Csak meg ne kelljen hallani, mi bajunk van igazából. Nevezzük PMS-nek. Vajon ha elmúlnak a nehéz napok, elmúlik a problémám is, ami miatt összevesztem veled?

A házasságunkban egyre csak próbálkozunk közvetíteni a saját valóságunkat. Hogy mi valóban mit érzünk. Hogy fáradtak vagyunk, hogy jólesne egy kis megértés. Hogy szeretnénk valamit csinálni a gyerekeken túl, de nem tudjuk, mit. Hogy összevitatkoztunk a fórumon két másik taggal, és igen, ez fáj, ettől vagyunk idegesek. Hogy nagyszerű ez a horgásztúra, örülünk, hogy jól mulat, de szívás itthon maradni négy taknyos gyerekkel. Hogy valahogy nem is tudjuk, de mégsem örülünk annyira ennek a harmadik gyereknek. Ha semmi adekvát reakció, mondjuk nyűgösebben. Ha ezredszer se hallja meg a kérésünket a partner, kiabálunk. Vagy megnémulunk. Vagy értéktelennek érezzük magunkat, és elkedvetlenedünk. És a partner nem abban segít ilyenkor, hogy jobban érezzük magunkat, hanem makacsul mondja, hogy nem jól látod a dolgokat, az nem úgy van, az nem jogos. Csak eltúlzod, drágám. Te sem tudod, mit akarsz. Majd lenyugszol, és akkor világosan tudsz gondolkodni. De bonyolult vagy.

Nem, nem vagyok bonyolult, csak te nem akarsz arról tudomást venni, hogy mik az érzéseim és az igényeim, mert akkor változtatnod kellene. És nem vagyok már képes az automatizmusokat követni. A szerepem lehetőségeit és a te tóligjaidat.

maguk sem tudják, mit akarnak, 2012. augusztus 13.

A leírt gondolatokból köveztetnek arra, hogy én milyen lehetek. Ilyen békétlen, kötekedő fajta. Ők látnak engem keserűnek, mert ismeretlen számukra ez a gondolkodásmód, talán a témák is: minek mindig a rosszra koncentrálni. Esetleg az ő ismerős gondolataikhoz képest ezek a mondatok felkavaróak, riasztóak, és ebből következtetnek vissza, talán kapva kapva (!!! de szép) a traumákon, nehéz történeteken, hogy ilyet csak olyasvalaki mondhat, aki boldogtalan. Pedig hát nem az a meglett ember, aki megúszta, hanem aki szembe mert nézni vele, lement az aljáig.

Innen a blogról egyébként nagyon is kiderül, hogy milyen életet élek, és hogy ez az élet nem puszta szerencse, hanem jelentős részben a tudatosságom, erőfeszítéseim eredménye. De ez az én utam, nem általános módszer. Gondolkodni, szétnézni mindenesetre érdemes és örömteli is.

Nekem újságíróagyam van, ami azt jelenti, hogy minden érdekel, nem csak az, ami engem is közvetlenül érint. Mindenfélét megfigyelek, összeszedek, összefüggéseket keresek, szeretek gondolkodni. Itt a blogon már érzem, hogy ez működik, és nem kell magyarázkodnom.

Másrészt meg forradalmár alkat vagyok, az, aki kimondja, hogy meztelen a király. Ezzel sincs mit csinálni, erős vízióim vannak, és dübörög bennem, hogy az nem lehet, hogy… Érthető, hogy nem komál mindenki, a királyok és udvari szabók biztosan nem.

…ahhoz, hogy teljes legyen a kép, nem kellene a másik felet is meghallgatniuk?

Ez nem bíróság. Mi nem igazságot akarunk tenni, hanem egy talpalatnyi földet és egy darab kétszersültet biztosítani a hullámveréstől és a sok sületlenségtől megfáradtaknak.

Tehát ön nem gyűlöli a férfiakat.

Már hogyne Miért tenném? Ismerek nagyon szerethető és persze ellenszenves férfiakat. Nem ővelük van bajom. És van egy rendszer, a szerepeké és hiedelmeké, amelyben élünk, és amelyből rengeteg fájdalom származik. Amitől sok férfi viselkedése tipikusnak mondható, az az, hogy ők a rendszer, az adott szerepek képviselői, sokszor önreflexió nélkül, tehát maguk sem tudják, milyen értékek, sztereotípiák jelennek meg a viselkedésükben. Lehet, hogy élénken tiltakoznának ők is ezek ellen.

Milyen rendszerről beszél?

A rendszerről, amelybe bele vagyunk zárva mindannyian. Ha gyűlölök valamit, hát ez az. Illetve a legjobban a rendszert szépítő képmutatást.

De nem gondolja, hogy aki rendben van magával, az mer nő lenni, meg meri élni e szerep minden szépségét? Az nem borul ki, ha előreengedik az ajtóban, az nyitott egy bókra, mosolyra, és az ilyen nőt tisztelik is.

Elnézést, tud adni egy kisebb méretű zacskót? Ez valami magazinhülyeség megint. Ha harmonikus nő vagyok, mert az apukám eleget dicsérte a szempilláimat, illetve ha az apukám sose jött haza, de én feldolgoztam a traumáimat, akkor rendben van a viszonyom a nemiségemmel, és ez persze azt jelenti, mi mást, hogy a férfiakkal. Szeretem a férfiakat — ez vajon annak a bizonygatása: heteroszexuális vagyok, és engedelmes, elérhető a másik nemnek? Nem lesz velem gondjuk, szépen beilleszkedem a fennálló rendbe, nem vitatkozom? Ha ezt jelenti, akkor nem szeretem a férfiakat, mert a fennálló rendet nem szeretem. De komolyan, nincs még elegünk abból, hogy a nőket annál a félelmüknél fogva rángatják, veszik rá mindenfélére, hogy majd nem kellenek a férfiaknak…?! És ők mindezt még belsővé is teszik?

Amúgy meg nem vagyok elérhető, ugyanis monogám kapcsolatban élek, már befizettem egyre. Azzal az eggyel kell boldogulnom. Szeretem. Ja és a fiainkból kell lehetőség szerint jó fej férfiakat nevelnünk, hogy ők ne béna külsőségekben, felelőtlen promiszkuitásban és mélységesen sértő szólamokban éljék meg a férfiasságukat.

Ön nem ismer olyan nőt, aki a kudarcai miatt haragszik a férfinemre?

Ez a jól ismert hiedelem: csak a frusztrált nőknek van bajuk a férfiakkal. Mi van emögött? Persze megint az áldozathibáztatás: a traumáik az ő hibáik. Ők választottak rosszul, ők túl érzékenyek, ők követelik agresszívan az egyenlőséget, hát ne csodálkozzanak. “Ha nem tetszik a nyilvánvalóan és mélyen igazságtalan szereposztás, az a te hibád.” Nem abszurd ez? Nekem épp az a gyanús, ha egy nőnek nincs semmi baja azzal a viszonyrendszerrel, amelyben él. Mire tartja vajon magát? Esetleg szerencséje volt, burok veszi körül? Nem hallott, de nem is olvasott más nőkről?

Nem a megbékélés vinne előre? Számos nő, aki súlyos traumákat élt meg, el tudja ezt fogadni, és szeretettel emlékszik vissza a férjére.

Paris Hilton Polcz Alaine, igen. Hát, én hallom a fájdalmat az ő szavaiból. És azt is, hogy össze nem mérhető emberileg a férjével. A nagy bizonygatók viszont szerintem megszépítik a múltat. Ki ne kelljen mondaniuk, hogy velem is megtörtént, és hogy ezzel az egésszel, ami körülvesz minket, és amitől minden második nő frusztrált és keserű, és aminek legdurvább megnyilvánulásaival nem akaródzik szembenézni, ezzel kellene valamit kezdeni…

a rendszert gyűlölöm — interjú a csakazolvassa blog szerzőjével