2012. júniusi bejegyzés, mit sem vesztett az aktualitásából — a felvetés újra meg újra előkerül.
Körülírtam, sok részletben felvázoltam a korábbi bejegyzésekben egy eszményt: a férfi nem munkamániás, nem húzza a száját, elfogadja a nő érzéseit; nincs fölény, nincsenek ürügyek és kibúvók, nincs kikacsintgatás és “a férfit az ösztönei hajtják” szöveg, van viszont türelem, beszélgetés, odafigyelés, közös idő. Közös a házimunka is, és a gyerekekkel is összemérhető arányban foglalkoznak, és a nő is önmagára talál valamilyen kreatív és élvezetes tevékenységben, netán pénzkeresetben, hogy a több évi kizárólagos gyerekezés alatt, meg aztán nem is kizárólag gyerekezik, ne érezze úgy: csőben él.
Így lehetne. És akkor milyen jó lenne mindenkinek! Örök szerelem, élvezetes szex, boldog gyermekek.
Aki még csak ismerkedik e gondolatokkal, azt el kell most keserítsem. Sajnos, ha e modell általánossá válna, áldásait csak hosszú távon élveznénk. Először a káosz jön. Amivel a gond van, az, röviden, a túlhatalom. Kicsit bővebben: a hatalmi helyzet szabja meg, hogy mit lehet a nőnek és mit a férfinak.
Mindannyian gyarlók vagyunk, mindannyian szívesen heverésznénk nyugágyban koktélt szürcsölve, fiatal testektől körülvéve — de ő megteheti. Megteheti, hogy elvárásokat támaszt, beszól és számon kér, a rációra hivatkozik, hisztisnek és túl érzékenynek titulálja asszonyát. Megteheti, hogy későn jön, sokat dolgozik, ha otthon tesz-vesz is, akkor egyedül bütyköl a garázsban. Megteheti, hogy alig vesz részt az otthoni teendőkben, elhanyagolja a gyerekeit, elvonul, kifújja magát, a teraszon cigizik, sörözik vagy pálinkázik, vagy a norvégmintásabb típus fontos e-mailt ír, épp este, amikor a legsűrűbbek a teendők. Megteheti, hogy véleménye van mellekről és seggekről, és megjegyzéseket tesz az ismerős és ismeretlen nőkre. Megteheti, hogy indulatosan vitázik, trágárul szidja a Jobbikot/zsidókat/Szabó Rebekát, amíg a felesége csendesen elé teszi az ételt. Megteheti és meg is teszi, hogy a pénzét a belátása szerint költi, esetleg távoli városokban prostituáltakkal hál, balkézről nemz gyermeket, vagy elválik egy huszonnégy éves pipiért. Megteszi, és azért teszi meg, mert megteheti. Nem azért, mert Isten ilyennek teremtette, nem azért, mert biológiailag erre van predesztinálva, és még csak nem is azért, mert ő mint egyén ilyen, és főleg nem azért, mert ez a jó az élete többi szereplőjének.
Ezek a hímsovinizmus klasszikus megnyilvánulásai. Változnak az idők, és bármilyen makacsul tartják magukat az avas eszmék a klímaberendezés és a mosogatógép által határolt térben, azért sok férfi már, különösen, ha nem keres annyit, hogy a jómódért cserébe ő diktálja a szabályokat, sokkal kevesebb előjogot élvez. Akkor jönnek az egyenlőtlenség burkolt formái: amennyiben nem tehet már meg ennyi mindent, vagy már nem ennyire szabadon (például mert akkor felelőtlen, önző alaknak nevezik/tartja magát, és nagyon sokat veszekszenek vele, vagy új partner után néznek), akkor eléggé morog, papucsférjnek érzi magát, és irigyel másokat. Ez a férfi hazajön és segít, nem iszik, nem kurvázik, még a Hűvösvölgybe is elmegy a családdal, focizik, angolozik és törődik a gyerekekkel, és ez remek — de nem boldog. A feleségével való viszonyában, ahogy egyre több a teendő, ahogy telnek az évek, egyre inkább némaságba menekül. Nem beszélget, nem kezdeményez, nem bókol. Neheztel és fáradt. Nincs kedve a feleségéhez. Kritizálja, menne, szabadulna, de nem megy mégsem. Az is lehet, hogy nincs különösebb baja, de automataként létezik, meglett polgár és tisztes családapa, van már kenyerem, borom is van, csak erekcióm nincs mindig. Legfőbb ismertetőjegye, hogy a felesége nem boldog.
Mert lejjebb adni mindabból, amire a férfinak született embertársunk eleve, neménél és nem érdemeinél fogva fel van hatalmazva — több döntési lehetőség, több pénz, több szexuális lehetőség, több szabadidő, kevesebb kötelesség — nagyon nehéz. A férjeink ebbe születtek bele, hogy ez nekik jár, valóban és nagyon mélyen azonosultak ezzel, hogy ettől férfiak, és, ahogy mindannyiunké, tele van az ő fejük is ideológiákkal, hogy ez talán nem szép, de hát ilyen a férfitermészet (poligám, egyszerre csak egy teendőre tud figyelni, nem érdeklik az apró-cseprő lelki dolgok, mert nagy összefüggésekben gondolkodik, illetve kedvencem, a kapuzárási pánik — ó, ha egyszer megtudhatnák, mi nők mi mindenre vágyunk titokban!). Az egyéni változás nem egyszerű döntés kérdése, mert eszméletlenül köt a szocializáció során szerzett identitás. És amint valami társadalmi változás kezdődik, azonnal jön a rendszerszintű reakció: a német férfiak keserűen panaszkodnak emancipált honfitársnőikre, és Thaiföldről hoznak maguknak alázatos feleséget, mert oda még tényleg nem ért el a nemeket összemosó filozófiák szele (én már itt vagyok!) (viszont olcsó az orális szex kilencévesekkel).
Ha egy férfi, egy bátor, szabad, büszke mégis nemet mond erre az egész arcátlanul igazságtalan csomagra, és fáradhatatlanul dolgozik az egyenlőségen, akkor sem tudjuk garantálni, hogy ezzel megvásárolta a hűséges és elégedett feleséget és a családi békét (egyébként ezek éppúgy a patriarchális igények, mint a meccsnézés sörrel).
A kapcsolat akkor is felbomolhat, csak nem az egyenlőtlenség miatt. Egy nő, aki önmaga lehet a nőiség tágas kertjében, sokkal kevésbé függ a partnerétől érzelmileg, tudatilag és anyagilag, és sokkal szabadabb belül, mint az, akit az elvárások, szerepek szűkös sarokba szorítanak. Nézzünk szembe azzal, hogy ma az a sok házasság és élettársi kapcsolat, amely nem bomlik fel, nagyrészt a tabuk miatt és félelemből, egzisztenciális vagy érzelmi (“nélküle el sem tudom képzelni”) vagy lelkiismereti (“ápolnom kell”) kiszolgáltatottságból nem bomlik fel. Ezért félnek a fundamentalisták az egyenjogúságtól, mert az ezeket a függéseket számolná fel, és azt kell mondjam, joggal félnek, mert ha lenne más választásuk, valódi választásra gondolok, világgá menne a fél feleségállomány. És épp azt féltik, ami eleve értelmezhetetlen lenne az egyenlőség világában, nevezetesen a monogám és élethosszig tartó házasságot és az igényeit önmaga elől is eltitkoló, hallgató, mindenestül a patriarchális család intézményét szolgáló nőt.
Ha a nőnek van ideje magára, ha van önbecsülése (és nem élt korábban túl sokat lélekromboló közegben), akkor az lesz, aki lehet: kinyitja a bimbóit, kivirágzik. Élvezni fogja az életet, az ízeket, a könyveket, a szexet. De néha meg hisztis lesz és önző, mert az is lehet. Nincs letiltva a tökéletlenség neki sem. És kevesebbet fog bírni monotóniából, házimunkából, gyereksírásból, mert nem dolga többé, hogy mindent bírjon, nem rajta fogják számon kérni a bevetett ágyat és a háromfogásos vacsorát. Igen, ez a nő nem lesz tökéletes háziasszony és nem lesz példás anya. Mégis, boldog, szabad és vonzó lesz (és más, új problémái lesznek). Jobb formában is lesz, de többé nem azért sportol, keni a szemránckrémet és öltözködik, mert retteg, hogy elhagyják. És az talán másoknak is feltűnik, és akkor neki is feltűnik, hogy vannak más férfiak is, és nem fog többé úgy örülni, mint majom a farkának, hogy akadt egyvalaki, aki őt elvette. Az az egy épp nagyon igyekezett, és ez így nem igazságos, de akkor is elő fog fordulni, és nem azért, hogy visszavágjunk, hanem azért, mert a házasság nem lesz börtön többé. És akkor azt a hálát is képtelenek leszünk érezni, amit most érzünk, ha a férjünk olykor felkel a felsíró csecsemőhöz. Talán házasságot sem köt az a nő, aki azt a bátorítást kapta gyerekkorában és a kapcsolataiban, hogy ő értékes, és csak kövesse a szívét és hajlamait. Mint feleség, túl lesz a csak a nőre kötelező hűség tabuján, esetleg, remélem, nem visz el az erkölcsrendészet, fejest is ugrik egy másik kapcsolatba, és ez épp csak annyira lesz erkölcsi probléma, mint ha a férje tenné.
Erre, az egyenlő kapcsolatban élő nők életlehetőségeinek e szédítő, ma elképzelhetetlen spektrumára szokás mondani, hogy a nagy emancipáció kiheréli a férfiakat, elbizonytalanodnak, és a potenciájuk sem működik így. Erre mondom én, hogy elég szomorú, hogy eddig így működött: hatalmi helyzetben, mások szenvedése vagy legalábbis lehetőségektől való megfosztása, örömtelensége, önmaga elől való rejtőzködése árán. És tudjuk, hogy egyszerűbb lenne, de nem az a célunk, hogy az egyenlőségért vagy annak látszatáért, egy kicsit több kedvességért, férji házimunkáért cserébe tökéletes és boldog feleségek legyünk, és ti patriarchálisan megnyugodhassatok.
És mégis, ha valódi kapcsolatra vágytok, őszinte és felszabadult partnerre, és egészséges mintát akartok nyújtani a gyerekeiteknek, akkor nincs más választásotok, kedves férfinak született embertársaim, mint vállalni ezt a kockázatot, és belevágni a komolyan vett egyenlőségbe. Nem, nem fogunk fölétek kerekedni, nem uralkodni akarunk, hanem együttműködni és kapcsolatban maradni veletek és önmagunkkal. Sokkal többféle történet lesz így, mint a “boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, talán megtanulunk a válásra is kevésbé kudarcként tekinteni, és többféle szenvedés is lesz talán, de összemérhetetlenül több és mélyebb boldogság is.
Én már csak tudom: nekem úgy lehet három gyerekem, hogy nem vagyok agyonterhelve, minősítve, megkérdőjelezve; átélhetem, hogy így, béklyók és folytonos basztatás nélkül rajtam múlik a belső fejlődésem. Erőt érzek magamban, mert meggyógyultam, elvonult az a mindent szürkébe vonó, szorongató felleg, én érzem az ízeket, a könyveket, a színházat, de olyan intenzíven, hogy arról megalázott koromban álmodni sem mertem, és élvezem a futást az erdőben, élvezem a gyerekeimet, és téli depresszióm sincs évek óta, és tényleg most már a ruhásszekrényben is rendet rakok nemsokára.
A vágy csendje című alapműből ajánlom Amanda történetét, a 179. oldaltól. Aki nem érte be a szokásos szereppel, aki teljesen, őszintén, szenvedéllyel akarta a férjét, és nem sikerült neki, de a példája és az érvelése akkor is elgondolkodtató.
Hogy miben áll az egyenlőtlenség, mi az, ami nem erőszak, de nagyon romboló mégis, ahhoz még egyszer, mert feljebb is linkeltem, a Hétköznapi hímsovinizmus című másik alapmű, és én is említem néhány elterjedt módozatát itt.
csak az olvassa. én szóltam 
KOSZONOM!!
KedvelésKedvelés
annak idején valami ilyesmiért váltam el, és áldom az eget, hogy nem lett gyerekünk…vagyis valószínű, miattam nem lett gyerek, és nagyon érdekes, mert kb 8 éves volt a kapcsolat és 6 év után mentem hozzá, aztán féléven belül szeretőm lett, és másfél évig vergődtem majdnem a skizofrén állapotig, amíg felülemelkedtem a társadalmi nyomáson, meg a szüleim meg a rokonokén (nagy esküvő után, igazából nem voltak veszekedések sem), mégis így utólag az zavart a legjobban, és azért maradt egy kisablakom nyitva (ahol szépen besétált az Igazi), mert nem az voltam , aki vagyok, nem önmagam, hanem akit ő akarta, hogy legyek, uralkodott és hímsoviniszta volt…..még abba is beleszólt (mert ő a festőművész, és neki van ízlése), hogy mit vegyek fel. picikét olyan apáskodó is volt, nem vert, csak szavakkal és lelkileg. na mindegy. Felvállaltam mindent, persze gyerek nélkül talán könnyebb, és bevallottam, hogy szeretőm van, és mindenkije engem utált, és neveztek mindenfélének, de döntenem kellett, hogy boldog leszek vagy nem…..és azóta Vele élek, a Kedvessel, az egykori szeretővel, aki mellett valódi önmagam lehetek, és egyenrangú, és imádjuk a gyerekünket, és boldogan várjuk a másodikat, és azóta tudom, mellette, milyen boldognak lenni. és még mindig szerelmes vagyok belé. nem várja el, hogy főzzek, mossak , takarítsak, nincsenek elvárások, és mégis boldogan teszem, talán pont épp emiatt 🙂
nagyon érzem, amit írsz.
KedvelésKedvelés
Drága Katacs, nagyon fontos, hogy megosztottad ezt a történetet. Megrendülten olvastam.
KedvelésKedvelés
Hát én meg irigyellek benneteket. Egyébként nagyon alapos, következtetésekkel alátámasztott, logikus, fontos összefüggéseket feltáró cikk, nagyon örülök, hogy a Nőkért.hu-n keresztül rátaláltam a blogra. Sajnos én nagyon gyáva vagyok, sem a szüleim, sem más nem támogatott soha semmiben – na de kifogásokkal teli a padlás.s mondogatom a lányomnak, hogy ne menjen férjhez soha. Lehet attól még gyereke, és persze párja is.
Szerintem nincs örök hűségre programozva az ember. A vágy néhány év alatt kialszik,és akkor mi van. Ugyanaz a bugyi mindörökre? De ha én erről beszélek, hogy a házasság képmutatás, korlátozza a nők kiteljesedését, akkor a nőtársaim szinte kivétel nélkül leugatnak. És ki boldog a barátnőim közül: az, aki egyedül neveli a gyerekét. Sajnos persze ő is küszködik, mert a női bérek (ő tolmács és fordító) is úgy vannak megállapítva, hogy abból egyedül ne lehessen megélni, pláne nem egy gyereket felnevelni, semmirekellő felsővezetők (nőket oda ritkán engednek) meg viszik haza a pénzt, azt vagy adnak belőle, vagy nem. És hogy pénzért maradnak a nők egy rossz kapcsolatban? Mi mást is tehetnének, számtalan felmérés eredményéből levonták azt a következtetést, hogy a világ szegényeinek jelentős része nő és gyerek, és hogy válással (özvegységgel) jelentősen nő a kockázata a lecsúszásnak – mármint a nőre nézve. És most ne jöjjenek megkopasztott férjek példáival, mert egyáltalán nem jellemző. Hát persze igen, egy másik barátnőm lakást tudott venni, pedig válása előtt már az élelmiszeren is spórolniuk kellett a kövér férj óhajára.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: ebben a nagy egyenlőségben | csak az olvassa
Szia, Melisande, üdv és olvass és mesélj! Te házasságban élsz most? Szerencsére azért nem csak vágyon múlik a harmónia.
KedvelésKedvelés
olvasom az irasaidat, tegnap este talaltam rajuk veletlenul. es probalok rajonni mi a baj velem, min es hogy kellene valtoztatnom, mert nekem van teli depressziom es mar lassan nayri is, mert a ferjem jofej, kedves, segit a hazimunkaban is de teny hogy o is en is le vagyunk terhelve, stb, stb.. szoval olvasok es okulok, gondolkodom. mar amennyire lehet ugy hogy most is epp egy 11 honapos es egy 3.5 eves ugral rajtam.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: unatkoztok, látom… | csak az olvassa
Visszajelzés: hát akkor maradunk | csak az olvassa
Visszajelzés: keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé | csak az olvassa
“Erre, az egyenlő kapcsolatban élő nők életlehetőségeinek e szédítő, ma elképzelhetetlen spektrumára szokás mondani, hogy a nagy emancipáció kiheréli a férfiakat, elbizonytalanodnak, és a potenciájuk sem működik így.”
Nem, mi? De a miénknek működnie kéne attól hogy örülhetünk hogy elviselnek. Sőt, ettől akkora libidónknak kéne lenni, hogy a gyereket félredobva, sőt akár szoptatás közben is odatartsuk a seggünket… Még le is vagyunk cseszve, hogy sose kezdeményezünk. Mégis mit?!
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a nők is tudnak ám | csak az olvassa
Visszajelzés: mire vágyik a férfi | csak az olvassa
Visszajelzés: napi idézet — január 9. | csak az olvassa
“Mert lejjebb adni mindabból, amire a férfinak született embertársunk eleve, neménél és nem érdemeinél fogva fel van hatalmazva — több döntési lehetőség, több pénz, több szexuális lehetőség, több szabadidő, kevesebb kötelesség — nagyon nehéz.”
Tényleg nehéz lehet annak aki már megtapasztalta ezeket. Én csak egy hétig élveztem egy 5 csillagos szálloda vendégszeretetét. Reggelinél és vacsoránál csak asztalhoz kellett ülnöm, nem kellett a főzéssel bajlódnom, mert megtette más. Miután jóllaktam, felállhattam az asztaltól és mosogatás helyett, elindulhattam ejtőzni egyet a szobámban, hiszen tudtam szorgos kezek leszedik a terítéket. A szobámba érve, lefekvés előtt nem kellett rendrakással és takarítással bíbelődnöm hiszen ezt a munkát is elvégezte már más helyettem. Nagyon király volt, tényleg meg tudnám szokni én is otthon…más kérdés, hogy nekem nem lenne pofám az életem társától elfogadni ezt a “kis” áldozatot a kényelmem érdekében.
KedvelésKedvelés
Ahogy egyre többet olvaslak, egyre nyilvánvalóbbá válik, mekkora létjogosultsága van ennek a blognak. Számomra meglepő és megdöbbentő, mert persze nyitott szemmel járok-kelek, és látom, ami az általános, de mégis megdöbbentő szembesülni azzal, hogy mennyire nem magától értetődő az egyenlőség a kapcsolatokban, és hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok én, de hát ezt mindig is tudtam.
És tudom azt is, ahhoz, hogy ezt a mostanit ennyire zsigerből tudjam értékelni, kellett az előző, terrorizálni próbáló, vádoló, elnyomni akaró első szerelem, ami intellektuálisan majdnem akkora szárnyalás volt, mint a mostani, de mégsem akkora, nincs mit szépíteni, részemről erősebb, és ettől aztán nem működött. Pedig volt együtt végzett házimunka, közös érdeklődés, humor, ugyanaz a pálya, mégis más, de nem ment, úgy látszik, sok voltam, feljebb kellett lépni.
Ott elterpeszkedett a mocsár, mindenki elsüllyed benne, aki a közelébe kerül, én a fa tetején, felhő szélén ülök, és tudatosan élem a boldog és teljes életet.
Persze öreg vagyok már, és bár huszonévesen is a világ esze voltam, el kellett hagyni a harmincat ahhoz, hogy ezt így magamtól és magabiztosan és semmit nem bánva elérjem. De nem felejtettem, és értem, hogy másnak miért nehéz, mint a rosseb.
KedvelésKedvelés
Hát én egyre inkább elbizonytalanodom, mert azt eddig is tudtam, hogy az elvárásaim a férfiak, a párkapcsolatok terén irreálisak, de ezt a sok pozitív sort olvasva csak arra a sok negatív példára tudok gondolni, amiket magam körül látok. És nagyon kétlem, hogy valahol odakint van egy ember, aki mindezt megérti és ezt akarja. Egy meglett embert megnevelni pedig nem lehet.
KedvelésKedvelés
Csak kérdéseim vannak ezzel kapcsolatosan.
Például: miért van az, hogy 40 felé közeledve már nagyítóval kell keresni azt, aki jól érzi magát az életében? Hiába voltak okosak, lázadók, öntudatosak a fiúk és lányok 10-20 éve (mi majd másként, mint anyánk / apánk), ugyanúgy belesétáltak szüleik kritizált kapcsolatmodelljeibe.
De szeretjük egymást – házasság – lakáshitel – vasárnapi ebéd anyósnál – gyerek 1, 2 – már nem is látom a másikat – elég, ha túlélem a munkát és a családot – miért nem “segítesz” (eleget), én is dolgozom – én, aki annak idején olvastam / zenét hallgatni jártam, már csak a kiskegyedet veszem – titkolt szeretők – kreatív hobbik – ezotéria – foci minden vasárnap – válás….
Miért félnek ezt az egészet annyian végiggondolni és alkalmanként nemet mondani? Elég lenne mindig csak a következő lépést mérlegelni és csak akkor belemenni, ha az mindkettőnek megfelelő (és nem a szokás, elvárás miatt). És lehet nemet mondani. Mindenre. Kapcsolatra, döntésre, akármire.
Másik kérdés (provokatív): miért van az, hogy az a kettő sokéve működő kapcsolat, amit eddigi életemben láttam (és ahol valóban nincsenek hullák a szekrényben), abban nincsen gyerek? A gyerekvállalás őrli fel ennyire az embereket, betonozza be az egyenlőtlen és nemtetszik viszonyokat, amiatt nem mernek nemet mondani a nők a nemszeretem fázisokra?
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos felvetés, ebből legyen bejegyzés! Kieszem, jó?
KedvelésKedvelés
Tegnap találtam rá erre a blogra, azóta többé-kevésbé csak ülök, és olvasom. Néhol sírok, esetleg megkönnyebbülök, néhol csodálkozom, hogy egyáltalán szabad ilyeneket gondolni…Hogy azt amire vágyok azt más is gondolja úgy mint én… Hogy nem vagyok egyedül. Hogy azok a dolgok amik zavarnak, joggal zavarhatnak, hogy egyáltalán nekem is lehet bármi olyat érezni ami mások szerint nem helyénvaló… És leginkább: gondban vagyok. Hogy most így felbuzdulva, van-e erőm kiharcolni bármit is, egyáltalán kell-e egy kapcsolatban harcolni, akarok-e, és mi lesz a végkifejlet. Leszek-e valaha olyan szabadelvű, fogok-e annyira merni önállóan bármit is,- bármilyen téren amik itt le vannak írva-, hogy megengedjem magamnak a gondolatot: változtatni kell, változni kell. Mindenesetre örülök, hogy idetaláltam.
KedvelésKedvelés
Szia, olyan jó, hogy már nem érzed magad egyedül! Kérsz kávét? Sajnos, a harc leginkább ilyen, tragikomikus:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/06/09/keressuk-a-megoldast-amugy-is-kezdodik-az-ebe/
Azt hiszem, nem kell harcolni, elég, ha önmagad vagy (ha a nők megerősödnek, tudni fogják), és akkor, a partner reakciója és a te érzéseid alapján eldől, hogy érdemes-e remélni. Aki csak ezt a valakit szereti, aki igazodik, nem önmaga, mert sosem lehetett az, az nem szeret. Azt hiszem, ez a tömeges házassági válságok oka. Ha az a helyzet, mint sokakkal, hogy a te rovásodra kényelmes neki, akkor nem lehet a te dolgod a változtatás, úgy értem, elvi képtelenség.
KedvelésKedvelés
Ezt a cikket lefordítottam angolra, elküldtem a páromnak, elolvasta, és fél óra múlva szakítottunk. Nem értette, de nagyon nem. 😦
KedvelésKedvelés
Gratuláljak? Sírjak veled? Maradj köztünk, de ha angolra fordítod, azt tegyük közzé, és facebookra vele!
KedvelésKedvelés
Kicsit megkésve.. De most értem csak ide.
Nagyon furcsa (biztos nevetséges is) az én sirámom:
tipikus elnyomó apám van, meg persze anyu, aki hagyja. Apu tökéletesen hozza a “régi” elvárásokat, nagy ordítás, lelki terror, minden, ahogy kell, anyu meg tűr, és pajzsként áll(t) közöttünk, átvette apám dühét, hogy, ne velünk ordítson.
Innen jövök. Bizonyára kapcsolatfüggő vagyok, mert sose kerestem olyan kapcsolatot, amiben “csak úgy” vagyok. Vagy akarom, és akkor mindent bele, vagy ne játszogassunk, csak húzzuk egymás idejét. Emiatt a 4. kapcsolatomat fogyasztom, 30 évesen és ebben csak a bölcsis nagy szerelem nincsen benne.
A párommal 7. éve vagyunk együtt, és ővele nagyon más, mint eddig. Mert ő megadja ezt a szabadságot, amit kerestek, amit hiányolunk. Egyetlen szabály van a legesleg-elejétől: ne csalj meg. Megegyeztünk, ha nem jó szólunk, és mindenki megy a maga dolgára, mert fontos annyira a másik, hogy ne tartsuk vissza, ha máshogy boldog.
Eleinte olyan érzés volt, ez a fajta szabálymentesség, mint a tériszony: féltem tőle. Csak kérdezgettem: Tényleg nem zavar? De tényleg? És elmondanád, ha mégis? De tényleg? És mégse hittem el, á ilyen nincs is. Eltelt vagy 3-4 év, mire tényleg elhittem, hogy nem elvárása a tökéletes lakás/vacsora/házisasszonyság, és ha fáradt vagyok, akkor kergesse a huzat a pormacskákat, holnap is ott lesznek. Nagyon felszabadító érzés ám.
Mostanában megint sűrűn rágom magam: az osztálytárask, ismerősök mind férjhez mennek, gyerekeznek, háziasszonykodnak és -a facebook szerint- húdeboldogok.
Mi meg? A lakás szalad, többször hoz kaját a párom haza, mint ahányszor főzök (igaz király salátabárja van a cégüknek), támogat, hogy kiheverjem a stressz miatt összeszedett hormonbajomat, hogy végre babázhassunk, ha már a tavalyi terhességem nem maradt meg, épp nem dolgozom, de csinálom a második diplomám. Lelkiismeret furdalásom van: hát milyen nő vagyok én?! Nem normális dolog, hogy nem szolgálom ki, mert egy férfi elé mindent oda kell tenni, meg kell neki adni! Ez amúgy anyós mondása, nem tudom hogy siklott félre így ez a “gyerek” mellette 🙂
Rájöttem, hogy a külső elvárások miatt rágódok a kapcsolatunkon, saját maga miatt köszönöm, jól vagyok, de: Mit szólnak hozzá mások, hogy mi még nem vagyunk házasok? Hogy néz ki, hogy nem főzök, csak ha kedvem tartja? Hogy órákig térdelek a kertben makrofotókat készítve, vagy a netet bújva, hogy mit javítsak a (hobbim) technikáján, ahelyett hogy 1000x is ablakot csuszpitolnék?
Persze ez nem így, ilyen tisztán csapódik ki, csak néha begubódzom, és gyűlölöm, hogy még nem kérte meg a kezemet. Hiszen apám (a mintaapa…) is megmondta, nem tervez velem, mert akkor már rég megkért volna….
Miért hisszük el másoknak ennyire amit mondanak? Miért dőlünk be, és vágjuk saját magunk alatt a fát, tesszük magunkat boldogtalanná a kimodott vagy csak éreztetett elvárások miatt? Miért az a normális, ami láthatóan nem működik de legalább házasság, (apámék házassága, mióta az eszemet tudom), míg a mi kapcsolatunkban jó együtt lenni, és a mai napig is “idiótán” mosolyga nézzük egymást, mikor találkozunk, mint a friss szerelmesek?
KedvelésKedvelés
Végre rátaláltam erre a cikkre!
Olyan hülye kívülállónak éreztem eddig magam, pedig jó néhány téma betalált.
Azért a kívülállás, mert az én férjem, illetve a mi kapcsolatunk az első bekezdésben vázoltak szerint működik.
Egymásra találtunk még szinte gyerekként (én 17, ő 27), és mellette alakultam öntudatos, magát felvállaló nővé.
Éva, valahol azt írtad, gyógyítóan szeretni. Na, mi így szeretjük egymást, elmosva a berögzült, romboló, idióta családi mintákat, néha egyedül(ketten-gyerekekkel öten) a világ zajában.
Nem akarok giccses, rózsaszín képet festeni, arra ott a Facebook (ez is megérne egy cikket, hogy milyen durván torzulhat a kép, ha csak a szépet, a jót rakja ki magáról az ember. saját példámból okulva a képeim 90%-át töröltem, mert elképedve hallgatta egy ismerősöm, mikor mondtam, hogy épp most balhéztunk össze, és az agyamra mentek a gyerekek, mert szerinte mi olyan gyönyörűen élünk, látja a képeimet a fészen…), persze nekünk is voltak/vannak válságaink, de mindig megerősödve szálltunk ki belőlük, újabb szálat fonva az amúgy is erős kötelékbe, ami minket összefog.
Szabadon szeretni, szabadon elköteleződni. Mennyire felszabadító volt arra rádöbbenni, hogy el tudnám hagyni! És éppen azért vagyok vele boldog, mert el tudnám hagyni. Mert nem kényszerből, függőségből vagyok vele, hanem mert úgy döntöttem, hogy ő az igazi.
(Fura mondat ez, ne képzeljetek bele semmit, ami nincs benne.)
Emlékszem, Anyám hogy kiakadt, mikor egyszer azt mondtam neki, hogy a váláson gondolkodom. Pedig utána jött az elsöprő felismerés, hogy tényleg megtettem volna, ha nem hozzuk rendbe a dolgainkat. Pedig akkor volt a hasamban a harmadik gyerekünk.
Azóta sok minden változott.
Nem várom, hogy a rendszer, a politika, a közfelfogás vagy bárki segítsen rajtunk. Magamért teszek, és ez kihat az egész családomra. Nem veszek magamra többet, mint amennyit bírok, és ezt is Te fogalmaztad meg, Éva: nem adok olyat, ami nincs bennem. És nem is hibáztatok mást, azért, ha nem működünk. Kemény, hosszú távú meló, de rohadtul megéri.
Nem hibáztatom a társadalmat a gyerek-elvárás miatt, pedig valószínűleg az első gyerekünk emiatt született meg. Ha vállaltam, csinálom. De nem vagyok hajlandó beleőrülni, és nem indulok a játszótéri Arany Citrom díjért sem. Hogy, hogy nem, megértem a feladatra, és ma már élvezem is. Ezt a fiam 1,5 éves korában még nem láthattam előre, de valami hajtott, hogy kell még gyerek. Ez már nem a külső nyomás volt, valami belűről feszített…és de jól tettem.
Nem az anyaság stockfotóját kell magatok elé képzelni, Madonna mosolyú anyával és szárnyacskás gyermekekkel, szoktam ordítani, a tököm is megtelik időnként, és a férjemet is szoktam néha sistergően utálni. De mivel megengedtem ezt magamnak (és nem érdekel, hogy ki nem engedné meg), megmerítkezem az élményben és kifáradva, de megnyugodva mehetek tovább, mondjuk (lelki)romeltakarítani és bocsánatot kérni, ha fasz voltam.
Köszönöm a cikket, még sokszor el fogom olvasni.
KedvelésKedvelés
“Mennyire felszabadító volt arra rádöbbenni, hogy el tudnám hagyni! És éppen azért vagyok vele boldog, mert el tudnám hagyni.”
Azta! Én is így vagyok az én emberemmel. Ő is és a blog is nagyon sokat tett ahhoz, hogy teljes értékűnek érezzem magam.
Hú, ezt milyen jól megfogalmaztad, bennem is bujkált, de nem lett sehogy sem formába öntve. Eddig. Köszi!
És milyen jó, hogy tök véletlenül rátaláltam erre a kommentedre! 🙂
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Nem írtam még, a bejegyzéseket is ajánlások alapján szoktam csak olvasni. 🙂
Az “ajánlott irodalomhoz” tennék hozzá egyet: Haas Anna Cselédkönyv. Régen neten is fent volt blog, illetve, letölthető formában. Talán “A feleséged vagyok, nem a cseléded” megjelenése miatt lettek leszedve? (A könyvet nem “próbáltam.”)
Nekem ez volt egy “alapmű” a témában. Rövid, velős, szinte túlzások nélkül, tele hétköznapi helyzetekkel, úgyhogy érzetem szerint még férfiaknak is fogyasztható. 🙂 Szívem szerint, ha tanár lennék és osztályfőnök, lehet, hogy még tinédzsereknek is vinnék be részleteket belőle megvitatásra. 🙂
Köszi!
KedvelésKedvelés
Szia, köszönöm, nagyon fontos könyv! Maradj köztünk!
KedvelésKedvelés
Nagyon köszi! Majd talán. Ez olyan téma, amihez tudok kötődni, az ötödik bekezdést pl egy egész kisregénnyé tudnám bővíteni, de itt és most más kérdésekkel küzdök éppen, amin kívül mostanság nincs türelmem témához. Talán ha megértem vagy lezárom vagy megértem és lezárom.. 🙂
De tényleg köszi!
KedvelésKedvelés
“Amivel a gond van, az, röviden, a túlhatalom. Kicsit bővebben: a hatalmi helyzet szabja meg, hogy mit lehet a nőnek és mit a férfinak.”
Igen, de ez a túlhatalom a jog által nem támogatott, nem végrehajtható, nem számon kérhető, tehát a társadalom által intézményesen, rendszerszinten nem elismert.
Legfeljebb szokásjognak nevezném, ami persze szintén erős, de a párkapcsolatokban, ahol ez működik, teljesen legitim módon lehet küzdeni ellene.
Tehát a túlhatalmat gyakorló fél -a neme remélem érdektelen- érvényesen semmilyen kötelező érvényű szabályra nem hivatkozhat, ami a túlhatalmát biztosítaná. Innentől ez viszont párkapcsolati kérdés, amiben a jog szintén egyenlő feltételeket biztosít mindkét nemnek.
Mindegy, ezt már leírtam korábban, kezdem magam papagájnak érezni. 🙂
KedvelésKedvelés
De igen, a társadalom által támogatott a túlhatalom. Nagyon is. Nézd meg a szalagcímeket, anyósvicceket, hallgasd csak, min szörnyülködik a felső szomszéd, figyelj a beszélgetésekben felbukkanó hiedelmekre, fogalmakra, olvasd párkapcsolati tanácsadók cikkeit, és készíts oda lavórt. Mindez maga a társadalom, és megnyilvánulásai kényszerítő erejűek, sokszor észrevétlenül ivódnak belénk. Ezek összességét nevezzük szocializációnak, közegnek, kontextusnak, én erről beszélek, nem az írott jogról. Annak a szelleme is ezért nem tud érvényesülni. Elmehetne a nő, persze, járna neki a lakás fele jogilag, de aztán mégis úgy alakul, hogy se el nem megy, se a fél lakást nem kapja meg, bírósági határozattal sem. Ha elmegy, iszonyú szankciókkal számolhat, ha harcol a lakásért, anyagias kurvának tartja a saját anyja is. Ha jár is neki a lakáshányad, a férj azt mondja, nem adja el, neki mindegy, együtt élhet vele a nő, van egy fél lakása, és arra számít a férfi, hogy a nő úgysem bírja, majd lelép. De ezek csak példák.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: …hörc men, tú | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a külföldi pasim | csak az olvassa — én szóltam