Tegnap este összetalálkoztam a tanár úrral a Moszk Széll Kállmánn téren.

A tanár úr ősz, református, háromgyermekes, feddhetetlen férfiú, aki titokban tizenévesekre csorgatja a nyálát. Kenetteljes, öntetszelgő, kudarcos és irigy. Régi magyar irodalmár (régimagyar-irodalmár), tanított, sőt, konferenciára is vitt, ahol én nekimentem a legnagyobb Balassi-kutatónak. A tanár úr, aki sajnos csak a második legnagyobb Balassi-kutató, kaján büszkeséggel mesélte nekem, aki akkor docens kollégájával éltem, hogy azt hitték a konferencia résztvevői, a szeretője vagyok.

Tegnap, hátamon Jakabbal megszólít. Még tekintélyesebb, még feddhetetlenebb, még őszebb. És jólértesült. Számon tart engem. Ez hányadik gyerek? — Harmadik, mondom. — Három különböző férfitól? Jaj, nem akartam ám megbántani.

Ha én nem ugyanazzal a férfival élek, mint tíz éve, akkor nekem három különböző férfitól van gyerekem?

Hát a tanár úr oktatóként a szeminarista tizenkilenc évesével (lásd alant) mit művelt házasemberként, három gyerek apjaként 1995-ben? És tudja, hogy tudok róla, mindenki tudta. Hogy van ehhez pofája, az én családi viszonyaimat firtatni? Hiába mosolyog, felfogtam, hogy én vagyok itt a parázna nő.

Az megy, hogy valaki, akihez amúgy nem sok közöm van, beleássa magát a magánéletembe, mert mondjuk ismeri egykori emberemet, és pontosan tudja, mi hogy volt, vagy érdekli és megkérdezi. Az is megy, hogy hallott rólunk, de nem mutatja, nem fecseg, sőt, ez megy a legjobban. De hogy nyálcsorgat ÉS moralizál, az nem megy.

Kettőtől, mondom. És annak az egynek a kudarca sem rajtam múlott.

Ezt már így ki tudom mondani.

És ki az új?

Megmondom. A foglalkozását is. És látom az arcán, nem hallott róla.

Ekkor bemutat a vele lévő nőnek, aki a felesége lehet. Mondom a nevem, a férjemé már. Hát így hívják? Legalább tudom, hogyan keressem az interneten.

Jaj, tanár úr, engem ne keressen az interneten.

És mi van Tamással, kérdezi. Naponta találkozik vele, miért engem kérdez? Nem tudom. Arra kíváncsi, amire a bulvárújságíró, hogy a viharos szakítás óta hogyan vagyunk, a botrány újabb részleteire, amire halványan emlékszik? Hogy újabb, aztán évekig morzsolgatható egymondatos ítéletet alkothasson? Vagy arra kíváncsi, mire lehet irigy? Mert Tamás rossz tulajdonságai számosak, de az biztos, hogy nem sírt a könyvtárban az alacsony oktatói fizetésén és szegény származásán, hanem nekiállt, úgymond, menedzselni magát már a hetvenes években, és tévében szerepelt és kritikát ír és rejtvényt fabrikál. Amiért, tehát az elefántcsonttoronyból való dezertálásért lenézi őt a tanár úr, az egyetemi fizetés többszörösét kitevő mellékesért pedig keserűen irigyli.

Én most már nem pislogok, hogy hát így, úgy. Én most már nem szidom az emberemet. Egészen tényszerűen ki tudom mondani, egy csomó középkorú valaha-barátnak, hogy

Tamás bántalmazó. Elmenekültem tőle.

Nem, nem hagytam ott a gyerekemet, akárki akármit mond, hanem Tamás erőteljes ráhatására élünk így: elfeleztük. Tudom, hogy nem jó, nem én erőltettem.

Nem volt harmadik, nem csaltam meg.

Nem, én nem hajtom az idősebb, neves pasikat, és különösen nem a pénzért. Aki volt, az az élettársam/férjem is lett, gyerekem lett tőle, hűséges vagyok. Az első elmart maga mellől, a másodikat tiszta szívemből szeretem.

De hiszen ez magyarázkodás.

Nem, nem vagyok mindenki virágszálja, a tanár úrral például sem húsz-, sem huszonöt éves koromban nem kívántam lefeküdni, de még bottal sem piszkáltam volna meg, ellentétben romlott Madonna-arcú évfolyamtársnőmmel (aki Isten tudja, mit láthatott ebben a példányban, akihez foghatót rajzolni is nehéz), és most sem kívánok.

És remegek a Match margarinjai előtt. Ezen még dolgoznom kell azért.