annak, aki támad
Bizony. Csak néhány fontos dolog van, de abban igen. Ma már igen. Nagyon kritikus vagyok, és rengeteg kínlódással, tévút után lettem az, aki ma vagyok. És nagyon kétséges alakok akarták, hogy azt gondoljam, amit ők. Ezért.
Hát te? Te miben vagy biztos? Vagy a biztonságod abban áll, hogy leszólsz? Figyelmezteted a világot arra a veszélyre, amit én jelentek? A te igazságod mi?
És emellett, mint mindannyian, természetesen folyamatosan figyelek, felfedezek — a magam tetszése szerint. Ebben hisztérikus vagyok. Ha utánzok valakit, akkor is csak azért, mert én akarom! Tájékozódom, alakulok. Tudom, merre, éspedig azért, mert ez az én életem. Az én hajlamaim, adottságaim, tapasztalataim, barátaim, élményeim, sorsom. Igen, hatnak rám sokan, de én választom őket.
Parancsra nem megy. Semmi. Az elégedettség sem, a rendrakás sem, a politikai vélemény, a jó viszony, a hála, semmi. Alkalmazkodni persze kell — szól a fejemben a kórus –, igazodni, kompromisszumokat kötni… hát mi lenne a munkahelyen…? Nem véletlenül vagyok én végül (és remélem, a sírig) számlaképes magánszemély (talán: szellemi szabadfoglalkozású).
Vajon a másban biztosak vagy a bizonytalanok, a mindig másra hajlók vádolnak inkább ezzel, hogy én annyira biztos vagyok magamban? Hogy ugyanazt mondom, szajkózom, oldalakon és hónapokon át, következetesen, akármit mondanak? És mondom: nem is hallgatok el? Hallgassak már el…
Most az a botrány, hogy a nevezetes iskolai eset után, tehát hogy rászállt egy stréber rém a fiamra, az én okos, szép fiamra, és válogatott, hihetetlen ostoba szociáldarwinista szövegekkel bombázta, és teljesen eluralkodott ez a téma az osztályban, hogy kinek mije van, kinek mennyit keres az apja, milyen kéróban lakik, mit kap a szülinapjára, de ne ilyen gyanús kricsmit képzeljetek fukszos, béemvés szülőkkel, hanem egy múltjára büszke mintaiskolát, amelyben a jövő tanítóit képzik, és hiába jeleztem, szóltam, tanítónak, szülőnek, nem kaptam választ, nekem kellett végül leordítanom a leány fejét az évzáró előestéjén, mert az utolsó napokban is ment ez, hogy fogja már fel, hogy őt fogják szétszívatni, ha a gimiben ezt megpróbálja, különösen amilyen szerencsétlen fej és testalkat szegény, szóval ez után, de jól esett, meg egy kis harc után a fiam apjával átírattuk egy másikba. Egy nagyon jóba. Ez olyan érzés most, mint amikor nézed, nézed évekig, és csak kibaszod a szemétbe végül a nagymamád testvérétől 1987-ben kapott műanyag miskakancsót. Úgy világol most fel a jövő. Kőpadló, és műemlék épület! Matektagozat! Emberszámba vevő igazgató!
És tépelődtem rajta hónapokig, de tegnap megírtam a szülőtársaknak az okát. Nehéz levél volt, és nem éleztem, ami minket kettémetszett.
Hát, a hasonló mentalitású szülő olyat írt. Úgy felsorakozott a kőgazdag osztálytárs szülei mögé…
Megtudtam, hogy nekem fáj az igazság… Én pellengérre állítottam egy szegény kislányt. A gyermekek kis tiszták még, őszinték! És hogy én vagyok a felelős csakis. És újra meg fog ez történni velünk, a másik iskolában is, ne féljek. Valamint neki is van velem gondja, de ő bezzeg nem szólt: hát miért szoptatok szülői értekezleten? Meg bizonyítványosztáson, az ehhez nem szokott gyerekek szeme láttára?
Jakab a férjemmel Johanna ovis nyárünnepén volt a bizonyítványosztáskor. Szülőin… szülőin tényleg szoptattam.
Utoljára másfél éve voltam szülői értekezleten. Boldog ember lehet, hogy azóta cipeli. Speak now or forever hold your peace.
És ímhol a visszajelzés: jól döntöttünk, mert lám, többen vannak ilyenek az osztályban, és ez az undorító szemlélet tényleg a szülőktől jön, és tényleg volt idegenkedés, nem vagyok paranoid. Meg főleg attól idegenkedtek, hogy mégis az ilyen gyerek nyeri a matekversenyt, mint az enyém, ez az autótlan, otthon született testvéréről mesélő, és nem az ő drágájuk, aki tizedik születésnapjára éjszakai limuzinos kocsikázást kap. Szerintük 1. mi szegények vagyunk; 2. én azt bizonyára szégyellem; 3. és az tényleg gáz is. Tán nincs is más szempont a világon. De ezek ilyen képzett, negyvenes emberek ám.
Na, meghallgatok én mindenkit. De régen annyit tépelődtem! Nagyon is komolyan vettem, amit mondtak. Hátha igaza van…?! Biztos én vagyok a hülye… A szégyen, a megértés vágya… hogy ha feladom, amit gondolok, tán megszeret mégis… A rajtakapott rossz gyerek reflexe ez!
És semmit nem értem el vele, csak tipródtam és rombolódtam. Ehhez képest vagyok ma már biztos. És ebből a szégyenmentes biztonságból vagyok képes szeretni, aranygaluskát sütni, elfutni Budakesziig, írni — bármit. Nem, ez nem a diktátorok magabiztos őrülete.
És a világ ma is, még mindig megérzi rajtam ezt, hogy én valaha elgondolkodtam. Meg hogy én nem úgy, soha nem úgy, és én akkor sem. És ez idegesíti, és bepróbálkozik a világ, újra meg újra.
Nehéz a világ. Soha nem engem fognak egyesületi elnöknek választani, soha leszek nyugis, mosolygós, bizalomgerjesztő példány: én a gyilkos poénokban vagyok erős. És mégis jól vagyok, sőt, sokszor mulatok. És mintha svédasztal volna: ezt kérem, ezt nem kérem tőle…
Szólamokat nem kérek. Hogy azt akarják megmondani, mit érzek, hogyan kellene viselkednem.
Neked most az legyen a legfontosabb…
Vagy rejtetten:
Én például ezt nem tudnám csinálni…
Akkor ne csináld.
Vagy két mondat után:
Hidd el, meggyógyul!
Vajon érdekli-e? Vagy betömi a számat az optimizmusával?
Aztán a csodaszerek. Jaj, jaj.
Nem kérem továbbá a te frusztrációdat a nyakamba. Hogy neked azért nem tetszik bennem valami, mert téged idegesít, mert te más vagy. Persze, hogy más vagy. Beszólok én?
Beszólok. Bejegyzésben. Te meg magadra veszed, mert például tényleg csináltattál horoszkópot a kislányodnak, vagy megosztasz olyan idézeteket…
Nem kérek anyámtól normákat. Anyósomtól törvényeket. Hogy mire költünk pénzt, hány gyerekünk van, mivel töltjük az időnket, miért nincs autónk… De most olyanokat kaptunk tőle, mintha leépült drogosok lennénk és ötösikreket várnánk a hajléktalanszállón. És az anyám elmegy a férjem anyjához, hogy engem kibeszéljenek.
Jogom van ahhoz, mint mindenki másnak, hogy ne kérdőjelezze meg senki, hogy büszke vagyok egyes teljesítményeimre. Örülni szeretnék annak, ami a szívem vágya volt: hetvenötezer watt teljesítményt és negyvenkilencmillió lux reményt tettem bele. Én nem kérem, hogy te is értékeld, de hogy hosszan ecseteled, hogy á, nem is annyira…, hogy inszinuálj, az nem fér bele. (“Nem bírod a kritikát, mindent személyes támadásnak veszel.” Azok kedvenc szövege, akik évek óta taglalnak engem a hátam mögött, én meg nem is tudom nagyon, hogy kik ők.) Értem, hogy te csak kifejted a véleményed, de nem lehetne, hogy addig is csinálsz valamit, létrehozol valami saját teljesítményt, ahelyett, hogy leszólsz és trollkodsz?
Ja, a teljesítménynek persze ára van. Igen. Konfliktusok, elhanyagolt területek, hibák.
Áldozathibáztatást sem kérek. Hogy én azért akadtam ki a te ellenszenveden, mert terhes vagyok/megvisel a gyereksírás/nehéz az élet/front van… Nem, barátom, azon akadtam ki, hogy észre se veszed, miket mondasz rám. Hogy én vagyok a téma neked, de csak az, ami nem tetszik. Lehetőleg úgy, hogy sokan lássák. (A szülőtárs is mindenki előtt válaszolt.)
Tényleg, mindig így megy ez. Valaki, addig halk szavú előront, és azt mondja: már régóta figyellek.
Figyeld az égboltot! Sokkal érdekesebb!
És nekem más a véleményem, talán nem szabad?
De a vélemény épp ellenem van. És ki se fejted rendesen, csak engem minősítgetsz. Nem érdekes?
A legidegesítőbb azt mondja: van véleményem, de nem mondom el… Csak az derül ki, hogy nem ért velem egyet. Velem, aki kimondom, nagyon is.
Nem kell ám félreérteni azt, hogy így kiállok középre. Nem céltáblának állok ki, hanem pantomimezem és éneklek. Tetszik? Nem? Túl vagyok értékelve szerinted? Vagy mi van? Van annyi más blog, annyi ember, miért foglalkozol épp velem, és csak a támadható részekkel? Nem, nem “el kell fogadni, hogy a blogírással ez jár”, hanem akkor olvass mást. Ha engem olvasol, akkor viszont legyél korrekt, vagy ha nem megy, törődj a magad dolgával. Tudod: csak az olvassa…
Irigységet nem kérek.
Általánosítást nem kérek. Hogy arra válaszul, hogy én írok egy CSOPORTRÓL, jelenségről, idejön valaki, és feldühödik: nem az érvekkel vitatkozik, hanem engem, az EGYÉNt belezsúfol a saját hiedelmekre alapozott kockájába. Ha én feminista vagyok, akkor biztos… és mondja, mondja a saját ellenérzéseit — nem velem kapcsolatban, mert én nem írtam olyat, még csak nem is a feministákkal kapcsolatban, hanem azt, amit a feministákról ő gondol. Hát, azért nem felelek. Ha ezt leírom, akkor meg gőgös vagyok, mindenkit lenézek, csak mondom a magamét stb. Érv kevés, csak minősítés.
Furcsálkodást nem kérek. Én tudom az életemet — akkor volt rossz, amikor nem tudtam. Mindig akkor volt rossz. Amikor azoknak hittem, akik rám akartak kényszeríteni valamit. És nemtudás következményeit én viselem.
Mondta ezt pszichológus is ám. Hogy én nem fogadok el semmit, és nekem nem jó, ami mástól jön, akármit mond, kiakadok, legyek befogadóbb. Én meg azt éreztem: nem ért. Engem hibáztat az érzéseimért. Nem szólhat bele az életembe, aki nem ismer és nem szeret.
csak az olvassa. én szóltam 
Néha tükör vagy, néha szemüveg, néha meg nagyító.
Jó ez így.
KedvelésKedvelés
Nahát, nahát, nem hittem volna ezt két éve… és nekem meg ez jó nagyon.
KedvelésKedvelés
2 év alatt sok minden változott. ez most nem önigazoló melléduma, tényleg így van. az utóbbi fél évben nekem az agyam egy teljesen más irányba kattant át. sok olyasmi van ebben, amit te is írsz: van helyem, van teljesítményem, van magam előtt respektem.
KedvelésKedvelés
ebben a kerek erdőben számtalan a Pomogács.
sőt, állíthatom, hogy annyi a Pomogács alig látni a fákat a hajuktól
KedvelésKedvelés
“Pomogá.ts Béla évtizedes tévedéseit tanulmányról tanulmányra görgeti.”
Erdélyi író, Tokaji Írótábor, 2001 nyarán
KedvelésKedvelés
olyan is lehet, hogy még ráadásnak Béla?
– Micsodákok? – kérdezte Szörnyeteg Lajos. Zordonbordon végigpásztázta az értetlen arcokat.
KedvelésKedvelés
Miért pontozod ki egyes (általában antipatikus, ide nem való – P. B.-t mondjuk nem ismerem*) szerzők meg oldalak nevét? Hogy ne találjanak be a trollok “megvédeni”?
*bár pont van Anyukámnál ledobva egy könyve a kiszortírozott szakmai cuccok közé, Éltanuló válságban a címe.
KedvelésKedvelés
A jövő tanítói pedig pont olyanok, amilyen helyen őket képzik, tisztelet az 5% kivételnek.
Állítólag az Áldásutcaiáltalánosiskola rosszabb…
Mindenesetre örülök a váltásnak, majd számolj be, milyen az új iskola!
KedvelésKedvelés
Szabad esetleg tudni, hogy melyik budai iskolákról van szó? akár priviben?
KedvelésKedvelés
Jaj, ne haragudj, aki rájött, rájött, aki nem, az ne is, nem ez a cél. Ha kávézunk valahol, és úgy, az más.
KedvelésKedvelés
Billeno pomogácsai Lázár Ervintől jöttek (bár Szürnyeteg Lajosról már ki lehet találni), és csak sejtem, hogy vmi beszólás-féle akar lenni, de nem értem igazán…
KedvelésKedvelés
Tudom a pomogácsokat, nem neked szólok be, csak eszembe jutott róla Pomogáts Béla, aki már akkor is jeles irodalomtörténész lehetett, amikor LE megalkotta a pomogácsokat.
KedvelésKedvelés
Tudom, tudom, nem te vagy, aki beszól, hanem billeno! 🙂 Csak azt nem értem, mire. Pro, vagy kontra.
Billeno?
KedvelésKedvelés
Nos, van a kiskamaszkor, amikor az ember kezd önállósodni és önálló értékrendet kialakítani, amikor rádöbbennünk, hogy b. sokféle ember van, és közülük nem mindenkivel azonosul(hat)unk. (Tudom, hogy ma már a gyerek hatévesen tudja, ki gazdagabb és szegényebb nála, de azért a kölyökcsapat még így is homogénebb, mint a ruhatudatos, folyton korcsoportjával lógó kamaszhorda, aki már számos szempont alapján mérlegel, ki a barátja.) Utána már szűkül a kör: az egyetem/főiskola/melóhely olyan réteget képvisel, amely egy szűkebb rendezőelv mentén jön létre, a hasonló érdeklődés, végzettség, IQ stb. többnyire adott.
És akkor, voilá, hirtelen ott van a szülői szerep, ahol… megint, hosszú évek után, de már kialakult értékrenddel találkozunk lakóhelyünk minden szubkultúrájával az alkoholista, börtönből szabadult romafatertől kezdve a kiégett értelmiségi szépasszonyon át a kissnéfrizurás (=rövid, dauerolt) mintafeleségig, aki szorong, hogy időben kész legyen a kolbászos lecsó. Már többször belegondoltam, milyen durva is ez: durvább talán, mint kiskamaszként… de könnyebb is valahol, mert már “olyan biztos vagy magadban”.
KedvelésKedvelés
Te iszonyú fontos vagy. Mert meg tudod élesen, világosan fogalmazni mindezt helyettünk is. Minden, de minden szinte ugyanígy megtörtént az én életemben is, és csak cipelem némán, tehetetlenül a fájdalmat, a gyalázatot. Mert már nem hiszem el, hogy én lennék a bűnös, ennyi év után a saját oldalamra álltam. És sose leszek mintanő, sikeres vagy elfogadott, a saját családomban sem, a barátok hullanak, a szakember, a szakkönyv engem hibáztat. egyedül vagyok és mindig egyedül leszek és csak én gondolom azt, hogy nem magamnak köszönhetem. És nem jó befektetés ez, nincs látványos megtérülése, csak a belső békém. Kívül meg a szegénység és az egyedüllét a retorzió.
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök, hogy leírtad ezt. Nem vagy egyedül. Matematikailag sem jön ki, hogy mindig te legyél a hibás.
KedvelésKedvelés
Annyira pontosan fogalmazol. Kisebbség vagy (unk). Tini korom óta érzem, hogy kikészít a tömeg (elvárások). Kb. 1 éve elviselhetetlenné vált a képmutatás. Kiléptem a körből, úgy hogy nem szóltam senkinek. Egyszerüen csak azt teszem ami nekem kellemes / “megéri”. Végre nem célom megfelelni/jónak lenni. Az érzés megfizethetetlen…
KedvelésKedvelés
mi most valtottunk iskolat. mert az elozo iskolaban raszallt par fiu a fiamra, es hiaba beszeltem a tanarral. errol szolt az iskolai elete. aztan megirtam a levlistara, a szuloknek, hogy gubanc lenne ez-es-ez fiuk meg a fiam kozt, hogyan is kellene megoldani. kozosseg ereje…, ez egy olyan iskola. en lettem a hunyo, hogy mit akarok en ezektol a csaladoktol, es nem jol ertelmezem ezt az egesz gunyolodas dolgot. amugy volt meg mas is, lenyeg, hgoy eljottunk. keveset gondoltam ra azota, ugy hagytuk el azt az iskolat, mint egy par felretaposott cipot, es kb annyit is jelent ma mar.
pedig nem vagyok egy megoszto szemelyiseg, es ha lehet, inkabb a sotetben sunnyogok. 🙂
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: keserű vagy | csak az olvassa
Miért kellett levelet írni miután már elhoztad a fiadat?
Engem is elvittek egy iskolából a másikba, ahol jobb lett a helyzet valamivel. De egész általános iskolában szenvedtem a kívülállósságomtól, és attól, hogy mindenki stréber majomnak gondol. Nyilván ezért is fura nekem ez a stréber szó. Én nulla erőfeszítéssel voltam ötös mindenből. Nem fordítottam napi 45 percnél többet a leckeírásra és tanulásra. Akkor az már stréber?
Nálam aztán a gimnázium hozott megváltást, merész lépés volt a szüleim részéről elküldeni 14 évesen 160 km-re az otthonomtól 14 évesen, de megérte. Mai napig hálás vagyok azért, hogy volt ehhez bátorságuk. Ott szerettek és becsültek.
KedvelésKedvelés
Elköszöntem, illetve tájékoztattam a szülőket az okokról, mert a kislány nem csak az én fiam ellen folytatott hadjáratot. Ez olyan, hogy mindenki hallgat, fél… sokat jelent, ha egyvalaki megszólal.
KedvelésKedvelés
Stréber az (ebben a posztban és szerintem, tanárként is írom ezt), akinek mindene a külsődleges megfelelés, a jó jegy, a látszat; hízelkedéssel, leesett krétáért való lihegő rohanással illetve mindenre ráérő, tanárokhoz bejárkáló, bármit színesben kinyomtató stb. szüleivel pótolja a képességek és a szuverenitás hiányát.
Tipikusan nem nulla erőfeszítés, hanem nagyon is sok, de egyik sem lényegi, ami a tudást vagy emberséget illeti.
Nem értem, miért kell magadra venni ezt a szót, amit másvalaki jellemzésére írtam (aki ezen kívül aljas, kétszínű, erőszakos, képmutatóan katolikus, dicsekvő, kíméletlen és rusnya is), vagy miért tőlem kérdezed ezt, ki vagyok én ebben a sztoriban, ha egyszer tudod (magadat úgy értékeled), hogy nem vagy stréber.
KedvelésKedvelés
Köszi a választ.
Azért kérdeztem, mert rám is azt mondták annak idején, és ahogy én tapasztaltam mindenkire azt mondták, aki kitűnő tanuló volt, és szeretett tanulni (én szerettem, és a mai napig is nagyon szeretek tanulni), aki jelentkezett, ha a tanárok kérdeztek, aki versenyekre járt és ott jól szerepelt, az mind stréber volt, függetlenül minden egyébtől. És egyben lenézett egyén volt, peremre szorított, mert nem volt érték a tanulás és a tudás. Nem volt menő.
Nekem aztán kerestek olyan iskolát, ahol érték volt a tudás, az egymás megbecsülése, és nem voltak peremre szorított emberek. Ehhez – ahogy írtam – 160 kilométer távolságot és kollégiumi létet kellett bevállalnom, de még így is megérte.
Amúgy nem vettem magamra, hiszen nem rólam szól az egész, csak eszembe jutott az a sok borzalmas általános iskolai év, amikor szinte minden nap sírva mentem haza, és szinte minden nap “büdös stréber” voltam. Ja és még le is kövéreztek, mondtak olyanokat, hogy ahová lépek fű nem nő, holott 158 cm és 45 kiló voltam 14 évesen, nem mondanám, hogy kövér a mai eszemmel, de évekig elhittem magamról, hogy én kövér vagyok.
Kívánom, hogy a fiadnak sikeres legyen az új tanéve az új iskolában!
KedvelésKedvelés
Értem. Nehéz ez, amikor a tudás nem érték, a lelkesedést nem értik, a teljesítményt irigylik.
Köszi; ahhoz, hogy a fiamnak ne legyen lélekölő az iskola, az kell, hogy megjuditnénitlenedjen itt a tanári kar, mert mindenki tudja, mi folyik, és mindenki fél — a bejegyzést három éve írtam.
KedvelésKedvelés
Ha a többéves posztokat teszem főoldalra, oda szoktam írni, mikori szövegek, de most úgy ítéltem meg, van elég clue a szövegben. Szóval maradunk az iskolában, ez még az előző. Néha látom az emlegetett lányt, úgy néz rám, mint ha sírból lennék jelenés, és ez szórakoztat.
A sztorit azóta sok szigorú kritikus (és irigy) felrótta nekem, miszerint én milyen szemét voltam ezzel a szegény gyerekkel, de én az évek alatt egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem vagyok én terézanya, ha nem is ártok szándékosan ennek az embertípusnak, azért szóvá fogok tenni ezt-azt, és a közkeletű elvárással szemben, hogy én, csak én legyek jó fej és hallgassak és tűrjek, a nagyvonalúságomat és a maradéktalan korrektséget azoknak tartom fenn, akikkel ez kölcsönös.
KedvelésKedvelés
Most értem az oldal teljes végére, a bejegyzéssel együtt. Édesanyámmal hasonló eseteket jártunk együtt végig, mivel még óvoda végén váltak el, (apa egyáltalán nem lépett le, de mégse lehet mindennel hozzárohanni).
Most így felnőttként (és az írásod alapján visszagondolva) jut el az agyamig, hogy mit élhetett át anyum néha. Gyerek-kamasz fejjel nehéz ezt felfogni, megérteni. Nagy tiszteletem a tiéd, mégha csak hasonló is a cipő, a szorítása nagyon is ismerős. 🙂
KedvelésKedvelés