TIZENkét éve még így

2012. szeptember, nosztalgia

Ó, azok a fényes nyári napok! Hát tizene nyolcig is aludtunk, ha nem fél kilencig, és arra ébredtem, hogy átjött valamelyik puha, kócos, de csak mert a nagy már eleve ott volt, fönt a galérián, a nyárfa nászi ágyban, a férjem meg eltűnt, elmenekült még pirkadat előtt.

No és ezek ott örömködtek, hozzám bújtak, kísérleti cici, tej már nincs, és ez a Jakab ez olyan gyerek, hogy ha sóhajtok egyet, megérti és lecuppan, csak mindig meggyőződik még néhány másodpercre, hogy van cici, és ő sem felejtette el még, mit lehet azzal művelni. Szóval így hajnali kilenc körül engem vagy egymást dögönyözték. Játékok is érkeztek az ágyneműbe, kizárólag zajos vagy éles szélű és hideg műanyagok. Márpedig én… lengén alszom.

Aztán rájönnek, hogy engem aztán hiába, és kicsattognak korán kelő édesapjukhoz, aki volt még katona, utász Ercsiben, kakaót inni.

A kutya veri a farkával a radiátort, menne már.

Legjobb álmaim, bizakodó terveim ilyenkor, ebben az áldott lapzárta utáni szendergésben születnek. Újabb félóra után a férjem jő, pandás bögre, kávé: egy deci jó erős, és tej, cukor szigorúan nem, nem, soha. Kint ráérősen reggeliznek a gyerekek.

Akkor az ember kikászálódik, lencsét berak, ha megvan a folyadék, leöblíti, ha nem, úgy is jó, innen-onnan összeszedett poharakkal és ruhadarabokkal kicsattog az újabb adag kávéért, fél kézzel vincsesztert benyom, arctisztítás, krém, néhány szó az apjukommal, és jön a stylist-félóra: először is a nagyot nyaggatja, hogy öl-tözz-már-fel!, aztán magamagának hibátlan harmóniájú fehér- és kékneműt, nyári ruhát, hajgumit, tündérleányának harmonikus bugyit, földig érő, hordható, de nőies ruhát, esetleg csacska pólót és sortot válogat, és a kicsinek is legyen menő alsónadrágja, miegyebe. Persze már régesrég kint játszanak a teraszon, pizsamában. A nagy, az igazi büdöspizsamázó (a továbbiakban b. p.) olvas a szőnyegen fekve, ez négy órakor is változatlan lesz, nem lehet hozzá szólni. Jövök-megyek, fél kézzel (flájlédi!) mindig letörlök, összeszedek valamit. Enni nem bírok ilyenkor úgy délig, János áll a konyhapultnál, az anyjasütötte, ötnapos kenyér apró szeletkéire ken Marmite élesztőpástétomot, vagy mi a bánatot, brit egy fakszni ez, vagy nanogrammnyi szardellapasztát. A mosogatónál egy-két edény elmosódik, a hálásabbak (fazék a napnak e szakában sosem, pohár, bögre, kistányér, esetleg kanalak), az is valami, hiszek a fokozatosságban.

Akkor valami nagyon nyári ruha, szempillafestés, fél szemmel gyors olvasottság-ellenőrzés, esetleg beszúrom a More taget a tegnap időzített bejegyzésbe, mert mindig elfelejtem, de már megyek is, megyek, kutyuskám, parfüm, és egyébként a következőképpen: fél kezemben immár Horthy-bögrém (meglett) (el se tűnt) (az irodalom fikció, hát nem tudtátok?), ugyane kéz kisujjára az önkormányzat szóróajándéka, a csont alakú műanyagtokból egy darab ezüst színű szarzacskó, a másik végtagban csütörtöki és pénteki napokon az aktuális Magyar Narancs (csütörtökön olyképp, hogy azon harmatosan a panaszosan nyikorgó, felfeszített, rozsdás postaládából előbb kiszed), egyéb napokon zacskó fürdőszobai szemét, esetleg komposzt, és e konglomerátummal a toporzékoló kutyát leültet a teraszkapunál (ó, most éj van, és épp most nyikordul /ez a mi riasztónk/, ki jő? tán nem megint megszökött a kórházból? és igen!),

kutya vár, ember kimegy, kutya is, és átsétál, életmódmagazin! és egyedül! a kavicson, hideg, erős kávé tejjel, ki az utcáig, a kapunál a kutya hátranéz és leül, AZ EMBER MEGY KI ELŐBB, kimegyek, megnézem az árnyas erdei utcácskában, autó, másik kutya jön-e, nem jön, futás!, fut, ha szemét van, akkor balra a kuka, lesétálunk az igazi erdőig, csak húsz méter, a kutya mindig ugyanoda szalad pisilni, és aztán a hegyoldalba kakilni is, és mivel ez országvezetőnk fala mellett van, mi így tiltakozunk, de mindig összeszedjük, mert kulturált ellenzék vagyunk. És szemétszedés, mert eldobálnak az úri népek csikket, sörösdobozt, cigisdobozt, parkolási felszólítást, alufóliagombócot, az eső újabb sittdarabokat mos ki, érdekes leletek, lassan összeszedem a hegyoldalt. És közben, míg a kutya szaglász, járőröz, kivégezzük a sajtótermékben az egész Szüret rovatot, meg általában az egyik Szerk-et is, és lecsúszik lassan a kávé, surranó falevelek között állunk, sehol senki, időtlen, sajátos minden, a kutya eszik valamit, és mivel (évek tapasztalata) ez AKÁRMI lehet, lábhoz hívjuk, szájába nyúlunk és csúnyákat mondunk neki, laposkúszásban jön, szégyenkezik, de veleszületett falánksága erősebb.

A délelőtt a blogé, felváltva korrektúrával. A gyerekek már rég bandáznak vagy a mi teraszunkon, vagy a szomszéd lányokkal odalent, ott jobb típusú anya is van, b. p. továbbra is olvas. Amikor úgyis pisilni kell, az ember már miért ne tenne föl egy újabb kávét, rakna föl egy főzeléket, keverne egy császármorzsa-tésztát, mesélne hajmeresztő híreket a konyhában bóklászó férjének? És a gyerekek is megjelennek, csakis pisilni, Julis egyedül intézi, Babadávid kér szaksegítséget, b. p. elfelejti azt is.

Az ebéd: rítus. Ott morzsátlan az asztal, terítve van, b. p. esetleg levette a nadrágot, helyette törpés alsónadrág. Az ebédnél b. p. vagy meglepően vicceseket mond, vagy harcol, minden szava gúny, dac, gyanakvás. Apjukommal együtt neveljük, csóváljuk a fejünket, de van, hogy én tudok még viccesebbet, és akkor b. p. komolyan elámul, a szellemi teljesítményt becsüli ő is, semmi mást. De a tányérját, rajta kivétel nélkül szigorúan két kanálnyi maradékkal kiviszi a mosogatóba.

Egy időben desszertnek hívták, mostanában jutalomfalatnak, kötött szöveggel megy az egyezkedés, hogy akkor mit és mennyit, dinnye esetén elfeledik, amúgy fagylalt, sok, esetleg csoki, kevés.

Tessék-lássék elpakolás, gyűlik a mosatlan, és minden olyan ferde valahogy. Ha a férj úgyse jut a géphez, elmosogat. Az is munka, dünnyögi magának.

Délután mindenki elpilled: lehet olvasni a jobbnál jobb kommenteket. Hogy lettek nekem ilyen olvasóim?

Vagy elvonulni a homokszemektől csikorgó kicsivel hunyni. Ó, milyen mély az álom olyankor. És mindenki más elvan, ez tényleg meglepett, hogy mennyire tiszteletben tartják a blogot, a csendrendeletet, nyugisak, én is nyugis vagyok, szeretem őket.

Azért délután mese dukál, meg ez-az (kölesgolyó, őszibarack, ropi, szörp) a teraszon. És kimegyünk megint a kutyával.

Együtt. Ők motoron, kis biciklin, nagy duhajkodás az erdőszélen. Ha megyünk valahova, de ez ritka, este megyünk: biciklivel, kutyával (“Tappancs a fülével repül!”), és csakis két kilométeres körzetben, vásárolni és/vagy fagyizni, ha nem volt jutalomfalat — ez a társadalmi élet is, a Szamos kertje, ott biccentek a miniszterelnök úrnak, hogy vagyunk, hogy vagyunk, Magyar Nemzet-olvasás. Vagy tollaslabdázunk b. p-vel, aki, nicsak, a pizsamához színben illő nappali ruhát öltött úgy hat körül. A gyerekek feloszlanak, ketten háromfelé, csúszda, bújócska, nézem őket, vagy ötven fölé hágunk a tollasütésekben, és addig a meggyötört férj is pihenhet végre (dolgozik meg pasziánszozik a gépen).

Késő lesz, mire, ez a része a napnak gyorsan telik, hazafelé átlagosan húsz állat tanulmányozása, kilapított úttesti békák is sajnos, leakasztjuk a kormányról a cuccot (mint a Közgép!), kipakolunk, ha vásároltunk – ilyenkor leszek őrmester, átlátom a humán erőforrást, ki mit csináljon, teregetünk, terítünk, a nagy palacsintát süt, én valami salátát forszíroznék a tisztesség kedvéért (szénhidrátfüggők vagyunk, igenis, az is ember! Ránk is süt a nap azért!).

Mindegy, eszünk, közben megy már a fürdővíz, sivalkodás: újabban nem szeretnek fürdeni. Én rajtaütős hajmosó vagyok, előtte nem alkudozom, egyszer csak habzik a feje, azt meg már le kell mosni, nem igaz? Kétperces sírások vannak csak így. Vagy én is a kádban vagyok velük, vagy apjuk tereli őket, én meg a másik fürdőszobában zuhanyzom addig. Ágyat húzok, ha kell, megkeresem alvóállatukat (váltogatják), a kispárnát (Johannának állandó), b. p. egy tiszta p-ben már újabb kötet húrjaiba csap, apjuk mesél, ha jó anya vagyok, ott fekszem a cicimmel én is, de nem is kellek, megyek, levelezem, írok, olvasok. Mindenki elalszik, csak én várom meg az éjfelet.

És a luxus, hogy egyedül alhatok: ha kifutottam magam a képernyőn (ja, néha ilyenkor futni is megyek a sötét erdőbe, és volt, hogy a naggyal), kikapcsolom a gépet, elteszek ezt-azt, feltörlöm gyorsan az előszobát, kiteszem a fürdetővödörben a teregetnivalót a teraszra, nem szalad el, az ágy mellé vizet hozok, szemet körbetörlök, lencsét kiveszek, éjszakai krém, elzárom a csapokat, eloltom a konyhai neont, ajtókat csukok. És fekszem nyitott szemmel. Tavaly döbbenten hallgattam a süket csöndet, amelybe belevijjogott valami egzotikus madár legfeljebb. Ma már hallom a morajt a Budakeszi út felől, és az egész várost, villamosokat, hídi tehervonatokat, szirénákat az erdő mögött, halkan, összeadódik az egész város. Nincs menekvés. A kutya fészkelődik, vakarózik, ütemesen a radiátornak csapódik a bilétája, ráhördülök. Aztán elcsendesedik. És akkor mocc, csossz, dübb, és megjelenik ő, és mellém fekszik a nászi ágyba, amelyet a minket eskető borász-séf* készített és szállított nekünk, és akkor jön a suttogó megbeszélése az egész nap legjobb kommentjeinek és gyerekszájainak. Tervek másnapra és a jövő évre, és a legjobb poénok is ilyenkor fogannak, de alig ébrednek fel rá a gyerekek, a nagy alattunk szuszog épp, csikorgatja a fogát. És nem lehet megunni, mindig valami másért: gyereksírás miatt, szövevényes beszélgetések vagy zajos sóhajok miatt nem alszunk hajnali háromig.

* Ráspi