Anyáink generációjáról itt írtam, most lássuk az új típusú agresszív asszonyt.
Ennek a típusnak két altípusa van. Az első a bízva bízzál, a második a valamelyes.
A mai agresszív asszony mindkét típusa a párkapcsolatának lát neki úgy, mint a nagyanyja a befőzésnek. Látja, mi kéne bele, van elképzelése, utánanéz a recepteknek és kiszedi a belefőtt hangyát.
A férje meg a befőtt.
Az első típusra jellemző, hogy elfogadja az alapvető nemiszerep-lapjárást (egyébként különösen sok keresztény nő is van köztük), de azért igényli az aktív kapcsolatot, nem akar úgy járni, mint mások: megcsalva, elunva. Úgy is mondhatnánk, moziba menéssel oldaná fel az ellentmondást, hogy mindig ő mosogat. Eleinte tehát programot szervez, kimozdulna. Nem akar ellaposodni. Lelkesedik. A férje egyébként tévézne inkább, vagy ledől aludni a tervezett alkonyati séta helyett.
Aztán telnek az évek, gyerekek születnek, sűrűsödik az élet, fáradnak, kopnak a lelkesedések, és akkor az asszony előbb nem érti, aztán felismeri, hogy ez így nem lesz jó, és utána javaslatokat is tesz. Beszélgessünk! Olvasd el ezt a cikket! És a végső döfés, amikor már csak a rutinok működnek: párterápia!
És a férj: jaj, hagyjál már. Ki beszélte tele a fejedet? Milyen blog? Mit lelkizel? Én, egy idegennek? Inkább a kertben tartanál rendet!
Akkor a nő elnapolja a témát, esetleg van egy nyugisabb időszak. Olyanokat olvas a facebookon, hogy adni jobb, mint kapni, és hogy a szeretet olyan, mint a nap, csak sugároz, nem vár viszonzást. Lájkolja a szép képet, és közben bűntudata van. Bűntudata van, amiért szeretne valamit a párkapcsolatától. Hát ő csak akkor szereti a férjét, ha pont olyan, mint amilyennek elképzeli…?
Az agresszív asszony élete tragédiája, hogy ő mindent beletesz, házimunkát és emeletes tortát és párosmasszázs-utalványt, és emiatt, egyensúlytalanul, a férje megengedheti magának, hogy csak nézzen: de hát mi a probléma? Nincs itt semmi probléma, a ház felépült, hála istennek egészségesek vagyunk… Csak valamiért a nő egy kicsit ingerült, és folyton akar valamit, ki érti ezt?
A csak nézés is az egyenlőtlenség része ám. Hogy uralni akarja a csóka azt a teret, ahol eldől, mi a probléma. Ő nem akar macerát, az asszony meg tönkremegy.
Az agresszív asszonyok férjei egy pillanatig nem engedik meg a feleségüknek, hogy elégedett legyen önmagával. Ezek az asszonyok el sem jutnak odáig, hogy az egyenlőtlenség fénytörésétől mentesen, természetes fénynél szemléljék a kapcsolatukat. Hogy amúgy jó-e, működne-e, mire lehet vele menni.
Ne kérdezzétek, nem tudok megoldást, sok kérget kellene ahhoz lebontani agyakról, lelkekről.
***
A másik típus már elért valamelyes egyenlőséget. Mennek ők még salsázni is, nem csak ő pelenkáz, nem csak ő mond le az edzésről, ha beteg a gyerek. De ahhoz, hogy ez így legyen, folyamatosan figyelnie kell. Kérnie. Szerveznie. Szembesítenie.
A férje, mert ún. “jó fej”, elfogadja ezt. Nem vitatkozik. De néha kiderül, nem érti, csak a békesség kedvéért csinálja. Néha éppolyan tohonya, értetlen vagy egyenesen tahó, mint elnyomó kollégái.
Ez a fajta nő már tudja, hogy cseppet sem magától értetődő az a munka, amelyet végez. Sőt: igenis munka. És esetleg zordabbul szól rá arra, aki összejárja a frissen felmosott padlót. Ellentétben az “ó semmiség, feltörlöm újra” típusú édesanyjával. Ettől olyan visszajelzéseket kap, hogy ő önző és lusta. Nem érti a környezete.
Ez volnék én. Önző, lusta, kibírhatatlan — azoknak, akik Szent Margithoz mérnek.
A szomszédasszonyom (ifj., sokan elférünk ebben a kastélyban) jól csinálja. Három gyerek, szép miliő, mosoly, kedves férj, és hiába fáradt, szép. Egy kicsit viccelődtem a múltkor, dinnyéért menet velük az ebén, hogy hát a férjek ott nyomulnak a képernyő előtt három hétig szex helyett. Erre elmeséli a szomszédasszonyom, hogy ő olvasott a házasságra készülve kegyességi irodalmat. És abban van erre javaslat: ám nézze a ház ura a meccset, de egyezzünk meg előre: szünetekben megmasszíroz, vagy csókolóz velünk, és akkor mindenki jól jár.
Ebben annyi szeretet van. Még működhet is. Csak én vagyok ilyen ünneprontó: hiszen ugyanott vagyunk, megint a nő javasol és a férfi bólint esetleg, és a nő részesedése és haszna a csók, ami szerintem azért jobb, ha nem az ő hobbija. No és én, a valamelyes agresszív asszony ezt észreveszem és azt mondom, dacból: örüljön, ha megcsókolhat. És hogy lehet ebben így megalkudni? Engem lepjen meg, aki megcsókol. (Mert mi van, ha a félidő végére nekem nincs is kedvem, vagy épp nem hagynám abba akkor, amikor a kommentátorok leteszik a lantot, vagy pláne most, ilyen bosszantóan feszes seggű lányok rúgták a tizenegyeseket… vagy mi van, ha ő, érthetőleg, pisilne, meg amúgy egyenlően kivinné az üres sörösdobozait…)
Sokat tudnék írni még erről, mert ilyen nők történeteit hallottam a legtöbbször a Szeret a férjem, de… csoportban. Akik állandóan akartak valamit ahelyett, hogy boldogok lettek volna. Akiknek a szegény férje úgy, de úgy igyekezett az ő kívánságaikra. És őnekik semmi sem volt jó… Hát az nem volt jó, hogy a nő kért, és mindig kérnie kellett és figyelni és szervezni. Mert ezek a férfiak olyan békések és alkalmazkodók, hogy nekik jó lenne úgy is, ahogy akkor lenne, ha a nők nem figyelnének és nem kérnének. És mert ezeket a férfiakat voltaképpen megfélemlíteni lehet csak, jaj, de fáj ezt most leírnom, megfélemlíteni, ha nagyon burkoltan is, mert ők is pontosan tudják, mit akar a rendszer, vagyis hogy ez az alkalmazkodás nem jár a férjséggel, hanem extra, tudják, ahogy mindannyian tudjuk, hogy másoknál mi megy, milyen kényelmes például a Laciéknál férjnek lenni. És sóhajtanak, hogy ők milyen jó fejek. Mi büszkélkedünk az egyenlőséggel, és ők hallgatnak olyankor. És tulajdonképpen elvagyunk így, de azért szeretnénk, ha egyszer ők találnák ki, hogy hogy legyen.
csak az olvassa. én szóltam 
nem biztos hogy illik ide, de érzésem szerint lefedi,., szóval, van két hátborzongató férfi kommentárom.
az egyik:- az én feleségem ha hármasba teszem, még a kertet is felszántja, a másik, amit csinos hölgy közelében eresztenek: – na, ez megérne egy hét ajtócsapkodást.
de én ezt akkor sem értem, ha megkukulok se, genyónak lenni miért jó?
KedvelésKedvelés
Megteszik, mert megtehetik. Nem genyók.
Lehetne az is genyóság, hogy a nem egészen friss kaját a kutyának adom, vagy hogy rászólok a gyerekekre: most egy kis csendet kérek. De nem tekintjük annak, így megtesszük nyugodt lelkiismerettel.
KedvelésKedvelés
atyaég, ettől hányingerem lett… O_O
KedvelésKedvelés
Én most jutottam el a “majd én megcsinálomtól” a ” mindenki elpakol maga után-hoz”. rendet raktam,házi rendet írtam,az első nap próbálták kijátszani,sztrájkoltak és nem értik miért csinálom ezt.
KedvelésKedvelés
Nálunk nem jött be sajnos, pedig közösen kiosztottuk a feladatokat (ahogy a viccben is van nem testvériesen, hanem tényleg igazságosan), mégsem működött pár hónapnál tovább. Mi hatan vagyunk egyébként. Jöttek a kifogások, előbb-utóbb valaki elszabotálta a saját részét, mire a többiek ráhivatkozva szintén nem végezték el az övékét. És megint rám maradta vita, a veszekedés, a rábeszélés, hogy de hát megegyeztünk. Most nem a többlet munka, mert azt ugye annyira igazságtalannak éreztem, hogy immár a többiek részét kellene nekem végeznem, hogy én sem csináltam meg a “saját” feladatomon kívül másét. Mondjuk “részeredmények” maradtak a feladatmegosztásból. Most már mindenki magára vasal például, de úgy összességében nem működött a dolog 😦
KedvelésKedvelés
“A férje, mert ún. “jó fej”, elfogadja ezt. Nem vitatkozik. De néha kiderül, nem érti, csak a békesség kedvéért csinálja. Néha éppolyan tohonya, értetlen vagy egyenesen tahó, mint elnyomó kollégái.” Na hát ettől gondolta jófejnek magát az én párom is… hogy hagyta, hogy csináljak amit akarjak. Mindig azt hangoztatta, ha szóba kerültem (a fülem hallatára!!!), amikor nekiálltak viccelődni a fejem fölött hogy na majd elvisznek engem feleségnek meg majd “beszélgetünk” (végülis ezek vicces dolgok voltak, bírtam ezeket a beszólásosdikat 😀 ), hogy ő nem irigy… hm! Szinte odavetett a többieknek, hogy “vigyétek nyugodtan, én nem bánom, legalább jól érzi magát és én is tudok vele mit kezdeni.” Közben meg érezhető volt rajta más alkalmakkor a féltékenység, jött a rosszallás, hogy “bezzeg vele!” jobb fej vagyok, nevetgélek, stb… Nem kicsit volt ellentmondásos!
KedvelésKedvelés
Nagyon pontos megfigyelés! Tényleg így van mindkét nő típusnál.
KedvelésKedvelés
Szinte tökéletes második eset. Újabban szóvá teszem. De még ennek a megbeszélését is én akarom. Ahhhhhhhh.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: napi idézet — január 10. | csak az olvassa
Van egyáltalán olyan férfi aki magától teszi önzetlenül ezeket a dolgokat? Na persze nem a megmasszírozza a lábam és körbe rakja gyertyával a fürdőkádat mert szexelni akar típusú figyelmességekre gondolok, hanem tényleg olyanokról ami nem róluk szól. Jó lenne már olvasni egy ilyen férjről 🙂 vagy tényleg közelebb van az igazsághoz, amit egy barátnőm anyukája mondott, hogy “jegyezzétek meg lányok, egy férfi soha sem tesz meg olyasmit egy nőnek, amiből nem látja, hogy haszna származna.”
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: teljesen elnyomja | csak az olvassa
Az én férjem közelít az önzetlenül megtevéshez, igen. De úgy, tudod, hogy nála nem számít figyelmességnek, amit megtesz. Kivasal, fürdőszobát takarít – mikor az elején, otthoni mintára, hálásan megköszöntem, nem is értette. De azért nálunk is van még hova fejlődni. Majd ha kisgyerek is lesz (ha lesz), arra leszek én kíváncsi. Beszélgetünk egyébként sokat a női-férfi szerepek leosztásáról, sok mindenre ráébredtünk már, de vannak még fehér foltok. (Neki mártír típusú édesanyja van, és sokat kellett tépelődnie, önmagát szembesítenie, mire valamelyest kívülről tudta nézni őt – bár sosem fogja tudni teljesen, szerintem).
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: én nem akarok sárkány lenni | csak az olvassa
Fel is hívtam a férjemet (jé, éppen egy hivatalos úton van megint), hogy nagyon klassz minden, de most már ő is szervezzen közös programokat.
Ide írom: a védőnő mondta (azaz objektív családügyi szaktekintély), mikor megdicsértem a dögös és egyedi ruháját, hogy azt a férje vette neki, nélküle, és a férje ruhát, cipőt, fehérneműt is zseniálisan vásárol neki.
KedvelésKedvelés
A kérdés előtt megjegyezném, hogy a blogra a Google által akadtam, és jó és tanulságos volt végigolvasni az egyenlőtlenség formáiról szóló sorozatot. Az elmúlt pár napban ez elmaradt, nem említettem meg, pedig igen, segít felismerni azt, amit a (leírom én is) szocializáció miatt nekünk, férfiaknak nehéz. Biztos, hogy mindnyájunk hasznára válik.
A kérdés pedig:
Miért olyan visszatérő probléma a bejegyzésekben ez a labdarúgó Európa-bajnokság? Az egyik posztban is az volt, hogy a férj tulajdonképpen rendes, még ez Eb-t sem nézi…
Amíg nem volt családom, heti háromszor fociztam, az összes európai topliga meccseit néztem, itthon kijártam jéghoki- és focimeccsekre, sportblogot írta, és természetesen Eb vagy vb alatt mindent figyeltem, amit csak tudtam, még némi aprópénzt is kerestem vele, de ez nem volt lényegi szempont.
Most, két gyerekkel, sokkal kevesebb energia és idő jut minderre, kevésbé része az életemnek, de cserébe nem is mondja nekem senki, hogy baj lenne azzal, ha focit nézek. Gondolom segít az is, hogy a feleségem gyerekként is nézett focit, és nem, nem apai nyomásra (az apósom nem bírja a futballt :-))
Szeretem a focit. Nem, nem azért, mert férfias, mert jó a haverokkal sörözve meccset nézni (nem is jó, mert mindig akad valaki, aki belepofázik, aki a hülyeségeit szajkózza ahelyett, hogy figyelne arra, mi folyik a pályán), hanem azért, mert csodálatos játék, mert esélyt ad a gyengébb képességűnek is a nyerésre, annyira sokféleképpen lehet játszani. Még ez a trágya magyar válogatott is legyőzi néha ez erősebb csapatokat. Játszani meg egyszerűen fantasztikus, akár csapatban, akár egy az egy ellen mókázva, akárcsak a gyerekekkel passzolgatva…
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: négy év — az első év | csak az olvassa — én szóltam