ahogy kezdődött

No, hát velünk meg az van, mert annyian kérdeztétek — egy kicsit amolyan félresikerült forgatókönyv ez az egész, hogy én egy kastélyban élek,

ilyen a kastély, Feri a toronyból les

blogot írok, lazacot sütök, két vibrátorom van, anyósom békén hagy, anyám békén hagy, három gyönyörű gyerekemmel és bambuszbiciklimmel kacagunk a réten egész nap.

És ez is ilyen romantikusfüzet-momentum, hogy a férjemnek nyirokmirigyrákja van. Nos, így van. Meg lehet gyógyulni belőle, de a gyógyulás nem könnyű, nem rövid és nem nyomtalan. Az apja is ebben halt meg, azóta persze korszerűbbek a gyógy-szerek. Hatvanöt éves, amúgy nem indul rossz esélyekkel, sose dohányzott, nem kövér.

Egészen természetes már a helyzet, benne vagyunk nyakig, áthat mindent. Kórház, fekvés, aggodalom. Idén nem megyünk nyaralni, sőt, leginkább sehova, nagyon spórolunk, ne higgyetek el egy szót sem a hedonista bejegyzésekből, nincs pénz bilincsre, lazacra, az a múlt. És mégis van élet, boldogság is, és persze sok feszkó, így is, sőt. Megpróbálok őszintén írni az ezzel kapcsolatos érzéseimről.

Azért nem könnyű, mert akiknek elmondtam, azok némelyike elkezdte reflexből osztani a regényszagú tanácsokat, hogy tudniillik legyek erős, most semmi más nem fontos, merítsek erőt a gyerekeimből, minél többet legyek a férjemmel stb. Ez azért mórickás, mert nekem épp e helyzet miatt pénzt kell keresnem, egész nap gép előtt ülök, blogot írok meg korrektúrázom. Ő elhalasztotta a könyvei befejezését, le is mondott több megbízást, amúgy meg nyugdíjas.

Nekem sugárzó, erős, nyitott, energikus emberem volt, a gyerekeknek meg hihetetlen nyitott és örömteli apjuk. Hogy mekkora erő így apának lenni, az most derült ki. Nem, a rákbeteg nem nézi hervadóan boldog mosollyal a családtagokat, mint a filmekben, és azok nem járnak körülötte lábujjhegyen, szintén mosolyogva. Nem, én feszült voltam attól, hogy hetekig voltam itthon, legfeljebb a kutyát vittem ki a sarokig. A férjemmel veszekedni kellett, hogy ne ő akarja elintézni a kurvaanyja közös képviselő helyett a vízművekkel a vitát, és ne tanúsítson több megértést a közös képviselő iránt, aki le akar húzni megint, mint irántam, aki merőkanalanként főzöm és kétkanalanként tálalom neki a leveskét, mert épp nyelni nem tud. Aki a nagy, erős testemmel ölelem, hogy átmenjen belé az energia. Aki vicceseket mesélek, mikor épp nem alszik, meg együtt olvasunk újságot.

Az egész egy fogászati kezeléssel kezdődött, mert legyen neki szép foga, begyulladt, kínlódott, végül antibiotikum, azon felirat, hogy mononukleózis és nyirokmirigyrák, tehát ilyen nyirokcsomós izék esetén tilos. No de valami nem stimmel: visszafele is működött a dolog, vagyis beszedte és egyszer csak megduzzadtak a nyirokcsomói. Fogászhoz vissza, beutaló, László kórház fertőző osztály, mi ez, nem tudják. Egy héten belül járni nem tudott. Nyelni se. Beszélni se. Onkológia, biopszia, diagnózis. És ez mindjárt a vetélésem után egy héttel.

Az a durva, hogy ezt, aki lett, eleinte fel sem ismertem. Az ideiglenes foga is kijött, nem tudott enni, iszonyatosan lefogyott. Ránézek, és nem őt látom. Egy öregembert látok, aki nem néz rám vissza, hanem maga elé. A mimika is más fog nélkül. A testtartása is nagyon más annak, aki már felkelni alig bír. A testsúlyából meg hiányzik bő tíz kiló izom. Neki is nehéz az idegen teste.

Ez az első kemóadag előtt volt, most jobban van. Van foga is megint. Már nem is mindig taxizik mindenhová. Már egyeztetünk és örül nekem. Aztán holnap lehet, hogy megint egy rák alakú edény lesz. Most letoltam a hihetetlen dús sémi haját, egyszerűbb így.

Itt huhog körülöttem az a parancs, hogy akkor most nagyon sokáig csak a betegsége igazgat mindent, és ez a jobbik, remélt eset. De hát ebbe belepusztulnánk. Hogy nekem soha többé nem lehet bajom. Soha többé nem fájhat a fejem. Fáj a fejem.

Neki nincs ereje. Ez a betegsége lényege. Nem az van, hogy hát beteg, kórház, gyógyszerek, fekszik, de AMÚGY mi szeretjük egymást, meg vagyunk hatva, örülünk egymásnak. Ez fogy el legelőbb, az öröm, erodálódik a morzsánként összehordott élményhegy. Ha van egy kis ereje, tesz-vesz a lakásban, újfajta görnyedtséggel, vagy “leül”, ahogy ő mondja, dolgozik, ír és szerkeszt. Egy kicsit bujkálunk egymás elől. Szégyellem magam, hogy nem vagyok olyan, ahogy képzelem a szerető feleséget. Hogy nem bírok sokkal többet, mint amúgy.

Érzelmileg nincs ereje a legtöbbször, és ez érthető, mégis nehéz. A gyerekeinek örülni, a szemembe nézni, engem nem természetesnek venni, a sémákból kilépni, gépesnek nem lenni, megőrizni, amit oly nagy munkával építettünk. Már túl voltunk ezen, hogy ha akart valamit, akkor normákra figyelmeztetett szemrehányóan. Most újra ez van, éjfélkor nekiáll a lakás állapotáról bűntudatkeltő mondatokat sorolni. És én nem tudhatom, ha panaszos arccal jár-kel, akkor épp nincs jól, vagy rám haragszik. Sose tudom. Azt se, hogy én vagyok türelmetlen, vagy ő a lassú. Nem tudok semmit, hatnak a vegyszerek, várom, hogy döntött a sorsunk felől, aki dönt, ha ő dönt.

És neki nyilván még idegesítőbb, hogy blogot írok a sok munka mellett. A sikereknek örül, de amivel ez jár, attól ő egyre szürkébb. Ezért aztán éjjel írok inkább. Beadom a fehérvérsejtnövelő injekcióját, és ittragadok hajnalig, mert csak így és ilyenkor lehetek egyedül az agyamban. Meg olvasok. Sokat. Végigolvastam a kurucinfós holokausztvitát tegnap.

A blog erőt ad, nem hagy bezárkózni, elkívánkozni, hülyeségeken agyalni. Nagyon furcsa, hogy pont most, együtt jött a betegség és a blogrobbanás. Alig alszom, nem érzek fáradtságot, nagyon furcsa állapot. Tudom, vigyázzak. Képtelen vagyok.

A primer és a mindent meghatározó kérdés persze hogy az, hogy meggyógyul-e, és hogy gyógyuljon meg, és rohangálás gyógyszerért, segítségkérés, szervezés. De ugyanúgy van kutya, ugyanúgy ki kell vinni a szemetet, pelenkázni, korrektúrázni, megmaradni ép embernek. Én egyszer már átéltem ilyen helyzetet, a halál árnyékát, volt egy komoly műtéte majdnem két éve. Akkor féléves baba volt Jakab is, Johanna meg kettő és fél. És nagyon meg próbáltam felelni annak a sztereotip ápolom a férjem-szerepnek, amit én erőltettem magamra, gyanútlanul. Mit ne mondjak, elég hamar jött a krach. Ebből tanultam: csak én bírhatom, ami ezzel jár, az elképzelt valaki nem. Most én vagyok. Én bírom, avagy nem. Gyarló vagyok. Nem egyenletes teljesítményű.

A gyerekek, igen. A gyerekek csodálatos, önvédelmi, mindent kibíró természetessége, sőt: közönye. Mindent elfogadnak. (Ebből is gondolom, mert ez nagyon durva változás, hogy a problémákat, például a testvérféltékenységet legalábbis részben az anya aggodalma provokálja. Vagy nekem vannak csodagyerekeim, akik egész nap egymással viháncolnak így is. Vagy én várom el tőlük valami rejtett terrorral, hogy ne nyavalyogjanak, ne adjanak még több feladatot?) Nagyon hamar megszokták, hogy semmi sem olyan, mint még májusban is. Jakab nem őrjöng János lábánál, hogy pöl, pöl! Nem is nagyon kérdezgettek róla, amikor kórházban volt, megszoktak engem, tőlem vártak mindent, és én egész nyíltan tolmácsoltam, mi zajlik, hogy gyógyszereket kap, meg hogy vicceseket mesél a kórházban, és egy kövér bácsi is fekszik ott, aki olyan, mint egy plüssmaci (“P. Mászló”). Aztán hazajött, megerősödött és akkor újra hozzá folyamodtak — meséért. Régen ő kelt hozzájuk, most mindketten. Még nincs óvoda és iskola, nyilván nehezebb lesz majd akkor, szülői értekezlet, tankönyvek, minden nap biciklivel.

Közben az anyám írt egy esemest, hogy ő NEM TUDJA, mi van velünk, de ÚGY HALLOTTA, János beteg, és azt is TUDJA, DE SEMMI KONKRÉTAT, hogy én már nem járok az anyósomhoz, és MINTHA ez nagy teher lenne Jánosnak, de ő persze NEM TUDJA, és mint orvos, azt SZERETNÉ MONDANI, hogy a betegségeknek, bár ő NEM TUDJA PONTOSAN, gyakran van lelki oka, és EBBEN SEGÍTSEM Jánost, hogy túlkerüljön az Ő NEM IS TUDJA, MILYEN lelki problémáján.

No, hát ők az anyósommal összeültek és jól kibeszéltek engem. És inkább süssenek meg olajban, és én kivárom az onkológia kertjében, amíg anyósom látogat, pedig ketyeg a négygyerekes barátnőm ideje, aki a gyerekeimre vigyáz, de én ezt nem. Ezt, aminek az a vége, eleje, közepe, mindene, hogy én vagyok a felelős, nekem kell újabb lelkiismereti terheket magamra vennem, nekem kellene revizionálnom a döntésemet, hogy én a bűzhödt hínártömegből, ami a férjem családja, egy éve végképp kiúsztam a partra, értsd: az anyja és őközé álltam.

Szóval családi segítség alig van. A középső bátyám jön néha, ő megszerette a férjemet, mert érdekli a régi Budapest, és arról a férjem elég sokat tud, és nagyon szeretetreméltó is. És a középső bátyám most tud tényleg segíteni — két éve ő sem értette a nagyon konkrét kéréseimből sem, hogy tényleg segítségre van szükségünk. A legkisebb bátyám meg minket nem érzékel, de úgy hiszi, segít, hiszen gondolkodás nélkül közvetít és végrehajtja az anyám kéréseit, vagyis hozza azokat a holmikat, amelyeket az anyám szükségesnek lát (“én tudom, hol lehet olcsón jó minőségű bioleveket venni”). Mindig úgy örülök. Anyám amúgy azt mondta akkor két éve, hogy vegyetek egy autót. Ő jót akar! Hát tényleg, hogy ez nekem nem jutott előbb eszembe. Ezt jól odakente nekem, mert megkértem az unokatesómékat, akiknek van kennelük, hogy vigyék el a kutyát, ők beszervezték a nagynénémet, aki viszont más bajai miatt elfelejtette az egészet, késő este jött a délután helyett, nem tudtam felhívni sem, és én ezen kiakadtam. Akkor az lett, hogy A Jóságos Nagynéném Önzetlenül Segít, Én Meg Hálátlan Vagyok, Ráadásul Az Autósokat Is Leszólom, á plusz bé egyenlő cé: vegyek egy autót (szerezzek gyorsan jogsit, fizessek lízinget, benzint, parkolást, hogy neki igaza legyen). No, ez az, amiből többet nem kérek.

Nagyon megváltozott az életem, most nem csinálok semmi mást, csak a családüzemeltetést, a cikkeimet és a blogot. És néha ide jönnek a barátok, hoznak dinnyét, az a legjobb. Az ökovezér, aki amúgy a mi kerítőnk és esküvői tanúnk, már volt, és meghívtuk Nádasdyt is. Afféle szalon álomvendégekkel. Jó lesz.

26 thoughts on “ahogy kezdődött

      • Szívesen szerveznék komatálazást erre a hónapra, ha elfogadod. De igazából az lenne a legjobb, ha te mondanád meg, hogy mire van szükségetek.
        Buliban nagyon benne vagyok!

        Megfordult párszor a fejemben, hogy történt valami.

        Kedvelés

  1. Sajnos, nekem a férjed oldala az ismerős. Látom a te oldaladat is, T-n keresztül, és még jobban utálom magam, hogy muszáj önzőnek lennem, ha túl akarom ezt élni.
    A két kicsi nem váltott üzemmódot, talán csak annyiban, hogy még jobban szeretnének kisajátítani, hol együtt, hol külön, és ez eléggé parázs vitákat, verekedéseket szül, bőven több hiszti, sírás-rívás van.
    Ma délután a kínai doktornő rendelőjében (elkezdtem egy injekciós-akupunktúra kúrát, ez még nem volt, nyugati És keleti orvoslás egyszerre, egy személytől) az asszisztensnő mesélte, hogyan lehet (???) felülkerekedni az ilyen helyzeteken.
    Képzelj el egy fekete keretes tükröt, nézz bele. Nézd végig a leépülést-rák, baleset, betegség, bármi-, aztán töröld ki, és told el balra (mondjuk). Utána húzz magad elé egy fehér keretes tükröt, és képzeld el, amit át szeretnél élni. Gyógyultan, a gyerekekkel kirándulva, pancsolva a kádban…ki tudja, hátha bejön. (Hogy ez hozzátartozóként is hatásos-e, nem tudom…bár, én már ott tartok, hogy az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodom, amíg az anyagiak engedik…és ez a legszomorúbb, hogy a kassza egyre fogy.)
    Én anno az ikreket is naponta beleképzeltem egy piros puha, szív alakú plüss párnába (méh), amint kapaszkodnak, megtapadnak, nőnek, erősödnek. Tudom, az ötös a lottón egy ember életében tuti, hogy nem fordul elő még egyszer, de hátha…
    Olvaslak, még akkor is, ha nem mindig küldöm el a kommenteket!

    Kedvelés

  2. Csak annyit vegyél magadra, amennyit el is tudsz vinni, anélkül, hogy te is belebetegszel.
    Nagyon halványan látszott, hogy valami nem stimmel.
    Sajnos ahhoz messze vagyok, meg nem olyan helyzetben, hogy rendszeres segítséget tudjak ígérni. De ha szükség van rá, szólj. Gyerekvigyázás, bevásárlás, ilyesmi. Megoldom, ha kell.
    Én is ezt tanulom most, hogy ha szükség van rá, kérjek.
    Biztos vagyok benne, hogy más is azért olvas, mert bele tud helyezkedni a fejedbe 🙂 (ez elég ijesztően hangzott), és szeret ismeretlenül is, és azt kívánja, hogy minden rendben legyen nálatok. Hát én is.

    Kedvelés

  3. Nemrég két kisméretű kutyával kipróbáltuk, működünk kutyaszállóként! A helyet ismered, kennel nincs, kert viszont van. Ha gondolod, nagycsaládos jeggyel el is tudok menni érte, elhozom, és tejben vajban….
    Jó volt mikor itt voltatok, és jó volt, hogy kutyával! SZólj, ha ez segítség lenne.

    Kedvelés

      • Ha neked az segítség oké. A szökés amúgy nem lenne probléma, két csivava méretű sem fért ki sehol, a kerítést meg csak nem ugorja át. Szóval nem bátorság, max a vonatozás hazáig, de ha kell megoldom.
        De akkor visszük sétálni. Szólok, mikor járunk arra. Amúgy imádtam, amikor itt feküdt az ajtónkban a lábtörlőn, akkor éreztem először otthonnak az otthont.

        Kedvelés

  4. Csupa szívszorítót (sokkolót?) olvasok a napokban, és úúúgy mondanék valamit, de okosat ilyesmikre nem tudok, a felajánlást innen üresnek érzem – hiába gondolom, hogy tudod a címem, és szólj, ha konkrét segítség kell (ettől még gondolom), mert nem hiszem, hogy szólnál – persze cáfolj rá…!
    Szóval konkrét helyett (egyelőre) ölelés.
    Plusz Lionel Shriver Ennyit erről c. regénye, ha nincs meg, és ha kéred.

    Kedvelés

  5. Ismerem ezt a ronda betegséget, anyámat rák vitte el (most lenne hetven, akkor ötvenkettő volt), ma már valószínűleg gyógyítható lenne ő is. Sose felejtem el, amikor megláttam kopaszon, fogatlanul, felpuffadva a fürdőszobában az utolsó időkben, és istenem, milyen önző voltam, pedig már nem voltam kicsi, mint a tieid, 13 múltam. Tartottam az orra elé a kórházban a matek ötöst, hogy írja alá, de szegénynek már csak az első betű ment, az volt az utolsó találkozásunk. Volt abban valami dühös dac, ahogy nem akartam tudomásul venni, hogy vége… ma már tudom, hogy a lázadó kamasz regressziója volt ez a kisgyerek egocentrikus világképébe bújva.

    Apunak hematológiai betegsége van, a leukémia kistestvére, 8 éve küzd vele, szeptembertől kemózzák őt is, és félek, milyen lesz látni, hogy bírja majd, teljesen egészséges lesz-e a végén. Szerencsére ő sem dohányzott soha, nem túlsúlyos, és 60 lesz idén, jó esélyei vannak a teljes felépülésre.

    Először is, az is a legfontosabb, hogy jól legyél, egyben legyél, és ehhez csak te tudod, mikor mire van a legjobban szükséged az elérhető kereteken belül. Írj, írj sokat, ne csak azért, mert szeretjük olvasni, hanem azért is, mert kurvajó terápia, bár ilyen esetekben néha nagyon nehéz megtalálni a szavakat. Ne legyen egy percig se lelkifurdalásod, még azért se, mert idegesít az, ahogyan sokan viszonyulnak a helyzethez tudatlanságukban… és azért se, mert felszólító módú okosságot írok ide, pedig átélni valamit egészen más, mint elképzelni, hogyan viszonyulnánk egy helyzethez feltételes módban.

    Igen, ma már gyógyítható ez a típusú nyavalya, de testi-lelki szempontból k. nehéz fejezetei is vannak a történetnek… nehéz mit mondani, és az is is közhely, de kitartást és GYÓGYULÁST kívánok nektek!!!

    Kedvelés

  6. nem is tudom, mit írjak. én sejtettem, hogy ilyesmiről van szó. tavalyelőtt voltunk ebben benne, anyám lett 25 év után újra rákos, kiújulásnak minősül. kemo volt most, régen csak sugár. alig volt mit műteni. én meg terhes voltam, nem tudtam ilyenekkel foglalkozni. nagyanyám is ebben halt meg. és rohadt rossz érzés, hogy nincs erőm segíteni, de annyira nem is akarom összeszedni magam. múlt hónap végén 20 forintom maradt, de minden nap kaját vittem neki. most azt kéri számon rajtam, miért nem vittem konzervet, amiben egy évre elegendő só van. néha ők sem tudják, mit akarnak. kitartás!

    Kedvelés

  7. Annyira nincsenek szavaim, olyan nehéz megfogalmazni. Torokszorító helyzet.
    Sok-sok-sok erőt és rengeteg szerencsét kívánok, mindannyiótoknak, a közelebbi és a távolabbi időkre is!!

    Kedvelés

  8. Visszajelzés: karácsony van | csak az olvassa

  9. Visszajelzés: “az emberek nem hülyék” | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .