Nagyon szeretnek ők igazságosan gondolkodni. Megvizsgálni a dolgok mindkét felét. Nem elhallgatni, hogy bár nagyon sok férfi bántalmaz nőt, nők is bántalmaznak férfiakat. Legfeljebb más, rejtettebb eszközökkel. Ezt mondják. Meg hogy én elfogult vagyok, általánosítok a férfiakkal kapcsolatban, csak az igazság egyik feléről írok.
Ranschburg Jenő könyvet írt a témáról. Érdeklődve olvastam. A lényeg, hogy teljesen másképp bántalmaz a férfi, mint a nő: a férfiak vitézkednek, keménykednek, a nők meg, testi fölényük nem lévén, rafináltan manipulálnak és készítik ki szegény férfiakat, nagyon sokan, de erről nem beszélünk, mert mindenki őket sajnálja, majd most ő!
Nagyjából végigolvasva a tanár úr életművét, arra jutottam, hogy bizony nőgyűlölő.
Hát igen, ilyenek vagyunk mi nők. Az almát is megetettük Ádámmal. A szavaink kígyófullánkok, hízelkedünk, fenyegetünk, zsarolunk, tombolunk, nyomozunk, megszégyenítjük szegény férjünket… Jó éjt — reggelre ne feledd a pénzt.
Ezt mondja a nőgyűlölő narratíva (bocsánat, nem használom ezt a szót többet)
- a bántalmazó nőkről
- és azokról a nőkről is, akik egy kis levegőért, az egyenlőségért küzdenek. Akik ki vannak akadva, mert nem erről volt szó az esküvőn. Akiket teljesen egyedül hagynak a mindennapok küzdelmeiben és a gyerekekkel. Akiknek a férje sok-sok pénzt keres, alig van otthon és alanyi jogon jár neki a változatos és minőségi élet. Akiknek sokkal nehezebb.
Ebben a diskurzusban (ez is egyszer van, ígérem) verbális zaklatásnak, a veszekedés kiprovokálásának, féltékenykedésnek, elsárkányosodásnak minősülnek a következő mondatok — nők mondatai:
miért nem válaszolsz, ha szólok hozzád?
ne dobáld szét a koszos zoknidat!
most is az Icától jössz?
kész az ebéd, nem hallottad?
tényleg nem maradt egy filléred sem?
már megint nem adtad ide a tartásdíjat!
Hát igen, kiabálnak a nők néha. Sokszor pedig ilyeneket.
A jelenség méretét, jellegét, a nemi szerepeket, az egész mechanizmust, a férfiak túlhatalmát cseppet sem látszanak érteni a szimmetria hirdetői. Nem értik, milyen az a közeg, amelyben sok nő lesz valóban frigid, kiabálós, sárkány. Még a feleségek által megölt férjek eseteit is idecitálják. Noha ezek szinte kivétel nélkül hosszú évek nőbántalmazását zárják le, amikor a nőnek már minden mindegy, és azért ragad kést vagy baltát, mert neki nincs esélye eszköz nélkül védekezni.
A Miért marad?ból idézem, de könyvtárnyi szakirodalom van még:
A nők elleni erőszakos bűncselekmények 22 százalékát partnerük vagy volt partnerük követte el. A férfiakra vonatkozó hasonló adat 3 százalék volt.
A meggyilkolt nőknek több mint felét (volt) férjük vagy élettársuk ölte meg.A partnerük által megölt férfiak bírósági aktáiból az esetek 80 százalékában tudható, hogy a gyilkosságot hosszan tartó feleségbántalmazás előzte meg.
Lehet egy nő sárkány, és bizony sok sárkánynő van. De ha sárkány, akkor ő köznevetség tárgya lesz, nőietlen, még a jogos kiabálásait is érthetetlen dühkitörésnek fogják tartani a szimmetriahívők. Meg is értik, ha elválik tőle a férje: hát ezt nem lehet bírni. Arról nem is beszélve, amikor a rossz házasságát szeretővel gyógyítja. Nem nagyon számíthat a partnere és a környezet diszkréciójára.
És ezt nők bizonygatják fejcsóválva. Hogy az a szegény ember, és milyen az a nő! Ők bezzeg nem olyanok. Vagy ha mégis látják, milyen a férfi, akkor azt deklarálják: ők aztán nem mennek bele ilyen kapcsolatba. Mint itt is a szavazáson (Volt-e már ilyen kapcsolatod…) az egyik Egyéb válasz írója: nem is lesz.
Ezt hívjuk áldozathibáztatásnak. Amikor azt gondoljuk, minket azért nem nyomnak el, azért nem bántalmaznak, mert mi okosabbak vagyunk. Mi nem érdemeljük meg.
Tény viszont, bár rossz hír az önelégülteknek, hogy nincs olyan társadalmi, életkori, iskolázottsági jellemző, amely megóvna egy nőt a bántalmazástól, és akkor még sem a lelki, gazdasági formákról, sem a körülbelül tízszeres látenciáról nem is beszéltünk: a bántalmazás eseteinek mintegy kilencven százaléka soha nem jut a hatóságok tudomására (erről is a Miért marad? ír, szakirodalmi hivatkozással). Sok esetről a környezet sem tud, ha eldurvul a bántalmazás, akkor lesz belőle talán napihír a Bulvár rovatban. Feltételezhető, hogy a magasabb presztízsű családokban mind a nő, mind a férfi, mind a gyermek bántalmazását hatékonyabban tudják titkolni. És mindenki titkolja: bántalmazó, tanú-családtag, gyanakvó családtag és a bántalmazott is. Sokkal inkább elhiszik az öltönyösnek vagy a kosztümösnek, hogy rendezett családi életet él, mint az alsó-középosztálybelinek vagy a mélyszegénységben élőnek, és jobb minőségű alapozóval, napszemüveggel takargatja a nyomokat a jómódú bántalmazott, vagy sosem derül ki az eset, mert nincs (annyi) falszomszédja, vagy nyaraláskor csinálja a bántalmazó, vagy a kocsiban kiabál vele, vagy mert a zsúfolt lakásokban élőkkel ellentétben akkor maradnak kettesben bántalmazó és bántalmazott, amikor csak a bántalmazó akarja.
A férfiak is eltitkolják, de ők másért. Ők nem a család védelmében, a családi szégyen miatt hallgatnak, inkább az identitásuk sérülne, hogy őket terrorizálják: az nem férfias.
Mindenesetre a tendencia kristálytisztán látszik: nem a nőknek ad jogosítványt a viszonyrendszer az akármilyen bántalmazásra, összességében nem náluk van a hatalom sem az ágyban, sem a bankszámlán, sem a munkahelyen, sem a bíróságon. Nem, nincs szimmetria.
De én nem is nagyon írok fizikai bántalmazásról (engem sem vertek), legfeljebb a sajtószemlés rovatban: én a kifinomult lelki, gazdasági, kommunikációs, identitás- és munkamegosztásbeli egyenlőtlenségről írok, mert azt érzem feltáratlan, nehezen megragadható, teljesen általános és iszonyúan romboló problémának — a vér nyilvánvalóbb, mint az évek alatt elszürkülő tekintet.
Az a helyzet, hogy ha egy nő kiabál, akármilyen is az a nő, a nemiszerep-szocializációja miatt és a környezet visszajelzései miatt (mert nem ezt várják tőle) identitásválsága lesz, hogy ő ilyen kiabálós. A férfinak meg nem lesz, mert ő, ha kiabál, akkor határozott, hirtelen haragú. Ha a férfi az agresszor, akkor ő a ház ura. Indulatos egy kicsit. Hát, iszik néha. Mindig ilyen volt. Igen, volt szeretője, hát, meg is lehet érteni, amilyen az asszony. A férfiak már csak ilyenek.
Tényleg elkeserítő látnom, hogy ennyire nem nyilvánvaló a mindannyiunk életét mérgező kettős erkölcs, és hogy épp nők akarják visszanyomni más nőkbe a már épp kikandikáló valóságukat. És csak annyit szeretnék mondani: ezzel is az egyenlőtlenséget erősítik, a dolog működésének valódi kirajzolódását akadályozzák. Ettől vagyok egy kicsit indulatos néha.
csak az olvassa. én szóltam 
Megölte gyermekét, majd magával is végezni próbált a férfi. A szolnoki kórházban ápolóként dolgozó felesége bukkant rá. A nőre férje nagyon régóta féltékeny volt. A Blikk és a Bors egyaránt arról ír, hogy már korábban azzal fenyegette meg a családját, autóba ülteti őket és
szándékosan a halálba száguld velük, ha a nő csak ránéz más férfira.
A Bors szerint kettős kép rajzolódik ki T. Mihályról. Van, aki dolgos, jóravaló embernek ismerte, míg apósa szerint “alamuszi ember, aki kifelé a mintacsaládfő képét mutatta, közben viszont évek óta lelki terrorban tartotta a lányát, aki a gyilkosság után teljesen összeroppant”. Azt a nagypapa sem tudta, honnan volt a fegyver, amivel veje megölte kisunokáját.
KedvelésKedvelés
Szerelemféltésből ölte meg a gyerekét…
KedvelésKedvelés
Az bántalmazásnak számít, ha kb. 15 éven át mindig úgy történtek fontos vagy kevésbé fontos döntések, ahogy a ház ura akarta, mert ha én kinyilvánítottam nagyon finoman, hogy szerintem esetleg másképp lenne jó, akkor nagyon finoman éreztették velem, hogy mennyire nem jól látom a dolgokat? Én meg mindig értettem a szóból meg a gesztusból. Vagy ez csak szimplán az én hülye, feneketlen gyávaságom? És ha most kimondom, hogy azért vagyunk most teljes egzisztenciális nihilben, mert bizonyos dolgokra tízszer annyit költöttünk, amennyi szerintem racionális lett volna, akkor még azt is megkapom, hogy én egy igénytelen luvnya vagyok. Szóval nincs itt semmi bántalmazás, kérem szépen, tessék arrébb menni, nincs semmi látnivaló.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes, amit írsz, természetesen ez is benne van a HH könyvben. Igen, a gazdasági, lelki erőszaknak egy gyakori, rejtett formája ez. Nincs éles határ egyenlőtlenség és bántalmazás között, meglehetősen széles a határsáv, de ugyanaz a skála.
KedvelésKedvelés
Vagy mikor épp fordítva még azt is te döntöd el, hogy mikor, mivel, mennyiért legyen levakolva a ház, miből viszed szerelőhöz a kocsit, melyik iskolába menjen a tanulási zavaros agyerek, (ezt figyeld) mennyi pénzt gazdálkodsz ki arra a karácsonyi ajándékra, amit azután soha nem fogsz használni, mert közöd nincs hozzá, de nyilván az volt akciós (vagy nem tudom, miért pont az kellett). No, nézzük csak.. . még azt is te döntöd el, mikor vesztek fel hitelt, mikor és mennyiért nyaraltok, és hol, és természetesen jól kell viselkedned, mert meg van mondva, hogy ha nem leszel normális, ő bizony hazajön otthagyva mindent. No, és mikor egyszer csak összedől a kártyavár, mert egyedül képtelen vagy mindent számon tartani, és beüt valami hirtelen jött dolog, akkor ő csak szétteszi a kezét: hát e döntöttél…Én most mit csináljak? Mindig mindenért egy személyben felelsz. Ez nembántalmazás? Örökös szorongás, lelkifurdalás. Én a végén már sumákoltam dolgokkal, mert személyes kudarcnak ítéltem meg, ha anyagi gondjaink voltak, vagy ha a gyerek nem jól teljesített, vagy ha a tapéta mállani kezdett a falról.
Rémes helyzet.
Alig várom, hogy vége legyen. Egy hónap után emlékezni sem fogok a férjemre.
KedvelésKedvelés
Bocs a helyesírásért. Az éjszakázás 🙂
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy itt vagy! De, ez is, a felelősség és feladatok teljes áttolása a másikra. Olvastad a Hétköznapi hímsovinizmus című könyvet?
KedvelésKedvelés
Brillians…
Jaj, mennyire uralkodtam magamon, h szules utan ne tartsanak hisztisnek! Mikor jott az anyosom es mondta, h a lanyok sirhatnak (sot, hagyjam csak sirni, mert nekik csak erosodik a tudejuk), de ha fiam lenne, akkor azt semmikep nem szabadna hagyni sirni, mert heregyulladasa (???) lesz!!! Meg aposom csesztetett h ne santitsak a lepcson (borzasztoan fajt az egyik csipom). Jottek hozzam es igazgattak, ki kellett volna vagjam oket, mint macskat ***ni.
KedvelésKedvelés
Igen, ismeros… aposom eszement osszegeket fektet be a munkajaba, ami meg sem terul (de szerinte csak ezeknek koszonheto, h felszinen tudott maradni-vitathato szerintem), viszont anyosomnak nincs penze etelre
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: de mi a megoldás? | csak az olvassa
nem értesz. nem tapasztaltál még _igazi_ fordított helyzetet… és nem, nem ez van most sem: “Tényleg elkeserítő látnom, hogy ennyire nem nyilvánvaló a mindannyiunk életét mérgező kettős erkölcs, és hogy épp nők akarják visszanyomni más nőkbe a már épp kikandikáló valóságukat. “
KedvelésKedvelés
Te nem, de nagyon-nagyon sokan igen, vissza akarják nyomni, védik a rendszert, amelyben ők jó asszonyok lehetnek.
De igen, láttam. Sok mindent. Tudom, hogy van, de a rendszer nem neki kedvez. Mutáció.
Úgy nem tudunk erről beszélgetni, hogy én írok (elsőnek, nem is reagálva, magamtól) egy, öt, tíz bejegyzést, és akkor arra jön egy rövid komment, ez így nem arányos, és nem fognak kiderülni az érveid.
KedvelésKedvelés
Ahogy európai össztársadalmi szinten a férfiak összezárnak:
“tagállami ellenállás miatt elbukhat az Európai Bizottság kezdeményezése, hogy vezessenek be női kvótát a gazdaságban – írták német lapok szerdán.
A beszámolók alapján tíz tagállam, köztük Magyarország is, ellenzi az EB tervét, amely szerint a tőzsdén jegyzett nagyobb cégeket törvénnyel kell kötelezni arra, hogy emeljék a nők arányát a felügyelőbizottságban 40 százalékra 2020-ig. A bizottsági javaslatról minősített többséggel kell dönteni, az ellenzők pedig úgynevezett blokkoló kisebbséggel rendelkeznek, és így megakadályozhatják a javaslat elfogadását.
A tervet elutasító tagországok szerint először meg kell vizsgálni, hogy a javasolt módszer, vagyis a törvényi előírás valóban alkalmas-e a női arány emelésére a gazdasági vezető pozíciókban. A tízek egy közös levélben fejtik ki fenntartásaikat José Manuel Barroso bizottsági elnöknek és Viviane Reding igazságügyi biztosnak.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint az eljárás szokatlan, hiszen a bizottság még nem is terjesztette elő a javaslatot hivatalosan. A Süddeutsche Zeitung szerint a tagállami ellenállás annyira heves, hogy a javaslat gyakorlatilag már el is bukott.
A gazdasági szereplők számára kötelező női kvóta intézményét mindenekelőtt Nagy-Britannia ellenzi. A javaslat elutasítására irányuló londoni kezdeményezéshez csatlakozott Bulgária, Csehország, Dánia, Hollandia, Litvánia, Magyarország, Málta, Svédország és Szlovénia.
Korábbi német lapjelentések szerint a bizottság évek óta próbálja elérni, hogy több nő jusson vezető állásba a gazdaságban, de törekvése eddig nem hozott számottevő eredményt, a női kvóta intézményét pedig sokan kifogásolták, és önkéntes alapon igen kevés cégnél vezették be.
A bizottság az új javaslatban figyelembe vette a bírálatokat, ennek jele, hogy a kvóta bevezetését csak a felügyelőbizottságban tenné kötelezővé, az igazgató testületekben pedig nem, és a 250-nél kevesebb embert foglalkoztató, illetve évi 50 millió eurónál kevesebb árbevétellel rendelkező tőzsdei vállalatokat nem kötelezné a női kvóta bevezetésére, hogy megkímélje őket az intézkedés költségeitől.”
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a nők is tudnak ám | csak az olvassa
Visszajelzés: de tényleg, miért a nők? | csak az olvassa
Visszajelzés: természetüknél fogva poligámok | csak az olvassa
Köszönöm, hogy valaki kimondta végre, hogy Ranschburg Jenő nőgyűlölő volt. Sosem értettem, hogy ennyire istenítik, mikor elég lenne meghallgatni az érveit, a logikáját. Persze annyira “helyes kis öregember” volt, hogy nem lehetett neki ellentmondani. Nagynevű tudós. Meg még a nőklapja (sic) is mindig megkérdezte a véleményét…
És ő persze minden megnyilatkozásával a “fennálló rendet” védte.
Dehát emberek, azért gondolkozzatok is…
KedvelésKedvelés
Jaj, ennek minden szavával úgy egyetértek, és olyan boldog vagyok, hogy vannak emberek, akik képesek ezt éppen olyan világosan látni, mint én.
A helyzet hasonló, mint amikor a férfiak prostutúciós szokásaira azzal legyintenek, hogy ugyan már, hát a nők is…
Napersze. Nem, a nők nem. És nem azért nem, mert a nők különbek, hanem azért nem, mert a nők ennyivel másképp nevelődnek, ennyivel kevesebb a lehetőségük arra, hogy a saját igényeiknek hódoljanak.
Az már csak a sors kegyetlen fintora, hogy a férfiak többet veszítenek a nekik kedvező rendszeren, mint a nők.
KedvelésKedvelés
bocs, kegyes fintora, természetesen 🙂
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy hasonlóan gondolkodunk, meg olvaslak a nőkért-en! nekem is nagy élmény.
De szerintem a nők veszítenek többet. Erről:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/06/20/mert-az-nekik-is-jo-lenne/
KedvelésKedvelés
“épp nők akarják visszanyomni más nőkbe a már épp kikandikáló valóságukat” Ez nagyon igaz, saját bőrömön tapasztaltam sajnos.
KedvelésKedvelés
“hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.”
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: miért általánosítasz akkor? | csak az olvassa
Visszajelzés: napi idézet — január 2. | csak az olvassa
Visszajelzés: megint: nincs szimmetria | csak az olvassa
Halihó!
Nagyon örülök, hogy idetaláltam, akkor talán mégsem látom teljesen rosszul a világot – bármit mond is 😦 a “Párom”… 🙂
KedvelésKedvelés
Nem tartom magam feministának, de a kettős mérce, a szerepek egyenlőtlensége, a hatalom asszimmetriája kb. 4 éves korom óta zavar – akkor jöttem rá, hogy nem tudok állva pisilni:D
Viccet félretéve; nem vagyok képes megérteni, miért is kell(ene) egyedül nekem takarítano, mosogatnom, “házvezetnem”, miért vagyok önző, ha 12 óra munka után nem kezdek azonnal vacsorát alkotni, és, ha mindezt szóvá teszem, attól miért válok önző sárkánnyá?!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a saját útjukat járják | csak az olvassa — én szóltam
“Nem is lesz”
Szervusztok. Köszönöm ezt a blogot, és köszönöm a kommenteket is.
Az én bántalmazásom a születésemkor kezdődött, és nemrég ért véget. Összesen három és fél kapcsolat, ebből kettő házasság. Az első húszéves koromban, amikor már annyira össze voltam törve, hogy az első fiú, aki szeretett, megfelelt, mert szeretett. A maga módján.
A második, mert nem másképp nem tudtam kilépni az elsőből. Két gyerek, ellenséges szülők, lakás persze nem volt. Ő is szeretett, szerinte.
Átéltem mindazt, amit leírtok. Fizikai bántalmazás nem volt, csak gyerekkoromban, és akkor se sok. Megaláztatás, elhanyagoltság, kiszolgáltatottság, kizsigerelés rengeteg.
A gyerekek (fiú és lány) viszont felnőttek és csodálatosak. Szeretjük egymást, odafigyelünk, beszélgetünk, közel vagyunk, elérhetőek vagyunk, megértjük egymást, nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Azt kérdezik tőlem a barátaim, jellemzően azok, akikknek nincs gyerekük, vagy még kicsi, hogy nem elég ez? Belőlük nem lehet erőt meríteni? Rájuk nem lehet támaszkodni?
Nem. Nem lehet, mert az anyjuk vagyok. Az, hogy anyának, embernek jó vagyok, nem jelenti számomra azt, hogy nőnek is. Miért jelentené?
Amikor olvastam a “nem is lesz” kommentet, akkor döbbentem rá, hogy igen, ettől félek. Persze a kommentelő nyilván nem úgy értette, mint most én. Számomra ez most azt jelenti, hogy igen, én ilyen kapcsolatba már nem megyek bele, eddig belementem, csak ez volt, ebből lehetett választani, de így, középkorúan, rengeteg így eltöltött év után már nem. Lehetne örömhír. De nem az, mert másba se megyek bele már. Nincs mivel. Addig folyt a módszeres csonkítás, amíg nem maradt más, csak rettegés. Attól, hogy nem lesz már soha senkim, mert nem merem megkockáztatni, hogy mégegy ilyen legyen. És tényleg nem merem.
Ha valakinek van ötlete, hogy hogyan érezhetném azt hogy nő vagyok (nem újra, most először, 46 évesen), és hogyan lehetne örömmel, bizakodva várni azt, amit még soha sem éltem át, és elképzelni se tudok, írja meg nekem. Nagyon hálás leszek.
KedvelésKedvelés
Szia! Először szólok hozzá itt. Ez a kérdés régóta foglalkoztat. Nem vitatom egyik állításodat sem, és azért vagyok itt, hogy tanuljak, nem nyerni akarok valamiféle vitában.
Arra volnék kíváncsi, mit gondolsz arról a véleményről, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiáktól a férfiak is szenvednek. Tőlünk elvárják, igen, a nők is, hogy erősek legyünk, határozottak, ne nagyon mutassunk érzelmet, ne bizonytalankodjunk… Ne legyünk puhák, “nőiesek”. Ha egy férfi ennek nem felel meg, nemcsak férfitársai, hanem a nők is gyakran megvetéssel reagálnak erre, ezért rengeteg férfi azon van, hogy minél “férfiasabb” legyen. Agresszív, határozott. Sőt egyfajta vadállat. Gyakran ilyennek látnak minket a nők, már megelőlegezik nekünk mindazt, amit később a szemünkre is hánynak néha. Talán nem ismeretlen az a jelenség, hogy az ember előbb-utóbb elkezd hasonulni a róla alkotott képhez, még ha az nem is túl kedvező.
És persze igen, ebbe a kontextusba beleillik a két nem közötti kölcsönös bántalmazás is, a nők részéről kevésbé fizikai és direkt, de azért létező jelenség.
Mielőtt válaszolnál, hadd szögezzem le: nem állítom, hogy szimmetrikus lenne a helyzet, sem azt, hogy a férfiak épp annyira szenvednének, mint a nők. Nyilvánvaló, hogy sok mérhető, nyilvánvaló bizonyíték van a nők elleni diszkriminációra. Abba meg nem mennék bele, hogy a férfiakkal szembeni elvárásokat, társadalmi nyomást összehasonlítgassam a nők által tapasztaltakkal. Inkább csak azt akarnám jelezni, hogy ezt az egyenlőtlen, torz, diszkriminált berendezkedést e vélemény szerint (amit jelenleg többé-kevésbé osztok) mindkét nem fenntartja, és valamilyen mértékben mindkét nem szenved tőle.
Szerinted?
KedvelésKedvelés
Először is, üdv blogon! Apróra koptatott feminista mondat: “Patriarchy hurts men, too”. Persze, hogy egy megkeseredett, kiégett, megritkult nő, akit a hatalmi működésmód, a rossz minták és a túlterheltség változtatott keserű, szexet jutalomnak használó, pengeszájú, aggályos rémmé, a férfiaknak se valami nagy boldogság. Ilyen az anyjuk és ilyen a feleségük, és közben ezektől a nőktől jön az életükbe a mindenféle jó (mosás, főzés, gonoskodás, terhek átvállalása). Nem boldogság a férfiakat érő sok vád sem, hiába jogosak. Az alkalmatlanság érzete, a saját felelősségnemvállalásuk, bűntudatuk, csökevényes apaságuk, megúszós kerülőútjaik, szexuális sóvárgásuk, hiányuk és szeretőtartásuk sem.
Nem igaz, hogy “a” nők ezt várják. Nincsenek “a” nők, ez a képzet filmklisékből, hiedelmekből jöhet. Mint ahogy nem igaz az sem, hogy nekünk a kigyúrt test, a kockahas, a menő napszemüveg, a BMW-kulcs, a 26 centi fölötti péniszméret és a négy órán át kőkemény erekció kell csak, alatta nem tárgyalunk.
Mindezeket a tévhiteket azok a férfiak sziszegik nekünk keserűen, akik elhitték a pornóból rájuk néző, tökéletes testű huszonévesek mosolyát. Az illúziót, hogy nekik jár a nő. Ezek a férfiak nem tudnak mit kezdeni a korukbeli, kicsit narancsbőrös nőkkel (még mit nem!), és mindeközben nemhogy BMW meg 26 centi nincsen, hanem egyáltalán nincs jövőképük, végzettségük, felelősségérzetük, rendes állásuk, ellenben sörhasuk van, büdösek és a céljuk, hogy ne kelljen semmi vacsora, mozi, Heideggerről és naplementékről szóló beszélgetés, csak úgy, minél előbb beleejakuláljanak a félig erektált szerszámukkal a nő valamelyik extravagánsabb testnyílásába. Ezt képzelik szerelmi életnek. Ez teljesen irreális, nem emberi, hatalmi alapú, frusztrációból, félelemből, önértékelési zavarból táplálkozik. Valóban megvetjük őket, de erre előállni azzal, hogy “mert nektek csak az olyanok kellenek”, nagyon béna kommunikációs trükk, voltaképpen csalás. (Pl. annyi kellene, hogy emberünk valamennyire művelt legyen, tudjon figyelni, ne csak kioktatólag magyarázni, ne akarja megvásárolni a szexet kedvességgel meg vacsorameghívással, és ne legyen gusztustalanul aránytalan, pocakos.)
Minden nőgyűlölő, akit eddig megismertem, és járt a blogon vagy harminc, láthatólag szorongott, hogy ő nem elég jó, nem előnyös a külseje, nem szeretik a nők.
Vannak nők, akik a gyengéd, érzelmes férfiakat keresik, mások anyáskodni szeretnek, és van, aki elvan a néma, csendesen ténykedő, otthon visszafogott, szakmájában sikeres férfival. Nincs olyan nagy kínálat energikus, léelkes, értékes férfiakból. Van olyan nő is, akinek tetszik a határozott, irányító férfi, mert az ilyentől több előnyt remél, és mert a teste, fiatalsága, hajlandósága áru (cserealap) lett. Vagy azért tetsuik neki, mert saját elképzelése nincs az életről, a világról, egész életében a testével és a tetszeni vágyással, esetleg muffinokkal foglalkozott (ez a szocializáció miatt van, és eközben a határozott, tájékozott, szuverén nőket rendszeresen lehurrogják, kigúnyolják és leférfiasozzák).
Autonóm emberek nemigen tudnak mit kezdeni a behódoló, csüngő-függő, rajongó típussal, akinek fogalma nincs, mi merre, mindent a nőtől vár, és akit általánosan szokás gyengédnek, érzékenynek és megértőnek nevezni. Az érzelemgazdagság nem ajnározás, a romantika nem rafinált, szexcélú nyáladzás, a határozottság pedig nem közöny, nem érzelmi kulturálatlanság, nem erősködés és erőszak.
Igen, a nők abszolút tolják a szekeret, vakok a saját elnyomatásukra, és ha már áldozatává válnak, onnantól keservesen önigazolnak, a férfiakat mentegetik és kiszolgálják, testük-lelkük-moráljuk borzalmas állapotba tud süllyedni, maguknál jobban csak az új szellemiségű, fiatalabb nőket utálják, akik még nem baszták el, nincsenek túlterhelve, szerelmesek, ragyog a szemük. Eközben, mellesleg, ezek a rémek mindent megfőznek, elintéznek, helyrehoznak, megvarrnak, felnevelnek, kitakarítanak, berendeznek, megtakarítanak, szóval úgy amúgy elhordozzák a világ terheit, és általuk normális az élet, amennyire az. De az életminőségük nagyon szar.
Én csak autonóm, komoly, kvalitásos férfival tudok mit kezdeni. De hatalom így is, úgy is több van a férfiaknál mint csoportnál, nem érdem, nem gének, nem biológia, nem hormonok alapján, hanem társadalmi konszenzus alapján, pusztán abból következően, hogy ők férfiak. Attól még szenvednek, persze.
Csatlakozz az aktuális (főoldali) posztok alatti beszélgetésekhez is! A címkékre kattintva is tájékozódhatsz, itt a poszt alatt és a főoldal oldalsávjában is találsz címkéket. Van archívum is ugyanott, a kép alatt pedig számos érdekes, téma szerint csoportosított bejegyzés.
KedvelésKedvelés
Köszi a választ. Bár egy napja sem olvaslak, de már megszerettem ezt a vad, szenvedélyes, költői, stream of consciousness-jellegű fogalmazásmódot, ahogy elszalad veled a gondolat, és te elszaladsz a gondolattal, érzéssel, és az olvasó csak követ, ha tud. Tényleg élvezetes, hatásos, és sok mindent megértet. És valahol nagyon női is – remélem, ez nem sértő. Egyszerűen annak érzem, nem tudom megfogni, pontosan miért is.
Az a gondom most egy kicsit, hogy ahogy nekilendültél, de még mielőtt eljutottál volna a pozitív férfiképig (amivel maximálisan egyetértek), a második bekezdésnél már nem hozzám beszéltél, hanem valami kissé lenézett, kissé démonizált férfirémképhez… és szomorú, hogy ez a kép ilyen hamar felsejlik előtted. “Nem igaz, hogy “a” nők ezt várják. Nincsenek “a” nők, ez a képzet filmklisékből, hiedelmekből jöhet. Mint ahogy nem igaz az sem, hogy nekünk a kigyúrt test, a kockahas, a menő napszemüveg, a BMW-kulcs, a 26 centi fölötti péniszméret és a négy órán át kőkemény erekció kell csak, alatta nem tárgyalunk.”
Ez mansplaining. Már megbocsáss, de ha én leírom a tapasztalataimat, hogy “a” nőktől is ezt tapasztalom, akkor nagyon kérlek, tisztelj meg azzal, hogy ne vond kétségbe. Ne tudd nálam jobban, hogy keverem-e a filmkliséket, hiedelmeket a valósággal, az én valóságommal. Igenis szinte naponta kapom meg a férfiakkal szembeni elvárásokat.
Kedvesen, pozitív visszajelzésként (“ez egy nagyon férfias előadás volt” – mondta főiskolai tanárnőm az összeszedett feleletem hallatán; “rád lehet számítani, mindig elintézed, amit kell, biztonságban érzem magam veled, és ez olyan férfias” – mondta nem egy szerelmem, barátnőm). Hol vádlón, a pozitív értelemben vett férfiasságot hiányolva (“egy férfi legyen mindig tettre kész”, “nem túl férfias dolog a vízből kitartott fejjel úszni”, “kisfiam, egy férfitól senki nem nézi el a gyengeséget” – mondták jobb vagy kevésbé jó szándékú nők, megrovóan). Hol a negatívnak tartott férfitulajodnságokat megelőlegezve, akár igaztalanul is (“tuti, hogy nem is figyelsz rám, tipikus férfi vagy”, “te mint férfi nyilván nem állsz le megnézni egy naplementét”, vagy most te: nyilván filmklisékből, hiedelmekből általánosítok, különben fogalmam sincs a nőkről, hülyeségeket képzelek róluk, leragadtam a kockahasnál és a BMW-nél).
Talán a szélsőségekre vagy fogékony, a nőgyűlölőkre és azokra, akik adják alájuk a lovat. (Évekig kerestem és a mai napig nem találtam az angol “enable” szó magyar megfelelőjét, abban az értelemben, ahogy mondjuk a függő ember környezete akarata ellenére hozzájárul a függőségéhez. Itt is ilyesmiről van szó.) Úgy látom, és szólj, ha szerinted tévedek, hogy arra is nagy hangsúlyt fektetsz, hogy meglásd, láttasd a jó szándékú férfiakban is, hogy mennyire a probléma részei tudnak lenni. És vágyálomként, egy hármas felsorolás negyedik elemeként, szinte nem létező kategóriaként említed azokat a férfiakat, akik a megoldás részei is lehetnek. Miközben a nők tartanak össze mindent, ők nemcsak áldozatok, hanem néma hősök is.
Ha valamiféle egyensúlyt hiányolok, akkor az a következő lenne: attól, hogy a helyzet szar, és nagyon látványosan a férfiaknak kedvez, még igaz lehet, hogy a nők ugyanannyira a probléma részei, a férfiak pedig a megoldás részei lehetnek. Az elnyomott helyzetetek haragossá tesz és elfogulttá. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt a gondolatot azonnal lelövöd-e, esetleg megpróbálsz-e megint felém kerekedni, lenyomni, felülről beszélni hozzám… vagy esetleg elgondolkozol-e egy kicsit azon, amit mondtam. Hátha lehet benne valami, ki tudja. Akármennyire is nem tűnik igaznak. Mindig gyanús, amit az ember csípőből utasít el…
Egyébként az se baj, ha az előbbi eset áll elő. Legyél csak haragos, és világíts csak rá, hogy mi férfiak hol rontjuk el. Irónia nélkül mondom ezt. Ugyan így a mérleg egyik serpenyője leszel főleg, nem maga a mérleg, de ez sem baj. Van miért mérgesnek lenned. Így is élvezettel olvaslak, és nem szégyellek tanulni tőled.
A legjobbakat kívánom,
András
KedvelésKedvelés
Arra kérlek, hogy egy nicked legyen, mert bonyolult, ha nem (nem is engedte be a rendszer ezt a másodikat). Ezt most átírtam arra, amivel az első kommentedet írtad.
Szerintem ha van egy bejáratott blog népes olvasótáborral, hosszú történettel, és azon egy blogger, akit te, az olvasó érdekesnek találsz, és a magad elhatározásából olvasod és kommenteled, akkor impertinens őt első kommentben jobb belátásra bírni akarni, “túlzásait” lenyesegetni. Vagy talán csak félreértés, nem tudom. Azt mondani, hogy “Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt a gondolatot azonnal lelövöd-e, esetleg megpróbálsz-e megint felém kerekedni, lenyomni, felülről beszélni hozzám… vagy esetleg elgondolkozol-e egy kicsit azon, amit mondtam. Hátha lehet benne valami, ki tudja.”
Nem beszéltem felülről hozzád, és nem lőttem le semmit, csak leírtam, amit gondolok, és ami a bajom a határozottférfi-témával, néhány más, kapcsolódó gondolattal együtt. Másrészt meg írtam, hogy igen, szerintem is pont annyira részei a nők is az egyenlőtlenségnek, csak nekik mégis nehezebb (mérhető módon az). Most megint leírod mint revelációt, pedig már írtam, hogy szerintem is.
Nem tudom, hogy tűnt ez föléd kerekedésnek, teljesen korrektül válaszoltam, csak valamiért megijedtél.
Úgy értettem, azért vagy (és kérlek is, hogy azért legyél) itt, mert jó neked, érted, mit miért mondok. Ha nem így van, akkor ne. Tényleg ne járj ide magadat túlzásokkal idegesíteni.
Nem lövök le semmit csípőből, csak sokadszor folytatom le kb. ugyanazt az eszmecserét. Nem vagyok mérges. Egyáltalán nem. Látok dolgokat. Azonnal észreveszem és azonnal nem kérem a hazugságot, manipulációt. Nanogrammját sem. És hogy boldog vagyok, annak nagy részben az a titka, hogy ezeken átlátok és elkerülöm őket, nem kellenek, nem érem be velük, szisszenek, ha megérzem a szagukat.
Nem látom tömegesen azokat a férfiakat, akik a megoldás részei lehetnének. Mindenki rendes emberként definiálja magát, mindenki önigazol, mindig mások a hibásak. Ritka az önfeflexió. Mostanában a legjobban az “én amúgy feminista vagyok, ugye én nem vagyok olyan, én okos vagyok, szerettek?” férfi idegesít, aki baromi extrának érzi magát, és valósággal jutalmat vár azért, mert azt gondolja, ami a minimum, ti. hogy a nő is ember. Egyébként nem feladatom és nem is célom megoldani a helyezeteket.
Nem vontam semmit kétségbe, amit a női elvárásokról állítottál, és sehol nem mondtam, hogy nem tudsz semmit a nőkről, csak árnyalni próbáltam, állítva, hogy gyakran összekeverik az erőt az erőszakossággal, meg hogy irányítást üresfejű nők várnak. Mint nő, sok más nővel együtt elmondhatom, hogy nem vágyunk abban az értelemben határozott férfira, ahogy te érted. Ha te így tapasztalod, azt én elhiszem, de én nem ismerem azokat a nőket. Az is lehet, hogy nem a megfelelő nőkkel tárgyalsz.
Mindig rámfogják amúgy, hogy démonizálok, de szerintem csak nem értik, mire és miért mondom, amit. És mindig megdicsérnek emellett egy kicsit. Aztán ki marad, ki megy.
Nem a férfiképhez beszéltem, hanem róla. Neked mit mondjak? Nem ismerlek, nem tudom, te milyen vagy, illetve milyennek látod magad. Nem kell mindent magadra venni, mert az egó könnyen kitakarja a lényegi beszélgetést. Miért ne sejlene fel ez a kép, ha egyszer három éve blogolok, és Dunát lehet rekeszteni az ilyen érvelésből? Igen, ennyire, ígen, így mondják, egy kicsit hasonlóan hozzád.
Tudod te, mi van a be nem engedett ezerkilencszázöt komment között? Mi sejljen fel? Nem vagyok fogékony a szélsőségekre, tévedsz. Csak látom a tipikusat, és újságíróagyam van. A széle mutatja meg a lényegét, azért is. Egyébként a bántalmazó és elnyomó férfiak is jó szándékúak, másrészt nagyon sok, látszatra kedves, udvarias, együttműködő, egyenlőségpárti férfi a valóságban manipulatív és mivel tart a nőktől, le akarja őket nyomni…
Nem annyira okés, ahogy elemzel. Amíg nem mélyedsz el benne, csak egy kicsit érdekesnek találod a soraimat, nem fogod érteni. Itt majdnem ezerháromszáz bejegyzés van. Ez nem úgy megy, hogy erre jár valaki, és egy kommentben elmondja, hogy nem is, és akkor én a homlokomra csapok, hogy milyen jó, hogy végre valaki ezt mondta. Nem akarlak lelombozni, de szinte minden kicsit is aktív férfiolvasó ilyesmit írt első kommentben.
Ezért kérem, hogy ilyet ne tegyen. Ne képzeljen olyannak, aki arra szomjazom, hogy egy kicsit ellensúlyozzák már a túlzó mondataimat. Hiszen szerintem nem túlzóak.
“Ne gyere azért, hogy “egy kicsit megmutasd a másik oldalt”, vagy “az ördög ügyvédje”, esetleg “örök kérdőjel” legyél. Sokszor megtapasztaltuk, és nem tudunk mit kezdeni ezzel a gőggel, szándékos feszüléssel. Értem, hogy nem értesz egyet mindennel, írd is meg nyugodtan, de ez mint sport éretlen személyiségekre jellemző, és durván rontja a légkört. Az ilyen viselkedés kiindulópontnak veszi, hogy a többiek egyoldalúak, túlzók, elvakultak, az egyik oldalon állnak, illetve egyformák. Pedig sok árnyalat van itt, és én a magam mércéje szerint középen állok, vagyis nekem ez a közép. Ha neked nagyon máshol van a közép, akkor keress olyan blogot, amelyik közelebb áll a gondolkodásmódodhoz. Nem is csak azért, mert nekem egyszerűbb, hanem mert nincs értelme: nyilván te sem jársz idegesítő vagy közömbös népekhez vendégségbe.
(…)
Nem érdekelnek az ítéleteid azzal kapcsolatban, hogy nekem mit kellene tennem, és hogy milyennek tartasz, ha nem azt teszem, amit te jónak látsz. Különösen azért írom ezt, mert éppen az egyenlőtlenség tünete az is, hogy az erre járó férfi fölém helyezi magát, magabiztosan azt gondolja, hogy többet tud nálam, és én okvetlenül kíváncsi vagyok a véleményére, valamint hogy ha éppenséggel nem anyázik, akkor neki mindenhez joga van, akkor ő ellenvéleményt ír, bírálatot, másik szempontot, és ha nem engedem be, akkor én vagyok az intoleráns, aki csak a dicsérőire kíváncsi.”
Ez nem igaz rád, voltak sokkal durvábbak, de azért eligazít. Itt a teljes iránymutatás:
két éve írtam. Nem neked szól, csak hogy értsd, nem tudlak úgy nézni, mint ha először mondana nekem ilyet valaki, mert ezredszer mondja.
Te manshamingre gondoltál, a mansplaining mást jelent. A mansplaining a nagyon okos, “én vagyok a férfi, majd megmondom neked, te nő, amúgy kis érdekes vagy, nem azért” attitűdöt jelenti.
Milyen pozitív férfiképig jussak el? Szeretnéd, ha megdicsérnélek, hogy te nem vagy olyan? Az eszményemig? Vagy akit én szeretek, vágyok? Akit elképzelek? A férjemig, aki meghalt? Én nem ábrándozom férfiakról, a valóságban élek, annak örülök, ami van. Nagyon szeretek beszélgetni, új embereket megismerni, csak úgy. Amikor élek vele, nagyon élvezem az intimitást és a szexet, és komolyan veszem a partneremet, nem forgácsolom apróra a férfi-nő dolgot. Nem hiszem, hogy velem lenne a gond. De azt látom, milyen primitíven állnak hozzá sokan. hogyan mansplainingelnek, amikor azt hiszik, kedvesen beszélgetnek.
Hozzád aligha beszélhettem, semmit nem tudok rólad. Amit írtam, az sem a saját életem, ennyire azért el tudok vonatkoztatni, ráadásul én ezeket a nagyon árnyalatlan, nagyon beleragadós, önigazoló hangokat, helyeket kerülöm és meg is vetem. A blogom egy része a gyakran látható csajozási meg együttélési stratégiák bírálata, az itt a virtuális térben szokásos érvelésre reakció (elég nagy nőgyűlölő termés van), és ha már így felmerült: igen, lenézem őket, mint általában az érdemtelenséget. Meg azok a fájdalmas történetek vannak még itt, amelyeket nők mondtak el magukról, a sok közös, ami felsejlett hat év alatt, itt és ennek az előzményén (egy általam indított, Szeret a férjem, de… nevű közösségben-fórumon). Nincs rajta mit démonizálni: ilyen, és itt névtelenül elmondják, de ez van a pillantásaikban is. Az ember azt hinné, az antifeminista rémület szélsőség, de nem az, csak kevésbé expliciten működik. Nem is hinnéd, hány, amúgy józan, dolgos, családos férfi böffent fel hasonlóakat, vagy jön elő belőle ez a minta válsághelyzetekben (pl. ha megcsalják, vagy el akarják hagyni, vagy ha terjhes a partnerük, és nem akarnak gyereket).
Le kéne már számolni ezzel a kétségbeesett mantrával, hogy “de én rendes ember vagyok, én nem vagyok olyan”. Bizonyos értelemben bizonyára te is olyan vagy, és csak a te döntésed, hogy rálátsz-e és változtatsz-e rajta.
Mindenki elhatárolódik az olyanoktól, de nem úgy, hogy elítéli őket, hanem úgy, hogy aki a torz működésmódot szóvá teszi, arra ráfogja, hogy démonizál, túloz, keserű, dühös, csak kevesen ilyen erőszakosak. És válsághelyzetben mégis, ők is bekapcsolnak, olyanok lesznek. Például lesik, követik az exet, nyomoznak utána. Vagy a gyerekkel, láthatással, pénzzel zsarolnak. Vagy elküldenek meztelen fotót kínos helyekre, bosszúból. Vagy erről fantáziálnak. Vagy pornófüggők.
Akinek ez riasztó vagy fájdalmas, ám érdekes, az mindig a kezdő férfiolvasó. Akinek szintén voltak, vannak hiedelmei arról, hogy milyenek “a” nők és mi a jó taktika velük, a megszerzésükre, mit szeretenek “a” pasikban.
Miért ne lennének hiedelmeink, manipulatív működésmódjaink, leegyszerűsítéseink? Átitat ez mindenkit, körülvesz minket.
Nem vagyok vad se, csak kérlelhetetlenül intellektuális, és eléggé zavar, amikor (akár dicsérőleg) így definiálnak De teljesen oké, csak jelzem: az, hogy te reflexszerűen megmondod, milyen vagyok, az se egészen okés, még ha dicséret, akkor se. Jobb lenne egyszerűen figyelni. A kérdéseid tök jók. Kapcsolódj beszélgetésekbe, mesélj magadról, ha van kedved.
A mérleg nem létezik, én nem vagyok serpenyő, sem szélsőség, nekem ez van középen. Hosszabb távon azok maradnak itt, akik nem megítélni jönnek, és akiknél hasonló helyen van a közép.
Az, hogy ráfogjuk a másikra, hogy túloz, szélsőséges, nem valódi, nem tartalmi érv, inkább arra alkalmas, hogy kirekesszük az illető nézeteit a megvitatásra érdemes álláspontok köréből, és egyáltalán ne kelljen tartalmilag érvelnünk. Pl. tartalmi érv bolna, hogy nem igaz, hogy a férfiak ilyen megfontolások alapján keresnek párt, mert…/Nem igaz, hogy a férfiak azt hiszik, hogy, mert…/Nem igaz, hogy a férfiak maguknál klasszisokkal jobb nőkre vágynak, a maguk szintjével szóba se állnak, mert…/ Nem igaz, hogy tipikusan elhízott, ápolatlan, kudarcos férfiak reklamálnak és hibáztatják keserűen a szerintük túl igényes nőket, mert… Te egyszerűen rám mondtad, hogy én démonizálok. ez így nem fair.
Amúgy ha el akarod helyezni, hogy ez a blog milyen, mennyire radikális, mihez képest mondja azt, amit, olvass mást is. Mert mindenféle kölcsönhatások vannak. Olvass bele Huffnágelbe, a Férfihangba, a Gumiszobába, a Sajátszobába, a Nőkértbe.
Meg olvass itt nemfeminista, nem párkapcsolatos témákat is, életmódról, személyes történetről. Árnyaltabb lesz a kép.
KedvelésKedvelés
Szia!
Igyekszem csak arra reflektálni, amit te konkrétan nekem mondasz, és nem elemezni téged, hiszen látom, hogy nagyon hangsúlyozottan elutasítasz minden ilyesmit, és ezt tiszteletben tartom. (Másfelől pedig ha nem tartanám tiszteletben, akkor sem érnék el vele semmit, hiszen nyilvánvalóvá tetted, hogy hogyan reagálnál, reagálsz minden ilyen kísérletre.)
Mansplainingre gondoltam, bár gondolkoztam, hogy womansplainingnek hívjam-e, de aztán úgy döntöttem, meghagyom az eredeti alakot, mert szerettem volna éreztetni veled, hogy szinte pontosan ugyanezt teszed: itt most olyan kérdésekről van szó, amikben te mint nő vagy kompetens, és valahol aranyos (bár inkább idegesítő), hogy férfiként ide merészkedek és véleményt formálok, de azért ne nagyon képzeljem, hogy itt túl sok lapot osztottak nekem. És mielőtt ráfognád, hogy ez általános probléma nálam, és bizonyára mindig így érzem magam bizonyos (túlzottan öntudatos, a férfiúi igények előtt meghajlani nem hajlandó stb.) nők társaságában, szeretném kijelenteni, hogy alaposan átgondolva azt kell mondjam, hogy nem így látom.
A következőt írod: “Neked mit mondjak? Nem ismerlek, nem tudom, te milyen vagy, illetve milyennek látod magad. Nem kell mindent magadra venni, mert az egó könnyen kitakarja a lényegi beszélgetést. Miért ne sejlene fel ez a kép, ha egyszer három éve blogolok, és Dunát lehet rekeszteni az ilyen érvelésből? Igen, ennyire, ígen, így mondják, egy kicsit hasonlóan hozzád.”
Kérdezem tőled: nem érzed, hogy ez előítélet? Szerinted rendben van, hogy nem arra reagálsz, amit írok, hanem a típusra, amit szerinted képviselek? Már megbocsáss, de miért az én bajom, ha az érvelésem téged számtalan más férfi hasonló érvelésére emlékeztet? Nem énrám reagálsz mint individuumra, először arra a kevésre, amit mondok, aztán később, ha tovább beszélünk, akkor az egyre többre, hanem már eleve besorolsz egy nagy, arctalan, tömegbe, és még ki is mondod, hogy ugyan miért kellene másként tenned.
Szeretném éreztetni veled a csapdát, amiben találom itt magam. Elkezdhetném bizonygatni, hogy de hiszen én nem is olyan vagyok, ilyen és ilyen a viszonyom a nőkkel, így és így állok hozzájuk, de te már erről is fogalmaztál meg előzetes véleményt: persze, ez is tipikus, ismered ezt a fajtát is.
Érdemes lenne megnézni, hogy hányszor gondolsz rögtön a lehető legrosszabb verzióra velem kapcsolatban, meg sem engedve, hogy megismerj, hogy árnyald a képet. Máris egészen szokatlan elutasítással találkozom, amit nem érdemeltem meg: mindössze konkrét kérdéseket tettem fel, kíváncsian várom a válaszaidat, és jeleztem, hogy semmi esetre nem szeretnélek megváltoztatni.
Nem csinálok semmi mást, mint vitatkozom. Nem értek egyet azzal, hogy annak kell valahol maradnia, ahol nagyjából egyetért mindennel, ami ott elhangzik. (Tudom, hogy nem pont ezt mondtad, de most nincs időm, hogy visszakeressem, bemásoljam, árnyaljam. Kérlek, ezt nézd el nekem.) Szerintem amit írsz, azt hívják komfortzónának. Ez a blog nekem nem a komfortzónám. Itt szembesülök magammal, néha megdöbbenek, rengetegszer megkérdőjelezem és megvizsgálom magamat, a hozzáállásomat, a véleményemet, a reakcióimat. Úgy érzem, tanulok, növekszem. És ha nem találjuk meg a közös hangnemet, ha kiborítalak, ha letiltasz: az mind nem számít. Mármint sajnálnám, mert szeretnék veled beszélgetni, de ha ez nem sikerül (amin nem lepődnék meg annyira sajnos), attól még olvasni foglak, és a blogod sokat fog nyújtani nekem. Rengeteg dologban egyetértek vele, vele, már most. Amiben nem, azt meg megvizsgálom, elemzem, próbálok belegondolni, beleérezni. Nem lepődnék meg, ha a blogod végigolvasása után (igen, végig tervezem olvasni) gyökeresen megváltoznék pár szempontból. És ezért mindig is hálás leszek neked.
Nézd, semmi esetre nem akarom, hogy azt hidd, meg akarlak változtani. Amit mondasz, azaz hogy “Nem érdekelnek az ítéleteid azzal kapcsolatban, hogy nekem mit kellene tennem, és hogy milyennek tartasz, ha nem azt teszem, amit te jónak látsz”, ez szerintem igencsak durva reakció. És megintcsak nem rám reagálsz, hanem a férfiakról kialakított általános képedre.
Lehet, hogy sok férfival volt dolgod, akik így viselkedtek. Ahogy te nem ismered az általam leírt nőket, én éppúgy nem ismerem a teáltalad leírt férfiakat. Én viszont nem teszem hozzá, hogy ezek szerint nem a megfelelőekkel találkoztál. Én ezt már sértőnek találnám. Ehelyett én elgondolkozom, hogy vajon mi lehet az oka ennek a különböző észlelésnek.
Mindössze annyi van, hogy vannak gondolataim, véleményeim, érzéseim. És nem félek saját magamban mélyre ásni, nem félek kétségbe vonni a saját dogmáimat, meggyőződéseimet. És emellett nagyon érdekesnek és jónak tartanám, ha ugyanígy néhány olyan dolog mélyére is tudnánk hatolni, amit te gondolsz és érzel. Nem ismersz, és ezer dolog sugalmazza neked, hogy semmi olyasmit nem tudnék mondani, amit ezer férfi ne mondott volna már, az unalomig. Ez rendben van. Saját múltam, tendenciáim, hajlamaim hajtanak affelé, hogy ilyen beszélgetésben akarjak részt venni veled. Egy percig sem titkolom, hogy ez nem racionális, nyilvánvaló, magától értetődő. Ha kicsit más lennék, nem próbálkoznék ilyesmivel, feladnám, legyintenék: el sem jutok hozzád, túl magasak, erősek, szofisztikáltak a falaid, és nem fogok csak úgy bejutni hozzád.
És ez nekem aztán igazán nem nagy bajom. Nem hívtál meg mélységes eszmecserére, csak van egy blogod, ahova én vadidegenkét kommentet írtam. Néha ilyenkor két ember egymásra talál és mélységes beszélgetésbe kezd. Néha nem. Ez senkinek nem hibája, emiatt senkinek nem kell megváltoznia, sem haragudnia.
Továbbra is maradok tisztelettel,
András
KedvelésKedvelés
“nem elemezni téged, hiszen látom, hogy nagyon hangsúlyozottan elutasítasz minden ilyesmit” ezzel minden értelmes ember így van. Már miért elemeznél? Főleg ennyiből, amennyit itt olvastál (én nem is tudom, mit), légyszi, ne tedd. Ezt a barátaimnak sem hagyom, és én sem teszek ilyet másokkal. Ráadásul én nagyon exponálva vagyok, sokan nézegetnek, véleményeznek, tudják jobban az én életemet, nőségemet. Pedig megtehetnék azt is, hogy magukról beszélnek, ugyanúgy. Mert ez így nem szimmetrikus. Ők jönnek ide, ők találják ezt érdekesnek, és már a második mondatot úgy fogalmazzák, mintha tanácsot kértem volna, és rájuk lennék szorulva. Ez ilyen töménységben frusztráló. És már csak azért sem kölcsönös, mert én nem látom őket, nem tudok róluk semmit, de ha mesélnek is magukról, én aztán nem akarom őket kielemezni, megváltoztatni, meggyőzni. Mintha úgy gondolnák, nekem valamiféle hatalmam van fölöttük az által, hogy hatnak rájuk a szavaim, és így akarnának visszavágni, kiegyenlíteni. És ez a sztori nagyon egyforma mindig.
Olvasom a többit is.
KedvelésKedvelés
(Ez ennyire azért nem univerzális szabály… viszonylag gyakran fordul elő, hogy némi puhatolózás után megnyílok másoknak, és ők is nekem, pedig nem is ismerjük egymást… De valóban, a blogod lehet, hogy azt az illúziót kelti, hogy NEKEM nyíltál meg, ezért már bent vagyok, véleményezhetek mindent. Nem annyira triviális ez a helyzet: te elmondtál nekem (mindenkinek) mindent, én neked semmit, beszélhetnénk rólam is, de nincs meg a kontextus, ezért beszélnék a “közös” témáról, rólad… és hoppá, leesik, hogy ez innentől nem téma, hanem egy emberről van szó.)
KedvelésKedvelés
“valóban, a blogod lehet, hogy azt az illúziót kelti, hogy NEKEM nyíltál meg, ezért már bent vagyok, véleményezhetek mindent. Nem annyira triviális ez a helyzet: te elmondtál nekem (mindenkinek) mindent, én neked semmit, beszélhetnénk rólam is, de nincs meg a kontextus, ezért beszélnék a “közös” témáról, rólad… és hoppá, leesik, hogy ez innentől nem téma, hanem egy emberről van szó.”
Ez nagyon komoly önreflexió, kevesen képesek erre, és igen, másokat is megtévesztett már ez. Behúzta őket érzelmileg a szöveg ereje.
Na de honnan veszed, hogy én is érdeklődöm irántad, vágyom a megnyílásodat? Projektálsz. Nem az van, hogy amennyire így blogon át lehet, kicsit “belém szerettél”? Ez megmagyarázná ezt az ambivalens, figyelmet kérő valamit, amit előadsz. Nincs is vele baj, amíg nem lesz elszámoltató, manipulatív, elváró…
Eleve, hogy ez (névtelenül) megnyílás, és az hű, de nagy érték. Inkább csak szeretnéd, ha érdekes, fontos volnál nekem, nem? Ez nem randi.
Hogy féltitek ti az integritásotokat, a minimális “őszinteséget”, miközben simán vájkáltok bennem, van, hogy lábtörlő leszek…
KedvelésKedvelés
“szinte pontosan ugyanezt teszed: itt most olyan kérdésekről van szó, amikben te mint nő vagy kompetens, és valahol aranyos (bár inkább idegesítő), hogy férfiként ide merészkedek és véleményt formálok, de azért ne nagyon képzeljem, hogy itt túl sok lapot osztottak nekem”
Ezt komolyan gondolod?
Nem neked szól. Nem nő és férfi különbsége ez, én nem mint nő értek a dolgokhoz. Én a blogomhoz értek, önmagamhoz, és általában szövegekhez értek. Ez blogger és (új) olvasó különbsége.
Gondolj bele: harmadik éve blogolok. Van, hogy napi száz e-mail jön. Egyszerre több ezer olvasó van jelen és több száz kommentelő. Harminc kiköpött pszichopata környékezett meg az évek alatt. Leginkább azokkal beszélgetek, akikkel már kávéztam is kettesben, vagy évek óta kommentelnek. Nem kisebbítelek, de az azért nehézkesen megy, hogy mi ketten beszélgetünk, és egy ismeretlen kettő kommentje majd annyira fontos lesz. Érzem az elvárást, nem szeretem. Én nem vagyok szolgáltatás, mindenki izéje.
Mennyi lapot osszak? Semmit nem tudok rólad. Ki vagyok én neked? Ki vagy te nekem? Szerintem illúzión alapul ez a te idetalálásod. Kezdj úgy, mint mások, ne velem akarj beszélgetni, hanem a bejegyzésekkel és a közösséggel. Ez olyan kisajátítós így. Ha türelmes vagy, olvasol, lassan jobban megérted, mit és miért írok. Persze csak ha szeretnéd. A nagy különbség a helyzetünkben (és ez igaz minden távozó, “mégse”-olvasóra): én természetesnek veszem, hogy az olvasó egy darabig (akár évekig) itt van, aztán eltűnik. Maga miatt legyen itt. Soha nem fogok reklamálni, hogy mit csinálsz. Mámint akkor, ha békén hagyod a blogomat, nem kezdesz direkt bántani.
A rajongás és érdeklődés is tud iszonyú nyomasztó lenni.
KedvelésKedvelés
“”Nem érdekelnek az ítéleteid azzal kapcsolatban, hogy nekem mit kellene tennem, és hogy milyennek tartasz, ha nem azt teszem, amit te jónak látsz”, ez szerintem igencsak durva reakció. ” — nem lehet reakció, mert 2013 elején íródott a szöveg, idézet volt, oda is írtam: “két éve írtam. Nem neked szól” — általában mindenkinek szól, akiről azt érzem, hogy akar tőlem valamit, nyom, figyelmet kér, korrigál, árnyalni próbálja a szemléletemet, sőt, annak is, aki nagyon bókol, ahelyett, hogy természetesen kapcsolódna a beszélgetésbe, és magáról beszélne. Szerintem ha ítélsz az olvasottak alapján, meg előírsz, javaslod, hogy “gondolkodjam el, csak az én döntésem” stb., akkor semmi sem durva reakció. Bár látom, hogy ez nálad is csak egy béna figyelemkereső technika, “beszélgess és foglalkozz velem”.
KedvelésKedvelés
Te teljes félreértésben vagy.
1. félreértés
“itt most olyan kérdésekről van szó, amikben te mint nő vagy kompetens, és valahol aranyos (bár inkább idegesítő), hogy férfiként ide merészkedek és véleményt formálok”
Egy csomó férfi van itt, többen évek óta, és a legnagyobb harmóniában beszélgetünk nemekről, kapcsolatokról, sorsról, életmódról, gondolatokról. Nincs olyan hatalmam, mint képzeled. Az van, hogy néha jelzem, hogy az elvárások meg a személyem felnagyítása, hatalmasnak és kíméletlennek képzelése zavar. Nem korrekt.
KedvelésKedvelés
2. félreértés
“bizonyára mindig így érzem magam bizonyos (túlzottan öntudatos, a férfiúi igények előtt meghajlani nem hajlandó stb.) nők társaságában”
ööö, ez nagyon durva, nem érzed?
MILYEN férfiúi igények? Miért hajolnék meg? Mert te azt akarod?
Miért kellene bárkinek meghajolnia?
Ki a túlzottan öntudatos?
Ha jól átgondolod, meghányod-veted: mit akarsz te tőlem? És miért mások előtt hívsz tetemre? Ez nem e-mail, hanem egy nyilvános blog, nekem szervezői feladataim vannak, nem egyesével vagyok viszonyban emberekkel, hanem a bloggernek van az olvasóival viszonya.
KedvelésKedvelés
3. félreértés
“Szeretném éreztetni veled a csapdát, amiben találom itt magam. Elkezdhetném bizonygatni, hogy de hiszen én nem is olyan vagyok, ilyen és ilyen a viszonyom a nőkkel, így és így állok hozzájuk, de te már erről is fogalmaztál meg előzetes véleményt: persze, ez is tipikus, ismered ezt a fajtát is.
Érdemes lenne megnézni, hogy hányszor gondolsz rögtön a lehető legrosszabb verzióra velem kapcsolatban, meg sem engedve, hogy megismerj, hogy árnyald a képet.”
Nem gondolok veled kapcsolatban semmire. Nem tudok rólad semmit. Nem írtál magadról semmit, csak azt, hogy tetszik a blog, olvasod, tanulsz, és még ezen kívül látom azt, hogy elég jó a helyesírásod.
Az érveléseddel vagyok kapcsolatban, nem veled, és annyit állítottam, hogy a határozottférfi-mítosz egy tévedés, és lúzerek szoktak vele takarózni.
Másrészt arra kérlek, értsd meg, hogy mint bloggernek, mi a feladatom, és ne várj irreálisat, ne próbálj tanítgatni.
Kérdezek. Neked az a problémád, hogy az életed női szereplői elvárták volna, hogy határozott légy? Mert hogy így van-e, az eddig nem derült ki.
Szerintem hamis, feljavított az énképed, túl kétségbeesetten bizonygatod a célszemélynek, hogy te nem vagy olyan, ez amúgy megmosolyogtatóan tipikus: “de én jó fiú vagyok”, miközben simán minősítgetsz, manipulálsz és nem értelmezed a válaszokat.
“a nők ugyanannyira a probléma részei” NEM. Ez veszélyes relativizálás. Nem ők az erőszak haszonélvezői. Téged nem ért erőszak, csak nem kellően tudatosan használták a nyelvet. Szánalmasak a felsorolt “elvárások”.
KedvelésKedvelés
4. félreértés
“És ha nem találjuk meg a közös hangnemet, ha kiborítalak, ha letiltasz: az mind nem számít. Mármint sajnálnám, mert szeretnék veled beszélgetni, de ha ez nem sikerül (amin nem lepődnék meg annyira sajnos), attól még olvasni foglak, és a blogod sokat fog nyújtani nekem.”
Ne remélj ekkora reakciókat. Nem tiltalak ki, eszembe se jutott. Egy-két pszichopatát tiltottam ki három év alatt (nagyon megdöbbennél, ha tudnád, mit műveltek), és vannak sokan, akik akkora baromságot írtak, hogy nem jöhettek be, mert nem ide való a feszkókeresés, agresszív okoskodás, irigykedés, személyeskedés, tövembe hugyozás.
Nem tudsz “velem” beszélgetni, ez nem randi, hanem egy blog. Nem tudom, mert nem ismerlek, hogy én akarnék-e veled beszélgetni (még mindig semmit nem meséltél magadról, csak engem piszkálsz, bírálsz, majd ravaszul megdicsérsz — mindkettő leereszkedő, és akkor még van ez a védekezés, áldozati hang, mintha bántottalak volna, ez nekem elfogadhatatlan). Itt olvasóközösség van, akiket semmibe venni igen nagy udvariatlanság. Miért nem kapcsolódsz rövid, megnyíló, jó fej kommentekkel a közösséghez, miért foglalkozol velem ennyit?
KedvelésKedvelés
Még két dologra reagálok, aztán inkább megfogadnám a tanácsodat, és konkrét témákban szólnék majd hozzá, más bejegyzéseid alatt. Feszélyez, hogy ennyit szerepelek itt, ráadásul körbe-körbe járva. Nem veled akartam foglalkozni, hidd el, egy konkrét dolgot vitattam volna meg, de ebbe az irányba mentünk el.
Ez az egyik dolog:
“2. félreértés
“bizonyára mindig így érzem magam bizonyos (túlzottan öntudatos, a férfiúi igények előtt meghajlani nem hajlandó stb.) nők társaságában”
ööö, ez nagyon durva, nem érzed?
MILYEN férfiúi igények? Miért hajolnék meg? Mert te azt akarod?
Miért kellene bárkinek meghajolnia?
Ki a túlzottan öntudatos?”
Ironikus a “félreértés” címke. Az a javából. Bizonyára jogos, mert dupla csavar volt benne, ezek szerint nem ment át. “Szóval neked már túlzottan öntudatos az a nő, aki nem hajol meg a te férfiúi igényeid előtt? És erre már így reagálsz?” Ezt paródiának szántam. Erre most megkaptam élesbe. Vicces, tényleg.
A másik dolog, amire reagálok, az a kérdés, amit feltettél. Úgy érzem, arra illik válaszolni. A továbbiakban ezt a threadet csak akkor folytatnám, ha kérdezel, mert ebből itt nekem is sok már. Nem harcolni jöttem ide.
“Kérdezek. Neked az a problémád, hogy az életed női szereplői elvárták volna, hogy határozott légy? Mert hogy így van-e, az eddig nem derült ki.”
Nem tudom, mi “a” problémám. Az, hogy itt egy témában tettem fel neked kérdést, még nem definiál engem. Bonyolult, összetett ember vagyok, rengeteg dolog foglalkoztat, problémám is van sok, gondolatom, véleményem, érzésem is. Itt az egyikkel kapcsolatban kérdeztem.
Biztos, hogy van olyan problémám, hogy nők az életemben erősnek akartak látni, olyankor is, amikor nem voltam az. Kora gyerekkoromtól kezdve. Vannak olyan területei az életnek, amikben ezt kifejezetten jól feldolgoztam azóta. Vannak olyanok is, amikben nem. Bizonyára ezért is ki vagyok hegyezve a témára egy kicsit.
Másfelől pedig arra is ki vagyok hegyezve, hogy milyen az, amikor a férfit eleve elutasítják, lekezelik, kategóriába sorolják, előítéletekkel állnak hozzá. Ha valami, amit mond, kétféleképpen is érthető, akkor nyilván a rosszabbik verzió lesz megelőlegezve. Nagyon sok kifinomult, alig észrevehető, alattomos formája van ennek. Nagyon sok nőben látok egyfajta iszonyodást a férfiakkal szemben. Míg egy másik nővel szemben az empátia az első reakció, egy férfival szemben a kissé burkolt megvetés, lealacsonyítás. Egy nő “ölelésre vágyik”, egy férfi “a farka után megy”. A nő csak szenved és áldozat, és magatehetetlenségében vétlenül és tudatlanul gerjeszti tovább a problémát, pl. a szexizmust, a diszkriminációt… a férfi pedig vagy röhög a markába haszonélvezőként, vagy olyan hülye, hogy észre sem veszi, hogy az. Nem látok nagy különbséget a két tudatlanság között, és attól, hogy a férfi valóban haszonélvező, még ugyanolyan lélek az ő lelke, ugyanolyan szenvedés az ő szenvedése, ugyanolyan tudatlanság az ő tudatlansága, mint a nőé. Ugyanúgy szeretetre és megértésre vágyik, ugyanúgy meg akar felelni, ugyanúgy lesi, hogy a másik nem (és valamennyire a sajátja is) elfogadja-e, szereti-e, tiszteli-e.
És ki vagyok rá hegyezve, ha azt látom, hogy valaki minőségileg különböző, mégpedig alávalóbb lénynek tartja a férfiakat, még ha intelligens, kifinomult, sok igaz állítást megfogalmazó módon is teszi.
Valószínűleg ez még az egyik bajom. Nyilvánvaló, hogy van oka, amiért az átlagnál jobban ki vagyok hegyezve erre. De ezt most nem fogom itt taglalni.
Ezért éreztem, hogy szólni akarok: igenis van olyan szimmetria, amit sok feminista megnyilvánulásból hiányolok. Nem az, amit a nőgyűlölő seggfejek hajtogatnak. Mindössze annyi: a férfiban sincs eredendően kevesebb emberség, méltóság, esendőség, mint egy nőben.
Igen, ez lesz az, azt hiszem.
KedvelésKedvelés
Baromi időigényes vagy, direkt provokálsz, hozol kínos helyzetbe, és láthatólag élvezed, majd átfogalmazod, hogy te avgy kitéve itt és körbekárkálva. Nem erre számítottam. Ha tetszik a blog, légy jóindulatú és tapintatos. Minden, amit felvetsz, sokszor szóba került már a blogon. Nem fogom lefolytatni ugyanazokat az idegölő, sehova nem vezető vitákat, ez amúgy sem vitablog. Nem szeretem, amikor valami ennyire nekem szól, elvárások vannak irányomban, kérdőre vagyok vonva. Írni szeretnék, arról, ami érdekel, az ezerszer lerágott csont nem érdekel. Hidd el, mindenki ezzel jön. Itt van a felvetéseidre válaszul a fenti bejegyzés, például.
“milyen az, amikor a férfit eleve elutasítják, lekezelik, kategóriába sorolják, előítéletekkel állnak hozzá. Ha valami, amit mond, kétféleképpen is érthető, akkor nyilván a rosszabbik verzió lesz megelőlegezve. Nagyon sok kifinomult, alig észrevehető, alattomos formája van ennek. Nagyon sok nőben látok egyfajta iszonyodást a férfiakkal szemben.”
Én nem iszonyodom a férfiaktól, sőt, olvass a szexről, a házasságról itt, meg a személyesek közül. De a méltatlanokról elmondom, mitől azok. Nem mint nő, magánember, panaszos, hanem mint véleményhallató blogger.
Szerintem nem vagyok előítéletes. Az viszont biztos, hogy ha egyesével beszélsz a férfiakkal, mind be fog számolni arról, hogy ő jó ember, ő nem olyan. Senki nem vállalja majd a részt, amiből (szor egymillió) a kirakós egésze kijön. Senki nem agresszív, senki nem önös, senki nem megúszós, senki nem hagyott ott terhes nőt, illetve az nem volt szexuális erőszak, dehogy. Ezek mindig mások.
Lehet, hogy nagyon sok rossz, traumatizáló tapasztalatuk volt az általad említett nőknek, azért iszonyodnak. Ezen nem segít a tapasztalatuk, valóságuk tagadása, a bűntudatkeltés, az önigazolás, a hibáztatás.
Egyébként “a” férfiakon nincs mit tisztelni, szeretni, külön emberek mind, és az agressziót, manipulációt mindenkiben utáljuk. Viselkedésekkel, működésmódokkal van bajunk, és azt figyeltük meg, ezeket férfiak engedik meg maguknak. Te elfelejted, hogy a férfiaknak társadalmilag több mentségük, nagyobb hatalmuk és mozgásterük van.
Valamiért jó neked itt, hiszen most iratkoztál föl. Ne rontsd el magadnak, ne szegezz nekem állításokat és ne minősíts.
KedvelésKedvelés
5. durva, inszinuáló félreértés
“Lehet, hogy sok férfival volt dolgod, akik így viselkedtek. Ahogy te nem ismered az általam leírt nőket, én éppúgy nem ismerem a teáltalad leírt férfiakat.”
Már írtam, hogy miből szűrtem le azt, amit írtam. Olvasd vissza. Nem a magánéletemről kesergek, nem a partnereimről írok: blogger vagyok, jelenségekről írok. Nincs jogod a magánéletemre célozgatni. Nem volt sok férfival dolgom, és a kevés nem volt méltatlan, kivételesen szerencsés választásaim voltak. Jelenleg mint özvegy vagyok egyedül.
KedvelésKedvelés
Nézd, te döntöttél úgy, hogy válaszolsz, én aztán igazán nem vártam el semmit. Nem akarok én különleges bánásmódot. Ha egy héten csak x kommentre válaszolsz, és az enyém nem fér be közéjük, azzal ugyan mi bajom lehetne? Már megint olyasmit vetítesz ki rám, amihez igen kevés közöm van.
Én csak annyit vettem észre, hogy 1%-ban a felvetéseimre, érveimre reagáltál, és 99%-ban a férfira, akit a hozzászólásom mögé képzeltél. És aki nem én vagyok.
Ne válaszolj, ha nem akarsz! Csakis akkor reagálj rám, ha kimondottan szeretnél reagálni.
Ha válaszolsz, akkor csak egy kérésem van: ha lehet, arra reagálj, amit írtam. Próbáld meg nem hozzátenni a tipikus férfit, aki biztos ilyen és olyan, és biztos ezért meg azért írja, amit ír. Nem olyan vagyok. Vagy legalább is nem tudhatod. Vedd úgy, hogy mondjuk nő vagyok, nem tudom.
De ha nem így reagálsz, hanem máshogy, nekem az is jó 🙂 Csak akkor hozzá fölösleges plusz körökkel fárasztjuk magunkat.
KedvelésKedvelés
Nem az a lényeg, hogy válaszolok-e, hanem az, hogy amit írsz, abban milyen elvárás, kiindulópont, feltételezés van. Ha írsz, akkor a kommented itt lesz, és valamit fogsz gondolni te is, meg az olvasók is, ha válaszolok, akkor arról, ha nem, akkor meg arról. Ez nem valami nyilvános firkafal, ahol ott hagyhatja a nyomát, aki gondolja, hanem egy általam működtetett blog, amibe én munkát, reményt, legjobb tehetségemet teszem, és olyan olvasók szeme láttára zajlik itt minden, akik az én szövegeimre, talán lényemre is kíváncsiak. A régiek végignéztek már hasonló ellenvéleményező friss kommentelőből, aki kicsit megsimogatott, majd nagyon megharapott, vagy húszat. Jelenleg az a helyzet, hogy te jöttél ide, te látsz engem, és te kérsz tőlem figyelmet. A kommentelés lehetőség, nem jog.
Nem értem az érzékenységet, nagyon sokszor jellemeztem már így férfi-nő problémákat. Te is erről írtál, ezért erről beszéltem, de nem rólad írtam, nem ismerlek, és nem is meséltél magadról, amellett nem szokásom vádaskodni és megszégyeníteni senkit (csak a legdurvább trollokkal szoktam játszadozni egy kicsit, mert élvezem, ahogy dühöngenek és hónapokkal később is emlegetik internetszerte). Arról a tévedésről írtam, hogy kik és miért jönnek ezzel az erősférfi-szöveggel, leírtam mindazt, amit bloggerként tapasztaltam, és ami erről eszembe jutott. Nem ilyennek képzellek. Sajnálom, ha talált. Nem írhatod elő, hogy reagáljak. Nem állítottam, hogy biztos ezért vagy azért írtad, ez teljes félreértés, szó sem volt rólad, illetve nem tudtam, hogy ez a te problémád. Te is általában írtál a nőkről, én is általában írtam a férfiakról, illetve a kudarcosakról, akik azt hiszik, az a gond velük, hogy…, pedig nem.
KedvelésKedvelés
“én aztán igazán nem vártam el semmit” ez nem igaz, kérdeztél is, nekem címezted a szavaidat. Igen fura lett volna, ha semmit nem írok. Összességében, egy kicsit túl nagy elvárással érkeztél, és sok ponton ugyanazt mondod (nekem mint bloggernek, a te kezelésedről, védekezve, illetve általában a férfiakról és nőkről), mint amit itt már sokszor lejátszottunk másokkal.
KedvelésKedvelés
“Bár látom, hogy ez nálad is csak egy béna figyelemkereső technika, “beszélgess és foglalkozz velem”.”
Csak jelzem, olyan higgadtan, amennyire csak tudom, elkerülve a csábítást, hogy rosszul reagáljak az agresszióra: megint nem engem látsz, hanem a mögöttem felsejlő ördögpofát.
A nekem írott válaszaid tele vannak mikroagresszióval, amit jó eséllyel gyakran észre sem veszel. Nagyjából ennyit mondtam volna végig. (És nem fejtem tovább a gondolatmenetet.)
Egyébként pedig nem tudtam, hogy ha kérdezek valamit, akkor olyankor mindenképpen válaszolsz is. Ha ez igaz, akkor nagyon kedves, figyelemreméltó szokás, és semmiképpen nem akarok, nem is akartam visszaélni vele.
KedvelésKedvelés
Ha máshogy írod a neved, akkor megint új kommentelőnek néz a rendszer, és nem enged be. Nem én irányítom, automatizmus. Nincs erre időm, bocs.
Én nem láttam ezt a gyermeki nemtudommit, nyomást és elvárásokat éreztem a bülbülszavak mögött, és szerintem most azért haragszol, meg nevezel agresszívnek (embertelenül agresszívnek!), mert nem reagáltam úgy, ahogy hitted.
Nem kedvelem a nem tiszta dolgokat. Többször kértem, hogy ne minősíts.
Magyartanár és korrektor vagyok, inkább nyelvész alkatú, a “férfival van dolga” kifejezés elég konkrétan azt jelenti, amit te most tagadsz.
KedvelésKedvelés
Micsoda sérelmek! És még tőlem is megkaptad… :DDD
Te tudod, hogy a nőktől miket várnak el, hogyan minősítgetik és csikarják őket a nőiségre hivatkozva? Etzen a blogon eleget olvashattad. Megepő, hogy ezek után az arányérzéked megengedi, hogy a saját kis érzékenyséigedre hivatkozz, sajnálatot próbálj kinyerni valakiből, akit erősnek, anyunak nézel, és engem vádolj man(!)splaininggel.
Belegondoltál-e valaha, miféle tűrést, megbocsátást, rendelkezésre állást követelnek a nőktől, és hogy milyen traumáik vannak? A legenyhébb a lekurvázás.
Úristen, annyira nyomasztó ezt most olvasni. Ott van fönn, részletesen, hogy nincs szimmetria, és miért nincs, és akkor “hiányolod az egyensúlyt”… és nekem osztod ki feladatul, hogy legyek én egyensúlyban…
Ugyanaz a visszanyomási technika, sértődés, érzékenykedés, “én is szenvedek”.
Hol a picsában vannak a megoldás részei férfiak? Magadat annak gondolod – ha ez beválik csajozási technikának, gondolom. Ha erre majd ráharap az, akit vonzóünak gondolsz, igaz? És azzal igazolni az erőszakot, hogy “de hát ezt a világ/a nők várják el voltaképp”… borzasztó.
Kiborító troll vagy, pont olyan, mint a többi, csak manipulatívan az “én jó fiú vagyok” álarcában, de ugyanúgy vádaskodva, oktatva, elvárva a figyelmet, a fontosságot. Rettenetes.
KedvelésKedvelés
“…pont a magasan képzett, gender-témákra érzékeny nő a leginkabb sebezhető a feminista ideológiát csajozasra használó rejtett abuzerek es nárcisztikusok közeledésere. Akik szépen beszélnek es ügyesen ervelnek ugyan, de férfiprivilegiumukat jobban kihasználják, mint bárki, aki a “ferfiprivilegium” szot még soha nem hallotta.” Barok Eszter kommentje
KedvelésKedvelés
…aki ugyanis érti és éli azegyenlőséget, az nem bizonygat és nem a másikat macerálja, nem rá irányul, vita címén sem, hanem egyszerűen emberként kezeli.
KedvelésKedvelés
“a nők ugyanannyira a probléma részei” hogy voltál képes ilyet leírni ezen a blogon, pont ez alá a poszt alá, és várni szíves együttműködésemet? Ez undorító önfelmentés. Aztán meg eljátszottad a megtámadottat, és összevissza minősítgettél, hogy én milyen agresszív vagyok. Fel se foftad, mit írtam. Közben néha nyaltál egy nagyot. Gáz vagy. Nem, nincs szimmetria.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: kiegyensúlyozott blog | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: láthatás | csak az olvassa — én szóltam