Június végén izgalmas vita tört ki a mamamin, egy gyerekkönyv-család volt a téma, aztán kultúrpolitika meg ilyesmi lett belőle, írtam, érveltem, de aztán abban a közegben az élettől is elment a kedvem.

Itt olvasható az egész regisztráció nélkül is, élesedik a 98. hozzászólástól. Az összes félreértésért, személyeskedésért én kérek elnézést: ami ott érthetetlen indulat (“engem személy szerint megmondom őszintén, de a te stílusod taszít”, “egy szemernyit nem tágítasz” stb.), az a blogomnak szól, az meg, hogy a blogomnak ilyen indulat szól, ki tudja, minek szól.

Az ottani sok felmerült kérdés közül most arról fogok írni, hogy miért érdemes egy kicsit visszavenniük a löttyös megmondhatnékjukból a löttyre hajlamosaknak, és arra hallgatni, aki jól ismeri az adott területet (cipőt a cipőboltból); arról, hogy mi a kritikus feladata, és hogy lenézi-e a szakmabeli a laikust. Virágozzék-e ezer virág, nekem ne mondja meg senki, mi az érték? És van-e übertudatom nekem, amikor a fekete képek jelenségét értékelem?

Aki általános iskolás kora óta ügyesen lavírozott a kötelező olvasmányok között, akinek nem volt szenvedélyes magyar-, művtöri-, énektanára, nem volt neki felvilágló magányos pillanata egy-egy regény fölött, és/vagy nem lett magyar szakos, az egy napon kikerül az iskolapadból, és teljesen érthető, hogy fellélegzik: SOHA TÖBBET. Az ilyen ember sokan van. Iskolaundorról van szó, teljesen általános, jogos, és számos lehajtott fejű, szégyenkező pedagógust és érdektelen, materialista szülőt láthatunk a háttérben, ha közelről jobban megnézzük a jelenséget.

Nekem übertudatom, nevezzük így, akkor lesz, ha ez a típus iszonyatosan ingerülten elkezdi nekem magyarázni, mi a kultúra, milyen hülyék a kritikusok, esztéták és filozófusok, és miért vagyok én sznob.

Egyébként a maga kedvére, csak ne legyen kötelező, az ilyen kultúrafogyasztó is néz, olvas, hallgat mindenfélét, csak az a kínos, amikor elkezdi hirdetni, hogy vesszenek a sznobok, öncélú művészet, őneki csak az a szempont, hogy neki mi tetszik, döntsön a piac, és egy belterjes kör csak ne mondja meg, hogy mi számít klasszikusnak, mit kéne neki olvasnia, mi az érték.

Ilyesmi dolgozhatott Pozsonyi Ádámban is:

Jobboldali, aki termel és félretesz, baloldali, aki ujjaival malmozik, és segélyt vár. Jobboldali, aki gyönyörű képet fest, mert az univerzum csodás, baloldali, aki pacákat halmoz és „másképp” látja a világot.

Mert a baloldali legfőbb jellemvonása az irigység, s mivel tehetségtelen – aki hozzáértő és becsületes, az nem baloldali – gyűlöli azt, aki valamit elért.

De az nem lehet, hogy aki olvasta az Anyegint, a Bűn és bűnhődést, a Bovarynét, Csehovot, Kosztolányi regényeit, Ottlikot, az valamelyikről, bármelyikről ne érezze azt, hogy: uramisten. Az nem lehet, hogy az a valaki utána elhiggye, hogy a komplett középiskolai olvasmánylista valamiféle hivatalos ízlésterror, poros, életidegen, nagyon szemüveges figurák cenzúraalapú összeesküvése (most kezd az lenni mondjuk). És talán kíváncsi lesz másra, Joyce-ra és Zolára és Wedekindre is.

Az nem lehet, hogy sok-sok könyv elolvasása után ne körvonalazódjon lassan, hogy a művek nem állnak önmagukban: van egy hagyomány, és az alkotásoknak az abban elfoglalt helye az igazán érdekes, és az alkotások beszélgetnek egymással, és minél többet olvasunk, annál világosabb ez a beszélgetés: halk nevetés, panaszsikoly onnan, harsány röhögés, amonnan meg egy fityisz. (Persze van többféle hagyomány, van hagyománykritika és van ellenhagyomány is.) Így lesz érthető és élvezhető a modern is, a posztmodern is, meg ami azóta van. Nem, a modern művészet nem azt jelenti, hogy odaszarunk a zongorára.

Vannak hangos és egyébként akár intelligens emberek, akik rohadt idegesek lesznek attól, hogy a művészek állami dotációt kapnak, hogy egyesek emberi jogokra hivatkoznak, és a szólásszabadságot komolyan veszik. Hát menjen haza, csinálja otthon, nekem itt ne tüntessen, vonulgasson, magyarázzon. Konceptualista festő? Na persze. Irodalomkritikus, faszom. Buzik ezek mind. És örökké rajta akar kapni, hogy én nem is értem és élvezem a magas kultúrát, hát magas legfeljebb a Tátra!, én csak birkulok és lilulok, kékharisnya vagyok, mivel hogy ő nemcsak hogy nem élvezi, de nem is tudja, mit nem élvez. Irritálja, ha a beszélgetőpartner, az újságcikk olyan neveket említ, amelyekről nem is hallott. Mindez félelemmel tölti el az ilyen embert, és ezért lesznobozza és leliberálisozza azokat, akik esetleg hajlandóak idejük, energiájuk, pénzük jelentős részét könyvre, újságra, színházra, múzeumra fordítani. Mivel több a tiéd, mint az enyém, kérdezik erre. Csak mennyiségileg: én olvastam (és élveztem) a Bridget Jonest is, és nem szidom, csak azt mondom mondjuk, hogy popkult ikon, és ez nem szitokszó, bár te megsértődsz. De még Fejős Évát is olvastam. Te meg nem olvastad Rakovszky Zsuzsát.

A pozsonyiádám-típus ezen belül csak az egyszerű összefüggéseket hajlandó megérteni és nemcsak nem ismeri, amit utál: egyenesen retteg tőle. Mintha a kultúra olyasmit lenne képes hordozni, ami őt közvetlenül identitásában fenyegeti. Mintha önmagában lehetne veszélyes a látásmód, kifejezési eszköz, téma.

De térjünk vissza az olvasókhoz: tehát emberünk olvas, mélyed, ért, és akkor az sem lehet, hogy ne érzékelje: az a másik szerző, mindegy, hogy ki, nem kell egyetértenünk, az a másik szerző bár divatos, gyenge. (Ilyenkor jön persze a divatos és gyenge szerző kirohanása az elvont, túlfinomult kritikusok és értetlen olvasók ellen. Hogy ők csak passzióból fintorognak. Ez most nem K-re célzás: K nem gyenge, sőt.)

Aztán van olyan is, aki sok mindent ért és érez egyébként, de azért fintorog, mert ilyet még nem látott. Hát mi ez? Például a Krétakör Feketeországa, vagy még inkább Jége. Mi ez, kérdezné Pozsonyi Ádám, a felismerhető tájképek, böcsületes figuratív (figurális?) művészet barátja és szakértője, ha látta volna bármelyiket is.

Hasonlóképpen akadnak ki Alföldi Tragédiáján azok, akik sem ezt nem látták színházban, sem mást. Meztelenkedés, buzireklám, dekadencia, hát meddig jutunk, olvasták a Demokratában, mesélte a nagybátyjuk, hogy hallotta valakitől.

Létezik amúgy öncélú meg értelmetlen meztelenkedés, de leginkább formanyelv létezik, és aki a színpadi meztelenségtől dob egy hátast, vagy kiborul Esterházy néven nevezésein, az mintha kissé nem követte volna az elmúlt tizenöt évben, hogy mi van.

Aki ilyenen rugózik itt és most, az csak azt árulja el vele, hogy nem jár színházba, és ennyi. Volt egyszer, de neki ez sok. Ezért kér számon ilyesmit. Meddig jutunk, hát addig jutunk, hogy a meztelenkedős buzireklám dekadens Nemzeti tíz év alatt, egész pontosan Alföldi négy éve alatt európai értelemben is komoly színházzá nőtte ki magát, és ilyen színházból a mi országunkban van még mondjuk négy darab, de igen jóindulatú vagyok.

Ezt nem fogjátok nekem elhinni, mert ki vagyok én. Én az a magyartanár, hobbiújságíró vagyok, aki néha jár színházba. Aki nem hiszi, járjon utána. Járjon a Nemzetibe három évadot mondjuk, és beszélgessünk aztán. (“Én nem járok oda, mert az egy szar.” Oké, de nekem ne meséljél színházról és ne röhögcsélj Kulka Jánoson. Kösz.)

Ennek, hogy a Nemzeti minőség, semmi, de semmi köze az ideológiai oldalakhoz, ennek csak a nyitottsághoz és minőségérzékhez van köze. A nyitottságnak viszont nyilván köze van a lázadó hajlamhoz, a szabadságigényhez: több lesz ott az évadzárón négyzetméterenként a liberális értelmiség, mint mondjuk a Professzorok Batthyány Köre vacsoráján. Meg esetleg ahhoz is van köze, hogy egy-egy izgalmas előadáson is többen lesznek innen, mint onnan. Nem tudom, ez miért van. És persze hogy létezik minőségi konzervatív ízlés is, és tudunk egymásról, mint öröm és bánat, én megnézem azt is. De mindenen kiakadni a kíváncsiság és figyelem helyett egyszerűen nem trendi. Nem, nem azok döntik romlásba az ifjúságot és nem azok teszik tönkre és lopják szét az országot, akik megnézik és élvezik a független színházak előadásait.

(De ne féljetek, látom én emitt is a sötétséget. A szenvedélyes Andrassew Iván például tavalyelőtt azon lamentált a Klubrádióban: miért van, hogy minden nagy írónk zsidó? Konrád, Kertész, Nádas, Spiró, Esterházy… “Vagy Esterházy nem zsidó? ezt most hirtelen nem is tudom.” Na, ebből derült ki, hogy Andrassew barátunk soha egy sort nem olvasott Esterházytól, valamint a vegytiszta főnemesi név sem tűnt föl neki, tán a történelemórákról is hiányzott. Nem, nem minden nagy írónk zsidó.)

Igenis, a színház neveljen, formáljon ízlést, gondolkodtasson el, húzzon fölfelé. Provokáljon, ejtsen zavarba, kérdezzen rá, feszegessen tabut.

(Édes szakmám — ez a színházi szakma), furtonfurt a közönségre hivatkozol – miközben kicsit őt is lenézed, naná, és nem kicsit alábecsülöd; mondod, kiszolgálsz sokféle igényt, zenét, sírást-nevetést, mert ez a dolgod. Akkor én most elmondom, megint egyszer, hogy nem ez a dolgod; tekinteted a színházra, mármint a művészetre függeszd, ne a közönség kegyét keresd. Választhatod persze azt is: a szolgáltatóipari tevékenységet — ahogy nagyot bólintottál erre a leves fölött (ez a POSZTon volt, egy színházigazgatóval való beszélgetésére utal itt a szerző) –, de akkor ne közpénzen csináld, hanem a sajátodén. Országos bulvár, ez tombol a vidéki színházak többségében és a pestiek közül is sokban; mondhatnám lakájkultúrának, a közönség és a politika lakája vagy. Hol itt a színházcsinálás? – kérdezem sokadszor. Miért nem “csinálod meg” a saját közönségedet, ahelyett, hogy vacakságokkal kiszolgálod a betévedőt?

Innen. Hát ez volna a kritikus dolga, ez is.

A mamamin egyébként az mélyítette el a szakadékot, hogy belinkeltek egy kritikát: Wittmann Ildikó hevesen nekiesett Bogyónak és Babócának, és nyolc napon túl gyógyuló töréseket okozott. Ezt sokan nevezték fröcsögésnek, színvonaltalanságnak, a tisztelet hiányának, és emiatt teljesen hiteltelennek. Én meg írtam Adyról, hogy neki milyen kénsavas tintája volt, és hogy mi a dolga a kritikusnak, és igenis kell és jó, hogy egy kritikus bármit leírhasson, hogy épp ezt jelenti a szabadság, és amúgy meg mindenki azt olvas, amit akar. Ezt a kritikust ez a jelenség ennyire dühíti, ezért írt így. A kritikus lásson és írjon, és legyen neki közönsége, olyan, amely akkor sem puszta fröcsögésnek tartja a kritikát, sőt, megfontolja akkor is, ha nem ért vele egyet. Ebből az lett, hogy én bántom Bogyót és Babócát, tehát alig lehetett arról beszélni, hogy mi a kritikus dolga. És erre kaptam meg azt is, hogy mindig a szólásszabadságon lovagolok, és úgy értelmezem, hogy az én szabadságom tovább tart, mint másoké. Mondjuk ezt technikailag, hacsak fel nem keresem az illetőt egy nundzsakuval, vagy szét nem vírusozom a vincseszterét — amihez, bevallom, időközben megjött a kedvem –, nem tudom, hogy tudtam volna megtenni, de az a lényeg szerintük, hogy én nagyon mondom a tutit, és megfellebbezhetetlen vagyok, és ezt nem bírják (persze ezt már a blogra is mondták, inkább ürügy volt csak Bogyó és Babóca, mert az anyaság 3.0 az talált, süllyedt). Védem a kritikusokat, érvelek, idehozok mindenfélét, kérdezek, színházba járok, gyanús vagyok. Többé nem lehet értelmesen vitázni a mamamin, mert mindig megvan a kockázata, hogy odagyűlnek a hobbigyűlölködők. És semmilyen következménye nem lesz, viszont ha elkotródsz végre, úgy érzik: helyreállt a világrend. A fórum maga pedig hallgat. A fórum maga karöltve ezzel  a típussal felszólít, hogy ne idézzem senki hozzászólását onnan. Így lettem én fantáziátlan blogger, Story-firkász, akinek tanácsot adnak, hogy kéne írnia, mert ez nagyon taszító. Linkkel idézte, hogy fantáziátlan blogger — ezt ugyanis én írtam itt azokra, akik lelopják és saját tartalomnak álcázzák az írásaimat. De hát övék a mennyek országa.

Mindennek van politikai változata is:

A Magyar Narancs emlegetése már önmagában is politika, én köszönöm, nem kérek belőle.

No, hát ő is legfeljebb hallott a Magyar Narancsról.

***

Csak az számít, hogy nekem tetszik-e. Nem tetszik? Nem olvasom. Mondhatnak bármit az okosok, csak ránk akarják erőltetni (figyelitek a Kádár-kori reflex továbbélését ebben?). Finnugor nyelvrokonság, hógyisne. Csak le akarják nyomni a torkunkon. Most nem azért, mert ez a szakmám (szép is lenne, ha bankközi devizapiacról értekeznék), de ugyan, mi megy a középiskolai nyelvtanórákon, hogy diplomás emberek egyre csak mondják, mondják ezt, és közben egyetlen valódi nyelvrokonság-bizonyítékra nem képesek rámutatni? Úgy értem, nem a konkrét bizonyítékra, hanem hogy miféle lehet az a bizonyíték. A finnugorság-kritika a revizionizmus, a magyar mint ősnyelv, rovásírás, székelyhimnuszéneklés baseballsapkában stb. előszobája, és íme az összefüggés: aki nem figyel, nem kérdez, nem olvas, aki türelmetlen, annak az egyértelműség iránti igényét ki fogja használni az egyszerűségipar, a radikalizmusipar, teszem azt, a holokauszttagadó áramlat, és emberünk akkor megspórolt magának száz újságcikket és hét könyvet, és nem fogja érezni mindennek az eredendő hamisságát: olyan érveket fog tényként elfogadni, hogy húsz évnyi óvatos gondolkodás, tájékozódás után csak áll az ember és nem tud megszólalni (ha nem tudnátok, azért szállítottak öregeket, nőket és csecsemőket is Auschwitzba, mert itt a hátországban nem volt biztosítva az ellátásuk).

Nekem aztán ne mondja meg az okos kritikus! Ez tizenhét évesen szinte szükségszerű, de harminc fölött roppant kínos. Fél év módszeres figyelem, hír- és újságolvasás csodát tesz az ember intellektuális érzékenységével ám.

Te mitől érzed magad ilyen okosnak? Mennyivel kompetensebb a kritikus az olvasónál, nézőnél? Miért gondolod, hogy te vagy az igényes?

Én nem vagyok kritikus, én professzionális néző vagyok. A kritikus attól kritikus, hogy nem élvezetből, ízlését követve néz/olvas: sok mindent lát, amit én nem, több szempontja van, mint nekem, az elméletet is ismeri, a történetet is, vidékit és külföldit is néz, ismeri a színházak működését, viszonyait. A Színikritikusok Céhének tagja például az lehet, aki egy évadban legalább száz bemutatót lát. És érdemes rájuk, valamelyikükre hallgatni, ha döntésről van szó, ha az a kérdés, mire költsek két-négyezer forintot fejenként és esténként, és még erre jön a bébiszitter. Nem véletlenül Csáki Judit ír a Magyar Narancsba, és nem én. Persze vannak rossz kritikusok is.

Az én igényességem abból is áll, hogy elismerem, hogy van ilyen szakma, elismerem, hogy ő, aki ezt komolyan űzi, ezzel tölti az idejét, ebben fejlődik, ilyen látásmódja és mércéi alakultak ki. Te meg, aki ezt kérdezted tőlem, nem tudod, ki ő, miközben én, az állítólagos elzárkózó meg fensőbbséges megmondóember érdeklődéssel követem az írásait, és nem csak az övéit, és te ideges leszel, ha erről beszélek. Pedig én nem épzem be a VIP páholyba, én tudom, éppen a kritikusoktól is, hogy millió előadást kéne látni és utánaolvasni jaj, mennyi mindennek. És ez nem valami statikus gőg, ez eleven, változó tudatállapot, gyönyör hónapról hónapra, évről évre: ha most nézném a Jéget, hát, mást látnék benne, mint amikor láttam.

Nem, a szakmabeli nem nézi le a laikust. A laikus nézi le a szakmabelit. Mert az csak pofázik. Írogat. Belemagyaráz. Állami pénzen filozófus. A laikus volt lusta felfogni, miről van szó egyáltalán, érzi ő is ezt a lelke mélyén, és frusztráltan visszavág. És amikor engem ér hasonló ütés, nem csak a mamamiról, mert a családom tagjai is erősek ebben, akkor igen, ideges leszek.

Harminchét napja kezdtem ezt a bejegyzést, az eredetiben a filozófusbotrányról is volt szó, meg az elitellenességről, és akartam, de nem írtam arról, hogy van létjogosultságuk a könnyebb műfajoknak, hát persze, senki sem vitatja, de ezek miért tartsák el inkább magukat, mint a magas kultúra produktumai, miért érdemelnek azok mint a nemzeti művelődés közvetítői és továbbhagyományozói igenis adófizetői pénzt is, de a harminchét, az sok, és bármilyen kusza, legyen most már

vége