kiállítás első darabja lesz a Louvre-ban. 🙂

    Kedvelés

    • Szerintem ez abszolút értelemben nem igaz: az én majdnem kilenc éves lányom naponta hoz haza mindenféle “alkotást” (lehet, hogy három napig ugyanaz a téma) és azonnal nekem adja. Időnként, mintegy szúrópróba-szerűen ellenőriz, hogy megvan-e még ez vagy az… korrektül számon tartja a legtöbb alkotását.
      Amit együtt csinálunk itthon (festeni szoktunk legtöbbször, meg gyöngyöt fűzni), annak sorsát kifejezetten figyelemmel kíséri, és ő kéri, hogy üljünk le alkotni. Lehet tehát, hogy felnőtt szemmel ezek felesleges dolgok, meg esetenként nem is a legszebbek, mégis úgy gondolom, hogy nagyon fontosak.

      Egyébként, sziasztok, új vagyok, remélem maradhatok 🙂

      Kedvelés

  12. Én alapjában véve gyűjtögető típus vagyok, máig emlékszem a sokkra, amikor anyukám rendet tett a szobámban egyszer, pusztán kedvességből kidobva egy csomó, nekem kedves tárgyat, szerinte értéktelen kacatot (az eset után előzetes kérdezés nélkül nem tette soha többé).
    A nagyobbik fiam örökölte tőlem ezt a hajlamot. Mindenhonnét mindenféle holmit hazahurcol, és leggyakrabban kötődik is hozzájuk: megmondja minden egyes apróságról, hoyg hol szerezte, vagy ajándékról, hogy kitől és milyen alkalommal kapta. Örömmel kézműveskedik is, és szeretettel hoz haza nekem mindenféléket. (Mondjuk hozzá kell tenni, hogy igazán rémes, technokolszagú erőltetett dolog még nem érkezett, waldorf-iskolában viszonylag igényesek az alapanyagok is). Egyébként itthon, saját kútfőből és elhatározásból is alkotnak rengeteg mindent, ami aztán hozzáadódik az így is zsúfolt szoba berendezéséhez.
    így sok mindent őrizgetünk sokáig.
    Ami elromlik, összegyűrődik, vagy a szobájukban a padlón/szekrényen/ágy alatt hányódik napokig/hetekig, tehát láthatóan nem fontos, azt viszont szemrebbenés nélkül kihajítom. Halálom az apró részekből álló holmik (vasalható gyöngyök!), amik biztosan a szoba különböző részeiben lapulnak meg orvul, és mezítláb járáskor bukkannak elő. Szintén sikítófrászt kapok a papírfecniktől és hajtogatott valaha volt origami állatoktól-növényektől-papírrepülőktől-egyéb járművektől (és a sort folytathatnám), amik imádják magukhoz ragasztani a pormacskákat.
    Ettől függetlenül még így is túl sok körülöttünk a tárgy, de engem személy szerint nem zavar.

    Kedvelés

  13. Én annyira szaranya vagyok,hogy ezt kompenzálandó mindet (kezlenyomatok, karton szivecskek, szeretlek edesanyam…) egy pompás – az évek soràn egyre nagyobb méretű – dobozban tartom. Néha nézegetem. Azon még sosem gondolkodtam, hogy tetszenek-e. Ahogy azon sem szoktam, hogy a gyermekeim tetszenek-e. Ez így ebben a formaban bennem fel sem merült.

    Kedvelés

  14. Az óvodában (és kisiskolás korban) a kézműveskedés nemcsak kellemes időtöltés, hobbi, hanem az életkornak megfelelő készségfejlesztés – a finommotoros mozgást, eszközhasználatot, koncentrációt stb. fejleszti, többek között ahhoz kell, hogy később a gyerekek meg tudjanak tanulni írni pl. (Feltéve, ha az intézménynek van pedagógiai programja.)
    A pedagógus (és az intézmény) ízléstelenségét pedig az első látogatáskor fel lehet mérni: az intézmény falaira kitett alkotásokból le lehet szűrni a következtetést, hogy mivel fogja a gyerek tölteni az idejét évekig, valamint, hogy kire is bízzuk rá, hogy sokkal több időt töltsön el vele, mint velünk. Szóval ez a szülők döntése, panaszra semmi (vagy kevés) az ok.

    Kedvelés

    • Hozzánk épp egy új napközis jött, pályakezdő, aki egyszer csak belelendült a kézműveskedésbe. Nagyon kedves pedagógus, de ott volt a körítés, hogy ez de remek, de jó, örüljünk neki, micsoda kreativitás. Írni tudó másodikosokról beszélünk, külön foglalkoztatás, nem része a programnak, lelkesedés. A legjobb, amikor egy csomó anyag, eszköz kell, és mi fizetjük, és nincs apelláta.

      Kedvelés

      • pályakezdő tanító felfedezi, hogy kiélheti a foglalkozásokon az elfojtott kreativitását, és ezt szakkörnek álcázza 🙂
        mamacash: az a baj, hogy ugyanazt a cuccot kell csinálniuk a gyerekeknek, akár van a családban már tizenöt gyöngyegér, akár nincs. A “Csináljunk anyák napi meglepetést! Ennek a szép színes origamivirágnak biztos mindegyikőtök anyukája örülni fog!” – kézműveskedésnek az a baja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik gyerek anyukája örül az origamivirágnak. De muszáj azt csinálni, akkor is, ha a gyerek tudja, hogy anyu egy gyöngyegérnek (gyöngyzsiráfnak? gyöngypingvinnek? kinek-kinek állatfétise szerint) örülne jobban…

        Kedvelés

  15. Ha már alibi-tevékenységről beszélünk, az írás-, matekfeladatok és a többi feladat is áltevékenység, mert semmi gyakorlati problémát nem oldanak meg vele és semmi gyakorlati haszna nincs.A kézműveskedés tökéletesen beleillik a sorba, főleg, hogy a gyerekek még élvezik is. Egyfajta álmodozás, fantáziajáték.

    Kedvelés

    • Ilyesmit azok mondanak, akiknek nem ment jól a suli, vagy nagyon rossz suli volt. Vagy tényleg nem értem, mire írja ezt.

      Én az általános iskolában, ami cseppet sem volt remek, tanultam meg szépen kézzel írni, a helyesírást, fogalmazást, Adyt; egy kicsit oroszul, ma is emlékszem rá; a szilvafa részeit, a periódusos rendszert, a tudományok legeslegalapját, a muhi csata és a Dózsa-parasztfelkelés dátumát.

      Tény, hogy nem vagyok karosszérialakatos, de mindennek a mai napig nagy hasznát veszem.

      A középiskolám meg egészen remek volt: kicsi, meghitt, személyes, az indulás lendületével, minőségtudattal, etalon-tanárokkal (három), önállóságra, kreativitásra, a dolgok módját megadni tudásra nevelő, feledhetetlen, megtartó évek voltak.

      Kedvelés

      • a hozzászólás inkább arra akart szerintem rávilágítani, hogy az iskolában hangsúlyosabb az elmélet és kevesebb az olyan ismeretek elsajátítása, ami a gyakorlati életben hasznos (és a gyakorlati probléma/karosszérialakatosság, mint általános/specifikus értelmezhető, tehát nem bír relevanciával és hibás következtetésre jutunk, ha e kettőt összevetjük).

        ilyenformán a kézzel készített remekek egyfajta gyakorlati ismeretet kéne, hogy jelentsenek, de pont, mert hasztalan dolgok, ezért fennállhat a hozzászólásban jelzett probléma: hogy ugyanis nincs semmi értelme.

        ebből az aspektusból tényleg nincs értelme (se ennek, se annak)

        Kedvelés

  16. Annak a híve lennék, hogy “kézműveskedés” gyanánt pl. tanuljanak meg egyszerű ételeket megfőzni, kenyeret sütni – látni fogják, hogy nem nagy truváj. Gombot felvarrni, szakadást megvarrni. Virágot átültetni. Mosogatni. Takarítani. (Fiúk is.) Ha ez megvan, nagy öröm érheti az embert, ha nemezel egy karkötőt, vagy csinál egy gyöngyegeret.
    De én pl, elmennék tíz gyerekkel a madaras vagy akármilyenes tesóba, és zsebszámológéppel körbejárnék, hogy a család egy heti kajája mibe kerül. Vagy mi mást lehetne venni, ha a csipsz meg a kaóla már nem fér bele a büdzsébe. Vannak még ilyen teljesen extrém ötleteim 🙂

    Kedvelés

  17. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  18. Engem még csak vagy 2 hónapja “ajándékoz” meg a gyerek heti rendszerességgel a fent említett csodákkal. Korábban azt gondoltam magamról, hogy gyűjtögető típus leszek, de azt kell mondjam, ide teszem, oda teszem, utoljára jól beteszem a kukába; tudom, hogy az éppen kétévesem nem sok mindent dolgozott rajta. Két héttel ezelőtt viszont azzal jött haza, hogy meglepetés verset tanultak (egy süniről szól, négysoros). Nagyon büszke volt, hogy el tudta mondani, nagyon büszke voltam rá, hogy megtanulta a nagyobbakkal, azóta napi rendszerességgel meg kell hallgatnunk, lelkesedése nem csappan. Mondtam is a gondozónőnek, hogy ez volt eddig a legszebb ajándék, sok ilyet szeretnék még.

    Kedvelés

  19. A kézműves foglalkozás haszna leginkább nem az elkészített tárgyakban rejlik, hanem a mozgáskoordináció fejlesztésében, a jobb agyféltekés gondolkodás serkentésében, amire szükség van.
    Vannak kutatások arra vonatkozóan, hogy az emelt óraszámban tanult “kézműveskedés” pozitív hatással van az egyéb tantárgyakban elért eredményekre is (pl. matek).
    A legjobb, amikor kézműveskedés közben beszélgetnek a gyerekek mindenféléről, akár irányítva, akár spontán, ilyenkor a két agyfélteke együtt dolgozik, ami meglehetősen ritka. És mindegy mennyire lesz szép az “alkotás”.

    Kedvelés

  20. Mint, amit a napközis tanítónénik kitalálnak? Vagy mi a spontánabb,szebb, hasznosabb?
    Engem ez igazából nem zavar. Sokszor kifejezetten tetszenek az ötletek, ahogy a semmiből hogy csinálnak mégis valamit 🙂 Persze, jobb lenne ha nem WC papír gurigából gyártanák a fát. De ehhez sokkal komolyabb anyagi háttér kellene az iskoláknak, ami nincs. Azt hiszem ez lényegesen nagyobb probléma, mint az, hogy nem túl szép alkotásokat hoz haza a gyerek, ami egy idő után a kukában landol 🙂
    Ma a gyerek gyártott egy papagájt és egy malacot – sokszögeket, ill. szabályos formákat – kör, félkör vágtak ki/kaptak színes lapokból, és ebből csinálhatott mindenki, amit akart. Ő ezt választotta.

    Kedvelés

  21. És ennek soha nem lesz vége. Mármint az álkreatívkodásnak. Egy 78 éves mama gondozója vagyok, és pont ma csináltunk sógyurmából fenyődíszeket. Nagyon élveztem 😀
    A család pedig aggathatja a fenyőre a rusnyaságokat 🙂

    Kedvelés

  22. Istenem, ez annyira jó, féltem, hogy bántani fogja óvónéninek tanuló lelkivilágomat, de akkorát hahotáztam rajta, egyszerűen fantasztikus is.
    És persze, komolyra fordítva a szót, végtelenül tragikus…
    De akkor is, annyira vicces! 😀

    Köszönöm neked!!!

    Kedvelés

  23. Én a hatvanas években voltam gyerek, akkor az Ezermester c. hetilap, ami nekünk is járt, csupa ilyen bénaságokkal volt teli, mint lámpaernyő tejfölöspohárból.
    Nekem már kisgyerekként sem tetszettek ezek (talán mert anyám lenézte?), viszont az ötleteket tudtam értékelni. Mostanság meg itt a tetőre szerelhető napelem sörösdobozból.
    Szerintem mondjuk lefőképpen a tejfölöspohár meg a sörösdoboz nem kéne, és akkor nem lenne mit hasznosítani. Ehhez képest csomagolástechnikai mérnököket is képeznek, nagy sikerrel a lányok körében 🙂

    Kedvelés

  24. Tudom, hogy a bejegyzés nem erről szól, és egy hülye, több évtizedes, kollektív, le nem győzött frusztra eredménye, hogy megkérdem, de mire gondoltál az erdélyi szegény sorú diák kifejezés alatt?

    Kedvelés

  25. Magyarázkodom: az erdélyi és a szegény sorú jelzők egy kifejezésben való használata olyan érzést kelt bennem, mintha a kettő között ok – okozati összefüggés lenne. Gondolom, Magyarországon is számtalan szerveződés van hasonló helyzetben lévő fiatalok számára, miért pont erdélyinek írjon levelet kézműves foglalkozás helyett?

    Kedvelés

    • Értem, és mentegetőzöm. Azért, mert hozzánk ez jut el, hogy van egy csomó tehetséges magyar diák, akinek sokkal nehezebb, és aki nem jut megfelelő és magyar nyelvű oktatáshoz, és segítsük őket, erősítsük a határon túli kapcsolatokat, alapítványok vannak erre. Nekünk Erdély, Székelyföld, Gyimes egzotikum.

      Kedvelés

      • Egyébként érdekes ez nyelvileg is. Vannak megkülönböztető jelzők: sárga virág: “az a virág, ami sárga, de vannak más virágok is” és vannak definitívek: kegyetlen háború “a háború kegyetlen”.

        Kedvelés

      • Hehe, pont ezért kérdeztem rá az ok-okozati összefüggésre. Azon gondolkodtam, hogy egyszerű felsorolás, van egy diák, aki egy időben szegény sorú és erdélyi is, vagy azért szegény sorú, mert erdélyi? Hova fokozzam :)?

        Kedvelés

  26. Pont a te blogod hozta ki belőlem, hogy kezdjek gondolkodni az egyenlőtlenségnek ezen a formáján is. Gondolom, nyilvánvaló, hogy erdélyi magyar vagyok (újabb fogalmi frusztra: belülről nézve az erdélyi egy örökséget, egy kultúrát, egy gondolkodásmódot, nyelvhasználatot, munkamorált, köztereket stb.-t jelent, aminek szerves részei a románok is, kintről az erdélyi egy etnikai meghatározás) :), és ez egy fölöttébb terhes identitástudat, aminek nincsenek tiszta határai. Emiatt folyamatosan hibás, vagy zavaros kommunikációt folytatunk mind a románok, mind a magyarországiak (újabb fogalmi kérdés: mivel mindannyian magyarok vagyunk, állandóan tisztázni kell, hogy honnan származik az akiről épp beszélsz) felé, aminek eredményeképpen mindenhonnan atyáskodó válaszokat kapunk. A románok részéről agresszív attitűdöt, megspékelve egy falcs tisztelettel (elismerjük a magyarokat, civilizáltak, tisztességesek, és lám, mennyi jogot biztosítunk nekik, hát hogy nem hálásak), ami kissé torzan bár, de pont arra a jelenségre emlékeztet, amit sok férfi művel a nőkkel: én szeretem a nőket, nagy N-el, csodálatos teremtmények, cöcöcöcö, közben kikaccsint rád. Magyarországról pedig a sajnálkozás jön, hogy ezek a szegény, másod vonalbeli magyarok, akiknek az ügyeit fel kell vállaljuk, de tisztes távolságtartással (konferencián mondja az olasz fickó, a magyar nők olyan tüzesek az ágyban, mutassam már be egynek, én beszélem a nyelvet. Mondom, én is magyar vagyok. Ja, hát de te Romániából vagy, ő neki egy igazi magyar nő kell.) Itt szintén látom a férfi-nő analógiát, amikor nőszervezetek harcos tagjává avanzsál a Férfi, aki szembeszáll nem-társaival és kiáll a nők jogaiért, kicsit lesajnálva őket közben. Mondom mindezt úgy, hogy engem nem is zavar a sajnálat, nem is szoktam kikérni magamnak, sok helyzet van az életemben személyes és társadalmi síkon egyaránt, amikor nyugodtan lehet sajnálni engem, de azt elvárom, hogy egyenlő félként legyek kezelve.
    Közben meg elnézést is kérek, mert nem akarom ilyen nemzeti identitástudat irányába terelni a beszélgetést, ez egy kimeríthetetlen téma és fruszráció azok számára, akik ebbe beleszülettek, kitörülhetetlenül beleég az agyunkba, állandó készenléti állapotban tart (harc és védekezés váltogatják egymás), és annyi, de annyi alkotó energiát emészt fel, hogy nem csoda, hogy ilyen lassan fejlődünk :).

    Kedvelés

    • Nagyon köszönöm, fontos, amit írsz, nem baj, hogy elvisszük a beszélgetést. Igen, ezek a párhuzamok valósak. Erről a konferenciás pasiról csúnyán lemaradtál. 😀 Te csak beszéled a nyelvet…

      Én onnan tudom, ki erdélyi, hogy határozószóként használják azt, hogy “régebb” (mi raggal), meg névelővel: “a tegnap”

      Kedvelés

      • Jaj, ezek a nyelvi különbözőségek, ezek egy könyvet megtöltenének és akkor még csak a legismertebbeket mutatnánk be. Igyekszem “átvenni” (megtanulni) azokat a kifejezéseket, amelyek helyesek, de pl. “a tegnap”-ról nem tudtam, vagy nem tűnt fel 🙂
        A konferenciás fickó végül az igazi magyar nőkről is lemaradt, mert egynek sem kellett, és egy rongyosra nézgetett fekete-fehér fénykép apropóján aztán az is kiderült, hogy valamikor viszonya volt egy magyar cigány lánnyal, aki mély nyomokat hagyott benne, onnan ez az általános megítélése a magyar nőknek.

        Kedvelés

      • Jaj, ez nem helyesség-nem helyesség kérdés, felőletek nézve én nem vagyok helyes! Nálatok ez a köznyelvi norma, ez tájanként, regiszterenként változó.

        Kedvelés

      • Erre a “magyar nőt akarok”-ra az jutott eszembe, hogy márkafüggő a faszi eléggé. Ez olyan, mint mikor első srácom kitalálta, hogy én biztos zsidó vagyok (wtf, ráadásul nem is, de ha meg igen akkor is mitakarsz haggyámá) és nagyon büszke volt magára, hogy zsidó csaja van. Halmazati wtf.

        Kedvelés

    • Ha már off, legyen kövér:) Egyszer írtam egy dalszöveget ilyesmi témában, és abban volt, hogy:

      előállt a helyzet:
      a világ egyik fele
      a másik helyett dolgozik,
      de tele van már vele
      térdig a bakancsa,
      hogy a neve megjegyzése
      olyan leküzdhetetlen, áthidalhatatlan feladat,
      amin a művelt Nyugat
      első körben megakad…

      És az a helyzet is előállt,
      hogy világ egyik fele
      azért van, hogy a másik fél
      jót tegyen vele,
      ami nagyon szép ugyan,
      és egyszer-kétszer nagyszerű, de
      hosszú távon beleragadva
      a boldogság nem egyértelmű…
      minimum kétértelmű,
      de inkább: két út között megrekedve
      sehova se tart ez így,
      az egyik fél vég nélkül ad,
      a másik mindig tartozik

      (Amúgy eléggé utálok saját szöveget beírni bárhova is, mert kb narcinak érzem magam tőle, olyannak, aki a saját szövegeit verselemzi és elragadtatva képes magáról beszélni. Csak akkor mi legyen ezekkel a szövegekkel.)

      Kedvelés

  27. Visszajelzés: miket ír ez | csak az olvassa

  28. Visszajelzés: drága gyermekeim! | csak az olvassa

  29. Visszajelzés: finom, nőies hobbik | csak az olvassa

  30. Sziasztok!
    Most a női hobby posztról navigáltam ide, ha már itt vagyok, hozzászólok. Furcsa ezt a két dolgot együtt látni: a nők hiánypótló giccsgyártását, annak felmagasztalását meg a “kézműveskedést”. Ja, hogy van összefüggés!
    Én mondjuk pont annak örülnék, ha több tárgyat készítene a fiam a suliban, mert konkrétan semmit nem csinálnak sem rajzórán, sem technikán. Félévente két hajtogatás, hogy lehessen mit kitenni a terem falára, kis üvegdíszítés az ablakon, a kirakatba, és 5 oldal a vázlatfüzetben szeptember óta. Holott kértek pasztellkrétát, olajkrétát, gyurmát, temperát. Pl. a gyurma az ujjakat is erősíti, az íráshoz meg jó. A különböző anyagokkal való maszatolás, pl. közösségileg kezekből fa-poszter meg még poén is lehetne, ha már úgyis kértek festőpólót, amit szerintem egyszer sem vettek még fel.
    Viszont kitalálta az iskola, hogy rámegy a táblás játékokra. Nem tudom, ez miért olyan nagy szám, de egy MindLab nevű program keretében nagyon sok színvonalas logikai játékot játszanak napköziben, ezért legalább piros pont. Jobb, mintha hozná a giccseket, amik kifejezetten torzítanák az ízlését. A férjem itthon népi faragásmintákat pauszoztat vele, majd ki is faragják. Annak van értelme.

    Kedvelés

  31. Jaj, ez a bejegyzés de igaz. Én nem szülői, hanem a gyerek oldaláról tudom perpillanat nézni az egészet, és két dolog jutott eszembe:
    1. A gyerekek általában jóval hamarabb elfelejtik, amiket készítettek, mint a szülők, és az a tapasztalatom, hogy egy-két érzékenyebb lelkű kivételével nem zavarja őket a kidobálás (nyilván nem egy nap után fogom kidobni a hazahozott holmit). Én egészen meglepődtem azon, hogy a szüleim egy csomó rajzot megőriztek tőlem, pedig az aztán tényleg saját kezdeményezés volt, nem a tanító néni csináltatta.
    2. Amit ma technikaóra / ovis foglalkoztatás címén csinálnak, nyolcvan százalékban időpocsékolás, és nem csak a szülők, de a gyerekek is utálják. Ahelyett, hogy mondjuk megtanultunk volna gombot varrni, biztonságosan főzni (fiúk is!), vigyázni a környezetre, tutajt építettünk faágakból, meg kis csónakot csináltunk lombfűrésszel. Gyűlöltem, és nem voltam vele egyedül. (A tanárainkon is látszott, mindkettejükön, hogy a könyökükön jön ki az egész.) És semmi egyediség, semmi önálló kezdeményezés, csak a ragasztó, a madzag meg az izzadó tenyér. Az ilyen lélekölő “művészi” foglalkoztatás príma előszobája a “kreatív” hobbiknak, amikor elő van neked rajzolva/készítve/ragasztva a minta, neked meg mit tudom én, ki kell színezni, és máris készen van az új gyertyatartóvédő kézimunka. Halál.

    Kedvelés

  32. Règi bejegyzès, de hozzàszolnék..
    Szivem, gyomrom osszeszorult ezen poszt olvasàsakor. Rajztanàrként mindig is a kézmuveskedèsben làttam a jovomet, mert tapasztalatom szerint a gyerekek is szeretik, én is szeretem, idonként még pénzt is tudtam vele keresni. Mondjuk én mindig is inkàbb szakkorben gondolkodtam, pàr gyerekkel, akik azért jonnek, mert akarnak, és orommel alkotnak. Es alapvetoen én is azokat az alkotàsokat preferàltam volna, ahol nincs minden elore rajzolva, gyàrtva, és nem nekem kell a szemeket ràrajzolni, de aztàn kiderult, hogy szorit az ido, a gyerekek nem egyformàn ugyesek, de mindenkinek egyformàn “elkèszitett” tàrggyal kell a terembol kilèpnie, mert van àm olyan szulo is, aki meg attol akad ki, hogy a gyereke ma sem hozott haza semmi kreativat.
    Az ovononek a kreativkodàs nem csak szemèlyes hobbi, benne is van a pedagogiai programban, mint ahogy pàran emlitettèk màr elottem. A rajzai pedig a mèg irni nem tudo gyereknek a legmèlyebb kommunikàcio, benne van a kis lelkivilàga, oromei, bànatai, vilàgnézete. A “csunya” rajzokban is. Nem azt mondom, hogy mindet meg kell orizni, de semmikèpp sem aszerint kéne szelektàlni, hogy a szulonek esztètikailag tetszik-e. Van olyan szakma is, hogy gyerekrajz-elemzès, a grafologiàval rokon, mondjuk van, aki megkèrdojelezi a megfejtèseit, tehàt nem teljesen tudomànyos, de rèsze a pszichologiànak. Egyre kevèsbè irigylem a hazai ovonoket. (Itt Franciaorszàgban az ovoda gyakorlatilag iskola elokèszito, szoros tantervvel) Mert ugye van olyan szulo (ezek szerint tobb is, mint gondoltam, ezt szomoruan, de tudomàsul kell vennem), akinek felesleges tevèkenysèg az ilyen kézimunka, meg van olyan is, aki szerint a gyereknek haza kell hozni tàrgyakat az ovibol, kulonben olyan, mintha semmit sem csinàltak volna. Meg olyan szulo is van, aki nem mossa meg a gyerek hajàt, és a kézmosàst is az oviban kell a gyereknek megtanitani. Meg olyan gyerek is van, aki otthon nem eszik semmit. Az ovononek pedig elvileg a gyerek érdekeit kéne nézni, valojàban pedig folyton a szuloknek kell megfelelnie, ràadàsul olyan szuloknek is, akik làthatoan élbol lenèzik ezt a szakmàt joghurtdobozos-kiskutyàstul. Ha valaki reklàmokat vetitene ovisoknak a manipulàcio leleplezèse miatt, jo nèhàny szulo felhàborodottan kérné szàmon a pedagogust.
    Most pedig én leszek egy kicsit beszolos, ha ennyi nagyszeru otlet felmerul 10 perc alatt, érdemes lenne alternativ ovit nyitni, ezek szerint lenne rà kereslet is. De amig nem ismerjuk ugy igazàn belulrol ennek a munkànak a feltételeit, nehézségeit, korlàtozottsàgàt, addig nem igazàn szèp dolog igy belerugni màsok munkàjàba, mikozben az ovopedagogus, -ha jol tudom-, papiron is a legrosszabbul fizetett diplomàs munkaero Magyarorszàgon.

    Kedvelés

  33. Visszajelzés: kétszáz forintért túrtam | csak az olvassa

  34. Sokat ügyesedik, mire körbetekeri. És ráadásul szereti is. Büszke rá. Azért viszi haza. Hogy lásd: alkotott. Ez bennünk az isteni rész: az alkotás. Teremteni. És miért tejfölösdobozt? Mert a pedagógusnak semmiből kell valamit csinálni. Ha lenne pénz, megvenné a normális alapanyagot, és szép lenne az erdmény.A gyerek persze hogy élvezi.Megnézném én, melyik gyerek lenne hajlandó beszélgetni buszjegyről vagy falevélről egy órán át!! Egész délelőtt azt csinálta minden órán.

    Kedvelés

  35. igazatok van, gyógyít, öröm, meg minden, de az is igaz, hogy a kézműveskedésen kívül néha lehetne mást is csinálni. én pl. világéletemben ügyetlen gyerek voltam, tisztára kudarc volt az egész pályafutásom, ami a bipesöblítős-nyuszifüles gémkapocstartókat (aki még emlékszik), vagy a makramé,t meg a szárazvirág-kompozíciót (ált. isk., rajszakkör) illeti. és totál rosszul éreztem magam, mert a többié mind szebb volt, és anyám is szorgosan dobálta ki a műveimet, melankolikus karakteremnél fogva ezt természetesnek is vettem, sőt, magam voltam az első, aki megcélozta a kukát, hogy elkerüljem, ő ne emlékezzen rá, mi ez és honnan jött. na de miért nem volt napköziben, akárhol, soha meseírás, zongorázás, valami nyelvi cucc, amiben én jó voltam? mert ilyen nem volt. remélem, már van, lehet, ezek az én emlékeim, gyerekem meg még nincs, de számtalan baráti család gyerekeit látom felnőni közelről, és mintha pont azt látnám, hogy ők is csak folyton barkácsolnak! akinek meg nem megy, az szorong kicsit, jobb esetben le sem szarja, de mi ez a nagy manualitási térfoglalás, kérem???

    Kedvelés

    • Régen ez volt a napközi: 1 nap játéktanulás, ének, 1 kirándulás, 1sport 1 irodalom, 1 kézműves. Kötelező volt biztos nálatok is, csak nek emléxel. Programban volt, kötelező.Ma : Levegő, leckét írsz, hazamégy. Mióta bejött a napi tesi: pngpong vagy tánc.

      Kedvelés

  36. azt mondod, volt egy irodalmi nap?? hát, télleg nem emlékszem:) csak arra, hogy én folyton olvastam, és mindenki furcsálkodott a könyveimen:) és rettegtem az öblítőfejű nyúltól.
    ez vmi tanterv volt?

    Kedvelés

    • ..hát én mint képesítés nélküli napközis 18 évesen(mert akkor rengeteg volt a gyerek, volt délután tanuló osztály is, akinek nem jutott terem.) kaptam egy mentort, aki íratott velem munkatervet, meg is csináltam, terveztem egész évrenaponta mást, hetente újat és tartottam is. Mentünk lovagolni, Margit szigetre, dobozvár, népijáték, ebihal, minden volt.Ő meg ellenőrzött. Ő is tartott. A több 6 lány is. Enyém volt az f-g osztály összevont napközi. 🙂 Képzelheted! 18 évesen 32 gyerekkel. De volt aki megkérte otthon, ne kelljen hazamennie fél négykor, hadd maradjon ott a foglalkozáson! Lehet Téged hazavittek. Év végén kaptam egy szép jutalomkönyvet, ma is használom.

      Kedvelés

      • jó, nem ér, ez isteni:)) én vidéki napejben voltam, ’80-as évek, sztem nálunk nem hallottak ilyesmiről, nálad biztos imádtam volna lenni:)

        Kedvelés

  37. Nem, a kreatívkodás nem hazudik.
    Való igaz, a tanító néni megmondja, most ezt így kell, azt meg úgy csináld, stb.
    Meg vinni kell krumplit, tejfölös poharat, stb.

    DE: ezzel megismerik a gyerekek a különböző anyagokat, megtudják, melyiket lehet ollóval, melyiket késsel, pengével, stb. vágni, formázni.
    Megtanulnak egy csomó technikát, munkamódszert.
    Mi lesz az eredmény, ha tépem? Milyen, ha vágom, karcolom? Mivel lehet összeerősíteni? Milyen ragasztó kel hozzá?
    Rájönnek, hogy valamiből lehet egészen másvalamit készíteni. Nem minden úgy terem a boltban.

    Amit pedig a szülőknek ajándékba készítenek, abban többnyire benne van a szívük is (remélhetőleg), és megtanulják, a szeretet a legnagyobb ajándék, ami csak adható. Nem kell pénz a kifejezéséhez, elég csak gondolkozni, kitalálni és megvalósítani. Ez sokkal jobb, mint megvenni valami drága lomot. Igaz, az sk ajándék is csak lom végeredményben. De az érzelmi tartalma sokkal több.

    Természetesen lehet, hogy valaki ezt nem értékeli, mert úgy gondolja, egy tárgynak a minőségi dizájnt kell képviselnie a környezetében. Nincsen ezzel semmi baj, nem vagyunk egyformák.
    De azt sem kellene elfelejteni, hogy nem mindenki kiemelkedő intellektusú (akkor nem is lenne KIEMELKEDŐ senki 😛 ), és ezért nem bizonyos, hogy a magas kultúra megfelelő időtöltés számára.

    Ami a példaként felsorolt időtöltési lehetőségeket illeti: azokat nem a kreatívkodás HELYETT, hanem MELLETTE kellene űzni.

    Nekem sokkal többet ért az a bekeretezett fotómontázs, amit a fiam karácsonyra készített (egyébként igen, designer), mint az a számítógép, amit szintén karácsonyra kaptam tőle (és amin most írok), hogy ne már mindig az ő “levetett” gépeit használjam.

    Ahhoz, hogy eljussunk ehhez a kreatív ajándékig, bizony a kissé maszatos ragasztott mozaikokon, girbegurba öltéssel megvarrt tűpárnákon keresztül vezetett az út.

    A másik: nemrég volt az egyik barátnőm lányának a 25. születésnapja. Az anyja gyönyörű és személyre szabott ajándékot talált ki neki: a kisgyerekkori (4-5 éves) rajzaiból kettőt egy ilyen kreatívkodóval megvarratott. Konkrétan egy bohócot és egy tehénkét, teljesen olyanra, amilyenre a kislány 20 évvel ezelőtt megrajzolta. Látni kellett volna azt a boldogságot, sugárzott a fiatal lány. Szerintem semmiféle dizájner dolognak, ékszernek, bármi, nem örült volna annyira.
    Ja, és mindketten kiemelkedő intellektusúak.

    Kedvelés

    • Vica, az nem magas intellektus, hogy egy tárgy, egy ajándék nem hányás. Nem atomfizikusok élnek mondjuk Fertőmeggyes (Mörbisch) osztrák házacskáiban sem, és nem magazinba valók mind a porták, kapuk, épületek, mégse nézel döbbenten, vagy röhögsz sikítva, mint ennek a blognak a láttán:
      http://geccodejoakecod.tumblr.com
      Úgyhogy ez csak minimális ízlés, figyelem, európaiság kérdése.
      A bloggazda megpróbálta a külföldi hirdetéseket is levadászni, de nem talált igazán elkeserítőt.

      Kedvelés

      • Ezek tényleg nagyon gázos képek 🙂

        De itt most nem is ezekről az ízlésficamokról beszélünk (még akkor sem, ha netán jelentős részüket sk követték el), hanem a gyerekek (és esetenként a felnőttek) kreatív tevékenységéről.

        A magas intellektus azért került a kommentbe, mert valahogy úgy érzem – elnézést kérek, ha tévedek -, hogy a minőségre való törekvés olykor az empátia rovására megy. Számtalanszor leírtad, neked a minőség milyen fontos, és hát az is nyilvánvaló, rendkívül intelligens vagy. Számtalanszor megemlítetted, milyen okos a nagyfiad (és tényleg az, ha az ő korában annyira szeret olvasni, az itt-ott megírt reagálásaiból is látszik), most pedig, hogy milyen lesajnálóan állt hozzá a saját gyártmányához.

        Nekem a kettő egyszerűen összekapcsolódott a fejemben, nem tudom jól megfogalmazni, megindokolni, hogy miért, de megtanultam az ilyen ráérzéseimet elfogadni, mert túl sokszor bebizonyosodnak.

        Amiket felsoroltál, mint lehetséges alternatívákat, azok többsége intellektuális kihívás, és mint ilyen, nem mindenki számára elérhető, mint ahogy a kézműves tevékenység sem. És nekem nagyon nem tetszik az az elfogadott felfogás, amely a – nevezzük ennek, a hivatalos megnevezése nem jut eszembe – a technikai intelligenciát alacsonyabb rendűnek értékeli, mint a szellemi kvalitásokat. Nem mellesleg ennek “élvezzük” most a negatív következményeit, amikor nem létezik, hogy találjál egy JÓ cipészt, varrónőt, asztalost, egyáltalán, mesterembert.

        Akkor is volt egy kis rosszérzésem, amikor a kreatív blogokra vonatkozó kritikát fogalmaztál meg, de nem szóltam (legalábbis úgy emlékszem, nem kommenteltem túl bőszen), mert nagyon sok igazság van a posztban, bár én nem fogalmaznék annyira élesen, mert ismerek pár kreatív személyt, és tudom, van, akinek valóban egyfajta lelki klinika a kézművesség, másnak kikapcsolódás, önmaga megvalósítása, pihenő, és ezt nem szabadna semmilyen módon lesajnálni, kritizálni. Akkor sem, ha sokan valóban rémséges dolgokat állítanak elő.

        A jelenséget természetesen lehet és kell is vizsgálni. De akik valódi tehetség és kézügyesség nélkül művelik ezeket, nekik valószínűleg különböző okokból nincs is lehetőségük másféle sikerélményre.

        Egyébként számomra sokkal fontosabb a tárgyak érzelmi tartalma, mint akár a művészi volta, akár pénzbeli értéke. Még akkor is, ha lom, ha giccs, nem dobom ki, mert mondjuk a nagymamám másolta a festményt egy elismert festő képéről, vagy varrta meg gobelinnek (miközben boltban akkor se vennék gobelint, ha pénzt adnának melléje…). Nem dobom ki a barátnőm által a Vezúvtól hozott tufateknőst, a baráti társaság totemállatának tekintett plüssöket, ugyanezt szalmából hajtogatva, gyöngyből megfűzve, a hordhatatlan gyöngykarkötőt, stb. Mert tudom, a szeretetüket fejezik ki vele. Ki vannak téve egy (most már kettő 🙂 ) polcra, ennyi. Miközben jómagam a kifejezetten minimalista stílusú lakberendezést pártolom, nekem bőven elég, ha minden falat könyvek borítanak, elég dísz az 🙂 Bele kell ilyesminek is férnie szerintem egy otthonba.

        Kedvelés

      • “A bloggazda megpróbálta a külföldi hirdetéseket is levadászni, de nem talált igazán elkeserítőt.”
        Akkor francia hirdetéseket nem nagyon nézett.
        Íme csak egy példa, 1000 eurós (itteni minimálbér) havi díjért egy lakás Párizs nem is túl jó negyedében. http://www.pap.fr/annonce/locations-appartement-paris-20e-g37787-r197510682 És tudni kell azt, hogy itt a lakás-kereslet jóval nagyobb, mint a kínálat, az ilyen lakásért is letapossák egymást a bérlők. A tulajdonosok pedig nagyon durva és rasszista módon válogatnak a leendő bérlők között, gyanús akcentussal már telefonálni sem érdemes, mert a lakás azonnal “elkelt” lesz.
        Vica57 egész jól megfogalmazta, hogy mi az ami engem is zavart ebben a posztban, meg a másik kézművesben. Szerintem is túl szigorúan ítéled meg az általad nem szépnek és értékesnek tartott tárgyak iránti ragaszkodást, illetve azok készítőit. Nyilván lehet a kézműveskedés pótcselekvés, mint ahogy nagyon sok minden az evéstől a szexen át a blogolvasásig, de nem feltétlenül vét a az emberiség ellen az, aki amatőr kézműveskedik. Gyereknél pedig még megbocsájthatóbb, mint felnőttnél, főleg mert a fejlődés része. És semmi gond nincs azzal, hogy x év múlva a gyerek röhögve mutatja az anyjának, miket is alkotott anno. Az eredeti kérdés persze az, hogy kell-e ennyi, (vagy akármennyi) kézműveskedés az oviban, iskolában? Ha más helyett van, akkor nem jó, ebben igazad van. De ha kiegészítőként, akkor szerintem igenis jó.
        Én a korai rajzaimon szörnyülködtem el, amikor megtaláltam őket. Néhány prototípust elraktam azért, hogy lássam honnan hova jutottam el, a többit kidobáltam. Nálunk anyukám reakciója pont ellentétes volt, megdöbbent, hogy ki akarom dobni az alkotásaimat, és néhányat kiválogatott belőle, hogy az neki kell. Olyan is volt, amit aztán bekeretezett és kirakott a falra, azóta is ott van. 🙂

        Kedvelés

  38. Sziasztok!
    Gyerekklubban dolgoztam pár hónapig, egy hotelben. Nem volt olyan nagyon alaposan megszervezett pedagógiai program, a gyerekek kikapcsolódni jöttek ide, rajzolni, barkácsolni, focizni, társasozni, főleg hétvégén.

    Nálam is volt mindenféle kivágjuk-összeragasztjuk-de-szép-lesz program. Újra és újra meglepett és nagyon jó volt látni, hogy a gyerekek milyen ötletesek. Volt pl. két kissrác, akik hajót akartak barkácsolni. Sablon elő, kivágták, de ezen kívül nem szóltam bele, hogyan tovább, díszítsék, ahogy akarják, erre kértek még papírt, csináltak egy komplett tengert, cápát, cápa elől menekülő búvárt, és világítótornyot…én meg csak lestem. 🙂

    Hogy hazavitel után mi lett ezeknek az alkotásoknak a sorsa, azt ne kérdezzétek.

    Kedvelés

    • Nagyon klassz ez a kreatívkodás,de az tényleg nem kreatív ha sablon alapján dolgoznak, és nuku fantázia, mert hát itt az lenne a lényeg! A legszomorúbb tapasztalatom az volt, hogy falusi iskolában, nem használták a teret, a határt, erdőt, de még az udvart sem, hogy kreatívkodjanak, a földdel, a fűvel, a kukorica akármelyik részével! És könyörgöm!! Ne kelljen már ehhez Waldorfosnak lenni, hogy ami az orrunk előtt van abból ( INGYEN, és még szép is) kitaláljunk, sőt továbbgondoljunk, vagy hagyjuk a gyereket, hogy ő mit tud kezdeni a faággal, meg mohával, mert bizony tud. Régen tudtak csinálni a legkisebb iskola udvaron is tankertet, és ahelyett, hogy a technokol gőzében kornyadoznak, lehet bizony palántázni, magot nevelni, tövet osztani, stb…. Egyébként ami nagyon tetszik, hogy sok helyen bevett gyakorlat hogy KÖNYVTÁRAKBAN csinálnak közösségi kerteket, gyerekeknek, felnőtteknek… ovis csoportoknak, sulisoknak, stb…Iskolában miért nem lehet,kicsiknek Mesekertet létrehozni mesesarokkal, kedves otthonos zugollyal? Mi szeretnénk ilyet, talán sikerül is megvalósítani. Mert van nekünk Égig érő paszuly…és akkor…ültessünk paszulyt sima földbe, meg amibe komposztot kevertünk…na melyik nő az égig?? Mennyi mindent lehetne ezeken a foglalkozásokon “tanítani”…. nagyon tetszettek az ötleteid Éva!!!
      Hű..gyorsan olvastam ” festményeket vetíteni, dán limericket íratni”…jaj most röhögök…

      Kedvelés

  39. Kicsit örülök, mert én idén anyák napján azt mondtam a lányomnak, hogy ha hazamegyünk, akkor ebbe a szép bóti keretbe rakjon nekem valami valóban szépet, mert a kivágott – fénymásolt színezett tulipán nem szép. Én ezt sehova nem akarom tenni. Imádnám, ha anyák napjára kapnék valami jót – és először megsértődött aztán megértette, aztán csinált egy szépet. Azt kiraktam. Az anyák napi kollekció évpontosan a budifalon volt egy ideig – végül maga kérte, hogy vegyük le mert nem szép és bátran kidobhatom (volt amit elraktam – a többség a kukában landolt)
    Én nagyon szeretek bütykölni mindenféle izét – végül én a sajátomat is szemrebbenés nélkül kidobom – igen, sok technokol folyik el Budán. Nem tűröm, hogy bárki belebizgeráljon. Nem! Nem a gyerekkel csinálom! Én! Enyém! Ha ő akar csináljon magának – ebben örömmel segítek, de nem húzom meg a szájakat és nem csöppentek a ragasztópisztollyal. (Inkább kapott a gyerek is egyet!)
    Van dossziénk óvodai rajzokkal. Most vagyok nehezebb helyzetben, mert a gyerek komolyan fest. Olyanokat, hogy az “piacképes” – ecsettel, vászonra, pasztellkrétával, meg ilyenek … na ezeket mégse lehet kidobni. (Ami olyan azt kidobja maga, nagyobb kritikusa nincs is magánál)
    Ezeket most egy ilyen tervdossziéban őrzöm. meglátom a sorsukat.
    A budipapír gurigából készült meg hasonló bigyókat egyébként annak idején igyekeztem mindig ott felejteni az oviban 🙂

    Kedvelés

    • Ha tényleg van hozzá érzéke, meg komolyan csinálja, én tuti megőrizném.
      Anyósom is eltette a fia hétéveskori első “komoly” festményét. Nagyon érdekes most, hogy ténylegesen ebből él, elővenni, és látni, hogy van, ami már harminc éve is megmutatkozott.

      Kedvelés

      • Van hozzá érzéke – és már árulja őket, persze iskolai cserékért, mint színes radír, meg 3D-s könyvjelző … 🙂 Versengtek érte, kinek a csapatába kerül be a könyvtári versenyben, ahol valamit fel kell dolgozni rajzban és műalkotásokban. Mert ő drámában és festészetben nagyon jó …

        Kedvelés

  40. Az én gyerekem kerámiázott 10-12 éves kora közt. A szobrait kiégette, hazahozta. Volt köztük festett, aranyozott, zománcozott, volt natúr. Az emberfülű bögrében az aprópénzt tartjuk, a rücskösbéka, a szomorúhal, a favágó, a konyhánkban van, külön polcon. A nemszeretem tanárnő élethű szobra több mással együtt a fürdőben. A gyönyörű sárkányfej a polc végére került. Más fejek a függönykarnis két végére. Az egyiptomi sakál aranyfülű szobra a nagyszobában, a díszhelyen. Sajnos van egy kisebb dobozban, amit nem volt hova kirakni. Nem azért őrizzük, mert gyerekkor, hanem mert lis.zseniá

    Kedvelés

  41. A lányom ovijában rendszeresen kapok enyhe agyvérzést.
    Rajz-szakon végeztem a tanítóképzőt (oh, pardon…vizuális nevelés műveltségterületen), ezért különösen kihegyezett vagyok a témára.
    Kilószám satíroznak vonaltól vonalig igénytelen minőségben kinyomtatott hableányokat, nyelvüket elharapva koncetrálnak, hogy ne mozduljon el a papíron a rajzsablon ( http://www.vadaszbaba.hu/jatekok/kreativ-jatekok/rajz-sablon ). Megmondtam az óvónőnek, hogy azt nem tartom helyesnek, kismajmok kezébe való. Persze egyből védekezett: ajándékba kapták, és nem is sokat használják Akkor miért hord haza a lányom napi öt A4-est ilyen szarokkal telerondítva?
    Használt, mert azóta nincs. 🙂
    Azonban az atombomba számomra az volt, hogy teljes mértékben az óvónők által készített kis ajándékokat kaptunk (mi szülők) a tökünnepen, meg még valamelyik másik erőltetett rendezvényen. Hát érdekel engem, mennyire ügyes az óvónéni? Ennyire kell az önigazolás, hogy mennyit dolgoznak? Nekem ne akarjon megfelelni! Olyan úgysincs, hogy mindenkinek tetsszen, ezt beláthatnák már. Van épp elég adminisztrálni valója, csinálja meg azt, aztán dőljön hátra egy jó kávéval, ne az én arcomat lássa maga előtt, miközben valamit fabrikál!
    Van párhuzam a szülő-gyerek, óvónő-gyerek között, mert ha a pedagógus veszi fel először az oxigénmaszkot, ugyanúgy gyerek jár jól, mintha a szülője teszi ugyanezt.

    Kedves Pedagógusok! Lazuljatok már el egy kicsit! 🙂

    Kedvelés

  42. Visszajelzés: a szabadidő tartalmas eltöltése | csak az olvassa — én szóltam

  43. A fiam nem vetette alá magát az óvó,tanítónénik kreatívitási kihívásainak.
    Kiscsoportos korában a kerti eper és más gyümölcsök cím alatt egy csomó katicabogár autót rajzolt.
    Soha nem volt kész a rajzaival,festményeivel motivációhiány miatt, engem meg evett a frász.
    Nem színezett kifestős rajzokat soha , pedig volt egy rakás kifestőse. Fekete grafittal rajzolt rengeteg autót, buszt,vonatot,robotot.
    Első osztályban baj volt a házi feladatokkal, egész elemiben színezni kellett. Ez volt a “munkára nevelés”, ami sajnos nálunk nem jött be.Nem csak a gyereknel,nalam se.

    Kedvelés

  44. A rajz… még az jut eszembe, hogy második elején le kellett rajzolnunk az emlékezetes nyári élményeket. Nekem a nudista strand volt az, ahova szülőkkel együtt mentünk (akik amúgy soha előtte/ utána nem mentek/vittek ilyen helyre, talán azért volt így, mert a Balti tenger partján voltunk és hát gondolom, kíváncsiak voltak). A rajzaim általában egész jól sikerültek, erre négyest kaptam, nem is értettem. Később jött le, magamtól, hogy nyilván nem illendő a téma :D.

    Kedvelés

  45. Visszajelzés: kellemes | csak az olvassa — én szóltam

  46. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

  47. Nekem az egész eszmecseréről egy Arvind Gupta nevű indiai férfi jut eszembe, aki a tudományt népszerűsítve járja az iskolákat Indiában és mindenféle szemétből készít a gyerekekkel együtt játékokat, természetesen elmagyarázva az adott játék működési elvét. Csak némi drót, fadarab, stb… egy kis tudomány, és persze a gyerek számára érdekfeszítő előadásmód. Tökéletes példa arra, hogy milyen könnyű érdekessé tenni a minket körülvevő hétköznapi jelenségeket, és tökéletes példa arra, hogy mit jelent kreatívnak lenni.

    Kedvelik 1 személy

  48. Visszajelzés: giccs | csak az olvassa — én szóltam

  49. Visszajelzés: erőltesd vagy engedd? | csak az olvassa — én szóltam

  50. Jaj, lol, az anyam helyett anyam nagynenikem, meglehetosen minimalista eletet vezeto es nyersen megmondo tipus, ugy nevezi ezeket hogy: a kicsikezemunkaja es hozzateszi: hat megorulok tole. En is, de persze mindig varok jovo nyarig amikor vegre developmentalisan meghaladja korabbi kepessegeit es magatol kidobja oket. Regen igazi anyai kudarcnak eltem meg ezt is (hogy nem csipazom annyira mint kene) meg a masik ilyen, hogy nem tudtam meg kell orizni az elsokiszoknit, megazelsokiskutyafaszat ugyhogy boszen el is kezdtem gyujtogetni rosszallo pillantasokra, aztan amikor mar a lakasba nem fertunk be a sok kacattol, rajottem milyen baromsag az egesz. Nem elsos projectekkel meg elso pelussal fog randevura menni. Remelem.

    Kedvelés

      • Röhögök 😀 Anyukám elrakta a köldökcsonkomat. Én is megkérdeztem a barátnőm, akinek előttem lettek gyerekei, hogy ő eltette-e. “Hülye vagy te? Egy mumifikálódott szövetdarabot?” Milyen igaza van 🙂 Természetesen mindkét gyerekét eltettem, szerencsére a kicsi is hazahozta az övét (PIC-es volt).
        El vannak még téve az első levágott körmeik, mert már-már komikusan hosszú körmökkel születtek. Köldökcsipesz. Pozitív terhességi tesztek. Karszalagjuk. Hajuk nem, mert még egyiknek se volt vágva, és foguk se hullott még. De az én fogaim még megvannak otthon egy tictac-os dobozban 🙂
        Rajzok, alkotások… Nem szeretek hülye dolgokat kreatívkodni velük. Mégpedig a környezettudatosságra törekvő énem miatt. Nekem is nagyon tetszett az eldobható üdítőspohárból összeragasztópisztolyozott nagy hóember, ami valamelyik évben tarolt a neten. De most tényleg ezért vegyek le nem bomló szemetet, amit, miután vastagon belepett a por, kidobunk? Ne már. Nem. Rajzolnak, festenek és papírt ragasztanak papírra. És megy a szelektívbe. A régi oviból lehetett hazahozni az alkotásokat, szerencsére ott is papírcsodák voltak, festékkel, tenyér- meg talplenyomattal nagyrészt. Az új ovi nem adja haza a kreatív dolgokat (szaranya meg elfelejtette fotózni a nagy részét 😦 )
        Pár rajzot elteszek azért én is, mert a nagyom az elmúlt fél évben kezdett szárnyalni: négy és fél évesen tudta megfogni rendesen a ceruzát, azóta tök sokat ügyesedett. Eltettem az első családrajzot, az első cicát, az első részletes arcot. A kicsi két és fél, tegnap előtt autót rajzolt, azt is elraktam (krumpli, benne keresztek = ablakok, alatta sok kis karika = kerekek)… Eddig szerencsére nem foglalnak sok helyet.
        A suli még messze van, meglátjuk, mi lesz.
        Én sem kreatívkodom már. Pedig hogy szerettem volna varrni nekik mindenféle szuper anyagból ruhákat! De nem éri meg. Nagy turis vagyok, a kedvenc hálózatomban még a 350 forintos napon is találok néha muminos meg pippis meg verdás cuccokat, meg vannak bejáratott márkák. Kár lenne az anyagért, míg megtanulnék varrni, és a kreálmányaimmal is csak az eladhatatlan, használt gyerekruhák (=szemét) mennyisége növekedne a világban. Néha elfog a szorongás, mikor belegondolok, mennyi TÁRGY van a világon, csoda, hogy még nem fulladtunk bele…

        Kedvelés

      • Én kettő méhlepénnyel a mélyhűtőben éltem hat évig. Egyet bababarát kórházból hozott János haza, egy meg otthon maradt, ugye.
        Kinőjük a kreatívkodást, szerintem a kisgyerekes években van egy ilyen hormonális alapú regresszió, infantilizál.

        Kedvelés

  51. Visszajelzés: a rendkívül költséges, idenézzetek hobbim | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb…

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .