Hát gyerekek, nem akarok keresett lenni: a lóf túrót volt régen nagycsalád.
Elharapózott újságírók, pszichológusnők, katolikus közéleti szereplők közvetítésével ez a sírni való közhely. Hogy tudniillik régen, ó, abban az aranyló múltban azért volt sokkal könnyebb anyának lenni, azért voltak a nők előtt minták, azért nem őrültek bele a gyesbetegségbe, mert ott volt a nagycsalád. A nagycsalád!
A nagycsalád tagjai kölcsönösen segítették egymást, s őrizték a családi értékeket.
Nem oly régen hazánkban is a nagycsalád együttélése volt a gyakori. Ősi családmodell tehát ez, évezredes hagyományokkal, jól bevált receptekkel.
Mikor is? Hol? Miért? Milyen volt benne élni? Nem kapunk választ a felelőtlen nosztalgiázástól.
Egyszerűen megőrülök ettől a vizionált múlttól. Nagycsaládban élni mai tudattal (de hát milyen más tudatunk is lenne?) iszonyatos lehetett, és nem adott választ a mai problémáinkra sem. Amire mégis, azért borzasztó árat fizettetett. Nagycsalád, tehát többgenerációs tipikus együttélés csak egyes rétegekben és helyeken létezett, és nagyrészt gazdasági kényszerűségből, például azért, mert akkor még nem volt nyugdíjellátás. Arra volt alkalmas, hogy célszerűvé szervezze a mezőgazdasági munkát, mondjuk az állatállomány ellátását, amit egy házaspár nemigen tudott elvégezni, meg arra, hogy mint nagyobb létszámú közösség társadalmi súlyt biztosítson a családnak, illetve minimalizálja a megélhetés költségeit.
Nem akarok nagyon okoskodni, mert nem vagyok se történész, se néprajzos, de arra is jó volt, hogy az asszonyokat belebetonozza abba a szerepbe, amely olyan kötelezettségekkel és munkamennyiséggel járt, aminek mi az egytizedétől is diliházba kerülnénk.
A nagycsaládban nem volt magánélet.
Nyilván úgy képzeljük, a paprikaszedéstől jólesően elfáradt anyák dalolva meséltek este kukoricafosztás közben csillogó szemű gyermekeiknek a falvédőkkel borított tisztaszobában, miután elköltötték a mosolygós, bajuszos családfő és a kemencesutban lajbit foltozó öreganyó társaságában a jóízű ciberelevest. Én, amilyen vagyok, gyanítom, hogy a gyerekekkel tasli volt a jellemző kommunikáció, és ha a nagyobbak jót akartak, gondolkodás nélkül engedelmeskedtek, esetleg kiszöktek a kertbe.
A nagycsaládban kiverték volna a kezedből William Sears könyvét azonmód.
A nagycsaládban, egyes régiókban előfordult az, amiről Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája szól, vagyis hogy a feleslegessé vált öregeket simán elküldték meghalni, mert az életet olyan törvényszerűségek irányították, amelyekről mi ma hallani sem akarnánk.
A nagycsalád a szegényparasztok körében olyasmit evett, mint Móricz Zsigmond Kis Jánosa a Tragédia című novellában. Mármint a hétköznapi menüre gondolok. Ne kóstoljátok meg.
De nézzük, mit mond a szakirodalom:
A nagycsalád … a magyar nyelvterület hagyományőrző vidékein a 19. század végéig még elszórva megvolt, múltja több száz évre tekint vissza. A vizsgált időszakban nagycsaládban elsősorban a telkes jobbágy-családok utódai és a paraszti életformát folytató kisnemesek egy része élt. (…) A felbomlás folyamata a huszadik század első évtizedeire befejeződött.
A nagycsalád általában egy telken vagy egy házban élt. Például Észak-Magyarországon a palócoknál az első szobában (az ún. első házban) a kemencén és a lócákon az öreg férfiak és gyermekek, a kamrában a család összes asszonyai és az eladólányok (néha 10–15 nő együtt), míg a legények és munkaképes férfiak az istállóban aludtak. A Dél-Dunántúlon a fiatal párok az udvaron álló fakamrában aludtak, az északi területeken a házhoz ragasztott kis kamrában húzódtak meg a házaspárok.
Aztán:
A nagycsalád vezetője a legidősebb férfi volt, vagyis az apa, nagyapa vagy a legidősebb férfi testvér. Tisztségét haláláig viselte. Korlátlan hatalommal rendelkezett, elűzhette, kitagadhatta, megüthette a családtagokat. Tisztelete a családon belül rendkívül nagy volt, például a családhoz tartozó asszonyok nem szólíthatták meg, jelenlétében nem nevethettek. – A nagycsalád mint gazdasági egység is a gazda irányítása alatt állt. Egyedül uralkodott a közös vagyonban. Eszmeileg a család férfi tagjainak közös tulajdonában voltak a szerszámok, a föld, az állatok, mégis gyakorlatilag mindezzel a gazda rendelkezett, a családi vagyont gyarapíthatta vagy elihatta, nem vonhatták felelősségre.
A gazda segítségére volt a családi munkák irányításában és ellenőrzésében a gazdasszony, rendszerint a gazda felesége, de beleszólása semmibe sem lehetett. A nagycsaládba bekerült asszonyok a közös vagyonból nem részesültek, még annyira sem, hogy ruhát kaptak volna, kizárólag az ennivalóért dolgoztak.
Vagyis volt valami, volt nagycsalád egyes társadalmi rétegekben és helyeken, és ez azt jelentette, hogy többen, talán húszan-negyvenen is laktak egy fedél alatt vagy egy telken, és egész nap egymás vigyázó szeme előtt, rengeteg keserves kompromisszum közepette éltek, a nők pedig esetleg kifejezetten rabszolgaként. Egyáltalán nem azt jelentette, amit hinni szeretnénk, hogy a nagyi nevetve ringatta a kicsit addig, amíg anyu a BEST magazinnal elsurrant a habfürdőbe. Hálás vagyok a lexikonnak, hogy felhívja a figyelmet rá: a nagycsalád színültig patriarchális intézmény volt, a nők elleni legális erőszak és gazdasági elnyomás helyszíne. A nagycsalád ugyanazt a fekete pedagógiát folytatta, amit a patriarchális társadalom, csak még nem volt tápszer és esetleg nem volt hely külön ágynak, így a kötődő nevelésre emlékeztető elemek is voltak a család életében.
Vállalom, hogy elvadult individualista vagyok, de én ezt nem sírom vissza. Elképzelem, ahogy csak kiszaladok a meggyet szedő anyukámhoz a kertbe a szoptatásról tanácsot kérni… Egyébként is, mivel a nagycsalád tagjai ma úgyis az eertéelt néznék gyakorlatilag minden együtt töltött idejükben, én nem bánom, hogy külön lakásokban teszik ezt, és nem idegesítik álló nap egymást. Attól még lehet közösségünk, attól még találkozhatunk anyákkal és tanulhatunk tőlük már a gyermekvállalás előtt. Engem most keresett meg egy frissen szült anya, akivel másfél éve tornázni jártam, torna után meg meséltem neki a hordozókendőről meg az otthonszülésről, és azt ő megjegyezte, és most többször is beszélgettünk.
A nők nem a nagycsalád hiánya miatt kínlódnak ennyire, hanem mert a társadalom izolálja őket, rejtett elvárásaival: a nyilvános szoptatás tabujával, “a kicsinek nyugodt körülményekre van szüksége” intelemmel, a rengeteg rájuk lőcsölt házimunkával pedig a négy fal közé száműzi őket. Amit olyannyira hiányolnak a nagycsalád-fanek, meg persze mi magunk is, hiszen mindenestül szociális lények vagyunk, azt három magunk választotta anyatárs-barátnő és egy kis szervezés képes lenne biztosítani. Ennyit tegyünk meg egymásért és magunkért, hogy nem szégyenítjük meg az anyákat, nem tesszük lehetetlenné a nyilvános létezésüket, segítjük őket, ahogy nekik jó, és akkor okafogyottá válik a nagycsaládot visszasírni. Kibírjuk-e, hogy ne csóváljuk a fejünket a hisztibe belefáradt anya láttán? És ugyan, miért ne gyűlhetnénk össze, hogy együtt befőzzünk, vasaljunk, kézimunkázzunk? (Vagy amit úgyis egész nap csinálunk: együtt facebookozni, fórumozni: szépen verné mindenki a billentyűket egymás mellett az ölében szundító babával…)
csak az olvassa. én szóltam 
Most erről csak olyan sztorik jutnak eszembe, amikor a részeges após megerőszakolta a menyét, amiből aztán gyerek született, meg amikor az anyós kiráncigálta a hajánál fogva a menyecskét a házból a csirkeólba vajúdni, meg amikor a nagymamám tesója elvett egy gazdagabb családból való lányt, és mentek hozzájuk lakni, és az anyósa-apósa olyan terror alatt tartotta a fiút, hogy az felkötötte magát a spájzban…
Sántha novellája nagyon ott van…
KedvelésKedvelés
Olvastam valahol egy fórumon, egy férfi írta, mennyire megviselte egy iszonyú családi történet. Az déd- vagy üknagypapájáról szólt, aki ugye megtestesítette ezt a korlátlan hatalommal bíró “családfőt” akiről a fentiekben szó van. Egyszer a 16 éves kamaszfiú elképesztő és megbocsáthatatlan dolgot tett, mégpedig visszaütött az apjának. Büntetése az lett, hogy az “apa” a ló hátuljához köttette és halálra rugdostatta! Utána nem volt se ítélet, se temetés (a fiút bedobták valamelyik emésztőbe) és senkinek nem volt szabad beszélni róla, a nevét sem mondhatták ki soha! Csak suttogva és a legnagyobb titokban adták tovább mi lett az elsőszülött sorsa. Mindenki az apát sajnálta, hogy neki ilyet kellett(!) megtenni a saját vérével. Mert hát a becsület, az becsület…és szegénynek milyen hálátlan, rossz fia volt.
KedvelésKedvelés
Ez a becsületgyilkosság, ez valami érthetetlen dolog nekem is. Ijesztő, mert csak egy szabály, amit emberek találtak ki – találjanak ki másikat, és akkor nem kell emberéleteket az emésztőbe dobálni ilyen, egyáltalán nem főbenjáró dolgokért. Mondjuk eleve nem pofonnal meg “én szartalak, nekem van igazam”-logikával kéne minden vitát elintézni ezeknek a főokos szülőknek, akkor nem ütne _vissza_ a gyerek. De hát magyarázd el ezt egy ilyen, a meglévő rendszert a saját erőszakos, értetlen lelkivilágának a kiélésére felhasználó apának.
Utóbbi mondattal előfeltételezem azt is, hogy lehetett egy nagycsalád tényleg jó és működőképes is (szintén baromi sok, a mai embernek totál érthetetlen kompromisszum árán persze), ha értelmes emberek voltak benne, akik nem keserítették meg egymás életét (pl az apa, akinek egy basaként kellett volna viselkedni, ezt józan ésszel és nem bunkó módon tette => a többiek se voltak hótt idegek folyamatosan). De ettől még az egész hatszázgeneráció-együttlakik família inkább gazdasági okokból volt, nem mert hűdejó állandóan egymás szájába venni a levegőt.
KedvelésKedvelés
“a paprikaszedéstől jólesően elfáradt anyák dalolva meséltek este kukoricafosztás közben csillogó szemű gyermekeiknek a falvédőkkel borított tisztaszobában, miután elköltötték a mosolygós, bajuszos családfő és a kemencesutban lajbit foltozó öreganyó társaságában a jóízű ciberelevest” – jaj, ezen most nagyon jót röhögtem, köszi! Főleg, hogy elsőre (és másodikra) lajbit FALATOZÓ öreganyót olvastam :))
Eddig sem vágytam nagycsaládba, halvány fogalmaim voltak az árnyoldalakról. Ennek ellenére asszem, néha elsütöttem én is, hogy “régen, amikor több generáció élt együtt, mennyivel könnyebb volt az anyáknak”.
KedvelésKedvelés
Hu, akkor megsem velem van a baj, hogy meg a hideg is kiraz, ha arra gondolok mi lenne ha ma is…
KedvelésKedvelés
szerintem a nagy családban nem igen kellett gondolkodnia senkinek. Minden előre meg volt írva, a viselkedésminták, a kiből mi lesz vagy lehet, a vasárnapi istentisztelet, a szabályok, stb..nem volt nyugtalanság, kétkedés, ateizmus, csak mókuskerék. Sokak szerint boldog idők voltak.
Nem hiszem, hogy valaki ezt visszasírná. Egyébként is, miről beszélünk? Az én gyerekeim gyerekei 18 évesek lesznek mire nyugdíjba mehetnék. Nincs unoka dédelgetés, vagy lekvár főzés.Én pedig azt tervezem, hogy akkor pótolok be mindent, ami most három gyerek mellett nem sikerült.Már ha…
KedvelésKedvelés
én láttam működő nagycsaládot. Nem volt ideális, de jól működik, hogy négy generáció él egy fedél alatt egy nagy parasztgazdaságban. Mindenkinek megvolt a maga dolga, persze, de senki nem volt elnyomva, és sokkal inkább érvényesült a tagok egyénisége, mint azt első látásra gondolnánk. Szóval szerintem a dolgok nem ennyire fehérek és feketék.
KedvelésKedvelés
mezei nellivel értek egyet. Nem is kell egy fedél alatt élni, ahhoz, hogy a generációk hatékonyan támogassák egymást. Én, anyai nagyanyámnak köszönhetően, aki saját nagy családjának feje, szíve, motorja volt, mai napig közeli viszonyban vagyok a nagynénikéimmel, unokatestvéreimmel, nagybácsikkal – és ez nagyon jó. Soha senki nem ütötte ki a kezemből a könyvet, és mindenki – a legkisebb is – elmondhatta a véleményét. Sajnálom azokat, akik egy sommás és egyértelműen fekete kép alapján mondanak ítéletet a “nagycsaládról”. Egy nő mindenkori büszkesége a körülötte kialakuló közösség és a nemzedékek közötti élő kapcsolat – egyesek ezért hatfogásos ebédet vagy lekvárt főznek, mások görkorcsolyáznak az unokájukkal, vagy éppen blogot írnak. Fő, hogy szeretet legyen benne.
KedvelésKedvelés
Üdv az olvasók és a hozzászólók közt, Mari!
Hát igen, ez a bejegyzés nem a szeretetről szól.
Mit nem adnék, ha nekem is olyan viszonyom lehetne a nőrokonaimmal, mint neked!
A nagycsalád pedig nem valami sommás fekete kép, hanem az általam referenciának tekintett a Néprajzi Lexikon definíciója szerint él együtt, én erről a helyzetről írtam, egyáltalán nem a saját családomról, felfogásomról, hanem a hagyományos modellről, amit oly tudatlan módon emleget a média.
Ezen a blogon sok szokatlan témát és megközelítést találsz, ha érdekel, olvass. A “pozitívnak, szeretettelinek lenni kötelező (ha nő vagy)” témáról is készül már a bejegyzés.
KedvelésKedvelés
ne haragudj meg, de ha a néprajzi lexikon fekete-fehérben láttatja a képet, akkor a néprajzi lexikon hülyeségeket beszél. igen, bizonyára vannak/voltak ilyen nagycsaládok is. de nekem azért kérdés, hogy mennyire volt ez általános, és milyen arányban voltak kivételek. nincsenek közvetlen tapasztalataim az 1900-as évek fordulójáról, de amiket a családban hallottam (nagyanyámék 8-an voltak testvérek, hóstáti nagygazda család), és amiket a saját szememmel láttam, az nem támasztja alá a fent megrajzolt képet.
KedvelésKedvelés
Én is olvastam az Asszonyok a nagycsaládban című könyvet. Kötelezővé tenném mindenkinek.
KedvelésKedvelés
Szerintem, akik nagycsaládra gondolnak – ill. úgy definiálják, hogy az egy kölcsönösen magtartó közösség volt, – azok összetévesztik a törzsi kultúrákkal. Általánosítani valszeg itt is hülyeség (“törzsi kultúrák”), mert azok is sokfélék, de biztosan vannak olyanok olyanok, amelyek így (mint megtartó közösség) működnek.
KedvelésKedvelés
Nem a századforduló táján, hanem most éltem, élek félig nagycsaládban. Párom szülei két évvel ezelőttig éltek együtt a szülőkkel, ott nevelték az unokákat. Mi meg velük, de gyereket (negyedik generációt) oda nem vállaltunk.
Igen, sokféleképpen lehet, és biztosan vannak működő nagycsaládok, de nem ez az általános.
Amit én itt láttam: nagycsalád együtt lakik, de külön kasszán az idősek és fiatalok.
A ház körüli költségek közösek, ha mindenki akarja. Fürdőszoba-javítás? Nekem jó így…
Gyerekek:otthon lévő nagymama, és otthon lévő fiatal meny: nagyi bevállalja a másik gyerekektől az unokákat, majd, szaladj utánuk, én öreg vagyok….
Mi a hozadéka? Egy működő és jóindulatú nagycsalád, amely pont annyira tud működni, amennyire a benne lévők elfogadják a békés együttélés szabályait, és amennyire képesek elfogadni, a segítséget, abban a formában, ahogy adja az aki adja.
Tehát ennek megfelelően, kaptam bútorokat, függönyt én is olyant, amilyent anyósom nekem szánt, kimondva, végre ő választhat, mert neki is az anyósa választott…
Tény, hogy a nagy betegség előttig ha akartam otthagyhattam a gyerekeket (na nem szórakozás miatt, ha dolog volt!), de el kellett fogadnom, hogy akkor ott van édesség, van tévé, és net a másfél évesnek.
Cserébe hallgathattam, hogy már nem kéne szoptatni, enni kéne rendesen, mehetnék dolgozni, minek tanulok már megint, kifesthetnénk a lakást, le kéne festeni a kerítést, mert megszólnak, ő mindig megcsinálta a kertet időben reggel ötkor, míg a gyerekek fent aludtak (ja két gyerek, hét év korkülönbséggel, nálam volt 3 gyerek 5 év alatt), spórolhatnánk, sokba kerül, ha utazunk a szüleimhez, ők is csak évente egyszer mentek, akkor is vonattal. Természetesen mindez csupán segítő szándékkal, hogy szebb legyen a ház, jobban éljünk, és jobban tudjuk nevelni a gyerekeket. Soha nem tolakodva, soha nem erőszakkal, soha semmi nem kötelező. De tudjátok jobb lenne ha… Minden nap.
Ja, szóltam a festőnek, hogy festeni akartok, épp találkoztunk, menni fog majd.
Igen, könnyebb, és igen nagycsalád párti vagyok alapból. De az is biztos, hogy kevés az a nagycsalád (pedig itt észak-mo-n látok eleget), ahol ez jól működik.
Igen, a patriarchátus az alap. A férj szava a döntő. Anyósoméknál is, a mai napig.
A valós nagycsaládot viszont a legerősebb személyiségű tag irányítja. Ha ez a nagymama, akkor ő, ha az apa akkor ő. Az irányító személy halálával elkezdődik a hatalmi harc. A gyengét irányítani fogják, a legerősebb pedig mindenki felett áll. Természetesen itt nem a fizikai erőre kell gondolni.
Enenk megfelelően lehet, hogy a nagymama irányít, és igazi MAMMA, vagy a kemencepadkán kanalazza a maradék levest amit neki vetnek.
Itt ez úgy zajlott, hogy anyósom mindig is behódolt az anyósának, és a saját férjének. Az anyósa halálával a férj lett a családfő, a nagypapa, végül egy szobába szorult vissza a házban, ott aludt élt, és ott készült az ebédje, amit anyósom főzött neki. Hogy segítse a menyét, előkészített mindent, de ettől függetlenül anyósom két konyhában két ebédet főzött…
Ekkor a családot már apósom vezette, anyósom csak én felettem állt. Volna, de én nem hagytam, amiből volt néha konfliktus. Nem, kell nagy dolgokra gondolni, de pl nem engedtem, hogy beleszóljon az öltözködésembe, miszerint túl rövid a szoknyám otthon a férje előtt. De ehhez kellett, hogy a férjem is szóljon, rászóljon. Mert én megszegtem a szabályt, elmondtam a férjemnek, hogy anyós rám szólt (férjem kedvenc ruhája volt rajtam….) gyerekek szobájában most a házunkban viszont most is az ő általa választott hercegnős függöny lóg, nyár végéig. Sajnos kiégette a nap újat kell vennem. Nem hercegnőset.
Szóval nincs fekete-fehér
a nagycsalád nem rózsaszín ábránd, egy kegyetlen dinamikával működő egység, ami ha gyenge vagy bedarál, ha erős, akkor megkönnyíti az életed.
Három barátnő rulez….
KedvelésKedvelés
Hozzánk lehet jönni billentyűzetet verni. 😀
(És igen, éppen elég a hétvége, amikor 3, esetleg 4 generáció együtt van. 2-3 nap csodás, de többet nem bírnék ki.)
KedvelésKedvelés
Megjegyzem, lesz még rá alkalom!
KedvelésKedvelés
Hát, Nelli, mivel nem vagyok néprajzos és nincsen alapvetőbb, szakmaiminimum-forrásom, kénytelen voltam alapul venni, ami van. Már volt prekoncepcióm, a bejegyzést elkezdtem, és amit olvastam ott, az még durvább volt. Ha valaki jobban ért hozzá, tud korrektebb szakirodalmat, szóljon. Nem fekete-fehér minden. Csak durva. A média meg nem a ti anyukátokról ír, és én sem, nem kell megsértődni, hanem a hajdanvolt szépséges Rendről, a Nagycsaládról, úgy, hogy a cikkek írói annyit sem olvastak, mint én most ehhez a bejegyzéshez.
KedvelésKedvelés
én értem, hogy téged a kritikátlan rózsaszín múltidézés borított ki, én is tudom, hogy a nagycsalád nem ideális, és eszem ágába se jutott megsértődni :). én tényleg csak annyit akartam írni, hogy én láttam olyant, ami működik 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, leosztott szerepek voltak. Emlékszem, az Őrségben mondta a múzeumvezető, hogy ott a legidősebb nő irányított, náluk volt a kamra kulcsa, ő osztotta az ételt. Vasárnaponként pedig ihatott az asszony az istentisztelet után a férjével együtt a kocsmában egy pohár bort, mert ha a munkában egyformán vesznek részt, akkor a szórakozásban is. Az öröklés mondjuk nem tudom, hogy ment.
Voltak olyan tájegységek, ahol a lánygyerek is örökölt, volt, ahol nem.
Én is főiskolán tanultam erről, sajnos, szakirodalom nem jut eszembe. Nagyon érdekes téma egyébként, nyomait mai napig viseljük, bizonyos értelemben.
KedvelésKedvelés
Hallottam olyan véleményt, hogy a cigányság körében azért születik annyi gyerek, mert a nagycsalád támogatja egymást.
Meg olyat is, hogy egy asszony tekintélyét a gyerekek száma adja meg, szerintem ez jár közelebb az igazsághoz.
KedvelésKedvelés
Én néprajz szakos vagyok:) Szerintem Morvay Judit : Asszonyok a nagycsaládban című könyve még a lexikonnál is durvább képet fest. Igaz a modern kutatók éppen azzal kritizálják ez a könyvet, hogy a 20. század második felének emancipált női fejével tekint a nagycsaládra, pedig annak, aki a XIX. századi falusi, hagyományos, patriarchális viszonyok között szocializálódott nőként benne élt, annak ez mind természetes volt, dehogy akart ő egyenrangú lenni… ..
Még Nagy Olga: A törvény szorításában című könyve jutott eszembe, szerintem elég olvasmányos, és elég jól összefoglalja, milyen szabályok alapján működtek hagyományos paraszti társadalmak, és azt is milyen szankciókra számíthatott az, aki ebből a merev keretből kilógott.Mert bizony régen is voltak, akik máshogy gondolkoztak, éltek mint a többség, ez nem a modern civilzáció rákfenéje. Annyi a különbség,hogy manapság már elég kevesen botránkoznak meg az emberek azon, ha például egy férfi és egy nő kölcsönös megegyezés alapján összeköltöznek, akkor meg kiprédikálták, eltiltották az úrvacsorától, nem ülhetett le a templomban az, aki nem a szülei által kiszemelt partnerrel lépett frigyre. Persze vannak olyan divatos pszichológusok, akik szerint ez is jó volt, mert a kényszerházasságok nem az illékony szenvedélyre épültek, muszáj volt összeszokniuk megszeretniük egymást….Szívből kívánom nekik, próbálják ki egy életre a dolgot, mielőtt nyilatkoznak róla!
A lánygyerekek helyzete az “egykéző” vidékeken, és társadalmi rétegekben( főleg Dunántúl, módosabb, nagyobb földdel rendelkező gazdacsaládjai) lehetett kedvezőbb, itt örökölhettek, és szokás volt a vőül menés is, vagyis a férj költözött az asszony családjához, ahol a legkiváltságosabb családtag irányítása alá került.A jobb anyagi, ill. szociális körülmények miatt itt több bérmunkást foglalkoztattak, nem 40-0 fő élt egy fedél alatt, hanem sokszor csak az após-anyós, illetve az egygyermekes fiatal család, tehát fizikailag némileg könnyebb volt az életük, de a személyiség szabad kibontakozása szempontjából ez sem volt az igazi. Ezekről a helyekről elég durva sztorik vannak, kierőszakolt abortuszokról, a második, harmadik várandósság miatt durván bántalmazott világgá kergetett menyecskékről.
Nekem az a véleményem, hogy a társadalmi változásoknak mindig oka van, alapvetően emberi igények hívják életre őket, illetve a teremtik meg a feltételeiket. Nem divatból költöztek szét a nagycsaládok, hanem, mert erre volt igényük a fiatal házasoknak, és sikerült megteremteniük az ehhez szükséges feltételeket.
KedvelésKedvelés
megint beleszólok, mert nem bírom ki, hát ne haragudjatok: a személyiség és a magánélet, ahogy mi ma értjük, nem alkalmazható feltétel nélkül egy falusi közösségre, a személyiség sokkal inkább adott az adott sablonok alapján, az egyéniségnek nincs igazi értéke, és a magánélet egy valamirevaló faluban nem létezik.
Ezt nagyon nehéz megérteni olyannak, akinek természetesek ezek a fogalmak, de teljesen másképp működik szociálisan az, aki egy falusi közösségben szocializálódik. Én éltem hat évet falun, két igazi (nem városiakkal tele levő) falusi közösségben, és volt időm elemezgetni, hogy hogyan élnek. De – noha látom a másféle társadalmi struktúra előnyeit – én nem tudnék úgy élni.
KedvelésKedvelés
Nem igazán vagyok blogolvasó, és ez abból is kitűnik, hogy egy tavalyi bejegyzés egyik kommentje (Nelli, 2o12. júl. 19.) hatására szólok hozzá. Falun nőttem fel, és nemcsak azt láttam, hogy “ők”, mármint a falusiak hogyan élnek, hanem én magam is úgy éltem. Nem volt mindig kedvemre való, de nagyjából úgy éltem mindaddig, míg fel nem nőttem. Sőt, még ha el is költöztem azóta egy nagyobb városba, mikor hazamegyek, újra majdnem úgy élek… Valószínűleg mert nem sikerül úgy változtassak az ottani falusi életen, ahogyan nekem tetszene. Mikor abban az életformában benne élek nyakig, nincs időm elemezgetni, hiszen nem kívülről látom, hanem belefolyik a szokásrend az én életembe is. És egyszer csak észreveszem (napok, hetek, hónap után, mikor hogy), hogy újra nem az én életemet élem. Ugyan kiét másét? Na ez az… Valóban nincs magánélet… de véleményem szerint nem az ún. valamirevaló falunak, hanem annak a szokásrendnek a velejárója, amely szerint megvan a létjogosultsága annak, hogy egy (több generációs) családban a férj vagy a feleség megmondja az egyedül igaz és helyes megoldást, véleményt. Aztán mikor a férjből apa, illetve majd após, nagyapa lesz, illetve a feleségből anya, illetve anyós, nagyanya lesz, észre sem veszi talán, hogy magától értetődő viselkedésévé válik az újabb családtagok feletti atyás-, ill. anyáskodás. Ez a fajta kéretlen véleménynyilvánítás természetesen megmaradhat a nem egyazon födél alatt lakó (nagy)család esetében is, de könnyebb figyelmen kívül hagyni, mikor külön lakásban élnek, ha élhetőbb anélkül az élet.
Nati: “Nekem az a véleményem, hogy a társadalmi változásoknak mindig oka van, alapvetően emberi igények hívják életre őket, illetve a teremtik meg a feltételeiket. Nem divatból költöztek szét a nagycsaládok, hanem, mert erre volt igényük a fiatal házasoknak, és sikerült megteremteniük az ehhez szükséges feltételeket.” – ezt nagyon jólesett olvasni.
KedvelésKedvelés
Van, hogy fogalmakat modernizálni kell. Mást jelentett régen a házasság és mást ma. Régen a házasság is alá-fölérendeltségi viszont fejezett ki, amit még egyes szakácskönyvek is hangsúlyoztak például. (az asszony kussoljon míg az ember zabál) Ma azért szerencsére már nem ez jut eszünkbe a házasságról, hanem legtöbb esetben valódi partneri, egyenjogú kapcsolat.
Ugyanígy a nagycsalád fogalmát is modernizálni kell. Valóban kisebb településeken segíthet sokat az új szerepekkel felruházott nagycsalád. (Mi hosszú “száműzetés” után térünk vissza a nagycsaládhoz.
Nem kell egy fedél alatt lakni, de a családtagok, gyerekek tudják, hogy hol vannak biztonságot adó rokoni kapcsolatok. Amikor a rokonok csak beugranak, hogy elviszem a kicsiket fagyizni. Vagy szólok a húgomnak (ez még Pesten volt), hogy elhozzuk a gyerkőcöket óvodából, s majd este visszük őket. (Hú az nagyon szuper, legalább nyugodtan be tudunk vásárolni). Vagy amikor még kicsi volt az öcsém, de megfürdette az unokaöccsét (fiunkat).
Most a húgom gyerekei nagyanyjuknál vannak, s lesik az ablakot, hogy mikor jönnek “a Laciék”
KedvelésKedvelés
Én modernizálnék szívesen. Talán nincs már az, hogy a családfő terrorizál. Mégis, mindenképpen el kell viselni, és nagyon is deklarálja az előjogait sok-sok családban, mint arra utalni próbálok az írásaimmal. A nők a háztartáson görcsölnek, mindenfélét szerveznek, a férjeik meg szép csendben elosonnak a szeretőjükhöz, vagy isznak. Én erről nem akarok tudni sem, és az én életem furcsaságait se nézze végig és ne véleményezze senki.
És ma új árkok vannak: ha meglátják, hogy Magyar Narancsot olvasok, minimum néznek, maximum hőbörögve érvelni kezdenek, a Bokros-csomagig visszamenően. Élhetnénk szépen együtt, lapítanék, kussolnék, ahogy kamaszként tettem. Dőlne rám a sok kirekesztő szólam. Apámról jellemző emlékem, hogy szól Bolgár György és közben a Csurka lapját olvassa. Nekem van három gyerekem, egy nagyobbacska meg két kicsi, és egyszerűen elég ennyi, nem akarok mások normáihoz igazodni, másokat elviselni ezen felül.
Liberális individualista vagyok. Oké.
Közben folyton jön valaki: aki kisegít, aki jön, ha én bajban vagyok, az három ősbarát, amúgy meg leginkább fórumról megismert anyatárs. Vagy tíz ilyen van. És egész nap itt vannak akár, főzünk, diskurálunk és zeng a ház. Ez jó.
KedvelésKedvelés
Csurkát én is olvastam, mert jól írt. Bolgárt meg hallgatom, mert a magyar nyelvet legszebben használó újságíró. (politikai oldalukat nem minősítem).
Meg lehet ám azt is szervezni, ha valaki “nagycsaládban” él, attól még lehet magánélete. Bár az is előfordul, hogy egy családtagnak el kell húznia a büdös picsába (pokol, vagy tisztítótűz, mert az ilyen remélem nem kerül a mennybe), hogy végre jól tudjon együtt élni a család.
Most már tudunk úgy együtt élni, hogy nem mondunk véleményt a másik hobbijáról, munkájáról, vallási meggyőződéséről.
KedvelésKedvelés
Látod, igazán a családtól függ, vagyis a családtagoktól. Lehet jó a nagycsalád és lehet pokol, és lehet jó egyedül vagy barátokkal, és lehet pokol.
KedvelésKedvelés
Nem is olyan távoli az a nagycsaládi modell (de legalábbis annak a hatásai), amiről a bejegyzés szól. Sajnos! Olvasok (egy éve, mert mindig mélyen feldúlnak az olvasottak, és egy-egy fejezet után leteszem pihenni) egy néprajzi gyűjtést, interjúalanyok mesélnek, nagyanyáink korabeliek. Balázs Lajos (a helyi viszonyokat közelről is ismerő férfi, nem egy emancipált nő) gyűjtése, a címe: Amikor az ember nincs es ezen a világon.
A történetek révén főleg a nők életébe, gyötrelmeibe, folytonos megaláztatásába, kiszolgáltatottságába kap betekintést az olvasó. Hátborzongató. És azok a megalázott, megkeseredett, áldozat szerepbe kényszerített nők nevelték az anyáinkat, ők pedig minket. A családok már nem olyan népesek, a szabályokat már nem lehet ugyanúgy behajtani, számon kérni az egyes tagokon, de generációk kell felnőjenek ahhoz, hogy a sérelmek enyhüljenek.
A megkeseredettség generációkon keresztül is “lecsorog”. Ha a nő egy életen át az elnyomott oldalon állt, sajnos az egyáltalán nem garancia arra, hogy az utódaikat (lányaikat, menyeiket) megkíméljék ettől.
Mindig voltak példák jól és jobban működő családokra, szerencsés az, aki ilyenben nőtt fel.
KedvelésKedvelés
És még csak nem is a nagycsalád a rossz, hanem a háttere, a patriarchátus. Én azért erről írtam, mert ezt szokták visszasírni. Meg a régi, tsabil szerepeket persze, arról is írok.
KedvelésKedvelés
Az a baj, hogy egy közösségben mindenképp lesz valamiféle hierarchia, spontán kialakul egy alá-fölérendeltségi viszony. Ha ez nem férfi-nő vonalon alakul, akkor másképp, de akkor is lesz. És ez a hierarchia hajlamos idővel bebetonozódni, szervezetszerűséget ölteni, hagyománnyá válni, és máris egy a maihoz hasonló, elnyomó rendszerben találjuk magunkat ismét.
KedvelésKedvelés
Szerintem az igazi baj, hogy a nők sokasága azt gondolja, hogy egyedül meg kell tudnia oldani mindent, miközben egyetlen kultúráról sem tudok, ahol a gyerek több kézben volt biztonságban, és nem egy emberé volt minden feladat és felelősség. Nem a XIX. századi parasztcsaládokról van szó igazából. De az indiai nagycsalád, vagy a vadászó – gyűjtögető életmódot folytató közösségek egy része igenis biztonságot adhat. Isten őrizz, hogy az embert összetereljék a mai anyósával, anyjával, nagynénjével, nagybátyjával egy lakásba, és mindjárt azt várjuk el, hogy minden megoldódik. De én például a saját anyámmal jól tudnék együtt működni, annak ellenére (vagy talán azért) mert inkább barátok vagyunk, mint szülő-gyerek páros. (Évekig együtt is életünk, gyerekkel, dédivel, kutyával, sőt: férjjel!)
Ami igazán hiányzik, azt talán ez a közösségféle: http://www.youtube.com/watch?v=M-WOC9hI9QY
KedvelésKedvelés
Értem, hogy mi a gondolat mögötte, de nem látom kivitelezhetőnek általános érvénnyel mindenkire nézve. Ha ez lenne a norma, mindig lenne sérülés az indivíduum szintjén. A családok túl esetlegesen kerülnek ahhoz egy családba, hogy ne legyen személyiségek közötti diszharmónia, ezekből eredő ütközés. Sokkal működőképesebb akkor már egy baráti alapon szerveződő együttélés, ahol pont a hasonló személyiség tereli össze az embereket. Bár mintha ilyen próbálkozás lett volna a kommuna és az se jött be.
Szerintem az indiai nagycsaládok is eléggé elnyomóak, legalábbis nem túl rózsás Indiában a nők helyzete.
Én nem tudok a saját anyámmal jól együttműködni, csak ha közöttünk megfelelő távolság. Mihelyt közelebb kerülünk napokon belül durva ütközésbe kerülünk. Egyszerűen azért, mert annyira más személyiségek vagyunk.
KedvelésKedvelés
és akkor még csak a mi generációnknál tartunk…de nevelkednek gyermekeink, akik meg velünk kerülnek majd (igen, magamból kiindulva törvényszerűnek tekintem) konfliktusba, mert már kerülhetnek, sem a generációs, sem a nemi különbségek miatt nem kell a véleményüket elhallgatniuk…szóval szinte kivitelezhetetlennek látom a nagycsaládot, ami családi kapcsolatokon és önálló, független személyiségeken alapul (persze, a muszáj nagy úr, el tudom fogadni,h vannak külső kényszerítő körülmények)
KedvelésKedvelés
Az való igaz, hogy túl sok az elvárás ma a nők vállán, túl sok feladat, szerepkör vár általuk beteljesítésre. Ezért ez au irreális nosztalgia a nagycsalád iránt.
Valóban könnyebb lenne, ha a férfiaknak éppoly természetes lenne, hogy a lakás/család körüli tevékenységeket éppúgy ellátják, mintha nem lenne mellettük nő.
Ne “segítsenek” benne, hanem érezzék magukénak ők is.
De nem vagyok benne biztos, hogy ha ez így lenne, ha nem lenne patriarchális a társadalmi modell, akkor elég lenne minden tevékenység flottul ellátásához a két felnőtt a családban. (A pénzkereső munkát is beleértve) Nálunk legalábbis erősen rezegne a léc akkor is, és nem kell magunknak termelni az élelmet, magunknak szőni, varrni a ruháinkat, sok-sok 21. századi előny vesz körül minket.
Többnek kell ahhoz átalakulnia, mint csak a patriarchális társadalmi modellnek.
KedvelésKedvelés
Én rendszerkritikus is vagyok, Occupy-típusú bankellenes, ökolány, sosem tagadtam, én nem mondtam, hogy csak annak kell, de annak mindenképpen kell.
KedvelésKedvelés
Nemrég – pár hónapja – döbbentem rá, hogy miért ül ki anyósom arcára rendszeresen a döbbenet, amikor ellentmondok neki (ami rendszeres). Őt úgy szocializálták, hogy neki, mint feleségnek kuss a neve, az anyósa szava a döntő, ő irányít mindent, ő mondja meg, mi hogy legyen. Mesélte, mennyit sírt fiatal asszony korában bezárkózva a fürdőszobába, de szólni nem mert. Anyósa, és az ő anyja haláláig éltek együtt velük, a két gyerekükkel.
Aztán mára ő lépett ebbe az előnyösnek tűnő anyós szerepbe. És most azt hiszi, ő irányít. És azt hiszi, hogy én engedelmeskedni fogok, mert ez a világ rendje. Engem viszont nem úgy neveltek, hogy ne tegyem szóvá, ha szombat este utlimátumszerűen közli, hogy másnap jelenésünk van náluk ebédre, mert jön a vidéki rokon. Én még azt is megteszem, hogy nem megyünk el.
Sok konfliktus volt/van hasonlókból. Ma már nekem alig-alig mer szólni, a fián keresztül próbálkozik ugyanígy ultimátumszerűen közölni valamit.
Hiába mondom, hogy ez az ultimátumszerűség a bajom, beszéljük meg a dolgokat, lehetőleg időben. Nem tudja értelmezni, hogy mi az, hogy megbeszélni, nem tudja hogyan kell.
Csak meg van döbbenve, hogy most ő az anyós, mégis, már megint ő húzza a rövidebbet.
Hja, nagycsalád…
KedvelésKedvelés
igen, pont ezt akartam én is érzékeltetni a függönyös bútoros sztorival. azt hitte, végre majd eljött az idő.
ő ideköltözött, megtanította aaz anyósa főzni, mert nem jól tudta, nem úgy ahogy ők szokták, vett neki dolgokat, megmondta hogy neveljen gyereket, megmondta mit vehet fel mit nem (az anyósa az esküvő napján vetkezett ki a viseletből, tudta tehát, mi a divat… hisz egy kerek napja hordott nem népviseletet), és most végre örült, ő is kap maga alá valakit…
és ugyanez a döbbenet, ugyanez az érzés, akkor ő neki soha nem lehet? akkor ő nem nevelhet gyereke ahogy akar? hát az enyémet nem….
felújították a saját házukat, a miénkbe kevéssé engedtünk beleszólni, és nézd most 60 x évesen lett neki lyan, amilynt szeretett volna…
KedvelésKedvelés
Sok minden megvilágosodott nekem is ahogy olvasom a soraitokat. Én is láttam mindig anyósom arcán mindig a megütközést miért nem fogadok szót neki (még a fejét is csóválta hozzá). Én pedig nem értettem miért akar állandóan engem ugráltatni amikor eljön hozzánk. Emlékszem volt olyan, hogy már az én anyukám szólt rá (ha volt olyan ritka pillanat amikor együtt voltak), hogy fejezze be vagy talán szóljon a fiának is (egy példa: kiszedte a kukánkból a szemeteszsákot, a kezembe nyomta és közölte, hogy ezt most vigyem ki, mikor a férjem is mellettem állt.) Mégis mindig engem “talált be” úgy mond. Ráadásul ha belegondolok azt sem értettem, miért rendezkedik nálunk úgy, mintha a saját otthonában lenne. El sem tudom képzelni mit kaptam volna, ha én költözöm hozzájuk, mint a “régi szép időkben” volt szokás “asszonyt hozni a házhoz”.Most már minden világos…szegény, gondolom örült, hogy végre nem ő a csicska és “alatta” is van rangban valaki, erre tessék nem engedelmeskedik a beste 🙂
KedvelésKedvelés
Vajon miert erzem ugy, hogy a mai ferfiak e hatalom (a haz uranak hatalma ) hianyatol frusztraltak. Meg akkor is, ha nem is tudnak rola.
Minden ami a hazban az o engedelyuk, beleegyzesuk nelkul tortenik az oket frusztralja. Ha ezt elfojtjak az meg a szerencses eset.
KedvelésKedvelés
4 generáció egy házban, több szinten és lakrészben.
Dédimama, anyósom-apósom, sógornőmék-férjével (nincs gyerek és jelenleg külföld) az alsó szinten.
Mi 5-en (mindjárt 6-an) fent (bár nálunk is a kamasz fiam holvanholnincs….).
Ez sok…..
Működik, zsörtölődéssel, néha veszekedésekkel, sok toleranciával.
És nálunk az asszonyok az URAK, a férjem anya mintát vett feleségül, anyósommal remekül megértjük egymást, miután kibőgtük a sérelmeinken magunkat…….
De a dédi mesélte, hogy anno Ő is az anyósával kezdte. Egy szobában laktak Ők, plusz a két picurka gyerek és az anyós-após. Apósa korán kelt, éjjel a gyerekek nem sírhattak, gyakorlatilag hozzánőtt a kezéhez a babakocsi, éjjel is rángatta, hogy aludjanak.
És terror volt, meg részeges férj/ek.
Az is hozzátartozik, hogy borzasztó családból, rémséges mintából jöttem, nekem ez áldás, a lehetetlenségével és zajosságával és “mindenbe beleszólok” attitűdjével együtt.
És Cyanus jól írta, ha mennem kell és Ők a gyerek vigyázók, akkor nekem tudomásul kell vennem, hogy nem mondhatom meg nekik, hogy nem nézhet tv-t és nem ehet eztaztamazt, max megkérhetem. És vagy sikerül, vagy nem……
Egészen jó úton haladunk, mert értik a kéréseimet, csak évtizedes berögzült szokásokon nehéz változtatni.
És szeretnek minket, ez számomra nagyon fontos! Talán mindent felül tud írni!!!
KedvelésKedvelés
igen, nagyon fontos, hogy ezt sokszor szeretettel, és megpróbált vagy annak hitt toleranciával teszik
nálunk a három generáció egy szinten 100m2-en. közös folyosó, egy szoba a nagypapáának, egy nekünk az ifjú házaspárnak, egy a még nőtlen fiúnak (agglegény), étkezőben a szülők, onnan nyílt a konyha, és a fürdő közös….
tehát éjjel nincs kimenetel a konyhába, hacsak át nem megyek a “szülői hálón”, reggel beosztvaa fürdő…
és ha balagondolunk, elég nagy áldozat volt felajánlani tőlük, hogy tulképp a konyhában alszanak, amíg ott lakunk.
előtte viszont két gyerekkel, és a snagyszülői párral együtt (sőt volt olyan időszak, hogy még egy teső két kisgyerekkel szintén amig építkeztek), sokan együtt
szivességből, gyertek persze elférünk, ara a kis időre, ne menjetek albérletbe, annak az árát is tegyétek a házhoz inkább…
és igaz, a koraszülött babácskát, a testér férje is dajkálta éjjel, ha kellett (nem a fentebbi generáció, de a testvérek segítették egymást), de sok család zsúfolódott egybe
tény, hogy mikor építkeztünk a nagycsalád nagyja itt volt segítni, kulizni, és mi is megyünk, ha szólnak (nem hívnak, illik tudi, mikor kell segíteni, érezni kell, ha szükség van…nem volt egyszerű megtanulni ezt sem
KedvelésKedvelés
Judit:
“Látod, igazán a családtól függ, vagyis a családtagoktól. Lehet jó a nagycsalád és lehet pokol, és lehet jó egyedül vagy barátokkal, és lehet pokol.”
Nos, nekem meggyőződésem, hogy a “mindenazasszonydolga” patriarchátusban és a rímelő anyósterrorban nem lehet jó. Még panaszkodni sem mer a többség. Ma sem. Legfeljebb tünetmentes a kór, de az egész mindenestül el van, ki kell-e csillagoznom, baszva. Kicsi mázlik vannak. Mint az amiért a nő nem… 1.-ben írtam, csak ott a szexről: nem is tudjuk, miről maradtunk le.
KedvelésKedvelés
Nekem ez a blogbejegyzés úgy szörnyű, ahogy van! Apámnak, aki szintén nagycsaládban nőtt fel, minden haja égnek állna, ha olvasná! Apám az utolsó leheletéig áldott emlékű nagymamának emlegette a nagyanyját, idős és elgyengült nagyapját pedig gyermekként gondozta teljes természetességgel, szeretettel és örömmel; tömte a pipáját, vágta a körmeit, nyírta a haját meg a bajuszát és egész életében a bőre alatt hordta azokat a bölcsességeket és történeteket, amelyeket eközben tőle hallott. A nagyapámnak az én apámat kényszerítenie kellett a továbbtanulásra, mert annyira belenőtt a család közös tevékenységébe és azt olyan nagy kedvvel kívánta volna folytatni, hogy nem is akart elkerülni otthonról. Amikor Apa úgy kétéves korában, a nyári melegben ruhástól beült az itatóvályúba pancsikolni, nem csak a nagycsalád tagjai dobták el az ekeszarvát, hanem az egész rokonság összegyűlt örömködni, hogy milyen aranyos. A legnagyobb tekintélye pedig nem a gazdának, hanem az áldott emlékű nagymamának volt, bizony, az ő köténye zsebében volt a kamrakulcs, és a szigorú élelemporciós szabályokat kizárólag a gyermekek javára szegte meg. És amikor az Apukám édesanyja fiatalon (tüdőbajban) halt meg, az én akkor még kisgyermek apámnak egyszerre több anyja is lett a nagyapám lánytestvérei és a dédanyám személyében. Persze, azokra a problémákra, amelyek kapcsán gyakran mintaként állítják fel manapság, a nagycsalád már nem jelenthetne megoldást – a család tagjai ma már a szűk család körében is általában véve magányosak, elszigeteltek, mert megszűnt az a közös nevező, ami az egymást követő nemzedékeket összekötötte (a közös és továbbvitt tapasztalat). Ennek persze főleg társadalmi okai vannak – egy mai nagycsalád kényszerű együttélése még azokat a kötelékeket is széttépné, amelyek a gyermekek felnőtté válásáig még úgy, ahogy megmaradnak. De ettől még az egykori nagycsaládokat, amelyek általában véve valódi családi gazdaságok, valódi önfenntartó közösségek, “termelő egységek” voltak, nem kellene ilyen szubjektív és általánosító módon ledegradálni (ezt nő létemre mondom!). Dédanyáinknak és nagyanyáinknak nem volt alkalmuk és idejük gyes-betegségben szenvedni és gyermekeik is inkább voltak ép testben ép lelkek, mint a mieink – a szegénységük ellenére is, mert volt közös tradíció és volt ismerős közeg, amely befogadta az új nemzedéket (még ha azt a közeget ma bárki elégtelennek érzi is, mégis egy befogadó közeg volt). És ha már irodalmi példákat sorolunk, a Kincskereső kisködmön története, amely az önazonosságot a szegénységi létben is felmutatja, miért is maradt ki? A mai ember mintha úgy keresné az önmegvalósítást, hogy a lába nem éri a talajt, nincs köze semmihez, ami kézzel megfogható, tapintható, alakítható, illetve ha vannak is kézzelfogható dolgok a közelében, azokat vagy elutasítja, vagy észre sem veszi. Az ember egyre inkább egy virtuális valóságban él és a gyermekeit éretlenül löki ki egy őket nem befogadó társadalmi közegbe, ahol aztán hajszolhatják magukat az énjük megtalálása felé, üres tarisznyákkal a vállaikon. Lábra állni – ez csak keveseknek sikerül, a többség feloldódik a mindenünnen ömlő, vágykeltő propaganda-áramlatokban. Nézzétek meg, az iskolák is milyenek lettek, ami ellen sokan a gyermekeik direkt fejlesztésével “védekeznek”! Mennyi kényszer éri ma a gyerekeket (nincs joguk megérni, külső elvárások mentén idomítják őket, tölcsérrel töltik a fejüket és kiölik belőlük a kíváncsiságot), mennyi kényszer éri ma a nőket (az elismertség nélküli családfenntartás terhe alatt, a „nőnek lenni” eszmeiség elvárásai mellett)? – attól tartok, hogy több, mint valaha! Ugyanakkor egyre több azoknak a fiatal felnőtteknek az aránya, akik nem alapítanak családot és a szüleik háztartásában, a szüleik költségvetése terhére élnek, kényszerülnek élni – gondoljatok bele, mi lesz ebből a szülőkkel közös tradíciók és közös tapasztalatok nélkül? És ennek nem csak az egyre szűkülő munkaerőpiac az oka, hanem az önegzisztenciára való képesség gyengülése is. Gondoljatok bele, hogy a legtöbb világhírű nagy cég családi vállalkozásból nőtte ki magát, most meg azt hallom, hogy a belga Massive gyáregysége azért szűnt meg Tamásiban, mert meghalt a papa, a gyerekeik meg összemarakodtak az örökségen, ahelyett, hogy egy jól működő céget továbbvittek volna. Itt is megszűnt a folytonosság a nemzedékek között. Az egyéni elégedettség annyit tesz, hogy a legtöbbet kihozni abból, ami van és mindig továbblépni, nem pedig egy olyan mércének a követése, ahova nincs átmenet. Közben a gazdasági lapok egy küszöbön álló élelmiszerválságról beszélnek… ebből csak az egyes ember lesz képes kimenteni önmagát, de társadalmi viszonylatokban csak reménykedni tudok, hogy elkerülhető a káosz! A nagycsalád a mai viszonyok között – ma már minden tradíció és átmenet nélkül, pusztán kényszerből együtt maradva – működésképtelen.
KedvelésKedvelés
Üdv itt, 1eva2vas, ez az első mondatod nem az a falusi kedves köszönés, de hát itt vagy: olvass és olvass újra! A Kisködmön és még mennyi minden kimaradt, igen.
Azt nem gondolom, hogy a régi iskolákban több volt a humánum.
Mi már nem műveljük a földet, de itt és most erősen kötődünk a saját hagyományainkhoz, a természethez, bizonyos értékekhez, kulturális tartalmakhoz, és légkondicionált autó helyett a lábunkon meg két keréken közlekedünk. Üres tarisznyáról szó sincs.
De örülök, hogy vannak szép és megszépült példák, mindenesetre a lexikonnal az vitatkozzon, aki a saját példákon túl is rálát az egészre.
KedvelésKedvelés
szerintem egy társadalmi berendezkedés se nem rossz, se nem jó, a benne levő emberek teszik jóvá vagy rosszá. a pozitív példák csak azt bizonyítják, hogy nem minden olyan fekete, ahogy a néprajzi lexikon lefesti.
Ha igaz lenne a tételed, hogy a patriarchális társadalom az oka a családi boldogtalanságnak (legalábbis a nőkének), akkor a társadalmi egyenlőség lenne a megváltás és a boldogság forrása. De ez szerintem nem így van. Valaki írta fennebb, hogy hatalmi struktúrák mindig lesznek, és esetleg az is lehet, hogy ez a nagy egyenlőség, ami neked ennyire szimpatikus, másnak nem az, mert jobban szereti a klasszikus nemi szerepeket. Nekem van néhány ilyen ismerősöm, és úgy tűnik, nem kevésbé boldogok.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, mi lenne jó, de biztosan tudom, hogy most nem jó, és hogy nagyon sok női szenvedés nem lenne, egy nagyon kicsi férfiarcvisszavétel eredményeként. Ez az “akkor meg lenne más probléma” bűnös relativizmus, halogatás, vállvonás.
KedvelésKedvelés
Üdv Rád és házad népére, Te jó betűvető, ki mindig szívesen fogad, miként a nyáridő! Ez eléggé falusias megszólítás? (Mascagni Parasztbecsületéből származik két szótag változtatásával.) Mint egy józan paraszti ésszel megáldott falusinak, ami a szívemen, az a számon, ezért hát ne haragudj.
Sajnálom, hogy nem értjük meg egymást, tudod, az ember a saját és mások tapasztalatain keresztül érleli meg magának a világot, figyelve, összefüggést keresve a történések és a dolgok alakulása között, esetleg nem ugyanazokat a következtetéseket levonva, mint mások – ezáltal próbálja meg egyben látni a szűkebb és tágabb környezetét, nem pedig a lexikonokat magolja be szó szerint. KINŐTTÜNK MÁR AZ ISKOLÁSKORBÓL, HOGY FELMONDJUK A LECKÉT. Ezért, ha neked is van bármilyen személyes forrású tapasztalatod az egykori nagycsaládokról, azt semmiképpen ne hallgasd el még akkor sem, ha ez önmagában kevés az általános következtetések levonásához, hiszen számtalan példa van arra, hogy ugyanabból a pozícióból indulva az egyes emberek tényleges érvényesülése teljesen eltérően alakul. Minden mozgásban van, változik a környezet és vele a feltételek is. Az általad hozott néprajzi szócikk statikusan és nagyon is kivonatosan határozza meg a nagycsaládot, de ha ezt a kivonatolt „időbuborék”-ot úgy helyezed át a mai korba, hogy még az azóta végbement változásokat is figyelmen kívül hagyod, akkor nem érted sem az elmúlt korszakokat, sem pedig a mait. Ez a véleményem.
A tele tarisznya számomra azt jelenti, hogy az új nemzedék érti és átlátja a társadalmi változásokat, érti a társadalmi viszonyokat, követni tudja alakulásukat és ezáltal képes sikeresen beilleszkedni az őt körülvevő világba (éretten lép ki a családból egy már megismert, megismertetett közegbe és ott érvényesülni is képes). És ez, sajnos, nem általános. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az ember gyereke gyalog jár-e vagy pedig más közlekedési eszközzel utazik – csupán az a kérdés, hogy gyalog is odaér-e időben mindenhova, ahova szükséges.
A nagycsalád tekintetében csakis a nőket hasonlítod össze, és nem az egykori és a mai nagycsalád helyzetét, funkcióit, egészét. Pedig az egykori nagycsaládok általános feltételei ma már nincsenek meg, a mai értelemben vett nagycsaládok egészen más talajon álló szükségszerűségek. A nők ma is általában patriarchális munkahelyeken dolgoznak (még ha nem is a saját férjük/apjuk/apósuk a főnökük), sőt ezen felül még a család és a háztartás gondjai is általánosan az övéik (AMIÉRT UGYANÚGY NEM JÁR FIZETÉS, MINT EGYKORON), és ami a hagyományos szerepben tartja őket ma is. A nők terhei általában véve növekedtek, elégedettségük pedig általában véve nem nőtt, inkább csökkent. Mintha úgy vetnéd fel a nagycsalád problémakörét, hogy a nők a férfiak parancsainak engedelmeskedjenek-e naphosszat a nagycsaládban vagy inkább a szűkebb családban blogoljanak kedvük szerint, elkerülendő a gyesbetegséget. Ez így nagyon leegyszerűsített és valótlan problémafelvetés, főleg az apajogú társadalom ellensúlyozása szempontjából, hiszen a munka és a magánélet a mai nagycsaládban (és a szűkebb családban is) már kettévált és a munka terepe a nagycsaládon kívülre helyeződött. Érdekes, hogy a hozzászólók a mai nagycsaládokra jellemzően nem is a férfiak és a nők hierarchiáját hozzák fel, hanem inkább a nők egymás közötti (anya kontra felnőtt lánya, anyós kontra menye) konfliktusairól beszélnek. Ebből is láthatod, hogy a mai nagycsalád nem ugyanaz, mint ami volt, és aminek a maga korában, az akkori formájában elsősorban „munkahelyi” termelő funkciója volt. Nagy hibának tartom, hogy a mai nagycsaládot is ugyanolyannak ábrázolod, mint amilyen a termelő és munkamegosztó nagycsalád volt és ezen az alapon foglalsz állást vele szemben a nők elnyomása ellen tiltakozva.
Nem egy mai nagycsaládban, hanem egy mai tevőleges családi gazdaságban vagy egy bármely tevékenységi körű családi vállalkozásban, ahol a nagycsalád tagjai közösen dolgoznak – függetlenül attól, hogy a nagycsalád közös fedél alatt él vagy minden szűkebb család külön-külön háztartást vezet – a nők jogi státusza a mai jogrend szerint alakulna, és ugyanaz lenne, mint bármely gazdasági ágazat bármely munkahelyén és/vagy általában a mai családokban. Hiszen a család (a szűk család is!) azért „tud” nagy általánosságban patriarchális lenni, mert maga a társadalom (melynek a legkisebb egysége a család) is patriarchális.
Mivel a családilag gazdálkodó nagycsalád tagjainak a munkabeosztásukat kizárólag egymáshoz kellene csak igazítaniuk, elvileg a magánéleti teendőiket (pl. a gyermekek felügyelete és ellátása vagy akár a bevásárlás) is jobban össze tudnák hangolni (családbarát munkahely). Elvileg – ami a gyakorlati megvalósításnak is ad azért némi esélyt, már ha a nagycsalád tagjai a vérségi kötelékeken felül egymásnak jó kollégái is képesek lenni – és miért ne lennének képesek?
Mindezt mondom úgy, hogy semmiképpen nem hivatkoznék „elharapódzott újságírók, pszichológusnők, katolikus közéleti szereplők” közvetítésére, mert semmiképpen nem szeretném ezt a problémakört fölcímkézni. Valaki írta itt, hogy a történelem folyását az egyes emberek alakítják – igaza van! – az egyéni élethelyzetek megoldásaiból (kinek hogyan sikerül) és az ebből származó egyéni tapasztalati mintákból formálódik az egész. Liberálisnak lenni annyit tesz, hogy nem helyezkedünk eleve elutasító álláspontra, mert ami neked elvileg nem jön be, az nekem a gyakorlatban akár nagyon is beválhat (mert aki eleve elutasítja, az nemigen szokta kipróbálni), de ettől még mindketten rendes emberek lehetünk.
És mindezt mondom úgy, hogy nem vagyok férfiellenes, elsősorban emberpárti vagyok, és mert én is nő vagyok, természetesen nőpárti is vagyok minden olyan esetben, amikor az objektivitás úgy hozza. De nem szeretnék „szánalmas klisék”-ről beszélni és ezáltal a „szegény nők” pártfogója lenni, mert ha felvenném ezt a szerepet, magam is besorolnám magam a „szegény nő” kategóriájába, ami eleve kudarc. Magam azt szeretném, ha a nagycsalád „intézménye”, mint egy kiegyensúlyozott magánélet színtere ma is működhetne, de az emberek ma már a szűk családi körben is magányosak. Szétszakítja őket a társadalom, mert olyan egyéni élethelyzeteket termel ki, amelyekben a család minden egyes tagja másfelé orientál, ugyanakkor a családtagok mindegyike hazaviszi a többiektől eltérő gondjait, de elsősorban a maga problémáiban vár megértésre és támogatásra – mindegy, hogy férfi vagy nő! Az egykori nagycsaládokban az egyetértést az teremtette meg, hogy mindent közösen csináltak, ma pedig éppen abból fakad az egyetértés hiánya, hogy mindenki másban érdekelt. De a sikeres családi vállalkozások esetleges megindulása (amelyeket az öngondoskodás növekvő kényszere termelhet ki) esetleg újra mintát teremthet a családok harmonikusabb együttműködése számára.
József Attila szavai ezek: „KI SZERET, S PÁRRA NEM TALÁLHAT, OLY HONTALAN, MINT AMILYEN GYÁMOLTALAN A SZÜKSÉGÉT VÉGZŐVADÁLLAT”. Mindegy, hogy férfi vagy nő, szerintem az emberi kapcsolatok alapvető törvénye ez. Az egyéni „játszmák” csakis azután következnek, amikor ez a törvény sérül, vagy már nem is érvényesül.
A mai kor embere annyiban szabadabb, hogy a magánélete és a munkája nem azonos terepen zajlik. A kérdés már csak az, hogy ezzel a „megnövekedett” szabadsággal egyénileg mit tud kezdeni – beleveszik és magányos lesz, vagy pedig a munkája ellensúlyozása érdekében tartalmasan és a szanaszét orientálódott családtagjaival összhangban képes élni vele. Akárhogy is töröm a fejemet, a második eset bekövetkezése jóval ritkább és az emberek összességében magányosabbak, mint korábban.
KedvelésKedvelés
De hiszen mi nem beszélgetünk. Én blogot írok, te meg elolvastad ezt a bejegyzést és az első mondatoddal minősítettél. Én nem tudtam, ki vagy, csak azt az egyet olvastam akkor. Te mindenfélét tudhatsz rólam, ha szétnéztél itt. Ezért kérlek, töröld meg a lábad és légy árnyaltabb.
Oké, nem értek semmit, lexikonokat magolok, mint az száztíz bejegyzésemen is látszik, de annyi bizonyos, ha én feliratkoznék egy blogra, nem így kezdeném.
A mai nagycsaládról nem írtam, mivelhogy ma nincs nagycsalád társadalmi jelenségként, csak visszasírás van.
Én itthon dolgozom, de magamról ebben a bejegyzésben egy kanyit nem írtam, csak a felvetés (ó, a nagycsalád!) valótlanságáról.
KedvelésKedvelés
nem tudom, akkor valószínűleg én szerencsés vagyok, mert egy kivételtől eltekintve az én szűk környezetemben nem voltak/nincsenek ilyen nagyarcú férfiak. Persze én is ugyanúgy küzdök a nemi szereppel, mint mindenki más manapság, de ezért nem a patriarchális viselkedésmintákat hibáztatom.
De ilyen környezetben dolgoztam 12 évet, egy nagyon férfias szakmában, csupa klisé között.
KedvelésKedvelés
“nem a patriarchális mintákat” — hát mit?
KedvelésKedvelés
A hozzászólásokat is elolvasva megerősödik bennem, hogy a mai nagycsaládokat úgy hasonlítjátok össze a korabelivel, hogy nem veszitek észre azt az alapvető funkcióbeli különbséget, amely a mai és a korabeli családi “társulások” között fennáll: ez pedig a korabeli nagycsalád teljesen közös mindennapi tevékenysége, a közös önfenntartás. Régen a nagycsaládokban egy színtéren zajlott a gazdasági tevékenység és a magánélet. A mai nagycsaládokban már csak a magánélet maradt, de az is úgy, hogy a benne elkülönülő magánélet-szigetecskék mindegyike a többi rovására igyekszik tágítani a maga határait . A gyerekek teljesen mást csinálnak, mint a szülők, a szülők pedig teljesen mást csinálnak, mint a nagyszülők. Megszűnt a tradíció, a folytonosság hagyománya. A korabeli nagycsaládokban nem lehettek olyan konfliktusforrások, hogy milyen függöny legyen a gyerekszobában vagy a gyerek mit ehet és internetezhet-e, amíg a nagyszülők vigyáznak rá (amíg a szülők elfoglaltak) – a gyerekek ugyanazt csinálták, amit a többiek, etették a baromfiakat, kialmoztak az állatok alól, itattak, legeltettek, részt vettek a betakarításban, a tejcsarnokba vitték a tejet és azt ették, amit a nagycsalád minden tagja: amit közösen megtermeltek. Ahogy ma is minden munkahelyen van hierarchia, van főnök és irányító, és a beosztottak az ő utasításaik szerint végzik a munkájukat, úgy a korabeli nagycsaládokban is ugyanezen elvek szerint állt fel a munkaszervezet. Amíg ma mindenki a saját munkahelyén, a családtól elkülönülve illeszkedik bele egy-egy más és más munkaszervezetbe, addig a korabeli nagycsaládokban (családi gazdaságokban) a munkaszervezet maga a család volt. Amíg a korabeli nagycsaládokat az egymásrautaltság mellett a közös érvényesülés is jellemezte, addig a mai nagycsaládokban csak az egymásrautaltság maradt. Ez a konfliktusok forrása. Így a mai nagycsaládban a magánélet legfeljebb egy jól sikerült szimbiózis lehet, ahol mindenki igyekszik a legkevesebbet ártani a többieknek és kihasználni valami fölösleget abból, amit a többiek nélkülözni tudnak. A munkahelyen mindenki aláveti magát a hierarchiának, mert ettől függ az egzisztenciája – a korabeli nagycsalád azért volt fegyelmezettebb, mert alapvetően az egzisztencia tartotta össze. A mai nagycsalád konfliktusai szerintem nem a régebbi nagycsaládok hagyományaiból, hanem az ember alapvető sajátosságaiból adódnak: mindenki igyekszik mérvadó, meghatározó lenni a saját környezetében, legyen az család, baráti társaság vagy munkahely, és ezt az igényét legfeljebb egzisztenciális érdekek miatt engedi gyengíteni. Nézzétek meg a gyerekközösségeket, hogyan alakulnak ki már a korai dominancia viszonyok, hogyan és milyen célok mentén próbálnak már a kisgyermekek is mérvadó egyénekké válni – ennek sincs köze a korabeli nagycsaládokhoz. A”jóakarás” az “idősebb vagyok, nagyobb tapasztalatom van” alapállásból fakad, miközben a gyerek teljesen más tapasztalatokat gyűjt, mint a szülei és a szülőknek is teljesen más tapasztalatai vannak, mint a nagyszülőknek. Ha ezt megértjük, a többi már az egyéni tolerancia és az okos kompromisszumok dolga, már ha kevesebb konfliktus között szeretnénk élni…
És nézzétek meg a mai munkahelyeket, amelyek ma már a nagycsaládokon kívül vannak: vajon a férfiak vagy a nők jutnak-e nagyobb szerephez a vezetésben és és az irányításban, vajon ugyanazért a munkáért a férfiak vagy nők kapnak-e több fizetést?
KedvelésKedvelés
ugyanazt csinálták, közösen dolgoztak stb.: Grecsó Krisztián regénye is megerősíti bennem, hogy a biztos keretek egyben közösen nem engedték, hogy valaki mást csináljon, pap vagy tanár legyen, városba költözzön például.
KedvelésKedvelés
Bár az én apám első generációs értelmiségként vált ki egy hagyományos paraszti gazdálkodó családból (és nem is a saját akaratából, hanem a nagyapám kényszerítette erre, ami nem kevés “áldozati kárt”, de annál több örömet okozott a nagycsaládnak is), ebben a felvetésben teljesen igazad van. Ugyanakkor a jelen korban (a technikai és információs forradalom korában) is egyre nehezebbé kezd válni a társadalmi rétegek közti átmenet, a hátrányos helyzetű és leszakadó rétegeknél pedig már szinte lehetetlenné válik. A hátrányos helyzet nemzedékeken keresztül öröklődik úgy, hogy ma már az önfenntartás termelő alapjai sincsenek meg – egykoron legalább a föld ott volt a talpuk alatt és legalább enni, fűteni, ruházkodni tudtak. És mintha tanárból is és egyéb más értelmiségi szakmából is már túlkínálat lenne, a felsőoktatásban végzett fiatalok egyre nagyobb arányban állástalanok. És mintha a városokból is egyre inkább már vidékre, vagy legalább is az agglomerizációs övezetekbe menekülnének az emberek, már aki legalább ennyire is mobilis tud lenni.
A társadalom mindig megindul egy irányba, aztán túlbillen, de a visszabillenésben sem áll meg középúton. De a legnagyobb bajnak azt tartom, hogy kényszerűen megszűnt a nemzedékeken átívelő és öröklött bölcsesség és tudás, ami nem csak a nemzedékek között ás árkot, hanem az új nemzedék életesélyeit is rontja. Azt olvastam a HVG-ban, hogy a falusi rászorulóknak naposcsibéket osztottak, hogy az állatok felnevelésével gondoskodjanak őnmagukról. Az akció szervezői egy kezdeti adag nevelőtápot is adtak a naposcsibék mellé, amit a falusiak meg is etettek a naposcsibékkel. A naposcsibék meg megdöglöttek. Mert a naposcsibéknek indító tápot kellett volna adni (a nevelőtáp már a kis jércikéknek való), és ezt sem a rendezvény szervezői, sem a falusiak nem tudták! Hát, ilyen zavaros korban élünk.
Az egyéni vágyak és az egyéni lehetőségek csak nagyon-nagyon ritkán mozognak együtt. és jelenleg nagyon nem együtt mozognak – erre kell felkészíteni a gyerekeinket.
KedvelésKedvelés
Én nem hiszek abban, hogy régen jobb volt és a régi közösségi lét és bölcsesség stb. Sok minden volt egyszerűbb, ez biztos. Én nem élnék akkor.
Azt se tudom, hogy sok-e a tanár — kontraszelektív tanárból se jut minden szakra minden helyre, nemhogy elkötelezettből. Minden ilyen állítás mellett szívesebben látok adatokat, tendenciákat is figyelembe vevő, elemzett statisztikákat, mert a “mintha” iszonyú veszélyes: ilyen minthákra alapozva vágták tönkre most a felsőoktatást.
És persze legyen a más gyereke diplomátlan, ezt ismerem. Ha te magad a gyerekedet diplomás pályára szánod, mert tudod, hogy úgy több esélye van boldogulni, és így tesz még másfél millió szülőtársad, akkor vajon kiből legyen a szakmunkás, esetleg az Orbán-féle betanított? Mert a szánás mélyén mindannyiunkban a sejtés van, hogy úgy könnyebb neki. És tényleg. Lesz ideje kultúrára, rálát egyes jelenségre, meg fogja válogatni, mit fogyaszt. Aki nem tanul, azt bedarálja a Blikk és a teszkópárizsi, ez a szomorú helyzet.
Én anyai ágról ötvengenerációs, kiemelkedő értelmiségi, apai ágról kisiparos-polgár családból származom.
KedvelésKedvelés
Ne hidd, hogy egyetértek a Fidesszel, az ideológiájuk folytonos didergésben tart, a habitusuk taszít, a tevékenységük pedig… inkább nem is mondom. Amit a felsőoktatásban (is) csinálnak, az tényleg rombolás. De ettől még a diplomás munkanélküliség igaz. Elegendő adat birtokában mindent be lehet bizonyítani és éppúgy mindennek az ellenkezőjét is (Murphy mester mondta), ezért csak annyit, hogy szerintem sokan nem a diplomájuk szerint helyezkednek el (ez igaz a pedagógusokra is, kontraszelektív gyakorló pedagógus szerintem is sok van) és ez is a túlképzés egyik formája. A friss diplomások közül sokan középszintű végzettséget igénylő munkahelyeken helyezkednek el, és emellett jelen van a tényleges diplomás munkanélküliség.
Ha már felveted, hogy melyikünk gyereke legyen diplomás, a Fidesz sem a Te gyereked, sem az én gyerekem diplomája miatt nem aggódik – itt a legfrissebb közéletpezsdítő vidámság:
http://nol.hu/belfold/nyomozas_indult_az_ujabb_fideszes_diplomabotrany_ugyeben
KedvelésKedvelés
hát pl. ezt a társadalmi helyzetet, hogy nekem kell kitalálni, milyen nő akarok lenni. meg azt, hogy hiába van tele a családom öntudatos, egyenlő nőkkel, az ő példájuk engem semmiben (nagyon kevésben) nem segít, mert a körülmények olyan gyorsan változnak.
KedvelésKedvelés
nem jó, hogy kitalálhatod? kéne valami minta? nem kötözködöm
KedvelésKedvelés
de, néha nagyon jó. néha meg nagyon kellene minta, persze. néha nagyon jó lenne az, amit én a nagycsaládokban láttam, hogy nem kell azon gondolkozni, hogy mi a dolgom, mi a helyem a világban, mert adva van. igen, sokszor irigylem azokat, akik nem kell gondolkozzanak. ez nem azt jelenti, hogy ne értékelném a saját szabadságomat, már ami a mintákat illeti. csak nem egyértelmű mindig a dolog. mint az érzelmek, összevissza.
KedvelésKedvelés
én annyira tudom, mi lennék, és inkább a korlátokat látom, de a szabadság mámorító
KedvelésKedvelés
igen, néha az. de engem sokszor ejt zavarba. de alapjában véve mégis azt mondom, hogy én elégedett vagyok magammal (ez persze nagyon önelégülten hangzik). Kb. az vagyok, aki lenni akartam, azt csinálom, amit szeretek. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes, de élhető.
KedvelésKedvelés
Azt mondod, „mindenfélét” tudhatok rólad, Te meg nem tudhatod, ki vagyok én.
Inkább olvasgatni kezdtelek, tényleg. A legfrissebb blogjaid közül tallóztam (amelyiknek tetszett a címe). Háát… nem is érdekes, hogy mi volt az első benyomásom erről a „mindenfélét”-tudhatokrólad-ról, visszanyeltem és kész. 🙂
Nagyon érdekes és szellemes a Tanuljunk magyarul! -3. Jó kis játszadozás és a magam dolgait is felhozza. A kicsike fiam pl. azt mondta, hogy ’ott egy piszk!’. Ha több ’piszk’ volt, akkor azok együtt ’piszkok’ lettek. Később is megmaradt az ’1 piszk’ (mértékegységnek mai is használjuk :), de többes számban később már bejött neki, hogy ’piszok’. A szemüveget én picike lányként szemeküvegnek neveztem. A pici lyányomnak meg folyvást mondogattam, hogy így az apád, úgy az apád, add oda az apádnak, elment az apád, mígnem egyszer csak nyílik az ajtó, és a kis vakarcs vidáman bejelenti: „Megjött az apád!” De a kérdezési módjára is – „Ott a leesett a mi?” – nyelvi bravúrként gondolok vissza. Érdekes, hogy milyen logikusan kezdjük összerakni a nyelvünket, aztán, ahogy egyre több dolgot kell magunkban felépíteni, már elborít (letaglóz? ) bennünket az édes anyanyelv és már ugyanúgy használjuk, ahogy a környezetünk. Nem furcsálljuk a logikátlanságokat, pedig mennyi van!
A Miért nézzük a nőket? is tetszik, élveztem, kuncogtam, szembesültem.
Esterházy Pétert én is nagyon szeretem.
A fölényes férfiról szóló blogodat egyenesen kitűnőnek találom, naagyoonteccik! Amellett, hogy irodalmi színvonalúnak találom, úgy érzem, hogy nagyon hitelesen fejezted ki benne a ’jelenséghez’ (nem tudom, ez ide jó szó-e?) való viszonyodat és a pillanatnyi (vagy a tartós? – de ez mindegy is) idegállapotodat ezzel kapcsolatban, amit fel is vállalsz.
De a nagycsaládos posztodban más emberek idegállapotát és viszonyulását fejezted ki őhelyettük (letűnt korok embereiét és az enyémet is – helyettük és helyettem) és egy letűnt kort helyeztél a mába pejoratív összehasonlításokkal. Úgy érzem, hogy a mai többgenerációs családmodell témáját csak objektíven lehet megközelíteni.
Nézd, ez a témafelvezetésed: „lótúrót volt nagycsalád… elharapózott újságírók, pszichológusnők, katolikus közszereplők… sírni való közhely… ó, abban az aranyló múltban… mikor is? – hol? – miért?… felelőtlen nosztalgiázás… egyszerűen megőrülök ettől… vizionált múlt…”. Így méltatod a más véleményen lévőket és még azt sem titkolod, hogy miattuk megőrülni készülsz. A hajad téped. Aztán, ha szerintem meg a Te elemzésed szörnyű (nem pedig Te vagy az ), az neked m á r „nem az a falusias kedves köszönés”. Most komolyan! Csak azt mondtam, hogy e z a nagycsaládos bejegyzésed (nem a személyed!) szörnyű n e k e m (és ezt most is tartom, kérlek fogadd el, neked meg az a szörnyű, ami nekem nem az) – kontra a Te szavaid: lótúró, elharapódzott, pszicho, katolikus, sírni való, közhely, egyszerűen megőrülök, felelőtlen, ó, diliház, „bajuszos családfő”, „foltozgató nagymama”, ”csillogó szemű gyerekek”, tasli-kommunikáció, „jóízű” cibereleves, hétköznapi menü, ne kóstoljátok meg, „simán” elküldték meghalni, fekete pedagógia, szépséges Rend, bűnös relativizmus, tudatlan módon…etc.
Empátia nélkül, pejoratíve jellemzed a lexikonbeli nagycsaládot, aztán summázod, hogy EZT nem sírod vissza. Miből gondolod, hogy akik a mai családi problémákra a többgenerációs családban látnának megoldást, EZT sírják vissza? Azt akarják, hogy a nők ne kapjanak fizetést, az uruk verhesse őket, ne szólhassanak bele semmibe, a „hétköznapi menüt” egyék, a kamrában aludjanak, ne örökölhessenek, kijelölt személyekkel házasodjanak, naphosszat otthon legyenek bebetonozva, „simán” elküldjék az öregeket meghalni? Nincs alapod ezt feltételezni (a köznyelvben ma is a nagycsalád használatos, de a nómenklatúra szerinti értelemben szerintem a többgenerációs családmodell forog közszájon). Eldöntendő, hogy igazuk van-e, a családok mai körülményeit kellene elemezni. Azt mondod, a mai nagycsaládról azért nem írtál, mert ma nincsenek nagycsaládok társadalmi jelenségként. Közben a témád onnan indul, hogy legyenek-e ismét, – szerinted ne legyenek, rendben, de akkor is ez a téma, mármint a mai többgenerációs családok, amit éppen megvitatnánk. A hozzászólások között is sok van, ami a mai nagycsaládban (többgenerációs családban) szerzett tapasztalatokról szól, kb. a fele pozitív vagy pozitívba hajló beállítottsággal.
Egy csomó érvet hoztam, elemeztem az elmúlt kort, a társadalmi felállást, a funkciókat, az időátmenetet, próbáltam átlátni és átvezetni a mai problémát a mi korba és mutatni a különbségeket. Szerinted ez nem beszélgetés. De csak annyit mondasz, hogy: „a lexikonnal az vitatkozzon, aki a saját példákon túl is rálát az egészre” – emiatt fogalmaztam élesen, hogy a kinőttünk már a leckefelmondásból. Ha bántó volt, bocsánat . De Te kioktattál. Fogalmazhattam volna úgy is, hogy a lexikon az lexikon, de a belőle levont következtetéseid ettől még nem biztos, hogy igazak.
Örülsz, hogy vannak „szép és megszépült” példáim. Nekem szép, de hozzáteszed: „megszépült”. Kérlek, ami nekem szép, nekem maradhasson is az – majd én felborítom, ha úgy adódik. Az egyik hozzászólód azt mondta, hogy minden az adott család tagjain múlik, másikuk szerint minden korban az egyének rakják össze az egészet – szerintem igazuk van! –, én sem akartam általánosítani az én példámat. Próbáltam objektív lenni, mondd meg, ha ez szerinted nem sikerült nekem. Beszélgess velem. Azt mondod, ez nem beszélgetés, de mintha részedről nem lenne az (megint ez a fránya ’mintha’ – itt és most egy érzés közvetítésére szánom és nem konkretizálni akarok vele). És ne haragudj.
Azt mondod, töröljem meg a lábam. Szívem teljes melegével sem érzem, hogy sáros lenne a cipőm. Az egyet nem értés nem sáros láb. Ha azt mondják, rosszul látom, átgondolom – formálódom vagy pedig kitartok és nem változik számomra a világ, de megmondom, miért. Az én környezetem ilyen és jónak tartom, ha megmondják, hogy valami nem volt oké, szeretem, ha energiát „pazarolnak” rám. Rám sem hat minden a 2×2 józanságával, lehet, hogy téged pont ez a téma nem hagy „hidegen”, nem tudhatom. De úgy gondolom, hogy nem szolgáltam rá, hogy megharagudj rám.
Ha azt mondanám, hogy lábbal rúgtad rá az ajtót egy olyan letűnt életmódra, amelyet én nő létemre is tisztelni tudok (elmondtam miért), és amelyből én apai ágon származom, akkor sem kellene megsértődnöd, mert csak a „töröld meg a lábad” miatt fogalmaznék így – egy ilyen felhorgadási hibát egyszer már elkövettem („meggyóntam” itt), nem szeretném fokozni a nincs-miért-konfliktust. Nem szeretném a haragoddal befejezni.
Inkább ezt mondom:
Azok az emberek – sem a férfiak, sem a nők – nem voltak se jobbak, se rosszabbak a mai embereknél. Beilleszkedtek koruk lehetőségeibe és jogrendszerébe, felvették a koruk és társadalmi rétegük kultúráját, megbecsülték öregeiket és szerették gyermekeiket, akiket az akkori általános erkölcsök szerint igyekeztek egy általuk becsületesnek tartott életre felkészíteni, amelyben – úgy gondolták – érvényesülési esélyük lesz.
Úgy gondolom, hogy a mi utunk elődeink sikerei és hibái, örömei és bánatai, küszködései és boldogulása, erősségei és gyengeségei árán lett kikövezve, és hogy az utódaink útjába mi is be fogjuk építeni a saját köveinket (ha teccikhanem ) – és ők majd vagy elbotlanak a mi köveinken vagy simábban járnak rajtuk, ezt ők fogják megítélni. Egy hozzászóló említette, hogy az egykori nagycsaládok viszonyai máig hatással vannak a mai családokra – ez igaz. Az egykori nagycsaládokra meg az azt megelőző társadalmi berendezkedések voltak hatással, azokra meg a még korábbiak, egészen az államalapításig. Szent István államára pedig a bizánci császárság meg a pogányság volt hatással és mehetnénk vissza az ősemberig. De ha előrefelé nézzük a dolgokat, csak-csak fejlődünk – ha nagy amplitúdókkal is – nem igaz?
Tudod mit? Hívj meg a mai nagycsaládokról egy vendégposztra, mit szólsz? – én nem blogolok.
És szeretettel kívánok további blogolást!
KedvelésKedvelés
A kis négyzetecskék helyére szmájlikat helyettesíts be légyszi’ – nem tudom, miért nem jöttek át?
KedvelésKedvelés
Meghívlak. Várom tisztelettel.
Vajon mi lehetett az az első benyomás…?
KedvelésKedvelés
Érdekes amit írsz, de a hangod teljesen XXI. századi (több)diplomás, elsősorban a fejét használó NŐ…
Érdemes belegondolni, hogy egy (kisebb) társadalomban mitől-kiktől van rend és fegyelem? És ha egy (nagyobb) társadalom e nélkül él, mi lesz belőle? Mit jelent az és mihez vezet, ha a nemi szerepeket felcseréljük? Működik-e így hosszú távon a nagycsalád vagy viszonylag gyorsan felbomlik? Mit jelent az, ha felbomlik az EGYség? Biztonságban van-e a következő generáció? Mivé lesz egy társadalom, ha szétesett és teljes erőből felülről irányíthatóvá válik, mert magából nem tud többé táplálkozni?
Kérdés még rengeteg maradt… bennem is… 🙂
KedvelésKedvelés
Üdv a kommentelők között! Milyen érzés?
Természetesen ilyen a hangom, hiszen ilyen vagyok, de attól még lehet igazam vagy megfontolásra érdemes szempontjaim. Hiszen ma már ma van, és az eszméket mi alakítjuk, mindnyájan, akik megszólalunk és blogot írunk, beírunk az újságba, közösséget szervezzük.
Én csak a szabadság alapú rendben hiszek. Te szeretnél olyan társadalomban élni, ahol rend van és fegyelem? Vajon mit jelent ez? Ez lenne a cél? A nagycsalád a cél? A hagyományok megőrzése a cél? A hagyományok megőrzése nevében avatkoznak be a szülők romboló módon a felnőtt gyerekeik életébe, például. Elolvastam Alice Millert, megdöbbentem azon, amit a kényszerre, büntetésre, bűntudatra, erőszakra épülő, elidegenítő szocializációról írt, és azt gondolom, most már csak valami új jöhet. Például a kötődő nevelés. Az apró egyenlőségek, a felszabadult választás, kiteljesedés, a társfüggőség felszámolása, a kreativitás, a nulla pénzből való igényes tájékozódás,a forradalom a fejekben, amiről Kukorelly is beszél a júliusi Narancs-interjújában.
És én, a nagy liberális vagyok az, aki soha nem kefélgettem, soha senkit meg nem csaltam, soha egy szál cigit el nem szívtam, semmilyen drogot ki nem próbáltam, szenvedéllyel tanulok és tájékozódom, és három gyermekem van. Hinnéd?
A jelenlegi nemi szerepeket, amelyekről csak a magazinok írják, hogy kötényes, mosolygós sütisütésből, papírsárkány-kivágásból és felelős pénzkeresésből állnak, szívem szerint baltával bontanám szét, úgy is, hogy, lásd fent, három gyerekem van, szívesen sütök sütit és házasságban élek. Mert mérhetetlen szenvedés okozója és társadalmi mértékű emberierőforrás-veszteség, nő- és gyerekboldogtalanság okozója a bennük kódolt egyenlőtlenség.
Olvass még, beszélgessünk!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: feudális maradványok | csak az olvassa
Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa
Visszajelzés: amikor csóváljuk a fejünket | csak az olvassa
szerintem a nagycsalád meg minden egyéb már nem létező dolog idealizálása mögött a hagyományra való vágyás van. az igazi hagyomány az, ami a valahová tartozást, a kötődést és azt az érzést biztosítja, hogy egy csoportnak hasznos tagja vagyok, tudom, mi a szerepem, a helyem és ennek a szerepnek meg akarok és meg is tudok felelni, mert ezáltal teremtődött meg a biztos/biztonságos helyem a világban. ez a szerep az önazonossághoz járul hozzá, tehát pozitív.
a gond akkor van, mint a mi esetünkben is, ha nincsen már élő hagyomány. van valami csökevény, vagy valami berögzült, de kiüresedett vagy eltorzult része, vagy funkciótlan, vagy negatív ami viszont megmaradt (mint mondjuk a férfiak felsőbbrendűsége)
én például pontosan tudom, hogy milyen hagyományokat szeretnék/szerettem volna, de pont a hagyomány lényege miatt lehetetlen ezeket megteremteni a saját életemben, ha már nem voltak eleve adottak.
ezért röhejes kevés kivételtől eltekintve nagyon sok “hagyományörző” tevékenység, az igazi hagyományt pont nem kell őrizni, mert az ember mindennapjainak természetes része, ha meg már őrizzük meg újra ki/fel/megtaláljuk, akkor megint csak nem az igazi.
az ember helye így teljesen bizonytalan és változó egy közösségen (sőt, közösségből is több fut párhuzamosan – a legdurvábbak ugye ilyen szempontból pont a netes társadalmak), minden adandó alkalommal meg kell küzdenie a helyért, ki kell alakítania magát és ez baromi fárasztó.
van viszont szabad választás, amit az igazi hagyomány nem tesz lehetővé, mert adottak az értelmezési keretek, ezekből nem lehet kilépni.
szóval meg lehet próbálni valahogy úgy becsatlakozni, hogy az ember kiválogatja az értékeset (megteheti) és azokat a dolgokat viszi tovább (de nyilván ez is elég torz lesz az egészhez képest, szóval nem autentikus)
az egyetlen, ami vigasztal, hogy ez a dilemma legkésőbb is a 19. század közepére már kialakult 😀
KedvelésKedvelés
Az jutott eszembe, hogy lehet hogy én egy modern nagycsaládban élek. Kis családi vállalkozás Bp-en: anyós, após, férj, néha én is, amennyire a gyerekek mellett lehet. Nem élünk egy házban, de egy környéken. Mégsem volt még egyszer sem olyan, hogy bármelyik rokon beállított volna azzal, hogy kicsit besegít, hogy kicsit elviszi ma sétálni a lányaim, vagy játszik velük, míg lezuhanyzom. Persze segítenek, ha kérem, de akkor sem úgy ahogy nekem jó: TV, csoki, mogyorókrém.. és ne szóljak már hiszen “annyit segítenek nekünk”.. Nem tudom, nem jó ez így. Ha valaki őszintén segíteni akar, akkor úgy segít ahogy nekem jó, és ehhez nem kellene egy fedél alatt élnünk, nem kellene együtt dolgoznunk. Illetve attól hogy így van(lenne) még nem lenne őszintébb van szívből jövő az egymás megsegítése.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mjuzikel, világszínvonal, világkép, modor | csak az olvassa
Az fontos, hogy emberként egyénileg fejlődjünk, hogy az ilyesfajta visszaéléseknek ne biztosítsunk folytonosságot, mint amilyenekről szó esett a fentiekben. (pl. a családfő kakaskodása a családban). Mindenképpen sokat nyom a latba, hogy a családtagok egyénenként hogyan állnak hozzá, hogyan tudnak alkalmazkodni egymáshoz. A fenti hozzászólásokban is van pro és kontra, tehát ez azt bizonyítja, hogy lehet így is úgy is 🙂
KedvelésKedvelés
Nem olvasok el következetesen mindent, amit írsz, tehát ha valamit félreértek, az származhat ebből is. De. Nagyon foglalkoztat engem mindenféle okokból az, amit Téged is, a család-nő-anyaság-társadalmi nyomások stb.. Volt egy bejegyzésed, amit szinte elküldtem valakinek, de aztán a második felével nem értettem egyet, s lassan ez kezd meghatározó lenni a mondanivalóddal való találkozásaim során. Mert borzasztóan tetszik, amit írsz arról, pont így gondolom én is, hogy a társadalom bekényszeríti a nőket, akik közül persze sokan önként dalolva, abba a mókuskerékbe, amiben sokak számára pótcselekvéssé válik a harciasan képviselt kötődő nevelés, izoláltakká válnak, rájuk szakad minden. Stimmel. Nagyon egyetértek azzal, amit írsz az idealisztikus múltidézésről. A megoldásoddal viszont, ha azt jól értem, nem. Mert a megoldás nálad a kötődő nevelés, amibe a férj is bevontatik (idáig jó :)), aki beszáll a házimunkába, illetve a női mindenféle szolidaritási szálak kialakítása (barátnők, anyatársak, feljebb írod). De marad a sok évig szoptatás, nyilvánosság előtt is, ez nálad elvárás, már az előbbi, a testközelség. Emiatt elmarad nálam a felszabadítási élmény: mert továbbra is otthon van a nő, legfeljebb nem egyedül, hanem barátnőzik, meg ott a férj ebben az ideális elképzelésben, ez is remek (lenne), de hol a munka? A háztartáson kívüli? A fizetett munka. Nem kötekszem. Nem tudom a megoldást. De olyan szemfelnyitó sokminden, amit írsz, hogy nem értem, miért maradsz ugyanazokban a keretekben, amelyek végül is ugyanúgy bezárva hagyják a nőt a főállású anyaságban? Kivéve persze a kiváltságos párat, aki tud laptop mellett dolgozni, őket akár el is felejthetjük. Remélem, érthető volt, amit írtam. Sokat tanakszom ezeken…
KedvelésKedvelés
Szia, köszönöm, hogy olvasol, írsz és visszajelzést adsz.
Én is beleütköztem ebbe a problémába.
De én nem vagyok úgynevezett harcos feminista, már ahogy azt félreérteni szokták, előttem nem lebeg pontos cél, nincs elméletem, én nem a rendet akarom megdönteni, hanem tapasztalatokról írok: körülnézek, és gáz van. Nem vagyok kisebbség tagja sem (szingli, vállaltan gyermektelen, leszbikus): én egy nagyon is hagyományos, heteroszexuális, mindig is családra vágyó, abortuszra képtelen (erről talán még nem írtam), önfeláldozó hajlamú, szexuálisan szolgálatkész és hűséges nő vagyok, aki sokszor önként választotta a szívást, mert úgy béke volt, és onnan mondom ezeket, onnan merem mondani, és csak a férjes, gyermekes nőknek igazán. Például a párválasztás, a gyermek utáni sóvárgás, a kamaszlányok sorsa ügyében vagy a férfiakkal kapcsolatban nem elemeznék és nem adnék tanácsot (legfeljebb azt fogalmazom meg, mi bajunk egyes mentalitásokkal). Tehát nem tudom azt mondani, az elképzelt jövőt felvázolva: innen lecsípjük a magányos mosogatást, oda egy kis női orgazmust teszünk, még egy kis cumisüveg, összerázzuk, és a keverék az eszményi jövő, próbáljátok csak ki. Én nem tudok megoldást, én problémákról írok, amelyeket sejtek, de leginkább arról, amit át is éltem, és ez az egész bizony _ennyire_ nehéz, ellentmondásos és szomorú.
A másik, hogy fontos tudnod, de biztos tudod, hogy három gyerekem van, és a két kisebbel már kiművelten, a naggyal csak a blogíráshoz hasonló intuíciókkal (nem tudom, miért, de így jó, mások ellenében is így jó, az ellentéte nyüszög bennem) csináltam ezt “az elég fogalmán” és a majomságon alapuló anyaságot: hordozást, szoptatást, együttalvást, meg egy kis ökostich: mosható pelenka, EC. A blog közvetlen előzménye, a barátnői beszélgetéstől a blogig való átmenet a mamami alternatív nevelésről szóló fóruma, ahol évuska néven alkottam nagyot sok ezer hozzászólásban, és nem, nincs kétely, hogy jobb, nem hogy jobb, de egyetlen út a majomság. A legutóbbi és jelenlegi munkám Ashley Montagu Touching című óriáskönyvének fordítása, és ha a magam anyaságából nem, innen biztosan és elméletileg is tudom, hogy elpusztulunk, de biztosan torz lelkek leszünk, csecsemőként és anyaként is megnyomorodunk az összecuppanós léten kívül. (Ági, ha olvasol, nagyon jól jönnél egy hozzászólással.)
No és mi az otthonról dolgozós, meg levéltárba, könyvkiadóhoz hátigyerekkel rohanós, akárhol szoptatós, három gyerekkel lazán Svájcba vonatozós szerencsés értelmiségiek voltunk. De azt nem gondolom, hogy apu ne tudna más családokban is legalább elmélyedni abban, miért a kötődés az út, hogy legalább ezt ne tudja jobban. Miért ne hinne a felesége és a gyereke testének és érzéseinek (nem nézeteinek), miért ne ölelhetné ugyanúgy legalább délután meg szabadságon a gyereket. A másik megértése, a figyelem, az önazonosság a kötődő vagy válaszkész nevelés, éppúgy, ahogy a nemek értelmes viszonya is az volna (és mindez igazából új úri huncutság; a hagyományos, tekintélyelvű, ítélkező, fegyelmező, korlátozó, kezéből kivevő attitűddel ellentétes irány, nyitott, elfogadó, bare infinitive-es). Azt sem gondolom viszont — és e tárgyban ez a kritikám, ami a mamami elbutulásának és ellenem intézett ordas támadásai után lett egészen világos –, hogy halmozni kell a kendőket, vallást alapítani, belebuzulni apa ellenében a dúlaságba, szülésügybe, hordozásba, hogy ez volna a nő útja, meg hogy arról érdemes naphosszat csevegni a fórumon, hogy ú, milyen szar terpesze volt a mozgólépcsőn annak a babának, és nem volt középen a középjelzése, jesszus. És az a gyerek pont olyan jól mulat a hátamon az Ernst múzeumban, mint a mamami klubban, csak előbbiben én is. Ez főállású anyaság volna? Egyébként ez az az alapvető biztonság, amiből nyugodtan mehet bébiszitterrel, nagyival, barátnővel egy-két órákra, fél napra is kicsi korától, legalábbis nekem ment, nem ültem rajtuk.
Ja és apa stresszes munkájával meg a fennálló rend kínálta életritmussal, választási lehetőségekkel sem vagyok jóban, gyakorlatilag az egész kapitalizmussal, de erről nem tudok írni, mert nem vagyok elég felkészült.
Elbukom én is, már dévédéznek, és manipulatívan kommunikálok, fenyegetek, nem vagyok erőszakmentes, meg újabban megőrülök a testközelségtől, de tudom, miért ilyenek, mi lenne jó nekik, és mit kellene bírnom, immár egyedül. Igenis bírni kell a majomságot, együtt, ez a szülőség, és ha nem megy, jól fontoljuk meg, talán nem is való nekünk, vagy legyen eggyel vagy kettővel kevesebb gyerek.
KedvelésKedvelés
És még ajánlom az először a kérdések című bejegyzést anyaságügyben:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/06/13/eloszor-a-kerdesek/
KedvelésKedvelés
Miután megírtam a kommentet, akadtam rá egy korábbi hozzászólásodra, az máris rávilágított 1-2 dologra. A mostani válaszodból is értem, hol vannak a más hangsúlyok ahhoz képest, amit én gondolok. De az alap, a tekintélyelvűségtől való berzenkedés, összeköt. Örülök, hogy leírod ezeket.
KedvelésKedvelés
Úgy gondolom, hogy generációk együttéléséhez, a nagycsaládhoz az egyik (sok egyéb mellett) alap a tolerancia. Saját családomon belül erre én vagyok képes egyedül és végtelenül (húúú, ez most nagyon beképzelt volt 🙂 ) Ugyanakkor nincs hajlandóságom tolerálni például a kritika bajnok anyámat, ha ő egy fuvallatnyit sem. Az apám már nem él, a férj már csak volt (azért még van, csak mérsékeltebben). A gyerekekkel tanuljuk egymást szigorúan odafigyelve a toleranciára is.
Szeretek itt lenni. Sokáig azt akarták elhitetni velem, és mindig, mindenhonnan azt kaptam vissza, hogy ufo vagyok, és majd jól meglátom, hogy az élet nem olyan amilyennek én képzelem és majd jól rá is jövök, és akkor majd sírhatok. Itt normálisnak érzem magam.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: miénk a jövő | csak az olvassa
Visszajelzés: egyedül fogtok megdögleni | csak az olvassa
Szeretném figyelmetekbe ajánlani a blogomat, amely jórészt hasonló témáknak (magánélet, család, házasság, gyermekek, szerelem, szexualitás) a történeti hátterét mutatja be. Szándékaim szerint mind hamis a nosztalgia ellen, mind a modern ember – értetlenségből eredő – fölényes ítélkezése ellen jót tesz 🙂 Őszintén kíváncsi lennék a gendertudatos olvasók véleményére, hogy eléggé résen vagyok-e írásaimban a bennünk ólálkodó patriarchalizmussal szemben. 🙂
A témába vágó posztok:
A nő és a polgári családeszmény: http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/03/08/noi_szerepek_740
Szerelem, házasság, szexualitás a paraszti világban: http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/02/23/szerelem_szexualitas_parasztsag
A gyerek és a hagyományos család: http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/02/17/gyermekkor_hagyomanyos_tarsadalom
(A szemtelen reklám vádját megelőzendő: Éva engedélyével ajánlom magamat 🙂 )
KedvelésKedvelés
“olyan kötelezettségekkel és munkamennyiséggel járt, aminek mi az egytizedétől is diliházba kerülnénk.”
Igen, ez azért van, mert el vagyunk korcsosulva; nyomába se érhetünk a régi idők asszonyainak.
… hogy hasonló okfejtésekért miket kaptam én anno a plébánia.net portál fórumain, huhuú. Még az érvelés lefolyása is stimmel, én is Sánta Ferencre hivatkoztam, meg a Puszták népére, meg Móriczra sőt még a Régimódi történetre is. De remélem, tudjátok, hogy ezek az írók mind beteg lelkű emberek voltak, akik egyrészt nem a valóságot ábrázolták, másrészt pont a beteg lelkükből lehet kikövetkeztetni, hogy a családi élet, amit saját élményanyagukra támaszkodva ábrázolnak, egy beteg és torzult családi minta, és mint ilyenből nem vonható le következtetés a régi korok nagycsaládjairól. Ahonnan nem nőttek ki beteg lelkű írók, na azokat kellene megkérdezni hogy igazából ez hogyan is volt.
KedvelésKedvelés
Sokadszorra olvasom ezt a posztot, pedig mindig megvisel. Részben a mi falunkról írták az Asszonyok a nagycsaládban című könyvet. Aki olvasta, tudja. A dédszüleim generációja hatalmas áldozatok árán, de már külön tudott költözni és azóta sem sírja vissza senki azt az életformát. A pokol volt az, főleg egy fiatal, kiszolgáltatott nőnek. Sajnos semmi sem túlzás a valósághoz képest. Mindenesetre az is érdekes, hogy nemcsak a nő voltak hálásak érte, hogy megszűnt az a világ. Köszönöm, hogy megírtad.
KedvelésKedvelés
http://oriblog.blog.hu/2011/04/26/az_fenyesseges_falurul
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mert ő az én anyukám | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: mit nevezek nőgyűlöletnek? | csak az olvassa — én szóltam