Én nem vezetek. Nem is tanultam soha.

Az autótémán már nagyon intelligens jó barátaimmal is összesisteregtem. Hogy én csak dumálok, és könnyű nekem, és csak beülök azért az övékbe.

Igen, nem értem és nem ismerem azt a világot. Csak ha elgondolkodom rajta, akkor tudom, hogy milyen kényszer az, hogy a kocsit muszáj letenned valahová, és ha nincs hová, akkor legkevésbé fogsz gondolni az ikerbabakocsival érkező gyalogosra. Hogy az alvó gyereket nem akarod kikapni, ezért a bolt előtt állsz meg. Hogy nem ihatsz, hogy muszáj a lízinget fizetni, vizsgáztatni, új abroncsot venni.

Igen, nem tudom ezt az egészet felfogni. Hogy lehet, hogy emberek tömegei, akik közül sokan egy egyoldalas nyomtatványon is eltévednek, veszik a bátorságot, és beleülnek egy több száz kilós, az emberi evolúció szempontjából elképzelhetetlen sebességű és mozgási energiájú szerkezetbe, és ennek működtetésére ráköltik jövedelmük jelentős részét. Négyszázötvenkilenc forint a benzin. És létfeltételnek érzik az autót. Ha gond van, jég vagy dugó, akkor teljesen megbénul az életük. És ha nincs gond, akkor is mindig bajuk van vele. Hogy az ovi előtt nem lehet parkolni. Hogy a “puhatestű” eléjük lép. Hogy a náluk is nagyobb beléjük jött.

Ó, tudom, hogy az én kenyeremet is autó hozza a pékségbe, nekem is az életem múlhat a mentőautó sebességén, és én is szoktam taxizni, mert néha nem sikerül másképp, és nagyon köszönöm, hogy annyiszor elvittetek és elhoztátok. És én nem akarom már senkinek megmondani, mit csináljon. De az biztos, hogy ennyi embernek kell naponta ennyit autóznia, és keményen csengetnie a gyereküléstől a mosatáson át a súlyadóig mindent, de még inkább: mindannyiunkkal megfizettetni a teljes árát, zsúfoltság, bűz és balesetveszély formájában? És vajon mit művel az örökös légkondis autózás a tudatunkkal, a gyerekeink világképével? A fiam osztálytársai nullától tizenhat éves korukig beszállnak a fűtött garázsban és kiszállnak a suli előtt. A békávé: fúj, az a proliké. Normális ez? És felszalad a szemöldököm, amikor az apukák autóbuzivá trenírozzák a fiaikat. Meg amit úton-útfélen hallok, hogy biciklizni, sajnos, veszélyes. Tudjátok-e, hogy 2009-ről 2010-re ötven-száz százalékkal nőtt a városi bringások száma, és tizenhárommal csökkent a balesetben érintett bicikliseké. Hogy van ez? Mi is az igazi veszély?

A fiam is mondja: nekem nem lesz autóm. Mondom, lehet, hogy lesz (ha lesz még akkor olaj). Nem attól vagy jó ember. De ha lesz rá pénzed, és mégse az autózást választod, én azért nagyon büszke leszek rád.

De nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nekem könnyű. Tíz évem van abban, hogy biztonságosan tudok a városban biciklizni. Három gyerekem van, gyakran kettőt viszek, hóban, sárban. Nem, nincs közel se az ovi, se a bolt, se a buszmegálló. Ahova nem tudok így vagy vonattal eljutni, oda nem megyek.

Az a baj, hogy onnan, a te kormányod mögül nem látszik az ember. Az emberméretű, öttel haladó, az ember plusz bicikliméretű, hússzal haladó. ezért aztán a gépjárművezető belemegy a pocsolyába, nem tudja, hogy ez milyen következményekkel jár rám nézve.

Mégis, eszméletlen a virágszagú alkonyat, a gumi surranása, a kikerülhető sündisznó. Meditatív, békességes, máskor meg flow, mindenkit lehagyni, kanyarogni a Mártonhegyi úton. A nagyvárosi biciklizés pedig élesíti az érzékeket és az elmét, hiszen az életem azon múlik, meghallom-e, értem-e, honnan jön, mit akar az autós.

Persze nem csak azon. Ez volt a legnehezebb. Hogy belássam: egy határig lehetek óvatos, a többi: bizalom és remény. Ésszerű tempóval haladok “az úttest, illetve a sáv jobb szélén”, figyelek, minden keresztutcába benézek, piroson nem megyek át, és mégsem rajtam múlik az életem. Hanem egy barmon fog múlni, aki tízszer akkora és százszor erősebb, és jó mókának találta, hogy a KRESZben előírt egy méter (!) helyett húsz centire hasítson el tőlem, míg én vagy kikerülöm a besüllyedt csatornafedlapot, vagy ott terülök el.

Mi lenne, a szemléletet váltanánk? Ha nem hoznánk ennyi autózásra kényszerítő nagy döntést a lakó- és munkahely megválasztásától a bevásárlási és nyaralási szokásainkig? Én tudom, hogy kényelmes, és azt is, hogy amit nem próbáltunk, az ijesztő. De mi lenne, ha holnap megnéznénk a világot illatos lombok közül, emberi tempóban?

Ha autózol: figyelj ránk. Ha szeretnél valami újat, és eddig nem tetted: ülj bringára! Ha védenéd a környezetet, és kilátsz a műanyag palackok lapításának pótcselekvéséből: tarts autótlan napokat!